40.fejezet

Sziasztok. Megint kicsit soká hoztam a folytatás, és ezért hosszú fejezetet írtam nektek. Ami remélem tetszeni is fog.  A 41.fejezetet megpróbálom jövőhét vasárnapra hozni, hogy ne kelljen olyan sokat várnotok. Nagyon sajnálom, hogy a nyár alatt alig voltak részek. Mindig mondtam magamnak, hogy most írok, de valahogy mindig elmaradt. Szóval nem is tartalak fel titeket. Jó olvasást, és remélem írtak sok kommentárt. Puszi nektek.: )
~Ann.xd

Bal kezem alatt pedig éreztem valamit, ami nem a talaj volt. Oda fordultam, és láttam, hogy egy fekete tornacipőn tenyerelek. Csakhogy ez nem a fiúé volt. Lassan kezdtem felfelé nézni, amíg el nem értem arcát.

- Halál utáni izomrángás. – mondta, és lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen. 

Összehúzott szemöldökkel, hunyorítva néztem felfelé a sötét alakra. Mikor lejjebb hajolt akkor ismertem fel az illetőt. Isaac volt. Nem fogattam el segítségét, csak felpattantam a földről.

- Mi a frászt keresel te itt? – kérdeztem, és közben visszafordultam, hogy felvegyem a földről az elemlámpát.

- A vérszagot követtem. – mondta, és közben mikor visszafordultam felé, ő mellettem nézett át a halott fiút kémlelve.

- Ki tette ezt? – kérdeztem, mert úgy éreztem ő tudja, de viszont nekem is volt egy sejtésem.

- Davon. – a gyanúm beigazolódott. – Úgy látom, hogy vele inkább valamelyik falka tagja végzett. A lányt viszont biztos, hogy ő végezte ki.

- Úgy érted van még valaki, aki meghalt? – döbbenten néztem rá.

- Igen. – mondta. – Nem messze innen hever a holtteste. - két újabb áldozat, ami Davon listájára kerül. Mióta Riley meghalt, azóta Davon minden egyes ember ölésénél úgy érzem tehettem volna valamit, hogy megmentsem őket. Értük is tehettem volna valamit. Hátra néztem vállam felett a holtan fekvő fiúra. Ha hamarabb ide érünk, és nem szórakozunk út közben, akkor talán még most is élnének.  

- Merre? – kérdeztem rá rögtön. Látni akartam a lányt. Hogy miért, azt nem tudom, de oda akartam menni. 

- Jobb, ha nem látod. – mondta fejét rázva.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – mondtam elszántan, és elindultam az egyik irányba, de két lépés után megálltam, mert meghallottam egy hangot.

- Zoe. – ezt a hangot ezer közül is felismerném. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – a lámpát tartva a kezemben fordultam vissza. Isaac mellett már ott állt kedvesem, aki egy másodperc után odalépett hozzám, és megölelt. Szorosan fogott magához, és közben a fülembe súgta. – Örülök, hogy te egyben vagy. – ettől a mondattól megmerevedtem. Pár másodperc után pedig eltoltam magam Justintól, aki értetlenül nézett rám.

- Egyben? – néztem rá ijedten. Riley jutott eszembe, aki nem volt egyben mikor utoljára láttam. Lábai voltak elválasztva testétől. Úgy éreztem ez a mondat arról a halott lányról is szól. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdeztem.

- Felzaklatna. – mondta Justin. Ezek után csak egyre jobban tudni akartam mi történt a lánnyal.

„Justin szemszöge”

 Miután a vadász fiú elment, visszavonultam szobámba, az ágyra dőltem és a plafont bámulva, kezdetem Zoet hallgatni. Egy ideig csak üres gondolatai voltak az alvás miatt, csakhogy nem sokkal később egy álom vette kezdetét. Már az eleje fura volt, hisz valahogy nem tudom arról a Markoról elhinni, hogy segítenie kiszabadítani Erint. Tovább figyelve álmát már egyre rosszabbodott a helyzet. Kedves Marko, akiben úgy tűnik megbíztam Zoe álmában, csapdába csalt. Valahogy éreztem, hogy ezek után mi fog következni. Zoe próbált segíteni megszökni, de nekem eszem ágában nem volt már menekülni. Feladtam, és hagytam, hogy megöljenek. Zoe utolsó szavai mielőtt felkelt az volt, hogy én is szeretlek. Felültem az ágyon, és beletúrtam a hajamba. Ahogy szerelmem felébredt próbálta felfogni, hogy ez csak egy álom volt. Úgy éreztem most legszívesebben magamhoz ölelném és megvigasztalnám. A további gondolat menetei arról szóltak, hogy félt attól, ez valóban bekövetkezhet.  Az, hogy én csak úgy feladnám a harcot, és nem küzdenék életemért és a szerelmünkért. Pedig ez soha nem lenne így. Mindig harcolnék, ha életemért nem is, érte és a szerelmünkért mindennel szembe szállnék.

 Ahhoz képest, hogy hajnalig fent voltam, most 8 óra és már kint ülők a bejárat előtti lépcsőn. Igaz, hogy fáradt vagyok, de egyszerűen nem birok aludni. Aiden, aki még javában húzza a lóbőrt, néha olyan hangosakat horkol, hogy nem kell hozzá semmiféle természetfeletti képesség, hogy bárki meghallja. Mikor erőt vettem magamon, hogy visszamenjek a házba és készítsek egy jó erős kávét, az utca végén Isaac-et láttam felbukkanni, és nem sokkal utána egy kislány loholt a nyomában. Barna haja egyenes szálakban omlott vállaira. Mikor felpillantott láttam, hogy szemei is a barna szint viselik, amik hirtelen egy pillanatra sárgán kezdtek izzani. Épp elég volt nekem ez a kis idő is ahhoz, hogy döbbenet üljön arcomra. Felállva a lépcsőről, csak bámultam a lányt. Sosem láttam még ilyen fiatal alakváltott. Ez a gyerek nincs több 12 évesnél.

- Jó reggelt! – mondta Isaac, mikor oda értek elém. Nekem egy szó sem hagyta el a számat, csak a lányt néztem. – Ő itt Spencer Allen. – mutatta be a mellette álló személyt.

- Miért – kezdtem volna el kérdezni, hogy miért világított a szeme, de Isaac valószínű már észrevette, hogy láttam valamit, mert közbe szólt. 

- Spence 2 éve változott át, mert megharapták. – hihetetlen számomra, hogy miért pont egy ilyen kislányt haraptak meg, és még hagyták is, hogy átváltozzon. Ezzel most nem azt mondom, hogy jobb lett volna ha még az átváltozása alatt megölik, de mikor én megtudtam, hogy mi lesz belőlem, elég nehéz volt feldolgoznom. Csakhogy amíg nekem volt rá elég időm megemészteni és felfogni a dolgot, Spencer csak úgy belecsöppent, és még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, milyen erő is van már a hatalmában.

- Ki harapta meg? – kérdeztem. Mégis ki lehet ilyen kegyetlen, hogy egy kislányt támad meg?

- A bátya. – válaszolt. – Elvesztette egy kis időre az eszét, és Spencer a közelében volt. Csakhogy ez hosszú történet, és nem pont ezért jöttem. – ez a kislány annyira elterelte a figyelmem, hogy a legfontosabb kérdést elfelejtettem feltenni.

- Miért jöttetek? – néztem Isaac-re, akit nem rég még haldokolni láttam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire utáltam azt mikor Zoe magához ölelte. A gondolatai elárulták, hogy igazán jól érezte magát Isaac karjaiban. Az pedig, hogy majdnem neki akartam menni, csak egy hirtelen agy elborulás volt. Még szerencse, hogy Aiden utánam kapott. Zoe pedig csak annyit vett ebből észre, hogy miután elengedte Isaac-et már ott álltam mellette. Tudom, hogy ilyet nem tehetek, főleg egy olyannal szemben, aki védte szerelmemet.

- Grant küldött. Mivel ma elment a városból a falka pár tagjával, így nekem kellett jönnöm. – mondta. – Azt üzeni, hogy nem akarta Zoe előtt mondani, de Davon már nagyon bosszúra szomjazik, így nem csodálná, ha ismét ártatlan embereket ölne. – már csak ez az információ hiányzott.

- Mégis mit tegyünk? – kérdeztem.

- Grant azt mondta, hogy ne hősködjünk. – mondta, és zsebre dugta a kezét.

- Akkor csak várjunk, és kapcsoljuk be a tv-t és addig nézzük, amíg be nem mondják az újabb halálesetett? – kérdeztem, de választ nem vártam. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan. – Isaac egy mély levegőt vett, és rázni kezdte a fejét.

- Tudom, hogy igazad van, és tennünk kéne valamit, de nálam ez nem ilyen egyszerű. – mondta. – Ha már falkában vagy nem tehetsz azt, amit akarsz. Mivel Grant az alfa rá kell hallgatnom, és ő azt mondta ne hősködjünk. – nézett rám. – Csakhogy ha még el is mennék veled, akkor is kellene valaki, aki figyel Spencer-re, mert most rám van bízva. – ez nekem úgy hangzott, hogy már be is adta a derekát, csak kéne valaki, aki szemmel tartja addig a lányt. Csak egy valaki jutott eszembe.

- Aiden! – kiabáltam el magam, és Isaac-ék mellé álltam, és vártam, hogy barátom kitegye az ajtón a lábát. Mivel már hallottam, hogy nagyon szid, így csak pár másodpercet kellett várni, hogy kicsapja a bejárati ajtót.

- Mi a frász bajod van? – mondta, de közben szeme csukva volt, és fülét fogta. – Tudod, jól, hogy mikor alszok, kiélesedik a hallásom. Te meg itt kiabálsz. – magyarázott, de közben még véletlenül sem nyitotta volna ki a szemét.

- Ezzel nem vagy egyedül. – szólalt meg mellettem Isaac. Miután Aiden a hang alapján észrevette, hogy nem én mondtam ezt neki, kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett.  

- Oh, helló. – mondta ki végül. Levette kezét füleiről, lejött a lépcsőn, és kezet fogott Isaac-el. Mikor a lányra terelődött a tekintete, megkérdezte. – Ő meg ki? – nézet előbb Isaac-re azután rám.

- A neve Spencer, és vigyáznod kéne rá, pár órát. – szólaltam meg én előbb. Barátom felhúzta szemöldökét, és visszanézett Spence-re. – Mellesleg ő is olyan, mint mi. – ahogy kimondtam Aiden rögtön visszakapta rám a tekintetét.

- Ezt nem mondhatjátok komolyan! – mondta Aiden, és közben az előtte lévő Spencer-re nézett, aki csak mosolygott rá. – Tényleg itt akarjátok velem hagyni? – kezdett el suttogva beszélni, mintha a tőle egy karnyújtásnyira álló lány nem hallaná.

- Nem lesz semmi gond. – mondtam, de közben már mosolyognom kellett Aiden ijedt arckifejezésén. 

- Nem is lesz, mert nem vigyázok rá. – mondta, és karba tette a kezét mellkasa előtt. A mellettem álló Isaac-re és Spence-re néztem. Aiden-nek muszáj lesz segíteni-e, ezért kezemmel megfogtam összefont alkarját, és odébb húztam. Mikor már pár lépésnyi távolságban voltunk, rá szegeztem a tekintetem.

- Mi a frász bajod van? – kérdeztem, mert lehet, hogy vicces volt, ahogy ellenkezik az ellen, hogy vigyáznia kelljen a lányra, de akkor is már egy kicsit túlzásba vitte a dolgot. – Ő csak egy kislány! – próbáltam halk lenni, de tudtam, hogy így is úgy is hallják minden egyes szavunkat.

- Kislány? – meresztette rám a szemét. – Ő nem kislány, hanem maga az ördög. – a mondata után a hátam mögé néztem egyenesen Spencer-re. Csak pislogott nagy barna szemeivel, és mosolyra húzta a száját. Miután visszanéztem Aiden-re megemeltem szemöldököm.

- Ugyan arról a lányról beszélünk? – kérdeztem.

- Látszik, hogy neked nem volt még dolgod ilyen kicsi alakváltóval. – magyarázott. – Ilyen korban a legrosszabb ha átváltoznak. Nincsenek még annyira tisztában milyen erejük is lett. Bármire képesek. – mikor ezt az utolsó két szót kimondta, láttam rajta, hogy parázik. Összehúztam szemöldököm, és egy pillanatra elgondolkoztam.

- Basszus te félsz a kiscsajtól? – ahogy ezt kimondtam, Aiden tenyerét rögtön a számra rakta.

- Halkabban. – mondta, és elnézett mellettem, mintha azt nézte volna, hogy hallották-e az iménti kérdésemet. Mivel ez nekem felért egy hatalmas igennel, a letakart számra vigyor ült. Nem tudtam elhinni, hogy Aiden pont egy kislánytól fél. Az egész olyan nevetséges volt.

- Persze nevess csak ki. – mondta, és közben levette kezét a számról. – De ha átélted volna azt amit én. – úgy tűnt egy kicsit elmerengett, mert az ég felé nézett mintha ott újra nézné a múltjának egy kis részét.

- Nem tudom milyen trauma ért, de szerintem vagy már annyira idős, hogy elfelejtsd. – mondtam komolyan, de legbelül még nevettem és tudni akartam, hogy mi a frász történhetett vele, hogy ennyire retteg egy kislánytól.

- Igazad lehet. – mondta, és látszott rajta, hogy most igen is szembe néz majd a félelmével. Tekintete ismét elhaladt mellettem, és felvett egy szűrős ábrázatot. Valószínű szegény Spencer-t találta el vele. Pár másodpercen belül pedig eltűnt a szűrős tekintet, amit elkerekedett szemei vettek át.

- Nézd, hogy villogtatja rám a szemét. – mutatott a hátam mögött lévő Spence-re. Oda fordultam, de nem láttam semmi mást csak annyit, hogy egy védtelen kislány áll Isaac mellett, aki még mindig mosolyog.

- Ne szórakozz már. Nőj fel, és légy férfi! – fordultam vissza hozzá, és vállon veregettem. Még bementem a szobába, hogy felvegyek egy pulóvert, azután pedig már indultunk is.

 Reggel óta az erdőt járjuk, és eddig még nem láttunk semmit. Már a nap is kezd lemenni, de én úgy érzem, hogy még mindig itt kell lennünk hátha meghallunk valamit. Aiden viszont már a fejét verheti, hisz azt mondtam neki, hogy csak pár órát kell Spencer-re vigyáznia, ahhoz képest körülbelül már vagy 10 órája kint vagyunk a szabadban. Bár ez a legkisebb gondom.

- Jobb lenne ha vissza mennénk. – szólt Isaac. Az elmúlt egy óra alatt ezt a mondatott mondta el a legtöbbször. Csakhogy már lassan kezdtem azt érezni, hogy igaza van. Még utoljára körbe néztem a fák és a bokrok között, utána odafordultam Isaac felé, és már beszédre nyitottam a számat, mikor meghallottam. Rögtön abba az irányba kaptam a fejem ahonnan a sikolyt hallottam.   

- Hallottad? – néztem rá Isaac-re, aki szintén csak abba az irányba bámult amerre az előbb én is. Mikor rám nézett, ő is tudta és én is, hogy most kell cselekednünk hisz ezért jöttünk az erdőbe. Azt nem tudom, hogy lesz-e valami baja abból, hogy nem hallgatott Grant-re, de úgy tűnt, hogy ezt most őt sem nagyon izgatja. Mihelyst meghallottunk egy újabb sikolyt, rohanni kezdtünk a hang irányába. Igazából még nem is agyaltam azon, hogy Davon-nal szemben kell majd megvédenünk az ártatlan lányt. Csakhogy úgy éreztem, most semmi nem számít csak az, hogy megmentsük a lányt a haláltól. Minden érzékszervem kiélesedett az átváltozásom miatt. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, már éreztem a vér szagát. Még gyorsabban kezdtem el futni, és kerülgettem az utamba kerülő fatörzseket. Hátra pillantva, láttam, hogy Isaac szorosan a nyomomban van, és már ő is alakot váltott. Ahogy visszatért a tekintetem magam elé, egy kidőlt fatörzs állta el az utamat. Reflexemre hagyatkoztam így nem lassítottam futásomon. Amint oda értem a törzshöz, kezem magam elé kaptam tenyeremet rátámasztottam a fatörzsre, és nagy lendületet véve átszaltóztam a jókora kidőlt fán. Ahogy talajt értem, hagytam, hogy ne csak lábam, hanem kezeim is érjék a földet. Úgy éreztem magam, mint egy igazi farkas. Négykézláb mentem egypár lépést, és megálltam, hogy egy újabbat szippantsak a levegőből. A szag a baloldalam felől áramlott. Oda kaptam fejem, és tovább loholtam a szag irányába. Most nem két lábon futottam, hanem pont úgy, mint a farkasok. Már nem kellett sokat rohannunk, mert egyre jobban éreztem a szagot. Lassítottam tempómon, és ahogy újra kiegyenesedtem szememet vetettem be. Tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk, és a szememmel megtalálhatom.

- Justin! – szólt Isaac, aki közvetlen mellettem állt. – Ott. – mutatott az egyik vastag fa felé, ahonnan kilátszódott két láb. Ahogy oda értünk, borzalmas látvány tárult elénk. A lány, aki még kapkodott a levegő után szanaszét volt karmolászva és harapdálva. Ha ez még nem lett volna elég a lábai pont mint Riley-nak elvoltak választva testétől. - Elkéstünk. - mondtam magamnak. Amint visszanyertem emberi külsőm, rögtön a lány mellé guggoltam. Borzalmas volt a látvány, de az még borzasztóbb, hogy a lány még élt, és magánál van.

- Hívd a mentőket! – kiabáltam rá Isaac-re, aki csak bámulta a lányt. Visszafordultam a véráztatta áldozat felé, és megfogtam a kezét. Ahogy a látószervével rám nézett láttam szemeiben, hogy irtó nagy fájdalmai lehetnek. Beszédre próbálta nyitni a száját, de csak onnan is vér buggyant elő. Nagyokat nyelve ismét megpróbálkozott a beszéddel.

- Fe – mondott ki két betűt, de újra vér öntötte el száját, és fogait is a vörös szín áztatta. Mivel valószínű, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, így hagytam, hogy kimondja, amit akar. Ahogy kezét fogtam, éreztem, hogy remeg. Elengedtem, és lekaptam magamról a pulóveremet. Nem csak a fájdalmakat kell bírnia, hanem a hideg is. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy ráterítem felsőmet, hogy enyhítsem hidegrázásait. Tudom, hogy ezzel körülbelül nem érek el semmit, de tennem kellet valamit. Hisz haldoklik. Ahogy rá terítettem, újra megfogtam a kezét, és ő egy kisebb szorítással jelezte köszönetét. Vett egy újabb mély levegőt, nyelt egy nagyot, és ismét megpróbálkozott a beszéddel. – Fe – csakhogy megint ugyan azt tudta kinyögni. Szemeivel most az ég felé nézett, ami már sötétbe burkolózott. Egy könnycsepp folyt ki szeme sarkából. – lix. – mondott ki még három betűt. A szemei lecsukódtak, és feje oldalra billent. Már nem vett levegőt többé. Keze ernyedten hevert enyémben. Sosem láttam még senkit meghalni, és úgy érzem többet nem is akarok. Megfogtam kezemben lévő végtagját és az oldalához helyeztem. A pulóver kapucnijával pedig letakartam arcát. Próbáltam feldolgozni, hogy elkéstünk, és egy újabb lány halt meg a kezeim között, mikor hirtelen egy kéz jelent meg vállamon.

- Már nem tehettünk semmit. – mondta.

- Felix. – mondtam ki egybe azt a szót, vagyis nevet, amit a lány próbált kinyögni.

- Mi? – kérdezett rá. Felálltam a lány mellől, és Isaac-re néztem.

- Ezt akarta kimondani. Felix. – mondtam ki még egyszer a nevet. Nem tudom, hogy ki lehet az, de valószínű, hogy azért mondta, mert közel állt hozzá.

- Várj. – mondta, és beleszagolt a levegőbe. – Érzek még valamit. – ahogy kimondta már el is indult az egyik irányba. Csakhogy én nem akartam ott hagyni a lányt, így nem mentem Isaac után. Viszont nem sokkal később én is megéreztem valamit. Zoe összetéveszthetetlen illatát. Bíztam érzékszervemben ezért most nem kezdtem el hallgatni a gondolatait. Ugyan abba az irányba mentem amerre Isaac. Nem sokkal később már hangokat is hallottam.  

- Jobb, ha nem látod. – mondta Isaac valószínűleg Zoe—nak.

- Akkor is oda kell mennem. Ha te nem segítesz, akkor majd megkeresem egyedül. – ez már szerelmem hangja volt. Úgy tűnik Isaac már elmondta neki a halott lányt. Ahogy előjöttem a fák közül megláttam egy újabb holttestet. Vajon ő lehet Felix, akinek a nevét a lány nagyon ki akarta mondani? Valahogy úgy éreztem, hogy ő sokkal kevesebb fájdalommal halt meg mint a lány. A szememmel Zoe-t kerestem, aki elindult az egyik irányba, csakhogy nem akartam, hogy véletlenül is rá találjon a lányra. Ha engem felkavart a lánynak a látványa, akkor ki tudja, mit érez majd ő.

- Zoe. – mondtam ki nevét, és közben elsétáltam Isaac mellé. Szerelmem nem nézett rám, de megállt. – Isaacnek igaza van. Jobb, ha nem látod. – ahogy kimondtam, már éreztem, hogy nem bírom tovább, oda kell mennem, és magamhoz kell ölelnem. Amint megfordult, és lámpája megvilágított, megindultam felé. Két lépést tettem meg, és már magamhoz is ölelhettem. Szorosan fogtam magamhoz. Most úgy érzem, hogy legszívesebbe soha többé nem engedné el. A füléhez közelebb hajolva oda súgtam. – Örülök, hogy te egyben vagy. – amint a mondatom végére értem, úgy öletem Zoe-t mint egy darab fát. Mereven állt, és karjaim között. Pár másodperc elteltével pedig eltölt magától, és a szemembe nézett.

- Egyben? – kérdezte, és közben szemében ijedség ült. A rémült ábrázata miatt, a gondolataidra kapcsolódtam. Úgy tűnik Zoe okosabb mint gondoltam. Mivel még ebből a mondatomból is rájött, hogy a lányhoz is köze van. – Miért nem akarjátok, hogy lássam? – kérdezte.

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell.