2015. szeptember 19., szombat

53.fejezet

 Sziasztok! Már két hete elkezdtem írni, a fejezetet, de nem fejeztem be, és az elmúlt két hétben pedig nem volt időm. Szóval, bocsi, hogy mindig ilyen ritkán írok, de mikor ezt teszem úgy érzem, minden erőmet beleteszem, hogy elnyerje a tetszéseteket. Remélem, hogy ez is jóra sikeredett, és írtok majd hozzászólásokat. Az elő fejezethez, lévőket, nagyon köszönöm! Azt nem tudom, hogy mikor lesz következő, de megpróbálok nem sokáig ülni rajta. Jó olvasást, és puszillak titeket!
~Ann.xd  


 Az egyiket, Justin tarkómon lévő kezének, könyökhajlatába helyeztem, a másikkal pedig, a háta közepét érintettem meg. Úgy csókolóztunk, mintha nem lenne semmi gond. Szerencsére eddig nem is volt, de az éjszaka még csak most kezdődött el. A baj, pedig bármikor megtörténhet!


 Szédültem, és hányingerem volt. Kemény betont éreztem a hátam alatt, amit nedvesség áztatott. Lassan kinyitottam a szemem, és fölöttem egy lámpa villódzott. Mire látásom kitisztult, eltelt pár perc. Úgy éreztem magam, mint, akit kiütött valami. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Viszont arra igen, hogy mi volt előtte!


„12 órával korábban”

  - Visszajön! – hallottam meg valaki hangját, és ahogy Justin-al hirtelen elváltunk, az illető után néztem, de már csak a hátát láttam. Viszont mégis, felismertem. Isaac volt, aki majdnem úgy öltözött fel, mint kedvesem, azzal az eltéréssel, hogy rajta fekete ing volt.
- Figyelj, nekem mennem kell, de itt leszek! – mire rá néztem, már elengedett, és indult volna.
- Nem kell elmenned! – ragadtam meg a karját.
- Anne, meglát! – nézett vissza rám.
- Nem számít! – nem is értettem, hogy miért ne láthatna minket együtt. Tudtommal, Justin a barátom! Lehet, hogy sok bonyodalom van körülöttünk, de Anne, a barátnőm, és legalább ezt az egy dolgot nem akarom titokban tartani előtte. Eleresztettem a karját, és magam mellé ejtettem. Justin teljes testével visszafordult felém, még mielőtt megszólalt volna.
- Biztos? - kérdezte olyan komoly arccal, amilyen komollyal csak tudta.
- Igen, biztos! – bár fogalmam sincs, hogy Anne, hogy reagál majd rá, de próba szerencse.
- Tudom, hogy nem bír, szóval – tovább akarta mondani, de beleszóltam mondatába.
- Honnan veszed ezt? – kérdeztem.
- A csicska szót, olyanoknál használják, akiket nem nagyon kedvelnek. – összehúztam a szemöldököm, és hirtelen eszembe jutott. Anne a nyaralás előtti nap összeveszett Riley-val, mikor ezt mondta. Csakhogy ezt ő nem hallhatta. Akkor meg mégis, honnan tudja? - A boltnál, mikor Riley ráförmedt. Még épp halló távolságban voltam. – még jobban összehúztam a szemem. Úgy emlékszem, hogy a srácok egyáltalán nem voltak már halló távolságban mikor megszólaltunk. Ami csak egyet jelenthet. – Jó, bevallom, érdeket, hogy mit beszéltek rólam. – elmosolyodtam, a padló felé néztem, és megráztam a fejem. Aranyos volt, hogy ennyire érdekelte, mit gondol róla néhány lány. Az pedig még aranyosabb, ahogy a jó bevallom résznél, felemelte a szemöldökét, és egy kis huncut mosollyal, szinte elismerte, hogy bevetette nem mindennapi szuper hallását. Mivel akkor még, nem tudott a fejembe látni. Mint most! – Észrevett! – mondta, és egy kicsit idegesnek tűnt a hangja. A fejem visszaemeltem, és abba az irányba fordítottam, amerre Justin nézett. Anne sétált a pult mellett, és le sem vette a szemét Justin-ról. Mögötte, pedig felbukkant Erin is, aki úgy követte, mint egy testőr. Barátnőm nem vágott meglepett, vagy ehhez hasonló arcot. Úgy tűnt meg sem lepődik, hogy itt látja őt. Visszanéztem a mellettem álló fiúra. Sosem láttam még ilyennek. Ahhoz képest, hogy az előbb még mosolygott, most egy egyenes vonalból áll a szája, a szemei csak egy valakit néznek, aki Anne, és ha jól látom, akkor pislogni is elfelejtett. Olyan fejet vágott, mintha félne attól, hogy Anne mit szól majd hozzá. Mit megadnék, hogy most belelássak a fejébe! Akaratlanul, de ismét mosolyogni kezdtem. Viccesnek találtam, hogy egy ilyen helyzettől megrémül. Pedig ez csak egy egyszerű találkozás. - Ne nevess! – kapta rám hirtelen a fejét. Védekezés képpen felemeltem a kezem, de nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Mikor ismét Anne felé fordítottam a fejem, ő már ott állt azon a helyen, ahol még azelőtt, hogy elment volna. Jobb kezét a pultra helyezte, támaszkodás képpen, és hol engem, hol Justin-t kezdte el fürkészni.
- Most nem lepődtem meg! – kiabálta, miközben Justin-on ragadt a szem. Persze semmi szükség nem volt arra, hogy hangosan beszéljen, mert így is úgy is hallotta volna. – A médiát már nem is érdekli hol vagy! Pedig én tudtam volna nekik választ adni. Meg persze még sokan mások. – nézett körül. Justin-ra pillantottam, aki nem mondott semmit csak Anne-t bámulta. Látszott, hogy nem tetszik neki Anne szónoklata. Be kell, hogy valljam, én sem erre számítottam. Jobb lett volna, ha mondjuk egy „szia, mi a helyzettel” kezd. Nem egy ilyen? Igazából, azt sem tudom miért, hozta szóba rögtön a médiát, és azt, hogy simán beárulhatta volna, hogy hol van. Kezem, kedvesemét célozta meg, és mikor odaért, ujjaimat övébe fontam. A tenyere izzadt, nagyon is, ezért próbáltam egy biztató szorítást küldeni felé. Ő rám nézett, és én vissza rá. Egymásra mosolyogtunk, azután visszafordítottam tekintetem, Anne felé. Bár ne tettem volna! Szemöldökét majdnem a homloka közepéig emelte, szemei tágra nyíltak, és szájával valami fura grimaszt produkált. Valami olyat, amivel egy szó jut az ember eszembe. Az pedig a fúj! Bár nem mondta ki, de nem is kellett, mert az arca mindent elárult. - Uram isten! Ezt most nem mondod komolyan? – hallottam meg Anne kiabáló hangját. Úgy éreztem jobb lett volna, ha a zene még hangosabb, így talán elnyomta volna barátnőm szavait. Hangjából vitathatatlanul, ki lehetett venni, hogy nem tetszik neki a dolog. Azt viszont nem értem, hogy miért? Lehet, hogy rég nem találkoztunk, de úgy emlékszem mindig azt mondta, hogy meg kell ismerni-e az embert, hogy véleményt alkosson róla. Justin-t pedig, úgy tűnik, azok alapján ítéli meg, amilyen híre volt a sajtóban. Egyáltalán nem ismeri azt a Justin Bieber-t, akit én! Eddig a pillanatig jó ötletnek tűnt, hogy Justin-t marasztaltam. Most már viszont, közel sem!

„12 órával később”

 Miközben felültem, szétnéztem magam körül. A négy beton fal, ami körbe vett, tele volt, karom nyomokkal, és az oda fröccsent vérrel. Egyik kezemmel, amivel eddig a hátam mögött támaszkodtam, arcomhoz emeltem, hogy megdörzsöljem vele, a szemem. Ahogy a kezem, szememhez ért, meghökkentem a látványtól. A másikat is oda kaptam mellé, és döbbenten láttam, hogy mindkét kezemet vér borítja. A fejem hirtelen magam mögé kaptam, és csak azt láttam. Csak vért! Felpattantam a földről, és az egyik oldalfalnak csaptam magam. Így néztem vissza arra a helyre, ahol az előbb még, ájultan feküdtem. Nem éreztem fájdalmat, semmit azon kívül, hogy a hányingerem visszajött a sok vér látványától. Abban pedig már biztos voltam, hogy a vér az nem lehet az enyém. Kiutat kezdtem el keresni, de az összes beton fal üres volt. Nem találtam ajtót egyik oldalán sem. Mégis, hogy a francba kerültem ide, ha nincs bejárata? A helység nem volt olyan nagy, így ezzel a gyenge, pislákoló fénnyel is beláttam az egészet. Minden helyen végig húztam tekintetem, mire találtam egy kijáratot. Amivel csak az volt a gondom, hogy a plafon egyik sarkában hevert. Egy csapóajtó. Csakhogy nem vezetett lépcső felfelé, hogy elérjem. A magasságommal pedig, még véletlenül sem érném el. Most néztem először a lábamra, amit csupasz volt. Mezítláb álltam a hideg betonon. Persze eddig is feltűnt, hogy a talpam jobban fázik a kelleténél, de sokkal inkább izgatott a vér, és, hogy kiutat találjak. Az a borzalmas cipő, ami rajtam volt, jobb helyen van, ahová dobtam.

„12 órával korábban”

 - Anne, mi lenne, ha ezt inkább kint beszélnénk, meg? – el akartam neki magyarázni, hogy mi történt kettőnk között. Már, mint nem az olyan dolgokat. Hanem azt, hogy mit érzünk egymás iránt.
- Nem beszélek meg veled semmit! – kiabált, csakhogy most már nem a zene miatt ordított. – Szerinted, ha Riley itt lenne, mit szólna ehhez? – váratlanul ért ez a kirohanása. Nem értem, mi rossz van abban, hogy együtt vagyunk. Azt meg még inkább, hogy Riley-t miért keveri rögtön bele.
- Elfogadná. – mondtam. Nevetni kezdett, és jobbra-balra ingatta a fejét.
- Utálna érte! – hajolt közelebb. – Minden lányt, aki a közelében volt, utált. Ezt te is jól tudod! Nem tett volna kivételt még akkor, sem ha a barátnőjéről van szó. – az igaz volt, hogy minden lányt, akit Ri meglátott Justin mellett, azt vagy ribancnak, vagy lotyónak, nevezett. Csakhogy az a tény, ha Riley nem halt volna meg, akkor nem jöttem volna vissza. Számomra egyértelművé teszi, azt, hogy akkor nem lenne semmi köztem, és Justin közt. Úgy gondolom, hogy Anne most feleslegesen háborodott fel. – Neked jól jött Riley halála, igaz? Persze, hogy igen, így nem kell magyarázkodnod neki! – mintha pofán csaptak volna. Csak bámultam rá, és nem hittem el, hogy ilyet mondott. Mégis, hogy gondolhatja azt, hogy én jól jártam Riley halálával? Jobban fájtak a szavai, minthogyha kést döfött volna belém, és még meg is forgatta volna bennem. Mégis mit történik most? Mert egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy mi vezettet eddig. Az, hogy Anne, konkrétan megvádoljon azzal, hogy tulajdonképpen nekem örülnöm kéne, hogy Riley meghalt.
- Szerintem, ezt nem gondoltad, komolyan! – lépett közelebb, Justin, Anne felé. Tudtam, hogy meg akar védeni, de Anne-t figyelve, úgy láttam, jobb lett volna, ha meg sem szólal.
- Ebbe ne szólj bele! – kiabálta, és úgy nézett rá, mint akit a pokolba kíván. – Te tehetsz mindenről! Már rég nem itt tartanánk, ha te nem lennél! – mondata végén, hirtelen olyan arcot vágott, minthogyha elszólta volna magát. Azonban, én nem értettem, mire céloz. Mégis mi az, amiről Justin tehet? Anne, még felém is vetett egy gyilkos pillantást, és Justin-t majdnem fellökve, elsietett. Utána néztem, és láttam, ahogy a kijárat felé igyekszik. Nem sokkal utána, pedig, Nate szegődött a nyomába. Késztetést éreztem, hogy utána menjek, de az eszem az súgta, hagyjam, had szellőztesse ki a fejét.
- Ennek a lánynak meg mi baja? – hallottam meg Erin hangját.
- Úgy látom kihagyott pár terápiás órát. – erre a mondatra visszafordítottam a fejem, és már Aiden is ott állt mellettünk.
- Tényleg, most kell ezt? – förmedtem rá. Egyszerűen nem tudom, hogy min gondolkozzak! Nem hiszem el, hogy Justin jelenléte, ezt váltotta ki belőle. Ez hihetetlen. Meg ez az utolsó mondata. Már rég nem itt tartanánk, ha te nem lennél! Mégis hol tartanánk? Mi ez az egész? A pult felé fordultam, de Justin kezét még mindig nem eresztettem el. Másik tenyerembe fogtam a még fél pohár, rumos colát, és egy húzásra, lehúztam. Muszáj voltam, mert úgy éreztem, hogy a torkom annyira ki van száradva, mint egy kiapadt kút. Még most sincs szándékomban berúgni, de legszívesebben, azt tenném, hogy elfelejtsem egy kis időre az összes zűrt, ami rám telepedett. Anne pedig, még tesz rá egy egész lapáttal, hogy rosszabbul érezzem magam, mint általában. Hirtelen úgy éreztem, hogy magyarázatott kell kérnem. Az eszem eddig visszatartott, de most már, ha vissza akarna, se tudna. Kikaptam a kezem Justin-éból, és rá néztem. Az arca, igen csak az enyémet fürkészte. Értetlen arckifejezése, tudtomra adta, hogy mit csinált eddig. A gondolataim olyan kuszák, hogy, nem mindig értheti, még is mi zajlik odabent.
- Utána, megyek. – mondtam olyan halkan, hogy én magam nem is hallottam. – Maradj itt. – pár lépést tettem meg a kijárat felé, mikor megláttam berohanni, Nate-t. Tátogott, és nagyon hadonászott, miközben kifelé mutogatott. Nem hallottam, és nem is tudtam mit mond, de az, hogy Erin és Aiden elrohantak mellettem, tudtam, hogy rosszra, utal. Justin meg ragadta felkaromat, és ahogy oldalra vetettem, a tekintetem, megszólalt.
- Baj van! – abban a pillanatban elöntött az adrenalin. Lerúgtam a lábamról a cipőt, és kikapva kezem Justin-éból, rohantam, ki az épületből.

„12 órával később”

  - Eresszenek ki! – a csapó ajtó alatt álltam, és kiabáltam. Néha még ugrálni is kezdtem, hátha sikerül elérnem. Persze ez a lehetetlennel volt egyenlő. Neki dőltem a falnak, és lassan lecsúsztam, amíg guggoló pózba nem értem. A fejemet, ugyan úgy, mint a hátamat, a falnak támasztottam. Miért történnek ilyenek velem? Talán az előző életemben rossz voltam, és most fizetek meg mindenért? A már lassan megszáradt véres kezemmel, beletúrtam a hajamba. Sosem akartam ezt kimondani, de úgy érzem, lassan, teljesen össze fogok omlani. Nem bírok ezekkel a terhekkel tovább, menni. Túl nehezek. Bizonytalannak érzem magam, és teljesen elveszettnek. Sosem szerettem az érzéseimről beszélni. Könnyebb volt őket, elrejteni még magam elől is. Csakhogy most már, emészteni kezd belülről, és nem tudom megakadályozni. Könnyebb erősnek mutatni magam, ami egy ideig ment, de most már ez is túl nehéz lett. Eltávolodok azoktól, akiket szeretek, és lassan egyedül maradok! A legrosszabb az, hogy úgy érzem, könnyebb lenne, mindenkinek, nélkülem. Talán ideje lenne felhagynom a küzdelemmel, és pontot tenni az életem végére. Egy kattanás, szakította félbe a gondolataimat. Felnéztem, és láttam, hogy a fa ajtó, kitárul, és fényözön jut be rajt. Összeszorítottam szemem, mert már nagyon hozzá volt szokva a kevés fényhez. Ahogy felfelé néztem, és próbáltam megszokni a világosságot, egy kötéllétra hullott elém. Felálltam, és a létra aljától, a nyílásig vezettem a tekintetem. Senki nem állt fent. Csak fehér plafont, láttam, ami arra utalt, hogy egy ház alatti veremben vagyok. A tulajdonosa viszont, még csak egy arctalan alak volt. Mivel itt nem maradhatok, megfogtam a létra egyik fogát, és addig másztam rajta, amíg ki nem jutottam. Megkapaszkodva, a lyuk peremében, kihúztam magam, és térdemen, támaszkodva, mértem fel a ház részeit. Előttem, egy kandalló foglalt helyet, fölötte, pedig, koponyák ezrei. Persze nem emberi koponyáké, hanem állatoké. Csakhogy még így is rémisztő volt.
- Durva, hogy mindenki ugyan olyan arckifejezéssel jön fel onnan. – hallottam, meg egy lányos hangot. Fejemet oldalra kaptam, és hirtelen felálltam. Egy húsz év körüli lány állt, egy ajtóban. Szőke haja, és kék szemei voltak. Szürke hosszú ujjú pólót viselt, és fekete szövetnadrágot, amit egy hosszú szárú barna csizma takart. Az ajtóból, elindult, így meg kellett, hogy forduljak. Most már, azt is láttam, ami eddig a hátam mögött volt. A szőke hajú, oda állt, még két lány mellé. Ide-oda ugrált a tekintetem. Nem úgy látszott rajta, hogy bántani akarnának, de mindenre fel kell készülni.  
- Kik vagytok? – kérdeztem.
- Még azt kérdezi, kik vagyunk? – nevetett a szőke lány, és közben a mellette állókra nézett. – Nem egyértelmű, aranyom? Mi vagyunk Charlie angyalai! – összehúztam szemöldököm, ahogy a lány imitálni próbált egy rúgást.
- Ne most viccelődj! – mondta a három közül, az, aki pont középen állt. Pont ugyan úgy voltak felöltözve, csak a színek voltak eltérőek. – Az én nevem, Daisy. Ők pedig, Tracy és Gill. – mondta, és közben mutogatta a név tulajdonosát. – Bocsánatot kell, kérjek, azért, hogy ott lent helyeztünk, el. Viszont, így legalább megúsztad az éjszakát.  

„12 órával korábban”


  Mindenkit, aki az utamban volt, majdnem felborítottam, és nem foglalkoztam azzal, hogy utánam kiabálnak. Kiérve az ajtón, megcsapott a hideg levegő, amitől karom libabőrös lett. A tömeg, ami egy órával ez előtt, még kint állt. Mostanra teljesen felszívódott, és még a biztonsági őr sem volt a helyén. Jobbra-balra kaptam, a fejem, mikor végre, megláttam, hogy Aiden, Erin, és Nate, az erdő felé rohannak. Mire utolértem őket, ki húztam a táskámból a fegyvert. Az erdő szélénél megálltak, és csak néztek, maguk elé.
- Mi történt? – kiabáltam, ami elég hangosra sikeredett. Nate rám nézett, és sajnálkozó tekintetéből, a legrosszabbra gondoltam.
- Elvitték, de a többiek már utánuk mentek! – mondta. Bűntudatom támadt, amiért nem siettem rögtön utána. Ha vele vagyok nem történt volna ez! Megszorítottam, a fegyvert, és elindultam. Persze, egy kéz visszatartott. Hátra fordultam, és Justin nézett rám vissza.
- Indulnunk kell! – mondtam még mindig hangosan. Mert úgy éreztem máskülönben nem hallaná, amit mondok.
- Nem. Mi itt maradunk! – nyomatékot adva a szavának, egy kicsit szorosabban fogta a karom. Elvesztettem a fejem, normális állapotban nem csináltam volna ilyet. Megfagyott körülöttünk a levegő, és magam sem tudtam, hogy csinálhatom ezt. Csakhogy megtettem, és csak az a szándék vezérelt, hogy barátnőm után eredhessek. A fegyver csöve, Justin arcbába bámult. Az ujjam remegett a ravaszon. Ahogy néztem az arcát, úgy tűnt, nem akar hátrálni. Még akkor, sem ha rá fogom a kezemben lévő pisztolyt.
- Eressz el! – mondtam, már halkabban. Nem azért engedte el, a kezem, mert félt, hogy lelövöm. Hanem azért, mert nem akart még nagyon feszültséget kettőnk között. Épp elég volt, az, hogy Anne olyan durván, a kapcsolatunk ellen van. Ami mindkettőnknek ugyan annyira fájhat. Viszont, ettől még a barátnőm van életveszélyben, és nem akadályozhatja meg, hogy a segítségére siessek.

„12 órával később”

  Visszaemlékeztem az utolsó kis részletre is, amit a legjobban bánok.


Arca, ami bevillant, fájdalmasan szomorú volt. Akkor láttam őt ilyennek, mikor ő bántott engem. Most pedig, én tettem ezt vele, és ahelyett, hogy rögtön bocsánatot kértem volna tőle, csak elszaladtam, és azt sem tudom mi történt utána. Bántottam, azzal, hogy nem bíztam benne, és pisztollyal fenyegettem. Rosszabb, mintha megütöttem volna. A bizalmon alapszik egy kapcsolat, és én már annyira elcsesztem, az egészet, hogy nem csodálkoznék, ha Justin már rám sem nézne.
- Elég gyorsan, és durván kiütött az a cucc. – mondta, Tracy, a szőke lány.
- Milyen cucc? – kérdeztem, de valahogy már tudtam rá a választ.
- Drog, aranyom. – mondta, és hiába tudtam, rá a választ, egyszerűen nem tudtam, hogy került a szervezetembe.
- Sziasztok. – jött egy hang, ami már egy férfié volt. Az ajtó felé néztem, ahol a szőke hajú Tracy is állt. Mikor megláttam, hogy egy számomra ismerős srác jelenik meg a küszöb előtt, rögtön beszélni kezdtem hozzá.
- Te raktál az italomba drogot. – förmedtem rá. A srác, a pultos fiú volt, aki az éjjel kiszolgált minket. A kezéből kiejtette, a táskáját, és felemelte a kezét védekezés képpen.  
- Hoppá, lebuktam. – mondta, és mosolyra húzódott a szája.
- Mégis mi ebben olyan vicces? – förmedtem rá ismét.
- Csak annyi, hogy még mindig a hatása alatt vagy.  – mondta, és maga mellé ejtette a kezét. – Nem kimondottan drogot, kaptál, hanem hangulatjavítós valamit. Mondták, hogy hat, de te teljesen mást produkálsz. Láttam, hogy neki szegezted a fegyvert a srácnak. Durva volt. Azt hittem, tényleg lelövöd. – csak bámultam pár másodperceken át, mikor megszólaltam.
- Szóval azt akarod mondani, hogy azt sem tudod mit adtál be nekem? – jobbra-balra kezdte ingatni a fejét. – Még egy kérdés. – mondtam, és így folytattam. – A hatása alatt voltam már, mikor a fejéhez tartottam a fegyvert? – látszott rajta, hogy elgondolkozik.
- Elvileg, tíz perc alatt hat. Szóval, igen. – lecsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem történt volna meg a Justin-os incidens, ha ő nem ad be valami rohadt port vagy pirulát. Persze ez nem volt teljesen igaz, de úgy éreztem hibáztatnom kell valakit. Felnyitottam a szemem, és visszanéztem rá. 
- Tudod, most legszívesebben lelőnék valakit. Te lennél az! – az utolsó három szót kihangsúlyoztam, hogy biztosan értse. - Ki a frász vagy te, hogy ezt műveld?  
- Zoe, nyugodj meg. – lépett oda hozzám, Daisy.

- Ne nyugtatgass! Kik vagytok ti, és honnan tudod a nevem? – a srácnak, igaza lehet abban, hogy még mindig a hatása alatt vagyok annak a valaminek. Mert most úgy érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem Daisy-től, amiért vele is kiabálni kezdetem. Pedig ő eddig kedvesnek bizonyult. Csakhogy tényleg nem tudom, hogy kik ők, és ez zavart valójában.