6.fejezet

2nap kimaradás után itt az újabb  rész .: D jó szórakozást.: )

A házhoz bekanyarodva vettük észre, hogy a fakapu tárva nyitva van. Pedig én bezártam!

- Zoe – kezdte el Anne, de tudtam mit akar mondani ezért szavába vágtam.

- Bezártam emlékszem. – határozottan előttem van az a kép, ahogy becsuktam a kaput. Nem értem most miért van tárva nyitva. Övemet kikapcsolva kiszálltam az autóból és a kapuhoz igyekeztem. A lánc és a lakat, amivel bezártam a fűben hevert. Felemeltem. A lakat úgy fogtam össze a láncot, ahogy én ott hagytam. Egy helyen viszont el volt szakadva. Ezt már végkép nem értem, hogy történhetett. A lányok oda léptek mellém és ők is döbbenve nézték a láncot a kezemben.

- Ki törne be fényes nappal? – kérdezte Riley. A házat néztem. Vajon van bent valaki? Mivel a kapu jobb oldalt a bejárati ajtó viszont a baloldalon helyezkedett el nem láttam, hogy az is nyitva van-e. Ez még csak a 2. napunk és már ilyen történik.

- Meg kéne nézni vannak-e bent. – mondta Anne és lassú léptekkel elindult. Riley szorosan mögötte osont. Csak pár centire maradtam le tőlük. Az épület sarkánál jártunk mikor zajra lettünk figyelmesek, ami egyenesen a házból jött. Megtorpantunk. Szívem kihagyott egy ütemet. 5 másodperc után Anne folytatta útját a bejárat felé.

- Megörültél hová mész? – suttogta Ri. – Nem hallottad van odabent valaki. Inkább hívjuk a rendőrséget. Anne mit sem törődve tovább ment. Rileynak igaza van, mi van, ha aki, vagy akik bent vannak ölni is képesek. Nem hagyhatom, hogy a vesztébe rohanjon. Utána léptem még Riley egy tapodtat sem moccant. Megragadtam Anne karját és visszahúztam.

- Eresz el! – nézett rám. Nem engedhettem el. Karját rázni kezdte még el nem engedtem. A bejárati ajtó már nem volt messze tőlünk Anne 3 nagy lépéssel ott termett. Még nézett ránk aztán belépett az ajtón és eltűnt. 

- Csinálnunk kell valami. – mondta Riley kétségbe esetten. A félelem bennem is végig száguldott. Tudtam, hogy tennünk kell valamit.

- Hívd, a rendőrséget én Anne után megyek. – mondtam el gyorsan tervemet. Ri bólintott ezzel azt jelezve, hogy mindent ért.

- Vigyázz magadra. – mondta halk szavakkal. Egy fél mosolyt erőltettem arcomra. Elindultam az ajtó felé. Féltem. Nem tudtam mire számítsak. Lehet, Anne nem soká kiabál, hogy „Téves riasztás”. Már az ajtó előtt álltam, ami tárva nyitva volt, ahogy a kapu is. Bementem. Minden szét volt dobálva. Egyre beljebb mentem egyre nagyobb kupi fogadott. A földön összetört tányérok és poharak. Ekkor egy sikolyra lettem figyelmes. Anne volt. Az emeletről jött a hang. Mi az isten történhet odafent? A hátamat a falnak támasztottam és úgy jutottam el a konyháig. Halk mozdulatokkal húztam ki az egyik fiókot, amiben evőeszközök és egy konyhakés volt található. A kezembe vettem az éles tárgyat, de csak védekezés céljából nem akarok senkit sem bántani. Segítenem kell a barátnőmnek és ez a fontos. Elindultam a késsel a kezemben. A lépcső aljánál álltam. Felnéztem, de semmit mozgást nem észleltem. A lábamat az első lépcsőfokra raktam a súlyomat ráhelyeztem és a rozoga fa megreccsent alattam. Pár másodpercig moccanni sem mertem, de mikor észrevettem, hogy senki nem reagál az iménti hangra folytattam tovább az utat az emeletre. Már a lépcső tetején voltam. A lépcsővel szembeni szobában nem volt senki így a másik háló felé osontam. A kést szorosan fogtam kezemben. Nyikorgó hangokat hallottam, de beszédet nem. Reméltem Anne jól van. Ha bármi baja esik az-az én hibám lesz. Nem lett volna szabad beengednem ide én vagyok a legidősebb nekem kellett volna jönnöm.

- Zoe! – hallottam meg lentről valaki kétségbeesett hangját. Férfihang volt. Hirtelen elhatározásból a szoba ajtajába álltam. Amit rögtön észrevettem az Anne volt. Barátnőm a földön feküdt. Bizonyára a betolakodó leütötte. Az ismeretlen fickó fekete szerelésben állt az ablak előtt nekem háttal. Kezei az ablak fogantyúján volt. Menekülni akart. – Zoe hol vagy? – hallottam meg ismét, de már közelebbről. A betörő megfordult arcát egy hatalmas sebhely csúfította el. Szemeiben a gyűlölet lángja égett. Hátat fordított nekem és kiugrott a már nyitott ablakon. Csak álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Hangos, határozott lépteket hallottam magam mögött. – Visszajött! – futott át az agyamon. A vállamon hirtelen egy kéz jelent meg. Megijedtem. És ahogy fordultam a késsel kezdtem volna el hadonászni, de aki mögöttem állt megakadályozta azzal, hogy megragadta csuklom és kicsavarta belőle a szúró eszközt. Halálfélelem hasított belém. Most végem. Egy csattanásra lettem figyelmes. Akaratlanul is a padlóra szegeztem tekintetem. A kés ott hevert a földön. Az előttem lévő két lábra vetettem tekintetem. Piros Supra cipő? Csak egy olyan embert ismerek, aki ilyet hord.

- Justin. – súgtam nevét. Lassan néztem fel rá. Arcáról jól leolvasható volt, hogy aggódott.

- Minden rendben? – kérdezte felemelve szemöldökét. Nem hiszem el, hogy az imént megint kárt akartam benne tenni. De hát nem tudhattam, hogy ő van mögöttem. Bólintottam szinte fejem meg se mozdult, de ő még is meglátta és elmosolyodott. Akkor jutott eszembe eszméletlenül fekvő barátnőm. 180 fokos fordulatot vettem és berohantam a szobában fekvő Annehoz. Leguggoltam és néztem rá mégis, hogy segíthetek rajta? Justin térdelt le mellém és Anne csuklóját kezébe vette. Pár percig kémlelte. – Van pulzusa. – úgy tűnt ő tudja, mit kell tenni. Arcát kezébe vette és szólongatni kezdte. – Anne Anne.  –hangja halk volt még is erő teljen.  Csak néztem, ahogy barátnőm kezd magához térni. Pislogott. Zavartan nézett mindenfelé. Hirtelen fel akart ülni, de látszott rajta, hogy megszédült és fejéhez kap.

- Aú. – mondta összeszűkült szemekkel. – Mi történt? – nézett értetlenül rám majd Justinra. A srácon megakadt a szeme. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte még mindig összeszűkült szemekkel. Jogos kérdés volt. Arra én is kíváncsi lennék. Justin felé fordultam és kérdően néztem rá. Jus elmesélte, hogy éppen haza tartott Aidenel mikor Ri rohant oda hozzájuk segítséget kérni. Elmondta nekik, hogy mi történt és amíg Aiden kint maradt Ri-al Justin bejött, hogy megmentsen minket. A megmenteni kifejezés kicsit túlzásnak éreztem. Mi ő valami szuperhős, hogy megmentsen? – Akkor nagyon köszönjük. – mondta Anne. Persze én még mindig csak az arcát fürkésztem. Az a hibátlan bőr azok a barna szemek és azok a telt ajkak. Nem tudtam levenni róla szemeim. Az előbb még bele kötök, hogy a „megmenti túlzás” most meg itt áradozok róla, hogy milyen helyes. Anne zökkentett ki azzal, hogy meglökött. De persze én nem tudtam megtartani egyensúlyom és oldalra borultam volna ha Justin hirtelen nem kap el. Olyan gyors volt, hogy szinte nem láttam mozgását. Arra eszméltem fel, hogy ott tart karjában és az arcomat kémleli, ami nagyon közel volt egymáshoz. A szemeit néztem, amit mintha hirtelen piros árnyékolt volna el. Néztem volna tovább is, de Jus elfordította tekintetét és talpra segített. Annet is felsegítette.  Azon gondolkoztam mitől lehetett olyan pirosas a szeme. Biztos csak valami olyan dolog világította meg szemét és ettől volt. A nap további részében a két rendőrrel beszéltünk akiket Riley hívott. Mindent elmondtunk nekik felvettek adatainak még a két fiúét is. Adtam a férfiról egy személyleírást. Mivel, mint kiderül Anne nem láttam, mert hátulról ütötte le és vitte be a szobába. Még a mentők is kijöttek és megvizsgálták Anne fején lévő kisebb sebet. Azt mondták semmi baja. De viszont mikor rákérdeztem barátnőmnél, hogyha a betörő hátulról ütötte le ő miért sikított? Arra ő nem tudta a választ arra sem emlékezett, hogy a száját elhagyta egy sikoly. Mint az is kiderül Justinék is ugyan abban az utcában laknak csak ők a legvégén. A két rendőr azt ajánlotta, hogy óránkét nézni fogják, hogy minden rendben van-e. Mivel a betörő nem tudott semmit elvinni valószínűnek tartották, hogy-e miatt vissza fog jönni. Féltünk ott maradni, de az mind annyiunkat megnyugtatott, hogy figyelni fognak és akkor biztos nem történhet semmi baj. A rendőrök elmentek és már a mentősök is. Már csak a barátnőimmel és a két fiúval álltunk a ház előtt. Mióta kijöttünk a házból Justin úgy figyeli minden lépésemet, hogy már nekem volt zavaró. És magamat sem értem. Egyik pillanatban róla áradozok, a másikban meg nem bírom elviselni. Tegnap óta csak fura dolgok történnek. Először az, hogy találkoztunk Justinal mert ez tényleg furcsa és nem minden napi eset, hogy az ember egy híres popsztárba botlik. A második az álmom, amire még mindig nem tudok magyarázatot adni. Aztán megint Justinba botlok, és azt hiszem, hogy Aiden volt az álmomban. A következő a betörés meg az, hogy Justin azóta fura. Lesi minden megmozdulásomat. Olyan volt mintha ugrásra készen állna, ha jön a veszély. Már Aiden indulásban volt.

- Jól van lányok, ha bármi történik, hívjatok fel és mi jövünk. – mondta Aiden. Justin még mindig engem figyel, egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. – Adok egy telefonszámot. – elindult Riley felé kivette a kezében lévő telefont bepötyögte a számát visszaadta barátnőm kezébe majd egy mosolyt villantott rá. Ri zavarba jött, mert arcán vöröses foltok jelentek meg majd fejét kicsit a föld felé irányította. Ha már Aiden így zavarba tudta hozni mosolyával, akkor biztos, hogy valami szikrázik köztük, még ha ezt Ri le is tagadja. Örültem, hogy valami alakulgat barátnőm éltében. Az enyémben nem igen szoktam fiúk szerepelni valahogy még nem találtam meg az igazit. De ha eljön, azt biztos megfogom, érezni. – Akkor, viszlát, hölgyeim. – mondta Aiden és elindult. De Justin még mindig ott állt és nézett. Még pislogni sem pislogott. Vele meg mégis mi van lefagyott vagy mi? Na, tessék, megint kezdem. Lehet, hogy hangosan nem mondom ki ezeket a szavakat és mondatokat, de akkor is olyan mintha kimondanám és én érzem magam bunkónak, amiért ilyen flegma vagyok. Sosem voltam ilyen, de valami ezt hozza ki belőlem. Egyszer álmodozok másszor meg bunkósodok. Nem értem magam. Aiden mind két oldalára fordult mire észrevette, hogy Justin nem követte. Hátra fordult és visszaindult felénk. Mikor barátjához ért megragadta kezét és így szólt. – Haver gyere már. – mondta és húzni kezdte, de Justin ellenállt neki és még mindig egy helyben állt és bámult. Már nem tudtam mire gondolni. Szemeibe néztem és ismét láttam azt a pirosas tekintetett. Megrémültem. Neki meg mégis milyen szemei vannak? Horror filmbe illő. – Justin! – szólt ismét Aiden és megrángatta kezét. Ekkor elkezdett pislogni és mintha ébredezne a fejét is elkezdte rázni. Szemei ismét csak barnák voltak. – Menjünk! – mondta Aiden. Justin megmozdult hibernálása alól és elindult. Még egyszer hátra pillantott és egy intéssel intézte el a köszönést. Néztem, ahogy távolodnak tőlünk.

- Beállok a kocsival. – mondta Anne.  Épp, hogy egy másodpercre pillantottam el mire visszanéztem nem láttam a fiúkat sehol. Már ez is a fura dolgok listámra kerül. Hirtelen eszembe jutott, hogy amivel a kaput kéne bezárnunk azzal már nem foglyuk tudni.

- Anne. – állítottam meg gyorsan. – Mivel foglyuk bezárni a kaput? Ez a lánc már nem használható. – mentem oda és emeltem fel a rozsdás láncot.

- Igaz. Elmegyünk és veszünk egy másikat. – mondta majd Rileynak intett, hogy szálljon be, de nekem viszont nem.

- Engem itt hagytok? – kérdeztem.

- Valakinek vigyázni kell a házra. – rántotta meg vállát. És szerintem én lennék rá a legalkalmasabb? Ebben nem lennék olyan biztos. Az iménti cselekedetem is arra utal. Amíg a betörőt hagytam elmenekülni addig Justint akartam leszúrni. Pedig mind két szememmel láttam, hogy kiugrik az ablakon. Nem tudott volna olyan gyorsan visszatérni mellém. Biztos az ijedségtől volt, hogy azt hittem a betörő tért vissza. Pedig még a nevemet is kiabálta kétszer is elfelejtettem és ezért szegény Justin támadtam meg. De hát nem ejtettem rajta semmi féle sebet, mert ő kicsavarta kezemből a kést. Apropó azt is, hogy az istenbe csinálta? Az biztos, hogy nagyon gyorsan mozog. A szobában is olyan gyorsan kapta el testem, hogy nem is láttam mozgását. – Sietünk. - Anne meg sem várta, hogy valamit is reagáljak. Megfordult az autóval és már ott sem voltak. Belém költözött a félelem, ahogy elhajtottak. Ott voltam teljesen egyedül.