8.fejezet

meghoztam a folytatást: ) a mai rész kicsit szomorú lesz.: ( de remélem tetszeni fog. :d jó sz.:D

~Ann.xd

Ha nem látnám, a kezem nem hinném el. Meg ez a Justinos. Elképesztő. Megmentett én pedig nem bízok benne.

Próbáltam feleleveníteni az elveszett emlékeimet, de semmi értelme nem volt az egésznek. Semmi haszna nem volt inkább csak még jobban legyengített. Tudni akarom mi történt! És ha visszatérnek az emlékeim, akkor tudni is fogom. Az ajtó nyikorgására lettem figyelmes. Oda pillantottam és egy magas erős testalkatú férfi állt az ajtóban. Halkan bezárta az ajtót és felém közelített.  Ahogy közelebb ért hozzám akkor láttam meg, hogy nem is férfi, hanem egy fiú. Körű belül velem egy idős lehetett. Már csak azt nem tudom, hogy miért jött ide mikor nem is ismerem. Felettem állt és szemeivel a nyakamat leste.

- Emlékszel rám? – nézett a szemembe. Megint próbáltam kutatni a fejemben hátha eszembe jut valami.

- Nem, sajnálom. – a srác elmosolyodott mintha örülne, hogy nem emlékszem rá.

- Ez esetben az én nevem Aiden Lobo. – Aiden? Valahol hallottam már ezt a nevet. Várjunk csak..! Anne és Riley meséltek egy Aidenről.

- Justin barátja vagy? – kétségbe esett nézéssel nézett rám mikor ezt megkérdeztem.

- Tehát emlékszel? – egy lépéssel hátrébb lépet.

- Nem, a barátnőim meséltek néhány dolgot. – most a megkönnyebbülés látszott az arcán. Na, jó most már nem értem miért reagál így.  – Te tudod mi támadott meg? – ez meg honnan jött? Nem is akartam ilyet kérdezni. Úgy tűnik a tudatalattim már egy lépéssel előttem jár. Vártam a választ, ami nem jött. Csak nézett rám, mint aki megnémult. Ismét rá akartam kérdezni, de a kórterem ajtaja ismét kinyílt.

- Maga meg mit keres itt? – oda kaptam tekintetem. A nővér összeszűkült szemekkel nézte a felettem álló Aident. A srác rám pillantott barna szemeivel, amiben valami sárgás szín csillant meg. – Kérem, távozzon! – intett a folyosóra. Megfordult és kiment az ajtón. Még egy utolsó pillantást vettet felém, amivel elég rossz érzésem támadt.  Olyan gonosz tekintete volt és még egy fél mosoly is elhagyta ajkait. Összerezzentem. Teljesen megijesztett ezzel. – Most már sokkal jobb színed van, mint mikor behoztak. – mosolyodott el a nővér. A tasak vérhez sétált és egy kis kattanást hallottam onnantól kezdve megállt a vér áramlása a testembe. A nővér akit Juliettenek hívnak egy vattát vett le az asztalról és a karomban lévő tű fölé helyezte. – Mikor kihúzom, a karodból akkor a vattát rögtön rá nyomom te pedig behajlítod a kezed. Érted? – bólintottam egyet. Az előbb elhangzottakat hamar véghez is vittük. Már szorosan behajlítva tartottam kezem mikor éreztem, hogy az egész karom lezsibbadt. És annak ellenére, hogy egy vattával le van szorítva az a hely ahonnan az imént a tű ki lett húzva éreztem, hogy valami folyik a könyökömre. Mikor oda néztem fekete folyadékot láttam amint rá csöpög a fehér kórházi lepedőre. Összeszorított szemmel néztem, ahogy még több csepereg az ágyra. Engedtem szorításomon és óvatos mozdulatokkal leemeltem a fehér pamacsot a helyéről. Ahogy leszedtem róla a fekete folyadék már nem csak csöpögött, hanem már folyt mindent beterítve. Az a valami a karomból lévő kis nyílásból áramlott kifelé ahol a tű bemeneti nyílása volt. Teljesen megrémültem mi az isten történik velem? Juliette aki az imént még mellettem állt már nem volt ott. A folyadék egyre jobban ömlött ki testemből. Éreztem, ahogy a mellkasomon is valami bőszen folyni kezd. A másik karomból kitéptem az infúziót, amit bár ne tettem volna. Onnan is folyni kezdett az a rémes fekete valami. A nyakamon lévő kötést leszedtem és ömlött a folyadék. A zsibbadás, amit az előbb éreztem elmúlt nem éreztem semmi mást csak félelmet. Semmi fájdalom semmi reszketés csak félelem, de az jó sok. A paplant, ami rajtam volt félre dobtam, és amit ott megláttam jobban megrémisztett, mint a fekete folyadék. A lábaim pontosan a térdem alatt voltak levágva. A testemtől két elkülönülő részem ott hevertek az ágyon mit, ha még hozzám tartoznának. A pánik teljesen belém furakodott. Éles és hangos sikoly hagyta el a torkomat. Az egyik pillanatban még a levágott két végtagomat néztem a másikban viszont hirtelen felülve nyitottam ki szemeim. Szívem hevesen vert, a levegőt olyan szaporán vettem amennyire csak tudtam. A karjaimra néztem és semmi féle folyadék nem folyt egyikből sem. A nyakamhoz is oda kaptam azon még ott volt a kötés. A takarót lassan hajtottam fel nem tudtam mire számítsak. De mikor meg láttam, hogy a lábaim a testemhez tartoznak egy hangos sóhajt engedtem ki ajkaimon.

- Minden rendben? – robbant be az ajtón a nővér. – Sikítást hallottam. – közelített felém.

- Igen persze csak rosszat álmodtam. – ami igaz is volt. Ez csak egy álom volt, amiből a sikítás ébresztett fel. Arra viszont nem emlékszem mikor is szántam magam arra, hogy aludni készüljek. Miután Aiden elment akkor változott minden pokollá. Ismét a karomra néztem, amin nem volt ott se a tű se pedig a vatta a másik karomban viszont még ott volt az infúzió. Még is hol kezdődhetett az álom?

- Még aludj, néhány óra múlva felkel a nap és a szüleid 11-re itt lesznek érted. – a szüleim? Vagy is már tudnak róla. – Dr. McCord haza enged, de sok pihenésre van szükséged.

- Juliette gyere gyorsan egy sürgős esetett hoztak be! – jelent meg az ajtóban egy középkorú szintén nővér egyenruhájú nő.

- Mi történt?  Baleset? – kérdezte Juli nővér.

-  Nem. Sokkal, de sokkal rosszabb. A lánynak a térde alatt levágták a lábait és több sérülése is van. – próbálta halkan mondani, hogy én ne halljam, de nem sikerült neki. Mikor meghallottam teljesen ledermedtem. Pont ez volt az álmomban csak az éppen velem történt meg nem mással. A két nővér kirohant a szobából és egyszerre több hangot hallottam meg. Felkeltem az ágyról és észrevettem, hogy az infúziót ki kell húznom a karomból még mielőtt, elindulok. A mezítláb talpam összeért a hideg kővel. Lassan menetem az ajtó felé mikor oda értem kilestem rajta és láttam, hogy nővérek és doktorok egyaránt beszélnek a lift előtt. Mikor a lift ajtaja kinyílt mindenki oda sietett. A hordágyat sebesen tolták a műtő felé, ami az én kórtermem előtt el kellet, hogy toljanak. Mikor olyan közel voltak már, hogy látni lehetett annak a lánynak az arcát ismét ledermedtem. Nem, hogy ismerem ezt a lány ő az egyik legjobb barátnőm. Riley véresen feküdt a hordágyon. Az arca tele volt karmolásokkal, ahogy a karja is. A két lába úgy volt fent az ágyon, ahogyan én azt meg álmodtam. Oda rohantam félre lökve az egyik orvost.

- Úr isten Riley! – kiabáltam síros hangon. – Mi történt vele? – kiabáltam a velem szemben lévő mentő orvosra.

- Kisasszony hagyja, had végezzük a munkánkat. – tolt el az orvos, akit az imént ellöktem. 

- Zoe, gyere velem. – fogta meg karomat Juli nővér. A kórtermem felé húzott, de én csak Riley tudtam nézni, aki ott fekszik élet halál között. Mikor beértünk az ajtó bezárult. – Nyugodj meg az orvosok mindent megtesznek érte. – nyugtatgatott. De nem tudtam lenyugodni. Még is mi folyik itt? Hogy álmodhattam meg mi fog történni? És miért pont Riley az? Gyengének éreztem magam és szédültem. Julit már teljesen homályosan láttam. Éreztem, hogy zuhanok a föld felé. Amint földet értem lüktetni kezdett a hátsó koponyám. Tudtam, hogy el fogok ájulni és abban bíztam, hogy ha felébredek minden rendben lesz.

  Halk beszélgetést hallottam és ismerős hangokat. Ahogy nyitottam ki a szemem szavak jöttek ki a számon. – Anya, Apa. – már teljesen nyitva volt a szemem mikor megláttam őket Dr. McCordal beszélni.

- Kincsem. – anya rögtön oda sietett hozzám és meg fogta a kezem. Apám az ágy másik oldalához sétált és arcáról leolvastam, hogy nagyon szomorú. Rögtön eszembe jutott.

- Riley. – pislantottam fel. – Mi van vele? – mindenkire néztem a szobában. Előbb édesanyámra, aki nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét. Aztán apámra, aki szintén ugyan azt tette. A doki, aki az ágy végében állt szólalt meg.

- Sajnálom. Mindent megtettek, hogy meg mentség, de már túl késő volt. Részvétem. – és azzal az orvos is lehajtotta a fejét. Nem lehet. Nem halhatott meg. És aztán Anne jutott az eszembe. 

- Anne hol van? – kaptam a fejem anyám felé.

- Kint ült az ajtó előtt. – legalább neki nem esett baja.

- Beszélni akarok vele! - jelentettem ki. A doktor és a szüleim elindultak az ajtó felé. Mikor már mindannyian kimentek Anne jelent meg az ajtóban. Szemei teljesen ki voltak sírva. Arca fal fehér volt. Becsukta az ajtót és felém jött. Felültem az ágyon, mert tudtam, hogy most mi fog következni. Barátnőmmel szorosan öleltük át egymást és sírni kezdtünk. 10 percig biztos, hogy fenntartottuk ezt a pózt. Mikor elváltunk egymástól Anne kihúzta a kis széket az ágy alól és rá ült.

- Az én hibám. – nézett maga elé.

- Dehogyis. – válaszoltam rögtön.

- De igen. – mondta. – Ha nem hagyom ott, akkor nem történt volna ez.

- Micsoda? Hol hagytad? – nem értettem miről beszél.

- A háznál. – és még mindig maga elé bámult. – Mikor eljöttünk tőled a kórházból rögtön a házhoz mentünk, hogy elhozzuk a holmijainkat. – mesélte. – Mikor oda értünk eszembe jutott, hogy a kórházban felejtettem a táskámat. Mondtam Rileynak, hogy menjünk vissza érte, de ő azt mondta, hogy menjek, egyedül ő addig összepakol. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerül. Egyedül indultam el. – egy könnycseppet törölt le arcáról és folytatta. – Mikor vissza értem a házhoz nem találtam sehol. Azt hittem csak szórakozik velem. A telefonom csörögni kezdett és Ri képe villogott a telefon kijelzőjén. Felvettem és rögtön beleszóltam, hogy velem ne viccelődjön. – egy újabb könnyet törölt le arcáról felállt és az ablakhoz sétált. – Riley zokogva kérte, hogy segítsek neki, mert valami el fogja kapni. Kérdeztem, hogy hol van. Azt mondta az erdőben és aztán egy nagy sikítás és megszakadt a vonal. A rendőrségre siettem, akik keresni kezdték, de már túlkésőn találtak rá. Azt mondták, hogy állat volt, mert találtak rajta állati szőrt, de egy állat, hogy képes levágni egy ember lábát. – csattant ki Anne. -  Hogy lehetséges ez? – kikeltem az ágyból és Annehoz mentem.

- Nem tudom, de kiderítem, hogy mi folyik itt.