41.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

- Látni akarom! Vigyél oda! – jelentette ki, és közben láttam rajta, hogy ilyen komolyan még nem gondolt soha semmit. Csak néztem rá, tudtam, ha most beadom a derekam és elviszem oda, akkor egy nagy hibát követek el. Hiába mutatja magát erősnek kívülről, mikor látszik, hogy belül szenved és gyötri magát.

- Sajnálom, de nem. – mondtam, a fejemet rázva. – A te érdekedben teszem. – kezem vállára helyeztem, vagyis csak akartam, ha engedte volna. Amint elértem, kezével elütötte az enyémet így akadályozta meg, hogy hozzá érjek. Bevallom váratlanul ért, de tudtam, hogy csak azért csinálja, mert haragszik a nem válasz miatt.

- Azt akarom, hogy vigyél oda! – a mondatai egyre dühösebben hangzottak el. Sose láttam még ilyennek. Ahogy a gondolataiba férkőztem, ott is ugyan olyan harag és indulat kavargott, mint ami az arcán és a hangjában is megjelent. Mindez amiatt, mert nem bírja felfogni, hogy nem fogom oda vinni, hogy megnézze a lány holttestét.

-  Értsd meg, hogy – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Nem. – kiabálta.  – Te értsd meg, hogy látnom kell. Miattam halt meg, ahogy ő is. – nézett a háta mögé, és megvilágította a lámpájával a fiút. Itt kezdett világossá válni a dolog. Nem csak rám, hanem magára is haragszik, mert azt hiszi, hogy minden az ő hibája. Tudtam, hogy egyszer majd eljön az idő mikor minden fájdalmával és dühével egyszerre akar majd megbirkózni. A fájdalom, amit akkor érez, mikor Riley-ra gondol, és a düh, amit Davon és saját maga iránt érez. Muszáj lenne megemésztenie, hogy barátnője elment, de amíg ugyan olyan halálesetek történnek, és még látja is a megcsonkított holttestüket, addig nem fog neki menni.

- Hiába hibáztatod magad, ők már nem fognak visszatérni. Ébredj rá, és ismerd be magadnak, hogy szükséged van segítségre, és nem arra, hogy újabb lány holttestét nézegesd. – mondtam teljesen komolyan. Mikor visszafordult felém úgy tűnt még jobban feldühítettem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett rá, és szemöldökét még jobban összehúzta.

- Azt, hogy ne akarj mindent egyedül megoldani még akkor, se ha azokat csak magadban tartod. – mondtam, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Tudod, hogy mindent tudok rólad, még olyat is, amit különben nem mondanál el. Mindent elárulnak nekem a gondolataid, még ha azt magad elől is el akarod rejteni. – a keze után nyúltam, de ismételten csak elhúzta magát.

- Nem rejtegetek semmit. – vágta rá.

- Nem is értem miért vitatkozunk.  – mondtam, és közben oldalra fordultam, kezemmel pedig a hajamba túrtam. Ha magának nem vallja be, akkor nekem miért tenné. Értelmetlennek tartom ezt a veszekedést. Tudom, hogy ezt rendes körülmények között vita nélkül meg tudnánk beszélni. Az, hogy nem akarom oda vinni a lány közelébe azt csak miatta teszem, és ő ezt valami féle módon nem tudja felfogni. Ha látná, még nagyobb fájdalmat okozna saját magának. Miután Davon volt olyan rendes, hogy megmutatta neki Riley halálát, még fájdalmasabbá tette neki a dolgokat. Az elmúlt idő így is nehéz volt számára. A halottnak hitt nagyanyja, az, hogy vadász lett, és, hogy Davon megakarja ölni, nehéz lehet neki mindezt feldolgozni. Csakhogy nem akarja, hogy bárki sajnálja őt.

- Azért vitatkozunk, mert egy rohadék vagy. – kiabálta, és tenyerével a vállamba ütött, amitől egy kicsit hátra rándult bal oldalam. – Csak látni akarom a lány, te pedig kioktatsz olyan dolgokról, amihez semmi közöd nincs. Utálom, hogy a fejembe látsz! – kiabált még mindig, de már egy könnycsepp lépet ki szemgödréből. – Utállak! – mondta, és ököllel a mellkasomba vágott. Nem is az ütés fájt, hanem az, hogy így kell látnom őt. Szenved, amit gyűlölök. 

40.fejezet

Sziasztok. Megint kicsit soká hoztam a folytatás, és ezért hosszú fejezetet írtam nektek. Ami remélem tetszeni is fog.  A 41.fejezetet megpróbálom jövőhét vasárnapra hozni, hogy ne kelljen olyan sokat várnotok. Nagyon sajnálom, hogy a nyár alatt alig voltak részek. Mindig mondtam magamnak, hogy most írok, de valahogy mindig elmaradt. Szóval nem is tartalak fel titeket. Jó olvasást, és remélem írtak sok kommentárt. Puszi nektek.: )
~Ann.xd

Bal kezem alatt pedig éreztem valamit, ami nem a talaj volt. Oda fordultam, és láttam, hogy egy fekete tornacipőn tenyerelek. Csakhogy ez nem a fiúé volt. Lassan kezdtem felfelé nézni, amíg el nem értem arcát.

- Halál utáni izomrángás. – mondta, és lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen. 

Összehúzott szemöldökkel, hunyorítva néztem felfelé a sötét alakra. Mikor lejjebb hajolt akkor ismertem fel az illetőt. Isaac volt. Nem fogattam el segítségét, csak felpattantam a földről.

- Mi a frászt keresel te itt? – kérdeztem, és közben visszafordultam, hogy felvegyem a földről az elemlámpát.

- A vérszagot követtem. – mondta, és közben mikor visszafordultam felé, ő mellettem nézett át a halott fiút kémlelve.

- Ki tette ezt? – kérdeztem, mert úgy éreztem ő tudja, de viszont nekem is volt egy sejtésem.

- Davon. – a gyanúm beigazolódott. – Úgy látom, hogy vele inkább valamelyik falka tagja végzett. A lányt viszont biztos, hogy ő végezte ki.

- Úgy érted van még valaki, aki meghalt? – döbbenten néztem rá.

- Igen. – mondta. – Nem messze innen hever a holtteste. - két újabb áldozat, ami Davon listájára kerül. Mióta Riley meghalt, azóta Davon minden egyes ember ölésénél úgy érzem tehettem volna valamit, hogy megmentsem őket. Értük is tehettem volna valamit. Hátra néztem vállam felett a holtan fekvő fiúra. Ha hamarabb ide érünk, és nem szórakozunk út közben, akkor talán még most is élnének.  

- Merre? – kérdeztem rá rögtön. Látni akartam a lányt. Hogy miért, azt nem tudom, de oda akartam menni. 

- Jobb, ha nem látod. – mondta fejét rázva.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – mondtam elszántan, és elindultam az egyik irányba, de két lépés után megálltam, mert meghallottam egy hangot.

- Zoe. – ezt a hangot ezer közül is felismerném. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – a lámpát tartva a kezemben fordultam vissza. Isaac mellett már ott állt kedvesem, aki egy másodperc után odalépett hozzám, és megölelt. Szorosan fogott magához, és közben a fülembe súgta. – Örülök, hogy te egyben vagy. – ettől a mondattól megmerevedtem. Pár másodperc után pedig eltoltam magam Justintól, aki értetlenül nézett rám.

- Egyben? – néztem rá ijedten. Riley jutott eszembe, aki nem volt egyben mikor utoljára láttam. Lábai voltak elválasztva testétől. Úgy éreztem ez a mondat arról a halott lányról is szól. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdeztem.

- Felzaklatna. – mondta Justin. Ezek után csak egyre jobban tudni akartam mi történt a lánnyal.

„Justin szemszöge”

 Miután a vadász fiú elment, visszavonultam szobámba, az ágyra dőltem és a plafont bámulva, kezdetem Zoet hallgatni. Egy ideig csak üres gondolatai voltak az alvás miatt, csakhogy nem sokkal később egy álom vette kezdetét. Már az eleje fura volt, hisz valahogy nem tudom arról a Markoról elhinni, hogy segítenie kiszabadítani Erint. Tovább figyelve álmát már egyre rosszabbodott a helyzet. Kedves Marko, akiben úgy tűnik megbíztam Zoe álmában, csapdába csalt. Valahogy éreztem, hogy ezek után mi fog következni. Zoe próbált segíteni megszökni, de nekem eszem ágában nem volt már menekülni. Feladtam, és hagytam, hogy megöljenek. Zoe utolsó szavai mielőtt felkelt az volt, hogy én is szeretlek. Felültem az ágyon, és beletúrtam a hajamba. Ahogy szerelmem felébredt próbálta felfogni, hogy ez csak egy álom volt. Úgy éreztem most legszívesebben magamhoz ölelném és megvigasztalnám. A további gondolat menetei arról szóltak, hogy félt attól, ez valóban bekövetkezhet.  Az, hogy én csak úgy feladnám a harcot, és nem küzdenék életemért és a szerelmünkért. Pedig ez soha nem lenne így. Mindig harcolnék, ha életemért nem is, érte és a szerelmünkért mindennel szembe szállnék.

 Ahhoz képest, hogy hajnalig fent voltam, most 8 óra és már kint ülők a bejárat előtti lépcsőn. Igaz, hogy fáradt vagyok, de egyszerűen nem birok aludni. Aiden, aki még javában húzza a lóbőrt, néha olyan hangosakat horkol, hogy nem kell hozzá semmiféle természetfeletti képesség, hogy bárki meghallja. Mikor erőt vettem magamon, hogy visszamenjek a házba és készítsek egy jó erős kávét, az utca végén Isaac-et láttam felbukkanni, és nem sokkal utána egy kislány loholt a nyomában. Barna haja egyenes szálakban omlott vállaira. Mikor felpillantott láttam, hogy szemei is a barna szint viselik, amik hirtelen egy pillanatra sárgán kezdtek izzani. Épp elég volt nekem ez a kis idő is ahhoz, hogy döbbenet üljön arcomra. Felállva a lépcsőről, csak bámultam a lányt. Sosem láttam még ilyen fiatal alakváltott. Ez a gyerek nincs több 12 évesnél.

- Jó reggelt! – mondta Isaac, mikor oda értek elém. Nekem egy szó sem hagyta el a számat, csak a lányt néztem. – Ő itt Spencer Allen. – mutatta be a mellette álló személyt.

- Miért – kezdtem volna el kérdezni, hogy miért világított a szeme, de Isaac valószínű már észrevette, hogy láttam valamit, mert közbe szólt. 

- Spence 2 éve változott át, mert megharapták. – hihetetlen számomra, hogy miért pont egy ilyen kislányt haraptak meg, és még hagyták is, hogy átváltozzon. Ezzel most nem azt mondom, hogy jobb lett volna ha még az átváltozása alatt megölik, de mikor én megtudtam, hogy mi lesz belőlem, elég nehéz volt feldolgoznom. Csakhogy amíg nekem volt rá elég időm megemészteni és felfogni a dolgot, Spencer csak úgy belecsöppent, és még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, milyen erő is van már a hatalmában.

- Ki harapta meg? – kérdeztem. Mégis ki lehet ilyen kegyetlen, hogy egy kislányt támad meg?

- A bátya. – válaszolt. – Elvesztette egy kis időre az eszét, és Spencer a közelében volt. Csakhogy ez hosszú történet, és nem pont ezért jöttem. – ez a kislány annyira elterelte a figyelmem, hogy a legfontosabb kérdést elfelejtettem feltenni.

- Miért jöttetek? – néztem Isaac-re, akit nem rég még haldokolni láttam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire utáltam azt mikor Zoe magához ölelte. A gondolatai elárulták, hogy igazán jól érezte magát Isaac karjaiban. Az pedig, hogy majdnem neki akartam menni, csak egy hirtelen agy elborulás volt. Még szerencse, hogy Aiden utánam kapott. Zoe pedig csak annyit vett ebből észre, hogy miután elengedte Isaac-et már ott álltam mellette. Tudom, hogy ilyet nem tehetek, főleg egy olyannal szemben, aki védte szerelmemet.

- Grant küldött. Mivel ma elment a városból a falka pár tagjával, így nekem kellett jönnöm. – mondta. – Azt üzeni, hogy nem akarta Zoe előtt mondani, de Davon már nagyon bosszúra szomjazik, így nem csodálná, ha ismét ártatlan embereket ölne. – már csak ez az információ hiányzott.

- Mégis mit tegyünk? – kérdeztem.

- Grant azt mondta, hogy ne hősködjünk. – mondta, és zsebre dugta a kezét.

- Akkor csak várjunk, és kapcsoljuk be a tv-t és addig nézzük, amíg be nem mondják az újabb halálesetett? – kérdeztem, de választ nem vártam. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan. – Isaac egy mély levegőt vett, és rázni kezdte a fejét.

- Tudom, hogy igazad van, és tennünk kéne valamit, de nálam ez nem ilyen egyszerű. – mondta. – Ha már falkában vagy nem tehetsz azt, amit akarsz. Mivel Grant az alfa rá kell hallgatnom, és ő azt mondta ne hősködjünk. – nézett rám. – Csakhogy ha még el is mennék veled, akkor is kellene valaki, aki figyel Spencer-re, mert most rám van bízva. – ez nekem úgy hangzott, hogy már be is adta a derekát, csak kéne valaki, aki szemmel tartja addig a lányt. Csak egy valaki jutott eszembe.

- Aiden! – kiabáltam el magam, és Isaac-ék mellé álltam, és vártam, hogy barátom kitegye az ajtón a lábát. Mivel már hallottam, hogy nagyon szid, így csak pár másodpercet kellett várni, hogy kicsapja a bejárati ajtót.

- Mi a frász bajod van? – mondta, de közben szeme csukva volt, és fülét fogta. – Tudod, jól, hogy mikor alszok, kiélesedik a hallásom. Te meg itt kiabálsz. – magyarázott, de közben még véletlenül sem nyitotta volna ki a szemét.

- Ezzel nem vagy egyedül. – szólalt meg mellettem Isaac. Miután Aiden a hang alapján észrevette, hogy nem én mondtam ezt neki, kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett.  

- Oh, helló. – mondta ki végül. Levette kezét füleiről, lejött a lépcsőn, és kezet fogott Isaac-el. Mikor a lányra terelődött a tekintete, megkérdezte. – Ő meg ki? – nézet előbb Isaac-re azután rám.

- A neve Spencer, és vigyáznod kéne rá, pár órát. – szólaltam meg én előbb. Barátom felhúzta szemöldökét, és visszanézett Spence-re. – Mellesleg ő is olyan, mint mi. – ahogy kimondtam Aiden rögtön visszakapta rám a tekintetét.

- Ezt nem mondhatjátok komolyan! – mondta Aiden, és közben az előtte lévő Spencer-re nézett, aki csak mosolygott rá. – Tényleg itt akarjátok velem hagyni? – kezdett el suttogva beszélni, mintha a tőle egy karnyújtásnyira álló lány nem hallaná.

- Nem lesz semmi gond. – mondtam, de közben már mosolyognom kellett Aiden ijedt arckifejezésén. 

- Nem is lesz, mert nem vigyázok rá. – mondta, és karba tette a kezét mellkasa előtt. A mellettem álló Isaac-re és Spence-re néztem. Aiden-nek muszáj lesz segíteni-e, ezért kezemmel megfogtam összefont alkarját, és odébb húztam. Mikor már pár lépésnyi távolságban voltunk, rá szegeztem a tekintetem.

- Mi a frász bajod van? – kérdeztem, mert lehet, hogy vicces volt, ahogy ellenkezik az ellen, hogy vigyáznia kelljen a lányra, de akkor is már egy kicsit túlzásba vitte a dolgot. – Ő csak egy kislány! – próbáltam halk lenni, de tudtam, hogy így is úgy is hallják minden egyes szavunkat.

- Kislány? – meresztette rám a szemét. – Ő nem kislány, hanem maga az ördög. – a mondata után a hátam mögé néztem egyenesen Spencer-re. Csak pislogott nagy barna szemeivel, és mosolyra húzta a száját. Miután visszanéztem Aiden-re megemeltem szemöldököm.

- Ugyan arról a lányról beszélünk? – kérdeztem.

- Látszik, hogy neked nem volt még dolgod ilyen kicsi alakváltóval. – magyarázott. – Ilyen korban a legrosszabb ha átváltoznak. Nincsenek még annyira tisztában milyen erejük is lett. Bármire képesek. – mikor ezt az utolsó két szót kimondta, láttam rajta, hogy parázik. Összehúztam szemöldököm, és egy pillanatra elgondolkoztam.

- Basszus te félsz a kiscsajtól? – ahogy ezt kimondtam, Aiden tenyerét rögtön a számra rakta.

- Halkabban. – mondta, és elnézett mellettem, mintha azt nézte volna, hogy hallották-e az iménti kérdésemet. Mivel ez nekem felért egy hatalmas igennel, a letakart számra vigyor ült. Nem tudtam elhinni, hogy Aiden pont egy kislánytól fél. Az egész olyan nevetséges volt.

- Persze nevess csak ki. – mondta, és közben levette kezét a számról. – De ha átélted volna azt amit én. – úgy tűnt egy kicsit elmerengett, mert az ég felé nézett mintha ott újra nézné a múltjának egy kis részét.

- Nem tudom milyen trauma ért, de szerintem vagy már annyira idős, hogy elfelejtsd. – mondtam komolyan, de legbelül még nevettem és tudni akartam, hogy mi a frász történhetett vele, hogy ennyire retteg egy kislánytól.

- Igazad lehet. – mondta, és látszott rajta, hogy most igen is szembe néz majd a félelmével. Tekintete ismét elhaladt mellettem, és felvett egy szűrős ábrázatot. Valószínű szegény Spencer-t találta el vele. Pár másodpercen belül pedig eltűnt a szűrős tekintet, amit elkerekedett szemei vettek át.

- Nézd, hogy villogtatja rám a szemét. – mutatott a hátam mögött lévő Spence-re. Oda fordultam, de nem láttam semmi mást csak annyit, hogy egy védtelen kislány áll Isaac mellett, aki még mindig mosolyog.

- Ne szórakozz már. Nőj fel, és légy férfi! – fordultam vissza hozzá, és vállon veregettem. Még bementem a szobába, hogy felvegyek egy pulóvert, azután pedig már indultunk is.

 Reggel óta az erdőt járjuk, és eddig még nem láttunk semmit. Már a nap is kezd lemenni, de én úgy érzem, hogy még mindig itt kell lennünk hátha meghallunk valamit. Aiden viszont már a fejét verheti, hisz azt mondtam neki, hogy csak pár órát kell Spencer-re vigyáznia, ahhoz képest körülbelül már vagy 10 órája kint vagyunk a szabadban. Bár ez a legkisebb gondom.

- Jobb lenne ha vissza mennénk. – szólt Isaac. Az elmúlt egy óra alatt ezt a mondatott mondta el a legtöbbször. Csakhogy már lassan kezdtem azt érezni, hogy igaza van. Még utoljára körbe néztem a fák és a bokrok között, utána odafordultam Isaac felé, és már beszédre nyitottam a számat, mikor meghallottam. Rögtön abba az irányba kaptam a fejem ahonnan a sikolyt hallottam.   

- Hallottad? – néztem rá Isaac-re, aki szintén csak abba az irányba bámult amerre az előbb én is. Mikor rám nézett, ő is tudta és én is, hogy most kell cselekednünk hisz ezért jöttünk az erdőbe. Azt nem tudom, hogy lesz-e valami baja abból, hogy nem hallgatott Grant-re, de úgy tűnt, hogy ezt most őt sem nagyon izgatja. Mihelyst meghallottunk egy újabb sikolyt, rohanni kezdtünk a hang irányába. Igazából még nem is agyaltam azon, hogy Davon-nal szemben kell majd megvédenünk az ártatlan lányt. Csakhogy úgy éreztem, most semmi nem számít csak az, hogy megmentsük a lányt a haláltól. Minden érzékszervem kiélesedett az átváltozásom miatt. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, már éreztem a vér szagát. Még gyorsabban kezdtem el futni, és kerülgettem az utamba kerülő fatörzseket. Hátra pillantva, láttam, hogy Isaac szorosan a nyomomban van, és már ő is alakot váltott. Ahogy visszatért a tekintetem magam elé, egy kidőlt fatörzs állta el az utamat. Reflexemre hagyatkoztam így nem lassítottam futásomon. Amint oda értem a törzshöz, kezem magam elé kaptam tenyeremet rátámasztottam a fatörzsre, és nagy lendületet véve átszaltóztam a jókora kidőlt fán. Ahogy talajt értem, hagytam, hogy ne csak lábam, hanem kezeim is érjék a földet. Úgy éreztem magam, mint egy igazi farkas. Négykézláb mentem egypár lépést, és megálltam, hogy egy újabbat szippantsak a levegőből. A szag a baloldalam felől áramlott. Oda kaptam fejem, és tovább loholtam a szag irányába. Most nem két lábon futottam, hanem pont úgy, mint a farkasok. Már nem kellett sokat rohannunk, mert egyre jobban éreztem a szagot. Lassítottam tempómon, és ahogy újra kiegyenesedtem szememet vetettem be. Tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk, és a szememmel megtalálhatom.

- Justin! – szólt Isaac, aki közvetlen mellettem állt. – Ott. – mutatott az egyik vastag fa felé, ahonnan kilátszódott két láb. Ahogy oda értünk, borzalmas látvány tárult elénk. A lány, aki még kapkodott a levegő után szanaszét volt karmolászva és harapdálva. Ha ez még nem lett volna elég a lábai pont mint Riley-nak elvoltak választva testétől. - Elkéstünk. - mondtam magamnak. Amint visszanyertem emberi külsőm, rögtön a lány mellé guggoltam. Borzalmas volt a látvány, de az még borzasztóbb, hogy a lány még élt, és magánál van.

- Hívd a mentőket! – kiabáltam rá Isaac-re, aki csak bámulta a lányt. Visszafordultam a véráztatta áldozat felé, és megfogtam a kezét. Ahogy a látószervével rám nézett láttam szemeiben, hogy irtó nagy fájdalmai lehetnek. Beszédre próbálta nyitni a száját, de csak onnan is vér buggyant elő. Nagyokat nyelve ismét megpróbálkozott a beszéddel.

- Fe – mondott ki két betűt, de újra vér öntötte el száját, és fogait is a vörös szín áztatta. Mivel valószínű, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, így hagytam, hogy kimondja, amit akar. Ahogy kezét fogtam, éreztem, hogy remeg. Elengedtem, és lekaptam magamról a pulóveremet. Nem csak a fájdalmakat kell bírnia, hanem a hideg is. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy ráterítem felsőmet, hogy enyhítsem hidegrázásait. Tudom, hogy ezzel körülbelül nem érek el semmit, de tennem kellet valamit. Hisz haldoklik. Ahogy rá terítettem, újra megfogtam a kezét, és ő egy kisebb szorítással jelezte köszönetét. Vett egy újabb mély levegőt, nyelt egy nagyot, és ismét megpróbálkozott a beszéddel. – Fe – csakhogy megint ugyan azt tudta kinyögni. Szemeivel most az ég felé nézett, ami már sötétbe burkolózott. Egy könnycsepp folyt ki szeme sarkából. – lix. – mondott ki még három betűt. A szemei lecsukódtak, és feje oldalra billent. Már nem vett levegőt többé. Keze ernyedten hevert enyémben. Sosem láttam még senkit meghalni, és úgy érzem többet nem is akarok. Megfogtam kezemben lévő végtagját és az oldalához helyeztem. A pulóver kapucnijával pedig letakartam arcát. Próbáltam feldolgozni, hogy elkéstünk, és egy újabb lány halt meg a kezeim között, mikor hirtelen egy kéz jelent meg vállamon.

- Már nem tehettünk semmit. – mondta.

- Felix. – mondtam ki egybe azt a szót, vagyis nevet, amit a lány próbált kinyögni.

- Mi? – kérdezett rá. Felálltam a lány mellől, és Isaac-re néztem.

- Ezt akarta kimondani. Felix. – mondtam ki még egyszer a nevet. Nem tudom, hogy ki lehet az, de valószínű, hogy azért mondta, mert közel állt hozzá.

- Várj. – mondta, és beleszagolt a levegőbe. – Érzek még valamit. – ahogy kimondta már el is indult az egyik irányba. Csakhogy én nem akartam ott hagyni a lányt, így nem mentem Isaac után. Viszont nem sokkal később én is megéreztem valamit. Zoe összetéveszthetetlen illatát. Bíztam érzékszervemben ezért most nem kezdtem el hallgatni a gondolatait. Ugyan abba az irányba mentem amerre Isaac. Nem sokkal később már hangokat is hallottam.  

- Jobb, ha nem látod. – mondta Isaac valószínűleg Zoe—nak.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – ez már szerelmem hangja volt. Úgy tűnik Isaac már elmondta neki a halott lányt. Ahogy előjöttem a fák közül megláttam egy újabb holttestet. Vajon ő lehet Felix, akinek a nevét a lány nagyon ki akarta mondani? Valahogy úgy éreztem, hogy ő sokkal kevesebb fájdalommal halt meg mint a lány. A szememmel Zoe-t kerestem, aki elindult az egyik irányba, csakhogy nem akartam, hogy véletlenül is rá találjon a lányra. Ha engem felkavart a lánynak a látványa, akkor ki tudja, mit érez majd ő.

- Zoe. – mondtam ki nevét, és közben elsétáltam Isaac mellé. Szerelmem nem nézett rám, de megállt. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – ahogy kimondtam, már éreztem, hogy nem bírom tovább, oda kell mennem, és magamhoz kell ölelnem. Amint megfordult, és lámpája megvilágított, megindultam felé. Két lépést tettem meg, és már magamhoz is ölelhettem. Szorosan fogtam magamhoz. Most úgy érzem, hogy legszívesebbe soha többé nem engedné el. A füléhez közelebb hajolva oda súgtam. – Örülök, hogy te egyben vagy. – amint a mondatom végére értem, úgy öletem Zoe-t mint egy darab fát. Mereven állt, és karjaim között. Pár másodperc elteltével pedig eltölt magától, és a szemembe nézett.

- Egyben? – kérdezte, és közben szemében ijedség ült. A rémült ábrázata miatt, a gondolataidra kapcsolódtam. Úgy tűnik Zoe okosabb mint gondoltam. Mivel még ebből a mondatomból is rájött, hogy a lányhoz is köze van. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdezte.

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell. 

39.fejezet

Sziasztok. Nagyon sajnálom, hogy majdnem 1 hónap után jelentkezem ismét. Kifogásokat nem keresek, hogy miért nem írtam. Remélem ennyi idő után is lesznek még olvasok. Egy kicsit megpróbáltam beújítani és írtam egy Külső szemszöget is. Remélem nem lett annyira rossz, és tetszik majd nektek. Véleményem szerint nem lett a legjobb.  A kommentárokat viszont nagyon keveslem, szóval szeretném ha többen írnátok le véleményeiteket a fejezetről. Előre is köszönöm, és puszillak titeket: ) <3

~Ann.xd

Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.

„Külső Szemszög”

 Az ősz beköszöntével a falevelek besárgultak, és a talajra hullottak. A fák ágain maradó levelek lengedezett a lágy őszi szélben. A horizonton néhány felhő, és a lenyugvó nap félkör alakját lehetett csodálni. Az erdő nyugalmas csendjét, két fiatal törte meg. A lány, aki futott a fiú elől, hangos nevetéssel fejezte ki örömét, és miközben hátra fordult, lába megbotlott egy száraz ágdarabban, és ahogy előre borult, fekete haja szállt a levegőben. Kezeit maga elé helyezte, hogy ezzel tompítsa az esés erejét. Amint a talajnak csapódott, száraz gallyak reccsenése, és a levelek ropogása hangzott fel. A lány csak feküdt az avar tetején, és nem moccant. A vele lévő személy, rohant oda mellé.

- Victoria.  – szólította meg a lányt miközben leguggolt mellé, és óvatos mozdulatokkal próbálta megfordítani őt. A fiú haja sötét barna, ami eltakarja füleit, egészen a válláig ér. Zöld szemeiben az aggódás fészkelte be magát. – Vic. – szólította meg ismét, férfias mély hangján. Ahogy Vic testét próbálta fordítani, a lány, hirtelen megfordult, megijesztve vele a mellette lévő aggódó személyt. Száját ismét hangos nevetés hagyta el, ahogy látta barátja riadt ábrázatát.

- Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. – mondta, miközben a lány barna szemeibe nézett.        

Ajkaik egymás felé közeledtek, és már majdnem elérték egymást, mikor a leány elhúzta fejét.

- Felix. – szólt miközben a szeme a fiú háta mögött lévő személyeket kezdte vizsgálni. A négy fickó, akik a fiatal párt szemlélték, félelmetesen néztek ki. Ruhájuk fekete volt, csak fekete. Az egyik fickó előrébb lépett, és a párra nézett, miközben egy vigyor jelent meg sebhelyes arcán. A tinédzserek felpattantak a száraz avarból, Felix átnyúlt Vic mellkasa előtt, és maga mögé tolta.

- Milyen szép is a fiatal szerelem. – mondta a sebhelyes arcú, és még egy lépéssel előrébb lépett.

- Mit akar? – kérdezett rá Felix.

- Tudod - kezdett bele egy beszédbe. – már egy ideje játszadozok pár emberrel. Most viszont egy kicsit unom, és szükségem van valamire, hogy újra kedvet kapjak a játékhoz. – Felix összeráncolt szemöldökkel nézett rá. – Amire szükségem van, az egy fiatal lány holtteste. – a sebhelyes arcú átnézett Felix válla felett egyenesen Vicre nézve. A lány összerezzent, és félelmében belekapaszkodott az előtte álló fiú pulóverének aljába. – Ne félj, kislány gyors leszek. – a mondata után egy gonosz vigyor jelent meg képén. Ökölbe szorította kezét, és mikor kiengedte, hatalmas, éles karmaival rémítette meg a fiatalokat. Vic szeméből egy könnycsepp hullott ki, ami a talajra esett. Felix hátrálni kezdett, és így a lányt is lökte egyre hátrébb, míg így nem szólt.

- Rohanj! – kiabált Felix, vett egy fordulatot, megfogta a lány karját és futni kezdtek.

- Ez nem volt jó ötlet. – fújta ki a levegőt a sebhelyes arcú. – Utánuk, de a lányt hagyjátok meg nekem! – kiabált ő is. A három fickó, akik eddig a háttérben álltak, a fiatalok után iramodtak. Üldözték őket árkon-bokron át, csakhogy a fiatalok egyre csak fáradtak, ami egyáltalán nem jelentett jót számukra. Egyre beljebb az erdőben már a sötétség kezdett uralkodni. Vic és Felix egy korhadt kidőlt, fatörzs mögött lapultak meg. A fiú kikukkantott a fa oldalánál, hogy látja-e az üldözőket. Miután visszafordult a lány felé, ismét megfogta a kezét, és megszorította.

- Félek. – sírta el majdnem magát Vic, aki nem értette miért pont velük történik ilyen. Efféléket mindig csak filmekben látott, most pedig minden valósággá válik. Felix szájához emelte a lány kezét, és kézfejét megcsókolta.

- Minden rendben lesz. – próbálta nyugtatni a lányt, de abban a percben egy kéz jelent meg a fiú nyakán, ami átrántotta a fatörzs fölött. A lány sikított, ahogy a torkán kifért. Felállt a korhadt fa mögött, és futni akart, csakhogy őt is elkapta egy számára ismeretlen emberi lény. Amint kiértek a fa mögül, Vic ismét szembe találta magát a férfiakkal, azok közül pedig az egyik Felixet fogta a torkánál fogva, ugyan olyan hatalmas karmokkal a kezén, mint amilyet az előbb látott már az egyik fickón.

- Úgy tűnik, nem könnyítitek meg a dolgunkat. – lépett oda a sebhelyes arcú Vic mellé, és megsimogatta csupasz karját. A lány próbálta elhúzni magát, de az őt fogó fickó egy centivel sem engedte arrébb.

- Ne érj hozzá! – szólalt meg ideges hangon Felix, akinek mondata után a kéz sokkal jobban kezdett szorulni a torkán, oly annyira, hogy a nyakából felbuggyant a vér. A vezérnek mondható férfi, a fiú felé nézett, és elmosolyogta magát.

- A hősszerelmes. – mondta nevetve. – Aki védeni akarja a lányt. – mutatott Vic felé, akinek mindene remegett a félelemtől, és a süvítő hideg széltől. - Csakhogy van egy rossz hírem barátocskám ez itt a valóság, és nem szeretem a magadfajta ürgéket. – legyintett kezével, és pár másodperc után a fiút fogó fickó karmaival feltépte bőrét ahonnan vér tört fel és szanaszét fröcskölt. Ahogy Felix földhöz csapódott, már nem moccant többé. Szemei felakadtak, amitől még szörnyűbb volt a látvány. Az alatta lévő avar már a vörös árnyalatot viselte. A vér színét.  A lányból hisztérikus sírás fakadt ki, és térdre rogyott. A legrosszabb rémálma vált valóra ezzel. Arcát kezébe temettem, és zokogott elvesztett szerelméért. Minden elvesztegetett perccel Vic is közelebb került a halál pereméhez. Az a fickó, aki végzett Felixel előhúzott fekete farmerjéből egy zsebkendőt, és letörölte ujjairól a rá kerülő vért. Azután a földön heverő fiút célozta meg vele.

- Te rohadék! – kiabált oda a lány sírva, miután a zsebkendő arcon találta a már halott fiút. Vic talpra állt, és elindult a fickó felé. Úgy nézett ki, mint aki oda megy és képen törli a pasast előző tette miatt, de ehelyett félúton megfordult, és rohanni kezdett. A fickók csak nevettek a lány tettén. Úgy tűnt mintha jól tudták volna, hogy ez fog történni.

- Most már az enyém. – szólt a sebhelyes arcú, és a lány után eredt. Vic szélsebesen szaladt az erdőn át. Csakhogy, ami követte, gyorsabb volt. Futás közben hátra-hátra pillantott, és látta, hogy az üldözője már közel jár hozzá. Mindent megtett annak érdekében, hogy életét mentse az elől a valami elől.

”Zoe szemszöge”

 Életem egyik legrosszabb napja a mai. Nem elég, hogy mindenki rossz szemmel néz rám, még a kiképzésen is egész nap én voltam az, akinek végig talpon kellett lennie. Mivel még Jenna is pikkelt rám, ezért szinte minden egyes emberrel megküzdetett. Közülük Adam volt a legrosszabb. Benne annyi harag volt, elvesztett barátja miatt, hogy már féltem tőle. Engem hibáztat amiatt, hogy James meghalt. Ezt a fülembe is súgta miközben a földre terített, és felém hajolt. Fájtak az ütések amiket kaptam, de az jobban, hogy mindenki egy gyáva féregnek tart, és sokan azt kívánják, hogy bárcsak én haltam volna meg James helyett. Legszívesebben elmondanám, hogy mi történt valójában, csakhogy úgy érzem az sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Ha megtudnák, hogy még mindig tartom a kapcsolatot Justinnal, ki tudja mit tennének. Viszont azt nem értem, hogy miért nem ölték még meg. Hisz mikor elvittek a vadászok, akkor meg akarták ölni. Emlékszem mikor Eric azt mondta levadássza őket, mint a kutyákat. Ahhoz képest ennek már jó pár hónapja, és Justin, sőt még Grant is él és virul. Ha Marko ilyen könnyen rá talált, akkor nem is értem, hogy Ericnek mi tart ennyi ideig. Bár inkább nem is gondolkozok ilyenen. Jobb is ha Eric még a nevét is elfelejti.

- Zoe. – szólt valaki a hátam mögött. Mivel most egyedül vagyok a kiképző teremben és éppen a fegyvereket pakolom igen csak megijedtem a hirtelen jött hangtól. Hátra fordultam, és a nagyi állt mögöttem. Egész nap nem láttam őt, még a kiképzés alatt sem, pedig mindig jelen szokott lenni. Valószínű most jön a fejmosás, amit megkapok tőle. – A hazugságnál csak egy dolog rosszabb: ha az kiderül. – mondta a nagyi. Egyszerűen napokig tudnám ütni Markot e miatt. Miért nem talált ki valami mást, ahelyett, hogy egy  gyáva embernek állít be. – Miért nem mondtad, hogy inkább itt maradnál, mert félsz? – kérdezte, de választ nem várt mert tovább beszélt. – Nem értem hisz olyan jól harcolsz. Ericet is leterítetted már. – sóhajtott egy nagyot, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretném ha megtanulnád, hogy itt nincs helye gyávaságnak. Erősnek kell lenned. Tudom, hogy Jenna ma jól megdolgoztatott, és egyet is értek vele. Jobb ha megpróbálod minden erőddel jóvá tenni a dolgokat. A gyáva szót pedig felejtsd el! – megbánó tekintettel néztem rá. Ez a hazugság, amit Marko kitalált még mindig nem nyerte el a tetszésemet. Az én verzióm amit kitaláltam az sokkal jobb volt. Legalább is számomra jobb volt.

- Rendben. – mondtam. – Azon leszek, hogy jobbá tegyem a tettem. – csak még előtte teszek valamit. Kiszabadítom a farkas lányt, akit fogva tartanak. Ez a sok hazugság, ami eddig elhagyta a számat már kezdett idegesíteni. Sosem szerettem hazudni csakhogy most már muszáj vagyok. Inkább a hazugság, mint a való igazság.

- Remélem is aranyom. – mondta. Mellém sétált, és a már összepakolt cuccokból vett ki két tőr, íjat és a hozzá kellő nyilakat. Visszafordult felém és a kezembe nyomata. – Ma este járőrözöl Bazal. – mondta, és bezárta a fegyverraktár ajtaját. – Most indultok. Baz már kint vár. – túl hirtelen jött ez az egész. Járőrözzek? Este? Rögtön Davon jutott eszembe. Mi van ha össze találkozok vele? Ahogy Grant is mondta számomra is Davon kiszámíthatatlan. Már egy ideje meg akar ölni. A kérdésem pedig az, hogy – Miért nem teszi már meg? Olyan sok alkalma volt már rá, hogy meg sem bírom számolni, de ő egyszer sem tette meg. Az este is, ha annyira meg akart volna ölni, akkor meg tehette volna. Valamiért kezd olyan érzésem lenni, hogy Davon nem arra pályázik, hogy megölhessen, hanem valami másra. Csakhogy még fogalmam sincs mire. – Jobb ha indulsz, mert a nap hamarosan lemegy. – feleszmélve előző gondolkozásomból a nagyira néztem. Úgy tűnt, hogy neki ezzel az éjszakával kell bizonyítanom. Biztos vagyok abban, hogy mikor reggel visszaérünk Baznak az lesz az első, hogy megkeresi a nagyit, és beszámol az este történtekről, meg persze rólam. Épp ezért megpróbálom a legjobb formámat hozni, még úgy is, hogy fáradt vagyok az egész napos kiképzés miatt. Davonra visszatérve, pedig szerintem nem lesz este problémám vele.

- Hallom most mindenki utál. – mondta Baz miközben a lehullott faleveleket kezdte rugdosni.

- Úgy hallom jól informált vagy. – mondtam. Ő volt az egyetlen ember, aki nem úgy nézett rám, mint egy véres rongyra.

- Ahogy mondod. – nézett rám mosolyogva. – Tudod, sokszor én is elbújnék valahová, hogy kiszabaduljak egy kicsit ebből a világból. Szóval én megértelek, - mondta. – de ha lehet ezt ne hangoztasd. – vágta rá hirtelen.

- Rendben, nem fogom. – mondtam mosolyogva, ami az első volt ezen a napon. Az erdőben haladva, a lenyugvó nap fényei sütöttek át a fák törzsei között. Gyönyörű látvány volt. Már csak ezért megérte, hogy el kellett jönnöm. Baz megállt, levette a hátizsákját a hátáról letette a földre, és beletúrt. Mellé állva kémlelni kezdtem az erdőt, de mindenhol csendhonolt.

- Tessék. – mikor lenéztem rá, a kezem felé nyújtotta az egyik zseblámpát. Elvettem tőle, ő felállt, és tovább sétáltunk.

- Mit gondolsz mi lesz ma éjjel? – kérdeztem.

- A hold utáni következő egy-két éjszakán szinte semmi féle mozgás nem szokott történni. – mondta. – Meg amúgy is nyugi, ilyenkor a legkönnyebb őket legyőzni.

- Miért? – ráncoltam össze homlokom.

- Fáradtabbak. A telihold annyira felpörgeti őket, hogy a következő napokba a legtöbben nem is bújnak elő. Nem szokott rajtuk látszódni a fáradság inkább csak akkor, ha harcra kerül a sok. Olyankor esetlenebbek és ügyetlenebbek. – magyarázta. – A lány is, akit fogva tarunk már meg se próbál kiszabadulni, mint a hold éjszakáján. Gyönge, bár még így is fel tudja húzni Jennát. – visszaemlékeztem arra mikor Jenna megkérdezte tőle, hol bujkálnak. A lány válasza pedig az volt, hogy inkább neki kéne bujkálnia az ocsmány arcával. Ha ennél durvábbakat mond neki, akkor nem csodálom, hogy Jenna felhúzza magát. – Majdnem meg is ölte ma reggel, de Mrs. Wilson nem engedte neki. Mivel holnap éjfélig még van ideje elárulni hol vannak a társai. Ezért Jennának még várni kell.

- Ha elárulja a társait, akkor mit tesztek? – kíváncsiskodtam. Nem mintha örülnék neki ha pont Justinékat árulná el, de valamiért kíváncsi voltam.

- Őőő. – mondta hosszan ezt az egy betűt. – Nem tudom. Igazából még nem volt olyan ki elárulta volna. – válaszolt kérdésemre. – Inkább tűrték azt amit velük teszünk, mint, hogy eláruljanak bármit is. - megnyugodtam. Így legalább azt tudtam, hogy a lány nem fog elárulni senkit addig míg ki nem találom, hogy holnap éjfélig, hogy szabadítom ki.

 A sötétség hirtelen borult az erdőre. A zseblámpát felkapcsolva, világítottam magunknak az utat. Baz pedig azzal kezdett ökörködni, hogy az arcára világított vele, és különböző hülye pofákat vágott, amitől nekem nevetnem kellett. Sosem töltöttem vele 10 percnél többet, mert ő mindig ment. Mondhatnám úgy is, hogy neki szinte az erdő az otthona. Akár mikor láttam mindig is komoly fejeket vágott. Ezért is lepet meg, hogy milyen szórakoztató a társasága mikor nincs a közelben senki más. Hátra fordultam Baz felé, és hátra felé menve nevettem arcformáin. Örültem, hogy egy kicsit is boldog tudok lenni ezek után a napok után.

- Hány éves is vagy? – kérdeztem nevetve.

- 29 múltam. – mondta, de azt is úgy, hogy még mindig nem tudtam lemosni a mosolyt az arcomról.

- Pedig nem tűnsz annyinak. - ahogy fordultam vissza előre valamiben megakadt a lábam és előre borultam. Mihelyst talajt értem az elemlámpa kiesett a kezemből, és arrébb gurult. Tenyerem alatt valami nedveset éreztem. Feltoltam magam, a sarkamra ültem, és magam elé tartottam a kezeimet. Baz lámpája adott fényt, és megláttam, hogy a kezem csupa vér.

- Francba. – szólalt meg a hátam mögött. Szemem levettem véres kezeimről, és magam mellé néztem. Egy fiúval találtam szemben magam, akinek szemei felakadtak, és nyakát vér borította. Rémisztő volt ránézni. – Fogd meg! – mondta kezembe nyomva a lámpát. – Világíts rá. - véres kezemmel megfogtam az elemlámpát, és a fiúra irányítottam. Egyszerűen rossz volt rá nézni. Amíg Baz valamit vizsgált a halott fiún, én próbáltam kerülni merev halott tekintet.

- Nincs egy órája, hogy halott. – állapította meg Baz.

- Úgy érted az a valaki, aki megölte még a közelben lehet? – néztem rögtön körbe a lámpa segítségével.

- Nem hinném. – nézett ő is szét. – Legjobb lesz ha én most vissza megyek, és szólok az esetről. – rögtön rá néztem. Most ugye nem azt akarja mondani, hogy itt hagy az erdő közepén egyedül egy halott fiúval. – Te itt maradsz. Egyedül hamarabb megjárom. – mondta rám nézve. A kezem felé nyújt, és kivette a zseblámpát. – Fogd a másikat. – mutatott a földön heverő lámpára. – Tudom, hogy jól harcolsz, szóval, ha valami még is történne, tudod a dolgod. Ne menekülj, harcolj! Sietek. – amint befejezte, megfordult, és elfutott abba az irányba amerre jöttünk. Rögtön a lámpa felé másztam, felvettem a földről talpra álltam, és forogva néztem folyamatosan körbe. Megpróbáltam nem ránézni a fiúra, de valahogy mindig megállt rajta a szemem. Úgy éreztem le kell csuknom a szemét, hisz akkor legalább úgy nézne ki, mint aki alszik. Bár rengeteg körülötte a vér, de akkor is, ha csukva a szeme még azt is jobban elviselem, mint ezt a látványt, amit most nyújt. Mély levegőt vettem oda álltam és leguggoltam mellé. Egyik kezemben tartottam a lámpát a másikkal pedig közeledtem a szeme felé. Óvatosan zártam le látó szervét, és ahogy húztam el a kezem, észrevettem, hogy egyik karja megrándult. Döbbenten néztem rá. Mégis él? – kérdeztem magamtól. Az elemlámpát leraktam magam mellé, és a mellkasához nyúltam, amitől keze egy újabbat rángott. Szerencsétlenségemre kiestem egyensúlyomból, és hátsó felem a talajnak csapódott. Karommal megtámasztottam magam, hogy ne boruljak tovább. Bal kezem alatt pedig éreztem valamit, ami nem a talaj volt. Oda fordultam, és láttam, hogy egy fekete tornacipőn tenyerelek. Csakhogy ez nem a fiúé volt. Lassan kezdtem felfelé nézni, amíg el nem értem arcát.

- Halál utáni izomrángás. – mondta, és lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen.

38.fejezet

Sziasztok olvasóim! Megjöttem, ahogy ígértem. Remélem ez a fejezet jobban elnyeri majd a tetszéseteket mint az előző. Úgy döntöttem, hogy csinálok egy videót a bloghoz, ami el is készült, és nézhetitek is.  Ne egy nagy valamit képzeljetek el, csak a szereplők, és pár sor szöveg van benne, de azért remélem tetszik majd. Komikat várok, és ha lehet többet mint az előző fejezethez. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint. –

   Aiden felpattant a kanapéról, és az ajtó felé vette az irányt. – Hova mész? – álltam fel én is.

- Erin-ért. – mondta, és már nyitotta az ajtót, de gyorsan oda siettem, és a bal kezemmel visszacsaptam.

- Nem mehetsz csak így oda. – mondtam, és látszott a szemében, hogy tudja, igazam van. Szemét lehunyta, és arcán kezdett látszódni, hogy átváltozik. Mikor kipattantak sárgán izzó szemei, így szólt.

- Igazad van, így fogok. – mondta, és közben már nyúlt volna ismét a kilincs felé, de rácsaptam a kezére.

- Nem erre céloztam. – vágtam egy, ’te hülye’, fejet, és folytattam. – Ha csak így oda állítunk, szerinted nem kapnának el rögtön? – beszédre nyitotta száját, de közbe szóltam. – Még mielőtt azt mondanád, harcolunk, azt felejtsd el. Nem ölök, és nem sebzek meg egy embert sem, még ha vadász, akkor sem. – Aiden szép lassan visszaalakult. – Van még 2 napunk kitalálni valamit.

- Honnan tudod?  - kérdezte. Csak rá néztem, mert úgy éreztem, hogy ez a leghülyébb kérdés, amit feltehetett. Másodpercekkel később látványos módon esett le neki a kérdésére a válasz.

- Ő is azon agyal, hogy segítsen neki. – mondtam, és visszasétáltam a kanapé elé. – Ha kitalál valamit, akkor már nyert ügyünk lesz. Addig viszont, ahelyett, hogy a vesztedbe rohansz, te is gondolkozz, hátha kitalálsz egy értelmes végrehajtható tervet.  – megforgatta szemét, és elindult szobája felé. Szint úgy, a kanapétól elindultam a szobám felé. Mikor az ajtó elé értem lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. A gyertyák ugyan azon a helyen helyezkedtek el ahová még tegnap este tettem őket. Szétnéztem, és minden arra emlékeztetett, amit csináltam. Az ágyra nézve mintha láttam volna magam, amint Zoe-t magam alá rántom, és melleit oly módon szorítom meg, hogy hegyes karmaim felsebezték, és vér folyt fel bőre alól. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, de mikor a padlóra tévedt a tekintetem, egy új kép villant be. Zoe épp a pulóveremet rántotta magára. Mikor már velem szemben állt, egy morgás hagyta el a számat, és elindultam felé. Szerelmem kérlelt, és biztatott, hogy le tudom állítani ha akarom, de annyira felül kerekedett rajtam ez az egész farkas lét, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Úgy éreztem ez vagyok én, és úgy kell viselkednem, mint egy állat. A következő kép szinte mellettem játszódott le. Ahogy a falnak löktem, és kezem torkához emeltem. Nem szorítottam meg ugyan, de most legszívesebben arcon csapnám magam azzal a kezemmel. Zoe megpróbált fegyvert venni a kezébe, de gyorsabb voltam mint ő, megfogtam bokáját, amitől ő előre zuhant. Amint hátsó felére fordult, kezeit lefogtam, és szabad kezem a magasba emeltem, amit meglendítettem felé. Úgy éreztem mintha hallanám ’NE’ sikolyát, amitől megrezzentem. Miután kezem majdnem elérte őt, a kép homályosodni kezdett, és köddé vált. Ettől az emlék áradattól, a már így is sivár hangulatomat még jobban lehúzta. Ismét az ágyamra néztem, és a párnák tetején a pulcsim hevert, amit Zoe kapott magára az este. Oda sétáltam, és kezembe vettem a ruhadarabot. Ahogy orromhoz emeltem, éreztem szerelmem kellemes illatát, ami a pulóver szöveteibe itta magát. Csakhogy ezen kívül még megéreztem valamit. A vér szagát. Kifordítottam a pulcsit. Zoe nem csak finom illatát hagyta maga után, hanem a ruhára tapadt vér nyomát is. Ideges lettem, és eldobtam a pulóvert a szoba másik végébe. Félreértés ne essék, nem azért lettem ideges, mert összevérezte a ruhámat, hanem magamra voltam mérges, ahogy az elmúlt 24 órában végig. Úgy éreztem ettől a perctől kezdve megpróbálok minden rossz emléket a homály feledésébe küldeni. Megpróbálom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket Zoe ellen tettem idegességemben. Új ember akarok lenni, most, hogy végre tudom uralni átváltozásomat. Tudom, hogy Zoe testén mindennek nyoma marad, de úgy nyitok új lapot, hogy tudom több olyan heg nem lesz rajta, ami tőlem származik.

  - Kelj fel! Hahó, kelj már fel! – üvöltött fülembe Aiden. Kinyitottam szemem, és egyből rá nézetem.

- Meghibbantál? – kérdeztem tőle, fáradt hangon, az utána szemem az ágy melletti kis szekrényen lévő órára vándorolt. Délután 5 óra volt.  

- Kelj már fel, és gyere. – mondta siettetve. El sem tudtam képzelni mi a frász baja lehet. Ki keltem ágyamból, és a már ajtóban álló Aiden felé mentem. Kiérve a nappaliba, láttam, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva. Barátom hamarabb oda ért, megállt előtte, és kimutatott rajta. Amint én is oda értem, abba az irányba vándorolt tekintetem amerre a kézével mutatott. Nem messze a háztól, egy fiú állt. Zöld szeme és aranybarna haja volt, amit a szél néha megmozgatott.

- Egy vadász. – közölte velem a mellettem álló személy. Mikor meghallottam, hogy vadász azon nyomban Zoe gondolataira kapcsolódtam. Sajnos nem tudtam meg sok mindent, mert épp aludt, de így legalább megnyugodtam, hogy jól van. – Veled akar beszélni. – valamiért úgy éreztem, ő tudja, hogy Zoe még mindig találkozik velem. Láttam, hogy a srác tátogni kezd, így arra koncentráltam, hogy hallásom élesedjen.

- Nem azért vagyok itt, hogy jó pofizzak veled. – kezdte nem épp kedvesen. Látszik, hogy tartja a távolságot, mert körül belül 50 méterre állt a háztól. – Tudom, hogy Zoeval még mindig együtt vagytok. – úgy tűnik a megérzésem nem csalt. – Mivel ő jó barátom fontos számomra, így védeni fogom. – mondta, és ennél a mondatnál úgy gondoltam ideje nekem is megszólalnom.

- Én is ezt teszem. – kiabáltam oda, és elindultam felé. – Te azt hiszed, tőlem kell védened. Pedig nem! – olyan 10 méterre megálltam, így már rendes halló távolságban voltunk.

- Nem csak tőled. – mondta. – A fajtádtól. – ezt a szót undorral mondta ki.

- Azt hiszed, mi vagyunk a gyilkosok? – állt mellém Aiden. – Akkor ti mik vagytok? – kérdezte tőle.

- Mi tőletek védjük az embereket. – mondta. – Ti azt hiszitek magatokról, hogy mások vagytok. Pedig ti is olyanok vagytok, mint a többi. Bennetek van az ölési kényszer. - Aiden nevetni kezdett.

- Ha ennyire bennünk lenne az ölési kényszer, szerinted, nem megöltünk volna már? – állt egy lépéssel előrébb. Ami egy amolyan kihívásnak tűnt, melyben a srác benne lett volna. Már nyúlt volna a késéhez az oldalánál, de megállítottam őket. Két lépéssel Aiden elé álltam, és egyenesen a fiúra néztem.

- Szerintem nem azért jöttél, hogy harcolj. – mondtam nyugodtan. – Ha csak azért látogattál el ide, hogy elmond védeni, fogod Zoet, akkor tudd, hogy ebben egy oldalon állunk. Az este folyamán, nem csak én, hanem egy egész falkányian védték őt. – amint elmondtam látszott a meglepődés az arcán. – Mind tudták, hogy vadász, és mégis vigyáztak rá, egy olyan alfával szemben, akitől még ők is visszarettennének.

- Ki az-az alfa? – kérdezte.

- A neve Davon. – mondtam. Arca lefagyott. Tisztában volt a név tulajdonosával.

- Ismered? – szólalt meg Aiden a hátam mögött.

- Ő ölte meg a szüleimet. – mondta, és közben lehajtotta a fejét.

- Részvétem. – próbáltam úgy viselkedni vele, hogy ne higgye végre azt, hogy csak egy gyilkoló gép vagyok. – Most Zoet akarja megölni. – mondtam, és szemei visszapattantak rám. – De eddig csak játszadozott velünk. Azt gyanítom a tegnap este is csak a játékának a része volt. – mondtam.

- Azt tudnod kell, hogy még mindig nem bízok benned, - kicsit oldalra hajolt, és Aidenre nézett. – se benned, de Zoe épsége fontos, így amíg ti nem tesztek valami rossz dolgot – ha jól értem, a rossz dolog alatt azt érti, amíg nem ölünk meg senkit. – addig számíthattok a segítségemre. De ha gyilkoltok, egyszer is, muszáj leszek vadász ösztöneimre hallgatni.  – az egy kicsit sem érdekelt, hogy bízik-e bennem vagy sem, nekem az számít, hogy van még valaki, aki védelmezi Zoet. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy ez a srác nem csak úgy tekint Zoera mint egy barátra, hisz mikor róla beszél, felgyorsul a szívverése. Viszont én bízok abban, hogy Zoe nem fog lecserélni rá, ha megtudja. – Nekem viszont mennem kell. – mondta, és már fordult volna, de megállítottam.

- Várj. Megtennél nekem valamit? – nem vártam meg a válaszát, tovább mondtam. – Holnap hozd el ahhoz a házhoz ahol nyaraltak. – mondtam.

- Nem biztos, hogy menni fog. – mondta. – Tudod, én el akartam árulni Mrs. Wilsonnak, hogy veled találkozgat. Csakhogy mikor mondtam volna el, úgy éreztem nem tehet ezt meg vele, ezért azt hazudtam, azért tűnt el az este, mert megfutamodott, és elbújt. Ezek után pedig nagyon figyelni fogják őt, hogy ne forduljon elő ez még egyszer. – mesélte.

- Remek. – forgattam meg a szemem.

- A telefont vissza fogom adni neki. – mondta. – Azon továbbra is tarthatjátok a kapcsolatot.

- Nálad van a telefon? – néztem rá értetlenül. A farzsebéhez nyúlt, és előhúzta, így már válaszolnia sem kellett. – Inkább maradjon nálad. – mondtam. – Így legalább tudlak tájékoztatni ha van valami fejlemény. – bólintott, és végül elindult.

- Te bízol benne? – kérdezte Aiden mellém állva.

- Nem, én abban bízom, hogy elég nagy a Zoe iránti szeretete, és nem akarni fájdalmat okozni neki azzal, hogy megöl.  

„Zoe szemszöge”

Ez az álom, teljesen felzaklatott. Mikor felébredtem, olyan este 7 óra körül lehetett, most hajnali 2, és még mindig nem birok elaludni. Ülök az ágyon a sötét szobában, és magam elé bámulok. Attól félek, hogy Justin nem csak az álmomban, hanem a valóságban is így tenne. Nem harcolt volna életéért, a szerelmünkért! Fáj ezt tudnom. Egy könnycsepp gördült le ismét az arccsontomon egészen a nyakamig. Magamra viszont haragudtam. Lehet, hogy csak egy álom volt, de akkor is tennem kellett volna valamit. Meg kellett volna mentenem, ha már ő feladta a harcot. Viszont én nem tettem semmit, csak álltam ott és hagytam, hogy lefogjanak. Ökölbe szorított kézzel töröltem le arcomról a könnycseppeket, és megígértem magamnak, hogy többet nem leszek gyenge. Erős leszek, bármi legyen is.

 A kiképző terem felé vettem az irányt. Mikor leértem a lépcsőn, már láttam a lesújtó tekinteteket. Próbáltam nem oda figyelni rájuk ezért folytattam az utam.

- Tudtam, hogy lehetetlen. – mondta a hátam mögött valaki. Mikor megfordultam Marta állt mögöttem, és még pár ember. – Azt viszont nem gondoltam volna, hogy gyáva ember módjára megfutamodsz. – úgy tűnik Markonak igaza volt. Már most mindenki tud a hazugságáról. – És még volt képed azt hazudni, hogy harcoltál. – még mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Marko.

- Marta hagyd. – mondta húgának, és közben vállára rakta a kezét.

- Hagyjam? – nézett rá. – Hisz ez – kezdett bele mondatába, és közben felém mutatott, de Marko nem engedte, hogy befejezze.

- Elég, azt mondtam hagyd békén. – parancsolt rá. Úgy tűnt Marta hallgat testvérére, mert elindult ugyan felém, de nem én voltam a célpontja, hanem a kiképző terem. Amint elment mellettem, vállával meglökte enyémet, amitől egy pillanatra elvesztettem egyensúlyomat. Lábamat hátra téve tudtam megtartani. - Ne foglalkozz vele. – mondta mellém állva Marko.

- Könnyű azt mondani. Nem te vagy az első számú közellenség. – mondtam, mert tudtam, hogy ez most pont így is van. Utálnak azért, amit hallottak rólam. Persze ennek is ki az oka? A mellettem álló vigyorgó fiú.

- Te meg mit vigyorogsz? – kérdeztem rá, mert nagyon feltűnően csinálta.

- Tudod tegnap oda, én is a védelmeződ lettem. – mondta még mindig vigyorogva.

- Mi? Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlen arccal. Védelmezőm? Mi a franc van? – kérdeztem magamtól.

- Elmentem a kis farkasodhoz. – hajolt közel fülemhez. Olyan gyorsan fordítottam fejem az övé felé, hogy centik választottak el tőle.

- Micsoda? – kérdeztem de, arcunk még mindig nagyon közel volt egymáshoz, és amint észrevettem, hogy Marko a számat kezdi fürkészni, rögtön elhúztam magam. – Mit kerestél te nála? – próbáltam halkan kérdezni, és nem törődni azzal, ahogy a számat figyelte, mint aki meg akar csókolni.

- Elmentem, mert meg akartam neki mondani, hogy védeni foglak tőle, de mint kiderült Davontól jobban kell féltselek. – egy fél mosoly jelent meg arcomon. – Jaj – kezdte. – most nehogy azt hidd, hogy legjobb haverok lettünk. Neki is megmondtam, ahogy neked is. Ha rosszat csinál, vadász ösztöneim azt fogják súgni, hogy büntessem meg érte. – tudtam jól mit jelent, amit mondott, de azzal is tisztában voltam, hogy azt várhatja, hogy Justin valaha is rosszat csináljon. Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.

37.fejezet

Sziasztok. Itt a 37.fejezet. Szerintem nem lett a legjobb és egy kicsit unalmasnak is mondanám meg rövidnek, de majd ti eldöntitek. A 38.fejezettel hamarabb fogok jönni, körül belül hétvégén már olvashatjátok. Azt megpróbálom izgalmasabbra csinálni mint ezt. Iratkozzatok fel és írjatok komikat! Puszillak Titeket.: )<3

~ Ann.xd

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón. 

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig, nekem háttal, Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.

- Meg tudom magyarázni. – mondtam kicsit dadogva.

- Pedig büszke voltam rád. – rázta fejét a nagyi. – Most pedig kiderül, hogy egy szó sem igaz abból, amit reggel mondtál. Nem azért váltál ki a csapatból, mert eltévedtél, hanem mert féltél az estétől. Inkább elrejtőztél, és sebet is ejtettél magadon, hogy hihető legyen a történeted. – mutatott a sebre a szemöldökömnél. - Miért nem mondtad meg inkább, hogy nem akarsz terepre menni? Mi értelme volt annak, hogy hazudj? Tudod, mit inkább menj vissza a szobádba, majd holnap megbeszéljük. – a nagyin látszott, hogy kiborult ettől a hazugságtól. Mert, hogy ez egy nagy hazugság volt. Marko még sem árult el. Bár ezzel is bajt okozott nekem, de inkább ez, mint, hogy a tényleges igazságot tudják. Amint megláttam, hogy Marko az ajtó felé közeledik, már tudtam, hogy ő is távozni fog a helységből. Újra átléptem a küszöbön, elindultam a lépcső felé, ott megálltam, megfordultam, és néztem, ahogy Marko becsukja maga mögött az ajtót, és irányomba lépeget. Mikor oda ért, megállt.

- Állj félre. – mondta, de nem engedelmeskedtem neki.

- Nem árultál el. – mondtam nyugodt hangon.

- Most nehogy azt hidd, hogy egyet értek azzal, amit csinálsz. Nem árultalak el, mert úgy gondoltam, még meg jöhet az eszed, és elfelejted az egész farkas bandát, és akkor senkinek nem kell megtudnia ezt az egészet.

- Azt hiszed ez ilyen egyszerű? – hálás voltam, amiért nem árult el, de egy idióta ha azt hiszi, hogy valaha is elfelejtem azokat, akik miatt még mindig élek. Grant és a falkája Isaac, Aiden, Justin. Ők mind védtek engem, az este folyamán. Ha nem teszik, akkor James sorsára jutottam volna. – Ha megismered őket, akkor te is tudnád, hogy nem mindegyikük öl. – ennél a mondatomnál, Marko döbbent fejjel nézett rám.

- Te megbolondultál? Az kizárt. – mondta. – Emlékszel mit mondott először neked Marta mikor ide kerültél? – elgondolkoztam, de nem jutott eszembe, ezért kissé megrántottam a vállam. – A szüleinket farkasok ölték meg. Csak kirándulni akartunk az erdőben, mikor ránk támadtak. Akkor még mi Martaval sem tudtuk, hogy léteznek ilyen lények, akik emberből változnak át farkassá. A szüleink védtek minket, de nem volt esélyük. A saját szememmel láttam, ahogy anyám meghal. – mutatott ujjával a szeme felé. - Mikor mi következtünk, érkeztek meg a vadászok, és mentették meg az életünket. Ezek után nem hinném, hogy valaha is közeli barátságba kerülnék bármelyikükkel. – semmit nem tudtam mondani. Csak álltam előtte, és néztem rá. Sajnáltam, hogy ilyenen kellett végig menni-e, de nálam ez akkor sem változtat azon, hogy jó farkasok is léteznek, akik betartják a szabályokat. – Most már engedj, mert fáradt vagyok. – mondta. Csak bólintottam, és elálltam a lépcső elől. Miközben elindult felfelé, eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem.

- Marko, várj. – fordultam felé, ő pedig megállt a negyedik lépcsőfokon, és visszanézett rám. – Köszönöm. – meg kellett, hogy köszönjem neki, hogy nem árult el.

- Ne köszönd, az iménti hazugságom miatt holnap nem elég, hogy kapsz majd egy alapos fejmosást a nagyidtól, de még a többiek lesújtó tekintetét is el kell viselned. Mindenki tudni fogja azt, amit ott bent mondtam. – mutatott a szoba felé. – Szóval szerintem készülj fel arra, hogy páran hibáztatni fognak, James halála miatt. Azt fogják mondani, hogy ha ott maradsz, és nem futamodsz meg gyáva ember módjára, akkor lehet életben maradt volna. Tudod a vadászok, a farkasokon kívül még, a gyáva embert utálják nagyon. – valahogy úgy éreztem, hogy ezzel bosszulja meg mindazt, amit miattam kell tenni-e. Hazudnia, és titkolóznia kell, csak miattam. – Ja, és ha valaki megkérdezi hol bújtál el az este, azt ajánlom, azt a helyet mond ahol megszálltál mikor visszajöttél Stanwood-ba. – rögtön rájöttem miért azt mondta. Hisz az a hely tele van sisakvirágokkal. Ha tényleg meg akartam volna futamodni az este elől, akkor magam is azt a helyet választottam volna. Csak, hogy ez nem így volt. Marko jól kitalálta ezt a hazugságot, csak az a baj, hogy így csalódnia kellett a nagyimnak. Szóval jobb lett volna, ha nem viharzik le rögtön, hanem előtte elgondolkozik, és még a szobámban jön rá, hogy mégsem akar elárulni. Így megkímélt volna a holnapi fejmosástól, és a többiek gonosz tekintetétől. Már előre látom, hogy a nagyi miket fog mondani. Mikor még kicsi voltam, mindig azt mondogatta inkább valljam be, ha gyáva vagyok, mint, hogy megfutamodjak, és utána hazudjak. Szóval így Marko elérte azt, hogy a nagyi azt higgye semmit nem tanultam abból, amiket oly sokszor elmondott nekem. De inkább ez, mint a valódi igazság, ami sokkal rosszabb lett volna. – A telefont viszont nem kapod vissza. – ennél a mondatnál egyből rá kaptam a tekintetem, de ő már ment tovább fel a lépcsőn. Úgy gondoltam hiába szólok már utána nem fog vissza fordulni, így hagytam az egészet. Majd a gondolataimon keresztül üzenek Justin-nak, ahogy már oly sokszor megtettem.  

   - Ébredj! Zoe, Ébredj! – hallottam a meg, hogy valaki ébresztget, miközben az arcomat simogatja. Felnyitottam fáradsz szemeim, és ő térdelt az ágyam mellett. Rögtön felültem fekhelyemen, és egyenesen rá néztem.

- Te meg mit keresel itt? – a paplant ledobtam magamról, és felálltam, miközben kedvesem kezét megfogtam. Amint ő is kiegyenesedett, és egymással szemben álltunk, folytattam a kérdezősködést. – Te normális vagy, hogy a francba jutott eszedbe ide jönni? – próbáltam halk lenni, de azért mégis erőteljes hanglejtést próbáltam használni. – Ha valaki meg lát, akkor – ezt a mondatot nem fejeztem be, már jött a következő. – Egyáltalán, hogy jutottál be? – az ajtó felé nézett, ami lassan kinyílt, és vadász társam állt az ajtó előtt. - Marko. – hirtelen Justin előtt termetem, védekező pozícióba. – Ő csak – kezdtem bele.

- Ha ki akarjuk szabadítani a lányt akkor sietnünk kell. – hagyták el a szavak Marko száját. Kiszabadítani? Itt meg mi a franc folyik? Justin elém állt pont Marko-val szembe.

- Mutasd az utat. – amint kimondta, a fiú már el is indult a hosszú folyóson, Justin pedig utána. Még mindig nem értettem, hogy mi folyik itt, azt meg végképp, hogy Marko miért segít Justin-nak.

- Zoe. – fordult vissza felém Justin, és kezével intett, hogy kövessem őket. Vettem egy mély levegőt, és utánuk lépegettem.

Amint leértünk a csigalépcsőn, az étkező felé vettük az irányt. Most már tudtam, hogy ki az a lány, akit ki kell szabadítani, csak azt nem tudom még mindig, hogy Marko miért segít. Az étkezőn át a fém ajtóhoz értünk, amit Mark kinyitott, maga elé engedte Justint, és amikor ő belépett rajta olyan gyorsan csapta rá a bejáratot, hogy fejem a fiúra kaptam.

- Te meg mit csinálsz? – förmedtem rá. – Engedd ki onnan! – parancsoltam rá, de ő meg sem mozdult, csak állt az ajtó előtt, mintha tőlem védené azt.

- Csak nem képzelted, hogy segítek egy ilyen lénynek. – mondta undorral az arcán.

- Szép munka Marko. – jött a hátam mögül egy vidám hang. A hang nem másé volt, mint a nagyimé. Mellette pedig még jó páran álltak. – Egyszer és mindenkorra végzünk ezzel a fiúval. – a csapat ember éljenezni kezdett. -  Nem elég, hogy elcsavarta az unokám fejét, még a házunkat is bemocskolta a lábnyomával. – ennél a mondatnál az emberek csendben maradtak, de látszott az arcukon a megvetés, amit Justin iránt éreznek. – Marko tied a megtiszteltetés, hogy megöld a fiút. – visszanézve vadász társamra, egy nagy mosoly állt az arcán.

- Nem. – kezdtem el kiabáltam. – Nem tehetitek ezt. Ő jó ember, nem bánt senkit. – a nagyim felé néztem, mert tudtam, hogy rá kell hassak. Ha ő meggondolja magát, akkor Justin-nak van esélye az életben maradáshoz.

- Ember? – kezdett el nevetni. – Az, soha nem volt, és nem is lesz ember. – mutatott az ajtó felé ahol Justin jelenleg tartózkodik. – Egyszer majd megköszönöd nekem, hogy elintéztem neked azt a lényt.

- Soha nem fogom megköszönni, – mondtam. – de megengedni sem. – ismét Marko felé fordultam, aki még mindig az ajtó előtt állt. Olyan erővel amilyennel csak tudtam oldalba vágtam, amitől ő egy kissé össze húzta magát, én pedig félre löktem őt. A fém ajtó kilincsét megfogva, csak félik nyitottam ki az ajtót, mert egy erős kéz megragadta kezem, és magához rántott. – Menekülj! – kiabáltam. Azt akartam, hogy Justin próbáljon menekülni, de ehelyett, ő elő lépett az ajtó mögül lehajtott fejjel. Akkor láttam, hogy esze ágában nem volt menekülni.

- Jó döntés. – mondta a nagyanyám. – Ez az élő példa rá, hogy az állatok megérzik a vesztüket. Nem fog harcolni, mert tudja, hogy így is úgy is mi lesz a vége. – ahogy Jus felpillantott rám, azonnal tudtam, hogy a nagyinak igaza van. Nem fog harcolni. A szemében láttam a félelmet, de ő úgy akart meghalni, mint egy erős, bátor ember, ezért kiegyenesedett, és szembe nézett Markoval, akinek a kezében már egy pisztoly és egy injekciós tű volt. A könnyek szabad utat engedtek maguknak, így tudatosult bennem, hogy már én sem tehetek semmit. Marko felemelte a pisztolyt, és lőtt. Egyenesen Justin szíve felé. A golyó mintha lelassult volna, úgy tudtam követni útját addig, míg el nem érte kedvesemet. Ahogy belé hatolt, enyhén megrezzent, de talpon maradt. Sós könnyeim már egész arcomat áztatták, de könnycsatornámat az indította be jobban, mikor Justin visszanézett rám, és egy szót próbált kinyögni. Az pedig a – Szeretlek volt. Zokogni kezdtem. Oda akartam menni hozzá, hogy olyan szorosan öleljem, magamhoz amennyire csak tudom, de az engem fogó férfi nem hagyta. Könnyeim homályos látást engedtek szemeimnek, így elmosódva láttam, hogy Marko megindult Justin felé. Persze ő még mindig ott állt annak ellenére, hogy egy golyó hatolt a szívébe. Mikor Mark oda ért, kezével meglökte Justin vállát, amitől ő rögtön a padlóra zuhant. Ujjai között a tűvel kedvesem felé állt, oda hajolt, és nyakába szúrta a tűt, amiben a farkasölő folyadékot helyezték. Ahogy Marko belé fecskendezte a löttyöt eszembe jutott mit mondott a nagyi.” 1 perc alatt hat, és a farkasnak vége.” Marko kiegyenesedett, és átlépett a haldokló Justin felett.

- 35 másodperc. – mondta, ami azt jelentette, hogy már csak annyi ideje van hátra. Úgy repültek a másodpercek, hogy mire észbe kaptam Marko már csak egy számjegyből álló számot mondott. – 5 másodperc. – szívem hevesebben kezdett verni, és már tudtam mik lesznek az utolsó szavak amiket Justin hall.

- Én is szeretlek! – kiabáltam.

  Kipattanó szemeimmel még mindig homályosan láttam. Attól féltem, hogy ez tényleg a valóság. Kezemmel törölni kezdtem a szemem, amiből még mindig folytak a könnyek. Kezem elvettem látószervem elől, tisztult ugyan a látásom, de még mindig fékezhetetlenül folyt belőle a sós nedv. A szobámban voltam, ami csak annyira nyugtatott meg, hogy szívem heves dobogását lelassította. Minden olyan valóságos volt. Az ahogy ébresztgetett, és simogatta az arcom. Olyan mintha még mindig érezném arccsontomon puha kezét, és azt a fájdalmat, amit pár perccel ezelőtt tapasztaltam haldokló kedvesemet látva. Álom volt. Csak egy rossz álom. 

„Justin szemszöge”

 Úgy gondolom, hogy ez az éjszak felkerül a legdurvább teliholdas estek közé. Ahogy elkezdődött már ott rossz volt. Minden egyes pillanatot élveztem Zoe-val, amíg farkas énem felül nem kerekedett rajtam. Ha Grant egy másodperccel később kapja el a kezem, akkor egy életig tartó öngyűlöletet, és bűntudatot értem volna el vele. Zoe a rémülettől elájult, és amit aközben álmodott vagy képzel, vagy nem is tudom, minek nevezzem, egyben volt felkavaró és megdöbbentő. Felkavart a tudat, hogy barátnője még életben lehetne, ha én rá is figyeltem volna, és megdöbbent az a tény, ahogy elmondta, minket Isten is egymásnak teremtett. Mióta először megláttam tudtam, hogy vonz benne valami, dehogy tényleg ő számomra az igazi, teljesen megdöbbentett. Mióta megtudtam, hogy ő vadásznak született, azóta féltem attól, hogy utunk egyszer ketté váll, és talán egy harcban fogunk újra találkozni, ahol ellenségként tekint majd rám. Most már viszont tudom, hogy ő lesz majd az, akit életem végéig szerelmemnek hívhatok.

- Justin, nem láttad Erin-t? – jött be a bejárati ajtón Aiden. A kanapén ülve rá néztem, és megrántottam a vállam.

- Már egy ideje nem. – válaszoltam kérdésére.

- Az a baj, hogy én sem. – ült le mellém.

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint.