46.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami megint egy kicsit sokáig tartott, szóval bocsánat! A mostani fejezet is izgalmakat tartogat, bár én úgy érzem jobbat is írhattam volna. (ez az én véleményem) Írjátok meg ti is, hogy mit gondoltok, és azért remélem nektek tetszeni fog. Iratkozzatok fel, és mindenféleképpen írjatok kommentárt.: ) Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!

„Zoe szemszöge”

  Az, amiket Baz elmesélt teljesen elképesztett. B, aki megmentette még 1 évvel ezelőtt a vérontások éjszakáján, olyan volt, mint Justin-ék. Nem bántott, és nem is állt szándékában embert bántani. Ahogy ő mondta, „- Ha egy olyat bántasz, aki nálad sokkal gyengébb, az a leggyávább, akit a föld valaha is a hátán hordott.” Teljesen egyetértettem vele.  Neki nem volt falkája, a saját maga ura volt. Azt mondta, soha nem is akart falkához tartozni. Egyedül akart lenni, csakhogy megjelent az életében Baz, és nem bírt nemet parancsolni az érzéseinek.

- Tudod, milyen, amikor annyira szeretsz valakit, hogy az életedet is feláldoznád az övéért. – mondta B, és közben Baz-ra nézett. – Amikor tudod jól, hogy nem szabadna együtt lennetek, és próbálod elfelejteni, de ha nincs melletted, akkor olyan üresnek érzed magad, mint egy kiapadt kút. – megsimogatta Baz arcát, és azután rám nézett. – Szerintem jól tudod, hogy miről beszélek. – mondta, és közben rám mosolygott. Justin-ra gondolt, mégis ki másra gondolhatott volna. Emlékszem mikor el akartam lökni magamtól. Amikor a vadászokhoz kerültem. Úgy éreztem jobb ha nem vagyok vele. Sosem vallottam be magamnak, de tudtam jól, hogy hiányzik valami az életemből, csak olyan hülye voltam és vak, hogy nem jöttem rá.  Még képes is lettem volna egy nyilat röpíteni a fejébe, mikor 2 hónap után találkoztunk. Bolond voltam, amiért hagytam, hogy elhitessék velem azt, hogy minden farkas gonosz. Ahogy Baz az imént mondta sokan tévhitben élnek!

- Mára elég a csevegésből. – szólalt meg Baz. – Sötétedik, ideje visszaindulnod. – mondta, és közben a hátam mögé mutatott.

- Mi? Csak nekem? Mi lesz veled? – kérdezgettem.

- Nekem éjszakára is maradnom kell. – mondta. – Neked viszont a házban a helyed. Szóval, indulás! – mutatott ismét a hátam mögé. – Ja, és még mielőtt elfelejtem. Ha kérdezik, semmi érdekeset nem láttunk. - magyarázott, mintha nem tudnám, hogy jobb, ha lakatot teszek a számra.

- Rendben. – mondtam, és már fordultam is, hogy elinduljak, de B megállított.

- Várj! – visszanéztem rá, és ő kezet nyújtott nekem. – Örülök, hogy találkoztunk. A nevem pedig Beatrice, de nyugodtan hívj csak B-nek. – rá mosolyogtam, és oda nyújtottam a kezem.

- Nekem is öröm, hogy egy újabb kevésbé gonosz alakváltóval találkozhattam. – tényleg örültem, hogy végre van még egy olyan, aki nem akar megölni.

- Ez a beszéd csajok. – mondta Baz, és közben felnevetett. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy barátságot kötöttünk B-vel.

 Körülbelül már egy óra eltelt, és még mindig az erdőben koszálltam. Tény és való, hogy már vissza kellett volna, hogy érjek a szállásra, de valahogy nem voltam rá képes visszamenni. Senki nem szeretett engem ott. Mindenki utál! Abban a házban nincs olyan ember, aki miatt visszamennék. Marko halott, Baz kitudja, mikor bukkan fel legközelebb, a nagyi meg. Róla inkább ne is beszéljünk! Szóval nincs olyan, aki életben tartana abban a házban. Néha már úgy érzem magam, mint valami fogoly, aki csak azért van ott, mert a nagyanyja a vadászok feje. Ha megtehetnék, akkor elküldenének, jó messzire. Bár lehet, hogy ez lenne a jó. Ha elmennék, és tudomást sem vennék az itt zajló dolgokról. Csakhogy ez már nem lehetséges. Maradnom kell, hisz a bosszúm még nem csapott le Davon-ra. Meg fogja bánni a sok ember halálát! Erről magam fogok kezeskedni! Ág reccsenést hallottam, amire felkaptam a fejem, és nem sokkal előttem egy szarvas kereset táplálékot a földön. Sosem láttam még szarvat ebben az erdőben, sőt még egy madarat se láttam soha. Csak farkasokat, de abból jó sokat. Lassan közelítettem meg az állatot. Nem akartam megijeszteni, csak közelebbről is meg akartam nézni. A sötétben csak a körvonalait láttam. Óvatosan lépkedtem az avarban, és egyre közelebb értem a szarvashoz. Csakhogy nem sikerült olyan közel érnem hozzá, mert mikor ismét léptem, egy ág megreccsent a talpam alatt. Az állat felkapta a fejét felém nézett, lépett egyet, és elszaladt.

- Hé, várj, nem akarlak bántani. – kezdtem el kiabálni, és utána eredtem. Egy ideig üldöztem, amivel valószínű, hogy jobban rá hoztam a frászt. Azt nem tudom miért kezdtem el kergetni, de úgy tűnik elég rossz ötlet volt a részemről. Egy olyan helyen kötöttem ki, ahol még sosem jártam. Ahogy kibotorkáltam a fák közül egy patak tárult a szemem elé. A szarvas épp a túl partra való jutást kísérelte meg. Körülbelül a patak közepénél járhatott, és a víz még ott is csak a lába közepéig ért. Ahogy átért, a fejét ismét felém fordította. Aztán elfordult, és eltűnt. Elgondolkoztam egy pillanatra. Vajon jó ötlet, ha most átgázolok a patakon, és még jobban eltévedek, vagy inkább menjek vissza és keressem meg az utat, amin eltalálok a házig? Tudom jól, hogy melyik a jó döntés, de valamiért annyira hívogatott a túl part, hogy a lábam önként elindult a rossz irányba. Már a negyedénél járhattam, mikor megálljt parancsoltam a lábaimnak. A cipőm és a nadrágszáram már csurom víz volt, és persze a patakban lévő folyadék elég hideg volt ahhoz, hogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. Ahogy lában ismét elérte a száraz talajt, a túl partról egy üvöltés hangzott el. Oda kaptam a fejem, és pisztoly lövések dördültek el. Ez volt az a jel, ami azt mutatta, hogy tényleg a túl parton van a helyem. Még két lövés törte meg az erdő csendjét, és egy sikoly. Próbáltam minél gyorsabban átgázolni a patakon, de a víz lelassított. A legmélyebb pontja a térdemig ért, és ott volt a leghidegebb, de nem tudtam foglalkozni vele. Csak a hangra koncentráltam, és arra futottam. Abban biztos voltam, hogy vadász van a közelben, hisz a farkasok nem használnak fegyvert. Csakhogy azt nem tudtam, ki. A futás közben lekaptam a vállamról az íjat, és elő húztam egy nyilat is. Már közel voltam, és hallottam, ahogy egy lány káromkodik.

- Dögölj már meg végre, te elcseszett undormány! – a lövések, amiket leadott, elég sok volt ahhoz, hogy kifogyjon a tára. Már annyira közel voltam, hogy láttam, ahogy két árny küzd egymással. Egy elég termetes hímmel volt dolga a vadász társamnak, aki a hang és a termet alapján, nem lehetett más, csak Marta. A farkas felemelte, és elhajította mint egy rongy babát, azután egyenesen rá vetette magát. Pár másodpercek alatt oda értem, felhúztam az íjamat, és lőttem. Az alakváltó oldalát találtam el. Nyüszített egyet, azután felém fordult, lemászott az eszméletlen Marta-ról, kihúzta oldalából a nyilamat, és elindult felém. Vettem egy mély levegőt, és sorra vettem ki a nyilaimat a tartójából, és mindet a farkasba eresztettem. A felső teste már tele volt a nyilaimmal, de még mindig felém jött. Már csak egy nyilam volt, amivel megölhetem, és tudtam is hol kell, eltaláljam ahhoz, hogy vége legyen az életének. Már alig állt a lábán, de még mindig morgott. Felhúztam az íjat, és a szemei közé céloztam. Nem volt nehéz dolgom, hisz a szemei szinte világítottak. El akartam engedni a fegyverem hátsó felét, hogy a nyíl beleszáguldjon a fejébe, de valahogy most sem ment, nem engedelmeskedtek az ujjaim. Mintha lefagytak volna. Mindig ez történik, mikor ahhoz érek, hogy megöljek valakit. Sosem tudom megtenni! Valami visszatart, valami, ami miatt a saját életemet is kockára teszem. Hisz ha én nem ölöm meg őket, akkor a fordítottja fog megtörténni. Lehunytam a szem, és úgy próbálkoztam. Számoltam magamban a másodperceket. - Egy. Kettő. Három. Négy. Ekkor egy halk fájdalmas vonyítást hallottam. Szemeim kipattantak, és láttam, hogy Marta a farkas hátán volt. Egyik keze a vállán kapaszkodott, a másik pedig egy tört döfött a nyakába. Ahogy kihúzta, csak úgy folyt a vére. Marta leugrott a hátáról, és ő pedig olyan erővel csapódott a földnek, hogy pór szállt fel a levegőbe. Marta-ra néztem, aki már engem figyelt. Az arca tele volt zúzódásokkal, és a tekintete a szokásos volt. Mindig úgy néz rám, mint, akit egyenesen a pokolba kíván. 

- Te meg mi a szart keresel itt? - a hangvétele sem változott velem szemben. Lassan leeresztettem az íjat, mert még mindig ugyan abban a pózban álltam, mint mielőtt becsuktam volna a szemem, és megszólaltam.

- Lövéseket hallottam. – mondtam. – Gondoltam elkél a segítség. – rá néztem a földön fekvő farkasra, aki már emberi alakjában volt látható. Oldalán feküdt, mellkasát és hasát pedig a kiálló nyilak lepték el.

- Segítség? – cinikus hanglejtése miatt, a tekintetem vissza vándorolt rá. Nevetett egyet. – A te segítséged kell a legkevésbé. – hányta szememre a szavait. Alig váltottunk eddig pár szót egymással, de már most kezd felbosszantani ezzel a viselkedésével.

- Ha nem lettem volna itt, akkor te már halott lennél. – mondtam, és közben egy kicsit megemeltem a hangomat. Bár azzal tisztában vagyok, hogy Marta ölte meg, de akkor is, ha nem vagyok itt, akkor az ő temetésére is készülhetnénk.

- A bátyám mellett kellett volna ott lenned. – üvöltött rám, és erősen meglökött. Hátra tántorodtam, de szerencsére nem estem el. – Ott kellet volna lenned! – üvöltött megint.

- Ott v… - kezdtem bele, de szerencsére volt annyi eszem, hogy ne fejezzem be a mondatomat. Hisz se Marta, se senki, nem tudja a vadászok közül, hogy ott voltam mikor Marko meghalt. Jobb, ha ez így is marad még egy darabig. – Nem vádolhatsz engem a halála miatt életed végéig. – kezdtem bele gyorsan egy másik mondatba. Persze én is hibáztattam magam, de Marta már annyira rám akarta kenni az egészet, hogy néha az volt az érzésem, hogy azt hiszi én öltem meg őt.

- Dehogynem. – mondta, már halkabban. Egy lépéssel közelebb jött. – Csakhogy nem csupán a bátyám halálával, hanem még másokéval is vádolni foglak. Életem végéig! – Marta nagyon értette a dolgát. Bűntudat szállta meg a testem. Eszembe jutott pár név is. Riley, aki a legelső volt a sorban. Amanda Perez, aki akkor halt meg mikor visszajöttem Stanwood-ba, és a tv-ből értesültem a szörnyű esetről. James, akinek a halálához tényleg semmi közöm sincs, de sokan még is hibáztatnak miatta. A fiú, akit még Baz-al találtunk meg, és a lány, akit nem láttam ugyan, de mivel Davon végzett vele, így mégis hibásnak éreztem magam. Meg persze Marko, akinek szörnyű volt végig nézni a halálát. Néha még most is bevillan a kép, ahogy élettelen teste a betonon fekszik. Gondolataim ebben a pillanatban megszakadtak, és csak a távolból jövő hangos vonyítás töltötte be az űrt a fejemben. A hátam mögé kaptam a fejem, de persze nem láttam semmit. Egyre több vonyítást lehetett hallani. Ami nem csak egy alakváltótól származhatott, hanem többtől. Ráadásul mind felénk tartott. Hogy ezt honnan tudom? A hangokat már egyre közelebbről lehet hallani.  

- Visszajönnek érte. – hallottam meg Marta halk hangját. Visszanéztem rá, és ő megfordult elszaladt a fegyverig, felvette a földről, kiszedte belőle az üres tárat, és egy telire cserélte.

- Miért jönnek vissza? – kérdeztem, mert nem értettem. Vajon mit csinált Marta, amíg nem voltam itt?

- Azért. – mutatott a földön fekvő halott személyre. – Lemaradt a falkából, már itt volt az ideje, hogy észrevegyék. – Marta arcán egy halvány mosoly volt látható. Úgy látszik, ő tényleg örömét leli a farkasok ölésében. – Mind megfizetnek. – mondta, és magabiztosan elindult a hangok irányába. Ez a két szava volt, ami tudatosította bennem, hogy Marta miért is van kint most.

- A vesztedbe rohansz! – kiabáltam rá. – Nem hozhatod vissza Marko-t azzal, hogy farkasokat ölsz.

-  Muszáj tennem valamit érte, mert különben belebolondulok. – mondta, és közben megállt. Ezek voltak az első olyan szavai, amikben éreztem Marta fájdalmát. Meg persze az első olyan mondata, amiben nem úgy beszélt hozzám, mint akit utál. Pár lépéssel elé álltam, és láttam, hogy könnybe lábadt a szeme.

- Nem ez a megoldás. – mondtam. – Forduljunk meg, és tűnjünk el innen. – hogy az igazat bevalljam, nem hittem, hogy hallgatni fog rám, de még is így lett. Megfordult, és azt mondta kövessem.

Már átjutottunk a patakon, mikor meghallottam, egy újabb vonyítást.  

- Megtalálták. – fordult hátra felém Marta.  – Most húzz bele! – tudtam jól miért kell jobban belehúznom. Egy másodperc se kell ahhoz, hogy rájöjjenek, kik végeztek a falka tagjukkal. Ha beleszagolnak a levegőbe érezni fognak minket, a szagunkat, és a nyomunkba erednek. Mondanom se kell, hogy kik a gyorsabbak, hisz ez teljesen egyértelmű. Most még előnyben vagyunk, de nem sokáig. A lábaimat csak úgy kapkodtam egymás után. Most adok hálát az istennek, hogy reggel nem a magas sarkú cipőmet vettem fel a temetésre. Marta, aki előttem loholt, hátra-hátra pillantott persze nem azért, hogy ott vagyok-e még mögötte hanem, hogy a farkasokat figyelje. Nekem csak egy dolgon kezdett el kattogni az agyam. Mégis, hogy fogom megvédeni magam, ha utolértek. Csak egy nyilam van, amivel nem megyek sokra. Baz pedig nem adott késeket se semmit. Érezni kezdtem valamit. Nem lassítottam futásomon, de muszáj voltam én is hátra nézni. Épp csak egy pillantást vetettem magam mögé, és már láttam, hogy egy izzó szempár a nyomomban van. Amit megéreztem hirtelen, az-az volt, hogy a vállamba kapaszkodik, és szinte rá ugrik a hátamra, ami miatt előre borulok. A kezemmel próbáltam felfogni az esés erejét, ami nagyon rossz ötlet volt. Ahogy a földnek csapódtam egy reccsenést hallottam, ami az íjam kettétörésének a hangja volt. A farkas még mindig a hátamon volt, és hallottam, amint egy mélyről jövő morgás tör ki belőle. A következő hang már két lövés volt, és éreztem, hogy az alakváltó mellém zuhan. – Gyerünk, állj fel! – hallottam meg Marta hangját, és utána keze megjelent alkaromon és felrángatott. Futottunk tovább, amíg ki nem értünk az erdő széléhez. Volt egy kisebb árok, amin át kellett ugornunk, és ahogy felnéztem megláttam egy kocsit. Marko, Ford Mustang-ja volt. – Szállj be! – kiabálta Marta. Ahogy a kocsihoz értem, szinte kitéptem az ajtaját, és alig szálltam be, Marta már indította is a motort, és padlógázzal indult el. A kerekek csikorogni kezdtek az aszfalton, és hirtelen elindult. A külső visszapillantóba néztem, és több izzó szempárt láttam meg, amint az erdőből előbukkannak, és utánunk loholnak. Marta-ra néztem, akinek bal keze már kint lógott az ablakon, és lövöldözni kezdett hátra felé. Persze én tétlenül ültem a kocsiban, hisz nekem nem volt semmi fegyverem ellenük. 

- Adj új tárat. – kiabált Marta. Szétnéztem a kocsiban, de sehol nem láttam. Kinyitottam a kesztyűtartót, és ott végre megtaláltam, ami kellett. Ahogy oda nyúltam, hogy kivegyek egyet a sok közül, valami az ölembe esett. Oda néztem, és a pisztoly hevert ott. – Cseréld ki! – utasított Marta, aki két kezével a kormányba kapaszkodott. Még szerencse, hogy Marko egyszer megmutatta, hogy kell tárat cserélni, mert különben most itt szerencsétlenkedhetnék. Pár másodperc alatt végeztem, és nyújtottam vissza a fegyvert, a mellettem ülőnek. Marta kikapta a kezemből, és egy újabb sorozatot lőtt rájuk. A visszapillantóba pillantottam. A mögöttünk lévő szempárok fogyatkozni kezdtek, amíg mind el nem tűnt. Nem voltam biztos benne, hogy meghaltak, de abban igen, hogy megsérültek. Hiába gyógyulnak gyorsan, nekik is kell egy kis idő hozzá. Marta felé fordítottam a fejem, aki ahogy behúzta kezét az ablakon, a fegyvert ismét az ölembe dobta. - Végeztem. – mondta lazán, azután felém fordult. – Köszönöm a segítséged, – kezdett bele, és éreztem, hogy most jön a mondatának a sértőbb fele. – amivel nem igazán mentem sokra. – körülbelül erre számítottam. Előre néztem, és hirtelen megláttam valamit az úton. Visszakaptam a fejem Marta felé, aki még mindig engem nézett, és nem az utat.

- Vigyázz! – kiabáltam el magam. Marta az útra nézett, és a fékbe taposott, ami miatt a fejem a műszerfalba száguldott. Ahogy a kormányt balra kapta, az ajtónak is neki csapódtam. A kocsi megpördült a kerekein, és már éreztem, hogy az én oldalamon emelkedik az autó. Felborulni. – gondoltam magamban. Csakhogy a kocsi váratlanul visszaesett a talajra. Mély levegőket vettem, és a fejemhez emeltem a kezem. Nem csodálkoznék rajta, hogy ha folyna a vér a fejemből, hisz olyan erősen csapódott neki a fejem a műszerfalnak, hogy azon csodálkozok, az eszméletemet nem vesztettem el. Ahogy a kezemet elvettem a fejemtől, vörös szín fedte azt.

- Mi a frász volt ez? – szólalt meg Marta. A fejemet lassan felé kezdtem fordítani, de a szemem megakadt, azon, ami miatt most vér önti el a fejem. Kinyitottam az ajtót, kitettem a lában, és ahogy felálltam szédülni kezdtem. Csakhogy nem foglalkoztam vele. Lassú léptekkel, elindultam felé. A kocsi első lámpái megvilágították. A szarvas volt. Ugyan az a szarvas, amit követtem az erdőben. Ahogy közeledtem felé, most nem hátrált. Egyre jobban szédültem, és a látásom is homályosodni kezdett. A kezem kinyújtottam, mert meg akartam simogatni, de nem tudtam melyiket. Hisz már nem egy volt belőle, hanem kettő.

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.