41.fejezet

Sziasztok. Itt a 41.fejezet, ahogy ígértem. Ez is hosszúra sikeredett. Mostanában nagyon kevés komit kapok, ami egy kicsit lehangol, ezért szeretnélek megkérdni titeket, hogy többen írjatok. Ugye bár kaptatok egy kis előzetest is, ami szintúgy itt is benne lesz. Pirossal megjelölöm azt ahonnan folytatódik. A fejezettel kapcsolatban csak annyit, hogy remélem tetszik majd.  Írjatok sokan, és jó olvasást. Puszillak titeket!<3

~Ann.xd

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell.

- Látni akarom! Vigyél oda! – jelentette ki, és közben láttam rajta, hogy ilyen komolyan még nem gondolt soha semmit. Csak néztem rá, tudtam, ha most beadom a derekam és elviszem oda, akkor egy nagy hibát követek el. Hiába mutatja magát erősnek kívülről, mikor látszik, hogy belül szenved és gyötri magát.

- Sajnálom, de nem. – mondtam, a fejemet rázva. – A te érdekedben teszem. – kezem vállára helyeztem, vagyis csak akartam, ha engedte volna. Amint elértem, kezével elütötte az enyémet így akadályozta meg, hogy hozzá érjek. Bevallom váratlanul ért, de tudtam, hogy csak azért csinálja, mert haragszik a nem válasz miatt.

- Azt akarom, hogy vigyél oda! – a mondatai egyre dühösebben hangzottak el. Sose láttam még ilyennek. Ahogy a gondolataiba férkőztem, ott is ugyan olyan harag és indulat kavargott, mint ami az arcán és a hangjában is megjelent. Mindez amiatt, mert nem bírja felfogni, hogy nem fogom oda vinni, hogy megnézze a lány holttestét.

-  Értsd meg, hogy – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Nem. – kiabálta.  – Te értsd meg, hogy látnom kell. Miattam halt meg, ahogy ő is. – nézett a háta mögé, és megvilágította a lámpájával a fiút. Itt kezdett világossá válni a dolog. Nem csak rám, hanem magára is haragszik, mert azt hiszi, hogy minden az ő hibája. Tudtam, hogy egyszer majd eljön az idő mikor minden fájdalmával és dühével egyszerre akar majd megbirkózni. A fájdalom, amit akkor érez, mikor Riley-ra gondol, és a düh, amit Davon és saját maga iránt érez. Muszáj lenne megemésztenie, hogy barátnője elment, de amíg ugyan olyan halálesetek történnek, és még látja is a megcsonkított holttestüket, addig nem fog neki menni.

- Hiába hibáztatod magad, ők már nem fognak visszatérni. Ébredj rá, és ismerd be magadnak, hogy szükséged van segítségre, és nem arra, hogy újabb lány holttestét nézegesd. – mondtam teljesen komolyan. Mikor visszafordult felém úgy tűnt még jobban feldühítettem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett rá, és szemöldökét még jobban összehúzta.

- Azt, hogy ne akarj mindent egyedül megoldani még akkor, se ha azokat csak magadban tartod. – mondtam, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Tudod, hogy mindent tudok rólad, még olyat is, amit különben nem mondanál el. Mindent elárulnak nekem a gondolataid, még ha azt magad elől is el akarod rejteni. – a keze után nyúltam, de ismételten csak elhúzta magát.

- Nem rejtegetek semmit. – vágta rá.

- Nem is értem miért vitatkozunk.  – mondtam, és közben oldalra fordultam, kezemmel pedig a hajamba túrtam. Ha magának nem vallja be, akkor nekem miért tenné. Értelmetlennek tartom ezt a veszekedést. Tudom, hogy ezt rendes körülmények között vita nélkül meg tudnánk beszélni. Az, hogy nem akarom oda vinni a lány közelébe azt csak miatta teszem, és ő ezt valami féle módon nem tudja felfogni. Ha látná, még nagyobb fájdalmat okozna saját magának. Miután Davon volt olyan rendes, hogy megmutatta neki Riley halálát, még fájdalmasabbá tette neki a dolgokat. Az elmúlt idő így is nehéz volt számára. A halottnak hitt nagyanyja, az, hogy vadász lett, és, hogy Davon megakarja ölni, nehéz lehet neki mindezt feldolgozni. Csakhogy nem akarja, hogy bárki sajnálja őt.

- Azért vitatkozunk, mert egy rohadék vagy. – kiabálta, és tenyerével a vállamba ütött, amitől egy kicsit hátra rándult bal oldalam. – Csak látni akarom a lány, te pedig kioktatsz olyan dolgokról, amihez semmi közöd nincs. Utálom, hogy a fejembe látsz! – kiabált még mindig, de már egy könnycsepp lépet ki szemgödréből. – Utállak! – mondta, és ököllel a mellkasomba vágott. Nem is az ütés fájt, hanem az, hogy így kell látnom őt. Szenved, amit gyűlölök. – Utálom ezt az egészet. – hangja már elcsuklott, és lassan zokogás tört ki belőle. Megfogtam két vállát, és magamhoz húztam. Szorosan magamhoz öleltem, amit most végre, hagyott. Arcát mellkasomhoz szorította, és úgy sírt. Legbelül összeömlik a szemem láttára. Valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ennyire szenvedjen. Úgy döntöttem ismét megteszem. Elveszem az olyan emlékeit, amikre ha nem emlékszik, akkor talán kicsit enyhíthetek fájdalmain. Főként azokat az emlékképeket, amiket még Davon mutatott neki. Sokkal jobb lesz ha nem zajlik le minden nap a fejében, az ahogy Riley-t megölték. Elfeledtetem vele a meghalt lányokat, és csak a fiút hagyom az emlékeiben. Tudom, hogy nem szép dolog manipulálnom a gondolatait, de így egy kicsit legalább gyengítem a sok fájdalmát.

- Zoe, nézz rám. – mondtam, miközben már felkészültem arra, hogy semmissé tegyem számára, pár borzalmas emlékét. Két karja köré fontam az ujjaimat, és ahogy eltoltam magamtól könnyes szemeibe néztem már sárgán izzó látószervemmel. Koncentráltam Zoe minden egyes emlékére, ami a 19 éve alatt történt. Szerelmem egyáltalán nem ellenkezett. Ő is csak nézett szemeimbe, mintha csak tudná, mit akarok végrehajtani.

- Zoe! – hallottam meg a távolból. A hang teljesen ismerős volt. Marko, a vadász fiú szaladt szélsebesen, amivel igen csak megzavart. Mivel ez után már rá összpontosítottam, és nem Zoe-ra.  Zavart, ahogy hallom, amint a faágak eltörnek talpa alatt és az is, hogy ha ő ideér, akkor valószínű, hogy utána fog jönni a többi vadász is. Ami csak annyit jelent, hogy el kell tűnnünk innen.

- Justin. – szólalt meg Isaac, akinek a hangját már jó ideje nem hallottam. Úgy tűnik ő csak szemlélte a Zoe, és köztem lévő konfliktust.

- Hallottam. – mondtam, és közben lecsuktam szemem, hogy gyorsabban megszabaduljak sárga szememtől. – Menj, és nézz utána, hogy mennyien jönnek. – hangom utasítónak tűnt, de csak, amiatt mert már nagyon szorított minket az idő.  – A vadász fiút pedig hagy, hogy ide érjen. – néztem a hátam mögé.

- Mi van? – nézett tágra nyílt szemeivel. Neki nem mondtam el, hogy Marko nem fog addig bántani, amíg okot nem adok neki rá. – Mit akarsz vele csinálni? – ez a kérdés olyannak tűnt mintha inkább azt tette volna fel, hogy megölöm-e. Szorított az idő így nem szolgálhattam neki teljes magyarázattal.

- Menj már, nézd meg, és szólj, ha már a közelben vannak! – szóltam már ingerült hangon. Mivel még csak egy ember zajait hallottam, még pedig Marko-ét, van egy kis időnk. Isaac ezek után fogta magát, és elrohant. Visszanéztem a még mindig előttem álló Zoe-ra. Úgy meredt még mindig rám mintha transzban lenne. – Hé. – ráztam meg, amitől hirtelen éberré vált.

- Zoe. – hallottam meg ismét Marko-t, aki már nagyon közel járt, mert láttam a lámpájának a fényét. Szerelmem is oda kapta a fejét. Ahogy elő lépet a fák takarásából, láttam, hogy meglepődött, amiért itt lát. – Mit keresel te itt? – vont rögtön kérdőre.

- Ez most nem számít. – mondta szerelmem, és közben szeméből kidörzsölte a még ott tanyázó könnyeket. – Kik jönnek még? – nézett Marko-ra.

- Mikor meghallottam, hogy Baz visszajött, és téged kint hagyott azonnal elindultam. Szóval fogalmam sincs, de azt gyanítom, hogy Eric és Jenna tuti köztük lesz. – mivel nekem ezek a nevek egy kicsit sem voltak ismerősek nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy kik is ők valójában.

- Már jönnek. – jött Isaac hangja. Ahogy Marko rá nézett már láttam, hogy oldalánál lévő fegyvere felé nyúlt. Úgy tűnik Zoe is észrevette, mert kezét Marko-éra tette, ezzel utalva, hogy ne rántsa elő fegyverét. 

- El kell tűnnötök. – nézett rám és kezem után kapott. Éreztem, hogy most ismét erősnek fogja mutatni magát, csakhogy engem ezzel már nem verhet át. Amint úgy alakul a helyzet beszélnem kell vele. Kezével megszorította az enyémet, és ahogy nézett rám, tekintete mindent elárul. Bánta azt, ahogy viselkedett velem. – Induljatok. – mondta, és elengedte kezem. Isaac már mellettem állt, és csak arra várt, hogy én is elinduljak. Zoe ahogy rám nézett még kimondta azt a szót, amire valójában vártam. – Szeretlek! – rá mosolyogtam, megsimogattam az arcát, és is közöltem vele.

- Én is szeretlek!

  Ez a nap se sorolható a legszebbek közé. Amint távoztunk a helyszínről, még visszamentünk a lány holttestéhez, hogy a pulcsimat ne hagyjam ott magam után bizonyítéknak, csakhogy a lány teste már nem volt sehol. Csak hűlt helyét találtuk. Ha nem láttam volna, hogy a lány halott, azt mondanám, hogy a saját lábán ment el. Azonban ez lehetetlen, hisz a lába már nem volt a teste része. A vérnyomok még ott voltak, így legalább tudtuk, hogy nem csak oda képzeltük. Átváltozni pedig nem változhatott át, vagy mégis?

  - Mi tartott ennyi ideig? – vágta nekünk a kérdést Aiden, amint beléptünk az ajtón. A ház teljes felfordulásban állt. A kanapé előtti dohányzóasztal oldalára volt fordítva mintha valaki a mögött rejtőzött volna el. Barátom pólója ki volt szakadva, pont olyan alakban mint, a karomnyom. A falon lévő pár festmény közül csak egy nem végezte a padlón, a többi mind vagy fejjel lefelé vagy a falnak dőlve hevert. A kanapén szint úgy karomnyomok voltak, és a támla közepén egy harapás nyom. Aiden szobájának ajtaja pedig teljes egészében ketté volt törve. Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, csak tenyeremet a homlokomhoz csapni, és jobbra-balra ingatni a fejem, miközben Aiden-re nézek.

- Azt a mindenit. – mondta mellettem Isaac, és a hangjában már lehetett hallani, hogy mosolyog. Ahogy a szobám felé néztem, szerencsére az én ajtóm még egyben volt. Csakhogy kitudja, ha bemegyek mi vár majd ott rám.

- Mi a – kezdtem bele mondatomba, de inkább nem beszéltem tovább, csak annyit közöltem vele – Inkább hagyjuk. – és legyintettem egyet. Túlfáradt vagyok ahhoz, hogy végig hallgassam a történetet, amit Aiden mesélne. – Csak leszeretnék, feküdni. – mondtam, és már elindultam a szobám felé, mikor Aiden közbe szólt.

- Azt hiszem azzal lesz egy kis gond. – megálltam, és lassan fordultam felé. Orromon keresztül megszívtam levegővel tüdőmet, azután kifújtam számon át. Ahogy rá néztem, hirtelen egy mosolyt húzott szájára, de közben megbánó tekintettel nézett. Megforgattam szemem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy tudták ennyire szétszedni a házat.

- Hol van Spencer? – kérdezte Isaac.

- Körülbelül negyedórával ezelőtt végre elaludt. Bent van a szobámban, és az ágyon szunyál, persze csak a maradványain. – mutatott a szoba felé. Akaratom ellenére is, egy kicsit hátra döntöttem a fejem, és most először benéztem a szobájába. Csak az ágya felét láttam, aminek a lábai kitörve hevertet a padlón. A függönye is félig le volt szaggatva. Ezek után már félek benézni az én szobámba.

- Nem volt jó ötlet rád hagyni egy gyereket. – szólt Isaac, aki már Aiden mellett állt, és vállára rakta a kezét.

- Többet ne jusson eszetekbe. – mondta Aiden. – Hé, – szólalt meg hirtelen ismét. – és veletek történt valami? – kérdezte, és közben ingázott a szeme köztem és Isaac között. Egyikünk sem szólt semmit. – Ez már rosszul kezdődik. – hangzott fel újra Aiden hangja, és közben felhúzta szemöldökét. Összenéztünk Isaac-el, és végül ő kezdett bele a beszédbe.  

„Zoe szemszöge”

 Ezt a napot már a pokolba kívánom. Már teljesen, feszült és rémült vagyok. Most már nem rejthetem el magam és Justin elől, azokat az érzéseket, amiket mindig is próbáltam leplezni. Saját magamnak hazudok, mikor azt hiszem, hogy én ezt mind meg tudom csinálni. Nem vagyok erős egyáltalán nem, amit ma Justin és még Isaac is tapasztalhatott. Teljesen kiborultam. Ahogy beszéltem kedvesemmel, legszívesebben kivágnám a nyelvem érte. Nem voltam és nem is vagyok önmagam. Azt sem tudok, ki vagyok valójában. Csak egyet tudok, meg kell találnom saját magam, mert ha nem akkor rossz vége lesz.

- Zoe. – zökkentett ki Eric a gondolataimból. – Te és Marko még ma éjszaka elmentek a Shadow Hole-ba. Marta és még páran már ott vannak. – mondta, csakhogy nekem fogalmam sem volt, hogy mi az a hely, és még valami, én azt az utasítást kaptam, hogy nekem ma járőröznöm kell. 

- Nekem Baz-al kell maradnom. – mondtam. – A nagyi – kezdtem el.

- Tudom mit mondott, de a terv változott. – vágott közbe. – Induljatok vissza a házhoz, és öltözetek át. – már összehúzott szemöldökkel álltam előttük. Minek kell átöltöznünk? – kérdeztem magamtól. – Marko, a Mustang-od az erdő szélénél, a két törzsű tölgyfánál parkol. – fordult felé, és miután elmondta visszament Jenna mellé, aki a halott fiú felett állt. Marko megragadta az alkarom, és húzni kezdett. Pontosabban a házhoz húzott, hogy átöltözhessünk, ahogy Eric mondta. Csakhogy még mindig nem értettem miért. Már elég távolságba voltunk, így rákérdeztem.

- Mi ez a Shadow Hole, és miért megyünk oda? – tettem fel a kérdéseimet. Marko még mindig a karomat fogta, és sietett a ház felé.

- Egy szórakozóhely, és azért mert van ott pár rossz arc. – mondta, de arcát nem láttam mivel nekem háttal állt. Ez pont elég válasz volt. Most már az átöltözést is értem. Bele kell olvadnunk a környezetbe, hogy ne vegyék észre kik is vagyunk, és mit akarunk. Csakhogy van egy problémám, még pedig az, hogy nekem nincs semmi féle olyan göncöm, amit egy ilyen helyre felvehetnék. Amúgy is legszívesebben el sem mennék, hanem maradnék a szobámban. Úgy éreztem, ha most közlöm vele nincs mit felvennem, akkor talán azt mondja majd, hogy maradjak a házban. Aminek most a legjobban örülnék.

- Marko. – szólítottam meg, hogy hamar túl legyek a bocsi nincs ruhám dolgon. – Nekem nincsenek olyan ruháim, amit felvehetnék egy így helyre. Szóval – húztam el a szó végét.

- Amiatt ne aggódj. – mondta, miközben már a lépcsőn lépkedtünk fel a ház ajtaja felé. – Marta hagyott az ágyadon pár ruhát. – hamar el is hagyott a remény, de volt valami, ami megdöbbentett.

- Marta hagyott nekem ruhát? – húztam fel szemöldököm, és a hangomban is lehetett hallani, hogy megdöbbentem rajta. Amint beléptünk a házba választ is kaptam.

- Ne lepődj meg ennyire. – mondta, de még mindig nem állt meg. Már a csigalépcsőn mentünk felfelé, de a kezemet még mindig nem eresztette el. – Ő is tud jó fej lenni. – állította.

- Oh, persze biztosan tud, csak nem velem. – ahogy befejeztem a mondatom megálltunk. Pontosabban Marko állt még én pedig nem vettem időben észre, és neki mentem. Amin ő csak egy nagyot mosolygott. Mikor elengedte a kezem a folyosó egyik ajtaja felé mutatott.

- Mosd meg a kezed még mielőtt öltözni kezdesz. – mondta. A kezemre pillantottam, amin még mindig a fiú vére volt látható. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a fürdő felé, hátam mögött hagyva Marko-t. Lemostam kezemről a vért azután bementem a szobába. Az ágyon ott hevert, egy fekete bőr cicanadrág, mellette egy szintén fekete, pántos felső. Az ágy előtt egy pár, körülbelül 10 centivel megáldott magas sarkú. Az egyetlen széken, ami a szobámban volt, arra pedig egy bőrdzseki volt helyezve. Ilyen ruhákban mégis, hogy tudna az ember harcolni? Egy ilyen magas sarkúban örülök, ha sétálás közben nem esek orra. Fejemet rázva megforgattam a szemeimet, és nagy nehezen, de elkezdtem vetkőzni. Ahogy a cicanadrághoz értem egyszerűen alig bírtam magamra rángatni, durván két mérettel lehetett kisebb rám. A lábam alig kapott vért, és egyszerűen olyan kényelmetlennek találtam, hogy legszívesebben ollóval vágtam volna le magamról. A felsővel csak annyi bajom volt, hogy eléggé kilátszódtak belőle a melleim, ami nem nagyon tetszett. A cipővel nem voltak méreti gondok, és pár lépést tettem is vele a szobában. Így kiderült számomra, hogy legalább járni tudok benne, ha pedig futásra kerülne a sor, akkor megszabadulok a cipőtől és mezítláb folytatom. Hajamat copfba fogtam, szememet pedig csak szempillaspirállal egészítettem ki. A szék támlájáról levettem a dzsekit, és felvettem. Egy perc se telt el miután elkészültem, már kopogtak az ajtón.

- Gyere. – mondtam, és közben gyorsan lehajoltam, és felszedtem a ruhadarabokat a földről, és az ágyra dobtam őket. A nyilakat az íjat és a töröket is felvettem a földről, de azt a kezemben tartottam.  Ahogy elkészültem, az ajtó felé fordultam, ami már tárva nyitva volt. Marko, fehér inget, felette pedig ő is egy fekete bőrdzsekit viselet. Sötét nadrágja és cipője teljesen összeillett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néz ki jól. A szemébe néztem, és láttam, hogy ő tetőtől talpig végig mér.

- Fú. – szólt, és meghúzta ingének nyakát, mintha melege lenne. – Nagyon jól nézel ki. – mondta, és még mindig bámult. Kicsit már kellemetlenül éreztem magam miatta.

- Indulunk? – kérdeztem. Marko hirtelen a szemembe nézett, mintha eszébe jutott volna hová is kéne mennünk.

- Ja, igen, persze. – vágott rá kapásból igenlő válaszokat. Félreállt az ajtóból és maga elé engedett.

  Már az erdő szélénél voltunk, és megláttam a kocsit is, amivel menni fogunk. Marko nagyon megörült az autónak, mert szinte ráfeküdt a motorháztetőre.

- Jaj, Shelby annyira hiányoztál. – mondta. Ezen a mondatán egyszerre akartam nevetni és megdöbbenni.

- Te Shelby-nek szólítod a kocsit? – kérdeztem és közben oda sétáltam melle.

- Ő nem egyszerű kocsi. Shelby egy 1967-es Ford Mustang. Még apámtól kaptam az előtt, hogy meghalt. – mondta, és közben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és intett, hogy szálljak be. Akkor már értem, hogy miért jelent neki ennyit, de azt még mindig nem tudom minek adott neki nevet. Ahogy beszálltam a kocsiba becsukta az ajtót, és villám gyorsan átment a volán oldalára, és ő is beült. A kulcsot a gyújtásba dugta és elfordította. A motor felbőgött, én pedig ölembe helyeztem fegyvereimet, és bekötöttem magam a biztonsági övvel. Amint az öv becsatolódott, Marko a gázra taposott. Olyan gyorsan vezetett, hogy már néha nyomtam a láthatatlan féket a lábammal.

- Szögezzünk le néhány dolgot. – mondta rám nézve a volán mögül. – Egész végig mellettem maradsz, és nem kószálsz el. Nem szeretném, ha keresgetni kéne még téged is. Rendben? – csak bólintottam egyet. Nem igen terveztem, hogy elkóválygok egyedül. – mondtam magamban.

Nem sokkal később megérkeztünk a megadott helyre. Marko leparkolt a már így is sok kocsi közé, és kiszállt. Kikapcsoltam övemet, és kiszálltam a már kinyitott ajtón. A fegyvereimet pedig szorosan fogtam kezemben. Marko-ra vártam, hogy becsukja az ajtót, de nem tette. Rá néztem ő pedig csak nézett rám, mintha ő is várt volna valamire.

- Mi az? – kérdeztem.

- Szerinted nem lesz feltűnő, ha behozod azokat? – mutatott a kezemben lévő holmikra. Összeráncoltam homlokom.

- Akkor még is hová rakjam? – kérdeztem, mert a szűk ruhám alatt nem hinném, hogy egy porszem is beférne.

- Hagyd a kocsiba. – mondta, és közben a belseje felé mutatott.

- Meghibbantál? – néztem rá. Ha most itt hagyom, akkor ha arra kerül sor, hogy a francba védeném meg magam?

- Ha mellettem maradsz, ahogy azt nem rég megígértettem veled, akkor majd én adok neked fegyvert. – mondta, és közben kivette a kezemből a fegyvereket, és betette az autóban. Bezárta az ajtókat, és elindultuk a Shadow Hole bejárata felé.

Nem kellett sokat várnunk a bejutáshoz, mert kint alig ácsorgott valaki. A két biztonsági őr széles mosollyal fogadott, és jobban végig néztek rajtam, mint nem rég Marko. Már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a gönctől. Ahogy betettem a lábam, a fülsiketítő zene csapta meg, amit már kint is jól lehetett hallani. Nagyjából olyan éjfél, egy óra között lehet az idő, és még alig léptem be, de már látom a sok fiatalt, akik annyira részegek, hogy alig állnak a lábukon. Még beljebb mentünk, és megláttam a táncparkettet, a Dj pultot, és a bárt is, ahová Marko vezetett.

- Iszol valamit? – hajolt közelebb hozzám, hogy halljam, amit mond. Elgondolkoztam, és végül valami oknál fogva ez csúszott ki a számon.

- Egy vodkát. – Marko azonnal rám szegezte tekintetét.

- Valami alkoholmentesre gondoltam. – mondta, de már mosoly húzódott a szájára. – Majd ha nem bevetésen leszünk, akkor ígérem, hogy meghívlak egy vodkára is. – a kedves mosolya által, nekem is felgördült a szám sarka. – Szóval, mit szeretnél? – kérdezte ismét.

- Azt, amit te. – mondtam ki végül. Marko már nem szólt semmit, csak a pult felé fordult, hogy megrendelje italainkat. Amíg ő elvolt a bárnál, én nézelődni kezdtem. A sok fiatal között, még láttam olyan 30-as években járó férfiakat és nőket is. Úgy tűnik igen csak felkapott egy hely ez. A VIP szekcióban is elég sokan voltak. Páran csak a kanapén ültek és iszogattak, de ott is voltak olyanok, akik a piával a kezükben táncoltak. Egyik pillanatról a másikra, hátulról valaki nekem jött. Egy kicsit előre tántorodtam, de nem estem el. Amint visszahelyezkedtem egyensúlyomba, hátra pillantottam, hogy megnézzem, azt a barmot, aki nem tudott oda figyelni. Ahogy találkozott tekintetem a hátam mögött álló fickóval, azonnal felismertem. Trent volt. Aki átverte Justin-ékat, és Davon oldalára állt. Egy gyilkos tekintetett lövellt felém, hátat fordított, és eliszkolt. Egy másodpercet sem gondolkoztam, rögtön utána eredtem. A magas sarkú meggátolt a futásban, de még így is a nyomában tudtam lenni. Ahogy kiléptem az ajtón, szétnéztem, és Trent a szórakozóhely sarkánál pillantottam meg, amint befordult. Siettem, ahogy csak tudtam, de ahogy bekanyarodtam, nem láttam semmit csak két nagy szemetes kukát. Elmentem az épület végéig, de nem találtam sehol. - Meglépett. – mondtam ki hangosan.    

- Szerintem neked kellene meglépned. – jött a hátam mögül a hang. Megfordultam, és Trent ott állt. – Hol hagytad a kis Justin-ékat? – kérdezte gúnyosan.

- Vadászokkal vagyok itt, akik meg fognak ölni téged. – mondtam komoly hangon. Nevetni kezdett.

- Ti vadászok nem értek semmit. – köpte felém a szavakat, és közben közelebb jött. – Jobb, ha felfogod, hogy mindig mi leszünk a jobbak. – egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. Ahogy megláttam, hogy az épület sarkánál Marko megjelent, egy kőesett le a szívemről. Egyik kezében ott volt a pisztoly a másikkal pedig azt jelezte, hogy ne szóljak semmit. Tartottam is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott Marko-ra.  

41.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

- Látni akarom! Vigyél oda! – jelentette ki, és közben láttam rajta, hogy ilyen komolyan még nem gondolt soha semmit. Csak néztem rá, tudtam, ha most beadom a derekam és elviszem oda, akkor egy nagy hibát követek el. Hiába mutatja magát erősnek kívülről, mikor látszik, hogy belül szenved és gyötri magát.

- Sajnálom, de nem. – mondtam, a fejemet rázva. – A te érdekedben teszem. – kezem vállára helyeztem, vagyis csak akartam, ha engedte volna. Amint elértem, kezével elütötte az enyémet így akadályozta meg, hogy hozzá érjek. Bevallom váratlanul ért, de tudtam, hogy csak azért csinálja, mert haragszik a nem válasz miatt.

- Azt akarom, hogy vigyél oda! – a mondatai egyre dühösebben hangzottak el. Sose láttam még ilyennek. Ahogy a gondolataiba férkőztem, ott is ugyan olyan harag és indulat kavargott, mint ami az arcán és a hangjában is megjelent. Mindez amiatt, mert nem bírja felfogni, hogy nem fogom oda vinni, hogy megnézze a lány holttestét.

-  Értsd meg, hogy – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Nem. – kiabálta.  – Te értsd meg, hogy látnom kell. Miattam halt meg, ahogy ő is. – nézett a háta mögé, és megvilágította a lámpájával a fiút. Itt kezdett világossá válni a dolog. Nem csak rám, hanem magára is haragszik, mert azt hiszi, hogy minden az ő hibája. Tudtam, hogy egyszer majd eljön az idő mikor minden fájdalmával és dühével egyszerre akar majd megbirkózni. A fájdalom, amit akkor érez, mikor Riley-ra gondol, és a düh, amit Davon és saját maga iránt érez. Muszáj lenne megemésztenie, hogy barátnője elment, de amíg ugyan olyan halálesetek történnek, és még látja is a megcsonkított holttestüket, addig nem fog neki menni.

- Hiába hibáztatod magad, ők már nem fognak visszatérni. Ébredj rá, és ismerd be magadnak, hogy szükséged van segítségre, és nem arra, hogy újabb lány holttestét nézegesd. – mondtam teljesen komolyan. Mikor visszafordult felém úgy tűnt még jobban feldühítettem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett rá, és szemöldökét még jobban összehúzta.

- Azt, hogy ne akarj mindent egyedül megoldani még akkor, se ha azokat csak magadban tartod. – mondtam, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Tudod, hogy mindent tudok rólad, még olyat is, amit különben nem mondanál el. Mindent elárulnak nekem a gondolataid, még ha azt magad elől is el akarod rejteni. – a keze után nyúltam, de ismételten csak elhúzta magát.

- Nem rejtegetek semmit. – vágta rá.

- Nem is értem miért vitatkozunk.  – mondtam, és közben oldalra fordultam, kezemmel pedig a hajamba túrtam. Ha magának nem vallja be, akkor nekem miért tenné. Értelmetlennek tartom ezt a veszekedést. Tudom, hogy ezt rendes körülmények között vita nélkül meg tudnánk beszélni. Az, hogy nem akarom oda vinni a lány közelébe azt csak miatta teszem, és ő ezt valami féle módon nem tudja felfogni. Ha látná, még nagyobb fájdalmat okozna saját magának. Miután Davon volt olyan rendes, hogy megmutatta neki Riley halálát, még fájdalmasabbá tette neki a dolgokat. Az elmúlt idő így is nehéz volt számára. A halottnak hitt nagyanyja, az, hogy vadász lett, és, hogy Davon megakarja ölni, nehéz lehet neki mindezt feldolgozni. Csakhogy nem akarja, hogy bárki sajnálja őt.

- Azért vitatkozunk, mert egy rohadék vagy. – kiabálta, és tenyerével a vállamba ütött, amitől egy kicsit hátra rándult bal oldalam. – Csak látni akarom a lány, te pedig kioktatsz olyan dolgokról, amihez semmi közöd nincs. Utálom, hogy a fejembe látsz! – kiabált még mindig, de már egy könnycsepp lépet ki szemgödréből. – Utállak! – mondta, és ököllel a mellkasomba vágott. Nem is az ütés fájt, hanem az, hogy így kell látnom őt. Szenved, amit gyűlölök. 

40.fejezet

Sziasztok. Megint kicsit soká hoztam a folytatás, és ezért hosszú fejezetet írtam nektek. Ami remélem tetszeni is fog.  A 41.fejezetet megpróbálom jövőhét vasárnapra hozni, hogy ne kelljen olyan sokat várnotok. Nagyon sajnálom, hogy a nyár alatt alig voltak részek. Mindig mondtam magamnak, hogy most írok, de valahogy mindig elmaradt. Szóval nem is tartalak fel titeket. Jó olvasást, és remélem írtak sok kommentárt. Puszi nektek.: )
~Ann.xd

Bal kezem alatt pedig éreztem valamit, ami nem a talaj volt. Oda fordultam, és láttam, hogy egy fekete tornacipőn tenyerelek. Csakhogy ez nem a fiúé volt. Lassan kezdtem felfelé nézni, amíg el nem értem arcát.

- Halál utáni izomrángás. – mondta, és lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen. 

Összehúzott szemöldökkel, hunyorítva néztem felfelé a sötét alakra. Mikor lejjebb hajolt akkor ismertem fel az illetőt. Isaac volt. Nem fogattam el segítségét, csak felpattantam a földről.

- Mi a frászt keresel te itt? – kérdeztem, és közben visszafordultam, hogy felvegyem a földről az elemlámpát.

- A vérszagot követtem. – mondta, és közben mikor visszafordultam felé, ő mellettem nézett át a halott fiút kémlelve.

- Ki tette ezt? – kérdeztem, mert úgy éreztem ő tudja, de viszont nekem is volt egy sejtésem.

- Davon. – a gyanúm beigazolódott. – Úgy látom, hogy vele inkább valamelyik falka tagja végzett. A lányt viszont biztos, hogy ő végezte ki.

- Úgy érted van még valaki, aki meghalt? – döbbenten néztem rá.

- Igen. – mondta. – Nem messze innen hever a holtteste. - két újabb áldozat, ami Davon listájára kerül. Mióta Riley meghalt, azóta Davon minden egyes ember ölésénél úgy érzem tehettem volna valamit, hogy megmentsem őket. Értük is tehettem volna valamit. Hátra néztem vállam felett a holtan fekvő fiúra. Ha hamarabb ide érünk, és nem szórakozunk út közben, akkor talán még most is élnének.  

- Merre? – kérdeztem rá rögtön. Látni akartam a lányt. Hogy miért, azt nem tudom, de oda akartam menni. 

- Jobb, ha nem látod. – mondta fejét rázva.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – mondtam elszántan, és elindultam az egyik irányba, de két lépés után megálltam, mert meghallottam egy hangot.

- Zoe. – ezt a hangot ezer közül is felismerném. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – a lámpát tartva a kezemben fordultam vissza. Isaac mellett már ott állt kedvesem, aki egy másodperc után odalépett hozzám, és megölelt. Szorosan fogott magához, és közben a fülembe súgta. – Örülök, hogy te egyben vagy. – ettől a mondattól megmerevedtem. Pár másodperc után pedig eltoltam magam Justintól, aki értetlenül nézett rám.

- Egyben? – néztem rá ijedten. Riley jutott eszembe, aki nem volt egyben mikor utoljára láttam. Lábai voltak elválasztva testétől. Úgy éreztem ez a mondat arról a halott lányról is szól. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdeztem.

- Felzaklatna. – mondta Justin. Ezek után csak egyre jobban tudni akartam mi történt a lánnyal.

„Justin szemszöge”

 Miután a vadász fiú elment, visszavonultam szobámba, az ágyra dőltem és a plafont bámulva, kezdetem Zoet hallgatni. Egy ideig csak üres gondolatai voltak az alvás miatt, csakhogy nem sokkal később egy álom vette kezdetét. Már az eleje fura volt, hisz valahogy nem tudom arról a Markoról elhinni, hogy segítenie kiszabadítani Erint. Tovább figyelve álmát már egyre rosszabbodott a helyzet. Kedves Marko, akiben úgy tűnik megbíztam Zoe álmában, csapdába csalt. Valahogy éreztem, hogy ezek után mi fog következni. Zoe próbált segíteni megszökni, de nekem eszem ágában nem volt már menekülni. Feladtam, és hagytam, hogy megöljenek. Zoe utolsó szavai mielőtt felkelt az volt, hogy én is szeretlek. Felültem az ágyon, és beletúrtam a hajamba. Ahogy szerelmem felébredt próbálta felfogni, hogy ez csak egy álom volt. Úgy éreztem most legszívesebben magamhoz ölelném és megvigasztalnám. A további gondolat menetei arról szóltak, hogy félt attól, ez valóban bekövetkezhet.  Az, hogy én csak úgy feladnám a harcot, és nem küzdenék életemért és a szerelmünkért. Pedig ez soha nem lenne így. Mindig harcolnék, ha életemért nem is, érte és a szerelmünkért mindennel szembe szállnék.

 Ahhoz képest, hogy hajnalig fent voltam, most 8 óra és már kint ülők a bejárat előtti lépcsőn. Igaz, hogy fáradt vagyok, de egyszerűen nem birok aludni. Aiden, aki még javában húzza a lóbőrt, néha olyan hangosakat horkol, hogy nem kell hozzá semmiféle természetfeletti képesség, hogy bárki meghallja. Mikor erőt vettem magamon, hogy visszamenjek a házba és készítsek egy jó erős kávét, az utca végén Isaac-et láttam felbukkanni, és nem sokkal utána egy kislány loholt a nyomában. Barna haja egyenes szálakban omlott vállaira. Mikor felpillantott láttam, hogy szemei is a barna szint viselik, amik hirtelen egy pillanatra sárgán kezdtek izzani. Épp elég volt nekem ez a kis idő is ahhoz, hogy döbbenet üljön arcomra. Felállva a lépcsőről, csak bámultam a lányt. Sosem láttam még ilyen fiatal alakváltott. Ez a gyerek nincs több 12 évesnél.

- Jó reggelt! – mondta Isaac, mikor oda értek elém. Nekem egy szó sem hagyta el a számat, csak a lányt néztem. – Ő itt Spencer Allen. – mutatta be a mellette álló személyt.

- Miért – kezdtem volna el kérdezni, hogy miért világított a szeme, de Isaac valószínű már észrevette, hogy láttam valamit, mert közbe szólt. 

- Spence 2 éve változott át, mert megharapták. – hihetetlen számomra, hogy miért pont egy ilyen kislányt haraptak meg, és még hagyták is, hogy átváltozzon. Ezzel most nem azt mondom, hogy jobb lett volna ha még az átváltozása alatt megölik, de mikor én megtudtam, hogy mi lesz belőlem, elég nehéz volt feldolgoznom. Csakhogy amíg nekem volt rá elég időm megemészteni és felfogni a dolgot, Spencer csak úgy belecsöppent, és még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, milyen erő is van már a hatalmában.

- Ki harapta meg? – kérdeztem. Mégis ki lehet ilyen kegyetlen, hogy egy kislányt támad meg?

- A bátya. – válaszolt. – Elvesztette egy kis időre az eszét, és Spencer a közelében volt. Csakhogy ez hosszú történet, és nem pont ezért jöttem. – ez a kislány annyira elterelte a figyelmem, hogy a legfontosabb kérdést elfelejtettem feltenni.

- Miért jöttetek? – néztem Isaac-re, akit nem rég még haldokolni láttam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire utáltam azt mikor Zoe magához ölelte. A gondolatai elárulták, hogy igazán jól érezte magát Isaac karjaiban. Az pedig, hogy majdnem neki akartam menni, csak egy hirtelen agy elborulás volt. Még szerencse, hogy Aiden utánam kapott. Zoe pedig csak annyit vett ebből észre, hogy miután elengedte Isaac-et már ott álltam mellette. Tudom, hogy ilyet nem tehetek, főleg egy olyannal szemben, aki védte szerelmemet.

- Grant küldött. Mivel ma elment a városból a falka pár tagjával, így nekem kellett jönnöm. – mondta. – Azt üzeni, hogy nem akarta Zoe előtt mondani, de Davon már nagyon bosszúra szomjazik, így nem csodálná, ha ismét ártatlan embereket ölne. – már csak ez az információ hiányzott.

- Mégis mit tegyünk? – kérdeztem.

- Grant azt mondta, hogy ne hősködjünk. – mondta, és zsebre dugta a kezét.

- Akkor csak várjunk, és kapcsoljuk be a tv-t és addig nézzük, amíg be nem mondják az újabb halálesetett? – kérdeztem, de választ nem vártam. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan. – Isaac egy mély levegőt vett, és rázni kezdte a fejét.

- Tudom, hogy igazad van, és tennünk kéne valamit, de nálam ez nem ilyen egyszerű. – mondta. – Ha már falkában vagy nem tehetsz azt, amit akarsz. Mivel Grant az alfa rá kell hallgatnom, és ő azt mondta ne hősködjünk. – nézett rám. – Csakhogy ha még el is mennék veled, akkor is kellene valaki, aki figyel Spencer-re, mert most rám van bízva. – ez nekem úgy hangzott, hogy már be is adta a derekát, csak kéne valaki, aki szemmel tartja addig a lányt. Csak egy valaki jutott eszembe.

- Aiden! – kiabáltam el magam, és Isaac-ék mellé álltam, és vártam, hogy barátom kitegye az ajtón a lábát. Mivel már hallottam, hogy nagyon szid, így csak pár másodpercet kellett várni, hogy kicsapja a bejárati ajtót.

- Mi a frász bajod van? – mondta, de közben szeme csukva volt, és fülét fogta. – Tudod, jól, hogy mikor alszok, kiélesedik a hallásom. Te meg itt kiabálsz. – magyarázott, de közben még véletlenül sem nyitotta volna ki a szemét.

- Ezzel nem vagy egyedül. – szólalt meg mellettem Isaac. Miután Aiden a hang alapján észrevette, hogy nem én mondtam ezt neki, kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett.  

- Oh, helló. – mondta ki végül. Levette kezét füleiről, lejött a lépcsőn, és kezet fogott Isaac-el. Mikor a lányra terelődött a tekintete, megkérdezte. – Ő meg ki? – nézet előbb Isaac-re azután rám.

- A neve Spencer, és vigyáznod kéne rá, pár órát. – szólaltam meg én előbb. Barátom felhúzta szemöldökét, és visszanézett Spence-re. – Mellesleg ő is olyan, mint mi. – ahogy kimondtam Aiden rögtön visszakapta rám a tekintetét.

- Ezt nem mondhatjátok komolyan! – mondta Aiden, és közben az előtte lévő Spencer-re nézett, aki csak mosolygott rá. – Tényleg itt akarjátok velem hagyni? – kezdett el suttogva beszélni, mintha a tőle egy karnyújtásnyira álló lány nem hallaná.

- Nem lesz semmi gond. – mondtam, de közben már mosolyognom kellett Aiden ijedt arckifejezésén. 

- Nem is lesz, mert nem vigyázok rá. – mondta, és karba tette a kezét mellkasa előtt. A mellettem álló Isaac-re és Spence-re néztem. Aiden-nek muszáj lesz segíteni-e, ezért kezemmel megfogtam összefont alkarját, és odébb húztam. Mikor már pár lépésnyi távolságban voltunk, rá szegeztem a tekintetem.

- Mi a frász bajod van? – kérdeztem, mert lehet, hogy vicces volt, ahogy ellenkezik az ellen, hogy vigyáznia kelljen a lányra, de akkor is már egy kicsit túlzásba vitte a dolgot. – Ő csak egy kislány! – próbáltam halk lenni, de tudtam, hogy így is úgy is hallják minden egyes szavunkat.

- Kislány? – meresztette rám a szemét. – Ő nem kislány, hanem maga az ördög. – a mondata után a hátam mögé néztem egyenesen Spencer-re. Csak pislogott nagy barna szemeivel, és mosolyra húzta a száját. Miután visszanéztem Aiden-re megemeltem szemöldököm.

- Ugyan arról a lányról beszélünk? – kérdeztem.

- Látszik, hogy neked nem volt még dolgod ilyen kicsi alakváltóval. – magyarázott. – Ilyen korban a legrosszabb ha átváltoznak. Nincsenek még annyira tisztában milyen erejük is lett. Bármire képesek. – mikor ezt az utolsó két szót kimondta, láttam rajta, hogy parázik. Összehúztam szemöldököm, és egy pillanatra elgondolkoztam.

- Basszus te félsz a kiscsajtól? – ahogy ezt kimondtam, Aiden tenyerét rögtön a számra rakta.

- Halkabban. – mondta, és elnézett mellettem, mintha azt nézte volna, hogy hallották-e az iménti kérdésemet. Mivel ez nekem felért egy hatalmas igennel, a letakart számra vigyor ült. Nem tudtam elhinni, hogy Aiden pont egy kislánytól fél. Az egész olyan nevetséges volt.

- Persze nevess csak ki. – mondta, és közben levette kezét a számról. – De ha átélted volna azt amit én. – úgy tűnt egy kicsit elmerengett, mert az ég felé nézett mintha ott újra nézné a múltjának egy kis részét.

- Nem tudom milyen trauma ért, de szerintem vagy már annyira idős, hogy elfelejtsd. – mondtam komolyan, de legbelül még nevettem és tudni akartam, hogy mi a frász történhetett vele, hogy ennyire retteg egy kislánytól.

- Igazad lehet. – mondta, és látszott rajta, hogy most igen is szembe néz majd a félelmével. Tekintete ismét elhaladt mellettem, és felvett egy szűrős ábrázatot. Valószínű szegény Spencer-t találta el vele. Pár másodpercen belül pedig eltűnt a szűrős tekintet, amit elkerekedett szemei vettek át.

- Nézd, hogy villogtatja rám a szemét. – mutatott a hátam mögött lévő Spence-re. Oda fordultam, de nem láttam semmi mást csak annyit, hogy egy védtelen kislány áll Isaac mellett, aki még mindig mosolyog.

- Ne szórakozz már. Nőj fel, és légy férfi! – fordultam vissza hozzá, és vállon veregettem. Még bementem a szobába, hogy felvegyek egy pulóvert, azután pedig már indultunk is.

 Reggel óta az erdőt járjuk, és eddig még nem láttunk semmit. Már a nap is kezd lemenni, de én úgy érzem, hogy még mindig itt kell lennünk hátha meghallunk valamit. Aiden viszont már a fejét verheti, hisz azt mondtam neki, hogy csak pár órát kell Spencer-re vigyáznia, ahhoz képest körülbelül már vagy 10 órája kint vagyunk a szabadban. Bár ez a legkisebb gondom.

- Jobb lenne ha vissza mennénk. – szólt Isaac. Az elmúlt egy óra alatt ezt a mondatott mondta el a legtöbbször. Csakhogy már lassan kezdtem azt érezni, hogy igaza van. Még utoljára körbe néztem a fák és a bokrok között, utána odafordultam Isaac felé, és már beszédre nyitottam a számat, mikor meghallottam. Rögtön abba az irányba kaptam a fejem ahonnan a sikolyt hallottam.   

- Hallottad? – néztem rá Isaac-re, aki szintén csak abba az irányba bámult amerre az előbb én is. Mikor rám nézett, ő is tudta és én is, hogy most kell cselekednünk hisz ezért jöttünk az erdőbe. Azt nem tudom, hogy lesz-e valami baja abból, hogy nem hallgatott Grant-re, de úgy tűnt, hogy ezt most őt sem nagyon izgatja. Mihelyst meghallottunk egy újabb sikolyt, rohanni kezdtünk a hang irányába. Igazából még nem is agyaltam azon, hogy Davon-nal szemben kell majd megvédenünk az ártatlan lányt. Csakhogy úgy éreztem, most semmi nem számít csak az, hogy megmentsük a lányt a haláltól. Minden érzékszervem kiélesedett az átváltozásom miatt. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, már éreztem a vér szagát. Még gyorsabban kezdtem el futni, és kerülgettem az utamba kerülő fatörzseket. Hátra pillantva, láttam, hogy Isaac szorosan a nyomomban van, és már ő is alakot váltott. Ahogy visszatért a tekintetem magam elé, egy kidőlt fatörzs állta el az utamat. Reflexemre hagyatkoztam így nem lassítottam futásomon. Amint oda értem a törzshöz, kezem magam elé kaptam tenyeremet rátámasztottam a fatörzsre, és nagy lendületet véve átszaltóztam a jókora kidőlt fán. Ahogy talajt értem, hagytam, hogy ne csak lábam, hanem kezeim is érjék a földet. Úgy éreztem magam, mint egy igazi farkas. Négykézláb mentem egypár lépést, és megálltam, hogy egy újabbat szippantsak a levegőből. A szag a baloldalam felől áramlott. Oda kaptam fejem, és tovább loholtam a szag irányába. Most nem két lábon futottam, hanem pont úgy, mint a farkasok. Már nem kellett sokat rohannunk, mert egyre jobban éreztem a szagot. Lassítottam tempómon, és ahogy újra kiegyenesedtem szememet vetettem be. Tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk, és a szememmel megtalálhatom.

- Justin! – szólt Isaac, aki közvetlen mellettem állt. – Ott. – mutatott az egyik vastag fa felé, ahonnan kilátszódott két láb. Ahogy oda értünk, borzalmas látvány tárult elénk. A lány, aki még kapkodott a levegő után szanaszét volt karmolászva és harapdálva. Ha ez még nem lett volna elég a lábai pont mint Riley-nak elvoltak választva testétől. - Elkéstünk. - mondtam magamnak. Amint visszanyertem emberi külsőm, rögtön a lány mellé guggoltam. Borzalmas volt a látvány, de az még borzasztóbb, hogy a lány még élt, és magánál van.

- Hívd a mentőket! – kiabáltam rá Isaac-re, aki csak bámulta a lányt. Visszafordultam a véráztatta áldozat felé, és megfogtam a kezét. Ahogy a látószervével rám nézett láttam szemeiben, hogy irtó nagy fájdalmai lehetnek. Beszédre próbálta nyitni a száját, de csak onnan is vér buggyant elő. Nagyokat nyelve ismét megpróbálkozott a beszéddel.

- Fe – mondott ki két betűt, de újra vér öntötte el száját, és fogait is a vörös szín áztatta. Mivel valószínű, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, így hagytam, hogy kimondja, amit akar. Ahogy kezét fogtam, éreztem, hogy remeg. Elengedtem, és lekaptam magamról a pulóveremet. Nem csak a fájdalmakat kell bírnia, hanem a hideg is. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy ráterítem felsőmet, hogy enyhítsem hidegrázásait. Tudom, hogy ezzel körülbelül nem érek el semmit, de tennem kellet valamit. Hisz haldoklik. Ahogy rá terítettem, újra megfogtam a kezét, és ő egy kisebb szorítással jelezte köszönetét. Vett egy újabb mély levegőt, nyelt egy nagyot, és ismét megpróbálkozott a beszéddel. – Fe – csakhogy megint ugyan azt tudta kinyögni. Szemeivel most az ég felé nézett, ami már sötétbe burkolózott. Egy könnycsepp folyt ki szeme sarkából. – lix. – mondott ki még három betűt. A szemei lecsukódtak, és feje oldalra billent. Már nem vett levegőt többé. Keze ernyedten hevert enyémben. Sosem láttam még senkit meghalni, és úgy érzem többet nem is akarok. Megfogtam kezemben lévő végtagját és az oldalához helyeztem. A pulóver kapucnijával pedig letakartam arcát. Próbáltam feldolgozni, hogy elkéstünk, és egy újabb lány halt meg a kezeim között, mikor hirtelen egy kéz jelent meg vállamon.

- Már nem tehettünk semmit. – mondta.

- Felix. – mondtam ki egybe azt a szót, vagyis nevet, amit a lány próbált kinyögni.

- Mi? – kérdezett rá. Felálltam a lány mellől, és Isaac-re néztem.

- Ezt akarta kimondani. Felix. – mondtam ki még egyszer a nevet. Nem tudom, hogy ki lehet az, de valószínű, hogy azért mondta, mert közel állt hozzá.

- Várj. – mondta, és beleszagolt a levegőbe. – Érzek még valamit. – ahogy kimondta már el is indult az egyik irányba. Csakhogy én nem akartam ott hagyni a lányt, így nem mentem Isaac után. Viszont nem sokkal később én is megéreztem valamit. Zoe összetéveszthetetlen illatát. Bíztam érzékszervemben ezért most nem kezdtem el hallgatni a gondolatait. Ugyan abba az irányba mentem amerre Isaac. Nem sokkal később már hangokat is hallottam.  

- Jobb, ha nem látod. – mondta Isaac valószínűleg Zoe—nak.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – ez már szerelmem hangja volt. Úgy tűnik Isaac már elmondta neki a halott lányt. Ahogy előjöttem a fák közül megláttam egy újabb holttestet. Vajon ő lehet Felix, akinek a nevét a lány nagyon ki akarta mondani? Valahogy úgy éreztem, hogy ő sokkal kevesebb fájdalommal halt meg mint a lány. A szememmel Zoe-t kerestem, aki elindult az egyik irányba, csakhogy nem akartam, hogy véletlenül is rá találjon a lányra. Ha engem felkavart a lánynak a látványa, akkor ki tudja, mit érez majd ő.

- Zoe. – mondtam ki nevét, és közben elsétáltam Isaac mellé. Szerelmem nem nézett rám, de megállt. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – ahogy kimondtam, már éreztem, hogy nem bírom tovább, oda kell mennem, és magamhoz kell ölelnem. Amint megfordult, és lámpája megvilágított, megindultam felé. Két lépést tettem meg, és már magamhoz is ölelhettem. Szorosan fogtam magamhoz. Most úgy érzem, hogy legszívesebbe soha többé nem engedné el. A füléhez közelebb hajolva oda súgtam. – Örülök, hogy te egyben vagy. – amint a mondatom végére értem, úgy öletem Zoe-t mint egy darab fát. Mereven állt, és karjaim között. Pár másodperc elteltével pedig eltölt magától, és a szemembe nézett.

- Egyben? – kérdezte, és közben szemében ijedség ült. A rémült ábrázata miatt, a gondolataidra kapcsolódtam. Úgy tűnik Zoe okosabb mint gondoltam. Mivel még ebből a mondatomból is rájött, hogy a lányhoz is köze van. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdezte.

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell.