52.fejezet

Sziasztok! Kicsit megkéstem ezzel a fejezettel. Úgy terveztem, hogy hétvégén már meg lesz, de nem sikerült. Köszönöm, az előzeteshez jött komikat, és az összeset, amiket írtok! Mindig örülök, mikor meglátom, hogy írt valaki egy hozzászólást!: ) Arra viszont kíváncsi vagyok, mit szóltok, hogy visszatért egy régi szereplő. Szeretitek őt, vagy nem? Mit gondoltok, mi lesz az ő sorsa? Írjátok meg! Puszillak titeket!

~Ann.xd

Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.

- Anne. – mondtam ki nevét, és mikor rám nézett, meglepettség terült szét az arcán. Kis változásokkal ugyan, de pont úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta. Ami nem mostanában volt! Szőke haja fel volt tűzve, és csak pár tincs lógott a füle mellett. Kék szemei, feketének látszottak, kitágult pupillái miatt. Sötét farmert, bézs színű szövetkabát, és ugyan olyan színű, cipőt viselt. Körmein, a fekete színt viselte, és azt gyanítom, hogy a lábán is ugyan ezt az árnyalatot használta. Arcán lassan egy mosoly keletkezett.

- Most kérdezzem meg, hogy mit keresel itt, vagy talán, tekerjem ki a nyakad, mert úgy eltűntél, hogy hónapok óta nem tudok rólad semmit. - elhallgatott, és egy másodpercre elgondolkozott. –  Azt hiszem a második opciót választom. Közelebb jönnél? – felemelte a kezét, pont olyan pózba, mint mikor valaki fojtogat egy másik személyt. Azután elmosolyodott, és rázni kezdte a fejét.

- Miért jöttél ide? – csak ez a kérdés forgott a fejemben, és nem is tudtam nagyon értékelni az iménti viccelődését.

- Hahó, ugyan ezt én is megkérdezhettem volna, de nem tettem. – magyarázott, és felemelte szemöldökét.

- Haza kell menned! – mondtam, és megindultam felé. – Nem maradhatsz itt! Ez a hely veszélyes! – mikor oda értem hozzá, megragadtam az alkarját, és húzni kezdtem a kocsija felé. A lehető leggyorsabban kell eltüntetnem őt innen. Még mielőtt, valami baj történne.

- Hé, veled meg mi van? – kérdezte Anne, és közben próbálta kezét ki húzni a szorításomból. – A frászt hozod rám! – emelte meg egy kicsit a hangját. Megtorpantam. Pár másodperc elteltével, elengedtem a karját, és felé fordultam. Kezét arra a helyre rakta, ahol az imént, én fogtam, és megnyomkodta.

- Sajnálom! – úgy tűnik elég rossz ötlet volt tőlem, hogy szinte rá támadtam. Csakhogy nem tudom, mit csináljak! Elpillantottam Anne mellett, és Grant-et a ház sarkánál vettem észre. Úgy tűnt ő nem akar beleszólni ebbe az egészbe, és csak a távolból kémleli az eseményeket. Pedig most szükségem lenne a segítségére. Nagyon is! Visszanéztem barátnőmre, csakhogy ő már nem engem nézet, hanem azt a helyet, ahová én bámultam az imént. Lassan fordította vissza a fejét, és közben megemelte szemöldökét.

- Ez meg ki? – kérdezte. Azután kétszer háromszor ingázott a feje köztem, és Grant között.

- Ő csak egy – kezdtem bele, de Anne közbe szólt.

- Tuti pasi. – megint Grant felé nézett, aztán vissza rám. – Kivetetted már rá a hálod, mert ha nem, akkor majd én megteszem. A korkülönbség sem érdekel. Hótziher, hogy szerelmes lettem! – most én is visszanéztem Grant felé, aki már mosolyogva állt a háznak támaszkodva. Ha Anne tudná, hogy mindent hallott, akkor biztos elszégyellné magát. Hisz egyértelmű, hogy miért vigyorog annyira.

- Ő csak egy barát! – jelentettem ki. Úgy tűnik Anne személyisége egy kicsit sem változott. Mindig is ilyen volt! Ha meglátott egy jól kinéző férfit, arra rögtön rá repült. Most viszont vissza kell terelnem a gondolatait. - Anne, most komolyan! Miért jöttél? – kérdeztem.

- Kaptam egy üzenetet! – nézett rám, már komolyabb arckifejezéssel.

- Kitől? – látszott rajta, hogy habozik, de aztán kimondta.

- Riley-tól. - a döbbenet kiült az arcomra, és a szívem is hevesebben kezdett verni. Mégis, hogy kaphatott tőle üzenetet, hisz ő már. – Hidd el, én is így reagáltam. Először azt hittem, hogy tényleg ő az. Aztán rájöttem, hogy mégsem! – Anne a zsebében kezdet kutatni, és előhúzta telefonját. Pár pillanatig ujjával nyomogatta a képernyőt, aztán felém fordította. Megláttam elhunyt barátnőm nevét a telefon tetején, és alatta pedig egy számot. Az ő száma volt! Még mindig emlékszem, hisz a vezetékes telefonunkba, mindig fejből pötyögtem be a számát. Az üzenet pedig, ez volt :

„Szevasz csajszi! Mit szólnál, ha elmennénk egyet futni? Jaj, várj egy kicsit, az már nekem nem menne, hisz nincs lábam! SE ÉLETEM!”

Teljesen igaza volt Anne-nek, mikor azt mondta, hogy először azt hitte ő az. Nekem is megfordult a fejemben az elején. Riley, mindig is előszeretettel használta a csajszi szót. Csakhogy az üzenet többi része, egyértelművé tette, hogy még véletlenül sem írhatta ezt ő. Mégis ki lehet annyira gerinctelen, hogy ilyet írjon? Nem is kell találgatnom. Davon! Ki más lehetett? Emlékszem minden kis részletre, mikor megmutatta Riley halálát, és biztos vagyok abban, annak ellenére, hogy telefonja szétesett a földön, még használható volt. Davon, úgy tűnik, elég aprólékos munkát végez, és előre eltervezett mindent. Elveszi Riley telefonját, hogy hónapokkal később, visszacsalja vele Anne-t.? Ennek már semmi értelmét nem látom! Most már tényleg nem tudom, mi a frászért csinálja ezt! Azt hiszem, megadom neki a pszichiáter számát, ahová egy alkalommal elmentem. Persze csak az után, hogy megbosszultam, a gaz tetteit!

- Figyelj Anne! Maradj itt egy percre. – mondtam, kikaptam a telefonját a kezéből, és oda siettem Grant mellé, aki már visszanyerte semmit mondó arckifejezését. – Mi a frász akar ezzel? – suttogtam, hogy Anne, még véletlenül se hallja, amit mondok. Grant felé fordítottam a telefont, és vártam, hogy mit mond.

- Valami nagydologra készül! – mondta.

- Tényleg? Komolyan? – nem kevés irónia volt a hangomban. Ezt magam is tudtam, hogy valami olyanra készül, amire soha nem számítanék. – Mégis mire? – Grant rázni kezdte a fejét. Anne felé néztem, aki minket nézett, és értetlen fejet vágott. Szinte láttam, hogy egy koporsón már az ő neve is szerepel. Nem hagyhatom, hogy Davon elképzelései szerint menjenek a dolgok. Valahogy mindig előttem jár egy lépéssel, de tennem kell valamit, hogy végre megelőzzem. – Mit csináljak, nem hagyhatom itt egyedül! – mondtam még mindig halkan beszélve. Mikor visszanéztem Grant-re, olyan arcot vágott, mint akinek egy ötlete támadt.

- Elvisszük oda ahol te is voltál. – mondta. – A sisakvirágokkal teli házhoz. – jó ötletnek tűnt, csak egy baj volt.

- Lassan leesik az első hó. Még az őszi sisakvirágok sem maradnak meg addig. Már tuti nincs ott egy sem! – magyaráztam.

- Ebben tévedsz! – mondta. – A nagyanyád és Woods szemfüles asszonyok. Biztos volt annyi eszük, hogy a föld alá rengeteg farkasölőt temettek. Ahogy a vadászházhoz is! – mondta.

- Az nem lehet! – mondtam a fejemet rázva. – Ti mind ott voltatok a háznál. Justin be is jött! Nem volt semmi baja! – magyaráztam. Mikor Justin feljött a szobámba, nem láttam rajta semmit. Úgy értem, semmi arra utaló jelet, hogy szenvedne, vagy gyötörné a sisakvirág.

- Vagy csak nem vetted észre. – karba fonta a kezét mellkasa előtt, és tovább beszélt. – Az a tíz perc, amit bent töltött, kín-szenvedés volt a számára! Csakhogy miattad kibírta! – elfogott a bűntudat. Miattam kockáztatja az életét nap, mint nap, az övére nem is gondolva. Meg is halhatott volna bent, de csak rám gondolt. Majdnem egy könnycsepp hagyta el szemem, de nem hagytam. Pislogni kezdtem, és Grant-re néztem.

- Vigyük el innen, de gyorsan!  

  Bár győzködnöm kellett, de aztán Anne beleegyezett, hogy az én kamu otthonomba, jöjjön lakni, amíg el nem megy. Nem akartam elmondani neki semmit, ezért sokat hazudtam. Amire nem voltam büszke! Végül megkérdezte, hogy miért jöttem ide, amire én azt mondtam, hogy egy jó álláslehetőséget kaptam. A munka pedig a Piel de Lobo étteremben egy felszolgálói állás. Kicsit furcsállta, hogy pont ide, Stanwood-ba, jöttem egy állás miatt, de végül is nem sokat kérdezősködött. Szóval, szerencsém volt! Grant valahogy még időben értesítette a nagyiékat a fejleményekről, és mikor Anne autójával a házhoz értünk, Mrs. Woods, és Eric sétáltak felénk. Kiszállva a kocsiból, Eric elsétált mellettem, a kezembe csúsztatta a ház kulcsát, aztán tovább ment. Woods, vadásztársam mögött cammogott, és nagyon fixírozta a terepet.

- Itt laksz? – szállt ki Anne is. Halványan bólintottam. – Hm, úgy tűnik, nem fizet az-az állás olyan jól. – lekicsinylő beszólását, nem vettem rossz néven, hisz tudtam, ő a nagyzolásnak a híve. Amíg én beérem egy kis házzal, ő tuti nem. Grant is kiszállt a hátsó ülésről, és lassan bólogatni kezdett. Ez volt a jelzés, hogy a ház körbe van véve farkasölővel.

Egy kicsit nyugodtam meg, csak addig a pillanatig, amíg Anne meg nem szólalt.

- Mit szólnál, ha elmennénk este a Shadow Hole-ba? – magamban káromkodni kezdtem. Anne a csomagtartóhoz ment, és kivette a táskáját. Próbáltam egy jó ki fogást találni, és eszembe is jutott egy.

- Holnap korán kelek, mert dolgozok. Inkább maradjunk itt. – úgy éreztem ez jó indok. Majd holnap beadom neki, hogy mégsem kell mennem, aztán nem lesz gond.

- Nem baj, akkor megyek egyedül. – mondta. A franc vinné el! – mondtam magamban. El is felejtettem, hogy Anne még véletlenül sem csinálná, azt, amit én mondok.

- Nem mehetsz egyedül! – Anne lecsukta a csomagtartót, és rám nézett.

- Miért nem? – felhúzta szemöldökét, és értetlenül nézett rám.

- Sok a részeg! – ez volt az első, amit mondani tudtam neki. Hisz nem mondhattam, azt, hogy jön Davon, és megöl téged, mint Riley-t.

- Honnan tudod, hogy én nem lennék egy közülük? – sétált mellénk, aztán megrántotta szemöldökét, és tovább ment a ház felé. Már most úgy éreztem, hogy Anne csak egy púp a hátamra. Szeretem öt, hisz a barátnőm, de néha rákiabálnék, hogy fogd be, és ülj le!

- Menjetek el! Majd szemmel tartunk titeket. – súgta Grant. Rá néztem, és ő egy biztató mosolyt lövellt felém.

- Megpróbálom rá venni, hogy menjen haza. – mondtam, és otthagyva Grant-et, Anne felé vettem az irányt, aki már az ajtó előtt toporgott. Mikor kinyitottam, magam elé engedtem Anne-t. Barátnőm berobogót az ajtón, és mintha csak tudná a járást, bement a baloldalon nyíló hálószobába. Becsuktam magam után az ajtót, és Anne után mentem. Barátnőm, háttal állt nekem, és a fejét forgatva végig mérte a hálót. Minden ugyan úgy hevert, ahogy itt hagytam hónapokkal ezelőtt. A bőröndöm félig ki pakolva, az ágy össze durva.

- Jézusom. – szólalt meg Anne, és ledobta maga mellé a táskáját. Mivel nem hozott olyan sok cuccot úgy gondoltam, hogy nem akar majd sokáig maradni, és ami azt illeti nem is fogom marasztalni. – Az ott vér? – rá kaptam a tekintetem, és láttam, hogy az ágy, meg a fotel közé néz. Oda lépett, és egy kicsit odébb tolta, az ülőhelyet. Tekintetem oda siklott, és igaza volt. A padlón tényleg vér volt!

- A múltkor vérzett az orrom. – próbáltam, gyorsan választ adni. Persze, az nem is az én vérem volt. Hanem Justin-é, aki elég sokat vérzett az itt léte alatt. Igazából nem is vettem volna észre, hogy ott van az a tenyér nagyságnyi folt. Anne elég jó megfigyelő az biztos.

- Elég múltkor lehetett, mert ez már örökre bele van száradva a padlóba. – mikor rám nézett, hirtelen egy erőltetett mosoly terült el az arcomon.

- Nem vettem észre. – vágtam rá.

  Pár órával később, hogy is mondjam, barátnőm kezdett az agyamra menni. Minden apró kis dolgot észrevett, és kérdezősködött. Miért vannak szilánkok a padlón, miért nem pakoltam még ki a bőröndöm, miért nincs kaja a hűtőben. Ennyit a világon nem hazudik egy ember sem, amennyit, én kamuztam neki ma. Csakhogy végre rajtam volt a sor. Most én fogok kérdezni!

- Szóval, azért jöttél, mert? – legutóbb nem adott rá rendes választ csak megmutatta Riley üzenetét.

- Igazából nem tudom. – mondta, miközben az ágyra ült. – Csak úgy éreztem ide kell jönnöm. Nem gondoltam, hogy téged is itt talállak.

- A szüleid tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem.

- A tieid tudják? – vágott vissza ugyan azzal a kérdéssel. Ingatni kezdtem a fejem. Az kéne még, hogy megtudják. Akkor holt biztos, hogy haza ráncigálnának. – Na, látod. Megmondták, hogy soha többet nem engednek ide. – mondta. Felállt, az ágyra rakta a rózsaszín fekete sporttáskáját, és kutatni kezdett benne.

- Akkor, hogy került hozzád a ház kulcsa? – jogos kérdésnek gondoltam. Mivel Anne nagyapjáé a nyaraló, el kellett, hogy kérje a kulcsokat. Csakhogy nem tartom valószínűnek, hogy ő a kezébe adta volna. Anne hátra fordította a fejét, száját összepréselte, és felemelte szemöldökét.

- Elcsórtam! – jelentette ki, aztán visszafordult a táskája felé, mintha ebben nem lenne semmi baj.

- Nem gondolod, hogy észre fogják venni? – Anne most nem fordult meg, csak ingatni kezdte a fejét. – Meddig akarsz maradni? – tettem fel talán a legfontosabb kérdést.

- Pár nap. – mondta, de még mindig nem fordult felém. – Mivel a rendőrségre már nem kell elmennem, egy kicsit több időt tölthetek azzal, hogy olyan helyekre megyek ahová a nyáron titeket is el akartalak vinni.

- Rendőrségre? – kérdeztem. Csak ezt nem értettem. A mondatának a többi részét viszont nagyon is. Már értem, hogy miért akar elmenni a Shadow Hole-ba. Minket is el akart vinni, de sajnos a történtek után, már nem tudott.

- Mit gondoltál, az üzenet után nem hívom őket? – fordult végre felém. Az hálószoba küszöbén álltam, és már nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak, de úgy tűnt Anne folytatja. – Azt mondták, hogy utána néznek a dolgoknak. Az ide utam alatt pedig visszahívtak, és azt mondták, hogy Riley telefonja, a bizonyíték raktárban van. A SIM kártyája, pedig nem volt a helyszínen. Szerintük valamilyen rosszindulatú ember megtalálta, és a hírekből rájött, hogy kié. A rendőr azt mondta ne foglalkozzak vele, és ha még egyszer üzenetet kapok, akkor tiltsam le a számot! – mesélte el. Akkor csak a kártyát vette el? – kérdeztem magamban. Még mindig biztos vagyok abban, hogy Davon áll a háttérben. Az ezzel kapcsolatos terve pedig sikerült. Ha az volt a célja, hogy Anne itt legyen Stanwood-ban, akkor összejött neki a dolog. Viszont arra nem gondolhatott, hogy összetalálkozok vele. Csakhogy ez megtörtént, és én nem fogom hagyni, hogy barátnőmnek bármi baja essen!

- Tudod mit, mégis csak elmegyek veled a Shadow-ba. – mikor vége lett a mondatomnak, Anne elmosolyodott.

- Tényleg? – kérdezte. Bólintottam, és neki dőltem az ajtófélfának. Amit akartam azt megtudtam tőle. Így pedig most már próbálom elterelni a figyelmét az üzenetről, és minden más dologról. Ha azzal tudom, hogy elmegyek vele szórakozni, akkor megteszem. Az pedig egy kicsit megnyugtat, hogy Grant-ék figyelni fognak. Kopogást hallottam, mikor Anne a táskájából pakolt ki pár ruhát. Az ajtóhoz siettem, és kinéztem a mellette lévő ablakon. Mikor megláttam kik állnak a küszöb előtt, rögtön kinyitottam a bejáratot.

- Mit kerestek itt? – szegeztem nekik a kérdést.

- Mi vagyunk az új barátnőid. – mondta Romy. – Nem akarod bemutatni a régit? – kérdezte, de nem is annak szánta, mert, lazán elsétált mellettem anélkül, hogy behívtam volna. Szememmel követtem öt, de aztán visszanéztem az ajtó felé. Dale állt még a küszöb előtt, akinek az arcán mindig a harag látszódott. Nem rám, vagy egy konkrét személyre haragudott mindig, hanem az egész világra! Zöld szemeivel engem nézett, és felém nyújtotta kezét. Egy fekete kis táska volt benne.

- Mrs. Wilson küldi. – elvettem a kezéből, és bele néztem. Hisz számomra egyértelmű volt, hogy nem a táskát küldi, hanem a tartalmát.  Mikor kinyitottam, egy kilenc milis pisztoly volt benne. Az arany szín dominált a fegyveren legfőképp, de fekete is helyet kapott. Alatta még volt, egy plusz tár is. Visszacipzáraztam a táskát, és ismét Dale-re néztem.

- Bejössz? – álltam egy kicsit odébb, hogy könnyedén beléphessen. Csakhogy ingatni kezdte a fejét, és így szólt.

- Nem, jobb ha hamarabb ott leszek. – mondta, megfordult, és elsétált. Nem tudtam még marasztalni sem, olyan gyorsan eltűnt. Már sötétségbe borult az ég, és lassan mi is indulni fogunk a szórakozóhelyre. Remélem, Davon nem most fog előbújni. Becsuktam az ajtót, és oda mentem a lányokhoz, akik a hálóban voltak. Úgy láttam, még bemutatnom sem kell őket egymásnak. Amíg én nem voltam itt megtették maguk. 

- Hé, Dale nem jött be? – nézett rám Romy. Ingatni kezdtem a fejem, amire vadásztársam csak megrántotta a vállát.

- Ki az a Dale? Helyes fiú? – tett fel két kérdést Anne. Romy nevetni kezdett, én pedig rázni kezdtem a fejem. Miért mindig a fiúkon jár az esze? Nem is értem. 

- Dale nem fiú, hanem lány! – mondta Romy, még mindig nevetve. Anne összehúzta a szemöldökét, és megszólalt.

- Jobb, ha most már, csak akkor kérdezek, ha látom az illetőt. – mondata végén elmosolyodott. Visszafordult az ágy felé, és felemelt két felsőt. Ugyan úgy néztek ki, azzal az eltéréssel, hogy az egyik fekete a másik pedig fehér volt. - Melyik? – kérdezte.

- Fehér. – vágta rá Romy. Nekem semmi nem hagyta el a számat, csak néztem rájuk. Anne ledobta az ágyra a fekete felsőt, és a már oda készített nadrágot felvette a fekvőhelyről, és a vállára dobta. Azzal kiment a szobából, egyenesen a fürdőbe, és magára csukta az ajtót. Mikor már tudtam, hogy Anne nem hall minket, Romy felé néztem. Ő felállt a fotelből, ahol eddig ült, és oda jött hozzám. – Egy nyomkövetőt raktam a felsőjére. – mondta.

- Nyomkövető? – kérdeztem rá. Nem is tudtam, hogy még olyan is van a vadászok birtokában. Akkor ezért vágta rá, mikor Anne megkérdezte, hogy melyik felsőt vegye fel. Romy a fehérre rakta a követőt.

- Az bizony. – mondta a fejét rázva. – Viszont, nekem mennem kell. Sokan fognak figyelni titeket, szóval ne aggódj! – kezét a vállamra rakta, azután kisétált az ajtón.

Miután Anne rám erőltetett valami göncöt, és egy olyan magassarkú cipőt, amiben nem, hogy futni, járni sem tudok, elindultunk. Amíg kikászálódtam a kocsihoz, körülbelül háromszor bicsaklót meg a bokám. Ennek a cipőnek a sarka még nagyobb volt, mint annak, amit akkor vettem fel, amikor Marko „meghalt”. Abban legalább menni tudtam, de ebben, tuti, hogy eltöröm mind a két bokám. A Shadow Hole-hoz érve, kígyózott a sor, és a parkoló is tele volt. Mikor Anne végre talált egy helyet, és kiszálltunk a kocsiból, már meg is láttam valakit. Nem messze tőlünk, pont egy villanyoszlop alatt állt Timo, aki egy fekete Jeep-nek támaszkodott, és nézelődött. Mikor felém fordította a fejét, láttam, hogy halványan bólint egyet, aztán tovább bámészkodik. Barátnőm irányába néztem, aki már elindult a szórakozóhely felé. Próbáltam lépést tartani vele, de nehezemre ment. Mikor a hosszú sorhoz értünk, Anne ahelyett, hogy a sor végére állt volna elindult, a bejárat felé.

- Anne, hová mész? – kiabáltam utána, de mintha nem is hallana loholt tovább. Páran szitkozódtak, mikor elmentünk mellettük, de próbáltam nem a basszátok meg, vagy húzzatok a sor végére, beszólásokra figyelni. Mikor utolértem Anne-t, már láttam, hogy lezsírozta a biztonsági őrnél, hogy bemehessünk. Pont az a pasas volt, aki azon az éjszakán, szemtanúja volt, egy nem mindennapi harcnak. Meg annak a nem szokványos kinézetnek, ami Trent-et uralta. Miközben Anne után mentem, az őr csak nézett, és mosolygott. Mintha nem is emlékezne, arra az éjszakára. Valószínű, hogy most pont ugyan úgy nem emlékszik pár dologra, mint, én az elején. Beérve, több ismerős arc is felbukkant. Láttam Dale-t, aki a falnak dőlve állt, már teljesen már ruhában. Aztán Nate-t, aki egy számomra ismeretlen lánnyal beszélgetett, de mikor rám nézett, és ugyan úgy bólintott, mint Timo, tudtam, hogy a csaj csak egy álca. Beadtuk a kabátunkat a ruhatárba, és beljebb mentünk. A zene már üvöltött, és ahhoz képest, hogy még alig múlt el háromnegyed tíz, már szinte tele volt a hely. Már csak egy lépésnyire volt, tőlünk a pult. Mikor emeltem a lábam, és a padlóra helyeztem, éreztem, hogy hirtelen megbicsaklik a bokám. Gyorsan elkaptam a pultot, hogy ne boruljak el. Szerencsére, meg tudtam tartani magam, és a lábamat is visszahelyeztem a megfelelő szögbe. Visszaegyenesedtem, de nem engedtem el a pultot. Azt az embert szidtam magamban, aki kitalálta ezeket a cipőket.

- Mit iszunk? – hajolt oda Anne, és közben próbálta túl kiabálni a zenét.

- Vizet. – elhúzta a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett rám. – Mondtam, hogy dolgozok holnap. – kiabáltam.

- Akkor meg miért jöttél el, otthon is ihattál volna vizet. – magyarázott, de közben a pult mögötti pincérnek integetett. 

- Csak azért mert nem akartam, hogy egyedül gyere! – hajoltam közelebb, hogy hallja, amit mondok.

- Ez kedves tőled, de mire megyek veled, ha fapofával fogsz egész éjjel a pultnál állni, vizet szürcsölgetve? – várta a kérdésére a választ. Közben viszont megérkezett a pult másik oldalán, a srác, aki szintén kiabálva kérdezte, hogy mit adhat. Anne a fiúra nézett aztán vissza rám. Valószínűleg azt várta, hogy egyezzek bele valami alkoholos italba, a víz helyett. Pár másodperc után, bólintottam egyet, arra utalva, hogy beleegyezek. Bár nem akartam, de muszáj voltam beadni a derekam. Viszont ez nem azt fogja jelenteni, hogy addig iszogatok vele, amíg olyan részeg nem leszek, hogy azt sem fogom tudni, hol vagyok. Anne rám mosolygott, azután közel hajolt a pultos sráchoz. Leadta a rendelést, amit én nem hallottam, azután pedig, barátnőm visszafordult felém. – Ma jól fogjuk érezni magunkat! – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, ami inkább nézett ki vicsorításnak. Pár perccel később vissza jött a srác, kezében pedig két hosszú alakú poharat hozott, amit lerakott elénk. Biztos voltam abban, hogy a pohárban lévő folyadék fele Cola. A másik része pedig, csak gyanítottam, de mikor oda húztam magamhoz és egy kicsit beleszagoltam, már tudtam, hogy kétségtelenül rum a többi része. A pohár még tele volt rakva jégkockákkal, és díszítésnek, lime volt a szélére rakva. Ez volt az-az ital, amit Anne imádott! Nekem pedig a hideg futkosott a hátamon tőle. Mikor először ittam ilyet, már a második pohár után éreztem, hogy fejembe szállt. Most viszont nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen! Anne-re néztem, aki már fogta a poharat a kezében, és se szó se beszéd, az egészet lehúzta. Aztán pedig intett, hogy kér még. Mikor ő is rám nézett, megszólalt. – Igyál már! Ma jól érezzük magunkat. Emlékszel? – kiabálta, azután egy kicsit elfintorodott. – Pisilnem kell, mindjárt jövök! – mondta, és már el is indult. Csakhogy én utána kaptam, és megfogtam a felkarját. Visszafordult, és a már megszokott értetlen arcát mutatta felém.

- Veled megyek. – mondtam.

- Nem kell. – húzta ki a kezét enyémből, aztán ismét elindult. Elengedtem a poharat, amit szorongattam, de nem ittam bele, és már emeltem a lábam, hogy menjek barátnőm után. Csakhogy hirtelen az én felkaromon is megjelent egy kéz. Hátra kaptam a fejem, és Erin állt mögöttem. Szőke haja göndör fürtökben omlott vállára. Zöld szemét nem sminkelte túl, hanem inkább kihangsúlyozta. Száján pedig élénkvörös rúzst viselt. Rám mosolygott, és ahogy elengedett, elment mellettem. Pont abba az irányba ment, amerre az előbb Anne. Miközben Erin-t néztem, ahogy távolodik, észrevettem, hogy ugyan olyan cipő van a lábán, mint nekem, csak bézs színben. Velem ellentétben, ő úgy ment abban a cipőben, mint egy modell. Nagyon irigyeltem miatta. Bevallom zavart, hogy lány létemre, ennyit bénázok egy magassarkú miatt. Visszafordultam a pult felé, megfogtam a poharat, és inni kezdtem. Az ital felénél jártam, mikor elemeltem számtól, és visszaraktam a pultra. Szemem összeszorítottam, és fintorogtam. Kezem az arcomhoz emeltem, és megtöröltem a számat.

- Azért csak óvatosan, nehogy megártson. – súgta a fülembe, egy olyan hang, amit ezer közül is felismernék. Hátra fordítottam a fejem, és pont egy magasságban találkozott össze az arcunk. Már megszoktam, hogy kicsivel alacsonyabb vagyok, mint ő, szóval fura volt, egyenesen a szemébe nézni. Teljes testemmel, fordulni kezdtem felé, és addig végig néztem rajta. A haja nem a megszokott módon állt. A feje tetején, most nem felállítva viselte, hanem oldalra fésülve. Fehér, frissen vasalt inget vett magára, és a felső két gombbal úgy tűnt nem bajlódott. Bevallom nagyon szexin állt rajta. Ahogy az ing rá simult felső testrészeire, kihangsúlyozta izomzatát. Nadrágnak, egy sötét farmert választott, cipőnek pedig egy fekete, kicsit hosszított, bakancsot. Már teljes testemmel felé néztem. Egy kicsit neki dőltem a pultnak, és tekintetem visszaindult felfelé. Ahogy elértem az arcát, már láttam, hogy mosolyog. Lesütöttem a szemem, mert eszembe jutott, hogy mindent hall. Van, amikor elfelejtem, mint most is, és kicsit kínosan érzem olyankor magam. Lefelé nézve, észrevettem, hogy keze megjelenik államnál, és feltolja. A szemébe néztem, ahogy ő is az enyémbe. Kezét visszaeresztette maga mellé, és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Fejével viszont még mindig közelített. Már csak centiken múlt, hogy elérje ajkával enyémet, de mikor már csuktam volna le a szemem, láttam, hogy kikerüli arcom, és szája majdnem a fülemhez ér. - Ha te hallanád az én gondolataimat, akkor egyenesen betegesnek hinnél. – elmosolyodtam. Egyszer biztos, meghallgatnám, hogy mi folyik neki odabent. Visszahúzta fejét, pont az enyém elé. Ismét csak centik választottak el egymástól. Már akartam! Akartam, hogy végre hozzá érjen a szája az enyémhez. Csakhogy valamiért még mindig nem tette meg.

- Mi van a táskádban? – kérdezte lepillantva, amivel még mindig húzta az időt. A táska a hasamnál lógott, mert úgy véltem jobb, ha előttem van, és nem a hátam mögött. Mindenhol vannak olyan emberek, akik lopásra kényszerülnek.

- Női dolgok. – mondtam neki mosolyogva. Ő visszapillantott rám, és végre megtette. Ajkai enyémre robbantak, és egész testét nekem nyomta. Jobb kezével megfogta a tarkóm, és próbálta még közelebb tolni a fejem az övéhez. Csakhogy már nem lehetett. Kezeimet, amik eddig magam mellett lógattam, útjukra indítottam. Az egyiket, Justin tarkómon lévő kezének, könyök hajlatába helyeztem, a másikkal pedig, a háta közepét érintettem meg. Úgy csókolóztunk, mintha nem lenne semmi gond. Szerencsére eddig nem is volt, de az éjszaka még csak most kezdődött el. A baj, pedig bármikor megtörténhet!

52.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

- Anne. – mondtam ki nevét, és mikor rám nézett, meglepettség terült szét az arcán. Kis változásokkal ugyan, de pont úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta. Ami nem mostanában volt! Szőke haja fel volt tűzve, és csak pár tincs lógott a füle mellett. Kék szemei, feketének látszottak, kitágult pupillái miatt. Sötét farmert, bézs színű szövetkabát, és ugyan olyan színű, cipőt viselt. Körmein, a fekete színt viselte, és azt gyanítom, hogy a lábán is ugyan ezt az árnyalatot használta. Arcán lassan egy mosoly keletkezett.

- Most kérdezzem meg, hogy mit keresel itt, vagy talán, tekerjem ki a nyakad, mert úgy eltűntél, hogy hónapok óta nem tudok rólad semmit. - elhallgatott, és egy másodpercre elgondolkozott. –  Azt hiszem a második opciót választom. Közelebb jönnél? – felemelte a kezét, pont olyan pózba, mint mikor valaki fojtogat egy másik személyt. Azután elmosolyodott, és rázni kezdte a fejét.

- Miért jöttél ide? – csak ez a kérdés forgott a fejemben, és nem is tudtam nagyon értékelni az iménti viccelődését.

- Hahó, ugyan ezt én is megkérdezhettem volna, de nem tettem. – magyarázott, és felemelte szemöldökét.

- Haza kell menned! – mondtam, és megindultam felé. – Nem maradhatsz itt! Ez a hely veszélyes! – mikor oda értem hozzá, megragadtam az alkarját, és húzni kezdtem a kocsija felé. A lehető leggyorsabban kell eltüntetnem őt innen. Még mielőtt, valami baj történne.

- Hé, veled meg mi van? – kérdezte Anne, és közben próbálta kezét ki húzni a szorításomból. – A frászt hozod rám! – emelte meg egy kicsit a hangját. Megtorpantam. Pár másodperc elteltével, elengedtem a karját, és felé fordultam. Kezét arra a helyre rakta, ahol az imént, én fogtam, és megnyomkodta.

- Sajnálom! – úgy tűnik elég rossz ötlet volt tőlem, hogy szinte rá támadtam. Csakhogy nem tudom, mit csináljak! Elpillantottam Anne mellett, és Grant-et a ház sarkánál vettem észre. Úgy tűnt ő nem akar beleszólni ebbe az egészbe, és csak a távolból kémleli az eseményeket. Pedig most szükségem lenne a segítségére. Nagyon is! Visszanéztem barátnőmre, csakhogy ő már nem engem nézet, hanem azt a helyet, ahová én bámultam az imént. Lassan fordította vissza a fejét, és közben megemelte szemöldökét.

- Ez meg ki? – kérdezte. Azután kétszer háromszor ingázott a feje köztem, és Grant között.

- Ő csak egy – kezdtem bele, de Anne közbe szólt.

- Tuti pasi. – megint Grant felé nézett, aztán vissza rám. – Kivetetted már rá a hálod, mert ha nem, akkor majd én megteszem. A korkülönbség sem érdekel. Hótziher, hogy szerelmes lettem! – most én is visszanéztem Grant felé, aki már mosolyogva állt a háznak támaszkodva. Ha Anne tudná, hogy mindent hallott, akkor biztos elszégyellné magát. Hisz egyértelmű, hogy miért vigyorog annyira.

- Ő csak egy barát! – jelentettem ki. Úgy tűnik Anne személyisége egy kicsit sem változott. Mindig is ilyen volt! Ha meglátott egy jól kinéző férfit, arra rögtön rá repült. Most viszont vissza kell terelnem a gondolatait. - Anne, most komolyan! Miért jöttél? – kérdeztem.

- Kaptam egy üzenetet! – nézett rám, már komolyabb arckifejezéssel. 

- Kitől? – látszott rajta, hogy habozik, de aztán kimondta.

- Riley-tól.  

51.fejezet

Sziasztok! Megjött az új fejezet, kicsit korábban mint szoktam. Köszönöm az előzőhöz a komikat, és most ide is várok!  Ebben a fejezetben vissza fog jönni valaki, de nem ér kikeresni! Azt már most megmondhatom, hogy ő fontos személy, csak eddig leplezve volt. Remélem felkeltettem a figyelmeteket, és várjátok, hogy mi is lesz. Hagytok magatok után valami jelet, és én akkor nagyon boldog leszek! Puszillak titeket!

~Ann.xd 

Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát,  és tettem, amit mondott. Utána mentem. 

  Minden felé világítottam csak arra nem amerre kellett volna. Összevissza kapdostam a lámpát, és próbáltam mindent alaposan megnézni. Az alagút, körülbelül öt ember széles volt, és három méter magas. A teteje, az oldalával együtt be volt betonozva, és karom nyomok húzódtak egy méteren keresztül. Vajon ki építette ezt ide? Mert, hogy nem farkasok az is biztos. Tovább menve találtam egy számomra érdekes dolgot. A beton oldalán most nem karom nyomok voltak, hanem valaki belevésett pár betűt és számot. 

1999

M+G

Ujjaimmal végig simítottam a helyet, és nem kellett gondolkoznom azon, kik csinálták ezt ide. Elmosolyodtam, miközben néztem. Vajon ugyan úgy szerethették egymást, mint, Justin és én? Vajon én is arra sorsra jutok, mint Marilyn? Sok kérdésem volt, de ezt senki nem tudta nekem megválaszolni. Még egyszer megérintettem, azután a lámpával magam elé világítottam, és tovább lépkedtem. Csakhogy volt egy kis gond. Hiába világítottam, arra amerre mentünk, vadásztársamat már nem láttam sehol.  

- Baz? – kérdően hangzott el a neve. Felgyorsítottam lépéseimet, hátha utol érdem, de nem sikerült. – Baz hol vagy? – miután ezt kimondtam, síri csend lett. Nem hallottam lépteket, vagy zajt, csak a néma csendet. Úgy gondoltam addig nem lehet baj, amíg az út csak egyenes. Ha elágazást találok, visszafelé indulok majd el, és Baz-t fogom hibáztatni, amiért itt hagyott.

 Tíz perc séta után, még mindig egyedül kóboroltam. Baz-nak már észre kellett volna venni-e, hogy nem vagyok mögötte. Vissza kellett volna fordulnia, vagy a nevemet kiabálni, de semmi az ég adta világon nem történt.

- Hahó! – mondtam, és közben megálltam. Nem láttam értelmét, hogy tovább menjek. Neki támaszkodtam, a betonnak és csak a levegő vételeimet hallottam. – Van itt valaki? – halkan mondtam, mert tudtam, hogy úgy sem válaszol nekem senki. Csakhogy tévedtem. A kérdésemre, egy morgás volt a válasz. Még pedig abból az irányból ahonnan jöttem.  Elhúztam hátam a betontól, és lassan teljes testemmel a hang felé fordultam. A pulzusom és a légzésem felgyorsult. Az oxigén, ami ki-be járt számon, hangosabb volt, mint eddig. A lámpát szorosan fogtam, és az a gondolat férkőzte be magát a fejembe, hogy az a rossz dolog, most történik meg! Kezem a mellkasomra helyeztem, és szinte vártam, hogy egy nyíl fúródjon oda. A morgás ismét felcsendült, és már hangos léptek, zaját hallottam, amik felém indultak meg. Ahogy magam elé bámultam, egy szinte elsuhanó árny felborított, és a lámpa kiesett a kezemből. A földön feküdve, elkapta mindkét kezem, és húzni kezdett. Nem csináltam semmit! Nem védekeztem, nem ficánkoltam, csak hagytam, hogy maga után vonszoljon. A legrosszabb döntés, amit csak meglehet hozni. Nem akartam meghalni, hisz ki akar! Itt az életem a tét, amit meg fogom menteni! Úgy éreztem hirtelen elönt az adrenalin. Lábaimat felhúztam és a segítségével, hátsó felemről térdemre fordultam. Még mindig húzott, de már térdemen. Egy mozdulattal, előre húztam az egyik lábam, és már majdnem talpon is voltam. A másik lábammal is megcsináltam ugyan azt, és sikerült felállnom. A kezemen rántottam egyet, hogy kiszabadítsam, de nem ment. A farkas megállt, és csak sárgán izzó szemeit láttam. Elengedte kezem, és a torkomon jelent meg egyik tenyere. Nem szorította, csak ott tartotta.

- Elég! – mondta valaki határozottan. Fényözön vakította el a szemem, és ennek hatására erősen összeszorítottam. A kéz lassan eltűnt a nyakamról, és mikor kinyitottam a szemem, egy számomra ismeretlen alak állt előttem. Körül belül két és fél fejjel volt magasabb, mint, én. Szemei mikor nem sárgán izzót, akkor a kék szint viselte. – Erre meg mégis mit mondjak? – jött a hang, amit most felismertem. Levettem a szemem az előttem álló farkasról, és oldalra fordítottam a fejem. Grant lépkedett felém, keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva, és közben a fejét ingatta. – Simán megölhetett volna. Ugye tudod?

- Nem számítottam rá, hogy valaki megtámad! – förmedtem rá, mikor tudatosodott bennem, hogy ez mind csak Grant ötlete volt.

- Pedig kellett volna. – mondta. – Egy vadászhoz képest, későn reagálsz, a félelmed nagyobb, mint te magad vagy, és – mikor oda ért hozzám, közelebb hajolt. – gyenge vagy! Ugyan ezt mondja, mindenki! – mondta, és a hátam mögé mutatott. Hátra néztem, és olyan huszonöt ember állt vagy éppen ült mögöttem. Már nem a folyosón voltunk, hanem valami nagy helységben, ami nagyobb volt, mint a házban lévő kiképző termünk. Négy embert ismertem fel a tömegben. Erin-t, Aiden-t, Justin-t és Baz-t, akit most legszívesebben tarkón csapnék, amiért benne volt ebben az egészben. Justin pedig, hallhatta minden egyes gondolatomat még sem mondta, hogy elég! Visszanéztem Grant-re, aki már a farkas társa mellett állt. Kezével megpaskolta hátát, és így szólt. – Szép munka volt, Nate! – a srác gúnyos mosollyal nézett rám, a fejét felém biccentette, azután elsétált mellettem. – Szabadulj meg a kabátodtól, itt nem lesz rá szükség! - azzal ő is elment mellettem. Idegesített, hogy gyengének nevezett, az meg még jobban, hogy tudtam igaza van! Lekaptam a kabátom, és mivel nem láttam olyan helyet ahová rakhattam volna, ledobtam a földre. Megfordultam, és így már mindenkivel szemben álltam. Grant, pont Justin mellé fészkelte be magát. Mindketten, vagy is mind ahányan voltak, engem bámultak.  

- Szóval, mit is álmodtál? – kérdezte Grant, felemelt szemöldökkel. Justin-ra néztem, hisz ő lehet az egyetlen ember, aki tudhat róla. Arcára rá volt írva, hogy ő árulta el. Reméltem, hogy a zuhany alatti, kis elkalandozásomat, nem osztotta meg mással. A hirtelen jött mosolya, és, hogy megingatta a fejét, jelezte, esze ágában nincs elárulni másnak. Ezután visszanéztem Grant-re, és fél mosollyal szólaltam meg.  

- Azt, hogy felidegesítettél, és a szart is kivertem belőled! – szemkontaktust tartottam vele, és nem érdekelt, hogy páran huhogni kezdtek. Az álmomban tényleg helyben hagytam, de mikor már tudtam, hogy nincs önuralmam, és nem tudom a saját kezem leállítani, az már nem volt olyan vicces. Grant felhúzta egyik szemöldökét, és ismét megszólalt.

- Remélem ez sikerül majd a valóságban is. – mondta cinikusan. Bevallom, még sosem beszélt velem ilyen tapló módon. Nem mintha fájt volna, inkább csak dühített, és úgy tűnik, pont ez volt a célja. – Most viszont, nem velem fogsz küzdeni. – egy lépéssel előrébb jött, azután pedig megfordult. Végig nézett az embereken, és rámutatott, egy körül belül száznyolcvan magas, húszas éveiben járó fiúra. Sötét barna haja, oldalt le volt nyírva, középen pedig hosszúra volt hagyva. Szemei most még barnák voltak, de nem sokkal később sárgán izzóvá vált. Kilépett az emberek közül, és Grant-el együtt felém fordultak.

- Zoe! – szólt oda nekem. – Próbálj meg életben maradni! – azzal vállon csapta a fiút, aki harapást imitálva, megvillantotta éles szemfogait, és elindult felém.

- Próbálj meg fölénybe kerülni! – hallottam meg, hogy Marko kiabál, amivel csak elvonta a figyelmem. Így azon kezdtem agyalni, hogy miért nem vettem őt észre eddig. A srác már ott is állt előttem, és megragadta a nyakam. Az én kezem automatikusan megfogta a csuklóját. Nem mintha ezzel védeni tudtam volna magam.

- Állj! – kiabált Grant. Mikor felé néztem a fejét fogta. – Zoe, úgy csinálsz mintha még nem harcoltál volna! Ha ezt csinálod, éles helyzetben, halott vagy! – sose hallottam még őt kiabálni, és beismerem nem tetszett. Főleg az, hogy én voltam az a személy, aki a kiabálás áldozata lett. Vetettem Justin-ra egy pillantást. Ő próbált egy biztató mosolyt lövellni felém, de úgy éreztem, hogy ugyan azt gondolhatja, mint Grant. Marko-t észrevéve, egy szúrós pillantást vetettem felé. Elvonta a figyelmem, ami miatt még kapni fog. Tudom, hogy csak segíteni akart, de mondhatta volna még az előtt, hogy a srác megindult volna felém. – Engedjétek el egymást, forduljatok meg, és tegyetek meg tíz lépést! – eleresztettem a fiú kezét, ő is engem, és azt tettem, amit Grant mondott. - Egy, kettő, három… - számoltam magamban, amíg a kétjegyű szám nem következett. Megálltam, és megfordultam. A fiú, már engem nézett, és mosolygott. – Most pedig, nem szeretnék szerencsétlenkedést látni! – kiabált még mindig. Kezével legyintett egyet, és a srác ismét elindult felém. Nem akartam megint elbénázni. Be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint ők! Bár most ez egy kicsit sem látszott. A vadász kiképzéseken, már jó teljesítményt nyújtottam. Most is azt fogok! A srácot figyeltem, aki már csak két lépésre volt tőlem. Mikor odaért, megint a nyakam felé kapott, de most nem engedtem. Kezemmel elcsaptam övét, a másikkal, pedig, torkon vágtam, a tenyerem aljával. Oda kapta felső végtagját, és látszott rajta, hogy fáj neki, ahogy levegőt próbál venni. Nem volt időm örvendezni, hisz csak pár másodpercnyi előnyöm volt. A fájdalom hamar elmúlik a farkasoknál, nem úgy, mint az embereknél. Ökölbe szorítottam ugyan azt a kezem, amivel az imént ütöttem, és már ismét lendítettem. Centimétereken múlt, hogy sikerüljön, de ő elkapta öklömet a tenyerével, pont az arca előtt. Kezem az övéhez képest apró volt, és könnyedén össze tudta volna törni az össze ujjam egy szorításra. Ami megállította az-az volt, hogy ez csak egy tréning, és nem egy igazi harc. Kezemet elkezdte tolni arca elől. Próbáltam minden izmom megfeszíteni, és nem hagyni, de sokkal erősebb volt. Izzó szemei enyémet nézték, lassan elfordította oldalra a fejét, és mosoly húzódót szájára. Gúnyos mosoly! Tovább kellett küzdenem, mert nem akartam, hogy Grant megint kiabáljon. Lendítettem a lábam, hogy oldalba rúgjam, de az is kudarcba fulladt. Elkapta, és oldalához nyomta. Azután egy mozdulattal, kirúgta a másik lábam, és a földnek zuhantunk. A fura az volt benne, hogy simán hagyhatott volna egyedül a földnek csapódni, még sem tette. Elengedve az ökölbe szorított kezem, még fel is fogta azt az ütést, amit a fejem kapott volna. Tenyerét, fejem hátsó részéhez tette, és ahogy földet értünk, éreztem, hogy reccsen alatt valami. Bizonyára az ő keze volt, ami talán eltörhetett. Sajnálni kezdtem volna, de tudtam, hogy felesleges. Gyorsabban meggyógyul, mint, hogy kimondaná, az a szót, fáj. Nekem pedig lehet, hogy megmentette a koponyám az eséstől, de a hátam nem. Lüktető fájdalmat éreztem, nem valószínű, hogy eltört valamim is, de több ideig fog sajogni, mint neki, az biztos. Behunyt szemem, amit az esés elején becsuktam, lassan felnyitottam. A srác arca nagyon közel volt enyémhez. Túl közel! Már barna szemei, enyémbe fúródtak. Külső szemszögből ez elég félre érthető látványt nyújthat. Ahogy a keze a fejem alatt van, a másikkal pedig még mindig szorítja a lábam az oldalához. Másik alsó végtagom pedig, az övé közé szorult. Oldalra kaptam a tekintetem, és láttam, ahogy Justin megindult, de Grant megállította alkarjával, amit a mellkasa elé tartott.

- Timo, szállj le róla! – mondta Grant.

- Szívesen. – súgta nekem, aztán kezét kihúzta fejem alól, ami megtette azt a pár milliméternyi távolságot, ami a koponyám és a föld közt volt. Lábamat elengedte, és felállt. Ökle lila volt, így már biztos voltam benne, hogy eltörhetett vagy megzúzódhatott. Ujjait nyújtóztatni kezdet, aztán lassan összecsukta, és ezt megcsinálta, addig, míg fel nem szívódott a folt. Lenézett rám, aztán visszament a többiekhez. Vajon, hogy érthette ezt a szívesen-t? Szívesen, leszállok róla, vagy szívesen, hogy megmentettem a fejed a nagyobb fájdalomtól? Nem tudom, miért kezdtem el gondolkozni rajta, nem is érdekelt. Lassan ültem fel, hisz ellentétben Timo-val, nekem még mindig fájt a hátam. Szemem leszorítottam, és erőt próbáltam venni magam, mikor egy meleg kezet éreztem meg a hátam. Pont olyan volt, mint az álmomban! Levegőt is elfelejtetem venni a rémülettől. Kipattant a szem és hirtelen oldalra fordítottam a fejem. Mikor megláttam, hogy most tényleg Justin van ott, a bennmaradt levegőt kifújtam, és szaporán vettem a többit.

- Csak én vagyok. – mondta lágy hangon. Visszanéztem magam elé, és próbáltam lelassítani a légzésem. Justin óvatos simogatása pedig sokat segített benne. – Jobb lenne abbahagyni! – szólalt meg ismét.

- Mi? – néztem rá. – Csak most kezdtük. – kétségbe esett volt a hangom. Nem akartam, kevesebb, mint tíz perc alatt bedobni a törölközött, mert egy kicsit bevertem a hátam. Vadász vagyok, és el tudok bánni az ellenfelemmel, még ha azt nehéz is elhinni. Ütöttem már ki éles helyzetben farkasokat, és magam sem tudom, mi van velem, hogy most nem sikerül. – Folytatom! – jelentettem ki, és ahogy hirtelen megmoccantam, a hátamba fájdalom nyilallt. Próbáltam leplezni, de Justin előtt esélytelen volt.

- Vége! – mondta, és segített talpra állni.

- Nem! – szólaltam meg mikor már egymást néztük. – Ha abbahagyom, csalódást okozok, neked, a nagyinak, mindenkinek! – tekintete teljesen ellágyult, és megsimogatta az arcom.

- Nem okozol senkinek csalódást. Főleg nekem nem! – miközben mondta ingatni kezdte a fejét. – Akik itt vannak csak azért jöttek, hogy neked segítsenek. – biccentett hátra a fejével. Megfogta a kezem, és egy kicsit megszorította. – Amúgy meg nem csoda, hogy nem tudsz oda figyelni rendesen. Egy ilyen álom után. Ne hidd, hogy nem vettem észre, mikor az imént megérintettelek mennyire megrémültél. Jobb lenne, ha inkább máskor folytatnánk ezt. Majd ha már száz százalékig oda tudsz koncentrálni. – rázni kezdtem a fejem.

- Bármikor megtámadhatnak, ha oda tudok figyelni, ha nem! – jegyeztem meg. Igazam is volt! Ha meg akarnak támadni, akkor nem fognak várni, amíg összeszedem magam. Akkor támadnak, amikor csak akarnak!

- Igaza van! – hallottam meg Grant hangját. Átnéztem Justin válla felett, és ő ott állt pár lépésre tőlünk. – Azért jöttünk ma ide, hogy megtanítsam, miként használd fel a dühöd! Csakhogy ez így nem fog menni. – megfordult, és ismét megszólalt. – Mindenki menjen most el! – visszafordult felénk. – Te is! - Justin még mindig háttal állt neki, és nem is reagált. Csak engem nézett, és fogta a kezem.

  Egy órával később, már egyedül voltam Grant-el. Persze Justin maradni akart, de már csak egy okból sem maradhatott. Grant szerint, miatta sem tudok koncentrálni. Ellenkeztem, hogy ez nem igaz, de hát Justin-nak akkor is menni-e kellett.

- A félelem haragot szül, a harag gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést! – mondta Grant. – A félelem, amit érzel, a miatt dühöngsz. Te félsz, és ezt magadnak sem vallod be! Haragszol, és gyűlölöd magad, a rossz dolgok miatt, ami kín és szenvedést okoz neked. – magyarázott olyan dolgokat, amiket jó formán nem is értettem.

- Tévedsz! Nem félek, és nem gyűlölöm magam! – persze az egyik mondata az volt, hogy magamnak sem vallom be, hogy félek, de úgy éreztem ez akkor sem igaz.

- Szóval – kezdte. – úgy gondolod, hogy ember létedre nem félsz semmitől?

- Nem ezt mondtam! – kiforgatja a szavaimat.

- Akkor mond el mitől félsz. – mondta. Kezét összefonta mellkasa előtt, és felvon szemöldökkel várta a válaszom. Percekkel később sem szólaltam meg. Nem tudtam mit mondjak. Biztos könnyű kérdés lehet, de úgy tűnik nem nekem. Az emberek többsége biztos rávágná, hogy a pókoktól vagy épp a magasságtól. Nekem ez nem volt ilyen egyszerű! Az én félelmem nem volt ilyen hétköznapi. – Rendben. – mondta Grant, miután egy szó sem hagyta el a szám. – Akkor talán kezdem én! – rá néztem. Hisz ki gondolná, hogy neki, egy alfának, bármilyen félelme lehet. - Félek újra szerelembe esni! Tudom elég fura félelem, de ha valaki átmegy azon, amin én, akkor annak ez a legnagyobb félelme. – félre húzta a száját, és látszott, hogy elszomorodik. – Látni, ahogy a fény kihuny a szeméből. – most értettem meg igazán. Grant látta, ahogy Marilyn meghalt. Ezt Isaac nem mondta mikor beszélt róla. Ez a legrosszabb, ami megtörténhet valakivel. Látni, ahogy a szerelme meghal.

- A halál. – csúszott ki a számon. Grant nézett, és várta, hogy tovább beszéljek. – Félek a haláltól, és – elhalkult a hangom. Magam elé meredtem, és úgy beszéltem tovább. – attól, hogy csalódást okozok. – kis szünetet tartottam. - Ez hülyeség! – kezem a homlokomra raktam, és lehajtottam a fejem.

- Nem az. – mondta. – Attól félsz, hogy ha meghalsz, csalódnak benned az emberek, és azt fogják hinni, hogy nem voltál elég erős megvédeni magad. – felpillantottam rá, mert valahogy értelmet adott annak, amit magam sem értettem. A szavak, amik az előbb elhagyták a számat, olyan volt mintha nem is én mondtam volna. Ezek a félelmek annyira el voltak bennem rejtve, hogy magam sem tudtam róluk. Csak hirtelen kibukott belőlem.

  Még sokat beszélgettünk Grant-el, és egyszer sem próbált meg felidegesíteni. Nem is verekedtünk, vagy is ez a tréning, ami ma lett volna, nem volt más, csak beszélgetés. Persze csak az után, hogy a többiek elmentek. Körül belül két óra után, visszamentünk a felszínre. Grant pedig azt mondta, Baz-al kell visszamennem a házhoz. Csakhogy se Baz se a többiek, nem voltak már sehol, így elindultunk Justin-ék háza felé. Mikor kiértünk az erdőből, az utca ellenkező végénél lyukadtunk ki. Ami azt jelenti, hogy pár lépésnyire van a ház, ahol a barátnőimmel nyaraltunk. Akkor jártam itt utoljára, mikor Justin-nal találkoztam. Azóta meg sem közelítettem a helyet. Nem jártam itt azóta, és most valahogy nagyon nehezemre esik, elmenni előtte. Az, hogy Davon még a teliholdkor megmutatta, miként bánt el Riley-val, az tette nehezebbé! Próbáltam úgy elmenni, hogy inkább oda se nézzek, de nem bírtam. Itt láttam utoljára a barátnőmet boldognak és vidámnak. Megálltam, és lassan oldalra fordítottam a fejem. A rozoga fakaput pillantottam meg, ami megdöbbentett. Nyitva volt! A kapu ki volt tárva! A ház eltakarta szinte az egészet, de egy kocsi hátulját láttam meg. Úr isten! – mondtam magamban. Berohantam, és mikor már teljesen láttam az autó formáját, típusát, és színét, totális döbbenet hasított belém. Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.

- Anne

50.fejezet

 Sziasztok. Megint sokat kellett várni, amire az egyszerű magyarázatom az, hogy semmi ihletem nem volt. Ilyen pedig még nem történt velem!  Egy hete halasztgatom, és ma végre sikerült összehoznom. Bár nem mondom azt, hogy jó lett, mert túlozni nem szeretek, inkább azt mondom el megy. Kicsit kritikus vagyok magammal szemben, de hát a lényeg az, hogy nektek olvasóimnak tetsszen. Persze az is fontos, hogy nekem tetsszen, de mindegy nem prédikálok, nem szokásom.  A lényeg, hogy itt van, és úr isten az 50.fejezet! Remélem, nektek tetszeni fog, és írtok komit! Még csak annyit, hogy jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.    

  - Milyen? – kérdeztem. – Már, mint… - kezdetem bele, hogy értelmesen meg tudjam tőle kérdezni, amit akarok, de közbe szólt.

- Milyen farkasnak lenni? – tette fel helyettem a kérdést. Bólintottam, mert ez lett volna, amit meg akarok tudni. – Nehéz. – mondta, és lehajtotta a fejét. – Egy részem, mostanáig meg akarja, ölni a bennem lakó farkast. Csakhogy, akkor én is meghalnék. – felnézett rám. – Tudod, még mindig a fülemben cseng, mit mondtál. – elgondolkoztam, mert én nem emlékeztem rá. Hisz akkor annyi mindent mondtam, hogy konkrétan nem tudom, mire gondolhat. – Azt mondtad, jobban leszek. – mondta. – Akkor nem hittem neked, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Most már viszont, hiszek! Tényleg jobban vagyok, bár jobb lett volna, ha a saját erőmből, épülök fel, és nem – szünetet tartott. A mellkasa felé nézett, és oda csapott a kezével. – miatta. – a farkasra gondolt. A halálból hozta vissza. Justin elmesélte, míg az irodában voltunk, hogy a koporsóból szedték ki. Hihetetlen, hogy egy hétig halott volt, aztán visszajött, mintha mi sem történt volna. – Láttam őket. – mondta, maga elé bámulva.

- Kiket? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel.

- A szüleimet. – mikor kimondta, teljesen átéreztem a fájdalmát. Mikor halál közeli élményem volt, én is láttam a halott barátnőmet. – Azt mondták, nem számít, mi vagyok. Amíg a jó úton járok, nem lesz semmi gond. – ismét rám nézett. – Mi van, ha nem fogom tudni irányítani? Mi van, ha elvesztem a fejem, mint az imént?

- Hiszek benned, ahogy a szüleid is! – megfogtam a kezét, ami a pulton hevert, és megszorítottam. – Meg fogod tanulni, hogy irányítsd. Az előbbi, pedig az én hibám volt. Nem kellett volna annyira bepöccennem. – még most is azt mondom, hogy megérdemelte, de ha nem csak a düh vezérel, akkor gondoltam volna arra, hogy ő is elvesztheti a fejét.

- Megérdemeltem. – mondta, és szabad kezével oda nyúlt, ahol megütöttem. Nem volt ott semmilyen piros folt vagy lila. Ha kárt is okoztam benne, az meggyógyult, és nem kell vele foglalkoznia. Ez lenne az a képesség, amit én is elfogadnék! Már annyi sebhely van rajtam, hogy számon tartani nem tudom. – Már csak azt nem tudom, hogy mi lesz Marta-val. – mondta.

- Ő kemény dió! – szólaltam meg.

- Utálni fog! – jelentette ki, és éreztem, hogy kezem alatt az övé, lassan ökölbe szorul.

- Hé! - néztem rá, a tekintetét keresve. – Meg fog békélni! Nagy trauma volt ez neki, de ha felfogja, akkor minden rendben lesz. Örülni fog, hogy mégis élsz! – rám nézett, és fél mosollyal rázta a fejét.

- Nem ismerted ki még igazán. – mondta. – Ha tudatosodni fog benne, hogy mi lettem, akkor engem is gyilkosnak hisz majd. – a szomorú ábrázata zavart. Nem akartam, hogy az ikrek rosszban legyenek. Lehet, hogy Marta utál engem, de beszélni fogok vele, és meggyőzöm, hogy az a fontos, hogy itt van, és nem az, hogy mi lett belőle!   

- Nyugodj meg, én hiszem, hogy szeretni fog téged így is! – mondatom végén elmosolyodtam. Mikor már láttam, hogy ő is mosolyog, újra meg szorítottam kezét.

- Amúgy – kezdett bele egy mondatba, de hirtelen megállt. Mintha elgondolkozott volna, azután tovább beszélt.  – tényleg behúztál Adam-nek? – remek, helyben vagyunk.

- Miért váltasz ilyen gyorsan témát? – kérdeztem.

- Ennyit rólam. Most te jössz! Szóval? – ez volt az a Marko, akit ismertem. Az előző, akivel lelkiztem azt az énjét még nem ismertem. Hisz a fiúk nem igen szeretik a gyenge oldalukat mutatni, de most Marko megmutatta, aminek örültem.

- Igen. – válaszoltam egy szóval. Arcán, egy nagy mosoly keletkezett.

- Basszus. Ilyet kihagyni. – a mosolya még mindig nem tűnt el. – Megérdemelte! Mindig is nagy volt az arca.

- Biztasd csak, hátha máskor is megteszi! – hallottam meg Justin-t, aki a bárpult másik oldalán jelent meg, és felénk tartott.

- Zokszó nélkül megtenném újra! – vágtam rá. Halál komolyan gondoltam. Ha ismét szemétkedne velem, vagy olyanokat mondana, akkor rásegítenék arra, hogy az orra lassabban gyógyuljon, a kelleténél. Justin-t nézve megforgatta a szemét, ami arra utalt, hogy hallotta a gondolataimat.

- Te tényleg megváltoztál. – mondta, a mellettem ülő Marko, akinek még mindig fogtam a kezét. Ezt persze Justin is észrevette, és csak azt nézte, amíg el nem kaptam, és az ölembe nem ejtettem a kézfejem.  

- Mire célzol? – kérdeztem, ismét Marko-ra figyelve. Száz százalékig, meg voltam győződve arról, hogy egy cseppet sem változtam.

- Sose mondtál, olyat, hogy zokszó nélkül megtennéd újra. Sőt, meg sem ütötted volna, akkoriban. Tényleg agresszívabb lettél! – az utolsó mondatára, kitágult a szemem, és teljes döbbenet keletkezett az arcomon. Nem tudtam, hogy reagáljak rá, legyek dühös, hogy nem is vagyok az, vagy értsek egyet? Mivel Marko így kijelentette, lehet, hogy tényleg van benne igazság? Vajon ez ennyire rossz lenne?

- Egyben rossz, és jó is. – mondta Justin.

- Még jó, hogy nem vagy farkas, mert akkor úgy dühöngenél, hogy valakinek baja esne. – jött hátulról a hang. Megfordultam, és Aiden állt ott, Erin-el, az oldalán. A fiú ruhája ugyan úgy, mint Justin-ak meg volt tépázva, és véres volt.

- Indultok. – szólalt meg Erin. Megforgattam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam el menni! Csakhogy, mikor Eric megjelent a bejárati ajtónál, intett, hogy menjek. Leugrottam a bárszékről, és annyit mondtam.

- Viszlát, jövőre! – aztán, elindultam az ajtó felé. Nem akartam búcsúzkodni, mert azt már nagyon gyűlöltem! Valószínűleg újra fogságban leszek, és kitudja, mikor szabadulok újra. Mikor Erin-ék mellé értem, rájuk sem néztem csak mentem tovább, amíg el nem értem Eric-ig. Ott hátra pillantottam, és az első, amit észrevettem, az-az volt, hogy Justin nem volt a helyén. Már, mint, ahol az előbb állt ott már nem volt senki. Marko a széken ült, és nézett, Aiden és Erin is ugyan azon a helyen voltak, csak Justin nem. Mindenhol végig futott a szemem, de nem láttam sehol. Úgy tűnik, már ő sem szereti a búcsúzkodást. Visszavezettem tekintetem, és indultam volna tovább, de valaki az utamban állt.

- Azt hitted elengedlek, csak így? – elkapta derekam, magához húzott, és szájon csókolt.  Féltem attól, hogy igen. - mondtam magamban. Tudtam jól, hogy hallja, és e szavak hatására szorosabban ölelt magához. Amíg én kezeimet magam mellett lógattam, az övé át kulcsolta a derekam. Mondhatom azt is, hogy a meglepettségtől nem mozdultak még meg felső végtagjaim. Csakhogy most már tudom, mi történik! Kezeim mintha felolvadtak volna száguldottak, Justin testére. Az egyiket a vállára helyeztem, és markolászni kezdtem, a másikkal pedig, nyakát kaptam el. Tudtam, hogy szempárok figyelnek bennünket, de nem érdekelt! Csókoltam, azt, akit szeretek, és ebben nem volt mit szégyellnem!

- Elég, mennünk kell! – szólalt meg egy kis idő múlva Eric. Elváltunk egymástól, és ahogy kinyitottam a szemem, Justin mosolyával találtam szemben magam.

- Szer… - kezdett bele, csakhogy valaki közbe szólt.

- Hé, kaptok még levegőt? – kérdezte Aiden, és közben hallani lehetett, ahogy kuncog.

- Te nem fogsz, ha nem fogod be! – mondta Justin, és a vállam felett Aiden felé nézett. Mikor visszanézett rám, nem látszott idegesnek, amiért Aiden közbe szólt. Így újra bele kezdett, de ismét bele szóltak.   

- Oké, oké, meg se szólalok. – az én számom, és Justin-én is egy nagy sóhaj hangzott el. Lassan hátra fordultam, és rá néztem.

- Aiden, kussolj el! – hangsúlyoztam. Erin-nek, aki még mindig mellette állt, fülig ért a szája, és nevetni kezdett.

- Remélem, végre megfogadod a jó tanácsot. – mondta nevetve, és könyökével oldalba bökte Aiden-t. Az előbb említett srác, felemelte kezét, és középső ujját mutogatva, bevágva a durcát, indult el a konyha felé. Miután megbizonyosodtam, hogy most már senki nem szól közbe, visszafordultam Justin felé.

- Szóval – kezdte. – szeretlek! – istenem, de rég hallottam ezt. Szinte a nyakába ugrottam, és én is kimondtam a fülébe súgva.

- Gyerünk már, késő van. Holnap úgy is találkoztok, megint! – szólalt meg most Eric. Elhajoltam szerelmemtől, és vadásztársamra kaptam a tekintetem.

- Várj! – mondtam. – Hogy-hogy holnap is?

- Grant fel akar dühíteni. – mondta.

- Mi van? – kérdeztem, és közben megpiszkáltam a fülem, hogy nem e hallottam rosszul.

- Grant fel akar dühíteni. – hangzott el még egyszer ugyan az a mondat. Már biztos voltam, hogy jól hallom, de nem értettem. Justin-ra néztem, akinek közel nem volt olyan értetlenség az arcán, mint az enyémen.

- Nyugi, biztos nem baseball ütővel, és sokkolóval fogja csinálni. – mondta Erin, már mellettem állva. Csakhogy nem engem nézett, hanem Eric-et. Úgy tűnt, fenn áll köztük egy kis feszültség, amit teljes mértékben megértettem. Amíg Erin fogságban volt nálunk, Eric baseball ütővel, Jenna pedig sokkolóval bántalmazta. Legalábbis akkor, mikor ott voltam. Így nem csoda, hogy még mindig pikkel rá e miatt. Vadásztársamnak, csak annyi volt a válasza, hogy rá nézett, kicsit sem sajnálkozó tekintettel, aztán megfogta magát, és elindult.

- Te is menj. – mondta Justin, egy csókot lehet számra, és kezét hátamhoz rakva az ajtó felé lökött.

  Mire visszaértünk a házhoz, már éjfél is elmúlt. Marta, amilyen gyorsan csak tudott, a hálók felé vette az irányt, és meglepetésemre, most nem testvére szobájába ment, hanem a sajátjába. A nagyi elmondta, hogy holnap, vagyis ma, Grant-el töltöm a napot, és pár falka tagjával. Csakhogy ő is csak annyit mondott, mint Eric. Grant fel akar dühíteni! Ennyi volt. Többet nem akartak velem megosztani. A szobám ajtajához érve, kinyitottam beléptem rajta, azután pedig becsuktam, és felkapcsoltam a lámpát. Az ajtóval szemben állva vettem egy mély levegőt, és a szoba belseje felé fordultam. Minden ugyan ott volt ahol hagytam. Megszabadultam kabátomtól, letettem, és leültem az ágyra, amiből inkább lefekvés lett. Hisz tíz percen belül el is aludtam.

  Grant már eléggé, feldühített ahhoz, hogy utáljam miatta. Folyton csak beszél és beszél, badarságokat. Az arcom lángol az idegességtől, és a kezeim is már ökölbe szorultak. Veszem a mélyebbnél mélyebb levegőket, de semmit nem használ. Neki fogok menni Grant-nek, és nem fog megállítani senki!

- Zoe! – a nevem a távolból hangzott el, de nem figyeltem rá. Csak Grant-ert néztem, és tudtam, hogy sikerült neki. Feldühített! – Zoe! – már közelebbről hallottam, de még mindig nem foglalkoztam vele. Hirtelen megindultam Grant felé, aki már farkasát uralta. Csak szaladtam felé, és a földbe akartam döngölni. Az sem érdekelt, hogy valószínűleg erősebb, mint én, mert tudtam, ha bízok magamban, akkor legyőzhetem. Mikor oda értem hozzá, könnyebb dolgom volt, mint amire számítottam. Szinte alig ért hozzá öklöm, de ő már borult is a talajnak, és súlya alatt recsegtek-ropogtak az ágdarabok. Nem vártam, meg míg felkel, fölé kerekedtem, és ütöttem farkas ábrázatát. – Zoe! – hangzott el újra a nevem, de ismét csak messziről hallottam. Az ütéseim hatására, öklömben tompa fájdalmat kezdtem érezni. Grant pedig csak tűrte, amit csinálok vele. Elvesztettem az önuralmam, és senki nem állított meg. Saját magamat, sem tudtam megállítani! Újra és újra bevertem neki, de már azt sem tudtam miért csinálom. Mintha már nem is én irányítottam volna magam. A következő ütés, ami már félúton járt, hirtelen meg torpant. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, és ez magakadályozott a felső végtagom mozgását. Lehajtottam a fejem, és meg láttam egy oda nem illő dolgot. Az után pedig éreztem, hogy valami felfelé jön a nyelőcsövemben. Pont olyan érzés volt, mint mikor valaki hányni készül, csakhogy ez most nem az volt. A szám hirtelen kinyílt, és kijött rajta, aminek ki kellett. A két mellem között, egy nyíl fúrta be magát, ami a hátamon hatolt be. A vér, ami pedig a számon távozott, Grant-re folyt. Az arcát néztem, ami szint úgy véres volt, de nem csak az enyémtől. Szemei csukva voltak, és arca kezdett visszaváltozni emberivé. Próbáltam magam tartani, de nem ment, és oldalra borultam. – Zoe! – a hang már mellettem volt. Oldalamon feküdtem, és a hátamhoz meleg kezek értek. Pont azon a helyen, ahol a nyíl befurakodta magát. Éreztem, hogy a tárgy megmoccan, és mintha letörne a vége. A kezek szorosan rátapadtak a hátamon lévő bemeneti sebre, azután, pedig az elől lévő sérülést is lefogták. – Minden rendben lesz. – mondta a hang, ami Justin-hoz tartozott. Lassan fordítottam a fejem felé, hogy lássam arcát. Mikor tekintetem elérte az égboltot, fölém hajolt. Ez, nem ő! Ez nem Justin volt. Az arcán gúnyos mosoly virított, és egyre közelített felém. Mikor már a szája a fülemet súrolta, megszólalt. – A harapástól meggyógyulsz. Aztán pedig velem maradsz! – morogni kezdett, és már csak éles fogait éreztem, ami átszakítja bőröm.   

Szemeim kipattantak, és hirtelen felültem. Kezeim automatikusan a mellkasomhoz kaptam, és tapogattam a seb után. Se nyíl se seb nem volt. Nem voltam véres, és nem fájt semmim. Álmodtam. Megint álmodtam, ami csak egy valamire utalt. Davon, akcióba lendült! A legelső ilyen álmomnál, fekete vér folyt belőlem, és Riley meghalt. A másodiknál, megtámadott egy farkas, egy igazi farkas, és nem sokkal később egy újabb lány halt meg. Ha jól emlékszem a nevére, Amanda volt. Meg persze volt még jó pár ilyesféle álmom, bár nem mindegyiknél volt haláleset, vagy csak én nem tudok róla. Felálltam, és ránéztem az új digitális órámra. A nagyitól kaptam, egy hónapja, mert azt hitte, hogy egy kis ajándéktól majd megenyhülők. Ez persze nem így lett, de az órát megtartottam. 8:34-et mutatott, ami annyit jelentett, hogy még volt időm lezuhanyozni reggeli előtt. Persze a tus alatt is egész végig csak az járt az eszem, hogy ma valami történni fog, ami nem lesz jó. Hisz azt mondták, hogy Grant fel akar dühíteni, ami az álmomban meg is történt. Bár azt kétlem, hogy Grant ilyen könnyen adná magát, mint ahogy történt, épp ezért ma mindenre nagyon oda fogok figyelni. A legfontosabb pedig! Nem fogom hagyni, hogy feldühítsenek! Nyomtam a kezembe tusfürdőt, a két tenyerem között egy kicsit felhabosítottam, és végig húztam testemen. Mikor a nyakamhoz értem, a kezem, azon a helyen marad ahol Justin megharapott. Még mindig viseltem a heget, bár halványan látszott. Mindkét kezem, a vállam, és a nyakam közti helyre csúszott. Fejem hátra hajtottam, és hagytam, hogy vízcseppek hada árasszon el. Behunytam szemem, és elképzeltem, ahogy ő mos végig, érintése pedig mindenhol bőrömbe ég. Mintha ott állna mögöttem, és a levegő, amit kilélegez, nyakamat súrolná. Persze mindez csak a képzeletem játéka, amiből jobb, ha visszacsöppenek a valóságba. Szemem kinyílt, és a tény, hogy valami rossz történik ma, ismét megcsapott. Elzártam a vizet, felöltöztem, még visszamentem a szobámba letettem a vizes törölközött, aztán megfogtam a kabátom, és elindultam lefelé.

Mikor leértem, elsétáltam az ebédlőig, de mikor léptem volna be az ajtón, megláttam valakit. Pont ott ült ahol tegnap, és ha lehet, még többen voltak most körülötte. Az orra be volt kötve, és alul, ahol az orrlyuka volt, látszott, hogy a színskála sok színét viselte. Elgondolkoztam, de egy másodperc után arra jutottam, hogy inkább kihagyom a reggelit. Nem azért mert megijedtem, hogy mindenki rám támad majd. Inkább azért, hogy kerüljem a konfliktusokat. Az ebédlő pedig most egy olyan övezet, ahol ezt nem tudnám elkerülni. Távoztam, még mielőtt valaki észrevett volna, és a bejárati ajtóhoz mentem. Az elmúlt két hónapban, ha egy kicsit is megközelítettem, Eric, Jenna, a nagyi vagy éppen Mrs. Woods megjelent. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Fejem hátra fordítottam, és körül néztem. Senkit nem láttam, így a kezem a kilincsre raktam, és lenyomtam. Kiléptem, és gyorsan bezártam magam mögött. 

- Csak nem szökni készülsz? – úgy megijedtem a hirtelen jött hangtól, hogy ereimben megfagyott a vér. Oda kaptam a fejem ahonnan a beszéd jött. A veranda bal oldalánál a háznak támaszkodott, és keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva.

- Úr isten Baz. – mondtam. – A frászt hoztad rám! – beszéltem tovább, és közben felvettem a kezemben lévő kabátot.

- Szóval, szökünk, szökünk? – kérdezte, és közben emelgette szemöldökét.

- Nem, csak a benti levegő már elég állott. Ideje lenne egy kis szellőztetésnek. – mondtam, és a végén elmosolyodtam, ahogy ő is.

- Jól van, remélem, a friss levegőn jobban érzed majd magad. – elindult felém, és mikor odaért, megkérdezte. – Indulhatunk?

- Hová? – kérdeztem rá rögtön.

- Egy kis tréningre. Viszlek Grant-hez, aki fel akar dühíteni. – mondta még mindig mosolyogva. Ez a rohadt mondat, már magába felidegesít!

  Húsz perc séta után, megérkeztünk. Legalább is Baz szerint. Úgy véltem, hogy körül belül az erdő közepén lehettünk, és senki nem volt a közelünkben. Amíg vadásztársam valamit hevesen keresett a földön, én addig egy fának támaszkodva figyeltem.

- Biztos jó helyen vagyunk? – kérdeztem.

- Igen. – mondta. – Valahol itt lesz. – mondta tovább, és még jobban kereset valamit.

- Még is micsoda? – kérdeztem, de közben elnéztem az egyik irányba, és mire visszatért tekintetem, már tudtam, hogy amit Baz keresett megtalálta.

- Ezt. – mondta, és még jobban kitárt egy kis ajtót, ami nagyon a környezetébe olvadt. Sose vettem volna észre, hogy a föld belsejébe nyílik egy járat. Közelebb mentem, és bele néztem. Lépcső vezetett lefelé, a korom sötétbe.

- Mi ide le fogunk menni? – kérdeztem Baz-ra nézve, aki csak bólintott egyet. – Ott nem lesz büdösebb, mint a házban? – bár ez izgatott a legkevésbé, da valamiért meg kellett kérdeznem. Persze a válasz nem nagyon érdekelt.  Emlékszem, hogy Justin-ék háza alatt is nyílt egy ilyen, és máig nem kérdeztem meg, hogy miért van az ott. Lehet, hogy itt lenne az ideje?

- Csak menj! – parancsolt rám Baz. Vettem egy mély levegőt, és elindultam. Az utolsó pár lépcsőfokon óvatosan léptem le, mert már nem láttam őket. Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát, és tettem, amit mondott. Utána mentem.