8.fejezet

meghoztam a folytatást: ) a mai rész kicsit szomorú lesz.: ( de remélem tetszeni fog. :d jó sz.:D

~Ann.xd

Ha nem látnám, a kezem nem hinném el. Meg ez a Justinos. Elképesztő. Megmentett én pedig nem bízok benne.

Próbáltam feleleveníteni az elveszett emlékeimet, de semmi értelme nem volt az egésznek. Semmi haszna nem volt inkább csak még jobban legyengített. Tudni akarom mi történt! És ha visszatérnek az emlékeim, akkor tudni is fogom. Az ajtó nyikorgására lettem figyelmes. Oda pillantottam és egy magas erős testalkatú férfi állt az ajtóban. Halkan bezárta az ajtót és felém közelített.  Ahogy közelebb ért hozzám akkor láttam meg, hogy nem is férfi, hanem egy fiú. Körű belül velem egy idős lehetett. Már csak azt nem tudom, hogy miért jött ide mikor nem is ismerem. Felettem állt és szemeivel a nyakamat leste.

- Emlékszel rám? – nézett a szemembe. Megint próbáltam kutatni a fejemben hátha eszembe jut valami.

- Nem, sajnálom. – a srác elmosolyodott mintha örülne, hogy nem emlékszem rá.

- Ez esetben az én nevem Aiden Lobo. – Aiden? Valahol hallottam már ezt a nevet. Várjunk csak..! Anne és Riley meséltek egy Aidenről.

- Justin barátja vagy? – kétségbe esett nézéssel nézett rám mikor ezt megkérdeztem.

- Tehát emlékszel? – egy lépéssel hátrébb lépet.

- Nem, a barátnőim meséltek néhány dolgot. – most a megkönnyebbülés látszott az arcán. Na, jó most már nem értem miért reagál így.  – Te tudod mi támadott meg? – ez meg honnan jött? Nem is akartam ilyet kérdezni. Úgy tűnik a tudatalattim már egy lépéssel előttem jár. Vártam a választ, ami nem jött. Csak nézett rám, mint aki megnémult. Ismét rá akartam kérdezni, de a kórterem ajtaja ismét kinyílt.

- Maga meg mit keres itt? – oda kaptam tekintetem. A nővér összeszűkült szemekkel nézte a felettem álló Aident. A srác rám pillantott barna szemeivel, amiben valami sárgás szín csillant meg. – Kérem, távozzon! – intett a folyosóra. Megfordult és kiment az ajtón. Még egy utolsó pillantást vettet felém, amivel elég rossz érzésem támadt.  Olyan gonosz tekintete volt és még egy fél mosoly is elhagyta ajkait. Összerezzentem. Teljesen megijesztett ezzel. – Most már sokkal jobb színed van, mint mikor behoztak. – mosolyodott el a nővér. A tasak vérhez sétált és egy kis kattanást hallottam onnantól kezdve megállt a vér áramlása a testembe. A nővér akit Juliettenek hívnak egy vattát vett le az asztalról és a karomban lévő tű fölé helyezte. – Mikor kihúzom, a karodból akkor a vattát rögtön rá nyomom te pedig behajlítod a kezed. Érted? – bólintottam egyet. Az előbb elhangzottakat hamar véghez is vittük. Már szorosan behajlítva tartottam kezem mikor éreztem, hogy az egész karom lezsibbadt. És annak ellenére, hogy egy vattával le van szorítva az a hely ahonnan az imént a tű ki lett húzva éreztem, hogy valami folyik a könyökömre. Mikor oda néztem fekete folyadékot láttam amint rá csöpög a fehér kórházi lepedőre. Összeszorított szemmel néztem, ahogy még több csepereg az ágyra. Engedtem szorításomon és óvatos mozdulatokkal leemeltem a fehér pamacsot a helyéről. Ahogy leszedtem róla a fekete folyadék már nem csak csöpögött, hanem már folyt mindent beterítve. Az a valami a karomból lévő kis nyílásból áramlott kifelé ahol a tű bemeneti nyílása volt. Teljesen megrémültem mi az isten történik velem? Juliette aki az imént még mellettem állt már nem volt ott. A folyadék egyre jobban ömlött ki testemből. Éreztem, ahogy a mellkasomon is valami bőszen folyni kezd. A másik karomból kitéptem az infúziót, amit bár ne tettem volna. Onnan is folyni kezdett az a rémes fekete valami. A nyakamon lévő kötést leszedtem és ömlött a folyadék. A zsibbadás, amit az előbb éreztem elmúlt nem éreztem semmi mást csak félelmet. Semmi fájdalom semmi reszketés csak félelem, de az jó sok. A paplant, ami rajtam volt félre dobtam, és amit ott megláttam jobban megrémisztett, mint a fekete folyadék. A lábaim pontosan a térdem alatt voltak levágva. A testemtől két elkülönülő részem ott hevertek az ágyon mit, ha még hozzám tartoznának. A pánik teljesen belém furakodott. Éles és hangos sikoly hagyta el a torkomat. Az egyik pillanatban még a levágott két végtagomat néztem a másikban viszont hirtelen felülve nyitottam ki szemeim. Szívem hevesen vert, a levegőt olyan szaporán vettem amennyire csak tudtam. A karjaimra néztem és semmi féle folyadék nem folyt egyikből sem. A nyakamhoz is oda kaptam azon még ott volt a kötés. A takarót lassan hajtottam fel nem tudtam mire számítsak. De mikor meg láttam, hogy a lábaim a testemhez tartoznak egy hangos sóhajt engedtem ki ajkaimon.

- Minden rendben? – robbant be az ajtón a nővér. – Sikítást hallottam. – közelített felém.

- Igen persze csak rosszat álmodtam. – ami igaz is volt. Ez csak egy álom volt, amiből a sikítás ébresztett fel. Arra viszont nem emlékszem mikor is szántam magam arra, hogy aludni készüljek. Miután Aiden elment akkor változott minden pokollá. Ismét a karomra néztem, amin nem volt ott se a tű se pedig a vatta a másik karomban viszont még ott volt az infúzió. Még is hol kezdődhetett az álom?

- Még aludj, néhány óra múlva felkel a nap és a szüleid 11-re itt lesznek érted. – a szüleim? Vagy is már tudnak róla. – Dr. McCord haza enged, de sok pihenésre van szükséged.

- Juliette gyere gyorsan egy sürgős esetett hoztak be! – jelent meg az ajtóban egy középkorú szintén nővér egyenruhájú nő.

- Mi történt?  Baleset? – kérdezte Juli nővér.

-  Nem. Sokkal, de sokkal rosszabb. A lánynak a térde alatt levágták a lábait és több sérülése is van. – próbálta halkan mondani, hogy én ne halljam, de nem sikerült neki. Mikor meghallottam teljesen ledermedtem. Pont ez volt az álmomban csak az éppen velem történt meg nem mással. A két nővér kirohant a szobából és egyszerre több hangot hallottam meg. Felkeltem az ágyról és észrevettem, hogy az infúziót ki kell húznom a karomból még mielőtt, elindulok. A mezítláb talpam összeért a hideg kővel. Lassan menetem az ajtó felé mikor oda értem kilestem rajta és láttam, hogy nővérek és doktorok egyaránt beszélnek a lift előtt. Mikor a lift ajtaja kinyílt mindenki oda sietett. A hordágyat sebesen tolták a műtő felé, ami az én kórtermem előtt el kellet, hogy toljanak. Mikor olyan közel voltak már, hogy látni lehetett annak a lánynak az arcát ismét ledermedtem. Nem, hogy ismerem ezt a lány ő az egyik legjobb barátnőm. Riley véresen feküdt a hordágyon. Az arca tele volt karmolásokkal, ahogy a karja is. A két lába úgy volt fent az ágyon, ahogyan én azt meg álmodtam. Oda rohantam félre lökve az egyik orvost.

- Úr isten Riley! – kiabáltam síros hangon. – Mi történt vele? – kiabáltam a velem szemben lévő mentő orvosra.

- Kisasszony hagyja, had végezzük a munkánkat. – tolt el az orvos, akit az imént ellöktem. 

- Zoe, gyere velem. – fogta meg karomat Juli nővér. A kórtermem felé húzott, de én csak Riley tudtam nézni, aki ott fekszik élet halál között. Mikor beértünk az ajtó bezárult. – Nyugodj meg az orvosok mindent megtesznek érte. – nyugtatgatott. De nem tudtam lenyugodni. Még is mi folyik itt? Hogy álmodhattam meg mi fog történni? És miért pont Riley az? Gyengének éreztem magam és szédültem. Julit már teljesen homályosan láttam. Éreztem, hogy zuhanok a föld felé. Amint földet értem lüktetni kezdett a hátsó koponyám. Tudtam, hogy el fogok ájulni és abban bíztam, hogy ha felébredek minden rendben lesz.

  Halk beszélgetést hallottam és ismerős hangokat. Ahogy nyitottam ki a szemem szavak jöttek ki a számon. – Anya, Apa. – már teljesen nyitva volt a szemem mikor megláttam őket Dr. McCordal beszélni.

- Kincsem. – anya rögtön oda sietett hozzám és meg fogta a kezem. Apám az ágy másik oldalához sétált és arcáról leolvastam, hogy nagyon szomorú. Rögtön eszembe jutott.

- Riley. – pislantottam fel. – Mi van vele? – mindenkire néztem a szobában. Előbb édesanyámra, aki nem mondott semmit csak lehajtotta a fejét. Aztán apámra, aki szintén ugyan azt tette. A doki, aki az ágy végében állt szólalt meg.

- Sajnálom. Mindent megtettek, hogy meg mentség, de már túl késő volt. Részvétem. – és azzal az orvos is lehajtotta a fejét. Nem lehet. Nem halhatott meg. És aztán Anne jutott az eszembe. 

- Anne hol van? – kaptam a fejem anyám felé.

- Kint ült az ajtó előtt. – legalább neki nem esett baja.

- Beszélni akarok vele! - jelentettem ki. A doktor és a szüleim elindultak az ajtó felé. Mikor már mindannyian kimentek Anne jelent meg az ajtóban. Szemei teljesen ki voltak sírva. Arca fal fehér volt. Becsukta az ajtót és felém jött. Felültem az ágyon, mert tudtam, hogy most mi fog következni. Barátnőmmel szorosan öleltük át egymást és sírni kezdtünk. 10 percig biztos, hogy fenntartottuk ezt a pózt. Mikor elváltunk egymástól Anne kihúzta a kis széket az ágy alól és rá ült.

- Az én hibám. – nézett maga elé.

- Dehogyis. – válaszoltam rögtön.

- De igen. – mondta. – Ha nem hagyom ott, akkor nem történt volna ez.

- Micsoda? Hol hagytad? – nem értettem miről beszél.

- A háznál. – és még mindig maga elé bámult. – Mikor eljöttünk tőled a kórházból rögtön a házhoz mentünk, hogy elhozzuk a holmijainkat. – mesélte. – Mikor oda értünk eszembe jutott, hogy a kórházban felejtettem a táskámat. Mondtam Rileynak, hogy menjünk vissza érte, de ő azt mondta, hogy menjek, egyedül ő addig összepakol. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerül. Egyedül indultam el. – egy könnycseppet törölt le arcáról és folytatta. – Mikor vissza értem a házhoz nem találtam sehol. Azt hittem csak szórakozik velem. A telefonom csörögni kezdett és Ri képe villogott a telefon kijelzőjén. Felvettem és rögtön beleszóltam, hogy velem ne viccelődjön. – egy újabb könnyet törölt le arcáról felállt és az ablakhoz sétált. – Riley zokogva kérte, hogy segítsek neki, mert valami el fogja kapni. Kérdeztem, hogy hol van. Azt mondta az erdőben és aztán egy nagy sikítás és megszakadt a vonal. A rendőrségre siettem, akik keresni kezdték, de már túlkésőn találtak rá. Azt mondták, hogy állat volt, mert találtak rajta állati szőrt, de egy állat, hogy képes levágni egy ember lábát. – csattant ki Anne. -  Hogy lehetséges ez? – kikeltem az ágyból és Annehoz mentem.

- Nem tudom, de kiderítem, hogy mi folyik itt. 

7.fejezet

Mára is hoztam nektek a folytatást. Erről a részről csak annyit, hogy azt hinnétek már mindent tudtok és, hogy mi lesz, de tévedtek nem minden az aminek látszik.: ) izgalom a tetőfokon .:D jó sz.: D 

~Ann.xd

Belém költözött a félelem, ahogy elhajtottak. Ott voltam teljesen egyedül.

 A házra pillantottam és kirázott a hideg. Egy darabig még kint ácsorogtam, mert nem volt merszem bemenni. Erőt vettem magamon és elindultam a ház kertjébe. Minden olyan nyugodt volt. A kertből lehetett látni a lenyugvó napot a madarak csicseregtek és minden olyan békés volt. A nap sugarai még cirógatták arccsontomat. A félelmem tovaszállt és a nyugodtság vett rajtam uralmat. Hogy lehet az mióta ide jöttünk olyan gyors kedélyváltozásaim vannak, hogy magam sem értem. Pár másod perccel ezelőtt még meg voltam rémülve most meg nyugodt vagyok. Mikor van, velem valaki csak akkor tudok lenyugodni, de most egyedül vagyok, mint a kisujjam és mégsem félek egy cseppet sem. Már nem. Ekkor a tudatalattim azt a szót nem is szót nevet sugallta. Justin. Hátra pillantottam és ő ott állt a kerítésnek dőlve. Karja mellkasa előtt összefonva tekintete megint engem figyelt. Miért csinálja ezt?

- Egyedül hagytak a barátnőid? – kérdezte egy mosolya közepette. Na, jó, most már tényleg nem értem mit akar.

- Nem sokára visszaérnek. – mondtam, mert teljesen megrémisztett. Nem értem miért, de a hátamon futkosott a hideg. Félek tőle? Justin Biebertől? Ez nevetséges. Nincs okom félni pont tőle. Elindult felém. Léptei határozottak voltak. Karjait maga mellett lóbálta. Most igazán szerettem volna, ha van ott velem valaki. Egyszerűen most ettől a sráctól a szőr feláll a karomon. Csak ott álltam, amíg ő már egy karnyújtásnyira állt tőlem.

- Félsz tőlem? – kérdezte még mindig ugyan azzal a mosollyal az arcán. Erre még én magam sem tudom a választ. Valami azt súgja, hogy ezzel a sráccal nincs minden rendben. Tenyerem izzadt, testem reszketett. Csak azt nem tudom, hogy a közelsége miatt, vagy azért mert félek tőle? De ha félek is neki nem mondhatom el.

- Honnan veszed ezt? – kérdeztem rá. Próbáltam úgy beszélni mintha hülyeségnek tartanám. Mélyen a szemembe nézett, de én elkaptam tekintetem. 

- Reszketsz mióta megláttál – igaza volt. Ennyire látszik? De még nem fejezte be. Így folytatta. – a tenyered izzad – megfogta és felemelte kezem. A nap utolsó sugarai megvilágították a tenyeremben csillogó izzadság cseppeket. – kapkodva veszed a levegőt – ezt eddig észre sem vettem, de ebben is igaza volt. A levegő alig jutott el a tüdőmig ezért kapkodtam. Kivételesen a levegő most jobban kellett, mint valaha.  – és az utolsó nem mersz a szemembe nézni. – Két ujjával megemelte államat, hogy arcunk egy vonalba legyen. Érintése hideg volt, de bőröm bizseregni kezdett. Szemeibe néztem és elvesztem gyönyörű csillogó tekintetében. Mintha valami transzban lennék csak bámultam és bámultam. Egy elégedett mosoly jelent meg arcán. Kavarogtak bennem az érzések. Ahogy szemeitől elszabadultam az ajkait kezdtem kémlelni. Meg akartam csókolni. Érezni akartam ajkait ajkaimon. De nem volt elég merszem cselekedni. – Csak nyugodtan. – mondta és az eddigi elégedett mosolyát átváltotta egy szexi vigyorrá. Ezt meg mire érthette? Ekkor kezeit csípőmön éreztem és közelebb húzott magához. Nem tiltakoztam közelebb léptem és az a kis tér, ami az előbb köztünk volt az megszűnt. Szemeibe néztem, ami még az előbbinél is szebb lett. Nem értettem mit csinálok, mintha már nem én irányítanám a saját testem. Justin arca egyre közeledett az enyém felé. Éreztem hideg leheletét. Már csak mm-ek választottak el ajkától. Egyik keze a hajamat hátra túrta és feje a nyakam felé indult el. Most már nyakamon éreztem hideg leheletét, amibe beleremegett a lábam. Ajka a nyakamhoz ért és meg puszilta. Ott tartotta egy darabig majd szája szétnyílt. És amit ezután csinált teljesen megdöbbentett. Fogait nyakamba mélyesztette azután szívni kezdte. Fájt, amit csinált. De mit is csinált valójában? Nem azt csinálta a fiatalok szoktak nem a nyakamat szívta egyre jobban, hanem valami mást. Valami olyat, dolgot, amire szükségem van az életben maradáshoz. A véremet. Egyik kezével a derekamat a másikkal a hátamat fogta. Próbáltam ellene küzdeni, de hiába volt minden erőfeszítésem. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. Justin mint vámpír? Az nem lehet, hisz vámpírok nem léteznek. Testem egyre jobban gyengült. Egyszerűen nem hiszem el azt, amit éppen tapasztalok. Azt, hogy ez a híres fiú a véremet szívja. Ez biztos csak egy rossz álom és nem soká felébredek. De hiába vártam nem keltem fel. Rohamosan gyengültem már szemeim is csukódtak le. Miért csinálja ezt? Miért pont velem? Engem célzott ki vacsorájának? Meg akartam kérdezni. Miért? De nem jött ki a torkomon egy hang se. Mintha abbahagyta volna a szívást. Száját elhúzta, de még meg nyalta nyakam majd arcát az enyémhez emelte. Már olyannyira le voltam gyengülve, hogy csak ő tartott. Szemeim pislogtak, de még így is észrevettem a vérrel borított száját. Az én véremmel. Tehát jól éreztem. De hát, hogy lehet ez? Drakula utódja vagy mi? Lábam alól kicsúszott a talaj. Az így is gyenge testemet Justin felkapta, mint valami tollpihét. – Minden rendbe jön. – súgta fülembe. Előbb majdnem megöl most meg „minden rendbe jön”? Nem értem viselkedését. Már szemeim teljes sötétségben voltak. Nem éreztem semmit. Elájultam!

                                                                               ***

A fejem lüktetett. Szememet próbáltam kinyitni, de valami éles fény miatt mindig vissza kellett csuknom. Zajokat is hallottam, de valahogy nem jöttem rá, hogy mi ad ki ilyen pityegő hangot. Végre nagy nehezen kinyitottam szemem. Egy fehér szobában voltam. Egyik karomban infúzió a másikban viszont valami piros folyadékot pumpáltak testembe. Vért. Még is mi történt velem? Ekkor egy fehér köpenyes idős férfi lépett be oldalán egy fiatal nővérrel.

- Felébredt. – mondta a nővér. Az orvos közelebb jött.

- Hall engem? – kérdezte. Miért kérdez ilyen baromságokat? Miért ne hallanám?

- Igen. – mondtam rekedt hangon. Meg akartam kérdezni még is mi történt velem, de az orvos meg előzött.

- A nevem Dr. McCord lenne pár kérdésem. – mondta és a nővér egy tollat és egy dossziét adott át neki. – Mi a neve?

- Zoe Wilson.

- Mikor született? – tett fel még egy kérdést.

- 1994. Május. 20.

- Mi az utolsó emléke?

-  Otthon voltam és a barátnőimet vártam. – válaszoltam.

- Emlékezet kiesés. – mondta az orvos a nővér felé fordulva. Emlékezet kiesés? Nekem? Ez meg miről beszél?

- Mi történt velem? – kérdeztem meg. Az utolsó emlékem tényleg ez volt. Semmi másra nem emlékszem. Mondjuk arra, hogy miért vagyok itt vagy arra, hogy miért pumpálnak belém vért.

- Valamilyen állat támadta meg miközben a barátnőivel nyaralt. – megdöbbentett, amit mondott. Nem emlékszek semmilyen állatra, arra meg végkép nem, hogy a lányokkal elindultunk volna a nyaralásra. – 1 teljes napig volt eszméletlen és nagyon sok vért veszített. – ahogy az orvos és a belém áramló vér között inkázott tekintettem valami éles szúró fájdalom hasított nyakamba. Muszáj voltam oda kapni kezem. Nyakamon egy kötést észleltem. Most már tényleg nem értem mi történt velem. – A nyakán harapta meg az eddig még ismeretlen állat. – ismeretlen állat? Akkor még azt se tudják milyen állattal állunk szemben? – Nagy szerencséje volt, ha az ifjú legény nem talál, magára már nem lenne köztünk. – milyen ifjú legény? Csak kérdések voltak a fejemben. Semmit nem értettem. – Szeretne valakivel beszélni?

- A barátnőimmel. – vágtam rá. Ők biztos minden kérdésemre tudnak majd választ adni. Ha nem is mindre, de legalább több dolgot tudok majd, mint most. Amíg az orvos kiment addig a nővér egy új tasak vért kötött karomra mivel a másik kifogyott. Hogy veszíthettem ennyi vért? Még is milyen állat táplálkozik csak vérrel?

- Úr isten Zoe. – jöttek be barátnőim. Arcunkon látszott, hogy nagyon aggódtak értem. - Nagyon megijesztettél. – mondta Riley. Nekem viszont most nem a sajnálatra van szükségem, hanem válaszokra. Mindent meg akarok tudni, amire nem emlékszem.

- 10 percük van – nézett az órájára a nővér. – utána pihennie kell. – hátat fordított majd kiment maga mögött bezárva az ajtót. A lányok széket húztak az ágy mellég és néztek mintha azt várnák, hogy én szólaljak meg először. Megtettem.

- Nem emlékszem semmire. – mondtam.

- Tudjuk a doki mondta. – szólalt meg Anne.

- Az orvos azt mondta, hogy valami állat támadt meg a nyaraláson. – mondtam el nekik, amit az orvostól tudtam meg. – Igaz ez?

- Igen. – Ri elkezdte mesélni mik történtek. Csak lestem, mint valami 5 éves, aki éppen mesét hallgat. Egyre többet mondott, de nekem semmi nem rémlett. Valami kiskutyát találtunk és megkerestük a gazdáját. Aki meg is lett. Aztán a házról meséltek, ami szintén nem rémlett. Most pedig ott tartunk, hogy azt mesélik, ahogy éppen vásárolunk. Nem értem ez miért lényeges. – Nem fogod elhinni kinek vágtad neki az ajtót. – mosolygott Ri. – Justin Biebernek. – ahogy meghallottam azt a nevet rossz érzés fogott el. Megijedtem a neve hallatán. Hihetetlennek tartottam, de ha már Anne is így bizonygatja, akkor biztos igaz. De hát miért ijedtem meg hisz ő egy jó ember. Legalább is azt hiszem. Ahogy a lányok meséltek róla annak is tűnt. Beszéltek a betörőről és, hogy ott hagytak engem egyedül miután a rendőrség és a két fiú elment. A másik fiúról Aidenről csak annyit tudok, hogy a csajok helyesnek tartják. Miután visszaértek a házhoz akkor látták, hogy egy mentő áll a kapu előtt.

- Mi támadhatott meg? – néztem rájuk, de ők is annyit tudhatnak az ismeretlen állatról, mint én. Semmit.

- Justin az mondta, hogy a fűben talált rád eszméletlenül. – tehát ő talált meg. Akkor ő az-az ifjú legény, akit az orvos említett. Neki köszönhetem, hogy életben vagyok. Hálás vagyok neki, de a szívem azt súgja, tartsam távol magam tőle. Csak tudnám, miért érzem furán magam mióta meghallottam a nevét. Már csak egy kérdésem volt barátnőimhez.

- A szüleim tudják, hogy itt vagyok? – néztem körül a szobában. A helység kicsit sem volt szépnek mondható. A falak, amiket fehérnek láttam az ébredésemkor most vettem észre igazán, hogy némelyik helyen már szürke volt. A sarkokban már penész is elterült. Egy ablak volt ahol szűrődött be fény. Nem sok, de arra épp elég volt, hogy lássam a szobában lévő dolgokat. Az ágy, amin feküdtem nem volt épp kényelmes, amikor egy picit is megmozdulok már is nyikorogni kezd. Még egy fekhely volt, de azon senki nem foglalt helyet. Nem is baj most nem is volt szükségem egy idegen jelenlétére.

- Azt el is felejtettük. – mondta Anne. Ha anyukám ezt megtudja, tuti kiakad. Megfordult a fejemben, hogy nem mondom el. De hát még is csak tudnia kell róla hisz ő az édesanyám.

- Ne is szóljatok. – szólaltam meg. Ekkor a nővér jelent meg a küszöbön.

- Letelt a 10 perc sajnálom, de mennetek kell. – ahogy elmondta mondandóját már ment is tovább. A lányok még is hová mennek? Abba a házba nem mehetnek vissza ezek után. Legalább is én nem akarok oda menni. Mióta csak oda értünk rossz dolgok történnek. Bár mi van, ha meglátom azt a helyet és visszatérnek az emlékeim? Mindent, amit csak lehet, ki kell próbálnom. Nem akarok úgy élni, hogy nem tudom mi történt abban az időben, amíg egyedül voltam. Tudnom kell mi juttatott kórházba.

- Jól van csajszi mi akkor lépünk. – kezdett el integetni Ri. – Még össze kell szednünk a cuccainkat sötétedés előtt. Aztán irány Anne rokonai. – egy kő esett le a szívemről, hogy tudom, nem töltik azon a helyen az éjszakát. Még elmondták, hogy holnap reggel visszajönnek és hoznak nekem valami ehető ételt. Ahogy elmentek próbáltam pihenni, de nem ment. Folyamatosan azon kattogtam, hogy még is mi történt? Mindent végig gondoltam, amit elmondtak a lányok. Eszembe jutott az-az álom, amit mondtak. A jobb karomra néztem halványan ugyan, de látszott egy tenyér lenyomat. Sosem álmodtam még ilyet ami ennyire élethű volt. Ha nem látnám, a kezem nem hinném el. Meg ez a Justinos. Elképesztő. Megmentett én pedig nem bízok benne. 

6.fejezet

2nap kimaradás után itt az újabb  rész .: D jó szórakozást.: )

A házhoz bekanyarodva vettük észre, hogy a fakapu tárva nyitva van. Pedig én bezártam!

- Zoe – kezdte el Anne, de tudtam mit akar mondani ezért szavába vágtam.

- Bezártam emlékszem. – határozottan előttem van az a kép, ahogy becsuktam a kaput. Nem értem most miért van tárva nyitva. Övemet kikapcsolva kiszálltam az autóból és a kapuhoz igyekeztem. A lánc és a lakat, amivel bezártam a fűben hevert. Felemeltem. A lakat úgy fogtam össze a láncot, ahogy én ott hagytam. Egy helyen viszont el volt szakadva. Ezt már végkép nem értem, hogy történhetett. A lányok oda léptek mellém és ők is döbbenve nézték a láncot a kezemben.

- Ki törne be fényes nappal? – kérdezte Riley. A házat néztem. Vajon van bent valaki? Mivel a kapu jobb oldalt a bejárati ajtó viszont a baloldalon helyezkedett el nem láttam, hogy az is nyitva van-e. Ez még csak a 2. napunk és már ilyen történik.

- Meg kéne nézni vannak-e bent. – mondta Anne és lassú léptekkel elindult. Riley szorosan mögötte osont. Csak pár centire maradtam le tőlük. Az épület sarkánál jártunk mikor zajra lettünk figyelmesek, ami egyenesen a házból jött. Megtorpantunk. Szívem kihagyott egy ütemet. 5 másodperc után Anne folytatta útját a bejárat felé.

- Megörültél hová mész? – suttogta Ri. – Nem hallottad van odabent valaki. Inkább hívjuk a rendőrséget. Anne mit sem törődve tovább ment. Rileynak igaza van, mi van, ha aki, vagy akik bent vannak ölni is képesek. Nem hagyhatom, hogy a vesztébe rohanjon. Utána léptem még Riley egy tapodtat sem moccant. Megragadtam Anne karját és visszahúztam.

- Eresz el! – nézett rám. Nem engedhettem el. Karját rázni kezdte még el nem engedtem. A bejárati ajtó már nem volt messze tőlünk Anne 3 nagy lépéssel ott termett. Még nézett ránk aztán belépett az ajtón és eltűnt. 

- Csinálnunk kell valami. – mondta Riley kétségbe esetten. A félelem bennem is végig száguldott. Tudtam, hogy tennünk kell valamit.

- Hívd, a rendőrséget én Anne után megyek. – mondtam el gyorsan tervemet. Ri bólintott ezzel azt jelezve, hogy mindent ért.

- Vigyázz magadra. – mondta halk szavakkal. Egy fél mosolyt erőltettem arcomra. Elindultam az ajtó felé. Féltem. Nem tudtam mire számítsak. Lehet, Anne nem soká kiabál, hogy „Téves riasztás”. Már az ajtó előtt álltam, ami tárva nyitva volt, ahogy a kapu is. Bementem. Minden szét volt dobálva. Egyre beljebb mentem egyre nagyobb kupi fogadott. A földön összetört tányérok és poharak. Ekkor egy sikolyra lettem figyelmes. Anne volt. Az emeletről jött a hang. Mi az isten történhet odafent? A hátamat a falnak támasztottam és úgy jutottam el a konyháig. Halk mozdulatokkal húztam ki az egyik fiókot, amiben evőeszközök és egy konyhakés volt található. A kezembe vettem az éles tárgyat, de csak védekezés céljából nem akarok senkit sem bántani. Segítenem kell a barátnőmnek és ez a fontos. Elindultam a késsel a kezemben. A lépcső aljánál álltam. Felnéztem, de semmit mozgást nem észleltem. A lábamat az első lépcsőfokra raktam a súlyomat ráhelyeztem és a rozoga fa megreccsent alattam. Pár másodpercig moccanni sem mertem, de mikor észrevettem, hogy senki nem reagál az iménti hangra folytattam tovább az utat az emeletre. Már a lépcső tetején voltam. A lépcsővel szembeni szobában nem volt senki így a másik háló felé osontam. A kést szorosan fogtam kezemben. Nyikorgó hangokat hallottam, de beszédet nem. Reméltem Anne jól van. Ha bármi baja esik az-az én hibám lesz. Nem lett volna szabad beengednem ide én vagyok a legidősebb nekem kellett volna jönnöm.

- Zoe! – hallottam meg lentről valaki kétségbeesett hangját. Férfihang volt. Hirtelen elhatározásból a szoba ajtajába álltam. Amit rögtön észrevettem az Anne volt. Barátnőm a földön feküdt. Bizonyára a betolakodó leütötte. Az ismeretlen fickó fekete szerelésben állt az ablak előtt nekem háttal. Kezei az ablak fogantyúján volt. Menekülni akart. – Zoe hol vagy? – hallottam meg ismét, de már közelebbről. A betörő megfordult arcát egy hatalmas sebhely csúfította el. Szemeiben a gyűlölet lángja égett. Hátat fordított nekem és kiugrott a már nyitott ablakon. Csak álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Hangos, határozott lépteket hallottam magam mögött. – Visszajött! – futott át az agyamon. A vállamon hirtelen egy kéz jelent meg. Megijedtem. És ahogy fordultam a késsel kezdtem volna el hadonászni, de aki mögöttem állt megakadályozta azzal, hogy megragadta csuklom és kicsavarta belőle a szúró eszközt. Halálfélelem hasított belém. Most végem. Egy csattanásra lettem figyelmes. Akaratlanul is a padlóra szegeztem tekintetem. A kés ott hevert a földön. Az előttem lévő két lábra vetettem tekintetem. Piros Supra cipő? Csak egy olyan embert ismerek, aki ilyet hord.

- Justin. – súgtam nevét. Lassan néztem fel rá. Arcáról jól leolvasható volt, hogy aggódott.

- Minden rendben? – kérdezte felemelve szemöldökét. Nem hiszem el, hogy az imént megint kárt akartam benne tenni. De hát nem tudhattam, hogy ő van mögöttem. Bólintottam szinte fejem meg se mozdult, de ő még is meglátta és elmosolyodott. Akkor jutott eszembe eszméletlenül fekvő barátnőm. 180 fokos fordulatot vettem és berohantam a szobában fekvő Annehoz. Leguggoltam és néztem rá mégis, hogy segíthetek rajta? Justin térdelt le mellém és Anne csuklóját kezébe vette. Pár percig kémlelte. – Van pulzusa. – úgy tűnt ő tudja, mit kell tenni. Arcát kezébe vette és szólongatni kezdte. – Anne Anne.  –hangja halk volt még is erő teljen.  Csak néztem, ahogy barátnőm kezd magához térni. Pislogott. Zavartan nézett mindenfelé. Hirtelen fel akart ülni, de látszott rajta, hogy megszédült és fejéhez kap.

- Aú. – mondta összeszűkült szemekkel. – Mi történt? – nézett értetlenül rám majd Justinra. A srácon megakadt a szeme. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte még mindig összeszűkült szemekkel. Jogos kérdés volt. Arra én is kíváncsi lennék. Justin felé fordultam és kérdően néztem rá. Jus elmesélte, hogy éppen haza tartott Aidenel mikor Ri rohant oda hozzájuk segítséget kérni. Elmondta nekik, hogy mi történt és amíg Aiden kint maradt Ri-al Justin bejött, hogy megmentsen minket. A megmenteni kifejezés kicsit túlzásnak éreztem. Mi ő valami szuperhős, hogy megmentsen? – Akkor nagyon köszönjük. – mondta Anne. Persze én még mindig csak az arcát fürkésztem. Az a hibátlan bőr azok a barna szemek és azok a telt ajkak. Nem tudtam levenni róla szemeim. Az előbb még bele kötök, hogy a „megmenti túlzás” most meg itt áradozok róla, hogy milyen helyes. Anne zökkentett ki azzal, hogy meglökött. De persze én nem tudtam megtartani egyensúlyom és oldalra borultam volna ha Justin hirtelen nem kap el. Olyan gyors volt, hogy szinte nem láttam mozgását. Arra eszméltem fel, hogy ott tart karjában és az arcomat kémleli, ami nagyon közel volt egymáshoz. A szemeit néztem, amit mintha hirtelen piros árnyékolt volna el. Néztem volna tovább is, de Jus elfordította tekintetét és talpra segített. Annet is felsegítette.  Azon gondolkoztam mitől lehetett olyan pirosas a szeme. Biztos csak valami olyan dolog világította meg szemét és ettől volt. A nap további részében a két rendőrrel beszéltünk akiket Riley hívott. Mindent elmondtunk nekik felvettek adatainak még a két fiúét is. Adtam a férfiról egy személyleírást. Mivel, mint kiderül Anne nem láttam, mert hátulról ütötte le és vitte be a szobába. Még a mentők is kijöttek és megvizsgálták Anne fején lévő kisebb sebet. Azt mondták semmi baja. De viszont mikor rákérdeztem barátnőmnél, hogyha a betörő hátulról ütötte le ő miért sikított? Arra ő nem tudta a választ arra sem emlékezett, hogy a száját elhagyta egy sikoly. Mint az is kiderül Justinék is ugyan abban az utcában laknak csak ők a legvégén. A két rendőr azt ajánlotta, hogy óránkét nézni fogják, hogy minden rendben van-e. Mivel a betörő nem tudott semmit elvinni valószínűnek tartották, hogy-e miatt vissza fog jönni. Féltünk ott maradni, de az mind annyiunkat megnyugtatott, hogy figyelni fognak és akkor biztos nem történhet semmi baj. A rendőrök elmentek és már a mentősök is. Már csak a barátnőimmel és a két fiúval álltunk a ház előtt. Mióta kijöttünk a házból Justin úgy figyeli minden lépésemet, hogy már nekem volt zavaró. És magamat sem értem. Egyik pillanatban róla áradozok, a másikban meg nem bírom elviselni. Tegnap óta csak fura dolgok történnek. Először az, hogy találkoztunk Justinal mert ez tényleg furcsa és nem minden napi eset, hogy az ember egy híres popsztárba botlik. A második az álmom, amire még mindig nem tudok magyarázatot adni. Aztán megint Justinba botlok, és azt hiszem, hogy Aiden volt az álmomban. A következő a betörés meg az, hogy Justin azóta fura. Lesi minden megmozdulásomat. Olyan volt mintha ugrásra készen állna, ha jön a veszély. Már Aiden indulásban volt.

- Jól van lányok, ha bármi történik, hívjatok fel és mi jövünk. – mondta Aiden. Justin még mindig engem figyel, egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. – Adok egy telefonszámot. – elindult Riley felé kivette a kezében lévő telefont bepötyögte a számát visszaadta barátnőm kezébe majd egy mosolyt villantott rá. Ri zavarba jött, mert arcán vöröses foltok jelentek meg majd fejét kicsit a föld felé irányította. Ha már Aiden így zavarba tudta hozni mosolyával, akkor biztos, hogy valami szikrázik köztük, még ha ezt Ri le is tagadja. Örültem, hogy valami alakulgat barátnőm éltében. Az enyémben nem igen szoktam fiúk szerepelni valahogy még nem találtam meg az igazit. De ha eljön, azt biztos megfogom, érezni. – Akkor, viszlát, hölgyeim. – mondta Aiden és elindult. De Justin még mindig ott állt és nézett. Még pislogni sem pislogott. Vele meg mégis mi van lefagyott vagy mi? Na, tessék, megint kezdem. Lehet, hogy hangosan nem mondom ki ezeket a szavakat és mondatokat, de akkor is olyan mintha kimondanám és én érzem magam bunkónak, amiért ilyen flegma vagyok. Sosem voltam ilyen, de valami ezt hozza ki belőlem. Egyszer álmodozok másszor meg bunkósodok. Nem értem magam. Aiden mind két oldalára fordult mire észrevette, hogy Justin nem követte. Hátra fordult és visszaindult felénk. Mikor barátjához ért megragadta kezét és így szólt. – Haver gyere már. – mondta és húzni kezdte, de Justin ellenállt neki és még mindig egy helyben állt és bámult. Már nem tudtam mire gondolni. Szemeibe néztem és ismét láttam azt a pirosas tekintetett. Megrémültem. Neki meg mégis milyen szemei vannak? Horror filmbe illő. – Justin! – szólt ismét Aiden és megrángatta kezét. Ekkor elkezdett pislogni és mintha ébredezne a fejét is elkezdte rázni. Szemei ismét csak barnák voltak. – Menjünk! – mondta Aiden. Justin megmozdult hibernálása alól és elindult. Még egyszer hátra pillantott és egy intéssel intézte el a köszönést. Néztem, ahogy távolodnak tőlünk.

- Beállok a kocsival. – mondta Anne.  Épp, hogy egy másodpercre pillantottam el mire visszanéztem nem láttam a fiúkat sehol. Már ez is a fura dolgok listámra kerül. Hirtelen eszembe jutott, hogy amivel a kaput kéne bezárnunk azzal már nem foglyuk tudni.

- Anne. – állítottam meg gyorsan. – Mivel foglyuk bezárni a kaput? Ez a lánc már nem használható. – mentem oda és emeltem fel a rozsdás láncot.

- Igaz. Elmegyünk és veszünk egy másikat. – mondta majd Rileynak intett, hogy szálljon be, de nekem viszont nem.

- Engem itt hagytok? – kérdeztem.

- Valakinek vigyázni kell a házra. – rántotta meg vállát. És szerintem én lennék rá a legalkalmasabb? Ebben nem lennék olyan biztos. Az iménti cselekedetem is arra utal. Amíg a betörőt hagytam elmenekülni addig Justint akartam leszúrni. Pedig mind két szememmel láttam, hogy kiugrik az ablakon. Nem tudott volna olyan gyorsan visszatérni mellém. Biztos az ijedségtől volt, hogy azt hittem a betörő tért vissza. Pedig még a nevemet is kiabálta kétszer is elfelejtettem és ezért szegény Justin támadtam meg. De hát nem ejtettem rajta semmi féle sebet, mert ő kicsavarta kezemből a kést. Apropó azt is, hogy az istenbe csinálta? Az biztos, hogy nagyon gyorsan mozog. A szobában is olyan gyorsan kapta el testem, hogy nem is láttam mozgását. – Sietünk. - Anne meg sem várta, hogy valamit is reagáljak. Megfordult az autóval és már ott sem voltak. Belém költözött a félelem, ahogy elhajtottak. Ott voltam teljesen egyedül.

5.fejezet

sziasztok meg hozam a folytatást.: ) holnap nem tudom hogy lesz-e rész mert vizsgázok csütörtök meg péntek.-. szurkoljatok hogy sikerüljön : ) a mostani részhez viszont jó olvasást..: D

Jó éjszakát kívántunk egymásnak bár már szerintem jó reggeltett kellett volna, de nem számított, mert pár percen belül elnyomott az álom.

 A kis bolt előtt álltam egy száll magamban. A z utolsó napsugarak is lassacskán eltűntek az égboltról. Nem tudtam, hogy kerültem oda. Halk lépteket hallottam meg magam mögött. Megijedtem. Féltem megfordulni. Valami rossz érzés fogott el. Valami olyan, ami azt súgta „Fuss, Most”! Próbáltam nem félelem érzettel gondolkozni. Mi van, ha semmi okom nincs az ijedségre és csak valaki, aki épp erre jár és esze ágában nincs engem bántani. Már éreztem, hogy közvetlen a hátam mögött áll. Az eszem azt súgta fordulj, meg nem lehet baj. A szívem viszont pont az ellenkezőjét. Úgy döntöttem az eszemre hallgatok. Még is mi baj történhet? Lassan fordultam. Éreztem szemeit mozgó testemen. Fél oldalt szemem sarkából rá pillantottam. A magassága olyan 175 cm körül lehetett. Az arcára sötétség borult ezért nem láttam. Egy karnyújtásnyira volt tőlem. Már teljes testemmel oda fordultam. Láttam, hogy a kezei ökölbe volt szorítva. Már nem éreztem jó ötletnek, hogy az eszemre hallgattam. Nyugodt próbáltam maradni, ami nem épp sikerült. A tenyerem izzadt a lábaim remegtek. Sötétségben is olyan rémisztő volt, hogy kezdtem azt érezni az eszem nem épp a javamat szolgálja. A szívem még mindig azt súgta: - Fuss! Most éreztem azt, hogy a szívem súgja a jó választ. Ezért megfordultam és futásnak eredtem volna, ha azaz alak nem ragadja meg alkaromat és ránt vissza. Olyan szorosan fogta kezem, hogy nem éreztem a vérkeringésemet. Ami azt illeti nem csak azt nem éreztem mintha megbénított volna érintésével. Úgy éreztem magam, mint egy mozgássérült, aki nem tud mozogni. Mintha azt akarná, hogy ne tudjak menekülni. Az alak mélyen a szemembe nézett. Csak a szemeit láttam. Ez, hogy lehetséges? Az égész elmémre kihat ez a valami, amit az érintése okozott. Szemei még mindig enyémbe voltak fúródva. Másik kezével megfogta jobb kezemet is és magához rántott. Teljesen hozzám simult nem tudtam ellene védekezni sem. Leheletét fülemnél éreztem és beszédre nyitotta száját.

- Végre együtt leszünk, és te nem állhatsz ellen. – éreztem, hogy mosolyra duzzad szája. – Enyém leszel örökké! A fejét nyakam és a vállam közé hajtotta. Nem értettem, hogy miért mond nekem ilyeneket, amikor nem is ismerem. „Végre együtt leszünk, és nem állhatok ellen?” Még is, hogy érti ezt? Ekkor egy nagy csapást éreztem arcomon. Végtagjaim mintha felszabadultak volna. Szemeim csukva voltak. Égő érzést éreztem arcomon. A szemeim ki nyíltak. Ismét a szobában találtam magam ahol elaludtam. Tehát csak álom volt az egész, amiből Anne csapkodása ébresztett fel. Már egyszer mondta, hogy álmában néha csapkod, aminek most én voltam az áldozata.  Most valahogy örültem neki, hogy felébresztett vele. Örülök, hogy nem valóság volt pedig annak tűnt a fájdalom, amit akkor éreztem mikor a karomnál fogva rántott vissza. Az alkaromra nézve egy kéznyom rajzolódott végig pont azon a helyen ahol álmomban megfogta az a valaki. Döbbenve néztem karom. Még is hogy lehet ott ez a nyom mikor az egészet csak álmodtam. Vagy nem? Már semmiben nem voltam biztos csak abban, hogy valami itt nem stimmel. Mivel már nem tudtam vissza aludni nem akartam a többieket is felébreszteni azzal, hogy forgolódok ezért feltápászkodtam és kimentem a szobából. Lesétáltam a lépcsőn. Elmentem a mosdóba, és ami a tükörben fogadott nem volt szép látvány. Szemeim alatt hatalmas karikák, mint aki egy hete nem aludt, és ami azt illeti még vörösek is voltak. A szám teljesen kiszáradt. Vajon mitől lehetséges ez? Ismét karomra néztem a kéznyom még mindig ott díszelgett. Minden olyan fura. Az álom meg hogy most milyen durván nézek ki. Mi történik velem?

- Zoe? – jött föntről a hang. Levettem szemem karomról és kisétáltam a fürdőből.

- Tessék. – szóltam fel. Hangom rekedt és ijedt volt.

- Nyisd, már ki a terasz ajtón olyan meleg van. – Magyarázta Anne. A házban fülledt meleg levegő volt. Nagy nehezen kinyitottam a rozoga ajtókat. Ki léptem és a napsugarak meg csapták bőrömet. Perzselte minden porcikám. Égető érzést éreztem alkaromon. A nap egyre jobban világította meg a kéznyomot karomon. Mintha a nap kiélesítené azt, ami nem annyira látszik. Muszáj valahogy eltüntetnem a karomról a nyomokat. Az arcommal is csinálnom kéne valamit, hogy ne így nézzek ki. Ezért a bőröndömhöz mentem, ami a lenti szobába volt rakva. Kikerestem a smink táskámat és ismét a tükör elé álltam. Az arcom nem változott semmit ugyan olyan rosszul néztem ki, mint percekkel ezelőtt. Elővettem az alapozót és elkezdtem kenni vele az arcomat. Nem akartam olyan sokat magamra rakni csak annyit, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy zombi. Még mindig látszódtak a karikák a szemem alatt, de már nem volt olyan vészes. A számat labellóval kentem ki. A szemeim vörösségével nem tudtam mit csinálni. Csak egy kis szempilla spirált raktam szempilláimra hát, ha el tudom vele terelni a figyelmet. Most már nem is néztem ki olyan brutálisan. Már csak a karomon lévő folttal kell csinálnom valamit. Arra is alapozott kezdtem kenni más ötletem nem volt. Ha a lányok meglátnák, akkor kérdezősködni kezdenének, és én nem akarom nekik elmondani mit álmodtam. Már alig észre vehető volt. Szóval, ha az ember nem tudja, hogy ott van, akkor nem is látja, de mivel én tudom, látom azokat a rémisztő nyomokat. Fentről zaj szűrődött le. Valószínű már Riley is felébredt. Összepakoltam holmijaimat és a táska tetejére dobtam. Felbandukoltam a lépcsőn és ekkor láttam, hogy Anne-ék már a netet nyomják. Most komolyan? Nyaralunk és ezek megint a gépet nyomják? Úgy tűnik észrevették, hogy feljöttem, mert mind a ketten rám néztek. Reméltem, hogy nem vesznek észre rajtam semmit.

- Mi van Zoe te már sminkelsz? – kérdezte vigyorogva Riley. Úgy látszik neki nem voltak rossz álmai. – Még fel sem keltél és már alapozol. – ha tudná, miért csináltam nem beszélne velem ilyen gúnyosan.

- Te beszélsz? – vágtam vissza. – Itt nyomod a laptopot ahelyett, hogy kimásznál az ágyból.

- Nyár van, addig fekszek, amíg jól esik.

- Azt csinálsz, amit akarsz. – legyintettem egyet és ott hagytam őket. Az erkélyhez mentem és azt is kinyitottam. Szerencsémre a lányok nem vettek észre rajtam semmit.

- Van egy ötletem csajok! – kiabált fel Anne. - Menjünk strandra. 

- Benne vagyok. – mondta Ri. Nem is várták meg én, hogy döntök rögtön készülődni kezdtek. Riley előttem szaladt le a lépcsőn Anne is rohant utána, de ő még rám pillantott és torpant. Bámult rám és elindult felém. A kezemért nyúlt.

- Mi az isten ez? – nézte a kezemet közelről. Francba, észrevette. Nem tudom, mit mondjak neki. A tenyerét pont a foltra illesztette. Az ő keze sokkal kisebb volt, mint ami a karomon van nyom. – Riley gyere ide! – kiabált le. Vajon mit akarhat?

- Mi van? – jött fel a lépcsőn barátnőm.

- Ezt nézd. – rántotta elé kezemet. – Rakd rá a tenyered. – mondta neki. De az övé sem illett oda. Riley is kikerekedett szemmel nézte. Anne engem is megkért, hogy rakjam oda, de ahogy az övék így az enyém sem volt oda illő. – Ki csinálta ezt veled?  - kérdezte Anne. Mit mondjak, hogy álom volt az egész? Nem hinném, hogy elhiszik nekem. Nem volt más választásom elmondtam nekik mit álmodta. Minden egyes kis részletet. Döbbenve álltak előttem.

- Ilyen nem létezik. – rázta fejét Anne. – Valaki álmodban csinálta ezt ilyen nincs, én nem hiszem el. – megértettem én sem hittem volna el, ha nem magam tapasztalom. Még is mi más lenne rá a magyarázat. Éjszaka valami férfi belopózott és megszorongatta a karom. Ilyen biztos nem történt. Nekem is hihetetlen volt ez az egész dolog, de nem tudok más magyarázatot adni. Valaki beleszállt az álmomba és úgy tette velem azokat a dolgokat. – Ilyen csak a filmekben van, biztos van rá valami értelmes magyarázat. Kerestem az értelmes magyarázatot, de egyszerűen nem volt semmi más ötletem mitől lehetet, ahogy a lányoknak sem volt. Még egy ideig gondolkoztunk mi történhetett velem, de egy idő után úgy döntöttünk elindulunk a strandra. Nem akartam megint elrontani a strandolást, mint a múltkor. Összeszedtünk minden cuccot, ami szükséges lehet felvettük a fürdőruhánkat bezártunk mindent. Még Anne kiállt a kocsival addig bezártam a fakaput is beszálltam az autóba és elindultunk a strand felé. 15 perc alatt oda is értünk. Nagyon sokan lehettek, mert a parkoló dugig volt. 5 percet tuti kanyarodtunk összevissza mire találtunk egy helyet. Anne gyorsan beparkolt leállította a motort kiszedte a kulcsot a gyújtásból bele rakta a táskájába aztán mindannyian kiszálltunk az autóból. Kiszedtük a csomagtartóból a cuccainkat. Hoztunk egy felfúj hatos csónakot, azt még nem tudom, hogy fogjuk azt felfújni, de biztos lesz majd valaki, akinek lesz valami pumpája.  A bejáratnál többen álltak, mint amennyi kocsi áll a parkolóban. Fél órát biztos vártunk a bejutásra. Még 10 percet elvesződtünk mire találtunk egy jó napos helyet. Lepakoltunk megszabadultunk felesleges ruhadarabjainktól. Rajtam egy barna virágmintás bikini volt. Riley-n rózsaszín fehér csíkokkal Anne egy sima piros. Mindegyikünkre ráfért egy alapos napozás. Riley megfogta a csónakot, ami még össze volt hajtva és elindult a bódék felé.  

- Ri hová mész?  - kérdezte Anne.

­­- Találgass még is minek tűnik. – nézett rá.

- Csak nem felfújatod a csónakot.

- Talált süllyedt. – nyújtotta fel hüvelyk úját. – Reméljük, mi azért nem süllyedünk majd el. – sütött el egy poént, amin jót nevetett.  

- Veled megyünk. – mondta Anne. Így hát elindultunk a tömeg felé. Sok mindent láttunk, de ami nekünk kellett az egy matrac és úszógumi eladó sehol nem találtunk. Ott biztos tudnak nekünk segíteni. – Ott van. – mutatott Anne az egyik bódé felé ahol csak felfúj hatós dolgokat árultak. Az eladó kedves volt és felfújta nekünk a gumicsónakot. Pár perc alatt kész is lett. Megköszöntük és azonnal a víz felé indultunk. Amíg a lányok hátul szerencsétlenkedtek a hatalmas vízi járművel én addig gyors léptekkel hűsíteni akartam magamon. Még mielőtt a vízhez értem volna hátra pillantottam, hogy a csajok hol tartanak. Eléggé lemaradtak ezért oda szóltam nekik.

- Kapkodjátok magatokat. – a lányok rám néztek és már csak annyit hallottam.

- Vigyázz! A földön találtam magam és mintha valaki lenne alattam. Barátnőim 100-al robogtak oda hozzám.

- Úr isten Zoe jól vagy minden rendben? - kérdezgette Riley. Mire válaszolhattam volna egy másik hang szólalt meg.

- Megint így kell össze futnunk? – kérdezte az alattam lévő valaki. Hangja ismerős volt. Meg próbáltam lemászni róla megfordultam, és aki velem szemben volt nagy mosollyal fogadott. Justin volt. Hihetetlen, hogy megint belé botlok. A bénaságom határtalan.

- Haver ne már megint. – jött oda Aiden is. - Legalább keljetek már fel. - Aiden a karom után kapott és pont ott fogta meg ahol a nagy tenyér folt terült el a kezemen. És amit meg láttam nem hittem a szememnek pont oda illett. A tenyere akkora volt, mint a kezemen lévő. Mikor már vele szemben álltam vettem észre, hogy körű belül olyan magas, mint aki az álmomban volt. Csak néztem rá nem tudtam mit gondoljak ez valószínű puszta véletlen volt.  Csak az lehet. Soha nem találkoztam vele azelőtt miért mondta volna nekem azt - Végre együtt leszünk, és te nem állhatsz ellen. Nem állhatok ellen? Nem értem ezt az egészet. Valószínű ez is csak egy buta álom volt. Nem kellene így megijednem. El kell felejtenem az egészet és minden jobb lesz. A kezemen lévő foltra még mindig nincs magyarázatom, de most már nem is lesz. Ki kell vernem a fejemből mindent, ami történt. - Minden oké? -  Nézett rám mindenki. Biztos nagyon elkalandoztam.

- Biztos még az álmán van kiakadva. – mosolygott Riley. Bizalmasan elmondtam Ri már is ki akarja kotyogni. „Fogd már be” tekintettel néztem barátnőmre, amit úgy tűnik észrevett, mert sajnálkozva nézett vissza rám.

- Milyen álom? – kérdezte Justin. Szemei összeszűkültek úgy tűnik, érdekelné, de nem fogom elmondani hisz nem is ismerem. Igaz tudok róla pár dolgot, hiszen sztár, de akkor sem fogom megosztani vele a bizalmas ügyeimet.

- Nem lényeges. – ráztam meg fejem. Pár percig még néma csöndben álltunk.

- Csónakázni indultatok? – törte meg a csendet Justin. Hátra pillantottam a csónak a földön hevert. Bizonyára mikor elborultam Mr. Popsztárban a csajok ledobták a földre és úgy rohantak oda hozzám. A két srác segítő kész volt. Oda mentek a csónakhoz felemelték és a víz felé indultak vele.

- Nem hiszem el Justin Bieber az én csónakomat viszi. – áradozott Riley. Csak épp az volt a probléma, hogy az enyém volt nem az övé. Sok erőfeszítésembe került mire megengedték, hogy elhozzam otthonról, de nem szóltam közbe had legyen egy jó napja.  Megköszöntük a fiúknak a segítséget ők jobbra mentek mi meg egyenest a vízbe. Szép napot töltöttünk el a strandon. Még elmentünk vízi biciklizni, amin volt egy kis csúszda és azon lökdöstük le egymást. Mikor megéheztünk lángost ettünk meg főtt kukoricát. Fagyiztunk is én persze megint szerencsétlenkedtem. A két gombóc fagyimból csak egy maradt, mert út közben elhagytam egyet, amin a lányok és én is jót nevettünk. Sokat úszkáltunk és napoztunk. A napozást kicsit túlzásba is vittük, mert olyanok lettünk, mint egy főt rák. Teljesen el is terelődött a figyelmem a rém álmomról. Csak akkor jutott eszembe mikor a karomat megláttam. Olyan 6 óra tájt indultunk vissza szállásunkra. Már szó szerint égett mindenünk. Összeszedtük holmijainkat és visszaindultunk az autóhoz. Kijutni sokkal gyorsabb volt, mint be. A parkoló már félig üres volt. Így hamar megleltük a kocsit bepakoltunk beszálltunk és elindultunk. A vissza út gyorsabbnak tűnt. A házhoz bekanyarodva vettük észre, hogy a fakapu tárva nyitva van. Pedig én bezártam! 

4.fejezet

Meghoztam a folytatást.: D fény derül a titokzatos áldozatra is .: D bár szerintem mindenki tudta ki lesz az .:xdd: d jó szórakozást.: D

Hátra pillantottam és úgy tűnt Riley is észrevette, amit én ez a fiú nem más, mint Justin Bieber. Mit keres ő itt? És akkor eszembe jutott, amit a tv-ben hallottunk még tegnap. „ Justinnak szüksége van most a nyugalomra. Nagyon sok minden történt vele az utóbbi időben és ezért azt tanácsoltam neki vonuljon vissza egy kis időre. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egy ideig Justint nem fogja látni a nyilvánosság.” Persze, hogy nem fogja látni a nyilvánosság, ha egy kisvárosba, jön kipihenni magát.  Még mindig nem hittem a szememnek, hogy ott áll előttem és miattam vérzik az orra. – Tényleg nagyon sajnálom. – kértem bocsánatot megint.

- Semmi gond. – mondta megint az orrát megtörölve. – Nem tört el az a lényeg. – mosolyodott el. – Amúgy Justin vagyok. –mutatkozott be. Mintha nem tudnánk, de próbáltam úgy kezelni, mint egy átlagembert.

- Zoe. – mutattam magamra. – Ők pedig a barátnőim Anne és Riley. – mutattam be őket is. Riley úgy nézett ki, mint aki le van fagyva csak állt ott és Justinra meredt. De ez érthető nem minden nap találkozhat az ember kedvenc énekesével. Megráztam Ri karját, hogy térjen

vissza a valóságba. Megrázta fejét, mint aki épp magához tér. Elmosolyodott megragadta a karom és hátra rántott, hogy ő legyen Justinnal szemben.

- Szia Riley Donovan vagyok. – mondta nagy vigyorral az arcán. – Nagy rajongód. – mondta tovább.  Justin elmosolyodott biztos jól esett neki, hogy Ri ilyen szeretettel beszélt hozzá.

- Hé, haver. – kiabált oda valaki Justinnak. Mindannyian oldalra vetettük tekintetünket. Egy srác volt bizonyára Justin egyik barátja. Már majdnem odaért hozzánk mikor megkérdezte. –Veled meg mi történt? – nézett haverjára. Justinnal egyszerre egymásra néztünk vártuk ki szólal meg először. Justin volt.

- Egy kis baleset semmi komoly. – mondta legyintve egyet a kezével. A keze véres volt, ahogy a pólója is. Igaz csak egy kisebb folt volt rajta, de az is miattam. Az arcán is voltak kisebb vérfoltok, de ez őt nem zavarta.

- Úgy nézel ki, mint aki egy bunyóból jött. – nevetett rajta.

- Ez esetben az ajtó nyert. – nevetett ő is haverjával. Nem ilyennek képzeltem el Justin Popsztár Biebert. Viccet csinált abból, hogy neki vágtam az ajtót. Én eddig azt hittem, hogy a sztárok rosszabbul reagálnak például arra, hogyha nekik csapják az ajtót. Kiabálnak az emberrel „hogy lehetnek, ilyen bénák” meg „miért nem figyelnek oda jobban.” De hát ezek szerint nem mindenki olyan. Neki vágtam az ajtót és még csak nem is emelte fel a hangját. Pozitívan csalódtam benne. Úgy tűnik még sem szállt el annyira magától, mint azt az újságok megírták. A sok botrány ellenére, amit hallottam eddig elég normális fiúnak tűnik. Csak fiatal és bizonyára szeretné kitombolni magát amíg, van rá lehetősége. Emiatt nem ítélhetik el.

- Kik az új barátaid? – kérdezte a srác, aki végig nézett rajtunk. Riley tetszhetett neki, mert őt hosszadalmasan bámulta. Végig mérte tetőtől talpig. Barátnőm ettől kissé zavarba jött és el is pirult.

- Riley, Anne és… - szünetet tartott. – bocsi elfelejtettem a neved. – nézett rám. Pont a támadója nevét felejti el? Vicces.

- Zoe. – nyögtem ki.

- Oh, tényleg Zoe. – csapott homlokára. - Ő itt Aiden. – mutatott a vele szemben álló fiúra.

- Örvendek. – mondta régiesen Aiden. – De nekünk most mennünk kell. Biztos összefutunk még.

        

                                                      „Riley szemszöge”

Mikor megláttam, hogy Zoe kinek csapta az ajtót elállt a lélegzetem. Csak álltam ott, mint aki le van fagyva. Zoe is csak bámult egy ideig csak utána szólalt meg.

- Tényleg nagyon sajnálom. – már vagy harmadjára kért bocsánatot.

-  Semmi gond. – szólalt meg végre Justin is. Még így vérző orral is olyan helyes volt. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Tegnap még csak álmodoztam arról, hogy találkozok vele. Erre ma itt áll előttem teljes életnagyságban. -  Nem tört el az a lényeg. – mosolyodott el. Ez a mosoly elolvadok tőle. – Amúgy Justin vagyok. Komolyan bemutatkozott nem hiszem el.

- Zoe. – mutatkozott be barátnőm is. – Ők pedig a barátnőim Anne és Riley. Miért engem mutatott be utoljára ez így nem korrekt. Anne utálja és mégis hamarabb mutatta be, mint engem. Szemem sarkából láttam, hogy Zoe engem fürkész. Hátra nyúlt és megrázta a karom. Mintha felolvasztott volna egy kicsit megráztam a fejem, hogy visszanyerjem tudatomat. Az agyam nem tréfált meg akkor mikor Justint láttam magam előtt elmosolyodtam meg ragadtam barátnőm kezét és arra a helyre rántottam ahol én álltam. És így én álltam kedvenc sztárrommal szemben.

- Szia Riley Donovan vagyok. – mutatkoztam be. Késztetést éreztem, hogy így folytassam. –Nagy rajongód. Justinnak nagyon tetszhetett, amit mondtam, mert mosoly fakadt arcára.

- Hé, haver. – kiabált oda valaki megzavarva engem Justin csodálásában. Mikor oldalra néztem egy nagyon helyes fiút láttam meg. Sötétbarna haj barna szem jó stílus. Ez a nap az én napom. Nem elég, hogy találkozok a kedvenc férfi előadómmal még egy számomra pont megfelelő srác is felbukkan. – Veled meg mi történt? – nézett Justinra. Az az arc, amit vágott hozzá olyan aranyos volt. Justin és Zoe összenéztek. Úgy tűnik Barátnőm nem igen akart megszólalni ezért 2 másodperc után Justin szólalt meg.

- Egy kis baleset semmi komoly. – legyintett kezével. Még mindig nehezen fogtam fel Zoe, hogy lehet ilyen szerencsétlen. Sosem figyel oda csak akkor mikor már meg van a baj. Bár ha bele gondolok, ha most nem vágja Justinnak az ajtót lehet csak úgy elmentünk volna mellette. Meg ez a másik srác is. Annyira, de annyira tetszik, lehet, hogy még jobban mit Justin.

- Úgy nézel ki, mint aki egy bunyóból jött. – nevette el magát. Cuki nevetése volt.

- Ez esetben az ajtó nyert. – röhögött vele együtt. Justin még néha törölgette az orrát, de nagyon vidámnak tűnt. Tegnap még sírtam, hogy eltűnt és hogy ki van borulva. Ez a Justin aki előttem állt nem mutatott semmi rosszkedvet vagy bármi mást. Mosolygós volt annak ellenére, ami az imént történt. De most valahogy nem Justin kötötte le a figyelmemet, hanem ez a másik srác. Miközben őt kémleltem észrevette.

- Kik az új barátaid? – kérdezte meg. Végig nézett barátnőimen és utána rajtam maradtak szemei. Mélyen a szemébe néztem ő pedig tetőtől talpig végig mért. Annyira zavarba jöttem, hogy rögtön elvörösödött az arcom. A fejemet lehajtva próbáltam leplezni vörösségemet.

- Riley, Anne és… - úgy tűnik Justin elfelejtette barátnőm nevét. – bocsi elfelejtettem a neved. – nézett rá. Zoe csak meredt egy ideig előre aztán szólalt meg.

- Zoe.

- Oh, tényleg Zoe. – Justin a homlokára csapot biztos mikor meghallotta már emlékezett a nevére. – Ő itt Aiden. – mutatott a helyes fiúra.

- Örvendek. – még mindig engem nézett már kezdtem azt hinni, hogy valami van az arcomon azért bámul folyamatosan. – De nekünk most mennünk kell. Biztos összefutunk még.

                                                         „Zoe szemszöge”

Justin bólintott. Felénk fordult arcát még mindig vér áztatta.

- Lányok örülök, hogy találkoztunk. – elővette kedves mosolyát integetett egyet aztán elindult barátja felé. Aiden is oda intett nekünk hátat fordított és elmentek. Csöndben álltunk a lányokkal egy darabig. A sokk hatása alatt voltunk mind a hárman. Anne-ra néztem, aki csak bámult ki a fejéből. Riley mosolyogva nézte, ahogy a fiúk egyre messzebb és messzebb jutnak. Mikor eltűntek a látóterünkből Ri rám pillantott. A mosolya még mindig széles volt.

-  Ezt. Nem. Hiszem. El. – mondta tagolva és visszanézett arra, pontra ahol a srácok pár másodperccel ezelőtt eltűntek. Ami igaz az igaz én sem nagyon hittem el, hogy ez velünk történt meg.

- Ez az volt, akire gondolok? – szólalt meg Anne is.

- Igen az. – mondta Ri. – Akit tegnap le „csicskáztál”. húzta fel szemöldökét barátnőm. Anne egy „kit érdekel pillantást” vetett Riley felé. Aki ezen felkapta a vizet és csúnyán nézett Anne-re. Megint veszekedést éreztem a levegőben ezért rögtön közéjük álltam.

- Szerintem induljunk, mert az a milánói nem fő meg magától. - próbáltam terelni a témát. Barátnőim még mindig egymást fürkészték gonosz tekintetekkel. Pár másodperc után vége lett a szem párbajnak és visszaindultunk a lakhelyünkre. A házhoz visszaérve a lányok már nevettek egymás poénjain. Úgy tűnik, nem tudnak sokáig haragudni egymásra. Most éppen Aident tárgyalták ki.

- Az a srác olyan helyes volt, hogy azt szavakban nem tudom elmondani. – mondta Anne.- Ahogy láttam Ri nagyon szemezgetettek a sráccal. – kacsintott oda mosolyogva.

- Nem tudom, miről beszélsz. – nézet értetlenkedve. Próbálta leplezni, de a vak is látja, hogy nem mond igazat. Még hogy nem tudja, miről van szó? Nagyon is tudja, csak valamiért nem akarja megosztani velünk.

- Ne kamuz királylány. - nevetett Anne miközben a zsebében matatott. Riley nem szólt semmit. Ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Anne kihúzta zsebéből a kulcsokat kinyitotta a rozoga kaput és besétált az udvarra. Riley-val követtük barátnőnket.

 Az idő telt és telt. Miközben Anne és én próbáltuk megfőzni a milánóit addig Riley a laptopot nyomta. Néha felnevetett mikor valami jó viccet olvasott a neten, amit velünk is megosztott. Amik inkább voltak találós kérdések, mint viccek.

- Mi az hosszú fekete és énekel? – tette fel a kérdést.

- Passzolok. – vágta rá Anne. Nekem sem volt egy válasz sem a tarsolyomban ezért én is passzoltam.

- Gyászmenet. - nevetett Riley.

- Riley neee már. – kapott a fejéhez Anne. – Milyen hülye találós kérdések vannak már a világon. Igaza is volt ezek inkább zsibbasztóak voltak, mint viccesek.

  Mire készen lettünk már 7 óra is elmúlt. Megvacsoráztunk aztán mindenki az csinált, amihez kedve volt. Riley még mindig a laptopot nyomta Anne csatlakozott csak ő a telefonján Facebook-ozott. Szerény személyem viszont a tv-t próbálta megcsinálni. Már ki-be kapcsolgattam az antennát is minden felé forgattam, de se kép se hang. Egy bő fél óra után feladtam a szenvedést. Riley mellé ültem és néztem mit csinál. Barátnőm éppen a horoszkópját olvasgatta.

- Mit ír? – kérdeztem.

- Sok marhaságot. – legyintett. –Még hogy találkozok a nagy „Ő”-vel?

- Bármi megtörténhet. – mondtam. - Lehet, hogy pont ma már találkoztál vele. – próbáltam célozgatni Justin haverjára. De úgy tűnt, hogy Ri nem nagyon akarja azt a dolgot. Csak nem értem miért? Helyes és jó fejnek tűnt. Nem értem mi baja vele.

 Sokáig fent voltunk. Nevetgéltünk, activity-ztünk amiben persze mindig én vesztettem. Mikor Riley-nak mutogatnia kellett mindig azt mondta. - Én ezt nem tudom elmutogatni. Bár Anne és én is mondtunk párszor, de Ri a legtöbbször. Nagyon vicces éjszakánk volt. Olyan hajnali 4 óra felé elfáradtunk ezért sorban elmentünk fürdeni. Amíg tisztálkodtunk mindenki eldönthette, hogy hol szeretne aludni. Egy két ágyas szoba volt lent. Az emeleten pedig 2 szoba 2-2 ággyal + egy matrac, ami az egyik szobával szemben volt elhelyezve. Mindegyikünk az emeleti szobát választotta. Semelyikünk nem akart abban a szobában aludni, ami pont a bejárati ajtó mellett volt. Sosem szerettem még ablak közelében sem álomra hajtani fejem. Igaz a hálószobámban az ágyam pont az ablak mellett van, de valahogy az más ott biztonságban érzem magam. Idegen helyen viszont nem lehet tudni, hogy nem törik-e be az ablak vagy bármi hasonló dolog nem történik-e meg. Tudom, baromságnak hangzik, de ez az igazság. Az ágyneműt elővettünk bőröndjeinkből. Tegnap Anne még értesített arról, hogy vinnünk kell. Egy rózsaszín lila falevél mintásra esett a választásom. Nagy nehezen felküzdöttem a húzatott a takaróra és a párnára. A lányok is megszenvedtek vele, de mindenki sikeresen vette a próbatételt. A lépcsővel szembeni szobát választottuk. Összetoltuk az ágyakat, hogy elég hely legyen min nyájunknak. Ellenőriztük az ajtókat, amiket még vacsora után bezártunk. Mindent rendben találtunk. Felmentünk az emeletre kényelembe helyeztük magunkat mire Anne megszólalt.

- Hé, csajok és mi lesz a lámpával? – nézett a plafonon elhelyezett csillár felé. – Riley oltsd már le. Szólt át bal oldalamon fekvő Ri-nak. Tudni illik én voltam a szerencsés, akinek középen kellett elhelyezni-e magát.

- Miért pont én? – horkant fel baloldal társam.

- Mondjuk, mert te vagy hozzá a legközelebb. – mutatott jobb társam az ajtónál elhelyezett kapcsolóra, ami két karnyújtásnyira volt Riley-tól. Szúrós tekintettel nézett barátnőm a négyszögletű tárgyra. Feltápászkodott leoltotta a fény áradatot egy lépéssel visszaért az alvóhelyére. Jó éjszakát kívántunk egymásnak bár már szerintem jó reggeltett kellett volna, de nem számított, mert pár percen belül elnyomott az álom.