49.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami hosszú lett. Remélem tetszeni fog, és írtok sok komit. Az előzőket, nagyon köszönöm, jól estek! A következő fejezet, azt még nem tudom, hogy mikor lesz, de megpróbálom, hamar hozni. A véleményetekre kíváncsi vagyok, szóval tényleg írjatok, hogy tudjam, mit gondoltok. Puszillak titeket! 

~Ann.xd

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”

  Az szobámban vagyok, és az ablakon nézem, ahogy a többiek elmennek. Két hónap alatt, ez a rutinommá vált. Nézem azokat, akiket nem tartanak bezárva. A csupasz fák miatt elég sokáig tudnám őket kémlelni, de a lenyugvó nap, hamar sötétséget hoz, ami nem ad rá lehetőséget. Ezek után, csak egy dolog történhet.

- Vacsora! – hallottam meg rögtön. Pontosan, minden nap ugyan ez történik. Romy kiabál, és mire kinyitom, az ajtót addigra ő már sehol sincs. Most is ugyan úgy történt. A folyosó üres volt, én becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam rajta. Marta ajtaja előtt eljőve, megint sírni hallottam. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, akit a házba száműztek, hanem őt is. Mikor Baz-al találkoztam,  ő mesélte, hogy Marta depresszióval küzd, és a nagyi nem engedik ki, amíg jobban nem lesz. Bár minden egyes szót úgy kellett belőle kihúznom. Úgy viselkedett, mint, aki hamar le akar koptatni. Ami be is bizonyosodott, mert mikor Justin-ról kérdeztem, csak annyit mondott, nem tudom, mennem kell, azzal elslisszolt, és nem is láttam azóta. Úgy éreztem mindenki titkolózik, ami nagyon nem tetszett. Grant is megjelent egyszer a háznál, de mire az emeletről leértem, addigra elment. Kérdeztem a nagyit, hogy miért volt itt, amire nem is válaszolt. Csak elment mellettem, mintha nem is szóltam volna hozzá. Utáltam az egész helyzetet, azt meg főleg, hogy Justin nem volt mellettem. Beszéltem hozzá párszor, ahogy ő mondta, de számomra semmit nem jelentett. Mivel én nem hallottam őt, semmit nem értem vele. Jobban hiányzott, mint azt el tudtam képzelni. A folyosó végéhez érve lementem a csigalépcsőn, és elsétáltam az ebédlőig. Mikor bementem, az első, akit megláttam, Adam volt. Sok ember ült körülötte, és hallgatták, amit mond. Biztos voltam, hogy ugyan azt csinálja, amit szinte minden nap. Arra buzdítja az embereket, hogy ne egyezzenek bele, hogy újra egyezséget kössön a nagyi Grant-el. Mikor én ezt meghallottam nagyon örültem, mert akkor nem kell attól féljek, hogy egyszer Justin-t megöli egy vadász. Csakhogy az örömöm nem tartott sokáig. A nagyi tudatta velem, hogy ez csak Grant falkájának szól. Justin pedig nem a falka tagja. Szóval az örömöm nem tartott sokáig, de így is azt akartam, hogy az egyezséget megkössék.

Az ételek felé vettem az irányt. Bár az étvágyam nem volt túl jó manapság, de mindig leküzdöttem pár falatot a torkomon. Elvettem egy tálcát, és ráraktam egy poharat, tányért és evőeszközt. Két étel közül lehetett választani, de egyik sem nézett ki túl jól.

- Ez a zabkása rosszabb, mint reggel volt. – jelent meg mellettem Romy, aki fogta a tányért, és a szemetesbe borította róla az ételt. Vörös haját, mint mindig befonva viselte, és ahogy rám nézett barna szemeivel, rögtön mosolyogni kezdett. Az arcán lévő számtalan szeplő, valahogy szebbé tette. – Azt hiszem megkönnyítettem a választásod. – mondta. Romy-t három nappal az után ismertem meg, hogy a ház rabja lettem. Mint kiderült, ő már régebb óta van itt, mint én. Párszor láttam őt kiképzéseken, de sosem beszélgettem vele. Csakhogy már akkor is feltűnt, hogy milyen fiatal. Még csak tizenhat éves, és úgy bánik a pisztollyal, mint egy profi. Ő itt a legfiatalabb, de ez csak a külsején látszik. Ha arról van szó, tud felnőttesen viselkedni, nem úgy, mint a kortársai. Oda álltam a nagy fazék elé, és szedtem magamnak egy kevés húsos tésztát. Megvártam, amíg Romy is szed magának egy új tányérra, azután elindultunk a hely felé, ahol ülni szoktunk. Ahhoz, hogy eljussunk az asztalig, el kell mennünk Adam mellett, aki már az imént engem nézett. Próbáltam nem rá nézni, ami sikerült is, és már kezdtem örülni, hogy most egy szót sem szólt hozzám, de alig tettem meg pár lépést már hallottam undorítóan mély hangját.

- Miatta, és a korcs barátja miatt vannak a problémák. – hirtelen megálltam, és éreztem, hogy Romy nekem jön. Az agyamat megint kezdte elönteni a düh, ami mostanság gyakran megtörténik. Pont kiképzésen jött rám legelőször, mikor Romy-val küzdöttem. Szegény lányt a padlóra nyomtam, és a nyakát szorítottam. Csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, mikor már Eric ott volt, és szedett le róla. Mindig Adam szavait hallottam az előtt, hogy elveszteném a fejem. Olyan szavakkal illet engem, vagy Justin-t, hogy teljesen eldurran tőle az agyam. 

- Mit mondtál? – kérdeztem, miközben megfordultam, hogy vele szemben legyek. Felnézett rám, és elmosolyodott.

- Az igazat. – mondta, és hátra dőlt a székén. A kezemben lévő tálcát egyre szorosabban fogtam. Dühített, azzal az önelégült képével, és vigyorával. Elindultam felé, hogy most végre ne másban, hanem benne tegyek kárt.

- Zoe, hagyd. – mondta Romy megfogva a karom. Nem érdekelt mit mond, rántottam egyet kezemen, hogy elengedjen, és tovább mentem. Megkerültem a kör asztalt, leraktam a tálcám, és Adam fölé álltam. Hintázott a széken, és úgy nézett fel rám. Az a rohadt mosoly még mindig virított rajta, de most egyszer és mindenkorra letörlöm az arcáról.  

- Nincs itt semmiféle probléma. – mondtam, és kezem az asztalra csaptam.

- De igen van. – mondta. – Mióta te feltűntél, azóta elég sok problémát hoztál a nyakunkra. - hallatszott a hangjában, hogy mennyire megvet. Lenéztem a földre, és hirtelen ötlettől vezérelve, a lábfejem, a szék aljához raktam, ami a levegőben volt, és meglöktem. Ennek hatására, Adam elvesztette egyensúlyát, és hátra borult. Még mielőtt felállt volna, fölé álltam, egyik lábam átvetettem a másik oldalára, és közelebb hajoltam hozzá. Bal kezemmel megmarkoltam a pólóját, és már készítettem az öklöm, hogy behúzok neki egyet, de valaki megzavart azzal, hogy a nevemet kiabáltam.

- Zoe Wilson. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a nagyi állt tőlünk nem messze. – Indulj, el kifelé. – kiabált még mindig. Közte, és Adam között ingázott a tekintetem. Kezem még mindig készen állt az ütésre, amit meg is tettem. Itt volt az alkalmam, hogy megtegyem végre, és az sem érdekelt, hogy a nagyi ennek szem tanúja. Nem akartam elszalasztani. Ahogy az öklöm összetalálkozott az orrával, éreztem, hogy reccsen egyet. Miután elvettem a kezem, és felálltam, a nagyira néztem. A feje vörös volt az idegességtől, és kezét felemelve az étkező ajtaja felé mutatott. Az ütés hatása miatt, már nem éreztem magam dühösnek, inkább boldog voltam, amiért végre megtettem. Mikor kiléptem az ajtón, meg akartam fordulni, de nem tudtam, mert a nagyi megfogta az felkarom, és a bejárat melletti szobába húzott. Mikor oda értünk belökött rajta, és hangosan csapta be az ajtót. Megfordultam, és azonnal jött tőle a kérdés. 

- Mégis mi van veled? – nem volt egyértelmű számomra mégis mire céloz.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Ne játszd nekem itt a hülyét. – jött egy lépéssel közelebb. - Először majdnem megölted Romy-t, aztán…

- Nagyi, ne túlozz már. – vágtam bele szavába.

- Ha Eric nem szed le róla, akkor te megfojtod. – magyarázta.   

- Nem igaz. – kiabáltam rá. Nem akartam megölni, csak egy kicsit elszaladt velem a ló. Adam beszólása felidegesített, és csak a düh irányított akkor. Romy-tól bocsánatot is kértem, nem is egyszer.

- Hetty. – jött be Mrs. Woods a szobába.

- Ne most. – mondta a nagyi, és csak engem nézett. Csakhogy Woods nem ment ki, hanem a nagymamám mellé állt.

- Ideje, hogy végre kiengedd. – mondta, amire a nagyi szúrós tekintetet lövellt felé.

- Nem. – mondta artikuláltan. 

- Azért viselkedik, így mert már kezd megörülni a bezártságtól. – mondta, amire én rákaptam a tekintetem. Megörülni? – kérdeztem magamban. – Két hónap hosszú idő, ő még fiatal, és valahogy próbálja feldolgozni, ami körülötte történik. – mintha a pszichiátert hallanám, akinél voltam, mikor Riley meghalt.

- Agresszivitással? – mikor ezt meghallottam, akkor pedig a nagyira kaptam a szemem.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de még mindig itt vagyok. – mondtam. – Nem vagyok se örült – mikor ezt mondtam Mrs. Woods-ra néztem. – se agresszív. – azután pedig vissza a nagyira. Jó, mostanában csináltam dolgokat, de akkor sem vagyok, se örült, se agresszív.

- Zoe, most menj el! – nézett rám a nagyi, olyan komoly arccal, amilyennel csak tudott. – Később majd még kapsz egy jó nagy fejmosást. – mikor ezt mondta, oda ment az ajtóhoz, és kinyitotta. Úgy tűnt tényleg azt akarja, hogy elmenjek. Mikor kiléptem az ajtón, a nagyi még megragadta a karom. – Egyenesen a szobádba menj. Nem akarom, hogy megint kárt tegyél valakiben.

  Azt tettem, amit a nagyi mondott. Körülbelül egy órája a szobában ülök, és csak gondolkozok. - Tényleg agresszív lennék? – csak ezt kérdezgettem magamtól. Tény, hogy mostanában elég hamar eldurran az agyam, de ez még nem azt jelenti, hogy az vagyok. Vagy mégis? A kopogás zökkentett ki a gondolkozásomból. – Gyere. – mondtam, és biztos voltam abban, hogy a nagyi jön a fejmosás miatt, de tévedtem. Az ajtón Romy jött be, és csak nézett rám, amíg meg nem szólalt.

- Te nem vagy normális. – mondta, és közben a fejét rázta. – Adam orra eltört. – mikor kimondta, nem éreztem sajnálatot. Megérdemelte, a sok mocskolódó mondata után. Rántottam egyet a vállamon, ezzel arra utalva, hogy kicsit sem érdekel. Oda jött, és leült mellém az ágyra. – Gondolom Mrs. Wilson, jól kioktatott. – megráztam a fejem.

- Nem, mert Mrs. Woods megjelent. – mondtam, és tovább beszéltem. – Azt mondta, ideje, hogy kiengedjen, de a nagyi rögtön, nemet mondott.

- Pedig én úgy hallottam, hogy ilyen korra már kienged. – Romy-ra kaptam a fejem.

- Kitől hallottad ezt? – kérdeztem.

- A nagyanyádtól. – mondta. – Csak foszlányokat hallottam, de azt biztos, hogy Baz-al beszélt.

- Mikor? – tettem fel egy újabb kérdést.

- Egy hete. Mikor telihold volt. – elgondolkozott mire kimondta.

- Baz itt volt, és még csak meg sem keresett? – magam elé bámultam. Mintha minden olyan embert, akivel Justin kapcsolatban van, és én is ismerek, el lenne tiltva tőlem. Akkor már érteném, hogy miért, akart tőlem olyan gyorsan megszabadulni Baz a múltkor, és miért nem mondott semmit Justin-ról. Valaki hirtelen kivágta a szoba ajtaját, és berontott. Ez volt a nagyi. Romy-ra aztán rám nézett.

- Öltözz fel, lent találkozunk. – azzal el is ment, maga mögött becsapva az ajtót.   

- Ez most. – csak ennyit tudtam mondani. Azt jeleni, hogy végre kimehetek? – kérdeztem magamban. Romy felállt, és rám mosolygott.

- Úgy tűnik, most átteheted a lábad a küszöbön. – hirtelen felálltam, és elővettem a kabátom, ami már igen csak el volt süllyesztve. Felkaptam, és otthagyva Romy-t, rohantam lefelé. Belül ujjongtam örömömben, az arcomon pedig egy mosoly jelent meg. Már csak egy dologtól lennék boldogabb, ha Justin-nal is találkozhatnék. Két hónap alatt sok minden változhat. Vajon ugyan úgy néz ki, mint eddig? Vagy talán változott a külseje? Az enyém minden bizonnyal, nem. Ami új rajtam, az-az a heg, amit a műszerfal lefejelése miatt szereztem. Azon kívül, olyan maradtam, amilyen voltam. Mikor leértem a lépcső aljára, a bejárati ajtó tárva nyitva volt. A nagyi már ott állt, és engem nézett.

- Igyekezz. – mondta. Oda siettem, és mikor átléptem a küszöbön, megcsapott a friss levegő. Akaratlanul, de ismét elmosolyodtam. Félig meddig, ismét szabad embernek éreztem magam.

A nagyival átvágtunk az erdőn, és mikor kiértünk az útra ott állt egy Jeep. Mikor beszálltunk az autóba, láttam, hogy a volánnál Eric, a hátsó ülésen, közvetlen mellettem, pedig Marta ül. 

- Ő minek jön? – szólalt meg Marta. Úgy tűnik, még most sem vagyok a szíve csücske. – Mégis hová megyünk? – erre én is kíváncsi lettem volna.

- Majd megtudjátok, ha oda értünk.

 Húsz perccel később, megérkeztünk egy olyan helyre, amit elég hamar felismertem. A parkoló most üres volt, nem úgy, mint, legutóbb. Justin-al voltam itt legelőször, mikor elhívott vacsorázni. Csakhogy nem lett belőle semmi. A Piel de Lobo étterem, táblája, most más volt, mint a múltkor. Egy fehér alapon, fekete betűkkel készült a felirat, és egy farkas fej is társult az írás mellé. Két oldalán pedig lámpák világították meg. Ahhoz képest, hogy még nincs olyan késő, elég kihalt a hely. Vajon miért jöttünk ide?

- Itt maradtok, amíg nem jelzünk. – mondta a nagyi, de mire megszólalhattam volna, Eric-el együtt kiszálltak a kocsiból. Néztem, ahogy távolodnak, amíg egy hirtelen jött fény meg nem vakított. Megdörzsöltem a szemem, és mikor kinyitottam láttam, hogy Marta bekapcsolta, a beltéri világítást. Mikor rá néztem, láttam, hogy a szemei, a sok sírástól, vörösek voltak, arca pedig sápadtabb volt a kelleténél. Haja egy laza kontyba volt fogva, de így is látni lehetett, hogy már lenövésben van a fekete szín. Eredeti hajszíne, lassacskán visszaveszi az uralmat.

Tíz perc elteltével, a nagyiék még nem értek vissza, és semmilyen jelet sem láttam. A csend, ami köztem, és Marta között volt, már eléggé kínosnak éreztem. Mégis miről beszélgethetnénk? Kérdezzem meg, hogy „hé depressziós vagy még”? Biztos, hogy nem ez lenne a legjobb kérdés. Nincs közös téma, és még csak barátoknak sem mondanám magunkat. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ő valószínűleg a pokolba kívánna egy erőltetett beszélgetést. Főleg velem. Oldalra fordítottam a fejem, és a nézelődésem közepette megpillantottam egy sötét alakot. Arcomat majdnem neki nyomtam az ablaknak, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Mikor már biztos voltam, hogy egy ember áll ott, és minket néz, megszólaltam.

- Hé, valaki figyel minket. – mondtam, de nem vettem le tekintetem a sötétben lévő alakról.

- Hol? – kérdezte Marta, és éreztem, hogy közelebb jön. Ujjamat, az üvegnek támasztva, mutattam neki az irányt. Lassan felé fordítottam a fejem, de mire oda ért, az ajtó tárva nyitva volt, és Marta-nak csak hűlt helyét találtam. Újra kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy Marta előbukkan, és az alak felé rohan.

- A francba! – mondtam hangosan, és már nyitottam az ajtót, hogy utána szaladjak. – Marta! – kiabáltam. Nem tudom, hogy ki lehet az-az alak, de úgy tűnt nem rémült meg a felé futó Marta-tól. Már csak pár lépésnyire volt tőle, mikor megfordult, és elindult. Vadász táras pedig nem hagyta. Ráugrott a hátára, és mindketten előre borultak. Mire oda értem, Marta már kiabált az alatta lévő alakkal, aki még mindig hason feküdt a talajon.

- Miért figyelsz bennünket? – kiabált, közben megragadta a haját, és hátra húzta a fejét. Épp akkora volt a frizurája mérete, hogy Marta erősen bele tudjon kapaszkodni. Ahogy feljebb húzta a fejét, közelebb hajolt hozzá, és pár másodperc múlva, szinte lelökte magát, a férfiról. Arcán a döbbenet látszott, és a hátsó felén ülve, a kezei segítségével hátrálni kezdett. - Úr isten. – nyögte ki. – Ez…ez nem lehet. – rázta a fejét. Csodálkozva néztem, amint Marta hátrál, és közben a fejét rázva, még mindig a fickón tartja tekintetét. Mégis ki lehet ez, hogy ennyire összezavarta Marta-t? A férfire néztem, aki lassan megfordult, és felült. A fejét nem emelte fel, ezért én még nem tudtam beazonosítani. A lámpák, amik az étterem tábláját világították meg, alig ért el ideáig, de már így is sokkal jobban láttam, mint az autóból. Valószínűleg barna haja van, ami Marta miatt eléggé szanaszét áll a feje tetején. Farmert, bakancsot, és bőrdzsekit viselt. Mikor a feje megindult felfelé, és teljesen kirajzolódott arca, a szemeim kikerekedtek, és a szám o alakot formált.

- Te… - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ahogy Marta mondta az előbb, ez nem lehet. Mégis, hogy a francba kerül ő ide?

- Zoe. – hallottam meg a nevem, de nem reagáltam rá. Csak őt tudtam nézni, az arca a szemei. Mindene ugyan úgy nézett ki, mint, mikor legutoljára láttam. Azzal, különbséggel, hogy most nem borította vér. – Mi folyik itt? – hallottam a nagyi hangját már magam mellett. – Ó, már értem. – vágta rá. Ez az utolsó pár szava úgy hangzott, mintha ő meg sem döbbenne, azon, hogy ki ül velem szemben. Rá néztem, de nem csak ő állt ott. Eric, Grant, és ahogy még hátrébb fordítottam a fejem, megláttam Aiden-t, Erin-t, és Justin-t is. Ha most nem ilyen helyzetben lennék, akkor már rég a nyakába ugrottam volna. Csakhogy most jobban érdekelt az, hogy került ide, Marko, aki élőbb, mint valaha.

- A picsába. – mondta Aiden. – Azt hiszem rá nekem kellett volna figyelnem. – mutatott Marko felé. Teljes testemmel a nagyi felé fordultam.

- Hogy lehetséges ez? – mutattam felé, mert még mindig nehezemre esett elhinni, hogy itt van.

- Ez hosszú történet. Most legyen elég annyi, hogy él. – mondta.

- Nem. – vágta rá Marta. Még mindig a földön ült, de már lábát a mellkasához húzta, és kezével átfogta. Rajta tényleg látszott, hogy nem hiszi el. Olyan volt mintha azt hinné, hogy csak hallucinál. Marko oda mászott mellé, és megfogta a vállát.

- Húgi. – mondta, neki lágy hangon.

- Ne! – ordított, hirtelen felpattant, és elrohant.

- Eric menj utána. – utasította a nagyi. Marko felállt, és látszott, hogy szomorú húga miatt.

- Mégis, hogy lehetséges ez? – kérdeztem ismét, de most csak rendes választ fogadok el.

- Zoe. – szólított meg Justin. Felé fordultam, és láttam, hogy elindul az irányomba. Mikor már közelebb volt hozzám, láttam, hogy arca borostás volt. A kérdés, amit még a házban tettem fel magamnak, arra igen a válasz. Justin megváltozott. Sokkal, de sokkal férfiasabb lett, mint volt. Legalább is külsőre. – Marko, már közénk tartozik. – értetlenkedve néztem rá. Mi az, hogy közénk tartozik? – kérdeztem magamtól. Csakhogy nem kellett sok idő, hogy felfogjam, mit is jelent. Marko-ra kaptam a tekintetem.

- Te is? – csak ennyit kérdeztem, mert tudtam, hogy úgy is tudja, mire gondolok.  

- Igen. – bólintott egyet, de az arcán láttam, azt, hogy nem nagyon szereti mostani énjét. Még közelebb akartam menni hozzá, hogy megöleljem, de eszembe jutott még egy kérdés.

- Mióta vagy ilyen? – ez egy fontos kérdés volt. Hisz, basszus ő meghalt, mégis, hogy lett ilyen. Még temetése is volt, amit nem is bírtam sokáig.  

- Több mint két hónapja. – válaszolt.

- Várj. – elgondolkoztam. – Már az előtt ilyen lettél, hogy bezártak engem a házba? – bólintott, ami miatt ismét éreztem, hogy elönti az agyamat a düh. Mégis miért nem szóltak róla? - Ti, mind tudtátok? – néztem körül. Mikor bebizonyosodott, hogy igen, mindenki tudta, Marko mondott még valamit, amivel még rátett egy lapáttal.

- Nem is akartam, hogy megtudjátok. Te se, és Marta se. – összeszorítottam a kezem, és öklöm már lendült is Marko arcába. Ma ez már a második volt. Az elsőt, amit Adam kapott, azt szinte meg sem éreztem. Csakhogy ettől a másodiktól, lüktetni kezdett a kezem, és tompa fájdalom csúszott az ujjaim hegyétől, egészen az alkaromon át, a könyökömig. Ujjaimat ki-be csukogattam, amíg el nem múlt az érzés. Azután megszólaltam.

- Hogy mondhatsz, ilyet? – kiabáltam rá. – Azt hittem számítok neked annyira, hogy tudjam az igazat. – ordítottam. – Marta pedig, a testvéred. Láttad milyen passzban van. Ez miattad van! A halálod miatt! – mivel most Marta nincs itt, mert valószínű, hogy nem messze innen valahogy sír, úgy éreztem az ő pártját is fognom kell. – Megérdemelt volna annyit, hogy tudja, a bátyja életben van, még ha más is lett. Megérdemelte volna, ahogy én is! – mutattam magamra. Még mindig nem nézett rám, ami az illeti, a feje még mindig ugyan abban a szögben állt. Mikor megéreztem egy kezet az alkaromon, ami éppen hátra húzz, tudtam, hogy Marko, még nem uralja a farkasát. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Justin két lépéssel elém állt. Azok után, hogy behúztam, és ordibáltam Marko-val, nem akartam, hogy, csak azért mert nem bír uralkodni magán, bárki is megvédjen. Kiléptem Justin mögül, és mellé álltam.

- Menj hátrébb. – mondta, de csak Marko-n tartotta a szemét. Mintha én is ezt mondtam volna neki, mikor megjelentek a háznál két hónapja. Ő mit is mondott? Ja, igen.

- Nem. – vágtam rá.

- Ne most hősködj, kérlek. – ugyan az. Ugyan az a párbeszéd, zajlott le köztünk.

- Te se. – mondtam. Marko pedig ebben a pillanatban felemelte a fejét, és most először láttam sárgán izzó szemeit.

- Fogd. Be. A szád. – minden egyes szót kihangsúlyozott, miközben engem nézett.

- Erin, megkérhetlek. – hallottam meg hátul Grant hangját, de nem tudtam mire is kérhette meg, addig a pillanatig, amíg meg nem fogta a karom, és el nem húzott onnan.

- Ne. – néztem Erin-re, és mire tekintetem visszaért, Marko morgott egyet, és azon nyomban Justin, és Aiden is rávetette magát.

- Gyerünk. – húzott Erin, de én még mindig a fiúkat néztem. Marko, Aiden-t lerúgva magáról, próbált előnyt kovácsolni magának. Farkas lett, az igaz, de ahogy harcol, látszik, hogy a vadász ösztöneit még mindig benne vannak. A nagyi, és Grant csak álltak, mint akiknek földbe gyökerezett a lába. Nem szóltak, és nem csináltak semmit, csak néztek. Hallottam az ajtó nyikorgását, Erin rántott rajtam egyet, és belökött a bejáraton. Szerencsére nem estem el, ezért megpróbálkoztam kijutni, de nem sikerült. Erin becsukta az ajtót, és elé állva védte azt.  

- Engedj ki. – mondtam.

- Nem tehetem. – rázta a fejét. – Tudod, Marko feltűnően erős, és nem tudnád legyőzni azzal, hogy behúzol neki. – mondta. Ezt utáltam a legjobban. Valaminek én voltam az okozója, és nem tehettem semmit. Nekem köszönhetően lett mérges annyira, hogy átváltozzon. Persze megérdemelte, amit kapott tőlem, de úgy látszik megint elszaladt velem a ló. Lehet, hogy tényleg agresszív lettem! Hátat fordítottam, és elmentem az ajtótól. Szétnéztem, hogy hol találhatok magamnak egy helyet, de mindenhol csak üres székek voltak. Olyan kihalt volt, mint a parkoló. A fény egyszerűen tökéletes volt, egy vacsorához. Minden asztalon, volt egy gyertya, a nagyobb asztalokon, kettő, három is helyet kapott. A plafonról logó lámpák, halványabban világítottak a megszokottnál, de ez szebbé tette a helyet. Pont mellettem, jobbra, egy lépcső helyezkedett el, ami egy galériára vezetett. Egy fekete vas korlát, irányított fel a lépcső mellett, ahogy a tetejére ért, elfordult, és balra haladt tovább, amíg meg nem állította a fal. A galéria alatt, számos asztal helyezkedett el. A gyertyán kívül, még, evőeszköz, pohár, szalvéta és a kihagyhatatlan fehér abrosz, hevert az asztalon. Velem szemben, körülbelül tíz lépésnyire, egy lengőajtó helyezkedett, ahol valószínű a konyha van. Baloldalon, egy hosszú bárpult helyezkedett, ami előtt több magasított szék volt. A többi helyen pedig, bőr fotelek, és kanapék, amik elé kis körasztalokat helyeztek. A bárnál kinéztem magamnak egy már kihúzott széket, és elindultam, hogy rá üljek. Mikor felültem a székre, magam elé bámultam, és néztem a sok polcon heverő italt. Voltak pezsgők, borok, sörök meg persze a röviditalok.

- Kérsz valamit inni? – foglalt helyet mellettem Erin. Bólintottam, és megszólaltam.

- Valami erőset. – mondtam.

- Isaac. – mondta hangosan Erin.

- Ne kiabálj, hallak. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a pult belsejénél, volt egy ajtó, ahol kijött. Fehér inget, fekete csokornyakkendőt és szintén fekete mellényt viselt. – Örülök, hogy látlak Zoe. – mondta mosolyogva, és közelebb jött hozzánk. - Szóval valami erőset szeretnél? – kérdezte, de nem várt választ. Megfordult, és nézte az italokat. Több mint valószínű, hogy mindent hallott, még azt is, ami kint történt. Apropó, vajon mi folyik kint? Nem hallok semmi zajt, ami remélem jó jel. Mire visszanéztem magam elé, már ott volt egy kis pohár, benne az itallal.

- Mi ez? – kérdeztem.

- Ne kérdezd, csak idd meg. Ettől garantáltan jó kedved lesz. – mosolygott. Két ujjal megfogtam a poharat, és a számhoz emeltem. Alig ért hozzá ajkamhoz, mikor valaki kivette a kezemből, és lecsapta a pultra. Az ujjlenyomat, amit a poháron hagyott véres volt. Oldalra fordítottam a fejem, és Justin állt ott. Szája vérzett, karján a ruha szét volt szaggatva, és egy karmolás nyom borította a bőrét. Leugrottam a magasított székről, és végig néztem rajta. Ez, mind az én hibám volt.

- Beszélhetnénk? – kérdezte. Bólintottam, és mikor elindult, utána mentem. Bevitt a konyhába, és ott bevezetett egy irodába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és vártam. Justin az íróasztalra támasztotta a kezét, és fejét lehajtotta.

- Tudom, felkavart, hogy Marko mégis életben van, de miután megtudtad, hogy olyan lett, mint én, gondolhattál volna arra, hogy elpattan nála húr. – mondta, mindezt még mindig lehajtott fejjel. – Nem kellett volna megütnöd! – jelentette ki, elemelte kezét az asztalról, megfordult, és lassan felemelte a fejét. – Örülök, hogy újra láthatlak, de haragszom rád! – mondta, komoly arckifejezéssel.

- Ugyan ezt én is elmondhatom. – vágtam rá. Jómagam is haragudtam rá, amiatt, hogy belement abba az ötletbe, hogy Zoe-t tartsuk zárva, két hónapon keresztül.

- Azt a te érdekedben tettem. – mondta, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Tényleg? Mégis mi értelme volt? – kérdeztem. Mert tényleg nem láttam semmi értelmét, annak, hogy bezárva tartsanak.

- Védtelek ezzel, nem érted. – emelte fel a hangját. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. – Tudod, ki az a Marilyn. – bár nem kérdésnek szánta, de bólintottam egyet. – Egy hete teliholdkor volt az évfordulója. Most volt tizennégy éve, hogy Davon megölte őt. Azt hittük, hogy újabb támadásra készül ellened akkor, de nem történt semmi. Az előző teliholdnál, sem látta őt senki, és most sem. Azért lettél bezárva, hogy ne válj a célpontjává.

- Már az vagyok. – mondtam. Justin a hajába túrt véres kezével, amiről már a seb fel is szívódott.

- Tudom. Nem tehetek róla, féltelek. – mondta. Most én léptem közelebb, és a szája sarkánál lévő kis vért, letöröltem ujjammal. – Hiányoztál. – súgta. Szemeibe néztem, és ekkor arcunk elindult egymás felé. Mikor ajkunk összeért, Justin hirtelen elkapta derekam, és magához húzott. Pulcsija oldalába kapaszkodva, erősen szorítottam azt. Szánk elég hevesen játszadoztak egymással. Justin keze derekamról elindult felfelé. Tenyerét, és ujjait, végig húzta a hátamon, és a tarkómnál állt meg. Hüvelykujja, az arcomat simogatta, miközben hevesen csókolt. Minden egyes pillanatát, élveztem. Már nagyon hiányzott, a közelsége, és érintése. Amiket meg nem rég mondott, arról, hogy azt hitték, Davon, Marilyn évfordulóján támad meg, azon majd gondolkozok később. A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.