51.fejezet

Sziasztok! Megjött az új fejezet, kicsit korábban mint szoktam. Köszönöm az előzőhöz a komikat, és most ide is várok!  Ebben a fejezetben vissza fog jönni valaki, de nem ér kikeresni! Azt már most megmondhatom, hogy ő fontos személy, csak eddig leplezve volt. Remélem felkeltettem a figyelmeteket, és várjátok, hogy mi is lesz. Hagytok magatok után valami jelet, és én akkor nagyon boldog leszek! Puszillak titeket!

~Ann.xd 

Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát,  és tettem, amit mondott. Utána mentem. 

  Minden felé világítottam csak arra nem amerre kellett volna. Összevissza kapdostam a lámpát, és próbáltam mindent alaposan megnézni. Az alagút, körülbelül öt ember széles volt, és három méter magas. A teteje, az oldalával együtt be volt betonozva, és karom nyomok húzódtak egy méteren keresztül. Vajon ki építette ezt ide? Mert, hogy nem farkasok az is biztos. Tovább menve találtam egy számomra érdekes dolgot. A beton oldalán most nem karom nyomok voltak, hanem valaki belevésett pár betűt és számot. 

1999

M+G

Ujjaimmal végig simítottam a helyet, és nem kellett gondolkoznom azon, kik csinálták ezt ide. Elmosolyodtam, miközben néztem. Vajon ugyan úgy szerethették egymást, mint, Justin és én? Vajon én is arra sorsra jutok, mint Marilyn? Sok kérdésem volt, de ezt senki nem tudta nekem megválaszolni. Még egyszer megérintettem, azután a lámpával magam elé világítottam, és tovább lépkedtem. Csakhogy volt egy kis gond. Hiába világítottam, arra amerre mentünk, vadásztársamat már nem láttam sehol.  

- Baz? – kérdően hangzott el a neve. Felgyorsítottam lépéseimet, hátha utol érdem, de nem sikerült. – Baz hol vagy? – miután ezt kimondtam, síri csend lett. Nem hallottam lépteket, vagy zajt, csak a néma csendet. Úgy gondoltam addig nem lehet baj, amíg az út csak egyenes. Ha elágazást találok, visszafelé indulok majd el, és Baz-t fogom hibáztatni, amiért itt hagyott.

 Tíz perc séta után, még mindig egyedül kóboroltam. Baz-nak már észre kellett volna venni-e, hogy nem vagyok mögötte. Vissza kellett volna fordulnia, vagy a nevemet kiabálni, de semmi az ég adta világon nem történt.

- Hahó! – mondtam, és közben megálltam. Nem láttam értelmét, hogy tovább menjek. Neki támaszkodtam, a betonnak és csak a levegő vételeimet hallottam. – Van itt valaki? – halkan mondtam, mert tudtam, hogy úgy sem válaszol nekem senki. Csakhogy tévedtem. A kérdésemre, egy morgás volt a válasz. Még pedig abból az irányból ahonnan jöttem.  Elhúztam hátam a betontól, és lassan teljes testemmel a hang felé fordultam. A pulzusom és a légzésem felgyorsult. Az oxigén, ami ki-be járt számon, hangosabb volt, mint eddig. A lámpát szorosan fogtam, és az a gondolat férkőzte be magát a fejembe, hogy az a rossz dolog, most történik meg! Kezem a mellkasomra helyeztem, és szinte vártam, hogy egy nyíl fúródjon oda. A morgás ismét felcsendült, és már hangos léptek, zaját hallottam, amik felém indultak meg. Ahogy magam elé bámultam, egy szinte elsuhanó árny felborított, és a lámpa kiesett a kezemből. A földön feküdve, elkapta mindkét kezem, és húzni kezdett. Nem csináltam semmit! Nem védekeztem, nem ficánkoltam, csak hagytam, hogy maga után vonszoljon. A legrosszabb döntés, amit csak meglehet hozni. Nem akartam meghalni, hisz ki akar! Itt az életem a tét, amit meg fogom menteni! Úgy éreztem hirtelen elönt az adrenalin. Lábaimat felhúztam és a segítségével, hátsó felemről térdemre fordultam. Még mindig húzott, de már térdemen. Egy mozdulattal, előre húztam az egyik lábam, és már majdnem talpon is voltam. A másik lábammal is megcsináltam ugyan azt, és sikerült felállnom. A kezemen rántottam egyet, hogy kiszabadítsam, de nem ment. A farkas megállt, és csak sárgán izzó szemeit láttam. Elengedte kezem, és a torkomon jelent meg egyik tenyere. Nem szorította, csak ott tartotta.

- Elég! – mondta valaki határozottan. Fényözön vakította el a szemem, és ennek hatására erősen összeszorítottam. A kéz lassan eltűnt a nyakamról, és mikor kinyitottam a szemem, egy számomra ismeretlen alak állt előttem. Körül belül két és fél fejjel volt magasabb, mint, én. Szemei mikor nem sárgán izzót, akkor a kék szint viselte. – Erre meg mégis mit mondjak? – jött a hang, amit most felismertem. Levettem a szemem az előttem álló farkasról, és oldalra fordítottam a fejem. Grant lépkedett felém, keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva, és közben a fejét ingatta. – Simán megölhetett volna. Ugye tudod?

- Nem számítottam rá, hogy valaki megtámad! – förmedtem rá, mikor tudatosodott bennem, hogy ez mind csak Grant ötlete volt.

- Pedig kellett volna. – mondta. – Egy vadászhoz képest, későn reagálsz, a félelmed nagyobb, mint te magad vagy, és – mikor oda ért hozzám, közelebb hajolt. – gyenge vagy! Ugyan ezt mondja, mindenki! – mondta, és a hátam mögé mutatott. Hátra néztem, és olyan huszonöt ember állt vagy éppen ült mögöttem. Már nem a folyosón voltunk, hanem valami nagy helységben, ami nagyobb volt, mint a házban lévő kiképző termünk. Négy embert ismertem fel a tömegben. Erin-t, Aiden-t, Justin-t és Baz-t, akit most legszívesebben tarkón csapnék, amiért benne volt ebben az egészben. Justin pedig, hallhatta minden egyes gondolatomat még sem mondta, hogy elég! Visszanéztem Grant-re, aki már a farkas társa mellett állt. Kezével megpaskolta hátát, és így szólt. – Szép munka volt, Nate! – a srác gúnyos mosollyal nézett rám, a fejét felém biccentette, azután elsétált mellettem. – Szabadulj meg a kabátodtól, itt nem lesz rá szükség! - azzal ő is elment mellettem. Idegesített, hogy gyengének nevezett, az meg még jobban, hogy tudtam igaza van! Lekaptam a kabátom, és mivel nem láttam olyan helyet ahová rakhattam volna, ledobtam a földre. Megfordultam, és így már mindenkivel szemben álltam. Grant, pont Justin mellé fészkelte be magát. Mindketten, vagy is mind ahányan voltak, engem bámultak.  

- Szóval, mit is álmodtál? – kérdezte Grant, felemelt szemöldökkel. Justin-ra néztem, hisz ő lehet az egyetlen ember, aki tudhat róla. Arcára rá volt írva, hogy ő árulta el. Reméltem, hogy a zuhany alatti, kis elkalandozásomat, nem osztotta meg mással. A hirtelen jött mosolya, és, hogy megingatta a fejét, jelezte, esze ágában nincs elárulni másnak. Ezután visszanéztem Grant-re, és fél mosollyal szólaltam meg.  

- Azt, hogy felidegesítettél, és a szart is kivertem belőled! – szemkontaktust tartottam vele, és nem érdekelt, hogy páran huhogni kezdtek. Az álmomban tényleg helyben hagytam, de mikor már tudtam, hogy nincs önuralmam, és nem tudom a saját kezem leállítani, az már nem volt olyan vicces. Grant felhúzta egyik szemöldökét, és ismét megszólalt.

- Remélem ez sikerül majd a valóságban is. – mondta cinikusan. Bevallom, még sosem beszélt velem ilyen tapló módon. Nem mintha fájt volna, inkább csak dühített, és úgy tűnik, pont ez volt a célja. – Most viszont, nem velem fogsz küzdeni. – egy lépéssel előrébb jött, azután pedig megfordult. Végig nézett az embereken, és rámutatott, egy körül belül száznyolcvan magas, húszas éveiben járó fiúra. Sötét barna haja, oldalt le volt nyírva, középen pedig hosszúra volt hagyva. Szemei most még barnák voltak, de nem sokkal később sárgán izzóvá vált. Kilépett az emberek közül, és Grant-el együtt felém fordultak.

- Zoe! – szólt oda nekem. – Próbálj meg életben maradni! – azzal vállon csapta a fiút, aki harapást imitálva, megvillantotta éles szemfogait, és elindult felém.

- Próbálj meg fölénybe kerülni! – hallottam meg, hogy Marko kiabál, amivel csak elvonta a figyelmem. Így azon kezdtem agyalni, hogy miért nem vettem őt észre eddig. A srác már ott is állt előttem, és megragadta a nyakam. Az én kezem automatikusan megfogta a csuklóját. Nem mintha ezzel védeni tudtam volna magam.

- Állj! – kiabált Grant. Mikor felé néztem a fejét fogta. – Zoe, úgy csinálsz mintha még nem harcoltál volna! Ha ezt csinálod, éles helyzetben, halott vagy! – sose hallottam még őt kiabálni, és beismerem nem tetszett. Főleg az, hogy én voltam az a személy, aki a kiabálás áldozata lett. Vetettem Justin-ra egy pillantást. Ő próbált egy biztató mosolyt lövellni felém, de úgy éreztem, hogy ugyan azt gondolhatja, mint Grant. Marko-t észrevéve, egy szúrós pillantást vetettem felé. Elvonta a figyelmem, ami miatt még kapni fog. Tudom, hogy csak segíteni akart, de mondhatta volna még az előtt, hogy a srác megindult volna felém. – Engedjétek el egymást, forduljatok meg, és tegyetek meg tíz lépést! – eleresztettem a fiú kezét, ő is engem, és azt tettem, amit Grant mondott. - Egy, kettő, három… - számoltam magamban, amíg a kétjegyű szám nem következett. Megálltam, és megfordultam. A fiú, már engem nézett, és mosolygott. – Most pedig, nem szeretnék szerencsétlenkedést látni! – kiabált még mindig. Kezével legyintett egyet, és a srác ismét elindult felém. Nem akartam megint elbénázni. Be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint ők! Bár most ez egy kicsit sem látszott. A vadász kiképzéseken, már jó teljesítményt nyújtottam. Most is azt fogok! A srácot figyeltem, aki már csak két lépésre volt tőlem. Mikor odaért, megint a nyakam felé kapott, de most nem engedtem. Kezemmel elcsaptam övét, a másikkal, pedig, torkon vágtam, a tenyerem aljával. Oda kapta felső végtagját, és látszott rajta, hogy fáj neki, ahogy levegőt próbál venni. Nem volt időm örvendezni, hisz csak pár másodpercnyi előnyöm volt. A fájdalom hamar elmúlik a farkasoknál, nem úgy, mint az embereknél. Ökölbe szorítottam ugyan azt a kezem, amivel az imént ütöttem, és már ismét lendítettem. Centimétereken múlt, hogy sikerüljön, de ő elkapta öklömet a tenyerével, pont az arca előtt. Kezem az övéhez képest apró volt, és könnyedén össze tudta volna törni az össze ujjam egy szorításra. Ami megállította az-az volt, hogy ez csak egy tréning, és nem egy igazi harc. Kezemet elkezdte tolni arca elől. Próbáltam minden izmom megfeszíteni, és nem hagyni, de sokkal erősebb volt. Izzó szemei enyémet nézték, lassan elfordította oldalra a fejét, és mosoly húzódót szájára. Gúnyos mosoly! Tovább kellett küzdenem, mert nem akartam, hogy Grant megint kiabáljon. Lendítettem a lábam, hogy oldalba rúgjam, de az is kudarcba fulladt. Elkapta, és oldalához nyomta. Azután egy mozdulattal, kirúgta a másik lábam, és a földnek zuhantunk. A fura az volt benne, hogy simán hagyhatott volna egyedül a földnek csapódni, még sem tette. Elengedve az ökölbe szorított kezem, még fel is fogta azt az ütést, amit a fejem kapott volna. Tenyerét, fejem hátsó részéhez tette, és ahogy földet értünk, éreztem, hogy reccsen alatt valami. Bizonyára az ő keze volt, ami talán eltörhetett. Sajnálni kezdtem volna, de tudtam, hogy felesleges. Gyorsabban meggyógyul, mint, hogy kimondaná, az a szót, fáj. Nekem pedig lehet, hogy megmentette a koponyám az eséstől, de a hátam nem. Lüktető fájdalmat éreztem, nem valószínű, hogy eltört valamim is, de több ideig fog sajogni, mint neki, az biztos. Behunyt szemem, amit az esés elején becsuktam, lassan felnyitottam. A srác arca nagyon közel volt enyémhez. Túl közel! Már barna szemei, enyémbe fúródtak. Külső szemszögből ez elég félre érthető látványt nyújthat. Ahogy a keze a fejem alatt van, a másikkal pedig még mindig szorítja a lábam az oldalához. Másik alsó végtagom pedig, az övé közé szorult. Oldalra kaptam a tekintetem, és láttam, ahogy Justin megindult, de Grant megállította alkarjával, amit a mellkasa elé tartott.

- Timo, szállj le róla! – mondta Grant.

- Szívesen. – súgta nekem, aztán kezét kihúzta fejem alól, ami megtette azt a pár milliméternyi távolságot, ami a koponyám és a föld közt volt. Lábamat elengedte, és felállt. Ökle lila volt, így már biztos voltam benne, hogy eltörhetett vagy megzúzódhatott. Ujjait nyújtóztatni kezdet, aztán lassan összecsukta, és ezt megcsinálta, addig, míg fel nem szívódott a folt. Lenézett rám, aztán visszament a többiekhez. Vajon, hogy érthette ezt a szívesen-t? Szívesen, leszállok róla, vagy szívesen, hogy megmentettem a fejed a nagyobb fájdalomtól? Nem tudom, miért kezdtem el gondolkozni rajta, nem is érdekelt. Lassan ültem fel, hisz ellentétben Timo-val, nekem még mindig fájt a hátam. Szemem leszorítottam, és erőt próbáltam venni magam, mikor egy meleg kezet éreztem meg a hátam. Pont olyan volt, mint az álmomban! Levegőt is elfelejtetem venni a rémülettől. Kipattant a szem és hirtelen oldalra fordítottam a fejem. Mikor megláttam, hogy most tényleg Justin van ott, a bennmaradt levegőt kifújtam, és szaporán vettem a többit.

- Csak én vagyok. – mondta lágy hangon. Visszanéztem magam elé, és próbáltam lelassítani a légzésem. Justin óvatos simogatása pedig sokat segített benne. – Jobb lenne abbahagyni! – szólalt meg ismét.

- Mi? – néztem rá. – Csak most kezdtük. – kétségbe esett volt a hangom. Nem akartam, kevesebb, mint tíz perc alatt bedobni a törölközött, mert egy kicsit bevertem a hátam. Vadász vagyok, és el tudok bánni az ellenfelemmel, még ha azt nehéz is elhinni. Ütöttem már ki éles helyzetben farkasokat, és magam sem tudom, mi van velem, hogy most nem sikerül. – Folytatom! – jelentettem ki, és ahogy hirtelen megmoccantam, a hátamba fájdalom nyilallt. Próbáltam leplezni, de Justin előtt esélytelen volt.

- Vége! – mondta, és segített talpra állni.

- Nem! – szólaltam meg mikor már egymást néztük. – Ha abbahagyom, csalódást okozok, neked, a nagyinak, mindenkinek! – tekintete teljesen ellágyult, és megsimogatta az arcom.

- Nem okozol senkinek csalódást. Főleg nekem nem! – miközben mondta ingatni kezdte a fejét. – Akik itt vannak csak azért jöttek, hogy neked segítsenek. – biccentett hátra a fejével. Megfogta a kezem, és egy kicsit megszorította. – Amúgy meg nem csoda, hogy nem tudsz oda figyelni rendesen. Egy ilyen álom után. Ne hidd, hogy nem vettem észre, mikor az imént megérintettelek mennyire megrémültél. Jobb lenne, ha inkább máskor folytatnánk ezt. Majd ha már száz százalékig oda tudsz koncentrálni. – rázni kezdtem a fejem.

- Bármikor megtámadhatnak, ha oda tudok figyelni, ha nem! – jegyeztem meg. Igazam is volt! Ha meg akarnak támadni, akkor nem fognak várni, amíg összeszedem magam. Akkor támadnak, amikor csak akarnak!

- Igaza van! – hallottam meg Grant hangját. Átnéztem Justin válla felett, és ő ott állt pár lépésre tőlünk. – Azért jöttünk ma ide, hogy megtanítsam, miként használd fel a dühöd! Csakhogy ez így nem fog menni. – megfordult, és ismét megszólalt. – Mindenki menjen most el! – visszafordult felénk. – Te is! - Justin még mindig háttal állt neki, és nem is reagált. Csak engem nézett, és fogta a kezem.

  Egy órával később, már egyedül voltam Grant-el. Persze Justin maradni akart, de már csak egy okból sem maradhatott. Grant szerint, miatta sem tudok koncentrálni. Ellenkeztem, hogy ez nem igaz, de hát Justin-nak akkor is menni-e kellett.

- A félelem haragot szül, a harag gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést! – mondta Grant. – A félelem, amit érzel, a miatt dühöngsz. Te félsz, és ezt magadnak sem vallod be! Haragszol, és gyűlölöd magad, a rossz dolgok miatt, ami kín és szenvedést okoz neked. – magyarázott olyan dolgokat, amiket jó formán nem is értettem.

- Tévedsz! Nem félek, és nem gyűlölöm magam! – persze az egyik mondata az volt, hogy magamnak sem vallom be, hogy félek, de úgy éreztem ez akkor sem igaz.

- Szóval – kezdte. – úgy gondolod, hogy ember létedre nem félsz semmitől?

- Nem ezt mondtam! – kiforgatja a szavaimat.

- Akkor mond el mitől félsz. – mondta. Kezét összefonta mellkasa előtt, és felvon szemöldökkel várta a válaszom. Percekkel később sem szólaltam meg. Nem tudtam mit mondjak. Biztos könnyű kérdés lehet, de úgy tűnik nem nekem. Az emberek többsége biztos rávágná, hogy a pókoktól vagy épp a magasságtól. Nekem ez nem volt ilyen egyszerű! Az én félelmem nem volt ilyen hétköznapi. – Rendben. – mondta Grant, miután egy szó sem hagyta el a szám. – Akkor talán kezdem én! – rá néztem. Hisz ki gondolná, hogy neki, egy alfának, bármilyen félelme lehet. - Félek újra szerelembe esni! Tudom elég fura félelem, de ha valaki átmegy azon, amin én, akkor annak ez a legnagyobb félelme. – félre húzta a száját, és látszott, hogy elszomorodik. – Látni, ahogy a fény kihuny a szeméből. – most értettem meg igazán. Grant látta, ahogy Marilyn meghalt. Ezt Isaac nem mondta mikor beszélt róla. Ez a legrosszabb, ami megtörténhet valakivel. Látni, ahogy a szerelme meghal.

- A halál. – csúszott ki a számon. Grant nézett, és várta, hogy tovább beszéljek. – Félek a haláltól, és – elhalkult a hangom. Magam elé meredtem, és úgy beszéltem tovább. – attól, hogy csalódást okozok. – kis szünetet tartottam. - Ez hülyeség! – kezem a homlokomra raktam, és lehajtottam a fejem.

- Nem az. – mondta. – Attól félsz, hogy ha meghalsz, csalódnak benned az emberek, és azt fogják hinni, hogy nem voltál elég erős megvédeni magad. – felpillantottam rá, mert valahogy értelmet adott annak, amit magam sem értettem. A szavak, amik az előbb elhagyták a számat, olyan volt mintha nem is én mondtam volna. Ezek a félelmek annyira el voltak bennem rejtve, hogy magam sem tudtam róluk. Csak hirtelen kibukott belőlem.

  Még sokat beszélgettünk Grant-el, és egyszer sem próbált meg felidegesíteni. Nem is verekedtünk, vagy is ez a tréning, ami ma lett volna, nem volt más, csak beszélgetés. Persze csak az után, hogy a többiek elmentek. Körül belül két óra után, visszamentünk a felszínre. Grant pedig azt mondta, Baz-al kell visszamennem a házhoz. Csakhogy se Baz se a többiek, nem voltak már sehol, így elindultunk Justin-ék háza felé. Mikor kiértünk az erdőből, az utca ellenkező végénél lyukadtunk ki. Ami azt jelenti, hogy pár lépésnyire van a ház, ahol a barátnőimmel nyaraltunk. Akkor jártam itt utoljára, mikor Justin-nal találkoztam. Azóta meg sem közelítettem a helyet. Nem jártam itt azóta, és most valahogy nagyon nehezemre esik, elmenni előtte. Az, hogy Davon még a teliholdkor megmutatta, miként bánt el Riley-val, az tette nehezebbé! Próbáltam úgy elmenni, hogy inkább oda se nézzek, de nem bírtam. Itt láttam utoljára a barátnőmet boldognak és vidámnak. Megálltam, és lassan oldalra fordítottam a fejem. A rozoga fakaput pillantottam meg, ami megdöbbentett. Nyitva volt! A kapu ki volt tárva! A ház eltakarta szinte az egészet, de egy kocsi hátulját láttam meg. Úr isten! – mondtam magamban. Berohantam, és mikor már teljesen láttam az autó formáját, típusát, és színét, totális döbbenet hasított belém. Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.

- Anne