14.fejezet

megérkeztem.: ) nagyon köszönöm azt a pár komit nagyon jól estek.: ) ma is szívesen várok párat.: d a mai rész kicsit rövid lett, de remélem tetszeni fog.:d jó sz: )

~Ann.xd

Mikor ezt meghallottam a pohár azon nyomban kiesett a kezemből és darabokra tört. 

Megint meg történt. Justin rohant be a konyhába a telefon még mindig a kezében volt.

- Mi történt? – nézett a földön heverő szilánkokra. Mikor visszapillantott rám már úgy tűnt tudja miért történt. – Tehát már te is tudod. – oda ment a tv-hez és kikapcsolta. Miért történt ez már megint miért álmodtam meg ezt is? Megint rám nézet és közeledni kezdett felém. – Azért álmodtad, mert veled kellett volna megtörténnie. – ha Justin nem jelenik meg a bolt előtt, akkor este elmentem volna az erdőbe. Ami azt jelenti, hogy megint megmentette az életem. De viszont megint helyettem halt meg valaki. – Figyelj, most el kell mennem, de te maradj itt. – mutogatott a kezével. – Visszajövök amint végeztem. – oda jött és biztatóan megfogta a kezem. De én még mindig nem fogtam fel, hogy ez történt. – Hol a kulcs? - kérdezte. Rá néztem, de nem mondtam semmit. – Zoe hol a kocsi kulcs? – elgondolkoztam, mert nem emlékeztem este vajon hova rakhattam. Hirtelen a nadrágom zsebéhez nyúltam mikor lenéztem jöttem rá, hogy a kulcsok tényleg a zsebemben vannak csak nem ebben, hanem a vajszínűben, amit beáztattam. A fürdő felé kezdtem haladni. Mikor beértem a ruháim még mindig a hideg vízben áztak. A kisnadrágomat kirántottam és beletúrtam mind a két zsebébe. Már húztam ki a kezem a zsebből és vele együtt a kulcsot is. Az ajtóhoz néztem Justin persze megint ott állt és a fejét fogta. Mikor leeresztette kezét így szólt. – Mindegy a kulcs még jó csak a riasztó romolhatott el. – oda jött kivette a kezemből és ment a bejárati ajtó felé. – Még valami – fordult vissza. – ha visszaértem ne legyen ilyen kupi a szobában. - hogy mi van? Nagyot néztem ezen a beszólásán. Elmosolyodott és már ment is nem foglalkozva azzal, hogy a mellkasán még mindig rajta van a kötés. Mikor hallottam, hogy bezáródik az ajtó kimentem a fürdőből és a kisablakhoz mentem. Néztem, ahogy elhajt autójával, amin volt pár horpadás és vérfolt. Miután távozott még álltam ott egy darabig és a sisakvirágokat nézegettem. Mikor meguntam a szobába mentem, és ahogy körbe néztem tényleg nagy volt a rendetlenség pedig még csak tegnap érkeztem. De már csak azért sem akartam megcsinálni, mert ő mondta. A telefonom csörgése szakította meg gondolataimat, ami az ágy mellett a földön tartózkodott. Felvettem a padlóról és Anne volt a kijelzőn. Ő meg hogy-hogy ilyen korán fent van?

- Hallottad? – jött rögtön a kérdés, ahogy felvettem a telefont és a fülemhez raktam. Valahogy éreztem, hogy mit kellett hallanom.

- Igen.

- Valami nem stimmel azzal a hellyel. – mondta. – Mikor régen ott nyaraltunk nem voltak ilyen halálesetek. – vagy csak nem tud róla.

- Jobb lesz, ha elfelejtjük azt a helyet. – mondom én, aki jelenleg is ott tartózkodik.

- Igazad van. Többet úgy sem engednek oda minket egyedül. Nem mintha vissza akarnék oda menni. – hadarta mondatait. - Remélem te is letettél már arról. – hoppá helyben vagyunk.

- Persze már rég. – ez a hazudozás nem a kedvenc dolgaim közé tartozik.

- Még jó. – mondta. – Na, jól van, akkor én lerakom. Majd még beszélünk. Szia.

- Rendben. Szia, Anne. – és azzal leraktam a telefont. Az ágyra ültem mérges voltam magamra, hogy hazudozok a hozzám közelállókhoz. Nem kéne hazudnom nekik, de muszáj. Majd ha valamikor haza keveredek, akkor örökre befejezem a hazudozást és csak az igazat fogom mondani. Felálltam az ágyról és kimentem a konyhába, ahol a szilánkok szanaszét hevertek. Megfogtam a partvist és söpörni kezdtem, bár vizes is volt a padló inkább előbb a szilánkokat tűntettem el. A lapát, ami ugyan ott volt ahol a partvis a mosogató mellett megfogtam és rá söpörtem a darabokat, amik a kukában landoltak. A felmosással is hamar végeztem azután csak mászkáltam a konyhából a szobába a szobából a fürdőbe és így tovább. Nem tudtam semmivel sem lefoglalni magam. Ezért gondolkozni kezdtem, mindazon amiket megtudtam ma. A dolgokról, amikről az emberek azt hiszik, csak a filmekben léteznek nagyon is tévednek. Az nekem sem jutott volna soha eszembe, hogy egy olyan állat ölte meg barátnőmet, ami ember is. Egy részem félt, de a másik részem bosszúra éhezett. Valahogy a rettegésemet le kell győznöm minden áron. Tegnap este is olyan rémület volt bennem, hogy azon csodálkoztam, miképpen tudtam segíteni Justinon. Ezt akarom megváltoztatni magamban. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem egyedül elmegyek a házhoz és ott maradok egy kicsit Riley barátnőm emlékére. A telefonomat zsebre raktam és indultam az ajtó felé. A kilincset lenyomtam, de nem nyílt ki az ajtó. A kulcsot kerestem, amit legutoljára még a zárban láttam mikor az öreg néni itt járt azóta csak Justin ment el. És mintha egy villanykörte gyulladt volna ki a fejem felett. - Justin. – mondtam ki hangosan. Ő mondta, hogy ne menjek el innen. Ezért inkább bezárt a házba, hogy tényleg itt is maradjak, de rajtam nem fog kifogni. Mivel egy házban ablakok is vannak, nem csak ajtók azon fogok kimászni. A kisablakot kitártam és azon kaptam magam, hogy fejjel lógok ki rajta. Mikor földet értem koppantam egy kicsit. Nem estem nagyot, de jobb lett volna, ha az ajtón jöhetek ki. Talpra álltam és kisléptekkel elindultam. 10 perc alatt elértem a házig, ami még mindig ugyan úgy állt a helyén. Hiába tudtam, hogy Justin miatt kerültem kórházba még mindig féltem a helytől. Lehet Riley miatt is rémisztett a hely.

- Látom nem fogott ki rajtad a bazárt ajtó. – szólalt meg a hátam mögött gondolhatjátok ki.

- Nem volt vicces. – fordultam meg és mikor meg láttam nem volt arcán semmilyen seb mintha semmi nem történt volna. Mosolyogni kezdett. Fehér pólójához nyúlt és felhúzta. Mellkasáról is eltűnt a nagy karmolás nyom helyébe egy erős kidolgozott testet láttam.

- Ember megint mutogatod magam? – jött egy másik hang, ami ismerős volt. Aident láttam, meg aki pont a ház kerítésénél állt. Mikor találkozott tekintetünk elmosolyodott. – Zoe rég láttalak. – mondta és elindult felém. Mikor oda ért mellém szinte a fülembe súgta. – Szép munkát végeztél Justin sebével. A varrás kicsit béna volt, de jól csináltad. – és tovább ment egészen barátjáig. Akkor hasított belém, hogy Aiden is olyan lehet, mert mikor még kórházban voltam és épp hagyta el a kortermet visszanézett rám a szemei sárgák voltak. Justin azt mondta, hogyha teljes alakváltó lesz, akkor lesznek a szemei sárgák. Akkor Aiden már az lehet.

- Jól gondolod. – mondta. Aiden rá nézett és mosolyogni kezdett.

- Olvasol a gondolataiban? – kérdezte.

- Pedig azt mondta befejezi. – mondtam rögtön.

- Megszoksz vagy megszöksz. – mondta viccesen. – Jaj, tényleg te ma már megszöktél egyszer. – az ablakon kimászásomra gondolhatott.

- Jól van, gyerekek nekem mennem kell. – mondta Aiden. Lepacsizott Justinnal nekem oda intett és elszaladt. Ott maradtam vele megint egyedül.

- Gyere, útközben bemegyünk a boltba, mert, ahogy hallom nem ettél semmit egy ideje. – most nem tudom mire gondolhatott ezzel a mondattal. Korgott a gyomrom? Mindegy már úgy is éhes vagyok így hát vele mentem. Sok finomságot vettünk, amikből már út közben is majszoltam. Mikor vissza értünk a házhoz ahol jelenleg tartózkodok. Megálltam az ajtó mellett és vártam, hogy „Mr. elviszem a kulcsot, hogy ki ne tudj menni a házból” kinyitja. Amit meg is tett. Lepakoltunk a konyhába, pár dolgot beraktam a frigóba azután, leültem az asztalhoz, hogy amit kint hagytam azokat elfogyasztja. – Arra gondoltam, ha végeztél mivel már sokkal jobban vagyok, visszaadnám az elveszett emlékeidet.

- Rendben. – mondtam teli szájjal. – Azt is, amit az ide utamkor vettél el? – kérdeztem még mindig teli szájjal.

- Micsoda? – nézett furcsán rám. – Nem emlékszel az ide utadra?

- Nem, de te ezen miért lepődsz meg? – nyeltem le egy kisebb falatot. – Hiszen ki más venné el az emlékeimet?

- Mik az első és utolsó emlékeid? – kérdezte.

- A buszon ültem egyedül meg persze a sofőr, aki oda szólt nekem, hogy 5 perc és megérkezünk. – meséltem el neki. – Az utolsó az volt mikor otthon lefeküdtem aludni.

- Ki volt a sofőr? – pillantott rám. – Emlékszel, hogy nézett ki? –

- Az arcán volt egy nagy sebhely és az igazat megvallva nagyon ismerős volt. – mondtam. Justin arca teljesen kétségbe esett.  – Ismered őt?

- Igen. – bámult maga elé. – Ő akar megölni téged.

13.fejezet

A mai részben sok minden kiderül. pl: arról Rileynak miért kellett meghalnia meg arról, hogy Justin miért juttatta kórházba Zoet.: ma is várok komikat : ) jó sz.: )

~ Ann.xd

- Ki volt az? – tudni akartam legalább ezt. Rá néztem a szemeim már könnyesek voltak. Nem válaszolt csak nézett rám.  – Mond már el! – kiabáltam rá síros hangon.

- Én.

- Én. – teljesen ledermedtem a szívem kihagyott egy ütemet. Ő? Még is milyen viccet űz belőlem? – Hidd el nem akartam, hogy bajod essen.

- Nem… nem – ráztam a fejem. – az nem lehet. Teljesen össze voltam zavarodva nem volt értelme ennek. A nyakamhoz nyúltam a sebhelyhez. Azt mondták egy állat harapott meg. És most kiderül, hogy Justin. De, hogy csinálta, hogy annyi vért veszítettem? Emberi foggal ilyet csinálni lehetetlen. Még mindig gyenge volt, de még is felállt az ágyról és felém közeledett. – Ne gyere közelebb. – raktam magam elé a kezem. És ő úgy is tett, ahogy én mondtam megállt és nem jött tovább.

- Nem akarlak bántani. – mondta. – Elmondom mi történt lehet, hogy a tudomásukra jut, de most már tudnod kell. – csak néztem rá nem tudtam semmire sem gondolni. – Mikor először találkoztunk már akkor valami nagyon megfogott benned. A második találkozásunknál Riley említette azt az álmot, amire te csúnyán néztél rá. Észrevettem a karodon azt a nyomot és rögtön tudtam, hogy életveszélyben vagy. – tenyerét oda tette a mellkasán lévő sebre. – Azután ott volt az a betörő, aki nem is betörő volt, hanem egy rosszabb ember. Akkor szántam rá magam, hogy megfoglak, védeni. Ezért mikor a barátnőid ott hagytak a háznál visszamentem. – innen már nem mondta tovább.

- Mit csináltál velem? – kérdeztem halkan. – Mi vagy te? - felpillantott rám. Arcán a karmolások ellenére is láttam, hogy kétségbe esett volt. Ismét a földre pillantott és mikor visszanézett rám a szemei vörösek voltak. Megijedtem és egy lépést hátráltam. - Vámpír. – mondtam magamban.

- Nem vagyok vámpír. – micsoda? Akkor meg mi az isten? – Alakváltó vagyok, vagyis csak leszek. – hová csöppentem.

- Miért vörös a szemed? – még mindig alig hittem szemeimnek.

- Az olyan alakváltóknak, mint én vörös a szemük. – egyszerűen csak kérdezni tudtam minden tudni akartam. – Mikor augusztusban telihold lesz, akkor fogok átváltozni és onnantól kezdve sárgák lesznek a szemeim.

-  Te is embereket ölsz majd? – nem tudom miért úgy éreztem nem kell elrohannom onnan, mert nem eshet bántódásom.

- Dehogyis. – mondta. – Téged sem akartalak megölni csak kórházba jutattni így tudtalak csak megvédeni. És sajnálom, hogy elvettem az emlékeidet, de nem volt más választásom. – ő vette el? – Ha felépülők, akkor segítek neked visszaemlékezni és akkor mindent tudni fogsz.

- Még egy dolgot tőled akarok hallani. – kérdően nézett rám. – Hogy csináltad ezt? – mutattam a nyakamra.

- Beléd haraptam ezekkel. - mikor kinyitotta a száját szemfogai nőni kezdtek. Pár másodpercig nyitva tartotta a száját majd visszacsukta. – Ha visszajönnek az emlékeid

akkor emlékezni fogsz arra miután megtettem azt mondtam. Minden rendbe jön. – hittem neki mindenben. Valahol leg mélyen éreztem, hogy tényleg nem akar(t) bántani. Hiszen akkor miért védett volna meg attól a valamitől.

- Vörös a szemed és nagy szemfogaid nőnek. – néztem rá. - Még valami?

- A sebeim gyorsabban gyógyulnak. – nézett a mellkasára. - Ha teljes alakváltó lennék, akkor már rég begyógyult volna.

- Miért nem vagy teljes? – mindenre rá kérdeztem, amit nem értettem.

- Mikor betöltjük a 19. életévünket kapunk egy kis ízelítőt az erőből, ami majd a miénk lesz. – mesélte. – Onnantól számítva 6 hónapot kell várnunk. – Justin leült a fotelba, mert hiába alakváltó vagy mi még akkor is gyenge. – Mikor a 6. hónapban vagyunk, már csak a teliholdat kell megvárni és megtörténik a teljes átalakulás.

- Mivé alakulsz át? – erre még nem jöttem rá. Igaz, hogy már sok mindent mondott el, de ha nem vámpír piros szemmel és agyarakkal, akkor mi?

- Farkasember. – a döbbentség az arcomra volt írva. Most már értettem, hogy a tegnapi ember vagy alakváltó, vagy mi, hogy tudott olyan gyorsan futni. És most már tudnom kell azt is, hogy ki ölte meg barátnőmet.

- Ki végzett Rileyval? – és akkor esett le. Justin azt mondta, hogy azért juttatott kórházba, hogy engem megvédjen, mert életveszélyben voltam. Ami azt jelenti, hogy nem Rileynak kellett volna meghalnia, hanem nekem?

- Nehogy elkezd magad hibáztatni. – mondta Justin. – Nekem kellett volna a barátnőidre is gondolnom. Megint döbbenten néztem rá nem csak azért, hogy nekem kellett volna meghalnom, hanem amiatt is, hogy kimondatlan kérdésekre válaszol.

- Te – kezdtem bele.

 - Igen hallom a gondolataidat nem mindet, de hallom. – atyaisten. Akkor többet nem gondolhatok semmire.

- Ne hülyéskedj már. – mosolyodott el. – Csak ha rá koncentrálok, akkor hallok.

- Akkor most eléggé koncentrálsz.

- Valahogy úgy. – rám nézett. – Tudni akarom, miket gondolsz.

~ Rólad? - mondtam, magamban.  

- Meg úgy mindenről.

~ Tudod, mit mond el ki és miért akart megölni. – mondtam még mindig magamban. 

- Te lettél volna az áldozatuk. – mondta. – De mivel nem voltál azon a helyen ahol lenned kellett volna és Riley volt ott őt vitték magukkal. – rossz volt mind ezt hallgatni, de mivel azért jöttem ide, hogy kiderítsem mi történt muszáj, leszek. – A lábát azért választották el testétől, mert így lett belőle áldozat. Ha csak megölték volna, akkor csak egy szerencsétlen lett volna, aki meghalt, de így nem. A lábai levágásával feláldozták őt, hogy a következő generációjuknak is az maradjon a területük. – rosszul lettem. Már nem tudtam ezt hallgatni tovább. Szegény barátnőmnek azért kellett meghalnia, hogy ők megtarthassák a területüket? Éreztem, hogy valami jön, felfelé ami ki fog jönni belőlem. A kezemet a szám elé rakta és szaladni kezdtem a mosdó felé. Mikor beértem felhajtottam a wc fedelét és már ki is jött belőlem. 15 percig biztos gubbasztottam a mellékhelységben. Mikor már elmúlt a rosszul létem-felálltam a hideg kőről és akkor láttam mag, hogy Justin ott áll az ajtóban.

- Mióta állsz itt? - szememet lesütöttem.

- Már egy ideje. – a mosdóhoz mentem kiöblítettem a számat jó alaposan aztán elindultam Justin felé. Ahogy egyre közelebb értem hozzá láttam, hogy a sebei már gyógyulni kezdtek. Mondta, hogy gyorsabban gyógyul, de ennyire.

- Akkor úgy tűnik, beindult a gyógyulás ezért érzem jobban magam. – mondta. Megint a fejemben hallgatózik már egy kicsit zavar. – Sajnálom, befejezem.  – nézett rám sajnálkozó tekintettel. Ideje volt már. Ezt még hallhatta, mert rögtön nevetni kezdett.  – Jobban vagy? – kérdezte.

- Igen. – úgy tűnik most nem nagyon bírtam végig hallgatni mi is történ valójában barátnőmmel. Megtudtam mindent, amiért visszajöttem még többet is és azt kell, mondjam most, hogy ilyeneket is megtudtam az még jobban arra sarkal, hogy itt maradjak és megvédjem az embereket tőlük és bosszút állhassak barátnőm megöléséért. Kopogásra lettem figyelmes. Az órára néztem, ami pont a fürdőszoba szembeni falon volt elhelyezve. 7:27-et mutatott. Így elbeszéltük az időt? Justin még mindig előttem állt mikor elindultam, hogy kinyissam az ajtót megfogta vállam.

- Várj itt. – mondta. Elment az ajtóig és a bejárat mellett volt egy kis ablak, amin kikukucskált. – Egy öreg néni az. – nézett vissza rám. Rögtön tudtam ki az. Oda siettem az ajtóhoz elfordítottam benne a kulcsot és kinyitottam az ajtót. A bejárat pont úgy nyílt, hogy Justin eltakarta, ami nem is volt baj, mert hiába kezdett el gyógyulni akkor is egy hatalmas kötés van mellkasán, ami át van vérezve.

- Jó reggelt. – köszöntöttem. – Miben segíthetek? – az öregasszony csak nézett rám azután a ruhámra vetett egy pillantást. Amit én is megtettem és akkor vettem észre, hogy vajszínű kisnadrágom és fehér felsőm véres. Ez meg miért nem vettem észre?

- Jól van? – kérdezte aggódva. – Mert itt elég sok a vér. – állt odébb az ajtóból. Egészen az autótól vérnyomok vannak a házig. Nem volt olyan sok csak azokon a helyeken volt egy nagyobb folt ahol még este megálltam Justinnal mert alig bírtam el. De valamit ki kell találnom.

- Őm tudja este nagyon vérezni kezdett az orrom. – csak ez jutott eszembe.

- És kié az autó? – ilyen kíváncsi öreg nénit.

- Egy barátomé ő hozott vissza. – egy kis csend után a néni még egyszer rám nézett.

- Rendben nem is zavarom tovább. – indult el. - További szép napot.

- Önnek is. – azzal bezártam az ajtót. Egy nagy levegőt eresztettem ki számon. És rögtön az eddig ajtó mögött Justinra néztem. - Miért nem szóltál, hogy véres a ruhám?   

- Azt hittem tudod. – húzta össze szemöldökét.

- Ahj. – legyintettem egyet és a szoba felé indultam. Lekaptam felsőm és a földre dobtam nem foglalkoztam azzal, hogy ott van és lát ideges lettem amiatt, hogy megint hazudnom kellett és olyankor semmi nem szokott érdekelni. A földön heverő ruhákhoz mentem kivettem egy trikót és felkaptam magamra. A kisnadrágomat is levettem és a felsőm mellé hajítottam egy rövid sortot húztam magamra. Mikor megfordultam Justin megint ott állt az ajtóban. – Miért állsz ott már megint? – kérdeztem idegesen.

- Kérdezhetek valamit? – lépett be a szobába.

- Kérdezz. – a földről felvettem két véres ruhám és vártam Justin mit akar.

- Minek neked az íj és a nyíl? – ahogy ezt kimondta rögtön rá pillantottam. Persze az ajtó mellé raktam és ő ott állt hülye lett volna, ha nem veszi észre. Úgy döntöttem, ha már ő mindent elmondott és is elmondom neki.

- Megvédeni magam. – semmit nem szólt csak mosolygott ezért ott hagytam had vigyorogja ki magát. Bementem a fürdőbe a ruhadarabokat a mosdóba dobtam és hideg vizet engedtem rá. Mikor visszamentem még mindig mosolygott. Most tényleg viccesnek találja, hogy meg akarom védeni magam?

- Nem dehogyis. – egyből rá néztem.

- Megint kezded? – kezét mellkasa elé tette védekező pózba. Mikor leeresztette kezét valami pityegni kezdett. A nadrág zsebéhez nyúlt és előhúzta telefonját. A füléhez emelte és beszélni kezdett.

- Mondjad. – úgy gondoltam nem nézem végig, amíg ő telefonál. Így elmentem mellette és a konyhába vettem az irányt. A tv-t, ami a hűtő mellet volt bekapcsoltam. A csaphoz mentem, hogy igyak egy kis vizet. Mivel nem hozam magammal semmi élelmet meg italt ezzel kell beérnem, amíg nem, vásárolok egy keveset.

- Rövid híreink következnek.:

Újabb halott lány Stanwood erdőjében. A 18 éves Amanda Perez-t 4 óra körül találták meg. Arcán és lábán harapás nyomokat találtak.  A szülei nem nyilatkoztak híradóknak, de az eset mindenkit megrázott.

Mikor ezt meghallottam a pohár azon nyomban kiesett a kezemből és darabokra tört.

12.fejezet

Ahogy ígértem hosszabb résszel jöttem és egy új külsővel remélem mint a kettő tetszeni fog.: D a mai részben Zoe megtud egy dolgot ami nem fog szép fényt vetni Justinra. de a többit olvassátok el .:D és most már tényleg várok 1-2komit: ) jó sz.: )

~Ann.xd

Amit meg is tettem. Mikor a szélvédőn bámultam ki észrevettem, hogy ott fekszik véresen az autó előtt.  

Ki akartam menni hozzá, de eszembe jutottak szavai -, Bármit látsz, te semmi esetre ne szállj ki. De hát még sem hagyhatom, hogy meghaljon. Ismét megnyomtam a gombot. A kulcsot benne hagyta a gyújtásban, hogy lássak is valamit a fényszórók segítségével. Félve, de kinyitottam az ajtót és oda rohantam hozzá. Mivel a hasán feküdt átfordítottam a hátára, és amikor megláttam, hogy sokkal, de sokkal véresebb, mint amennyire a kocsiból láttam. Nem tudtam mit tegyek. Az arca tele volt karmolásokkal pont, mint Rileynak. A mellkasán volt a legnagyobb, ami olyan csúnyán nézett ki, hogy már attól félte ebbe belehal. Mikor meghallottam egy hangot a nevemet súgta.

- Zoe. – Justin arcára néztem a szemei félig nyitva voltak. Ő súgta a nevem. – Szállj vissza a kocsiba. – nagyon halkan és nagy levegőkkel mondta el ezt a mondatot. Nem hiszem el, hogy még mindig engem véd. Azok után, hogy ő itt fekszik és kitudja mi lesz, vele még mindig azt akarja, hogy nekem ne essen bántódásom.

- Nélküled nem. – mondtam és óvatosan megfogtam karját és ülő helyzetbe húztam.

- Nekem nem lesz, bajom ülj vissza. – mondta még mindig gyengén. Még, hogy nem lesz baja? Most csak viccel? Nem érdekelt mit mondott akkor is valahogy be kell raknom az autóba és el kell őt vinnem innen. Bár itt lenne az íjam akkor meg tudnám védeni magam és Justint is. Már majdnem a kocsi ajtajánál voltunk. Szegényt a földön vonszoltam végig és ő csak fájdalmasakat nyögött. A nyitott ajtón próbáltam az ülésre ültetni, ami kis idő után sikerült. Bezártam az ajtót és a másik oldali ajtóhoz futottam. Gyorsan beszálltam és elindultam volna, de észrevettem, hogy az a valaki a kocsi előtt állt. A fényszóró nem világította meg rendesen ezért nem láttam, hogy néz ki. Messze állt az autótól, de mégis olyan közelinek éreztem. Nem tudtam mit csináljak, de azt nem várhatom meg, hogy velem is azt tegye, amit a mellettem ülő Justinnal. És az igazat meg vallva autót nem is tudok vezetni, de tennem kell valamit. Még emlékszem mikor Anne megszerezte a jogsiját. Mindig elmondta nekem, hogy a baloldalról a gáz középen a kuplung jobboldalról pedig a fék van elhelyezve. Nem tétováztam megragadtam a kormányt és rátapostam a gázpedálra. Mikor elértem azt a valakit azt hittel el fogom gázolni, de ahogy arra helyre értem olyan gyorsan ugrott el, hogy nem is láttam hol ért földet. Hátra néztem épp, hogy pár másodpercre a kocsi kanyarogni kezdett nem tudtam mit csináljak csak a kormányt kezdtem rángatni. Pár centiméteren múlt, hogy nem vezettem bele magunkat az árokba, de azt is Justinnak köszönhetem. Mert még így is, hogy alig van testében erő oda nyúlt a kormányhoz és egyenesbe hozta az autót.

- Csak az utat figyeld. – mondta erőtlenül. Figyeltem, de azt sem tudtam hová megyek, hogy még is hol kötünk ki. – Menj, csak egyenesen mikor meglátsz, egy hatalmas plakátot ott fordulj be és már látni fogod, hogy melyik ház a tied. – tehát csak egyenesen kell, mennem aztán egy kanyar és ott leszünk. Beletelt vagy 15 percbe mire elértük azt a nagy plakátot. A mellettem ülő sebesült áldozat már alig volt eszméleténél. Néhányszor rá néztem és mondtam neki.

– Maradj ébren. – mikor bevettem a kanyart körű belül 80km/órával azt hittem felborulunk, de szerencsémre nem történt meg. Még egy 5 perc vezetés után megláttam a sisakvirágokkal beterített házat így lassítani kezdtem. Mikor az autó teljesen megállt körül néztem mielőtt kiszálltam hátha követett az a valaki, de mivel nem láttam semmit úgy döntöttem kiszállok. Mikor Justin oldalához értem és kinyitottam az ajtót végképp nem tudtam mit tegyek vele. – Hívok mentőt. – mondtam és a kisnadrágom zsebéhez nyúltam, amiben benne volt a telefonom. 

- Ne. – nyúlt oda kezemhez.

- De én nem tudok rajtad segíteni. – mondtam komolyan. – Ide szakemberek kellenek.

- Majd segítek. – nézett szemembe. – Elmondom, mit csinálj. – azt hittem csak rosszul hallok.

- És ha elrontok valamit?

- Nem fogsz, hiszek benned. – örülök, hogy ő hisz, mert én egy cseppet sem. Segítettem neki kiszállni a kocsiból és a ház bejáratához indultunk. Egészen addig támogattam. Kinyitottam az ajtót az ágyhoz vittem és rá fektettem. – Van elsősegély doboz a csomagtartóban. – mondta. Kiszaladtam kinyitottam a csomagteret és ott volt egy piros kereszttel a tetején kiszedtem és rohantam vissza, ahogy csak tudtam. Letérdeltem az ágyhoz és kinyitottam a dobozt. Sok minden volt benne, amiket felismertem az a ragtapasz, olló, sebfertőtlenítő, géz és még sok minden. Megláttam egy elsősegélynyújtás feliratú kis könyvet. A kezembe vettem és kinyitottam, de nem néztem 5 másodpercnél tovább, mert Justin kivette a kezemből. – Ez nem fog kelleni. – nézett a kis könyvre és ledobta mellém. – Fogd meg az ollót és vágd le a pólóm. – rá néztem és olyan fejet vágott, amivel önbizalmat adott. Megfogtam az ollót és a felsője végét vágni kezdtem. Egészen a nyakáig vágtam. Mikor leraktam az ollót a kezemből szétnyitottam pólóját és még rondább volt, mint amit eddig láttam. – Most fertőtlenítsd le. – a kis üveg után nyúltam és egy vattáért, amire tehetek a szerből. Már majdnem a sebhez értem mikor eszembe jutott.

- Ez csípni fog. – mondtam neki.

- Nem baj csináld. – ahogy a vatta pamacs a sebhez ért fájdalmas nyögés hagyta el száját. Azonnal levette róla és kétségbeesetten néztem rá. – Folytasd. – mondta. Lassan megint a sebe fölé emeltem kezem és ráhelyeztem. Most nem adott ki semmilyen hangot, de szemeit összeszorítva tűrte a fájdalmat. Már majdnem kifogyott az üvegből mire végeztem a fertőtlenítéssel. Ránéztem és valahogy éreztem, hogy még csak most jön a java. – Össze kell varrnod. – hogy mit csináljak? – mondtam magamban. – A doboz legalján találsz egy tűt és némi cérnát. – kipakoltam a dobozból és ahogy Justin mondta ott volt a tű és egy fekete cérna. Fogtam a kezemben a két eszközt és most éreztem úgy, hogy ezt már nem tudnám meg csinálni. Justin láthatta, hogy vacillálok, mert a keze megjelent az enyémen. – Menni fog eddig is jól csináltad. - biztatott. – Fűzd be a cérnát és ess neki. – vettem egy nagy levegőt és befűztem a cérnát igaz nem volt könnyű, de sikerült. Remegő kézzel tartottam a seb felett a kezem. – Gondolj arra, hogy a zoknidat varrod. – mondta. Ezzel csak egy baj van sosem varrtam még zoknit, ami azt illeti még soha nem varrtam. – Csináld, essünk túl rajta. – próbáltam úgy nyugtatgatni magam, hogy mély levegőket vettem és kifújtam. Utána üres kezemmel oda nyúltam a sebhez és egy kicsit összehúztam a tűvel átszúrtam bőrén és így folytattam tovább. Mikor már az utolsó öltést végeztem könnyebbültem meg. Justinra néztem, akinek tiszta verejték volt a homloka. Biztos nagyon fájt neki csak nem akarta még jobban rám hozni a frászt azzal, hogy fájdalmasan felkiabál. Ezért csak összeszorított szemmel és fogakkal várta a végét. Eltéptem a cérnát és a tűvel együtt a földre dobtam. Ismét rá néztem, hogy kell- e még valamit csinálnom. Justin kinyitotta a szemét és óvatosan a mellkasára nézett. – Már csak a géz hiányzik. – abból legalább 5 volt a dobozban. Megfogtam az egyiket és mikor visszanéztem láttam, hogy fel akar kelni.

- Te meg mit csinálsz? – raktam vállára kezem.

- Muszáj felkelnem, hogy át tudj kötözni. – és akkor jöttem rá, hogy igaza van. Segítettem neki felülni ő próbálta tartani magát, de annyira gyenge volt, hogy muszáj voltam még tartani is. Ráültem az ágy szélére és egy kicsit magamra döntöttem Justint. Nagy nehezen bár, de 3 géz segítségével körbe tudtam tekerni betegemet. Óvatosan visszafektettem az ágyra és akkor álltam neki a kisebb sebeinek. Szerencsére már varrnom nem kellett csak fertőtlenítenem, de nagyon spórolnom kellett vele, mert így is alig jutott minden kis sebére. Pár helyen még gézzel bekötöztem és kész is lettem. Leültem az ágy oldalához és kifújtam magam. Mikor a kezemre néztem, amit vért borított még a varrás miatt azonnal mentem megmosni. Mikor vissza értem akkor láttam, hogy a sérültem el aludt legalább is reméltem, hogy alszik és nem más. Oda mentem és fölé hajoltam. Hallottam, ahogy szuszog így hát meg nyugodtam. Összepakoltam a holmit, a fotelt, amit a szobai ajtó mögött találtam oda húztam az ágy mellé. Még megnéztem, hogy mindent bezártam-e azután a fotelba ültem egy darabig majd elnyomott az álom.  

Mikor felébredtem nem volt még reggel csak hajnali 4 óra. A nyakam kicsit fájt a fotelban töltött időtől. Kiszálltam alvóhelyemről és egy nagyon nyújtózkodtam. A még mindig alvó Justinra néztem, akinek sebei még mindig csúnyák voltak. A mellkasán lévő kötés már kezdett átvérezni. De mivel láttam és hallottam, hogy még mindig szuszog ezért nem ijedtem meg. A konyhába mentem egy pohár vízért. Ahogy a folyadék a pohárba csobogott eszembe jutottak az esti dolgok. És azon töprengtem, hogy az a valaki miért nem követett ideáig. Vagy mégis ki volt az? Vajon az-az alak volt, aki engem támadt meg vagy az aki Rileyt. Az már biztos, hogy engem valami más harapott meg, mert rajtam csak egy seb volt, de Riley és Justinon viszont karmolás nyomok tömkelege látszódott. Belekortyoltam a pohárba és halk suttogásokat hallottam. A nevemet mondta.

- Zoe. – a poharat leraktam az asztalra és bementem a szobába ahol Justin feküdt. Mikor beértem láttam, hogy majdnem talpra állt.

- Mit művelsz? – rohantam oda hozzá. Az ágy szélében kapaszkodott, hogy el ne essen. Rám nézett barna szemeivel aztán elmosolyodott.

- Azt hittem valami bajod esett. – mondta. Már a hátát fogtam és óvatosan fektettem vissza.

- Nekem semmi bajom – néztem szemeibe. – de neked annál inkább. Most már tényleg be kell, vigyelek egy kórházba. – ültem az ágy szélére.

- Nem lesz semmi bajom. Felesleges a kórház. – ez most komolyan mondta?     

- Felesleges? – álltam fel hirtelen. – Itt fekszel egy hatalmas sebbel a mellkasodon és még egy csomó kis sebed is van. És te azt mondod felesleges. – keltem ki magamból igaz nem ordibáltam csak hangosan magyaráztam.

- Higgy nekem. – ha azt akarja, hogy higgyek, neki elmondja mi történ és ki volt az-az alak.

- Mond el mi történt. – mondtam neki.

- Jobb, ha nem tudod. – nem épp erre a válaszra számítottam.

- Mond el. - mondtam szinte parancsolóan. – Már nem tudom, mi folyik itt. Mikor először ide jöttem azt hittem lesz egy jó nyaram, de egyszer csak minden pokollá vált. – kezdtem el mesélni.  – Először engem kórházba jutatott valami azután a barátnőmet megölték. A rendőrök szerint állat volt, de én nem hiszem el. – kezdtem el a szobában mászkálni.  – Aki téged megtámadott ugyan olyan sebeket hagyott rajtad amilyenek Rileyn voltak. És az nem állat volt. Azt nem tudom én miért kerültem kórházba és miért veszítettem el az emlékezetemet, de valami köze van mindehhez.

- Sajnálom, ami a barátnőddel történt, de biz bennem. – megpróbált felülni. – Nem mondhatom el, mert akkor engem megölnének, és még nem tudom megvédeni magam ellenük, de addig, amíg el nem jön, a pillanat megpróbállak rávezetni a dolgokra.

- Tehát te tudsz valamit? – néztem rá.

- Mindent tudok. – megdöbbentem.

- Mi az a minden? – kérdeztem megint.

- Amióta először találkoztunk onnantól kezdve mindent tudok.  – ezt a mondatát nem nagyon értettem.

- Ezt úgy érted tudod, hogy mi támadott meg és azt is, hogy Rileyt ki ölte meg? – nem válaszolt erre a kérdésre csak bólintott egy kicsit utána lehajtotta a fejét. Teljesen megdöbbentem a szám „o” alakot öltött. – Miért nem mondtad el a rendőrségnek? – ordítottam rá. - Miért hallgattál el egy ilyen fontos dolgot? És még is ki volt az?

- Sajnálom, de nem tehettem. – rázta meg a fejét. – Ahogy már mondtam, ha bármit mondanék, megölnének.

- Ezért inkább hallgattál ahelyett, hogy lecsukattad volna őket. – és eszembe jutott, hogy engem Justin mentett meg. – Te… te – néztem rá. – ott voltál, amikor megtámadtak? – elfordultam nem akartam hallani a válaszát.

- Igen, ott voltam. - akaratlanul is egy könnycseppeset ki szememből.

- Ki volt az? – tudni akartam legalább ezt. Rá néztem a szemeim már könnyesek voltak. Nem válaszolt csak nézett rám.  – Mond már el! – kiabáltam rá síros hangon.

- Én

11.fejezet

Egy kis késéssel ugyan, de megérkezett a folytatás : d kicsit rövidebb mint a többi, de majd holnap hosszabbat hozok. jó sz.: ) 

~ Ann.xd

A gázra lépet és már el is indultunk a számomra még ismeretlen hely felé. 

Már egy ideje autózhattunk mikor megállt egy Piel de Lobo Restaurant nevezetű kivilágított hatalmas háznál. Justin leparkolt és leállította a motort. A kulcsot, amit kivett a gyújtásból zsebre dugta. – Mit szólsz? - fordult felém. – Ez a kedvenc helyem. – mosolyodott el ismét.

- Szép. – mondtam egy fél mosollyal az arcomon. A megmentőm sóhajtott egy nagyot azzal kiszállt az autóból. Most meg mit mondtam? Végig követtem a szememmel, ahogy megkerüli a kocsit és kinyitja nekem az ajtót. Kiszálltam luxus verdájából és az étterem bejárata felé mentem.

- Igazad van, menj úgy mintha egyedül lennél. – szólt oda nekem mikor már majdnem az ajtónál voltam. Hátra néztem és ő még mindig a kocsija mellett állt. Nem értem most mi baja és miért kell ilyen bunkón beszélnie? – Azt hittem eljövünk lesz egy szép esténk erre te ilyen bunkó vagy. – kezdett egy kicsit ideges lenni. Ezt nem akartam hagyni ezért visszaszóltam neki.

- Mégis miről beszélsz? – léptem előre egy lépést. – Nem én vagyok a bunkó, hanem te. – mutattam rá. Úgy tűnik, azért kezdünk el veszekedni, mert voltam olyan faragatlan, hogy ott hagytam a kocsinál.

- Pedig azt hittem te értelmes csaj vagy, de te se vagy más, mint a többi. – na, jó most már tényleg kezd felhúzni.

- Azért kapom ezt a lecseszést, mert ott hagytalak a csili-vili autódnál?

- Nem erről van szó. – mondta egy kicsit higgadtabban .  

- Akkor még is miről? – folytattam a veszekedést. – Nem ismerjük egymást nem értem milyen problémáid lehetnek még velem.

- Mindegy hagyjuk az egészet. - mondta. A zsebéhez nyúlt előhúzta a kulcsokat és megnyomott rajta egy gombot. Az autó egy villanással jelezte, hogy bezárult. Justin elindult felém, de engem még mindig az izgatott miért volt ilyen. Tudni akarom, miről van szó, ha nem arról, hogy ott hagytam a kocsinál. Mikor mellém ért ment volna tovább, de én megakadályoztam azzal, hogy megfogtam karját.

- Mond el. – néztem szemeibe. Most olyan voltam, mint egy rendőr, aki ki akarja faggatni. Egy részem azt is akarta csinálni, mert valahogy volt egy olyan érzésem, hogy valami komoly van a háttérben.

- Mondtam, hogy hagyjuk. – nézett erőteljesen a szemembe.

- Tudod mit. – engedtem el a karját. – Inkább haza megyek. Justin döbbent fejet vágott. Mikor elindultam volna megragadta a kezem.

- Ne menj. – nézett szinte kölyökkutyanézéssel. – Mostanában rossz napjaim vannak nem akartam bunkó lenni. Maradj, kérlek. – valamiért nem tudtam neki ellenállni, de nem akartam olyannak látszani, aki rögtön beadja, a derekán mihelyst felveszi a megbánt tekintet.

- Bocs, de én tényleg menni akarok. – mondtam. Még mindig úgy nézett rám, hogy majdnem megzabáltam, de muszáj voltam bekeményíteni. Úgy sem lehetne köztünk semmi, hiszen ő egy sztár én meg egy senki vagyok. Még egy rohadt szakmát sem tudtam megszerezni.

- Mégis, hogy gondoltad a haza utadat? – kérdezte.

- Majd fogok egy taxit. – mondtam magabiztosan.

- Akkor egy ideig várhatsz, mert erre nem járnak taxik. – húzta fel szemöldökét.

- Már, hogy ne járnának.

- Ez egy kis falu messze a belváros higgy nekem erre még a buszok is ritkán járnak. – igaza lehet, mert az a busz, amivel jöttem az vinne vissza a szülővárosomba. Legalább is a nő, akinél telefonon lefoglaltam a jegyet az útra az azt mondta. – Majd én, visszaviszlek, ha tényleg menni akarsz.

- Akarok. – elengedte karomat és visszaindult kocsijához. Szép kis este volt mondhatom. Ilyen hülyeségek miatt ment el a kedvem az egésztől. Már csak az ágyat akarom látni, amire lefeküdhetek és elaludhatok. Mivel már sötét volt azon is gondolkoztam miután megérkeztünk és Justin elmegy, meglátogatom az erdőt, de úgy döntöttem, hogy csak holnap kezdek, neki mivel a fáradság miatt nem lennék elég éber.

Már úton voltunk és úgy éreztem mintha a vissza út hosszabb lenne, pedig mindig fordítva van. A fejem az ablaknak volt döntve néztem a sötétséget és a gyönyörűen világító holdat. Mindig is szerettem nézni még kiskoromban volt, hogy egész éjjel fent voltam és csak bámultam ameddig el nem tűnt az égről. A szüleim nem is értették miért vagyok olyan fáradt. Az oldalsó visszapillantó tükörbe néztem és arra lettem figyelmes, hogy valami jön utánuk. Ami nem egy másik autó volt. A fényszórók sokkal messzebb vannak egymástól azok inkább olyan távolságra voltak egymástól, mint az emberi szem. Egyre közelebb ér mikor meg hallottam egy nagy koppanást a tetőn. Teljesen megrémültem. Mi az isten lehet ez? Justin lefékezett. Az a valami leugrott a tetőről az autó mögé. A mellettem ülő srác kikapcsolta a biztonsági övét, leállította a motor és kivette a kulcsot. A világítás, amit a fényszóró adott már az sem volt amiatt, hogy leállította motort már csak a hold adott némi fényt.

- Figyelj rám. – fordult felém komoly fejjel amit még a sötétben is láttam. – Mikor kiszállok, megnyomod ezt a gombot. – adta a kezembe az autó kulcsait és rá mutatott a kis kerek gombra. – Bármit látsz, te semmi esetre ne szállj ki. Megértetted? – nem tudtam mit mondani még is mit akar csinálni? – Zoe. – fogta meg a kezem. – Biz bennem nem lesz semmi baj. – dehogyisnem lesz, már most baj van. Még is mi az isten van oda kint? Elengedte kezem és az ajtó nyitójához nyúlt, amin rajta volt egy ideig a keze azután meghúzta maga felé és kitárult. Automatikusan megfogtam a pólója úját. Nem csak magamat féltettem, hanem őt is. Visszanézett rám és csak annyit mondott. – Nyomd meg a gombot. – azzal kiszállt a kocsiból becsukta az ajtót és én tettem, amit mondott megnyomtam a gombot. Az autó villant egyet, ahogy az étteremnél is, de arra az egymásod percre is elég volt, hogy lássam valaki állt Justin mögött. Egy ember. A hold adta csöppnyi fényben csak az árnyékukat láttam. Mikor megfordult nem csinált semmit olyan volt mintha beszélgetnének. Még egy ideig nyugodt volt a körülmény azután az a valaki Justinra vetette magát. És onnantól kezdve nem láttam semmit csak hallottam. A kocsi párszor mozogni kezdett mintha valakit neki csaptak volna. Láttam párszor árnyékokat és üvöltéseket fájdalmas üvöltéseket. A pánik teljesen úrrá lett rajtam a kezem remegni kezdett a szívem úgy vert, hogy majdnem át ütötte bordáimat a levegőt kapkodva vettem. Az üvegen át már semmit nem láttam és hallottam. Eszembe jutott a kezembe lévő kocsi kulcs. Úgy döntöttem beindítom a motort és bekapcsolom a fényszórókat. Amit meg is tettem és mikor a szélvédőn bámultam ki észrevettem, hogy ott fekszik véresen az autó előtt.        

10.fejezet

megérkezett a mai rész is .: D és ahogy ígértem már Justin is benne van ; ) jó sz.: ) 

~Ann.xd

A festés kissé kopott volt, de engem most ez érdekelt a legkevésbé. Mihelyst ma besötétedik, útnak indulok az erdő mélységébe. 

A mai nap folyamán még pár szót beszélgettem az öreg hölggyel azután belevetettem magam a felkészülésre. Mivel nem emlékszem arra, hogy és miként indultam el otthonról a bőröndömet pakoltam ki legelőször. Szerencsémre minden benne volt, amire csak szükségem lehet. A ruhákat az ágyra dobáltam az íjat és a nyilakat pedig a bejárati ajtó mellé helyeztem le. Ruháimat levettem és lezuhanyoztam. A vízcseppek csak úgy záporoztak végig testemen. 15 perc után kiléptem a zuhany alól megtörölköztem és felöltöztem. Először a fehér neműmbe bújtam be azután egy rövid farmernadrág és egy fehér trikóba. Még felvettem hozzá sötét tornacipőmet és már készen is voltam. De mivel nyár van, később sötétedik, mint szokott így van még pár órám a naplementéig. Úgy döntöttem elmegyek és megnézem, a nyaralót hátha elveszett emlékeimet ott megtalálom. Telefonom belecsúsztattam zsebembe a kulcsot, amit még az öreg néni hagyott az asztalon megfogtam és elindultam. A nyilat úgy gondoltam, hogy nem viszem, mivel fényes nappal kicsit feltűnő lenne. Így hát bezártam az ajtót, a kulcsokat is zsebre raktam és sebes léptekkel indultam el. Mikor az útra értem akkor jutott eszembe, hogy én nem is emlékszem merre is van a ház. Csak álltam ott, de nem tudtam, merre induljak. A szálláshoz is csak azért tudtam az utat, mert még tegnap este megnéztem a neten merre kis kell mennem a buszállomástól. Így nem volt más választásom csak baktattam a kis faluban céltalanul. Már 10 perce biztos úton lehettem mikor meg láttam egy boltot. Eszembe jutott, amit még a lányok meséltek a kórházban. Éppen vásároltunk és mikor jöttünk ki a boltból én neki vágtam az ajtót Justinnak. Közelebb mentem a helyhez. Egy átlagos kis bolt volt. Mikor az ajtóhoz értem alaposan szemügyre vettem a helyet. Nem volt semmi, ami számomra érdekes lehet.

- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim. – megrezzentem. Ő volt az. Lassan fordultam meg, ahogy megláttam arcán mosoly terült. Csak néztem rá meg sem szólaltam a tudatalattim megint vészriasztást küldött az agyamnak. – Azt hittem már soha nem látlak többé. – mondta és egyre közelebb jött felém. Mikor oda ért mellém mélyen a szemembe nézett. – Itt találkoztunk először emlékszel? – mondani akartam, hogy nem még mindig nem emlékszem, de mikor hozzám ért képek kezdtek záporozni a fejemben.  Az, ahogy neki vágtam az ajtót és utána egy csomó szór bocsánatot kértem tőle. Az is, ahogy Riley hátra rántott, hogy ő is bemutatkozhasson.  Eszembe jutott minden, ami a boltnál történt. Kikerekedett szemmel néztem rá. – Mi történt? – kérdezte mosolyogva. – Csak nem emlékszel?

- Hogy csináltad ezt? – néztem rá. Mikor megérintett akkor kezdtem el emlékezni.

- Mire gondolsz? – nézett rám még mindig mosolyogva.

- Mikor hozzám értél akkor visszajött a boltos emlékem. – nevetni kezdett.

- Úgy tűnik jó hatással vagyok rád. – mosolya levakarhatatlan volt. Eszembe jutott, hogy igazából hová is indultam.

- Meg tudnád nekem mutatni a nyaralót? – az igazság az, hogy még mindig féltem tőle, de ha ez a hely és az ő jelenléte visszahozott emlékeket, akkor ott is meg kell történnie.

- Nem is tudom. – mondta az állát dörzsölgetve. – Még meg sem köszönted, hogy meg mentettem az életedet. – miért ilyen fontos ez neki?

- Köszönöm. – mondtam ki hadarva. – akkor elviszel oda?

- Ennyi? – rázta a fejét. – Azt hittem többet érdemel a megmentőd egy szimpla köszönőmnél  – még is mit akar még tőlem? – Mondjuk egy vacsorát ma este? – na, jó ez olyan volt mintha hallotta volna a gondolataimat.

- Bocsi, de ma este nem érek rá. – mivel mára terveztem az első túrámat az erdőben.

- Látni akarod a házat vagy sem? – szemöldökét a magasba emelte és várta a választ. Látnom kell a házat szóval muszáj lesz bele egyeznem.

- Rendben. – egyeztem bele.

- Gyere utánam. – mondtam és elindult én pedig utána mentem. Út közben nem szóltunk egymáshoz. Még mindig éreztem a félelmet, de valahogy megpróbáltam elnyomni magamban. Körül belül 15 percet gyalogolhattunk mire megállt egy hatalmas ház rozoga fakapuja előtt. – Megjöttünk. – nézett rá. – Bemenjünk az udvarra? 

- Igen. – de még is, hogy gondolta, hogy bemenjünk? Justin megkapaszkodott a kerítésbe két lábával egy kiálló fadarabra állt feltolta magát és átlendült a másik oldalra. – Normális vagy? Ezt nem szabad. – körül néztem, hogy valaki szemtanúja volt-e az iménti akciónak, de szerencsére nem volt ott senki.

- Azt mondtad be akarsz jönni. – kezével felém intett. Azt várta, hogy most én ismételjem, meg amit ő az előbb. Valahogy azt éreztem muszáj megtennem az emlékeim miatt is. – Állsz, még ott egy darabig vagy végre átlibbensz ide hozzám? – lábaim megindultak a kerítés felé és azon kaptam magam, hogy már a tetején vagyok. Hirtelen oldalra borultam és a föld felé estem mikor Justin elkapott.

- Hányszor mentselek még meg? – kérdezte mosolyogva. Olyan közel volt arcunk egymáshoz, hogy éreztem leheletét bőrömön. Déjá vu érzésem támadt mintha már lettem volna ilyen közel hozzá. Csak azt nem tudom mikor. Lerakott, de még mindig mosolygott. Beljebb ment az udvarra. Se a ház se semmi nem volt ismerős. Hiába néztem bármerre minden idegen volt számomra. – Rémlik valami? – kérdezte.

- Nem, semmi. – szomorodtam el.

- Akkor szerintem menjünk. – mondta és elindult vissza a fakerítéshez. Csalódottan bár, de én is elindultam. Mire oda értem Justin már átmászott az omlatag kerítésen. – Itt vagyok, ha megint zuhansz. – mosolygott ismét. Mióta a boltnál találkoztunk csak mosolyog folyton folyvást. Örülök, hogy valakinek jó napja van, de már egy kicsit idegesít.  Most óvatosabb voltam ezért nem is ismétlődött meg az előbbi zuhanásom. Mikor a talajhoz ért a lábam Justin tapsolni kezdett. – Brávó. 

- Marha vicces vagy. – mondtam gúnyosan.

- Fél 9-re érted megyek.  – mondta az órájára nézve. – Akkor, szia. – megfordult és az utcaellenkező irányába futott. Csak nézem utána mikor eszembe jutott mégis, hogy akar eljönni értem mikor nem is tudja, hol van a szállásom. Nem is baj legalább megúszom ezt a vacsora dolgot és koncentrálhatok a fontosabb dolgokra. Visszaindultam a mostani lakóhelyemre. Ahová fél óra alatt találtam vissza. Ahogy beértem a házba rögtön az ágy felé vettem az irányt. A ruha halmaz, ami rajta volt lesöpörtem és ráborultam. Néztem a plafont és azon töprengtem mit vegyek fel. Még magam is elcsodálkoztam rajta. Miért is gondolkozok ezen? Hiszen nem is fog jönni. Inkább azon kéne gondolkoznom, hogy találok magyarázatot Riley halálára. Elszundikálhattam, mert mire felkeltem már kezdett sötétedni. Az órára néztem, ami már háromnegyed 9-et mutatott. Tehát Justin tényleg nem jön. Próbáltam nem foglalkozni a dologgal, de igen is zavart, hogy nem jött. Hogy miért? Azt nem tudom, de mióta a kerítésen átesve a karjában tartott fura érzések kezdtek el bennem kavarogni és a félelem tovaszállt. A földön heverő ruháimhoz mentem. Kihúztam a fekete cicanadrágom és egy szintén fekete trikót. Öltözködni kezdtem mikor meghallottam egy dudaszót.  Kinéztem az ablakon és ott ült bent a szuper kocsijában és engem várt. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem. Örültem, hogy itt van. A fekete ruhadarabokat eldobtam a kezemből és visszarohantam a ruha halmazhoz. Dobálni kezdtem őket, de mivel nem arra készültem, hogy vacsizni megyek valakivel így nem raktam be semmi elegánsnak mondható ruhát. Ezért felvettem a vajszínű rövid nadrágom és egy ujjatlan fehér felsőt. Justin már harmadjára dudált mire én kész lettem. Hajamat gyorsan még megfésültem és már rohantam is kifelé. Mikor az ajtót zártam oda kiabált nekem.

- Az hittem soha nem készülsz el. – mondta miközben szállt ki autójából.

- Te meg késtél. – vágtam én is valamit a fejéhez.

- Szóval vártál? – és ismét megjelent az a mosoly, amit a mai nap folyamán láttam párszor. Erre nem válaszoltam csak rá pillantottam. Mikor az autóhoz értem kinyitotta nekem az ajtót és kezével a belseje felé intett. – Kisasszony. – mondta. Beültem és becsukta az ajtót. Amíg ő megkerülte az autót bekapcsoltam a biztonsági övet. Mikor ő is beszállt a mellettem lévő helyre csak annyit mondott. – Fő a biztonság. – becsukta az ajtaját és ő is áthúzta maga előtt a szíjat elfordította a kulcsot és a motor felbőgött. A gázra lépet és már el is indultunk a számomra még ismeretlen hely felé. 

9.fejezet

Túl vagyunk az 1000 oldal megjelenítésen nagyon boldog vagyok .: ) biztos várjátok már Justin mikor jelenik meg ismét és boldogan mondhatom a holnapi részben már ott lesz .: D jó sz.: )

~Ann.xd

- Nem tudom, de kiderítem, hogy mi folyik itt.

1 hónap múlva

Már eltelt egy hónap Riley halála óta, de még mindig nem tudtam felfogni igazán, hogy mi is történt. Ri temetésén próbáltam erős lenni, de nem sikerült alig 10 perccel a temetés kezdetekor sírva fakadtam. És szinte nem láttam semmit a könnyeimtől. A pap elmondta beszédét és utána egy nem várt személy kezdett el énekelni. Justin Bieber. Mikor megláttam remegni kezdtem. Féltem tőle. Ahogy Aidentől is, aki pár lépéssel Justin mögött állt. Nem értem miért félek tőlük, de valami biztos, hogy van a háttérben. Valamilyen okom biztos van arra, hogy távol tartsam magam tőlük. Lehet, hogy az elveszett emlékeimben erre is fény derülne, de mivel még semmi kis töredéke sem jelent meg elmémben nem tudhatok biztosan semmit. A nyakamon máig látszik a nyom ahol az a valami megharapott és az orvos azt mondta az már nem is fog eltűnni onnan. Az egy hónap alatt nem történt semmi. Anneval minden héten legalább kétszer találkozok. Mikor felvetettem neki, hogy menjük el az erdőben ahol Rileyt megtalálták rögtön lebeszélt róla. Azt mondta eszembe se jusson oda menni se egyedül se senkivel. De én az óta gondolkozok rajta mióta eljöttem a kórházból. Tudni akarom mi történt velem meg a barátnőmmel. Mivel a rendőrség lezárta az ügyet nekem kell kiderítenem, hogy mi történt. Már egy ideje szervezem. Vettem elemlámpát, paprikasprayt és megtanultam íjászkodni is. Ha valamibe bele botlok, akkor legalább meg tudjam védeni magam. Egy hónap alatt legalább négyszer álmodtam ugyan azt. Az erdőben voltam korom sötét volt és valami megtámadott és a lábamba harapott és úgy vonszolt a földön, mint egy rongybabát még fel nem ébredtem. Az álmomban nem volt semmi nálam, amivel meg tudtam volna védeni magam, de most lesz. Minden erőmmel azon leszek, hogy kiderítsem mi történt. Nem tudom magam túltenni a dolgokon. Az emlékeimre lenne szükségem, hogy meg tudjam mi is történt valójában. Lehet, épp ott van a megoldást, de én nem emlékszek rá. Anne pszichológushoz járt, de mára már jobban van, és nem magát hibáztatja a történtek miatt. Viszont nekem nem volt ilyen szerencsém. Még máig járnom kellene, de titokban más felé jártak útjaim. Hetente három alkalommal kellet volna megjelennem, de csak az első héten mentem és utána már inkább kihagytam. Úgy éreztem mikor ott voltam, hogy az a nő, aki a fotelban ült, velem szemben összevissza beszél. Mikor elmondtam neki mit álmodtam az előtt, hogy Rileyt meghozták volna a mentősök megcáfolta, hogy az nem lehet. „ - Ilyen nem létezik ezek csak a képzeleted szüleményei, amik összezavarják az elmédet. Ha emlékezni szeretnél, ne kutass, csak találj. Minden ott van, csak az agyad blokkolja a fájdalmas emlékeidet. Ha tudni szeretnéd mi történt veled, akkor csak emlékezz. – jutott eszembe az egyik alkalom. ”  Mintha az olyan könnyű lenne. Csak emlékezz. Baromság az egész. Szeretnék, emlékezni még sem megy. Mióta haza engedtek a korházból hazudozok a szüleimnek. Minden egyes alkalommal mikor a dokihoz kell mennem anyu el, akar kísérni, de mindig azt mondom „–Már nagylány vagyok.”  De ahelyett, hogy a rendelőbe mennék, nagy ívben elkerülöm azt és az íjász klubba megyek. 1 hónap alatt megtanultam, a fogását és úgy lőni, hogy az abba az irányba menjen, amerre én akarom. Ha kategóriába kellene, magam sorolni azt mondanám, haladó bár a tanárom azt mondja, már szinte profi vagyok, én azért még nem érzem így. A számszeríjat is kipróbáltam olyan, mint a fegyver csak nem golyót, hanem nyilat lő ki. De mégis a legtöbb időt a szobámban töltöm és gondolkozok. Már mindent elterveztem, hogy fogok oda jutni. A szüleimnek azt mondtam, hogy az egyik volt osztálytársamhoz megyek át pár napra. Pedig az igazság az, hogy kutatni fogok. Mindent ki fogok deríteni, amit a rendőrség nem. Elszánt voltam az sem érdekelt, hogy én is meghalhatok az igazságot kerestem, amit meg is fogok találni. Most éppen a szobámban ülök és pakolok össze pár dolgot. Mivel holnap indulok. Találtam egy szállást nem túl messze az erdőtől. Ott leszek, amíg nem jövök rá valamire. Bár a szüleimnek azt mondtam csak pár napig leszek oda valószínű, hogy lesz belőle pár hét is. De ha ilyen előfordul, akkor felhívom őket, hogy tovább maradok az ismerősömnél végtére is még nyár van.  Szerencsémre reggel nem lesz itthon senki és nem látják, hogy egy bőrönddel fogok elindulni. A táskában a legtöbb helyet az íj és a nyíl foglalja majd el. Mellé csak pár göncöt és fontos kellékek foglalnak majd helyet. Már az is átfutott az agyamon, hogy lehet, nem találok semmit. Ha ez megtörténne, akkor feladom és nem kutatok tovább. Beletörődök abba, hogy barátnőm rejtélyes körülmények között hunyt el és abba is, hogy az emlékeim, amik elvesztek soha nem kapom már vissza.

- Zoe. – hallottam meg anyám hangját az ajtó mögül. – Bejöhetek? – kérdezte.

- Persze anyu. – álltam fel ágyamról. Mire az ajtóhoz értem addigra már bejött.

- Látom, készülődsz a holnapra. – nézett szét a szobámban, ami egy kicsit kupis volt. Sosem voltam az a rendszerető típus szóval valószínű, ha nem mennék, sehová akkor is romokba heverne a szobám. – Ki is ez a lány, akihez mész? – ezt a kérdést vártam már mióta bejelentettem, hogy elmegyek. Mindenről szeret tudni, mint minden anyuka. De most megint hazudnom kell, mert ha elmondanám, hogy valójában mire is készülök, örökre bezárna szobámba.

- Egy volt osztálytársamhoz, de ezt már mondtam. – ami azt illeti csak ezt mondtam neki eddig.

- Neve nincs a lánynak? – gyorsan ki kell találnom egy nevet.

- Eleanor – böktem ki az első nevet, ami eszembe jutott. – Elenaor Roosevelt.  – persze. Elenaor Roosevelt? De hülye, vagy ezt biztos nem veszi be.

- Szép neve van. – mikor ezt kimondta egy kő esett le a szívemről. – És hány napra mész?

- Anya nem tudom pár nap vagy egy hét. – mondtam.

- Rendben, de ha tovább maradsz, akkor azért értesíts. – mosolygott rám. - Érezd jól magad. – átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra elköszönt és távozott a szobámból. Már későre járt lezuhanyoztam hajat mostam aztán pizsibe bújtam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon még át gondoltam a holnapi napot aztán elaludtam.

„Meleg volt fülledt meleg. A fák lombjai eltakarták az égboltot. Nem éreztem biztonságban magam. Kiutat kémleltem, de az erdő sűrűjében lehettem, mert mást nem láttam csak fát, fát és fát. A tengelyem körül forogtam és ide-oda kaptam a fejem. Egy pillanatra megálltam és lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam sötét volt. Talán csak egy másodpercre csuktam be a szemem és már be is sötétedett. Egy faág reccsenését hallottam meg magam mögött. Lassan megfordultam, de semmit nem láttam. Pislantottam egyet, és mikor visszanéztem arra a helyre már egy világító szempárral találtam szemben magam. A vér megfagyott ereimben. Csak néztem azt a két világító pontot. Ez a valami morgott egyet. Tehát ez egy állat és eszembe jutott. Mikor kicsi voltam apám mindig azt mondta őrizzem meg a hideg vérem és ne kezdjek el visítva rohanni, mert akkor a kutya rögtön utána szalad. Most nem tudom, mivel állok szemben, ha nem kutyával, akkor biztos egy farkassal. De nagyon nehéz uralkodnom magamon, mert legszívesebben már árkon-bokron túlfutottam volna. Ahogy ott álltam és vártam valahogy az-az érzésem támadt, hogy nem érem meg a reggelt. Emiatt úgy éreztem, ha elrohanok, akkor sem veszíthetek semmit, ha így is úgy is eltávozok erről a világról, akkor legalább küzdjek az életemért. Egy nagy levegőt vettem és 180 fokos fordulatot vettem és rohanni kezdtem. De két lépés után azt éreztem, hogy valami bele harap a lábamba. Egy fájdalmas sikoly hagyta el számat és előre borultam. Az ágak recsegtek, ahogy földet értem. A fájdalom, amit éreztem az csak fokozódott mikor húzni kezdett. A talajon vonszolt végig. Minden erőmmel azon voltam, hogy segíteni tudjak magamon, de nem ment. A lábam egyre jobban lüktetett és fájt. Az a valami nem tágított és egyre mélyebben harapott belém. Már sírni tudtam volna fájdalomtól, de erős akartam maradni. Egyszer csak megálltam és nem éreztem a fogakat a lábamban. Hirtelen mozdulattal megfordultam, hogy megtudja, nézni az a valami elment-e, de mikor a hátsó felemre ültem akkor láttam csak meg, hogy most lesz a végső csapát. A farkas, ami ez ideáig vonszolt újra támadt csak most az arcom felé. A száját széttátott láttam az éles fogait, amit pillanatokon belül belém mélyeszt. A farkas rám vetette magát és támadott.

A szemeim kipattantak és én egy buszon ültem. Hogy kerültem oda? Magam sem tudom. A homlokomon legördülő izzadság cseppet letöröltem és szétnéztem magam körül. Teljesen meg voltam döbbenve, hogy keveredtem én ide úgy, hogy nem emlékszem rá. Az utolsó emlékem az, hogy lefeküdtem meg ez a rémes álom, ami nem hagy nyugodni. De az, hogy felszálltam volna a buszra vagy, hogy eljöttem volna, otthonról teljes homály fedi. Mi az isten történik velem?

- 5 percen belül megérkezünk Stanwoodba. – kiabált hátra a sofőr. Úgy tűnik ez nekem szólt, mert rajta és rajtam kívül senki nem ült a buszon. A hely ahol megváltozott az életem már közel van. Minden ott kezdődött. Kinéztem a nagy ablakon és megláttam az erdőt ahol válaszokat kell kapnom. A busz nagy sebességgel száguldott el az erdő és a házak mellett. Már a megállóban parkolt be a vezető. Felálltam helyemről és előre sétáltam a székek között. Mikor a sofőrhöz érkeztem volt benne valami ismerős, de azt meg nem tudom mondani micsoda. Ahogy felém fordult teljesen akkor láttam meg, hogy egy hatalmas sebhely díszeleg az arcán. És ahogy rám nézett volt benne valami, ami félelmet keltett bennem.

-  Jövök és kinyitom a csomagteret. – mondta. Egy gombot megnyomott a kormány mellett és a busz ajtaja kitárult. Még egy pillantást vetettem a sofőrre aztán kis léptekkel leszálltam a járműről. Ahogy a talajhoz ért a lábam átfutott rajtam a félelem. Lehet, hogy még sem kellene ezt csinálnom? Inkább haza kellene mennem és elfelejtenem ezt az egészet? Megtehetném, de nem fogom, mert tudni akarom mi történt, ha már más nem deríti ki. A vezető miközben nyitott a csomagtartót a busz oldalán a szeme sarkából engem figyelt. Az-az érzés, hogy valahonnan ismerem ezt az embert nem múlt el egyre csak fokozódott. Mikor megkaptam a bőröndöm minél hamarabb el akartam onnan menni. Az a félelem, amit mindig érzek, felerősödik. De mivel nem emlékszem sok dologra nem tudhatom mitől is kell félnem.

- Köszönök mindent, és viszlát. – fogtam sietősre a dolgokat.

- Érezze jól magát városunkban. - egy fél mosolyt erőltettet arcára, ami igen csak félelmetes volt. Bólintottam és gyors léptekkel elindultam a bőröndömet magam után húzva. Már majdnem a szállásnál voltam mikor észrevettem, hogy a telefonom pityeg. A kijelzőn Anne arca nézet vissza rám. Remek már csak ő hiányzott. – mondtam magamban.

- Szia Zo. – köszöntött barátnőm.

- Szia. – mondtam én is.

- Arra gondoltam csinálhatnánk valamit a héten. Mit szólsz? – Anne hangja boldognak tűnt. De most közölnöm kell velem, hogy nem érek rá.

- Sajnálom, de ezen a héten nem megy egy volt osztálytársamnál leszek. – neki is ugyan azt a szöveget kell beadnom ne, hogy véletlenül lebukjak. Ha neki mást mondanék, és véletlenül beszélne, anyámmal akkor nekem annyi lenne.

- Akkor majd a jövő héten. Érezd jól magad. – itt már nem volt olyan boldog a hangja. Bűntudatom volt, hogy hazudnom kellett neki és, hogy miattam lett szomorú. Elköszöntünk egymástól és én már a szállásnál is voltam. Több kis faház sorakozott egymás mellett mind ugyan úgy nézett ki kivéve egyet. Amíg a többi házat gyomnövény és gaz lepte el addig azt az egy kivételt gyönyörű növény terítették be. Lila színe mindent beborított. Azt nem tudom, mi lehet a neve, de az nem is érdekelt, mert szép látványt nyújtott.

- Üdvözlöm ön Zoe Wilson? – kérdezte valaki a hátam mögött. Megfordultam és egy mosolygós öreg néni bottal állt mögöttem. Haja már őszbe borult szemei tengerkékek voltak. A bot, ami nála volt tele volt mintákkal.

- Jó napot, igen én volnék. – mondtam és én is rá mosolyogtam.

- Köszöntelek itt, kérem, kövessen meg mutatom a szállását. – elindult felém kissé bicegve, de botja segítségével igen csak gyorsan haladt. Mikor mellém érkezett újra megfogtam bőröndöm fogantyúját és az öregasszony után mentem. Nem kellett sokat mennünk. – Ez lesz a hajléka. – a gyönyörű kertes ház előtt álltunk. Nem gondoltam volna, hogy pont ezt kapom.

A növények körül belül másfél méteresek voltak virágai harangszerűek. Közelebbről szebbek voltak. – Tetszenek? – kérdezte.

- Igen. – mondtam. - Milyen növény? – pillantottam az öreg hölgyre. Aki éppen gyönyörködött bennünk.

- Sisakvirág. – érintette meg az egyiket. – A családom évezredek óta termeszti e növényt. És nem szakítom meg ezt a hagyományt. – még egy darabig nézegette virágait azután betessékelt a házba és meg mutatta mit hol találok. A ház belülről majdnem úgy nézett ki, mint Anneék nyaralója csak itt nem volt felső emelet. A festés kissé kopott volt, de engem most ez érdekelt a legkevésbé. Mihelyst ma besötétedik, útnak indulok az erdő mélységébe.