7.fejezet

Mára is hoztam nektek a folytatást. Erről a részről csak annyit, hogy azt hinnétek már mindent tudtok és, hogy mi lesz, de tévedtek nem minden az aminek látszik.: ) izgalom a tetőfokon .:D jó sz.: D 

~Ann.xd

Belém költözött a félelem, ahogy elhajtottak. Ott voltam teljesen egyedül.

 A házra pillantottam és kirázott a hideg. Egy darabig még kint ácsorogtam, mert nem volt merszem bemenni. Erőt vettem magamon és elindultam a ház kertjébe. Minden olyan nyugodt volt. A kertből lehetett látni a lenyugvó napot a madarak csicseregtek és minden olyan békés volt. A nap sugarai még cirógatták arccsontomat. A félelmem tovaszállt és a nyugodtság vett rajtam uralmat. Hogy lehet az mióta ide jöttünk olyan gyors kedélyváltozásaim vannak, hogy magam sem értem. Pár másod perccel ezelőtt még meg voltam rémülve most meg nyugodt vagyok. Mikor van, velem valaki csak akkor tudok lenyugodni, de most egyedül vagyok, mint a kisujjam és mégsem félek egy cseppet sem. Már nem. Ekkor a tudatalattim azt a szót nem is szót nevet sugallta. Justin. Hátra pillantottam és ő ott állt a kerítésnek dőlve. Karja mellkasa előtt összefonva tekintete megint engem figyelt. Miért csinálja ezt?

- Egyedül hagytak a barátnőid? – kérdezte egy mosolya közepette. Na, jó, most már tényleg nem értem mit akar.

- Nem sokára visszaérnek. – mondtam, mert teljesen megrémisztett. Nem értem miért, de a hátamon futkosott a hideg. Félek tőle? Justin Biebertől? Ez nevetséges. Nincs okom félni pont tőle. Elindult felém. Léptei határozottak voltak. Karjait maga mellett lóbálta. Most igazán szerettem volna, ha van ott velem valaki. Egyszerűen most ettől a sráctól a szőr feláll a karomon. Csak ott álltam, amíg ő már egy karnyújtásnyira állt tőlem.

- Félsz tőlem? – kérdezte még mindig ugyan azzal a mosollyal az arcán. Erre még én magam sem tudom a választ. Valami azt súgja, hogy ezzel a sráccal nincs minden rendben. Tenyerem izzadt, testem reszketett. Csak azt nem tudom, hogy a közelsége miatt, vagy azért mert félek tőle? De ha félek is neki nem mondhatom el.

- Honnan veszed ezt? – kérdeztem rá. Próbáltam úgy beszélni mintha hülyeségnek tartanám. Mélyen a szemembe nézett, de én elkaptam tekintetem. 

- Reszketsz mióta megláttál – igaza volt. Ennyire látszik? De még nem fejezte be. Így folytatta. – a tenyered izzad – megfogta és felemelte kezem. A nap utolsó sugarai megvilágították a tenyeremben csillogó izzadság cseppeket. – kapkodva veszed a levegőt – ezt eddig észre sem vettem, de ebben is igaza volt. A levegő alig jutott el a tüdőmig ezért kapkodtam. Kivételesen a levegő most jobban kellett, mint valaha.  – és az utolsó nem mersz a szemembe nézni. – Két ujjával megemelte államat, hogy arcunk egy vonalba legyen. Érintése hideg volt, de bőröm bizseregni kezdett. Szemeibe néztem és elvesztem gyönyörű csillogó tekintetében. Mintha valami transzban lennék csak bámultam és bámultam. Egy elégedett mosoly jelent meg arcán. Kavarogtak bennem az érzések. Ahogy szemeitől elszabadultam az ajkait kezdtem kémlelni. Meg akartam csókolni. Érezni akartam ajkait ajkaimon. De nem volt elég merszem cselekedni. – Csak nyugodtan. – mondta és az eddigi elégedett mosolyát átváltotta egy szexi vigyorrá. Ezt meg mire érthette? Ekkor kezeit csípőmön éreztem és közelebb húzott magához. Nem tiltakoztam közelebb léptem és az a kis tér, ami az előbb köztünk volt az megszűnt. Szemeibe néztem, ami még az előbbinél is szebb lett. Nem értettem mit csinálok, mintha már nem én irányítanám a saját testem. Justin arca egyre közeledett az enyém felé. Éreztem hideg leheletét. Már csak mm-ek választottak el ajkától. Egyik keze a hajamat hátra túrta és feje a nyakam felé indult el. Most már nyakamon éreztem hideg leheletét, amibe beleremegett a lábam. Ajka a nyakamhoz ért és meg puszilta. Ott tartotta egy darabig majd szája szétnyílt. És amit ezután csinált teljesen megdöbbentett. Fogait nyakamba mélyesztette azután szívni kezdte. Fájt, amit csinált. De mit is csinált valójában? Nem azt csinálta a fiatalok szoktak nem a nyakamat szívta egyre jobban, hanem valami mást. Valami olyat, dolgot, amire szükségem van az életben maradáshoz. A véremet. Egyik kezével a derekamat a másikkal a hátamat fogta. Próbáltam ellene küzdeni, de hiába volt minden erőfeszítésem. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. Justin mint vámpír? Az nem lehet, hisz vámpírok nem léteznek. Testem egyre jobban gyengült. Egyszerűen nem hiszem el azt, amit éppen tapasztalok. Azt, hogy ez a híres fiú a véremet szívja. Ez biztos csak egy rossz álom és nem soká felébredek. De hiába vártam nem keltem fel. Rohamosan gyengültem már szemeim is csukódtak le. Miért csinálja ezt? Miért pont velem? Engem célzott ki vacsorájának? Meg akartam kérdezni. Miért? De nem jött ki a torkomon egy hang se. Mintha abbahagyta volna a szívást. Száját elhúzta, de még meg nyalta nyakam majd arcát az enyémhez emelte. Már olyannyira le voltam gyengülve, hogy csak ő tartott. Szemeim pislogtak, de még így is észrevettem a vérrel borított száját. Az én véremmel. Tehát jól éreztem. De hát, hogy lehet ez? Drakula utódja vagy mi? Lábam alól kicsúszott a talaj. Az így is gyenge testemet Justin felkapta, mint valami tollpihét. – Minden rendbe jön. – súgta fülembe. Előbb majdnem megöl most meg „minden rendbe jön”? Nem értem viselkedését. Már szemeim teljes sötétségben voltak. Nem éreztem semmit. Elájultam!

                                                                               ***

A fejem lüktetett. Szememet próbáltam kinyitni, de valami éles fény miatt mindig vissza kellett csuknom. Zajokat is hallottam, de valahogy nem jöttem rá, hogy mi ad ki ilyen pityegő hangot. Végre nagy nehezen kinyitottam szemem. Egy fehér szobában voltam. Egyik karomban infúzió a másikban viszont valami piros folyadékot pumpáltak testembe. Vért. Még is mi történt velem? Ekkor egy fehér köpenyes idős férfi lépett be oldalán egy fiatal nővérrel.

- Felébredt. – mondta a nővér. Az orvos közelebb jött.

- Hall engem? – kérdezte. Miért kérdez ilyen baromságokat? Miért ne hallanám?

- Igen. – mondtam rekedt hangon. Meg akartam kérdezni még is mi történt velem, de az orvos meg előzött.

- A nevem Dr. McCord lenne pár kérdésem. – mondta és a nővér egy tollat és egy dossziét adott át neki. – Mi a neve?

- Zoe Wilson.

- Mikor született? – tett fel még egy kérdést.

- 1994. Május. 20.

- Mi az utolsó emléke?

-  Otthon voltam és a barátnőimet vártam. – válaszoltam.

- Emlékezet kiesés. – mondta az orvos a nővér felé fordulva. Emlékezet kiesés? Nekem? Ez meg miről beszél?

- Mi történt velem? – kérdeztem meg. Az utolsó emlékem tényleg ez volt. Semmi másra nem emlékszem. Mondjuk arra, hogy miért vagyok itt vagy arra, hogy miért pumpálnak belém vért.

- Valamilyen állat támadta meg miközben a barátnőivel nyaralt. – megdöbbentett, amit mondott. Nem emlékszek semmilyen állatra, arra meg végkép nem, hogy a lányokkal elindultunk volna a nyaralásra. – 1 teljes napig volt eszméletlen és nagyon sok vért veszített. – ahogy az orvos és a belém áramló vér között inkázott tekintettem valami éles szúró fájdalom hasított nyakamba. Muszáj voltam oda kapni kezem. Nyakamon egy kötést észleltem. Most már tényleg nem értem mi történt velem. – A nyakán harapta meg az eddig még ismeretlen állat. – ismeretlen állat? Akkor még azt se tudják milyen állattal állunk szemben? – Nagy szerencséje volt, ha az ifjú legény nem talál, magára már nem lenne köztünk. – milyen ifjú legény? Csak kérdések voltak a fejemben. Semmit nem értettem. – Szeretne valakivel beszélni?

- A barátnőimmel. – vágtam rá. Ők biztos minden kérdésemre tudnak majd választ adni. Ha nem is mindre, de legalább több dolgot tudok majd, mint most. Amíg az orvos kiment addig a nővér egy új tasak vért kötött karomra mivel a másik kifogyott. Hogy veszíthettem ennyi vért? Még is milyen állat táplálkozik csak vérrel?

- Úr isten Zoe. – jöttek be barátnőim. Arcunkon látszott, hogy nagyon aggódtak értem. - Nagyon megijesztettél. – mondta Riley. Nekem viszont most nem a sajnálatra van szükségem, hanem válaszokra. Mindent meg akarok tudni, amire nem emlékszem.

- 10 percük van – nézett az órájára a nővér. – utána pihennie kell. – hátat fordított majd kiment maga mögött bezárva az ajtót. A lányok széket húztak az ágy mellég és néztek mintha azt várnák, hogy én szólaljak meg először. Megtettem.

- Nem emlékszem semmire. – mondtam.

- Tudjuk a doki mondta. – szólalt meg Anne.

- Az orvos azt mondta, hogy valami állat támadt meg a nyaraláson. – mondtam el nekik, amit az orvostól tudtam meg. – Igaz ez?

- Igen. – Ri elkezdte mesélni mik történtek. Csak lestem, mint valami 5 éves, aki éppen mesét hallgat. Egyre többet mondott, de nekem semmi nem rémlett. Valami kiskutyát találtunk és megkerestük a gazdáját. Aki meg is lett. Aztán a házról meséltek, ami szintén nem rémlett. Most pedig ott tartunk, hogy azt mesélik, ahogy éppen vásárolunk. Nem értem ez miért lényeges. – Nem fogod elhinni kinek vágtad neki az ajtót. – mosolygott Ri. – Justin Biebernek. – ahogy meghallottam azt a nevet rossz érzés fogott el. Megijedtem a neve hallatán. Hihetetlennek tartottam, de ha már Anne is így bizonygatja, akkor biztos igaz. De hát miért ijedtem meg hisz ő egy jó ember. Legalább is azt hiszem. Ahogy a lányok meséltek róla annak is tűnt. Beszéltek a betörőről és, hogy ott hagytak engem egyedül miután a rendőrség és a két fiú elment. A másik fiúról Aidenről csak annyit tudok, hogy a csajok helyesnek tartják. Miután visszaértek a házhoz akkor látták, hogy egy mentő áll a kapu előtt.

- Mi támadhatott meg? – néztem rájuk, de ők is annyit tudhatnak az ismeretlen állatról, mint én. Semmit.

- Justin az mondta, hogy a fűben talált rád eszméletlenül. – tehát ő talált meg. Akkor ő az-az ifjú legény, akit az orvos említett. Neki köszönhetem, hogy életben vagyok. Hálás vagyok neki, de a szívem azt súgja, tartsam távol magam tőle. Csak tudnám, miért érzem furán magam mióta meghallottam a nevét. Már csak egy kérdésem volt barátnőimhez.

- A szüleim tudják, hogy itt vagyok? – néztem körül a szobában. A helység kicsit sem volt szépnek mondható. A falak, amiket fehérnek láttam az ébredésemkor most vettem észre igazán, hogy némelyik helyen már szürke volt. A sarkokban már penész is elterült. Egy ablak volt ahol szűrődött be fény. Nem sok, de arra épp elég volt, hogy lássam a szobában lévő dolgokat. Az ágy, amin feküdtem nem volt épp kényelmes, amikor egy picit is megmozdulok már is nyikorogni kezd. Még egy fekhely volt, de azon senki nem foglalt helyet. Nem is baj most nem is volt szükségem egy idegen jelenlétére.

- Azt el is felejtettük. – mondta Anne. Ha anyukám ezt megtudja, tuti kiakad. Megfordult a fejemben, hogy nem mondom el. De hát még is csak tudnia kell róla hisz ő az édesanyám.

- Ne is szóljatok. – szólaltam meg. Ekkor a nővér jelent meg a küszöbön.

- Letelt a 10 perc sajnálom, de mennetek kell. – ahogy elmondta mondandóját már ment is tovább. A lányok még is hová mennek? Abba a házba nem mehetnek vissza ezek után. Legalább is én nem akarok oda menni. Mióta csak oda értünk rossz dolgok történnek. Bár mi van, ha meglátom azt a helyet és visszatérnek az emlékeim? Mindent, amit csak lehet, ki kell próbálnom. Nem akarok úgy élni, hogy nem tudom mi történt abban az időben, amíg egyedül voltam. Tudnom kell mi juttatott kórházba.

- Jól van csajszi mi akkor lépünk. – kezdett el integetni Ri. – Még össze kell szednünk a cuccainkat sötétedés előtt. Aztán irány Anne rokonai. – egy kő esett le a szívemről, hogy tudom, nem töltik azon a helyen az éjszakát. Még elmondták, hogy holnap reggel visszajönnek és hoznak nekem valami ehető ételt. Ahogy elmentek próbáltam pihenni, de nem ment. Folyamatosan azon kattogtam, hogy még is mi történt? Mindent végig gondoltam, amit elmondtak a lányok. Eszembe jutott az-az álom, amit mondtak. A jobb karomra néztem halványan ugyan, de látszott egy tenyér lenyomat. Sosem álmodtam még ilyet ami ennyire élethű volt. Ha nem látnám, a kezem nem hinném el. Meg ez a Justinos. Elképesztő. Megmentett én pedig nem bízok benne.