Sziasztok. Bocsánat, hogy még sem vasárnap tudtam, hozni a folytatást, de volt egy kis gondom. Mégpedig az, hogy nem tetszett amit írtam, és kénytelen voltam kitörölni majdnem az egészet, és újra írni. Nem tudom, hogy nektek tetszeni fog-e vagy sem, de remélem igen. A komikat nagyon várom, és ha még nem iratkoztatok fel akkor azt is tegyétek meg. A következő rész még nem tudom, hogy mikor fogom hozni, de megpróbálom minél hamarabb. Akkor nem is szaporítom tovább a szavakat, jó olvasást és tényleg ne felejtsetek el magatok után nyomot hagyni. Puszillak titeket!
~Ann.xd
~Ann.xd
Tartottam
is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már
csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok
kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott
Marko-ra.
„1
héttel később”
(Stanwood-i
Köztemető)
-
Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Gyászoló család, barátok és ismerősök! Búcsút
veszünk testvérünktől, aki immáron Isten országában találta meg végső helyét! -
mondta a pap, a sír mellett állva. Egy fekete kis könyv volt nyitva kezében, de
nem nézett bele. A szeme a sok ember között járt, és közben beszédét mondta. – Szerettünk távozott, és nagy űrt hagyott maga
után. A halálával egy olyan embert vesztett eme világ, akinek bátorságáról,
becsületéről és tisztességéről, emberek milliói példát vehetnének. Létezésével
fényt hozott életünkbe. Szülei, akik oda fent vártak rá, örömmel ölelik magukhoz
ismét fiúkat. Testvére, akit az élők között hagyott, gyászolja utolsó
elvesztett rokonát. – rá néztem. A szeméből könnyek dőltem. Arca fehér volt,
mint az első lehulló hópehely. A kezében lévő zsebkendőt, orrához dörgölte,
miközben újabb zokogás tört ki belőle. A mellette álló Jenna átfogta vállát, és
magához húzta.
„1
héttel korábban”
(Shadow
Hole, szórakozóhely)
A
fegyvert kiverve kezéből, Trent rá ugrott, és azon nyomban a földnek döntötte. Csakhogy
Marko ezt nem hagyta annyiban. Egy másodperc alatt lerúgta magáról, és talpra
állt.
-
Elég gyenge egy farkas vagy. – mondta Marko, provokálva ezzel ellenfelét.
Nadrág szára alól előhúzott egy újabb fegyvert, amivel rögtön lőtt. Csakhogy
Trent elugrott a lövedék elől, ami a falban ért célt.
-
Azt hittem megtanítanak célozni, egy ilyen vadász tréningen. – cukkolta ő is
riválisát. Egy ideig csak néztek egymásra, mintha mindketten arra várnának,
hogy a másik támadjon. Vajon most jött el az-az idő, mikor végre a sarkamra
kéne állnom, és most már végleg össze kéne szednem magam, ahhoz, hogy támadjak
anélkül, hogy félelem futna át rajtam? Mély levegőt vettem. A nekem háttal álló
Trent-re szegeztem tekintetem. – Tudom,
hogy erős vagy! - szólt a fejemben
egy mondat, ami teljesen Riley hangjára hasonlított. Éreztem, hogy velem van,
és segíteni fog. Lehet, hogy mindezt csak képzelem, de akkor is ez most erőt ad
ahhoz, hogy végre ne féljek. Tanultam egy s mást a kiképzéseken, ahhoz, hogy
fegyver nélkül is a talajra kényszerítsem. - Erős vagyok! – mondtam magamban.
Nem éreztem magamat gyengének egyáltalán nem. Erőt éreztem, sokat! Vállamat
megmozgattam, és fejemet egyszer jobb egyszer pedig balra döntöttem. – Most én
jövök! – szólaltam meg ismét magamban. Elrugaszkodtam a helyről ahol álltam, és
Trent felé futottam. Már csak pár lépés választott el. Egyszer csak lelassult
minden. Ahogy Trent, fejét kissé hátra fordította, már tudtam, hogy próbálja
majd kivédeni ütéseimet. Az egy lépés, amit még meg kellett tennem, szint úgy
teljes lassúságban történt meg. Ahogy végre odaértem felemeltem kezem, és
ökölbe szorítottam, hogy egy jó nagyot húzhassak be neki. Csakhogy erre egy kis
esélyem sem volt. Mert ő sokkal gyorsabb volt. Alkarját lendítette meg felém, ami
gyomromba csapott, és a levegőbe repített. A lassúság csak akkor múlt el, mikor
már két centire voltam a föld felett. A talajhoz csapódva, minden elhomályozott
a fájdalom miatt.
-
Zoe! – kiabált Marko, és egy újabb lövést hallottam. Mire végre visszanyertem
tiszta látásomat, Marko és Trent már egymást verték. Talpra kényszerítettem
magam. Még mindig, éreztem fájdalmat, de el kell felejtenem, és támadnom kellett.
Ismét!
„1
héttel később”
(Stanwood-i
Köztemető)
Jutottak eszembe az emlékek, amiket mintha
csak újra és újra átélnék. A sok fekete ruhás ember között, rengeteg volt az
ismeretlen arc. Sokak arcán könnyek gyűltek, de voltak olyanok is, akik csak
egymás mellett álltak, és beszélgettek. Nem éreztem tisztességesnek. Egy
temetésen vannak, még is úgy beszélgetnek, mintha csak a nyílt utcán lennének.
-
Barátai is siratják elvesztett cimborájukat. – mondta a pap, és becsukta a kis
könyvet, amibe egyszer sem nézett bele. – Megkérném Zoe Wilson-t, hogy mondjon
néhány szót. – a kezemben lévő papírt kezdtem el szorongatni. A nagyi mondta,
hogy mondjak pár szép szót a temetésen. Amire inkább utasított, minthogy
megkért volna rá. Kiléptem a tömeg közepéből, és oda sétáltam a pap mellé. A
koporsóra néztem, amiben ott feküdt. Ő! Szétnyitottam a papír, vettem egy mély
levegőt, és olvasni kezdtem a sorokat.
-
Nem ismertem őt olyan régóta, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy tudjam,
milyen jó ember is volt! – szünetet tartottam. Szemem a síró testvérre
vetettem. Könnyes szeme mögött is láttam, hogy legszívesebben engem látna a
koporsóban. Visszavezettem tekintetem a lapra, és tovább mondtam. – Mindenben
sokat segített nekem, és tudtam, hogy rá számíthatok! Vicces volt és
szórakoztató, nélküle nem lesz minden ugyan olyan. Az utolsó pillanatokban –
megakadtam. Úgy éreztem nem fogom tudni tovább mondani. A papírt összegyűrtem,
és csak szótlanul álltam ott tovább. Letöröltem egy kihulló könnycseppet, és
felnéztem az emberekre. Mindenki csak meredten bámult. – Sajnálom ez.. Ez nekem
nem megy. – hátat fordítottam, és futásnak eredtem. El kellett mennem onnan. Az
elmúlt egy hétben nem bírtam sírni. Egy könnycsepp sem jött ki. Egyszerűen még
mindig a sokk hatása alatt vagyok. Nem bírom felfogni, hogy nincs többé. Ő is
meghalt!
„1
héttel korábban”
(Shadow
Hole, szórakozóhely)
Szaladtam
felé, és most vére sikerült is elkapnom. A hátára ugrottam, lábammal
átkulcsoltam derekát, kezemmel pedig a nyakát kezdtem el szorongatni.
-
Szállj le rólam! – kezdett el kiabálni. Nem engedelmeskedtem neki, csak még
jobban szorítani kezdtem. Marko ezt kihasználta, és nadrágja alól kihúzott egy
tört. Megforgatta a kezében, és azon nyomban támadott vele. Arra pedig ügyelt,
hogy engem ne sértsen meg vele. Éreztem, ahogy Trent a szúrásoktól kezd össze
görnyedni. Lehet, hogy meggyógyul, de akkor is egy kis idő kell még ahhoz. Ha
pedig mindent jól csinálunk, akkor az öngyógyulása semmit nem fog érni.
Gyorsabban meghal mint, hogy javulni kezdene az állapota. Most éreztem először
azt, hogy egy kis bűntudatot nem éreznék, ha megölnénk. Mi voltunk fölényben,
és minden a kezünkre játszott. Már csak percek kérdése, és a harcnak vége.
-
Mi folyik itt? - jött egy mély dörmögős
hang. Az egyik biztonsági őr állt a szórakozóhely sarkánál, ahol nem rég még
Marko bukkant fel. Az őr arcára teljes döbbenet ült. Valószínű most látta meg,
Trent nem emberi arcát. Marko a háta mögé nézett, amit nem kellett volna
megtenni-e. Az első és legfontosabb szabály, sose fordíts hátat az ellenségnek! Így esélyt adott Trent-nek, aki
egy másodpercig sem habozott. Igaz, hogy még mindig a hátán voltam, de nem
törődött vele, és egyenesen Marko-nak ment, és kicsavarta kezéből a tört. Amit
fel is használt ellene. Trent bal kezében a kést szorította, a jobbal pedig
átnyúlt bal válla felett és hátranyúlt és elkapta a nyakamat. Éreztem mind az
öt karmának szúrását bőrömön. Nem mélyesztette belém, csak ott tartotta.
Meglendítette a tört, és egyenesen Marko mellkasába szúrta, csak, hogy ez neki
még nem volt elég, és még meg is forgatta benne. Szemeim teljesen kitágultak. Marko
arca fájdalommal teli volt. Szemeivel csak az én arcomat nézte, és egyet sem
pislogott. Enyhítettem szorításomon, amivel Trent nyakát fogtam, és leszálltam
a hátáról. Csakhogy ő még mindig fogta az enyémet.
-
Milyen érzés? - kérdezte Trent,
egyenesen Marko-ra nézve, és a kést még beljebb tolta a mellkasába. Ettől a
tettől társam felköhögött, és vér folyt ki a száján. Valamit tennem kell, mert
megfogja ölni! Szemem pillanatok alatt meglátta Marko egyik fegyverét nem
messze tőlünk a földön. Ki kell szabadítanom magam, és a pisztoly segítségével
annyi golyót fogok belé ereszteni amennyit csak tudok. Mivel a kezét a késen
tartotta, így utat adott ahhoz, hogy jól oldalba vágjam. Nem gondolkoztam
tovább, csak könyökömmel amilyen erősen csak tudtam oldalba vágtam. Elég volt
nekem annyi, hogy enyhített szorításán, és én már is kiszabadítottam magam. A
fegyver után ugrottam. Ahogy megfogtam, felkaptam a földről, és már fordultam,
hogy telelőjem Trent-et. A ravaszra raktam az ujjam, és meghúztam. Az első
golyó célt tévesztett, de a másik eltalálta a combját, ami valami artériát
találhatott el, mert a vére spriccelni kezdett. Addig lőttem, amíg ki nem
fogyott a tár. Csakhogy, nem kellett az összes golyó ahhoz, hogy Trent már a
harmadik után fejvesztve menekülni kezdjen. Hagytam. Hagytam, hogy
elmeneküljön. Jobban érdekelt, a már földön heverő Marko, mint ő. Elhajítottam
a fegyver, és Marko mellé térdeltem. A tőr még mindig ki állt a mellkasából,
ami körül már annyi vér gyűlt össze, hogy rossz volt oda nézni.
-
Hé. – szóltam neki. Arca már teljesen sápadt volt, és száján még mindig fel-fel buggyant a vér. – Jobban leszel. – mondta, kezem a mellkasára tettem, a tőr köré,
és szorítottam, hogy ne tudjon több vér kiszivárogni. Eszembe jutott a
biztonsági őr, aki még mindig ott állt a saroknál. – Hívja már a mentőket! –
ordítottam oda neki. Viszont ő nem mozdult, csak bámult. – Mi lesz már! - ahogy
kimondtam, valami hiányérzetem támadt. Marko-ra néztem, akinek már csukva volt
a szeme. Összehúztam szemöldököm, és akkor tudatosult bennem, hogy miért van
hiányérzetem. Pár másodperccel, ez előtt, és heves szívdobogását éreztem
kezemmel, de most már nem tapasztaltam semmit. Leállt a szíve!
-
Marko! – néztem arcára, és rá ordítottam. – Ne merészelj itt hagyni! –
kiabáltam még mindig, kezem elvettem mellkasáról, és pofozgatni kezdtem. –
Marko, ébredj fel! Kérlek. – az utóbbi szót már majdnem sírva mondtam ki. – Ne
csináld ezt, ébredj fel. – vállára vezettem kezem, és rázni kezdtem. Csakhogy
nem történt semmi. A keze csak hevert mellette, és nem mozdult.
-
Csinálj valamit az őrrel! – hallottam
meg magam mögött. Felnéztem, és Justin állt felettem. Mikor leguggolt hozzám,
megfogta kezeimet, amik Marko vállain voltak, és talpra segített. – Vidd el
innen. – nézett Justin, Aiden-re, aki mellett egy kislány állt. A sokktól, ami
az imént ért, egyszerűen nem tudtam ellenkezni, és semmi mást csinálni.
Legszívesebben most leülnék, és csak magam elé bámulnék.
„1
héttel később”
(Stanwood-i
Köztemető)
Az emlékeim arról a napról, itt véget érnek. Semmi
más nem jut eszembe. Már csak az, mikor a nagyim közölte velem, hogy Marko
meghalt. Magam sem tudom, hogy én miért voltam a szórakozóhely belsejében, de
még azt sem tudom megmondani, hogy Marko vére, ami a kezemet áztatta, mikor
lett lemosva a tenyeremről. Mindenki úgy tudja, hogy Marko egyedül szállt
szembe a farkassal, aki végül megölte. Sokaktól hallottam azt, hogy jobb, hogy
meghalt, mert a harapás, amit kapott az valószínű, hogy átváltoztatta volna. Csakhogy
én egyáltalán nem emlékszem semmilyen harapásra. Egyetlen egyre sem! Fogalmam
sincs, hogy honnan szedték ezt, de ha megtehettem volna, akkor cáfolnám ezeket
a híreket. Úgy kell tennem mintha nem láttam volna meghalni Marko-t, ami igen
csak nehezemre esik! Marta, aki teljesen összeomlott bátya halála hallatán,
engem hibáztatott. Azt mondta ha együtt mentünk oda, akkor mellette kellett
volna maradnom. Akkor majdnem kicsúszott a számon az igazság, csakhogy neki
azzal sem lenne, jobb. Ha tudná, hogy ott voltam mellette, csak még rosszabb lenne.
Minden lépéssel egyre közeledtem a temető
melletti erdőhöz. Tudtam, hogy ott vár rám az-az ember, akinek a társaságára a
legjobban vágyok most. Az ő közelében elfelejtem a rossz dolgokat. Elfelejtem
halott barátnőmet, és Marko-t, aki már szint úgy, annyira fontos volt számomra,
mint Riley. Az, hogy ő is meghalt, a szívem szakad meg. Csakhogy valahol
legbelül azt érzem, egyszer csak előbukkan, és minden ott folytatódik tovább,
ahol abbamaradt.
-
Zoe. – hallottam meg kedvesem hangját. Megfordultam, és ott állt egy fának
dőlve. Arcomat fürkészte, és ezzel csak egy dolgot csinálhatott. Hallgatja a
gondolataimat.
-
Jól vagyok. – mondtam, és arcomra erőltettem egy mosolyt.
-
Lehet, hogy másokat át tudsz verni ezzel, de engem nem. – mondta, és közelebb
jött. Megfogta kezem, amiben még mindig ott volt az összegyűrt papír darab.
Kivette kezemből, és zsebre vágta. – Ami Marko-t illeti – tudtam jól, hogy mit
akart mondani, de nem akartam hallani.
-
Ne, beszéljünk, róla kérlek. – mondtam, és én is közelebb mentem hozzá. – Csak
el akarok menni innen. – néztem körül, és csak a sok sírkövet láttam. Justin
átkarolta vállam, és elindultunk.
Már kedvesemék házában voltunk, ahol minden
cucc vadonatúj volt. Mikor rá kérdeztem, miért, csak annyi volt a válasza, hogy
inkább ne kérdezzem. Úgy tűnik egy hét alatt minden megváltozott. A vadász
házban gyászolják Makro-t, és így mindenki még én is elfelejtettem,
hogy van egy fogjunk. Mint kiderült számomra, hogy Erin-nek hívják a lányt, aki
már szabadon jár, kel. Kiszabadítottam, és az a szép benne, hogy még senki sem
vette észre. Mióta Marko meghalt olyan másnak érzem magam. Megteszek olyan
dolgokat, amiket annak idején nem tettem volna meg. Mint például Erin
kiszabadítása. Olyan könnyedén oldottam meg, hogy még magam is meglepődtem
rajta. Besétálva Justin szobájába, ott is teljesen új holmik foglaltak helyet.
Az íróasztal, a függöny, az ágy és rajta az ágynemű. Minden új volt. Beljebb
mentem, és leültem az új fából készült francia ágyára. Alaposan néztem szét. Semmi,
még egy porszem sem emlékeztetett arra az estére, mikor majdnem megtörtént köztünk
az a dolog. Pedig nagyon is emlékezni
akartam, minden egyes pillanatra addig, amíg el nem fajultak a dolgok. Justin
az ajtóban állt, neki dőlt a félfának, és kezét mellkasa előtt összefonta.
Nézet rám, és tudtam, hogy újra a gondolataimban van. Csakhogy most nem
érdekelt, tovább kalandoztam azon az éjszakán. Újra szerettem volna olyan közel
érezni magamhoz, mint akkor! Kezem felvezettem nyakamra, ahol a harapásnyomot
hagyta még annak idején, csakhogy akkor este elhalmozta azt a helyet apró kis
csókjaival. Ujjaimat párszor végig húztam az előbb említett helyen, és egy
kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Újra Justin-ra néztem, aki még mindig
ugyan abban a pózban állt, de már az ő arcán is mosoly volt látható.
-
Aiden? – kérdeztem, mert még nem láttam a házban, és biztosan akartam tudni,
hogy nincs itt és nem fog minket megzavarni.
-
Egy jó darabig nem ér haza. – mondta, amitől erőt kaptam, felálltam, és elé
sétáltam. Ajkaimba harapva néztem rá.
-
Szeretnél valamit? – vonta fel szemöldökét, de mosolya elárulta, hogy igen is
tudja, hogy mit akarok.
-
Téged!
