Túl vagyunk az 1000 oldal megjelenítésen nagyon boldog vagyok .: ) biztos várjátok már Justin mikor jelenik meg ismét és boldogan mondhatom a holnapi részben már ott lesz .: D jó sz.: )
~Ann.xd
- Nem tudom, de kiderítem, hogy mi folyik itt.
1 hónap múlva
Már eltelt egy hónap Riley halála óta, de még mindig nem tudtam felfogni
igazán, hogy mi is történt. Ri temetésén próbáltam erős lenni, de nem sikerült
alig 10 perccel a temetés kezdetekor sírva fakadtam. És szinte nem láttam
semmit a könnyeimtől. A pap elmondta beszédét és utána egy nem várt személy
kezdett el énekelni. Justin Bieber. Mikor megláttam remegni kezdtem. Féltem
tőle. Ahogy Aidentől is, aki pár lépéssel Justin mögött állt. Nem értem miért
félek tőlük, de valami biztos, hogy van a háttérben. Valamilyen okom biztos van
arra, hogy távol tartsam magam tőlük. Lehet, hogy az elveszett emlékeimben erre
is fény derülne, de mivel még semmi kis töredéke sem jelent meg elmémben nem
tudhatok biztosan semmit. A nyakamon máig látszik a nyom ahol az a valami
megharapott és az orvos azt mondta az már nem is fog eltűnni onnan. Az egy
hónap alatt nem történt semmi. Anneval minden héten legalább kétszer
találkozok. Mikor felvetettem neki, hogy menjük el az erdőben ahol Rileyt
megtalálták rögtön lebeszélt róla. Azt mondta eszembe se jusson oda menni se
egyedül se senkivel. De én az óta gondolkozok rajta mióta eljöttem a kórházból.
Tudni akarom mi történt velem meg a barátnőmmel. Mivel a rendőrség lezárta az
ügyet nekem kell kiderítenem, hogy mi történt. Már egy ideje szervezem. Vettem
elemlámpát, paprikasprayt és megtanultam íjászkodni is. Ha valamibe bele
botlok, akkor legalább meg tudjam védeni magam. Egy hónap alatt legalább
négyszer álmodtam ugyan azt. Az erdőben voltam korom sötét volt és valami
megtámadott és a lábamba harapott és úgy vonszolt a földön, mint egy rongybabát
még fel nem ébredtem. Az álmomban nem volt semmi nálam, amivel meg tudtam volna
védeni magam, de most lesz. Minden erőmmel azon leszek, hogy kiderítsem mi
történt. Nem tudom magam túltenni a dolgokon. Az emlékeimre lenne szükségem,
hogy meg tudjam mi is történt valójában. Lehet, épp ott van a megoldást, de én
nem emlékszek rá. Anne pszichológushoz járt, de mára már jobban van, és nem
magát hibáztatja a történtek miatt. Viszont nekem nem volt ilyen szerencsém. Még
máig járnom kellene, de titokban más felé jártak útjaim. Hetente három
alkalommal kellet volna megjelennem, de csak az első héten mentem és utána már
inkább kihagytam. Úgy éreztem mikor ott voltam, hogy az a nő, aki a fotelban
ült, velem szemben összevissza beszél. Mikor elmondtam neki mit álmodtam az
előtt, hogy Rileyt meghozták volna a mentősök megcáfolta, hogy az nem lehet. „
- Ilyen nem létezik ezek csak a
képzeleted szüleményei, amik összezavarják az elmédet. Ha emlékezni szeretnél, ne
kutass, csak találj. Minden ott van, csak az agyad blokkolja a fájdalmas
emlékeidet. Ha tudni szeretnéd mi történt veled, akkor csak emlékezz. – jutott
eszembe az egyik alkalom. ” Mintha
az olyan könnyű lenne. Csak emlékezz. Baromság az egész. Szeretnék, emlékezni
még sem megy. Mióta haza engedtek a korházból hazudozok a szüleimnek. Minden
egyes alkalommal mikor a dokihoz kell mennem anyu el, akar kísérni, de mindig
azt mondom „–Már nagylány vagyok.” De ahelyett, hogy a rendelőbe mennék, nagy
ívben elkerülöm azt és az íjász klubba megyek. 1 hónap alatt megtanultam, a
fogását és úgy lőni, hogy az abba az irányba menjen, amerre én akarom. Ha
kategóriába kellene, magam sorolni azt mondanám, haladó bár a tanárom azt mondja, már szinte profi vagyok, én azért
még nem érzem így. A számszeríjat is kipróbáltam olyan, mint a fegyver csak nem
golyót, hanem nyilat lő ki. De mégis a legtöbb időt a szobámban töltöm és
gondolkozok. Már mindent elterveztem, hogy fogok oda jutni. A szüleimnek azt
mondtam, hogy az egyik volt osztálytársamhoz megyek át pár napra. Pedig az
igazság az, hogy kutatni fogok. Mindent ki fogok deríteni, amit a rendőrség
nem. Elszánt voltam az sem érdekelt, hogy én is meghalhatok az igazságot
kerestem, amit meg is fogok találni. Most éppen a szobámban ülök és pakolok
össze pár dolgot. Mivel holnap indulok. Találtam egy szállást nem túl messze az
erdőtől. Ott leszek, amíg nem jövök rá valamire. Bár a szüleimnek azt mondtam csak
pár napig leszek oda valószínű, hogy lesz belőle pár hét is. De ha ilyen
előfordul, akkor felhívom őket, hogy tovább maradok az ismerősömnél végtére is
még nyár van. Szerencsémre reggel nem
lesz itthon senki és nem látják, hogy egy bőrönddel fogok elindulni. A táskában
a legtöbb helyet az íj és a nyíl foglalja majd el. Mellé csak pár göncöt és
fontos kellékek foglalnak majd helyet. Már az is átfutott az agyamon, hogy
lehet, nem találok semmit. Ha ez megtörténne, akkor feladom és nem kutatok
tovább. Beletörődök abba, hogy barátnőm rejtélyes körülmények között hunyt el
és abba is, hogy az emlékeim, amik elvesztek soha nem kapom már vissza.
- Zoe. – hallottam meg anyám hangját az ajtó mögül. – Bejöhetek? –
kérdezte.
- Persze anyu. – álltam fel ágyamról. Mire az ajtóhoz értem addigra már
bejött.
- Látom, készülődsz a holnapra. – nézett szét a szobámban, ami egy kicsit
kupis volt. Sosem voltam az a rendszerető típus szóval valószínű, ha nem
mennék, sehová akkor is romokba heverne a szobám. – Ki is ez a lány, akihez
mész? – ezt a kérdést vártam már mióta bejelentettem, hogy elmegyek. Mindenről
szeret tudni, mint minden anyuka. De most megint hazudnom kell, mert ha
elmondanám, hogy valójában mire is készülök, örökre bezárna szobámba.
- Egy volt osztálytársamhoz, de ezt már mondtam. – ami azt illeti csak ezt
mondtam neki eddig.
- Neve nincs a lánynak? – gyorsan ki kell találnom egy nevet.
- Eleanor – böktem ki az első nevet, ami eszembe jutott. – Elenaor
Roosevelt. – persze. Elenaor Roosevelt?
De hülye, vagy ezt biztos nem veszi be.
- Szép neve van. – mikor ezt kimondta egy kő esett le a szívemről. – És
hány napra mész?
- Anya nem tudom pár nap vagy egy hét. – mondtam.
- Rendben, de ha tovább maradsz, akkor azért értesíts. – mosolygott rám. -
Érezd jól magad. – átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra elköszönt és
távozott a szobámból. Már későre járt lezuhanyoztam hajat mostam aztán pizsibe
bújtam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon még át gondoltam a holnapi napot
aztán elaludtam.
„Meleg volt fülledt meleg. A fák
lombjai eltakarták az égboltot. Nem éreztem biztonságban magam. Kiutat
kémleltem, de az erdő sűrűjében lehettem, mert mást nem láttam csak fát, fát és
fát. A tengelyem körül forogtam és ide-oda kaptam a fejem. Egy pillanatra
megálltam és lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam sötét volt. Talán csak egy
másodpercre csuktam be a szemem és már be is sötétedett. Egy faág reccsenését
hallottam meg magam mögött. Lassan megfordultam, de semmit nem láttam. Pislantottam
egyet, és mikor visszanéztem arra a helyre már egy világító szempárral találtam
szemben magam. A vér megfagyott ereimben. Csak néztem azt a két világító pontot.
Ez a valami morgott egyet. Tehát ez egy állat és eszembe jutott. Mikor kicsi
voltam apám mindig azt mondta őrizzem meg a hideg vérem és ne kezdjek el
visítva rohanni, mert akkor a kutya rögtön utána szalad. Most nem tudom, mivel
állok szemben, ha nem kutyával, akkor biztos egy farkassal. De nagyon nehéz
uralkodnom magamon, mert legszívesebben már árkon-bokron túlfutottam volna. Ahogy
ott álltam és vártam valahogy az-az érzésem támadt, hogy nem érem meg a
reggelt. Emiatt úgy éreztem, ha elrohanok, akkor sem veszíthetek semmit, ha így
is úgy is eltávozok erről a világról, akkor legalább küzdjek az életemért. Egy
nagy levegőt vettem és 180 fokos fordulatot vettem és rohanni kezdtem. De két
lépés után azt éreztem, hogy valami bele harap a lábamba. Egy fájdalmas sikoly
hagyta el számat és előre borultam. Az ágak recsegtek, ahogy földet értem. A
fájdalom, amit éreztem az csak fokozódott mikor húzni kezdett. A talajon
vonszolt végig. Minden erőmmel azon voltam, hogy segíteni tudjak magamon, de
nem ment. A lábam egyre jobban lüktetett és fájt. Az a valami nem tágított és
egyre mélyebben harapott belém. Már sírni tudtam volna fájdalomtól, de erős
akartam maradni. Egyszer csak megálltam és nem éreztem a fogakat a lábamban.
Hirtelen mozdulattal megfordultam, hogy megtudja, nézni az a valami elment-e,
de mikor a hátsó felemre ültem akkor láttam csak meg, hogy most lesz a végső
csapát. A farkas, ami ez ideáig vonszolt újra támadt csak most az arcom felé. A
száját széttátott láttam az éles fogait, amit pillanatokon belül belém
mélyeszt. A farkas rám vetette magát és támadott.
A szemeim kipattantak és én egy buszon ültem. Hogy kerültem oda? Magam sem
tudom. A homlokomon legördülő izzadság cseppet letöröltem és szétnéztem magam
körül. Teljesen meg voltam döbbenve, hogy keveredtem én ide úgy, hogy nem
emlékszem rá. Az utolsó emlékem az, hogy lefeküdtem meg ez a rémes álom, ami
nem hagy nyugodni. De az, hogy felszálltam volna a buszra vagy, hogy eljöttem
volna, otthonról teljes homály fedi. Mi az isten történik velem?
- 5 percen belül megérkezünk Stanwoodba. – kiabált hátra a sofőr. Úgy tűnik ez
nekem szólt, mert rajta és rajtam kívül senki nem ült a buszon. A hely ahol
megváltozott az életem már közel van. Minden ott kezdődött. Kinéztem a nagy
ablakon és megláttam az erdőt ahol válaszokat kell kapnom. A busz nagy
sebességgel száguldott el az erdő és a házak mellett. Már a megállóban parkolt
be a vezető. Felálltam helyemről és előre sétáltam a székek között. Mikor a
sofőrhöz érkeztem volt benne valami ismerős, de azt meg nem tudom mondani
micsoda. Ahogy felém fordult teljesen akkor láttam meg, hogy egy hatalmas
sebhely díszeleg az arcán. És ahogy rám nézett volt benne valami, ami félelmet
keltett bennem.
- Jövök és kinyitom a csomagteret. – mondta.
Egy gombot megnyomott a kormány mellett és a busz ajtaja kitárult. Még egy
pillantást vetettem a sofőrre aztán kis léptekkel leszálltam a járműről. Ahogy
a talajhoz ért a lábam átfutott rajtam a félelem. Lehet, hogy még sem kellene
ezt csinálnom? Inkább haza kellene mennem és elfelejtenem ezt az egészet? Megtehetném,
de nem fogom, mert tudni akarom mi történt, ha már más nem deríti ki. A
vezető miközben nyitott a csomagtartót a busz oldalán a szeme sarkából engem
figyelt. Az-az érzés, hogy valahonnan ismerem ezt az embert nem múlt el egyre
csak fokozódott. Mikor megkaptam a bőröndöm minél hamarabb el akartam onnan
menni. Az a félelem, amit mindig érzek, felerősödik. De mivel nem emlékszem sok
dologra nem tudhatom mitől is kell félnem.
- Köszönök
mindent, és viszlát. – fogtam sietősre a dolgokat.
- Érezze jól
magát városunkban. - egy fél mosolyt erőltettet arcára, ami igen csak félelmetes
volt. Bólintottam és gyors léptekkel elindultam a bőröndömet magam után húzva. Már
majdnem a szállásnál voltam mikor észrevettem, hogy a telefonom pityeg. A
kijelzőn Anne arca nézet vissza rám. Remek már csak ő hiányzott. – mondtam magamban.
- Szia Zo. – köszöntött barátnőm.
- Szia. –
mondtam én is.
- Arra gondoltam csinálhatnánk valamit a
héten. Mit szólsz? – Anne hangja boldognak tűnt. De most közölnöm kell
velem, hogy nem érek rá.
- Sajnálom,
de ezen a héten nem megy egy volt osztálytársamnál leszek. – neki is ugyan azt
a szöveget kell beadnom ne, hogy véletlenül lebukjak. Ha neki mást mondanék, és
véletlenül beszélne, anyámmal akkor nekem annyi lenne.
- Akkor majd a jövő héten. Érezd jól magad.
– itt már nem volt olyan boldog a hangja. Bűntudatom volt, hogy hazudnom kellett
neki és, hogy miattam lett szomorú. Elköszöntünk egymástól és én már a
szállásnál is voltam. Több kis faház sorakozott egymás mellett mind ugyan úgy
nézett ki kivéve egyet. Amíg a többi házat gyomnövény és gaz lepte el addig azt
az egy kivételt gyönyörű növény terítették be. Lila színe mindent beborított. Azt
nem tudom, mi lehet a neve, de az nem is érdekelt, mert szép látványt nyújtott.
- Üdvözlöm
ön Zoe Wilson? – kérdezte valaki a hátam mögött. Megfordultam és egy mosolygós öreg
néni bottal állt mögöttem. Haja már őszbe borult szemei tengerkékek voltak. A
bot, ami nála volt tele volt mintákkal.
- Jó napot,
igen én volnék. – mondtam és én is rá mosolyogtam.
-
Köszöntelek itt, kérem, kövessen meg mutatom a szállását. – elindult felém
kissé bicegve, de botja segítségével igen csak gyorsan haladt. Mikor mellém
érkezett újra megfogtam bőröndöm fogantyúját és az öregasszony után mentem. Nem
kellett sokat mennünk. – Ez lesz a hajléka. – a gyönyörű kertes ház előtt
álltunk. Nem gondoltam volna, hogy pont ezt kapom.
A növények körül
belül másfél méteresek voltak virágai harangszerűek. Közelebbről szebbek
voltak. – Tetszenek? – kérdezte.
- Igen. –
mondtam. - Milyen növény? – pillantottam az öreg hölgyre. Aki éppen gyönyörködött
bennünk.
- Sisakvirág. – érintette meg az egyiket. – A családom
évezredek óta termeszti e növényt. És nem szakítom meg ezt a hagyományt. – még egy
darabig nézegette virágait azután betessékelt a házba és meg mutatta mit hol
találok. A ház belülről majdnem úgy nézett ki, mint Anneék nyaralója csak itt
nem volt felső emelet. A festés kissé kopott volt, de engem most ez érdekelt a
legkevésbé. Mihelyst ma besötétedik, útnak indulok az erdő mélységébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése