43.fejezet

Sziasztok. Meg is hoztam a teljes fejezetet. Remélem tetszeni fog.;) Komikat várok, jó sokat! Nem is szaporítom tovább a szavakat. Jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

- Aiden? – kérdeztem, mert még nem láttam a házban, és biztosan akartam tudni, hogy nincs itt és nem fog minket megzavarni.   

- Egy jó darabig nem ér haza. – mondta, amitől erőt kaptam, felálltam, és elé sétáltam.  Ajkaimba harapva néztem rá.

- Szeretnél valamit? – vonta fel szemöldökét, de mosolya elárulta, hogy igen is tudja, mit akarok.

- Téged! – arcára még nagyobb mosoly húzódott, de nem cselekedett semmit. Nem változtatott helyzetén, csak állt ott mintha azt várta volna, hogy én lépjek először. Kezemmel karja felé nyúltam, és ujjaimmal körülfontam bal alkarját. Ezzel az volt a célom, hogy elhúzzam az ajtótól egészen az ágyig, ami sikerült is. Mikor elé értünk, egy kicsit meglöktem, hogy rá essen. Justin épp, hogy ráhuppant az ágyra. A kezei még mindig összekulcsolva helyezkedett el mellkasa előtt, és csak nézett rám. 

- Tudod, sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. – mondtam, ezt úgy mintha ő nem tudná. – Szeretném, ha egy kis időre eltudnád feletetni velem mindazt, amik történtek. – alig fejeztem be a mondatot, már megéreztem tenyerét csípőmön, és azt, hogy maga felé húz. Lábai közé vont, és ülő helyzetéből nézett fel rám.

- Bármennyire is szeretnélek elrepíteni innen egy kis időre, - szünetet tartott, és közben felnyúlt kezével, és megsimította arcom. – nem tehetem. Tudom, hogy nehezen viseled, hogy Marko meghalt, de annak semmi értelme, hogy csak azért akarj velem együtt lenni, hogy elfelejtsd, őt egy kis időre. Nem így akarom az első alkalmat veled! Nem úgy, hogy közben tudom legbelül te sem így akarnád. – arcomon lévő karjához kaptam, és a csuklóját kezdtem szorítani. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Tudtam, hogy igaza van. Azért vágyok annyira Justin-ra, mert mindig abban reménykedek, hogy mellette elfelejtem a rosszat, de ez nem igazán megy. Van, mikor még rosszabb, mert belegondolok, hogy mi lesz, ha egyszer Justin is arra a sorsra jut, mint Marko. Ha ő is a karjaim között halna meg, akkor számomra is azok lennének az utolsó percek. – Sírj! – mondta, közben felállt, és mélyen a szemembe nézett. – Azt akarom, hogy sírj, és beszéld ki magadból a történteket! – parancsolóan hangzott el a mondata. A szívem egyre hevesebben vert, és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Alig teltek el másodpercek, és sírni kezdtem. Úgy érezem, hogy ami eddig csak lappangott bennem az most, mint elő fog törni. Azokon a dolgokon, amiken az utóbbi hónapokban mentem keresztül, mint felgyülemlett, és kitörik, mint egy vulkán. Justin karjába vont, amivel szorosan magához ölelt. Fejem a válla és a nyaka hajlatába fektettem, és zokogtam.

- Miért én? – kérdeztem remegő hangon. – Miért velem történnek ilyenek? – hangom már-már hisztérikusan csengett. Szám remegett, szememet pedig annyi könny lepte el, hogy csak homályt láttam. Karjaim magam mellett lógtak, és reszketni kezdtek. Az-az erős Zoe Wilson, akit mindig próbálok mutatni magamból, eltűnt, és az egyik olyan énem bukkant elő, ami gyenge és törékeny. Mindig utáltam ezt az énemet! Csakhogy ez vagyok én! Egy gyenge, törékeny lány, aki soha az életben nem volt se bátor se erős. Tudom jól, hogy sokat mondogatom magamnak, hogy legyek erős, de az, hogy néha annak érzem magam az csak illúzió. Elhitetem magammal, hogy az úgy van, pedig nem! Ha tehetném, akkor kiszállnék ebből az egész farkas és vadász dologból. Csakhogy már nem tehetem. Már nyakig benne vagyok, és ez mind az én hibám. Ha nem jöttem volna vissza, akkor valószínűleg élhetném azt az életet, ami meg van nekem írva.

- Ha nem jöttél volna vissza, akkor mi lett volna velünk? – Justin kissé eltolt magától, és a szemembe nézett. Ujjával letörölte arcomon lévő könnycseppeket, és hajamat a fülem mögé söpörte. – Nem az van neked megírva, hogy életed végéig, csak egy unalmas életet élj. – összehúztam szemöldököm. Kezemmel kitöröltem szememből egy könnyáradatot, vettem egy mély levegőt, és beszédre nyitottam a számat.

- Akkor mégis mi van nekem megírva? Talán az, hogy lássam minden egyes barátom, szerettem halálát. – vettem még egy mély levegőt, és tovább folytattam. – Azt hiszed könnyű elfelejtenem őket. Azt, hogy Marko a kezeim között halt meg, és Riley, aki semmi rosszat nem tett egész életében, csak annyit, hogy erre a helyre merészkedett. Vajon ki lesz a következő? Te, vagy talán a nagyanyám, akinek már egyszer voltam a kamu temetésén, csakhogy most ez teljesen valóságos lenne. Járjak temetésről temetésre, amíg el nem jön végre az én időm? Vajon az én gyász szertartásomon lesz valaki, vagy addigra már mindenkit kinyírnak körülöttem? – nem kiabáltam egyáltalán nem, csak nagyon artikuláltan beszéltem, és próbáltam, nem elsírni magam a mondandóm közepén.  

- Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek az élete percről percre változott meg? Hát, nem. – vágta rá a saját kérdésére a választ. – Az én életem sem fenékig tejfel. Meg kell értened azt, hogy minden okkal történik. Ez az életed, és el kell, hogy fogadd. Tudom, hogy nehéz, és legszívesebben elmenekülnél, én is érzek így, csakhogy utána rájövök, hogy van, akiért harcolni, harcolnom kell. Küzdeni kell, hogy miután vége a harcnak boldogan élhessük az életünket. Harcolok az életért, az életünkért és a szerelmünkért! - egyszerűen meghatottak a szavai, és egy újabb zokogás kezdett előtörni belőlem, de próbáltam megállítani azzal, hogy elkaptam Justin tarkóját magamhoz rántottam, és számat az övére tapasztottam. Néha az is nehezemre esett elfogadni, hogy ő az enyém és tényleg szeret engem. Annak ellenére, hogy teljesen mások vagyunk, és máshová tartozunk. Justin egyik keze a csípőmön, másikkal pedig hajamba túrt, amivel közelebb tolta a fejem az övéhez. Ajkam szétnyílt, és utat engedtem nyelvének, ami nem sokkal később az enyémen találtam. Azt mondta nem úgy akarja az első alkalmat, hogy tudja legbelül én sem így akarnám. Most viszont, nem azért akarom, hogy felejtsek. Őt kívánom, az egész testét. Amiket mondott rádöbbentett, hogy Riley és Marko már sokkal jobb helyen vannak. Nem akadhatok meg a kudarcok után, fel kell állnom és addig kell küldenem, amíg el nem jön, az-az idő mikor végre boldogan élhetjük az életünket. Elfelejteni sosem fogom tudni őket, de nem is akarom, amíg világ a világ megőrzöm őket emlékeimben olyanoknak amilyenek voltak. Justin elvált tőlem, homlokát az enyémre helyezte, és a szemembe nézett. Olyan volt a tekintete, mint, aki menten felfalna.

- Tudod, a közeledben, nagyon nehéz nekem. – mondta, és ajkába harapott. Nem értettem hirtelen mire akar kilyukadni.

- Bárcsak én is a fejedbe látnék. – mondtam, amire ő egy mosolyt eresztett szájára.

- Szerintem jobb, ha inkább nem látod, milyen káosz van ott. – elemelte fejét enyémtől, és ajkát a homlokomra tapasztotta. Mikor elvette egy cuppanás hagyta el száját. Szinte égett az a hely ahol az imént az ajkai jártam. Nem rossz érzés volt, hanem kifejezetten jó. – Ha a közeledben vagyok, uralkodnom kell magamon, hogy ne döntselek kapásból az ágyra. Tudom, hogy nagyon nehéz neked és nem akarok olyat csinálni, amit te nem szeretnél. – a szex-re célzott.

- Az előbb én – kezdtem el, de közbe szólt.

- Nem, az előbb nem engem akartál. – mondta. – Az előbb csak arra vágytál, hogy felejts. Lehet, hogy fiú vagyok, de én nem tartozok az olyanok közé, akik csak azért szex-elnek, mert jó. – teljesen megértettem azt, amiket mond, és igaza van. Csak felejteni akartam csakhogy most másodpercek alatt változott meg az érzés, ami bennem van. Amiket mondott hatással voltak rám. Már csak egy valamit akartam mondani neki.

- Szeretkezz velem!¹ – úgy éreztem, hogy a szex az egy kicsit erős szó így maradtam ennél. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy akarom őt minden egyes porcikájával együtt. Az, hogy ennyire uralkodnia kell mellettem, az most csak még jobban feltüzelt. Pár perccel ezelőtt még könnyek záporoztak szememből, most pedig azt várom, hogy Justin reagáljon az előbbi kijelentésemre, és az ágyra döntsön.

- Biztos, hogy – belekezdett a mondatába, de most én szóltam közbe.

- Justin, biztos vagyok abban, hogy ez a megfelelő pillanat. Most nem felejtésre vágyok, hanem rád. – amint befejeztem a mondatomat, Jus megragadta csípőm, megfordult velem, és rá döntött az ágyra. Ahogy láttam, hogy fölém mászik, átfutott rajtam a félelem. A legutóbbi alkalom jutott eszembe. Az, amit soha többet nem akarok átélni. Ahogy megéreztem, hogy Justin olyan óvatossággal és gyengédséggel helyezi ajkait enyémre, a félelmem elszállt. Legbelül éreztem, hogy Justin nem fogja engedni, hogy a farkas énje kezdjen uralkodni rajta. Szája játszadozott az enyémmel, és olykor-olykor még meg is harapta alsó ajkamat. Amivel igencsak beindított. Két kezemmel elkaptam tarkóját, és olyan közel húztam amilyen közel csak lehetett. Ahogy közelebb vontam, nem törődött tovább a számmal. Éreztem leheletét az orrom és az ajkam között. Szemeink csak egymást nézték. Sosem láttam még ilyen gyönyörűnek a szemeit. Csillogott, és ahogy engem nézett, legszívesebben elolvadtam volna. Bal alkarjával megtámaszkodott a fejem mellett, a másikkal viszont a hajammal kezdett játszadozni. Az ujjára tekerte, azután pedig hagyta, hogy lehulljon vissza a többi közé. Csakhogy ő még eközben is a szemeimet nézte, és olyan közel volt, hogy ajkaink súrolták egymásét. Ahogy megnyalta felső ajkát, a közelség miatt az enyém is nedvessé vált. Ujjaim, amik a tarkóján hevertek, behajlítottam, és körmeimet bőrébe mélyesztettem. Nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki, csak annyira, hogy legalább még 1 centi métert közelebb vonjam magamhoz. Amivel, sikerrel is jártam. Szája enyémre tapadt, egy kicsit még biccentett balra a fején, azután felső ajkamat az övéi közé vette. Kinyitotta a száját, és nyelvét ismét éreztem ajkamon. Amint végig húzta az előbb említett helyen, rá támadtam, mint egy puma. Úgy éreztem most fejeztük be a játszadozást, amit Justin nem engedett. Fejem, amit felkaptam, hogy hozzájussak szerelmem ajkaihoz, hirtelen a homlokomhoz érő ujjak visszanyomták a puha ágyra.

- Nem. – mondta, Justin. – Ne légy olyan mohó. – és közben egy mosoly hagyta el a száját. – Hagyd, hogy férfi legyek, és én irányítsak. – ettől a mondatától nekem is mosoly jelent meg az arcomon. Szóval irányítani akar? Biztos vagyok abban, hogy csak jobban fel akar izgatni, amivel már most elég jól áll. – Mit szólnál, ha megszabadítanálak ettől a kabáttól, és azoktól, amik alatta vannak? – kérdezte, és közben felemelte a szemöldökét.

- Ideje lenne, már kezdek meggyulladni. – mondtam, mire Jus már a kabátomon lévő cipzárra helyezte ujjait, és egyre lejjel húzta, míg az aljához nem ért. Bal keze, amivel eddig a fejem mellett támaszkodott, feltolta vele magát, felállt az ágy elé, és felém nyújtotta kezét. Tenyerem az övébe raktam, és olyan gyorsan rántott fel fekvő pózomból, hogy egy másodpercre megszédültem, de mivel Jus tartott így nem fenyegetett az a veszély, hogy összeesek. Miután már stabilan álltam szerelmemmel szemben, ő vállamhoz ért mint két kezével, és letolta rajta a kabátot, ami szép lassan a földre esett. A következő ruhadarabom az egy fekete pulóver volt, ami alatt már csak a melltartóm helyezkedett. Persze az is fekete, mint minden egyes ruha rajtam. Marko temetése miatt voltam tetőtől talpig feketében. Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy a hajamat is befestetem feketére, de valahogy inkább elvetettem. Persze csak azért volt ilyen ötletem, mert Marta megtette. Aranybarna haját feketére váltotta, csakis Marko miatt. Mire észbe kaptam Justin már húzta a pulcsimat felfelé, és közben direkt hagyta, hogy ujjai végig szántsák csupasz oldalamat. Kezeimet fülem mellé emeltem, hogy ki tudjak bújni a ruhámból. Ahogy a karjaim és fejem kijutottak a lyukakon, hajam visszaomlott vállaimra. Akaratlanul is, de tekintetem a mellemre tévedt. Halványan ugyan, de látszottak azok a sebek, amik Jus karmai miatt keletkeztek. Visszanéztem rá, és ő is ugyan azt a helyet nézte, amit az imént én. Ujjaival felém nyúlt, és végig simította azokat a kis sebhelyeket. Azután ajkai is hozzá értek. Először megremegtem, és utána éreztem milyen jó érzés is, ahogy száját végig húzza a hegeken, és apró csókokkal jutalmazza azokat. Mellkasomról, felvándorolt nyakamra, és ott is elidőzött a harapás nyom körül. Mély levegőket vettem, és becsuktam szemem. Annyira élveztem mindezt, hogy szívem néha kihagyott egy ütemet, és a levegőt is szaporábban kellett vennem. Nyakamon egyre feljebb húzta ajkát, mindaddig még el nem érte a szám sarkát. Tenyere csupasz csípőmre tette, míg a másik a tarkómat tapintotta meg. Oda húzott magához, és száját az enyémre nyomta. Ajka azonnal szétnyílt, és nyelve próbálta magát átpaszírozni szám között. Amit rögtön megadtam neki. Szétnyílt számba, nyelve azonnal becsúszott, és az enyémet kereste. Mihelyst megtalálta, birtokolni kezdte, ahogy már az egész testemet. Mindent hagytam. Hagytam, hogy férfi legyen, és irányítson. Minden egyes mozzanatával, tudatosította bennem, hogy ő már nagyon is tudja a dolgát. Kezemmel keresni kezdtem a kabátjának a cipzárját, amit csukott szemmel csak kitapogatni tudtam. Ahogy megtaláltam lehúztam, és ugyan úgy, ahogy Justin csinálta velem próbáltam lehúzni róla, de nem ment, mert kezeit még mindig rajtam tartotta. Csak erre kellett gondolnom, és Justin már is levette rólam kezeit, vállához ért, ahol az én kezem is hevert. Rántott egyet kabátján, valószínű lehúzta magáról, és hagyta, hogy a földre essen. Elvált tőlem, és alig telt el egy másodperc már hiányzott, az ajka. Szemeim kinyíltak, és láttam, hogy szerelmem, épp a felsőjétől szabadult meg, amit hátra hajított. Azután pedig a nadrágját rángatta le magáról, és persze jött vele együtt a cipője, és a zoknija is. Ahogy megszabadult ruháitól és kiegyenesedett, én azon nyomban neki rontottam. Most hagyta. Az a látvány, amit a csupasz felsőteste nyújtott, jobban felvillanyozott, és egyre jobban akartam őt! Csókoltuk egymást egyre hevesebben. Jus keze a fenekemre vándorolt, és felemelt. Lábammal átkulcsoltam derekát, ő pedig hátrálni kezdett velem. Éreztem, hogy rá térdel az ágyra, és körülbelül, úgy az ágy közepénél, óvatosan lefektetett rá. A párnán találtam fejem, és éreztem, hogy szerelmem, csípőjét az enyémnek nyomja. Kezeimet lapockájához kaptam, és körmeimet ismét belé vájtam. A csókunk közepette pedig ajkaimon egy nyögés hangzott el. Szánk még összeért így éreztem, hogy Justin száját pedig egy mosoly hagyja el. Adott egy apró csókot ajkamra, és elindult lefelé. Szemem nem nyitottam ki, mert tudtam, hogy az élvezettől ismét lehunynám. Szája csupasz bőrömön vándorolt ide-oda. Derekán összekulcsolt lábamat, leengedtem, hogy ne akadályozzam a mozgását. Mellem között húzta végig száját, és mivel megakadt a melltartómban, egyszerűen a hátam alá nyúlt kikapcsolta, és hallottam, hogy a szoba szinte messzebbi részére hajította. Tovább haladt lefelé, már a köldökömnél járt, mikor kezei közé fogta csípőm, felemelte egy kicsit, és nadrágom feletti csupasz részt végig csókolja. Megremegtem, és egy olyan mély levegőt vettem amilyet csak tudtam. Szája eltűnt bőrömről, és éreztem, hogy a nadrágom már csusszan is le rólam. Felnyitottam szemeim, és Jus már a földre dobta, a nadrágom, cipőm, és a zoknimat. Visszamászott hozzám, és a szemembe nézett.

- Ha abba akarod hagyni, akkor most szólj. – mondta, csakhogy én már nem akartam abba hagyni. Tovább akartam csinálni, mert úgy érezném igazán, hogy egyek vagyunk. Megfogtam arcát, és egy csókot nyomtam rá. Ezzel tudattam vele, hogy mit akarok. Ja, meg persze ha még mindig figyeli a gondolataimat, akkor tudja is, mit akarok. Elhúzódott tőlem, és az egyik fiók felé nyúlt. Kihúzta, és egy kis kutatás után elővett egy óvszert. Kinyitotta, mellém feküdt, és két mozzanattal letolta alsónadrágját, hogy felhelyezze a védekező eszközt. Amíg ő pár másodpercre lefoglalta magát az előbb említett kellékkel, én addig a bugyimhoz nyúltam, és elkezdtem lehúzni magamról. Nem sokáig jutottam el, mert Justin a kezemre rakta az övét ezzel pedig arra utalt, hogy hagyjam ezt is rá. Amit meg is tettem. Lassan húzta le rólam, és én közben felemeltem lábam, hogy segítsem a munkáját. A bugyimat is felírhatjuk az elhajított ruhadarabok közé, ami az íróasztal tetején kötött ki. Szerelmem nem totojázott, ismét fölém mászott, és két lábam közé helyezkedett be. Már éreztem alul igen csak férfias nemi szervét. Annyira kívánom már őt, hogy azt szavakba nem tudom elmondani. Justin ismét bal alkarját a fejem mellé helyezte, a másikkal, pedig lenyúlt, és már éreztem, hogy kezd belém hatolni. Ahogy beljebb csúszott, egyre kellemetlenebb és fájóbb érzés nyílalt belém. Belemarkoltam a paplanba hátha elmúlik a fájó érzés. Csakhogy nem történt semmi. Úgy éreztem mintha ez lett volna az első alkalom, pedig nem így volt. Igaz, hogy már elég rég volt az a dolog, de akkor sem kéne ennyire sajognia.  

- Fáj? - kérdezte.

- Nem. - mondtam, elhaló hangon, és szemem összeszorítottam.

- Ne, hazudj. - mondta, és kezével nyugtatóan elkezdte simogatni az arcom. Justin most nem moccant meg bennem. Csak simogatott. Mikor már úgy éreztem, nem érzek annyi fájdalmat, megszólaltam.

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet.     

43.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Már nagyon rég jártam itt, amiért bocsánatot kell kérjek. Az utóbbi hónapokban se időm nem volt, se energiám, hogy leüljek, és írjak egy fejezetet. Most is egy előzetessel jövök nektek, de ígérem, hogy a hétvégére kész lesz az egész. Nem tudom, hogy lesz e még akik olvassák majd, vagy már elpártoltak tőlem, amit megértenék ennyi kihagyás után. Az előző fejezethez lévő kommentekből úgy láttam, hogy nem nagyon döbbentett meg titeket, hogy Marko meghalt. Pedig arra számítottam, hogy majd páran írjátok, hogy miért öltem meg, de hát ez nem így lett. Úgy látom nem tett rátok Marko olyan mély benyomást, mint rám. Mindegy is, szeretnélek megkérni titeket, hogy ha olvassátok még a blogot, akkor írjatok, előre is köszönöm. Puszillak titeket!

~Ann.xd

A Bloodshed következő fejezetében:

- Téged! – arcára még nagyobb mosoly húzódott, de nem cselekedett semmit. Nem változtatott helyzetén, csak állt ott mintha azt várta volna, hogy én lépjek először. Kezemmel karja felé nyúltam, és ujjaimmal körülfontam bal alkarját. Ezzel az volt a célom, hogy elhúzzam az ajtótól egészen az ágyig, ami sikerült is. Mikor elé értünk, egy kicsit meglöktem, hogy rá essen. Justin épp, hogy ráhuppant az ágyra. A kezei még mindig összekulcsolva helyezkedett el mellkasa előtt, és csak nézett rám. 

- Tudod, sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. – mondtam, ezt úgy mintha ő nem tudná. – Szeretném, ha egy kis időre eltudnád feletetni velem mindazt, amik történtek. – alig fejeztem be a mondatot, már megéreztem tenyerét csípőmön, és azt, hogy maga felé húz. Lábai közé vont, és ülő helyzetéből nézett fel rám.

- Bármennyire is szeretnélek elrepítni innen egy kis időre, - szünetet tartott, és közben felnyúlt kezével, és megsimította arcom. – nem tehetem. Tudom, hogy nehezen viseled, hogy Marko meghalt, de annak semmi értelme, hogy csak azért akarj velem együtt lenni, hogy elfelejtsd, őt egy kis időre. Nem így akarom az első alkalmat veled! Nem úgy, hogy közben tudom legbelül te sem így akarnád. – arcomon lévő karjához kaptam, és a csuklóját kezdtem szorítani. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Tudtam, hogy igaza van. Azért vágyok annyira Justin-ra, mert mindig abban reménykedek, hogy mellette elfelejtem a rosszat, de ez nem igazán megy. Van, mikor még rosszabb, mert belegondolok, hogy mi lesz, ha egyszer Justin is arra a sorsra jut, mint Marko. Ha ő is a karjaim között halna meg, akkor számomra is azok lennének az utolsó percek. – Sírj! – mondta, közben felállt, és mélyen a szemembe nézett. – Azt akarom, hogy sírj, és beszéld ki magadból a történteket! – parancsolóan hangzott el a mondata. A szívem egyre hevesebben vert, és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Alig teltek el másodpercek, és sírni kezdtem. Úgy érezem, hogy ami eddig csak lappangott bennem az most, mint elő fog törni. Azokon a dolgokon, amiken az utóbbi hónapokban mentem keresztül, mint felgyülemlett, és kitörik, mint egy vulkán. Justin karjába vont, amivel szorosan magához ölelt. Fejem a válla és a nyaka hajlatába fektettem, és zokogtam.

42.fejezet

Sziasztok. Bocsánat, hogy még sem vasárnap tudtam, hozni a folytatást, de volt egy kis gondom. Mégpedig az, hogy nem tetszett amit írtam, és kénytelen voltam kitörölni majdnem az egészet, és újra írni.  Nem tudom, hogy nektek tetszeni fog-e vagy sem, de  remélem igen. A komikat nagyon várom, és ha még nem iratkoztatok fel akkor azt is tegyétek meg. A következő rész még nem tudom, hogy mikor fogom hozni, de megpróbálom minél hamarabb. Akkor nem is szaporítom tovább a szavakat, jó olvasást és tényleg ne felejtsetek el magatok után nyomot hagyni. Puszillak titeket!
~Ann.xd

Tartottam is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott Marko-ra.  

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

- Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Gyászoló család, barátok és ismerősök! Búcsút veszünk testvérünktől, aki immáron Isten országában találta meg végső helyét! - mondta a pap, a sír mellett állva. Egy fekete kis könyv volt nyitva kezében, de nem nézett bele. A szeme a sok ember között járt, és közben beszédét mondta. –  Szerettünk távozott, és nagy űrt hagyott maga után. A halálával egy olyan embert vesztett eme világ, akinek bátorságáról, becsületéről és tisztességéről, emberek milliói példát vehetnének. Létezésével fényt hozott életünkbe. Szülei, akik oda fent vártak rá, örömmel ölelik magukhoz ismét fiúkat. Testvére, akit az élők között hagyott, gyászolja utolsó elvesztett rokonát. – rá néztem. A szeméből könnyek dőltem. Arca fehér volt, mint az első lehulló hópehely. A kezében lévő zsebkendőt, orrához dörgölte, miközben újabb zokogás tört ki belőle. A mellette álló Jenna átfogta vállát, és magához húzta.

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

  A fegyvert kiverve kezéből, Trent rá ugrott, és azon nyomban a földnek döntötte. Csakhogy Marko ezt nem hagyta annyiban. Egy másodperc alatt lerúgta magáról, és talpra állt.

- Elég gyenge egy farkas vagy. – mondta Marko, provokálva ezzel ellenfelét. Nadrág szára alól előhúzott egy újabb fegyvert, amivel rögtön lőtt. Csakhogy Trent elugrott a lövedék elől, ami a falban ért célt.

- Azt hittem megtanítanak célozni, egy ilyen vadász tréningen. – cukkolta ő is riválisát. Egy ideig csak néztek egymásra, mintha mindketten arra várnának, hogy a másik támadjon. Vajon most jött el az-az idő, mikor végre a sarkamra kéne állnom, és most már végleg össze kéne szednem magam, ahhoz, hogy támadjak anélkül, hogy félelem futna át rajtam? Mély levegőt vettem. A nekem háttal álló Trent-re szegeztem tekintetem. – Tudom, hogy erős vagy!  - szólt a fejemben egy mondat, ami teljesen Riley hangjára hasonlított. Éreztem, hogy velem van, és segíteni fog. Lehet, hogy mindezt csak képzelem, de akkor is ez most erőt ad ahhoz, hogy végre ne féljek. Tanultam egy s mást a kiképzéseken, ahhoz, hogy fegyver nélkül is a talajra kényszerítsem. - Erős vagyok! – mondtam magamban. Nem éreztem magamat gyengének egyáltalán nem. Erőt éreztem, sokat! Vállamat megmozgattam, és fejemet egyszer jobb egyszer pedig balra döntöttem. – Most én jövök! – szólaltam meg ismét magamban. Elrugaszkodtam a helyről ahol álltam, és Trent felé futottam. Már csak pár lépés választott el. Egyszer csak lelassult minden. Ahogy Trent, fejét kissé hátra fordította, már tudtam, hogy próbálja majd kivédeni ütéseimet. Az egy lépés, amit még meg kellett tennem, szint úgy teljes lassúságban történt meg. Ahogy végre odaértem felemeltem kezem, és ökölbe szorítottam, hogy egy jó nagyot húzhassak be neki. Csakhogy erre egy kis esélyem sem volt. Mert ő sokkal gyorsabb volt. Alkarját lendítette meg felém, ami gyomromba csapott, és a levegőbe repített. A lassúság csak akkor múlt el, mikor már két centire voltam a föld felett. A talajhoz csapódva, minden elhomályozott a fájdalom miatt.

- Zoe! – kiabált Marko, és egy újabb lövést hallottam. Mire végre visszanyertem tiszta látásomat, Marko és Trent már egymást verték. Talpra kényszerítettem magam. Még mindig, éreztem fájdalmat, de el kell felejtenem, és támadnom kellett. Ismét!

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

 Jutottak eszembe az emlékek, amiket mintha csak újra és újra átélnék. A sok fekete ruhás ember között, rengeteg volt az ismeretlen arc. Sokak arcán könnyek gyűltek, de voltak olyanok is, akik csak egymás mellett álltak, és beszélgettek. Nem éreztem tisztességesnek. Egy temetésen vannak, még is úgy beszélgetnek, mintha csak a nyílt utcán lennének.

- Barátai is siratják elvesztett cimborájukat. – mondta a pap, és becsukta a kis könyvet, amibe egyszer sem nézett bele. – Megkérném Zoe Wilson-t, hogy mondjon néhány szót. – a kezemben lévő papírt kezdtem el szorongatni. A nagyi mondta, hogy mondjak pár szép szót a temetésen. Amire inkább utasított, minthogy megkért volna rá. Kiléptem a tömeg közepéből, és oda sétáltam a pap mellé. A koporsóra néztem, amiben ott feküdt. Ő! Szétnyitottam a papír, vettem egy mély levegőt, és olvasni kezdtem a sorokat.

- Nem ismertem őt olyan régóta, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy tudjam, milyen jó ember is volt! – szünetet tartottam. Szemem a síró testvérre vetettem. Könnyes szeme mögött is láttam, hogy legszívesebben engem látna a koporsóban. Visszavezettem tekintetem a lapra, és tovább mondtam. – Mindenben sokat segített nekem, és tudtam, hogy rá számíthatok! Vicces volt és szórakoztató, nélküle nem lesz minden ugyan olyan. Az utolsó pillanatokban – megakadtam. Úgy éreztem nem fogom tudni tovább mondani. A papírt összegyűrtem, és csak szótlanul álltam ott tovább. Letöröltem egy kihulló könnycseppet, és felnéztem az emberekre. Mindenki csak meredten bámult. – Sajnálom ez.. Ez nekem nem megy. – hátat fordítottam, és futásnak eredtem. El kellett mennem onnan. Az elmúlt egy hétben nem bírtam sírni. Egy könnycsepp sem jött ki. Egyszerűen még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Nem bírom felfogni, hogy nincs többé. Ő is meghalt!

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

Szaladtam felé, és most vére sikerült is elkapnom. A hátára ugrottam, lábammal átkulcsoltam derekát, kezemmel pedig a nyakát kezdtem el szorongatni.

- Szállj le rólam! – kezdett el kiabálni. Nem engedelmeskedtem neki, csak még jobban szorítani kezdtem. Marko ezt kihasználta, és nadrágja alól kihúzott egy tört. Megforgatta a kezében, és azon nyomban támadott vele. Arra pedig ügyelt, hogy engem ne sértsen meg vele. Éreztem, ahogy Trent a szúrásoktól kezd össze görnyedni. Lehet, hogy meggyógyul, de akkor is egy kis idő kell még ahhoz. Ha pedig mindent jól csinálunk, akkor az öngyógyulása semmit nem fog érni. Gyorsabban meghal mint, hogy javulni kezdene az állapota. Most éreztem először azt, hogy egy kis bűntudatot nem éreznék, ha megölnénk. Mi voltunk fölényben, és minden a kezünkre játszott. Már csak percek kérdése, és a harcnak vége.

- Mi folyik itt?  - jött egy mély dörmögős hang. Az egyik biztonsági őr állt a szórakozóhely sarkánál, ahol nem rég még Marko bukkant fel. Az őr arcára teljes döbbenet ült. Valószínű most látta meg, Trent nem emberi arcát. Marko a háta mögé nézett, amit nem kellett volna megtenni-e. Az első és legfontosabb szabály, sose fordíts hátat az ellenségnek! Így esélyt adott Trent-nek, aki egy másodpercig sem habozott. Igaz, hogy még mindig a hátán voltam, de nem törődött vele, és egyenesen Marko-nak ment, és kicsavarta kezéből a tört. Amit fel is használt ellene. Trent bal kezében a kést szorította, a jobbal pedig átnyúlt bal válla felett és hátranyúlt és elkapta a nyakamat. Éreztem mind az öt karmának szúrását bőrömön. Nem mélyesztette belém, csak ott tartotta. Meglendítette a tört, és egyenesen Marko mellkasába szúrta, csak, hogy ez neki még nem volt elég, és még meg is forgatta benne. Szemeim teljesen kitágultak. Marko arca fájdalommal teli volt. Szemeivel csak az én arcomat nézte, és egyet sem pislogott. Enyhítettem szorításomon, amivel Trent nyakát fogtam, és leszálltam a hátáról. Csakhogy ő még mindig fogta az enyémet.

- Milyen érzés?  - kérdezte Trent, egyenesen Marko-ra nézve, és a kést még beljebb tolta a mellkasába. Ettől a tettől társam felköhögött, és vér folyt ki a száján. Valamit tennem kell, mert megfogja ölni! Szemem pillanatok alatt meglátta Marko egyik fegyverét nem messze tőlünk a földön. Ki kell szabadítanom magam, és a pisztoly segítségével annyi golyót fogok belé ereszteni amennyit csak tudok. Mivel a kezét a késen tartotta, így utat adott ahhoz, hogy jól oldalba vágjam. Nem gondolkoztam tovább, csak könyökömmel amilyen erősen csak tudtam oldalba vágtam. Elég volt nekem annyi, hogy enyhített szorításán, és én már is kiszabadítottam magam. A fegyver után ugrottam. Ahogy megfogtam, felkaptam a földről, és már fordultam, hogy telelőjem Trent-et. A ravaszra raktam az ujjam, és meghúztam. Az első golyó célt tévesztett, de a másik eltalálta a combját, ami valami artériát találhatott el, mert a vére spriccelni kezdett. Addig lőttem, amíg ki nem fogyott a tár. Csakhogy, nem kellett az összes golyó ahhoz, hogy Trent már a harmadik után fejvesztve menekülni kezdjen. Hagytam. Hagytam, hogy elmeneküljön. Jobban érdekelt, a már földön heverő Marko, mint ő. Elhajítottam a fegyver, és Marko mellé térdeltem. A tőr még mindig ki állt a mellkasából, ami körül már annyi vér gyűlt össze, hogy rossz volt oda nézni.

- Hé. – szóltam neki. Arca már teljesen sápadt volt, és száján még mindig fel-fel buggyant a vér. – Jobban leszel. – mondta, kezem a mellkasára tettem, a tőr köré, és szorítottam, hogy ne tudjon több vér kiszivárogni. Eszembe jutott a biztonsági őr, aki még mindig ott állt a saroknál. – Hívja már a mentőket! – ordítottam oda neki. Viszont ő nem mozdult, csak bámult. – Mi lesz már! - ahogy kimondtam, valami hiányérzetem támadt. Marko-ra néztem, akinek már csukva volt a szeme. Összehúztam szemöldököm, és akkor tudatosult bennem, hogy miért van hiányérzetem. Pár másodperccel, ez előtt, és heves szívdobogását éreztem kezemmel, de most már nem tapasztaltam semmit. Leállt a szíve! 

- Marko! – néztem arcára, és rá ordítottam. – Ne merészelj itt hagyni! – kiabáltam még mindig, kezem elvettem mellkasáról, és pofozgatni kezdtem. – Marko, ébredj fel! Kérlek. – az utóbbi szót már majdnem sírva mondtam ki. – Ne csináld ezt, ébredj fel. – vállára vezettem kezem, és rázni kezdtem. Csakhogy nem történt semmi. A keze csak hevert mellette, és nem mozdult.

- Csinálj valamit az őrrel!  – hallottam meg magam mögött. Felnéztem, és Justin állt felettem. Mikor leguggolt hozzám, megfogta kezeimet, amik Marko vállain voltak, és talpra segített. – Vidd el innen. – nézett Justin, Aiden-re, aki mellett egy kislány állt. A sokktól, ami az imént ért, egyszerűen nem tudtam ellenkezni, és semmi mást csinálni. Legszívesebben most leülnék, és csak magam elé bámulnék.

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

 Az emlékeim arról a napról, itt véget érnek. Semmi más nem jut eszembe. Már csak az, mikor a nagyim közölte velem, hogy Marko meghalt. Magam sem tudom, hogy én miért voltam a szórakozóhely belsejében, de még azt sem tudom megmondani, hogy Marko vére, ami a kezemet áztatta, mikor lett lemosva a tenyeremről. Mindenki úgy tudja, hogy Marko egyedül szállt szembe a farkassal, aki végül megölte. Sokaktól hallottam azt, hogy jobb, hogy meghalt, mert a harapás, amit kapott az valószínű, hogy átváltoztatta volna. Csakhogy én egyáltalán nem emlékszem semmilyen harapásra. Egyetlen egyre sem! Fogalmam sincs, hogy honnan szedték ezt, de ha megtehettem volna, akkor cáfolnám ezeket a híreket. Úgy kell tennem mintha nem láttam volna meghalni Marko-t, ami igen csak nehezemre esik! Marta, aki teljesen összeomlott bátya halála hallatán, engem hibáztatott. Azt mondta ha együtt mentünk oda, akkor mellette kellett volna maradnom. Akkor majdnem kicsúszott a számon az igazság, csakhogy neki azzal sem lenne, jobb. Ha tudná, hogy ott voltam mellette, csak még rosszabb lenne.

 Minden lépéssel egyre közeledtem a temető melletti erdőhöz. Tudtam, hogy ott vár rám az-az ember, akinek a társaságára a legjobban vágyok most. Az ő közelében elfelejtem a rossz dolgokat. Elfelejtem halott barátnőmet, és Marko-t, aki már szint úgy, annyira fontos volt számomra, mint Riley. Az, hogy ő is meghalt, a szívem szakad meg. Csakhogy valahol legbelül azt érzem, egyszer csak előbukkan, és minden ott folytatódik tovább, ahol abbamaradt.

- Zoe. – hallottam meg kedvesem hangját. Megfordultam, és ott állt egy fának dőlve. Arcomat fürkészte, és ezzel csak egy dolgot csinálhatott. Hallgatja a gondolataimat.

- Jól vagyok. – mondtam, és arcomra erőltettem egy mosolyt.

- Lehet, hogy másokat át tudsz verni ezzel, de engem nem. – mondta, és közelebb jött. Megfogta kezem, amiben még mindig ott volt az összegyűrt papír darab. Kivette kezemből, és zsebre vágta. – Ami Marko-t illeti – tudtam jól, hogy mit akart mondani, de nem akartam hallani.

- Ne, beszéljünk, róla kérlek. – mondtam, és én is közelebb mentem hozzá. – Csak el akarok menni innen. – néztem körül, és csak a sok sírkövet láttam. Justin átkarolta vállam, és elindultunk.

  Már kedvesemék házában voltunk, ahol minden cucc vadonatúj volt. Mikor rá kérdeztem, miért, csak annyi volt a válasza, hogy inkább ne kérdezzem. Úgy tűnik egy hét alatt minden megváltozott. A vadász házban gyászolják Makro-t, és így mindenki még én is elfelejtettem, hogy van egy fogjunk. Mint kiderült számomra, hogy Erin-nek hívják a lányt, aki már szabadon jár, kel. Kiszabadítottam, és az a szép benne, hogy még senki sem vette észre. Mióta Marko meghalt olyan másnak érzem magam. Megteszek olyan dolgokat, amiket annak idején nem tettem volna meg. Mint például Erin kiszabadítása. Olyan könnyedén oldottam meg, hogy még magam is meglepődtem rajta. Besétálva Justin szobájába, ott is teljesen új holmik foglaltak helyet. Az íróasztal, a függöny, az ágy és rajta az ágynemű. Minden új volt. Beljebb mentem, és leültem az új fából készült francia ágyára. Alaposan néztem szét. Semmi, még egy porszem sem emlékeztetett arra az estére, mikor majdnem megtörtént köztünk az a dolog.  Pedig nagyon is emlékezni akartam, minden egyes pillanatra addig, amíg el nem fajultak a dolgok. Justin az ajtóban állt, neki dőlt a félfának, és kezét mellkasa előtt összefonta. Nézet rám, és tudtam, hogy újra a gondolataimban van. Csakhogy most nem érdekelt, tovább kalandoztam azon az éjszakán. Újra szerettem volna olyan közel érezni magamhoz, mint akkor! Kezem felvezettem nyakamra, ahol a harapásnyomot hagyta még annak idején, csakhogy akkor este elhalmozta azt a helyet apró kis csókjaival. Ujjaimat párszor végig húztam az előbb említett helyen, és egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Újra Justin-ra néztem, aki még mindig ugyan abban a pózban állt, de már az ő arcán is mosoly volt látható.

- Aiden? – kérdeztem, mert még nem láttam a házban, és biztosan akartam tudni, hogy nincs itt és nem fog minket megzavarni.   

- Egy jó darabig nem ér haza. – mondta, amitől erőt kaptam, felálltam, és elé sétáltam.  Ajkaimba harapva néztem rá.

- Szeretnél valamit? – vonta fel szemöldökét, de mosolya elárulta, hogy igen is tudja, hogy mit akarok.

- Téged!  

42.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

„1héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

- Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Gyászoló család, barátok és ismerősök! Búcsút veszünk testvérünktől, aki immáron Isten országában találta meg végső helyét! - mondta a pap, a sír mellett állva. Egy fekete kis könyv volt nyitva kezében, de nem nézett bele. A szeme a sok ember között járt, és közben beszédét mondta. –  Szerettünk távozott, és nagy űrt hagyott maga után. A halálával egy olyan embert vesztett eme világ, akinek bátorságáról, becsületéről és tisztességéről, emberek milliói példát vehetnének. Létezésével fényt hozott életünkbe. Szülei, akik oda fent vártak rá, örömmel ölelik magukhoz ismét fiúkat. Testvére, akit az élők között hagyott, gyászolja utolsó elvesztett rokonát. – rá néztem. A szeméből könnyek dőltem. Arca fehér volt, mint az első lehulló hópehely. A kezében lévő zsebkendőt, orrához dörgölte, miközben újabb zokogás tört ki belőle. A mellette álló Jenna átfogta vállát, és magához húzta.

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

Fontos!

Sziasztok! Nem is tudom hol kezdjem. Úgy érzem, hogy már kezd nektek unalmassá válni a történetem. Pedig minden egyes fejezetet próbálok izgalmasra csinálni. Elszomorít, hogy tudom mennyit dolgozok némelyik fejezeten, és nem kapok rá semmilyen hozzászólást, vagy bármit. Az utóbbi fejezetekhez alig kaptam kommentártokat. Nem tudom, hogy azért van-e mert meguntátok, vagy csak egyszerűen nincs időtök vagy kedvetek ahhoz, hogy hozzászóljatok, és elmondjátok a véleményeteket. Tényleg nem tudom, de e miatt befejezni se akarom, mert nekem nagyon a szívemhez nőtt ez a történet! Csak arra szeretnélek titeket megkérni, hogy ha van időtök akkor írjátok meg nekem a véleményeteket az aktuális fejezettel kapcsoltban. Tudom, hogy elkezdődött az iskola és így mindenkinek kevesebb lett az ideje, de ha még annyira szeretitek a blogot(a történetet) mint régebben többen is írtátok, akkor ha tudtok rá szánni legalább 5 percet vagy kevesebbet, hogy írjatok nekem, azt nagyon nagyon megköszönném! Puszillak titeket, és remélem a következő fejezethez, ami vasárnapra várható, már több hozzászólás lesz olvasható!

~Ann.xd 

41.fejezet

Sziasztok. Itt a 41.fejezet, ahogy ígértem. Ez is hosszúra sikeredett. Mostanában nagyon kevés komit kapok, ami egy kicsit lehangol, ezért szeretnélek megkérdni titeket, hogy többen írjatok. Ugye bár kaptatok egy kis előzetest is, ami szintúgy itt is benne lesz. Pirossal megjelölöm azt ahonnan folytatódik. A fejezettel kapcsolatban csak annyit, hogy remélem tetszik majd.  Írjatok sokan, és jó olvasást. Puszillak titeket!<3

~Ann.xd

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell.

- Látni akarom! Vigyél oda! – jelentette ki, és közben láttam rajta, hogy ilyen komolyan még nem gondolt soha semmit. Csak néztem rá, tudtam, ha most beadom a derekam és elviszem oda, akkor egy nagy hibát követek el. Hiába mutatja magát erősnek kívülről, mikor látszik, hogy belül szenved és gyötri magát.

- Sajnálom, de nem. – mondtam, a fejemet rázva. – A te érdekedben teszem. – kezem vállára helyeztem, vagyis csak akartam, ha engedte volna. Amint elértem, kezével elütötte az enyémet így akadályozta meg, hogy hozzá érjek. Bevallom váratlanul ért, de tudtam, hogy csak azért csinálja, mert haragszik a nem válasz miatt.

- Azt akarom, hogy vigyél oda! – a mondatai egyre dühösebben hangzottak el. Sose láttam még ilyennek. Ahogy a gondolataiba férkőztem, ott is ugyan olyan harag és indulat kavargott, mint ami az arcán és a hangjában is megjelent. Mindez amiatt, mert nem bírja felfogni, hogy nem fogom oda vinni, hogy megnézze a lány holttestét.

-  Értsd meg, hogy – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Nem. – kiabálta.  – Te értsd meg, hogy látnom kell. Miattam halt meg, ahogy ő is. – nézett a háta mögé, és megvilágította a lámpájával a fiút. Itt kezdett világossá válni a dolog. Nem csak rám, hanem magára is haragszik, mert azt hiszi, hogy minden az ő hibája. Tudtam, hogy egyszer majd eljön az idő mikor minden fájdalmával és dühével egyszerre akar majd megbirkózni. A fájdalom, amit akkor érez, mikor Riley-ra gondol, és a düh, amit Davon és saját maga iránt érez. Muszáj lenne megemésztenie, hogy barátnője elment, de amíg ugyan olyan halálesetek történnek, és még látja is a megcsonkított holttestüket, addig nem fog neki menni.

- Hiába hibáztatod magad, ők már nem fognak visszatérni. Ébredj rá, és ismerd be magadnak, hogy szükséged van segítségre, és nem arra, hogy újabb lány holttestét nézegesd. – mondtam teljesen komolyan. Mikor visszafordult felém úgy tűnt még jobban feldühítettem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett rá, és szemöldökét még jobban összehúzta.

- Azt, hogy ne akarj mindent egyedül megoldani még akkor, se ha azokat csak magadban tartod. – mondtam, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Tudod, hogy mindent tudok rólad, még olyat is, amit különben nem mondanál el. Mindent elárulnak nekem a gondolataid, még ha azt magad elől is el akarod rejteni. – a keze után nyúltam, de ismételten csak elhúzta magát.

- Nem rejtegetek semmit. – vágta rá.

- Nem is értem miért vitatkozunk.  – mondtam, és közben oldalra fordultam, kezemmel pedig a hajamba túrtam. Ha magának nem vallja be, akkor nekem miért tenné. Értelmetlennek tartom ezt a veszekedést. Tudom, hogy ezt rendes körülmények között vita nélkül meg tudnánk beszélni. Az, hogy nem akarom oda vinni a lány közelébe azt csak miatta teszem, és ő ezt valami féle módon nem tudja felfogni. Ha látná, még nagyobb fájdalmat okozna saját magának. Miután Davon volt olyan rendes, hogy megmutatta neki Riley halálát, még fájdalmasabbá tette neki a dolgokat. Az elmúlt idő így is nehéz volt számára. A halottnak hitt nagyanyja, az, hogy vadász lett, és, hogy Davon megakarja ölni, nehéz lehet neki mindezt feldolgozni. Csakhogy nem akarja, hogy bárki sajnálja őt.

- Azért vitatkozunk, mert egy rohadék vagy. – kiabálta, és tenyerével a vállamba ütött, amitől egy kicsit hátra rándult bal oldalam. – Csak látni akarom a lány, te pedig kioktatsz olyan dolgokról, amihez semmi közöd nincs. Utálom, hogy a fejembe látsz! – kiabált még mindig, de már egy könnycsepp lépet ki szemgödréből. – Utállak! – mondta, és ököllel a mellkasomba vágott. Nem is az ütés fájt, hanem az, hogy így kell látnom őt. Szenved, amit gyűlölök. – Utálom ezt az egészet. – hangja már elcsuklott, és lassan zokogás tört ki belőle. Megfogtam két vállát, és magamhoz húztam. Szorosan magamhoz öleltem, amit most végre, hagyott. Arcát mellkasomhoz szorította, és úgy sírt. Legbelül összeömlik a szemem láttára. Valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ennyire szenvedjen. Úgy döntöttem ismét megteszem. Elveszem az olyan emlékeit, amikre ha nem emlékszik, akkor talán kicsit enyhíthetek fájdalmain. Főként azokat az emlékképeket, amiket még Davon mutatott neki. Sokkal jobb lesz ha nem zajlik le minden nap a fejében, az ahogy Riley-t megölték. Elfeledtetem vele a meghalt lányokat, és csak a fiút hagyom az emlékeiben. Tudom, hogy nem szép dolog manipulálnom a gondolatait, de így egy kicsit legalább gyengítem a sok fájdalmát.

- Zoe, nézz rám. – mondtam, miközben már felkészültem arra, hogy semmissé tegyem számára, pár borzalmas emlékét. Két karja köré fontam az ujjaimat, és ahogy eltoltam magamtól könnyes szemeibe néztem már sárgán izzó látószervemmel. Koncentráltam Zoe minden egyes emlékére, ami a 19 éve alatt történt. Szerelmem egyáltalán nem ellenkezett. Ő is csak nézett szemeimbe, mintha csak tudná, mit akarok végrehajtani.

- Zoe! – hallottam meg a távolból. A hang teljesen ismerős volt. Marko, a vadász fiú szaladt szélsebesen, amivel igen csak megzavart. Mivel ez után már rá összpontosítottam, és nem Zoe-ra.  Zavart, ahogy hallom, amint a faágak eltörnek talpa alatt és az is, hogy ha ő ideér, akkor valószínű, hogy utána fog jönni a többi vadász is. Ami csak annyit jelent, hogy el kell tűnnünk innen.

- Justin. – szólalt meg Isaac, akinek a hangját már jó ideje nem hallottam. Úgy tűnik ő csak szemlélte a Zoe, és köztem lévő konfliktust.

- Hallottam. – mondtam, és közben lecsuktam szemem, hogy gyorsabban megszabaduljak sárga szememtől. – Menj, és nézz utána, hogy mennyien jönnek. – hangom utasítónak tűnt, de csak, amiatt mert már nagyon szorított minket az idő.  – A vadász fiút pedig hagy, hogy ide érjen. – néztem a hátam mögé.

- Mi van? – nézett tágra nyílt szemeivel. Neki nem mondtam el, hogy Marko nem fog addig bántani, amíg okot nem adok neki rá. – Mit akarsz vele csinálni? – ez a kérdés olyannak tűnt mintha inkább azt tette volna fel, hogy megölöm-e. Szorított az idő így nem szolgálhattam neki teljes magyarázattal.

- Menj már, nézd meg, és szólj, ha már a közelben vannak! – szóltam már ingerült hangon. Mivel még csak egy ember zajait hallottam, még pedig Marko-ét, van egy kis időnk. Isaac ezek után fogta magát, és elrohant. Visszanéztem a még mindig előttem álló Zoe-ra. Úgy meredt még mindig rám mintha transzban lenne. – Hé. – ráztam meg, amitől hirtelen éberré vált.

- Zoe. – hallottam meg ismét Marko-t, aki már nagyon közel járt, mert láttam a lámpájának a fényét. Szerelmem is oda kapta a fejét. Ahogy elő lépet a fák takarásából, láttam, hogy meglepődött, amiért itt lát. – Mit keresel te itt? – vont rögtön kérdőre.

- Ez most nem számít. – mondta szerelmem, és közben szeméből kidörzsölte a még ott tanyázó könnyeket. – Kik jönnek még? – nézett Marko-ra.

- Mikor meghallottam, hogy Baz visszajött, és téged kint hagyott azonnal elindultam. Szóval fogalmam sincs, de azt gyanítom, hogy Eric és Jenna tuti köztük lesz. – mivel nekem ezek a nevek egy kicsit sem voltak ismerősek nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy kik is ők valójában.

- Már jönnek. – jött Isaac hangja. Ahogy Marko rá nézett már láttam, hogy oldalánál lévő fegyvere felé nyúlt. Úgy tűnik Zoe is észrevette, mert kezét Marko-éra tette, ezzel utalva, hogy ne rántsa elő fegyverét. 

- El kell tűnnötök. – nézett rám és kezem után kapott. Éreztem, hogy most ismét erősnek fogja mutatni magát, csakhogy engem ezzel már nem verhet át. Amint úgy alakul a helyzet beszélnem kell vele. Kezével megszorította az enyémet, és ahogy nézett rám, tekintete mindent elárul. Bánta azt, ahogy viselkedett velem. – Induljatok. – mondta, és elengedte kezem. Isaac már mellettem állt, és csak arra várt, hogy én is elinduljak. Zoe ahogy rám nézett még kimondta azt a szót, amire valójában vártam. – Szeretlek! – rá mosolyogtam, megsimogattam az arcát, és is közöltem vele.

- Én is szeretlek!

  Ez a nap se sorolható a legszebbek közé. Amint távoztunk a helyszínről, még visszamentünk a lány holttestéhez, hogy a pulcsimat ne hagyjam ott magam után bizonyítéknak, csakhogy a lány teste már nem volt sehol. Csak hűlt helyét találtuk. Ha nem láttam volna, hogy a lány halott, azt mondanám, hogy a saját lábán ment el. Azonban ez lehetetlen, hisz a lába már nem volt a teste része. A vérnyomok még ott voltak, így legalább tudtuk, hogy nem csak oda képzeltük. Átváltozni pedig nem változhatott át, vagy mégis?

  - Mi tartott ennyi ideig? – vágta nekünk a kérdést Aiden, amint beléptünk az ajtón. A ház teljes felfordulásban állt. A kanapé előtti dohányzóasztal oldalára volt fordítva mintha valaki a mögött rejtőzött volna el. Barátom pólója ki volt szakadva, pont olyan alakban mint, a karomnyom. A falon lévő pár festmény közül csak egy nem végezte a padlón, a többi mind vagy fejjel lefelé vagy a falnak dőlve hevert. A kanapén szint úgy karomnyomok voltak, és a támla közepén egy harapás nyom. Aiden szobájának ajtaja pedig teljes egészében ketté volt törve. Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, csak tenyeremet a homlokomhoz csapni, és jobbra-balra ingatni a fejem, miközben Aiden-re nézek.

- Azt a mindenit. – mondta mellettem Isaac, és a hangjában már lehetett hallani, hogy mosolyog. Ahogy a szobám felé néztem, szerencsére az én ajtóm még egyben volt. Csakhogy kitudja, ha bemegyek mi vár majd ott rám.

- Mi a – kezdtem bele mondatomba, de inkább nem beszéltem tovább, csak annyit közöltem vele – Inkább hagyjuk. – és legyintettem egyet. Túlfáradt vagyok ahhoz, hogy végig hallgassam a történetet, amit Aiden mesélne. – Csak leszeretnék, feküdni. – mondtam, és már elindultam a szobám felé, mikor Aiden közbe szólt.

- Azt hiszem azzal lesz egy kis gond. – megálltam, és lassan fordultam felé. Orromon keresztül megszívtam levegővel tüdőmet, azután kifújtam számon át. Ahogy rá néztem, hirtelen egy mosolyt húzott szájára, de közben megbánó tekintettel nézett. Megforgattam szemem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy tudták ennyire szétszedni a házat.

- Hol van Spencer? – kérdezte Isaac.

- Körülbelül negyedórával ezelőtt végre elaludt. Bent van a szobámban, és az ágyon szunyál, persze csak a maradványain. – mutatott a szoba felé. Akaratom ellenére is, egy kicsit hátra döntöttem a fejem, és most először benéztem a szobájába. Csak az ágya felét láttam, aminek a lábai kitörve hevertet a padlón. A függönye is félig le volt szaggatva. Ezek után már félek benézni az én szobámba.

- Nem volt jó ötlet rád hagyni egy gyereket. – szólt Isaac, aki már Aiden mellett állt, és vállára rakta a kezét.

- Többet ne jusson eszetekbe. – mondta Aiden. – Hé, – szólalt meg hirtelen ismét. – és veletek történt valami? – kérdezte, és közben ingázott a szeme köztem és Isaac között. Egyikünk sem szólt semmit. – Ez már rosszul kezdődik. – hangzott fel újra Aiden hangja, és közben felhúzta szemöldökét. Összenéztünk Isaac-el, és végül ő kezdett bele a beszédbe.  

„Zoe szemszöge”

 Ezt a napot már a pokolba kívánom. Már teljesen, feszült és rémült vagyok. Most már nem rejthetem el magam és Justin elől, azokat az érzéseket, amiket mindig is próbáltam leplezni. Saját magamnak hazudok, mikor azt hiszem, hogy én ezt mind meg tudom csinálni. Nem vagyok erős egyáltalán nem, amit ma Justin és még Isaac is tapasztalhatott. Teljesen kiborultam. Ahogy beszéltem kedvesemmel, legszívesebben kivágnám a nyelvem érte. Nem voltam és nem is vagyok önmagam. Azt sem tudok, ki vagyok valójában. Csak egyet tudok, meg kell találnom saját magam, mert ha nem akkor rossz vége lesz.

- Zoe. – zökkentett ki Eric a gondolataimból. – Te és Marko még ma éjszaka elmentek a Shadow Hole-ba. Marta és még páran már ott vannak. – mondta, csakhogy nekem fogalmam sem volt, hogy mi az a hely, és még valami, én azt az utasítást kaptam, hogy nekem ma járőröznöm kell. 

- Nekem Baz-al kell maradnom. – mondtam. – A nagyi – kezdtem el.

- Tudom mit mondott, de a terv változott. – vágott közbe. – Induljatok vissza a házhoz, és öltözetek át. – már összehúzott szemöldökkel álltam előttük. Minek kell átöltöznünk? – kérdeztem magamtól. – Marko, a Mustang-od az erdő szélénél, a két törzsű tölgyfánál parkol. – fordult felé, és miután elmondta visszament Jenna mellé, aki a halott fiú felett állt. Marko megragadta az alkarom, és húzni kezdett. Pontosabban a házhoz húzott, hogy átöltözhessünk, ahogy Eric mondta. Csakhogy még mindig nem értettem miért. Már elég távolságba voltunk, így rákérdeztem.

- Mi ez a Shadow Hole, és miért megyünk oda? – tettem fel a kérdéseimet. Marko még mindig a karomat fogta, és sietett a ház felé.

- Egy szórakozóhely, és azért mert van ott pár rossz arc. – mondta, de arcát nem láttam mivel nekem háttal állt. Ez pont elég válasz volt. Most már az átöltözést is értem. Bele kell olvadnunk a környezetbe, hogy ne vegyék észre kik is vagyunk, és mit akarunk. Csakhogy van egy problémám, még pedig az, hogy nekem nincs semmi féle olyan göncöm, amit egy ilyen helyre felvehetnék. Amúgy is legszívesebben el sem mennék, hanem maradnék a szobámban. Úgy éreztem, ha most közlöm vele nincs mit felvennem, akkor talán azt mondja majd, hogy maradjak a házban. Aminek most a legjobban örülnék.

- Marko. – szólítottam meg, hogy hamar túl legyek a bocsi nincs ruhám dolgon. – Nekem nincsenek olyan ruháim, amit felvehetnék egy így helyre. Szóval – húztam el a szó végét.

- Amiatt ne aggódj. – mondta, miközben már a lépcsőn lépkedtünk fel a ház ajtaja felé. – Marta hagyott az ágyadon pár ruhát. – hamar el is hagyott a remény, de volt valami, ami megdöbbentett.

- Marta hagyott nekem ruhát? – húztam fel szemöldököm, és a hangomban is lehetett hallani, hogy megdöbbentem rajta. Amint beléptünk a házba választ is kaptam.

- Ne lepődj meg ennyire. – mondta, de még mindig nem állt meg. Már a csigalépcsőn mentünk felfelé, de a kezemet még mindig nem eresztette el. – Ő is tud jó fej lenni. – állította.

- Oh, persze biztosan tud, csak nem velem. – ahogy befejeztem a mondatom megálltunk. Pontosabban Marko állt még én pedig nem vettem időben észre, és neki mentem. Amin ő csak egy nagyot mosolygott. Mikor elengedte a kezem a folyosó egyik ajtaja felé mutatott.

- Mosd meg a kezed még mielőtt öltözni kezdesz. – mondta. A kezemre pillantottam, amin még mindig a fiú vére volt látható. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a fürdő felé, hátam mögött hagyva Marko-t. Lemostam kezemről a vért azután bementem a szobába. Az ágyon ott hevert, egy fekete bőr cicanadrág, mellette egy szintén fekete, pántos felső. Az ágy előtt egy pár, körülbelül 10 centivel megáldott magas sarkú. Az egyetlen széken, ami a szobámban volt, arra pedig egy bőrdzseki volt helyezve. Ilyen ruhákban mégis, hogy tudna az ember harcolni? Egy ilyen magas sarkúban örülök, ha sétálás közben nem esek orra. Fejemet rázva megforgattam a szemeimet, és nagy nehezen, de elkezdtem vetkőzni. Ahogy a cicanadrághoz értem egyszerűen alig bírtam magamra rángatni, durván két mérettel lehetett kisebb rám. A lábam alig kapott vért, és egyszerűen olyan kényelmetlennek találtam, hogy legszívesebben ollóval vágtam volna le magamról. A felsővel csak annyi bajom volt, hogy eléggé kilátszódtak belőle a melleim, ami nem nagyon tetszett. A cipővel nem voltak méreti gondok, és pár lépést tettem is vele a szobában. Így kiderült számomra, hogy legalább járni tudok benne, ha pedig futásra kerülne a sor, akkor megszabadulok a cipőtől és mezítláb folytatom. Hajamat copfba fogtam, szememet pedig csak szempillaspirállal egészítettem ki. A szék támlájáról levettem a dzsekit, és felvettem. Egy perc se telt el miután elkészültem, már kopogtak az ajtón.

- Gyere. – mondtam, és közben gyorsan lehajoltam, és felszedtem a ruhadarabokat a földről, és az ágyra dobtam őket. A nyilakat az íjat és a töröket is felvettem a földről, de azt a kezemben tartottam.  Ahogy elkészültem, az ajtó felé fordultam, ami már tárva nyitva volt. Marko, fehér inget, felette pedig ő is egy fekete bőrdzsekit viselet. Sötét nadrágja és cipője teljesen összeillett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néz ki jól. A szemébe néztem, és láttam, hogy ő tetőtől talpig végig mér.

- Fú. – szólt, és meghúzta ingének nyakát, mintha melege lenne. – Nagyon jól nézel ki. – mondta, és még mindig bámult. Kicsit már kellemetlenül éreztem magam miatta.

- Indulunk? – kérdeztem. Marko hirtelen a szemembe nézett, mintha eszébe jutott volna hová is kéne mennünk.

- Ja, igen, persze. – vágott rá kapásból igenlő válaszokat. Félreállt az ajtóból és maga elé engedett.

  Már az erdő szélénél voltunk, és megláttam a kocsit is, amivel menni fogunk. Marko nagyon megörült az autónak, mert szinte ráfeküdt a motorháztetőre.

- Jaj, Shelby annyira hiányoztál. – mondta. Ezen a mondatán egyszerre akartam nevetni és megdöbbenni.

- Te Shelby-nek szólítod a kocsit? – kérdeztem és közben oda sétáltam melle.

- Ő nem egyszerű kocsi. Shelby egy 1967-es Ford Mustang. Még apámtól kaptam az előtt, hogy meghalt. – mondta, és közben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és intett, hogy szálljak be. Akkor már értem, hogy miért jelent neki ennyit, de azt még mindig nem tudom minek adott neki nevet. Ahogy beszálltam a kocsiba becsukta az ajtót, és villám gyorsan átment a volán oldalára, és ő is beült. A kulcsot a gyújtásba dugta és elfordította. A motor felbőgött, én pedig ölembe helyeztem fegyvereimet, és bekötöttem magam a biztonsági övvel. Amint az öv becsatolódott, Marko a gázra taposott. Olyan gyorsan vezetett, hogy már néha nyomtam a láthatatlan féket a lábammal.

- Szögezzünk le néhány dolgot. – mondta rám nézve a volán mögül. – Egész végig mellettem maradsz, és nem kószálsz el. Nem szeretném, ha keresgetni kéne még téged is. Rendben? – csak bólintottam egyet. Nem igen terveztem, hogy elkóválygok egyedül. – mondtam magamban.

Nem sokkal később megérkeztünk a megadott helyre. Marko leparkolt a már így is sok kocsi közé, és kiszállt. Kikapcsoltam övemet, és kiszálltam a már kinyitott ajtón. A fegyvereimet pedig szorosan fogtam kezemben. Marko-ra vártam, hogy becsukja az ajtót, de nem tette. Rá néztem ő pedig csak nézett rám, mintha ő is várt volna valamire.

- Mi az? – kérdeztem.

- Szerinted nem lesz feltűnő, ha behozod azokat? – mutatott a kezemben lévő holmikra. Összeráncoltam homlokom.

- Akkor még is hová rakjam? – kérdeztem, mert a szűk ruhám alatt nem hinném, hogy egy porszem is beférne.

- Hagyd a kocsiba. – mondta, és közben a belseje felé mutatott.

- Meghibbantál? – néztem rá. Ha most itt hagyom, akkor ha arra kerül sor, hogy a francba védeném meg magam?

- Ha mellettem maradsz, ahogy azt nem rég megígértettem veled, akkor majd én adok neked fegyvert. – mondta, és közben kivette a kezemből a fegyvereket, és betette az autóban. Bezárta az ajtókat, és elindultuk a Shadow Hole bejárata felé.

Nem kellett sokat várnunk a bejutáshoz, mert kint alig ácsorgott valaki. A két biztonsági őr széles mosollyal fogadott, és jobban végig néztek rajtam, mint nem rég Marko. Már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a gönctől. Ahogy betettem a lábam, a fülsiketítő zene csapta meg, amit már kint is jól lehetett hallani. Nagyjából olyan éjfél, egy óra között lehet az idő, és még alig léptem be, de már látom a sok fiatalt, akik annyira részegek, hogy alig állnak a lábukon. Még beljebb mentünk, és megláttam a táncparkettet, a Dj pultot, és a bárt is, ahová Marko vezetett.

- Iszol valamit? – hajolt közelebb hozzám, hogy halljam, amit mond. Elgondolkoztam, és végül valami oknál fogva ez csúszott ki a számon.

- Egy vodkát. – Marko azonnal rám szegezte tekintetét.

- Valami alkoholmentesre gondoltam. – mondta, de már mosoly húzódott a szájára. – Majd ha nem bevetésen leszünk, akkor ígérem, hogy meghívlak egy vodkára is. – a kedves mosolya által, nekem is felgördült a szám sarka. – Szóval, mit szeretnél? – kérdezte ismét.

- Azt, amit te. – mondtam ki végül. Marko már nem szólt semmit, csak a pult felé fordult, hogy megrendelje italainkat. Amíg ő elvolt a bárnál, én nézelődni kezdtem. A sok fiatal között, még láttam olyan 30-as években járó férfiakat és nőket is. Úgy tűnik igen csak felkapott egy hely ez. A VIP szekcióban is elég sokan voltak. Páran csak a kanapén ültek és iszogattak, de ott is voltak olyanok, akik a piával a kezükben táncoltak. Egyik pillanatról a másikra, hátulról valaki nekem jött. Egy kicsit előre tántorodtam, de nem estem el. Amint visszahelyezkedtem egyensúlyomba, hátra pillantottam, hogy megnézzem, azt a barmot, aki nem tudott oda figyelni. Ahogy találkozott tekintetem a hátam mögött álló fickóval, azonnal felismertem. Trent volt. Aki átverte Justin-ékat, és Davon oldalára állt. Egy gyilkos tekintetett lövellt felém, hátat fordított, és eliszkolt. Egy másodpercet sem gondolkoztam, rögtön utána eredtem. A magas sarkú meggátolt a futásban, de még így is a nyomában tudtam lenni. Ahogy kiléptem az ajtón, szétnéztem, és Trent a szórakozóhely sarkánál pillantottam meg, amint befordult. Siettem, ahogy csak tudtam, de ahogy bekanyarodtam, nem láttam semmit csak két nagy szemetes kukát. Elmentem az épület végéig, de nem találtam sehol. - Meglépett. – mondtam ki hangosan.    

- Szerintem neked kellene meglépned. – jött a hátam mögül a hang. Megfordultam, és Trent ott állt. – Hol hagytad a kis Justin-ékat? – kérdezte gúnyosan.

- Vadászokkal vagyok itt, akik meg fognak ölni téged. – mondtam komoly hangon. Nevetni kezdett.

- Ti vadászok nem értek semmit. – köpte felém a szavakat, és közben közelebb jött. – Jobb, ha felfogod, hogy mindig mi leszünk a jobbak. – egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. Ahogy megláttam, hogy az épület sarkánál Marko megjelent, egy kőesett le a szívemről. Egyik kezében ott volt a pisztoly a másikkal pedig azt jelezte, hogy ne szóljak semmit. Tartottam is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott Marko-ra.