38.fejezet

Sziasztok olvasóim! Megjöttem, ahogy ígértem. Remélem ez a fejezet jobban elnyeri majd a tetszéseteket mint az előző. Úgy döntöttem, hogy csinálok egy videót a bloghoz, ami el is készült, és nézhetitek is.  Ne egy nagy valamit képzeljetek el, csak a szereplők, és pár sor szöveg van benne, de azért remélem tetszik majd. Komikat várok, és ha lehet többet mint az előző fejezethez. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint. –

   Aiden felpattant a kanapéról, és az ajtó felé vette az irányt. – Hova mész? – álltam fel én is.

- Erin-ért. – mondta, és már nyitotta az ajtót, de gyorsan oda siettem, és a bal kezemmel visszacsaptam.

- Nem mehetsz csak így oda. – mondtam, és látszott a szemében, hogy tudja, igazam van. Szemét lehunyta, és arcán kezdett látszódni, hogy átváltozik. Mikor kipattantak sárgán izzó szemei, így szólt.

- Igazad van, így fogok. – mondta, és közben már nyúlt volna ismét a kilincs felé, de rácsaptam a kezére.

- Nem erre céloztam. – vágtam egy, ’te hülye’, fejet, és folytattam. – Ha csak így oda állítunk, szerinted nem kapnának el rögtön? – beszédre nyitotta száját, de közbe szóltam. – Még mielőtt azt mondanád, harcolunk, azt felejtsd el. Nem ölök, és nem sebzek meg egy embert sem, még ha vadász, akkor sem. – Aiden szép lassan visszaalakult. – Van még 2 napunk kitalálni valamit.

- Honnan tudod?  - kérdezte. Csak rá néztem, mert úgy éreztem, hogy ez a leghülyébb kérdés, amit feltehetett. Másodpercekkel később látványos módon esett le neki a kérdésére a válasz.

- Ő is azon agyal, hogy segítsen neki. – mondtam, és visszasétáltam a kanapé elé. – Ha kitalál valamit, akkor már nyert ügyünk lesz. Addig viszont, ahelyett, hogy a vesztedbe rohansz, te is gondolkozz, hátha kitalálsz egy értelmes végrehajtható tervet.  – megforgatta szemét, és elindult szobája felé. Szint úgy, a kanapétól elindultam a szobám felé. Mikor az ajtó elé értem lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. A gyertyák ugyan azon a helyen helyezkedtek el ahová még tegnap este tettem őket. Szétnéztem, és minden arra emlékeztetett, amit csináltam. Az ágyra nézve mintha láttam volna magam, amint Zoe-t magam alá rántom, és melleit oly módon szorítom meg, hogy hegyes karmaim felsebezték, és vér folyt fel bőre alól. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, de mikor a padlóra tévedt a tekintetem, egy új kép villant be. Zoe épp a pulóveremet rántotta magára. Mikor már velem szemben állt, egy morgás hagyta el a számat, és elindultam felé. Szerelmem kérlelt, és biztatott, hogy le tudom állítani ha akarom, de annyira felül kerekedett rajtam ez az egész farkas lét, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Úgy éreztem ez vagyok én, és úgy kell viselkednem, mint egy állat. A következő kép szinte mellettem játszódott le. Ahogy a falnak löktem, és kezem torkához emeltem. Nem szorítottam meg ugyan, de most legszívesebben arcon csapnám magam azzal a kezemmel. Zoe megpróbált fegyvert venni a kezébe, de gyorsabb voltam mint ő, megfogtam bokáját, amitől ő előre zuhant. Amint hátsó felére fordult, kezeit lefogtam, és szabad kezem a magasba emeltem, amit meglendítettem felé. Úgy éreztem mintha hallanám ’NE’ sikolyát, amitől megrezzentem. Miután kezem majdnem elérte őt, a kép homályosodni kezdett, és köddé vált. Ettől az emlék áradattól, a már így is sivár hangulatomat még jobban lehúzta. Ismét az ágyamra néztem, és a párnák tetején a pulcsim hevert, amit Zoe kapott magára az este. Oda sétáltam, és kezembe vettem a ruhadarabot. Ahogy orromhoz emeltem, éreztem szerelmem kellemes illatát, ami a pulóver szöveteibe itta magát. Csakhogy ezen kívül még megéreztem valamit. A vér szagát. Kifordítottam a pulcsit. Zoe nem csak finom illatát hagyta maga után, hanem a ruhára tapadt vér nyomát is. Ideges lettem, és eldobtam a pulóvert a szoba másik végébe. Félreértés ne essék, nem azért lettem ideges, mert összevérezte a ruhámat, hanem magamra voltam mérges, ahogy az elmúlt 24 órában végig. Úgy éreztem ettől a perctől kezdve megpróbálok minden rossz emléket a homály feledésébe küldeni. Megpróbálom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket Zoe ellen tettem idegességemben. Új ember akarok lenni, most, hogy végre tudom uralni átváltozásomat. Tudom, hogy Zoe testén mindennek nyoma marad, de úgy nyitok új lapot, hogy tudom több olyan heg nem lesz rajta, ami tőlem származik.

  - Kelj fel! Hahó, kelj már fel! – üvöltött fülembe Aiden. Kinyitottam szemem, és egyből rá nézetem.

- Meghibbantál? – kérdeztem tőle, fáradt hangon, az utána szemem az ágy melletti kis szekrényen lévő órára vándorolt. Délután 5 óra volt.  

- Kelj már fel, és gyere. – mondta siettetve. El sem tudtam képzelni mi a frász baja lehet. Ki keltem ágyamból, és a már ajtóban álló Aiden felé mentem. Kiérve a nappaliba, láttam, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva. Barátom hamarabb oda ért, megállt előtte, és kimutatott rajta. Amint én is oda értem, abba az irányba vándorolt tekintetem amerre a kézével mutatott. Nem messze a háztól, egy fiú állt. Zöld szeme és aranybarna haja volt, amit a szél néha megmozgatott.

- Egy vadász. – közölte velem a mellettem álló személy. Mikor meghallottam, hogy vadász azon nyomban Zoe gondolataira kapcsolódtam. Sajnos nem tudtam meg sok mindent, mert épp aludt, de így legalább megnyugodtam, hogy jól van. – Veled akar beszélni. – valamiért úgy éreztem, ő tudja, hogy Zoe még mindig találkozik velem. Láttam, hogy a srác tátogni kezd, így arra koncentráltam, hogy hallásom élesedjen.

- Nem azért vagyok itt, hogy jó pofizzak veled. – kezdte nem épp kedvesen. Látszik, hogy tartja a távolságot, mert körül belül 50 méterre állt a háztól. – Tudom, hogy Zoeval még mindig együtt vagytok. – úgy tűnik a megérzésem nem csalt. – Mivel ő jó barátom fontos számomra, így védeni fogom. – mondta, és ennél a mondatnál úgy gondoltam ideje nekem is megszólalnom.

- Én is ezt teszem. – kiabáltam oda, és elindultam felé. – Te azt hiszed, tőlem kell védened. Pedig nem! – olyan 10 méterre megálltam, így már rendes halló távolságban voltunk.

- Nem csak tőled. – mondta. – A fajtádtól. – ezt a szót undorral mondta ki.

- Azt hiszed, mi vagyunk a gyilkosok? – állt mellém Aiden. – Akkor ti mik vagytok? – kérdezte tőle.

- Mi tőletek védjük az embereket. – mondta. – Ti azt hiszitek magatokról, hogy mások vagytok. Pedig ti is olyanok vagytok, mint a többi. Bennetek van az ölési kényszer. - Aiden nevetni kezdett.

- Ha ennyire bennünk lenne az ölési kényszer, szerinted, nem megöltünk volna már? – állt egy lépéssel előrébb. Ami egy amolyan kihívásnak tűnt, melyben a srác benne lett volna. Már nyúlt volna a késéhez az oldalánál, de megállítottam őket. Két lépéssel Aiden elé álltam, és egyenesen a fiúra néztem.

- Szerintem nem azért jöttél, hogy harcolj. – mondtam nyugodtan. – Ha csak azért látogattál el ide, hogy elmond védeni, fogod Zoet, akkor tudd, hogy ebben egy oldalon állunk. Az este folyamán, nem csak én, hanem egy egész falkányian védték őt. – amint elmondtam látszott a meglepődés az arcán. – Mind tudták, hogy vadász, és mégis vigyáztak rá, egy olyan alfával szemben, akitől még ők is visszarettennének.

- Ki az-az alfa? – kérdezte.

- A neve Davon. – mondtam. Arca lefagyott. Tisztában volt a név tulajdonosával.

- Ismered? – szólalt meg Aiden a hátam mögött.

- Ő ölte meg a szüleimet. – mondta, és közben lehajtotta a fejét.

- Részvétem. – próbáltam úgy viselkedni vele, hogy ne higgye végre azt, hogy csak egy gyilkoló gép vagyok. – Most Zoet akarja megölni. – mondtam, és szemei visszapattantak rám. – De eddig csak játszadozott velünk. Azt gyanítom a tegnap este is csak a játékának a része volt. – mondtam.

- Azt tudnod kell, hogy még mindig nem bízok benned, - kicsit oldalra hajolt, és Aidenre nézett. – se benned, de Zoe épsége fontos, így amíg ti nem tesztek valami rossz dolgot – ha jól értem, a rossz dolog alatt azt érti, amíg nem ölünk meg senkit. – addig számíthattok a segítségemre. De ha gyilkoltok, egyszer is, muszáj leszek vadász ösztöneimre hallgatni.  – az egy kicsit sem érdekelt, hogy bízik-e bennem vagy sem, nekem az számít, hogy van még valaki, aki védelmezi Zoet. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy ez a srác nem csak úgy tekint Zoera mint egy barátra, hisz mikor róla beszél, felgyorsul a szívverése. Viszont én bízok abban, hogy Zoe nem fog lecserélni rá, ha megtudja. – Nekem viszont mennem kell. – mondta, és már fordult volna, de megállítottam.

- Várj. Megtennél nekem valamit? – nem vártam meg a válaszát, tovább mondtam. – Holnap hozd el ahhoz a házhoz ahol nyaraltak. – mondtam.

- Nem biztos, hogy menni fog. – mondta. – Tudod, én el akartam árulni Mrs. Wilsonnak, hogy veled találkozgat. Csakhogy mikor mondtam volna el, úgy éreztem nem tehet ezt meg vele, ezért azt hazudtam, azért tűnt el az este, mert megfutamodott, és elbújt. Ezek után pedig nagyon figyelni fogják őt, hogy ne forduljon elő ez még egyszer. – mesélte.

- Remek. – forgattam meg a szemem.

- A telefont vissza fogom adni neki. – mondta. – Azon továbbra is tarthatjátok a kapcsolatot.

- Nálad van a telefon? – néztem rá értetlenül. A farzsebéhez nyúlt, és előhúzta, így már válaszolnia sem kellett. – Inkább maradjon nálad. – mondtam. – Így legalább tudlak tájékoztatni ha van valami fejlemény. – bólintott, és végül elindult.

- Te bízol benne? – kérdezte Aiden mellém állva.

- Nem, én abban bízom, hogy elég nagy a Zoe iránti szeretete, és nem akarni fájdalmat okozni neki azzal, hogy megöl.  

„Zoe szemszöge”

Ez az álom, teljesen felzaklatott. Mikor felébredtem, olyan este 7 óra körül lehetett, most hajnali 2, és még mindig nem birok elaludni. Ülök az ágyon a sötét szobában, és magam elé bámulok. Attól félek, hogy Justin nem csak az álmomban, hanem a valóságban is így tenne. Nem harcolt volna életéért, a szerelmünkért! Fáj ezt tudnom. Egy könnycsepp gördült le ismét az arccsontomon egészen a nyakamig. Magamra viszont haragudtam. Lehet, hogy csak egy álom volt, de akkor is tennem kellett volna valamit. Meg kellett volna mentenem, ha már ő feladta a harcot. Viszont én nem tettem semmit, csak álltam ott és hagytam, hogy lefogjanak. Ökölbe szorított kézzel töröltem le arcomról a könnycseppeket, és megígértem magamnak, hogy többet nem leszek gyenge. Erős leszek, bármi legyen is.

 A kiképző terem felé vettem az irányt. Mikor leértem a lépcsőn, már láttam a lesújtó tekinteteket. Próbáltam nem oda figyelni rájuk ezért folytattam az utam.

- Tudtam, hogy lehetetlen. – mondta a hátam mögött valaki. Mikor megfordultam Marta állt mögöttem, és még pár ember. – Azt viszont nem gondoltam volna, hogy gyáva ember módjára megfutamodsz. – úgy tűnik Markonak igaza volt. Már most mindenki tud a hazugságáról. – És még volt képed azt hazudni, hogy harcoltál. – még mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Marko.

- Marta hagyd. – mondta húgának, és közben vállára rakta a kezét.

- Hagyjam? – nézett rá. – Hisz ez – kezdett bele mondatába, és közben felém mutatott, de Marko nem engedte, hogy befejezze.

- Elég, azt mondtam hagyd békén. – parancsolt rá. Úgy tűnt Marta hallgat testvérére, mert elindult ugyan felém, de nem én voltam a célpontja, hanem a kiképző terem. Amint elment mellettem, vállával meglökte enyémet, amitől egy pillanatra elvesztettem egyensúlyomat. Lábamat hátra téve tudtam megtartani. - Ne foglalkozz vele. – mondta mellém állva Marko.

- Könnyű azt mondani. Nem te vagy az első számú közellenség. – mondtam, mert tudtam, hogy ez most pont így is van. Utálnak azért, amit hallottak rólam. Persze ennek is ki az oka? A mellettem álló vigyorgó fiú.

- Te meg mit vigyorogsz? – kérdeztem rá, mert nagyon feltűnően csinálta.

- Tudod tegnap oda, én is a védelmeződ lettem. – mondta még mindig vigyorogva.

- Mi? Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlen arccal. Védelmezőm? Mi a franc van? – kérdeztem magamtól.

- Elmentem a kis farkasodhoz. – hajolt közel fülemhez. Olyan gyorsan fordítottam fejem az övé felé, hogy centik választottak el tőle.

- Micsoda? – kérdeztem de, arcunk még mindig nagyon közel volt egymáshoz, és amint észrevettem, hogy Marko a számat kezdi fürkészni, rögtön elhúztam magam. – Mit kerestél te nála? – próbáltam halkan kérdezni, és nem törődni azzal, ahogy a számat figyelte, mint aki meg akar csókolni.

- Elmentem, mert meg akartam neki mondani, hogy védeni foglak tőle, de mint kiderült Davontól jobban kell féltselek. – egy fél mosoly jelent meg arcomon. – Jaj – kezdte. – most nehogy azt hidd, hogy legjobb haverok lettünk. Neki is megmondtam, ahogy neked is. Ha rosszat csinál, vadász ösztöneim azt fogják súgni, hogy büntessem meg érte. – tudtam jól mit jelent, amit mondott, de azzal is tisztában voltam, hogy azt várhatja, hogy Justin valaha is rosszat csináljon. Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.