36.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Most csak egy előzetessel tudok jönni, de hétvégére meg lesz a 36. fejezet teljesen. Az egy kicsit elszomorít, hogy ilyen kevesen írtok komikat, de akik írnak azoknak nagyon köszönöm. Nekem nem áll szándékomban olyat kérni, hogy 5 vagy 7 komi után hozok részt mert, én szeretem ezt a blogot írni, és már az is nagy örömöt okoz mikor meglátom, hogy kirakok egy új rész és az oldalmegjelenítések száma ma körül belül meghaladja a 200-at. Így tudom, hogy legalább olvassátok. Tudom, hogy mostanában ritkábban hozom a folytatásokat, amit nagyon sajnálok, de mindig próbálok a legjobbra törekedni, ami van mikor nem sikerül, és kitörlök majdnem egy egész oldalt. A jó munkához idő kell, mindig ezt szoktam mondogatni. Még csak annyit, hogy nagy köszönettel tartozom nektek, amiért ilyen pozitív kommentekkel szóltok hozzá a  bejegyzéseimhez. Köszönöm minden egyes olvasómnak. Puszillak titeket, és a 36.fejezet előzetese is remélem tetszeni fog.

~Ann.xd

- Mit csináljuk vele? – erre a mondatra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem ugyan abban a szobában voltam. A karmolás nyommal teli matracon feküdtem, és egy pléd volt rám terítve. Bizonyára mikor elaludtam Justin betakart vele. Eszembe jutott a csók, és, hogy milyen boldog voltam. Most már biztosra állítom, hogy a vérontások éjszakájának vége van.

Felálltam az alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem. Kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és magam felé húztam. A kanapé tárult szemem elé, ahol még mindig a sebzett Isaac feküdt. Mellette Aiden guggolt, akinek hüvelyk ujja Isaac csuklóján hevert, bizonyára a pulzusát nézete. Justin pedig a kanapé végénél állt nekem háttal. Pár másodperc se telt el, de kedvesem már meg is fordult, és arcán nem volt épp felhőtlen boldogság. Nem ismerem Isaac-et még egy napja se, de akkor is úgy érzem, a halála rosszul érintene. Hálás vagyok neki, és az összes olyan személynek, akik védtek. Meghátrálhattak volna, de nem tették! Védtek engem, egy vadász lányt!

- Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. – mondta Aiden, Justin-ra nézve. – Ahányszor felkel, a fájdalom miatt folyton elájul. – magyarázta.

- Addig nem csinálunk vele semmit, amíg Grant meg nem talál minket. – mondta Jus Aiden-nek. – Hisz az ő falkájába tartozik. Nekünk nincs joguk ilyet tenni vele.  – fogalmam sem volt miről beszélnek, de valahogy úgy éreztem valami rossz dolog.

- Mit akartok csinálni vele? – nézte rájuk.

- Zoe értsd meg, már rég meg kellett volna gyógyulnia. – mondta, és közben felállt Isaac mellől. – A sebét hiába varrtam össze és tisztítottam ki még mindig ugyan olyan. – Isaac csupasz felsőtestére néztem, ahol a seb éktelenkedett. Ekkor pedig tudatosult bennem amiket Aiden mondott, és így arra jutottam, hogy a nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen, mondat azt jelenti

- Te meg akarod ölni?

35.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem most meglepődtetek, hogy nem 2 vagy 3 hét után hozom, a folytatást.: ) Nagyon köszönöm a komikat, és a feliratkozásokat. Nagy örömmel tölt el, mikor meglátom őket.: )<3 Remélem ez a 35. fejezet is tetszeni fog nektek. A komikat nagyon várom most is, remélem sokan írtok.: D puszillak titeket.: D <3

~Ann.xd

Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohantam. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe. 

Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni, és érezni őt. Ahogy erős karjaival magához ölelt, megnyugtatott. Férfias illata orromba égette magát. Olyan biztonságot sugárzott most felém, amilyet még sosem éreztem mellette.

- Jól vagy? – tolt el magától, és szemével arcomat kezdte kémlelni. Kezével felsebzett homlokomhoz ért, azután farzsebébe nyúlt és egy gyűrött papír zsebkendőt húzott elő. El akartam venni kezéből, de nem engedte. Szétnyitotta, és az orrom kezdte törölgetni. Valószínű, hogy még mindig szivároghat belőle némi vér. Miközben ő az arcommal volt elfoglalva, addig én az övét kezdtem lesni. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál. De vajon mire? Arra, hogy nekem ne okozzon fájdalmat, amint a véráztatta orromat törölgeti? Vagy talán megint a gondolataimat hallgatja? – Mindkettő. – szólalt meg. Akaratlanul is elmosolyodtam. Most kimondottan örültem annak, hogy belelát a fejembe.

- Justin. – hallottam meg Aiden hangját. – Induljunk. – kedvesem még egy törlést végzett, azután a véres zsebkendőt az egyik bokor felé hajította.

- A homlokodat majd lefertőtlenítem, ha biztonságos helyre értünk. – kezét enyémre illesztette, ujjaival átkulcsolta enyémet, és így indultunk el. Aiden ellőttünk ment, csak néha nézett hátra a válla felett. Vajon mit csinált az elvonszolt fickóval? Vagy jobb, ha nem tudok róla? Ekkor zajt hallottam a mellettem lévő bokor mögül. Justin olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy az még jobban a frászt hozta rám. Azt a pontot figyeltem, ahol a mozgó ágak és levelek zaja jött. Ahogy Justin válla felett néztem az eseményeket, láttam, hogy fülei hegyesedik, és arcszőrzete is kinő. Aiden-ből egy kis morgás is elő tört. Erről az esetről rögtön Zami a kiskutya jutott eszembe. Emlékszem, hogy ránk hozta a frászt, ahogy a kukoricásból elő mászott. Csak, hogy az már rég volt, és most nem valószínű, hogy egy kiskutya mászik elő a bokorból, hanem egy farkasember, aki nem lesz olyan ártatlan. Már nagyon közel éreztem, ahogy a fiúk is, mert egy lépést tettek előre. Hiába volt éjszaka így is vélni láttam mindent, mert a telihold nagyobb fényt adott, mint máskor. Igaz, hogy fekete fehérben láttam, de nem számított. Justin egy lépésnyi távolságra volt tőlem, ami miatt már nem éreztem magam olyan biztonságban, és szívem egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Utáltam magam-e miatt! Ismét törékenynek és védtelennek éreztem magam, olyannak amilyen voltam. Vadász vagyok, akinek erősnek kell lenni-e nem gyöngének. És még én vagyok az, aki elpusztíthatja a farkasembereket? Kétlem! Hiába érzem néha erősnek magam, az hamar elmúlik, és átveszi a helyét a félelem és a gyöngeség. A bokorból egy kéz esett ki, amit ha jól látom vér borított. Azután a másik is megjelent, ami szint úgy vörös folyadék lepett. Ahogy próbálta kihúzni magát a bokorból, fájdalmas nyögések hagyták el száját. Már láttam fejtetőjét, és egyre többet belőle.  Maga alá húzta kezeit, hogy megpróbáljon felkelni, de ahelyett oldalra borult, és a hátára esett, amitől kezeit oldalához kapta. A fiúk is csak nézték a szenvedő alanyt, mikor hirtelen felismertem. Hisz ez.

- Isaac. – mondtam ki hangosan nevét. Oda siettem hozzá, Justint kikerülve, és letérdeltem mellé. – Jézusom, jól vagy? – tettem fel az első kérdésem, ami nem volt a legjobb. Hisz véres a keze, hogy lenne már jól. Mikor tekintetem a kezére vándorolt, láttam, hogy nem hiába kapta oldalához tenyerét. Ruháján egy karmolás nyomnyi szakadás volt, ami szintén véres volt. Akkor vajon milyen lehet alatta? – Segítsetek. – kiabáltam a fiúknak.

- Nem. – ez a szó Justin szájából hangzott el, ami vízhangozni kezdett a fejemben. Oda fordultam, és meglepődve láttam, hogy a fiú még mindig farkasként állnak a helyükön. Nem értettem mi történik, miért nem segítenek rajta? Ő csak Isaac, aki vigyázott rám.

- Itt – hallottam meg a sebesült, erőtlen hangját. Visszafordítottam fejem, és arcára néztem, szemeit alig tudta nyitva tartani, és levegőt is épp, hogy tudott venni. De nagyon akart valamit mondani, amihez nagy lélegzetvételre volt szüksége, és kibökte. – Itt van. – mondta ki. Összeráncoltam homlokom. És hirtelen rá jöttem, ki van itt, és, hogy Justin-ék miért állnak még mindig harcra készen. Az a Trent. Mihelyst neve elhangzott gondolataimban, nevetés zengte be az erdőt.

- No lám, a két jó madár. – mondta, miközben előlépett az egyik fatörzse mögül.

- Hogy tehetted ezt? – kezdte Aiden idegesen. – Azt hittem barátok vagyunk. Erre te hátba támadsz minket. Még is mióta állsz te Davon oldalán?

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam sokkal jobb velük. – lépett előre egy határozott lépést, és felém fordult. Amint ezt Justin észrevette, két lépéssel elém és Isaac elé termett. – Nyugi nem akarom bántani, csak megkérdezni nem hiányzik-e valami emléke.? – mégis milyen emlékre gondolhat? – Aiden, miért nem mondod te el neki, hisz te akartad, hogy Justin ezt ne tudja meg Zoe gondolataiból. – Aiden-re néztem, akinek az arcát bűntudat árnyékolta.

- Nem kértem volna azt, ha tudom, hogy egy aljas áruló vagy. – hányta a szemére. – Zoe – fordult felém. – sajnálom, de nem akartam, hogy Justin tudomást szerezzen róla. – lassan álltam fel, és közben Aiden, Trent, és Justin háta közt cikázott a tekintetem. Most már tudni akarom mi az-az emlék. Ahogy Trent-re pillant a szemem, sárga szempárja rám villant, és eszembe jutott valami, amire eddig nem emlékeztem.

Justin karjaiban aludtam, mikor apró csattanásokat hallottam meg. Egy kisfiú állt az ablaktól nem messze, és a segítségemet kérte, míg el nem vonszolta egy sötét alak. Utánuk mentem, mit sem sejtve a csapdáról. Csak a fiút akartam megmenteni, de mint kiderült a sötét alak az apja volt, aki csak csalinak használta a fiát, hogy engem elkapjon. Csuklyát húztak a fejemre, és onnantól kezdve nem láttam semmit. Mikor a kocsiban szembesültem vele, hogy Aiden-ék megmentettek, az előbb említett személy tényleg megkért, hogy ne beszéljek erről Justin-nak, majd Trent segít benne, hogy ne is szerezzen róla tudomást. Persze én hülye beleegyeztem. Azt mondták elfedik, nem azt, hogy kitörlik. Azután nem bírtam hazudni Justin-nak, és pánikrohamot kaptam, amitől elájultam, és mikor felébredtem nem emlékeztem mi történt velem.

- Azt akarja, hogy a falkájához csatlakozz. – mondtam ki, és mindenki rám nézett, még a nekem háttal álló Justin is.  

- Már nincs szüksége rá. Itt vagyok neki én. – szólt Trent. – Már inkább holtan akarja látni, ahogy téged is. – Justin, ahogy visszafordult, rá morgott, és neki vetette magát, amit Trent tárt karokkal várt. Ahogy kedvesem a földre taszította ellenfelét, ő került fölénybe. Ököllel akart neki beverni egyet, de Trent megakadályozta azzal, hogy megfogta öklét, és tolta el magától. A távolból egy vonyítás hangzott, amire mindenki oda kapta a fejét. Trent ezt használta ki, és a felette lévő Justint olyan gyorsan rúgta le magáról, hogy kedvesem a hasát fogva terült szét a fáról lehulló levelek közé. Már azt hittem, hogy az épp talpra álló Trent rá veti magát a földön heverő Justin-ra, de meglepődve láttam, hogy az ellenkező irányba kezdett el futni, mint aki menekül. Egy újabb vonyítás hangzott el.

- Visszavonulnak. – szólalt meg Aiden. – Davon feladja? – rá néztem a beszélő emberre, akinek a döbbenet ült arcára.

- Lehet ez is csak egy csapda. – szólt Justin. – Nem fogom megvárni, míg kiderül. – hallottam meg hangját már mellettem. Lehajolt Isaac-hez, és próbálta talpra segíteni.

- Gyere haver. – szólt Aiden-nek, aki rögtön ott termet, és Isaac másik oldalára állt. Lassan emelték fel a földről, de még így is fájdalmas hangokat adott ki magából. Isaac alig tudott a lábán állni, a fiúk nyakába kapaszkodott. Csak azt nem értettem, hogy miért nem gyógyul? Már rég regenerálódnia kellett volna, még sem történik semmi. Mintha inkább már haldokolna, mint gyógyulna.

- Zoe. – fordult felém Justin. – Maradj mellettem. – ezt úgy teljesítettem, hogy szorosan szabad oldalához álltam, mintha össze lennénk ragadva. Ő csak bólintott, miközben elindultunk.

  Mikor kiértünk az erdőből, egy utcán mentünk végig, és az utolsó házhoz fordultunk be, ami

inkább tűnt horror háznak, mint biztonságos helynek. Amint a ház ajtajához értünk, Justin a vállával lökte be a rozoga fa bejáratot, és óvatosan vitték be rajta a sebzett Isaac-et. Ahogy én is betettem a lábam rögtön a rohadt és a poshadt szag ütötte meg orromat. Ez a hely rosszabb, mint egy szeméttelep.

- Csukd be az ajtót. – szólt nekem Justin. Mikor megfogtam az ajtót, hogy behajtsam, mert ezen nem volt se kilincs se zár. Úgy éreztem bár ne tettem volna. A fa, amiből állt nyirkos és penészes volt. Undorodva húztam el kezem az ajtótól, és a ruhámba töröltem. Úgy tűnik Justin nem hiába lökte be vállával az ajtót. Ő már tudta, hogy jobb, ha csupasz kézzel nem nyúlunk hozzá. Amit most már én sem fogok elkövetni. Lábammal rugdostam, míg a helyére nem került. Mihelyst megfordultam, hogy Justin-ék után menjek, őket már nem láttam sehol. A ház sötét belseje felé lépkedtem, ami egyre félelmetesebbnek tűnt. A rohadt szag már jobban ütötte orromat. Halk nyikorgás hallatszódott, amitől összerezzentem. De tovább mentem, mert meg akartam találni Justin-ékat. Ahogy tovább mentem, egy helység nyílt, ahová beléptem. Az ablakok deszkákkal voltak be szögelve. Úgy nézett ki mintha valamikor régen ez lett volna a konyha. Egy pult állt tőlem nem messze, ahonnan légy zümmögés zaja hangzott. Nem tudom miért, de ahelyett, hogy visszamentem volna az előszobának mondható helyre, tovább mentem egyenesen a pult felé. A rohadt szag nem múlt inkább egyre erősebbé vált. Amint egyre közelebb éretem a pulthoz, számon kezdetem el venni a levegőt, hogy ne érezzem annyira azt az iszonyatos bűzt. Már csak egy lépés választott el, hogy a pult mögé tudjak nézni. Amint megtettem azt az egy lépésnyi távolságot fordultam volna oda, de valaki elkapta a vállam, és maga felé fordított. Szívem kihagyott egy ütemet annyira megijedte. Sikítani akartam, de kezét számra tapasztott.

- Jobb, ha nem látod, mi van ott. – Justin hangja csapta meg a fülem. – Megijesztene. – kezét levette számról, mikor már megbizonyosodott róla, hogy nem fogok sikoltozni. Amire én meg szólaltam.

- Azt hiszem ezt már te meg tetted. – néztem rá, de sötét borult arcára.

- Sajnálom. – megfogta a kezem, és kivezetett a helységből. Az előszobán mentünk keresztül, egyszer jobbra fordultunk, és egy fekete vasajtó tárult szemem elé. Justin oda ment és kinyitotta. – Gyere, itt biztonságban leszünk. – az ajtó mögött egy lépcső vezetett lefelé. Amint leértünk a lépcső aljára, fényözön miatt hunyorítani kezdtem, de mikor megláttam Isaac-et, amint egy kanapén fekszik, és a keze a padlóra lógott, megrémültem. Teljesen úgy nézet ki, mint aki

- Meghalt. – mondtam hangosan.

- Még nem, de ha nem indul be a gyógyulás, akkor meg fog. – mondta a hátam mögött Justin.

- Miért nem gyógyul? – kérdeztem.

- Fogalmunk sincs. – állt mellém. – Aiden kitisztítja, és össze varja a sebet, ennél többet nem tehetünk érte. – emlékszem mikor nekem kellett ugyan ezt tennem Justin-nal. Nem a jó emlékeim között szerepel. A helységből még két ajtó nyílt. Az egyik jobb a másik baloldalon volt elhelyezve. A jobb oldali ajtó kinyílt, és Aiden jött ki rajta, kezében két elsősegélydobozzal.

- Megtaláltad. – nézett rám. – Itt a doboz. – nyújtotta Justin felé, aki elvette kezéből, és elindult a baloldalon elhelyezkedő ajtó felé. Amit kinyitott, megállt az ajtó előtt, és hátra fordult.

- Nem jössz? – nézett rám.

- És mi lesz vele? – néztem az eszméletlen Isaac-re.

- Vele majd én foglalkozok. Menj csak. – mondta Aiden. Pár másodperc eltelt mire elindultam Justin felé. Mikor a szoba elém tárult, egy matrac hevert a parkettán, amit karmolás nyomok borítottak. A plafonról két vastag vaslánc lógott. A lánc végén pedig valami bilincsféleség volt hozzá kovácsolva. Biztos voltam abban, hogy ezek a láncok már össze fogták valaki csuklóját, ami nem lehet épp kellemes dolog, főleg, hogy a feje felett fogja össze.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben Justin felé fordultam, aki az ajtót csukta be éppen.

- Búvóhely. – válaszolt, de nekem ez nem volt elég.

- Még is milyen búvóhely? – néztem a fejem felett logó láncokra.

- Sokak úgy vélik, hogy telihold idején jobb, ha az olyanok, akiknek még nincs, elég önuralmuk ki vannak láncolva. – letette a dobozt a padlóra, és ráült a karmolás nyommal teli matracra. – Köztük én is így vélem. – nézett fel rám.

- Úgy érted, te – néztem fel a láncokra.

- Igen. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – Pár órával ezelőtt még az a bilincs az én csuklómon szorult. – nem hittem a fülemnek. Ki láncoltatta magát, hogy ne bántson senkit? – Meg akartam ölni Aident is, miközben rám tette azokat. – mutatott fel. – A hold olyan hatással volt rám, hogy teljesen megőrjített, csak az ölés járt a fejemben. – felállt, és oda sétált hozzám. – De valahogy a gondolataid bejárták az enyémet, és tudatosult bennem, hogy halál közeli veszélyben vagy. És az, hogy megvédjelek sokkal erősebb volt bennem. Kezdtem lehiggadni, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell, mentselek. – kezével megsimogatta arcom. - Legalább fél órámba telt, hogy meggyőzzem Aident szedje le rólam a láncokat. Azt hitte, hogy csak el akarom vele hitetni, és ha kiszabadít, akkor kirohanok, és ölni fogok.

- De ez nem így volt. – mondtam, és közben rá mosolyogtam. – Megmentettél! – megfogtam az arcomon lévő kezét, és megsimogattam. – Ezért az adósod vagyok.

- Jaj, ne szórakozz már. – mondta nevetve. – Annyiszor mentelek meg ahányszor csak kell. Ezért nem kell az adósomnak lenned. Bár – húzta el a szó végét. – egy valamit még is megtehetnél értem. – húzta fel szemöldökét, és huncut mosoly jelent meg arcán.

- Mi lenne az? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és oda súgta.

- Szeretném, ha megcsókolnál. – elhúzta fejét, és a szeme enyémet, nézte. Ha csak ennyi lenne a kérése, azt könnyedén teljesíthetem. Kezeimet vállára helyeztem és magamhoz húztam. Átfontam nyakát, és számat övére helyeztem. Öröm töltött el, amint megízleltem újabb csókját. Már biztos voltam abban, hogy nem ez lesz az utolsó. Kezei derekamon jelentek meg, amivel közelebb húzott magához. Ajkaink játszottak egymásén. Justin felvezette kezét arcomhoz, és simogatni kezdte. Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

34.fejezet

Sziasztok.:) Bocsi, hogy megint sokáig tartott hoznom a folytatást, de most itt van. Remélem tetszik majd.: D A feliratkozóknak nagyon köszönöm, és a komikat is. Most is hagyjatok magatok után valami nyomot, hogy tudjam, hogy tetszett. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Davon arcával találtam szembe magam. Elégedett mosoly ült ki arcára. Bosszút akartam állni. Azok után, amit most láttam, úgy éreztem annyi harag és düh tombol most bennem, hogy egy bikát is le tudnék teríteni. Meg kell fizetni-e mindenért. És ha tényleg én vagyok az, aki elpusztíthatja a fajukat, akkor megteszem, és ő lesz az első, akit megölök bűntudat nélkül.

- Mit szólsz? – kérdezte, és közben még mindig nagyokat vigyorgott. – Megöltem a barátnődet ok nélkül. Mert, hogy nem volt semmi féle áldozat, ahogy Justin, és mindenki más tudta. Csak elhitettük, hogy az volt. Minden lépés előre ki volt tervelve. Úgy gondoltam levágom a lábát, hát meg tettem. – húzta fel vállát. – Nem kell semmi féle áldozat ahhoz, hogy ez a hely örökre az én területem maradjon. – nézett körül a sötét éjszakába.

- Nem sokáig lesz a te helyed. – mondtam magabiztosan. Még több energia töltött fel, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Mintha valami külső erő segítene. Ekkor láttam meg valami fényt Davon mögött, ami alakot öltött, és Riley nézett vissza rám biztatóan. Ő volt az. Erőt ad nekem, hogy megbosszuljam a halálát. – Félj tőlem, mert megöllek. – pillantottam Davon-ra, és amit mondtam azt olyan komolyan is gondoltam mit, ahogy kimondtam. Karom olyan gyorsan rántottam ki a fickók szorításából, hogy még én is meglepődtem. Két tőr után nyúltam, előhúztam a tokjukból, és megforgattam a kezemben. Egy nagyot kiabáltam, olyan hangosat, amilyet csak tudtam, és jobb oldalamon álló személy mellkasába vágtam a tőrt. Hátra tántorodott, tudtam, hogy ezzel nem öltem meg, de amíg a sebe begyógyul, addig a másik fickót is harcképtelenné tehetem pár másodpercre. Amit meg is tettem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy elmondani nem tudom. Biztos voltam abban, hogy ma végzek Davon-nal, és azokkal, akik őt segítik. Amint a két személyt kiiktattam pár másodpercre a képből, Davon-ra néztem, aki már farkas énjét uralta.

- Azt hiszed, meg tudsz ölni? – kérdezte gúnyosan, miközben nyelvével megnyalta bal szemfogát.

- Nem hiszem – tartottam szünetet. – tudom! – azok, akik még körülöttünk álltak, nevetni kezdtek. És ekkor egyik pillanatról a másikra, neki rontottam Davon-nak. A kezemben lévő késekkel próbáltam rajta sebet ejteni, de minden egyes szúrás elől kitért. A következő lépésen gondolkoztam, amit bevethetek ellene, de Davon elkapta mind két karom, és kicsavarta belőlük a kést.

- Most legyen nagy a szád. – egyik kezével megmarkolta pulcsimat mellemnél, kissé megemelt, és eldobott, mint egy rongybabát. Ahogy talajt értem, reccsenést éreztem. A hátamon lévő tegez, és a benne lévő cuccok, az erős földre érkezéstől eltörhettek. Ami egyrészről jó, hogy nem a gerincem tört el, másrészről viszont rossz, mert ha az összes nyilam, és még az injekciós tűk is eltörtek, akkor már csak egy tőröm maradt a védekezésre. Most már nem voltam olyan biztos magamban, mint az imént. Az erőt sem éreztem már olyan intenzíven. De ennek ellenére nem adhatom fel, muszáj küzdenem magamért, és mindenki másért. Talpra kényszerítettem magam, és levetettem hátamról a tegezt. Miután láttam, hogy egyetlen egy nyilam nem végezte ketté törve a kezembe vettem, és keresni kezdtem az íjamat, ami már nem a vállamon, hanem tőlem nem messze a földön hevert. Bizonyára mikor Davon eldobott magától, akkor leeshetett a vállamról. Ahogy Davon felé néztem, láttam, hogy az előbb megsebzett két fickó már mellette állnak. Morogni kezdtek, ami kicsit sem volt megnyugtató. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban elérjem az íjamat. Igaz csak egyet lőhetek vele, de az is több mint a semmi. Azt nem értettem, hogy miért nem uszítja rám a falkáját. Ha megtenné, akkor semmi esélyem nem lenne, abban biztos vagyok. Hiába éreztem erősnek magam az előbb, be kell látnom Davon fölényben van. Amíg mellettem csak egy valaki van, aki szintén az életét védi Trent ellen valahol, addig Davon mellett egy egész falkányi gyilkoló gép áll.

- Hozzátok elém! – mutatott rám, és a mellette álló személyek felém iramodtak. Amíg ők egyenesen felém jöttek, én elfordultam baloldalra, és a földön heverő íjamat céloztam meg. Nagy léptekkel el is értem, de mikor lehajoltam érte valaki kihúztam alólam lábaimat, és arcom olyan erővel csapódott a földbe, hogy éreztem az orromból eleredt a vér, a homlokomat viszont felsérthette egy a földön heverő száraz ág. Szabad kezemmel egy gyors orrtörlést végeztem, és utána az íj után nyújtózkodtam. Csak pár centin múlott, de lábamat megragadták és hason húztak végig a földön. Sikítani kezdtem. Abban reménykedtem, hogy Grant vagy éppen Justin-ék meghallják, és a segítségemre sietnek. Mivel nem lehetünk messze a háztól, Grant-ben és a falkájában jobban bíztam. Justin-t viszont nem elég, hogy azt sem tudom, hol van, de a hold miatt valószínű nincs tudatánál sem, és nem, hogy nem védene, meg inkább támadna, és próbálna velem ő is végezni. Mint itt mindenki. Amint eleresztették a lábam rögtön hátsó felemre fordultam, és felnéztem Davon-ra, aki leguggolt, és beszélni kezdett.

- Látod? – mutatott a teliholdra a sötét égbolton. – Most van a legmagasabb pontján, ami azt jelenti, hogy most vagyunk a legerősebbek. – nem érdekelt, amit mondott, menekülési utat kerestem. Ami csak egy volt. Megpróbálni visszajutni a házhoz, ahol Grant-ék vannak. Ami nem lesz könnyű. Amint felállnék Davon azon nyomban elkapna. Ha csak. Jutott eszembe egy hirtelen ötlet. A kezemben lévő nyilat bele vágom a combjába, és amíg kihúzza belőle, felpattanok és menekülni próbálok. Ami így sem lesz könnyű a körülöttünk lévő többi alakváltó miatt. De akkor van a legtöbb esélyem, ha merek kockáztatni. Amit meg is fogok tenni. Szorítottam egyet a kezemben lévő fegyveren, mélyen Davon szemébe néztem, és lendült a kezem egyenesen a combjába. Éreztem, ahogy a nyíl hegye húsába hatol, és amint eléri csontját, megakad. Eleresztettem az eszközt, oldalra vetettem magam, négykézlábról felpattantam, és futásnak eredtem. Fájdalmas ordítás tört ki Davon-ból. Hiába gyógyul be gyorsan a sebe, egy ilyen még neki is fájdalmat okozhat pár percig. – Utána! – üvöltötte, és hangjában a fájdalom, szenvedés és a düh, háborgott. Hallottam az utánam száguldó személyek hangos loholását. Amitől lábaimat olyan gyorsan kapkodtam egymás után, hogy szinte már száguldottam. Mikor szemem a földről a sötét távolba nézett, sok apró sárga szempárral találtam szemben magam. Még többen vannak, és én a karjaikba rohanok. Lépteim lelassultak, csak a szempárokat figyeltem, amik egyre közeledtek. Már csak pár lépés választott el tőlük. Lábaim teljesen megálltak, ott álltam és szemeimet szorosan lehunytam. Nem akartam már semmit látni, csak a sötétséget, amit a szemhéjam ad. Hallószervem észlelte, hogy már mellém értek, de nem történik semmi. Még is mi a franc van? Szemeim lassan nyíltak ki. Látnom kell mi történt. Amint a teljes valóság a szemem elé tárult, szanaszét álló farkas embereket láttam magammal szemben, akik rám sem néznek, csak előre tekintenek. Oldalra fordítottam fejem, és azt a személy láttam meg magam mellett, aki megnyugtatott, de csak egy kicsit. Grant volt. Akit még az ember énje formázott. Fél szemmel ő is rám nézett.

- Ha azt mondom futás, indulj el abba az irányba. – biccentett fejével baloldalra.

- Grant. – hallottam meg Davon hangját, amiben már semmi nyoma nem volt a fájdalomnak. – Örülök, hogy újra látlak. – megfordultam, és láttam, ahogy Davon a lábából kiszedett nyilamat kettétöri és a földre dobja.

- Nekem kevésbé örömteli. – válaszolt vissza Grant.                        

 - Csak nem haragszol még mindig Marilyn miatt? – Grant arc egyre idegesebbé vált. Ő lehetett az a lány, akiről Isaac mesélt. Marilyn. Tehát így hívták.

- Ne ejtsd ki a nevét még egyszer a szádon. - kezét ökölbe szorított, és mikor kiengedte hatalmas karmai megjelentek ujjain. - Háromra futás. – súgta oda nekem. – Most. – mire felfogtam, hogy már futnom kéne, Grant, és a falkája már Davon-ék felé igyekezett. Átfordultam abba az irányba amerre mennem kellett, a fák és a bokrok között kezdetem cikázni. A kiálló ágak tépdesték ruhámat, és némelyik a hajamba bele is akadt, de nem foglalkoztam semmivel, csak a futással. Azt nem tudom hová viharzok, de azt tudom, addig fogok futni, amíg össze nem esek.

  A pontos idejét nem tudom, de egy jó ideje már rohantam. A lábaim már fájtak, és a tüdőm sem bírta, már sokáig. A futásomat már inkább kocogásnak mondanám. Mikor megálltam, kezem térdemre raktam, és így fújtam ki magam a nagy szaladás után. Nem sokáig pihenhettem, mert meghallottam, hogy valaki botorkál mögöttem a bokorban. Oda fordultam, és közben hátrálni kezdtem. Ahogy kiállt a bokor takarása elől, láttam, hogy az a fickó, akit mellkason szúrtam.

- Azt hiszed, csak úgy megúszod, hogy megszúrtál. – ahogy tovább hátráltam a hátam összeütközött egy fa kemény törzsével. Úrrá lett rajtam a félelem. Semmit nem tudtam csinálni, csak álltam ott a fának dőlve, és vártam. Pedig nem ezt tanultam. Vadász vagyok, és mégis úgy viselkedek, mint egy félénk kisgyerek. A támadom, rám üvöltött. Láttam tűhegyes szemfogait, és a szemében az ölni való vágyat. Most egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, néztem, ahogy sárga szemeivel már szinte szétszaggat. Készenlétbe állt, és mintha rajtot fütyültek volna, elkezdett felém rohanni. Minden lelassult, és úgy láttam mintha lassított felvételről néztem volna. Még így is már csak egy lépés választott el tőle, de ekkor szemem sarkából láttam egy elsuhanó árnyat, ami hirtelen elém vágódott, felfogta a támadom, és olyan erővel lökte el magától, hogy az szinte repült a levegőben. Úgy vágódott a földbe, hogy még a talajon is csúszott. Az előttem álló személy, félig hátra fordította fejét, és akit fel véltem ismerni benne, az a személy volt, akit a világon a legjobban szeretek. Visszafordult a fickó irányába, és felé kezdett el menni. El sem hiszem, hogy itt van, és nem engem akar bántani. Amint néztem, hogy megy előttem, hirtelen egy másik személy is megjelent mellettem. Aki a tőrömet kikapta a tokjából, és ő is elindult a támadom felé. Ő már talpon volt, és feléjük rohant. A fiúk viszont olyan könnyedén védték ki ütéseit, hogy csak ámultam. A tőrömet, egyenesen a torkába szúrta, ahonnan vér kezdett spriccelni. Az én kedvesem viszont karmaival ejtett rajta jó néhány sebet. Az utolsó csapásukat öklükkel végezték el, amitől a fickó rögtön a földön terült szét. A két fiú, még valamit beszélt, Aiden megfogta a férfi lábát, és elhúzta a helyszínről. Az ott maradó személy felém fordult, és aggodalmas tekintetét, még a sötét sem tudta elrejteni. A sárga szeme, már kezdett elhalványulni.

- Justin? – kérdeztem félénken. Igen, nagyon örülök annak, hogy itt van, és hogy megmentett, de a telihold még mindig az égboltot ékesíti.

- Minden rendben. – mondta. Hangja olyan volt fülemnek, mint a legszebb csengő szó. Így már tudtam, hogy nem fog bántani. Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohanni. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe.