50.fejezet

 Sziasztok. Megint sokat kellett várni, amire az egyszerű magyarázatom az, hogy semmi ihletem nem volt. Ilyen pedig még nem történt velem!  Egy hete halasztgatom, és ma végre sikerült összehoznom. Bár nem mondom azt, hogy jó lett, mert túlozni nem szeretek, inkább azt mondom el megy. Kicsit kritikus vagyok magammal szemben, de hát a lényeg az, hogy nektek olvasóimnak tetsszen. Persze az is fontos, hogy nekem tetsszen, de mindegy nem prédikálok, nem szokásom.  A lényeg, hogy itt van, és úr isten az 50.fejezet! Remélem, nektek tetszeni fog, és írtok komit! Még csak annyit, hogy jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.    

  - Milyen? – kérdeztem. – Már, mint… - kezdetem bele, hogy értelmesen meg tudjam tőle kérdezni, amit akarok, de közbe szólt.

- Milyen farkasnak lenni? – tette fel helyettem a kérdést. Bólintottam, mert ez lett volna, amit meg akarok tudni. – Nehéz. – mondta, és lehajtotta a fejét. – Egy részem, mostanáig meg akarja, ölni a bennem lakó farkast. Csakhogy, akkor én is meghalnék. – felnézett rám. – Tudod, még mindig a fülemben cseng, mit mondtál. – elgondolkoztam, mert én nem emlékeztem rá. Hisz akkor annyi mindent mondtam, hogy konkrétan nem tudom, mire gondolhat. – Azt mondtad, jobban leszek. – mondta. – Akkor nem hittem neked, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Most már viszont, hiszek! Tényleg jobban vagyok, bár jobb lett volna, ha a saját erőmből, épülök fel, és nem – szünetet tartott. A mellkasa felé nézett, és oda csapott a kezével. – miatta. – a farkasra gondolt. A halálból hozta vissza. Justin elmesélte, míg az irodában voltunk, hogy a koporsóból szedték ki. Hihetetlen, hogy egy hétig halott volt, aztán visszajött, mintha mi sem történt volna. – Láttam őket. – mondta, maga elé bámulva.

- Kiket? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel.

- A szüleimet. – mikor kimondta, teljesen átéreztem a fájdalmát. Mikor halál közeli élményem volt, én is láttam a halott barátnőmet. – Azt mondták, nem számít, mi vagyok. Amíg a jó úton járok, nem lesz semmi gond. – ismét rám nézett. – Mi van, ha nem fogom tudni irányítani? Mi van, ha elvesztem a fejem, mint az imént?

- Hiszek benned, ahogy a szüleid is! – megfogtam a kezét, ami a pulton hevert, és megszorítottam. – Meg fogod tanulni, hogy irányítsd. Az előbbi, pedig az én hibám volt. Nem kellett volna annyira bepöccennem. – még most is azt mondom, hogy megérdemelte, de ha nem csak a düh vezérel, akkor gondoltam volna arra, hogy ő is elvesztheti a fejét.

- Megérdemeltem. – mondta, és szabad kezével oda nyúlt, ahol megütöttem. Nem volt ott semmilyen piros folt vagy lila. Ha kárt is okoztam benne, az meggyógyult, és nem kell vele foglalkoznia. Ez lenne az a képesség, amit én is elfogadnék! Már annyi sebhely van rajtam, hogy számon tartani nem tudom. – Már csak azt nem tudom, hogy mi lesz Marta-val. – mondta.

- Ő kemény dió! – szólaltam meg.

- Utálni fog! – jelentette ki, és éreztem, hogy kezem alatt az övé, lassan ökölbe szorul.

- Hé! - néztem rá, a tekintetét keresve. – Meg fog békélni! Nagy trauma volt ez neki, de ha felfogja, akkor minden rendben lesz. Örülni fog, hogy mégis élsz! – rám nézett, és fél mosollyal rázta a fejét.

- Nem ismerted ki még igazán. – mondta. – Ha tudatosodni fog benne, hogy mi lettem, akkor engem is gyilkosnak hisz majd. – a szomorú ábrázata zavart. Nem akartam, hogy az ikrek rosszban legyenek. Lehet, hogy Marta utál engem, de beszélni fogok vele, és meggyőzöm, hogy az a fontos, hogy itt van, és nem az, hogy mi lett belőle!   

- Nyugodj meg, én hiszem, hogy szeretni fog téged így is! – mondatom végén elmosolyodtam. Mikor már láttam, hogy ő is mosolyog, újra meg szorítottam kezét.

- Amúgy – kezdett bele egy mondatba, de hirtelen megállt. Mintha elgondolkozott volna, azután tovább beszélt.  – tényleg behúztál Adam-nek? – remek, helyben vagyunk.

- Miért váltasz ilyen gyorsan témát? – kérdeztem.

- Ennyit rólam. Most te jössz! Szóval? – ez volt az a Marko, akit ismertem. Az előző, akivel lelkiztem azt az énjét még nem ismertem. Hisz a fiúk nem igen szeretik a gyenge oldalukat mutatni, de most Marko megmutatta, aminek örültem.

- Igen. – válaszoltam egy szóval. Arcán, egy nagy mosoly keletkezett.

- Basszus. Ilyet kihagyni. – a mosolya még mindig nem tűnt el. – Megérdemelte! Mindig is nagy volt az arca.

- Biztasd csak, hátha máskor is megteszi! – hallottam meg Justin-t, aki a bárpult másik oldalán jelent meg, és felénk tartott.

- Zokszó nélkül megtenném újra! – vágtam rá. Halál komolyan gondoltam. Ha ismét szemétkedne velem, vagy olyanokat mondana, akkor rásegítenék arra, hogy az orra lassabban gyógyuljon, a kelleténél. Justin-t nézve megforgatta a szemét, ami arra utalt, hogy hallotta a gondolataimat.

- Te tényleg megváltoztál. – mondta, a mellettem ülő Marko, akinek még mindig fogtam a kezét. Ezt persze Justin is észrevette, és csak azt nézte, amíg el nem kaptam, és az ölembe nem ejtettem a kézfejem.  

- Mire célzol? – kérdeztem, ismét Marko-ra figyelve. Száz százalékig, meg voltam győződve arról, hogy egy cseppet sem változtam.

- Sose mondtál, olyat, hogy zokszó nélkül megtennéd újra. Sőt, meg sem ütötted volna, akkoriban. Tényleg agresszívabb lettél! – az utolsó mondatára, kitágult a szemem, és teljes döbbenet keletkezett az arcomon. Nem tudtam, hogy reagáljak rá, legyek dühös, hogy nem is vagyok az, vagy értsek egyet? Mivel Marko így kijelentette, lehet, hogy tényleg van benne igazság? Vajon ez ennyire rossz lenne?

- Egyben rossz, és jó is. – mondta Justin.

- Még jó, hogy nem vagy farkas, mert akkor úgy dühöngenél, hogy valakinek baja esne. – jött hátulról a hang. Megfordultam, és Aiden állt ott, Erin-el, az oldalán. A fiú ruhája ugyan úgy, mint Justin-ak meg volt tépázva, és véres volt.

- Indultok. – szólalt meg Erin. Megforgattam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam el menni! Csakhogy, mikor Eric megjelent a bejárati ajtónál, intett, hogy menjek. Leugrottam a bárszékről, és annyit mondtam.

- Viszlát, jövőre! – aztán, elindultam az ajtó felé. Nem akartam búcsúzkodni, mert azt már nagyon gyűlöltem! Valószínűleg újra fogságban leszek, és kitudja, mikor szabadulok újra. Mikor Erin-ék mellé értem, rájuk sem néztem csak mentem tovább, amíg el nem értem Eric-ig. Ott hátra pillantottam, és az első, amit észrevettem, az-az volt, hogy Justin nem volt a helyén. Már, mint, ahol az előbb állt ott már nem volt senki. Marko a széken ült, és nézett, Aiden és Erin is ugyan azon a helyen voltak, csak Justin nem. Mindenhol végig futott a szemem, de nem láttam sehol. Úgy tűnik, már ő sem szereti a búcsúzkodást. Visszavezettem tekintetem, és indultam volna tovább, de valaki az utamban állt.

- Azt hitted elengedlek, csak így? – elkapta derekam, magához húzott, és szájon csókolt.  Féltem attól, hogy igen. - mondtam magamban. Tudtam jól, hogy hallja, és e szavak hatására szorosabban ölelt magához. Amíg én kezeimet magam mellett lógattam, az övé át kulcsolta a derekam. Mondhatom azt is, hogy a meglepettségtől nem mozdultak még meg felső végtagjaim. Csakhogy most már tudom, mi történik! Kezeim mintha felolvadtak volna száguldottak, Justin testére. Az egyiket a vállára helyeztem, és markolászni kezdtem, a másikkal pedig, nyakát kaptam el. Tudtam, hogy szempárok figyelnek bennünket, de nem érdekelt! Csókoltam, azt, akit szeretek, és ebben nem volt mit szégyellnem!

- Elég, mennünk kell! – szólalt meg egy kis idő múlva Eric. Elváltunk egymástól, és ahogy kinyitottam a szemem, Justin mosolyával találtam szemben magam.

- Szer… - kezdett bele, csakhogy valaki közbe szólt.

- Hé, kaptok még levegőt? – kérdezte Aiden, és közben hallani lehetett, ahogy kuncog.

- Te nem fogsz, ha nem fogod be! – mondta Justin, és a vállam felett Aiden felé nézett. Mikor visszanézett rám, nem látszott idegesnek, amiért Aiden közbe szólt. Így újra bele kezdett, de ismét bele szóltak.   

- Oké, oké, meg se szólalok. – az én számom, és Justin-én is egy nagy sóhaj hangzott el. Lassan hátra fordultam, és rá néztem.

- Aiden, kussolj el! – hangsúlyoztam. Erin-nek, aki még mindig mellette állt, fülig ért a szája, és nevetni kezdett.

- Remélem, végre megfogadod a jó tanácsot. – mondta nevetve, és könyökével oldalba bökte Aiden-t. Az előbb említett srác, felemelte kezét, és középső ujját mutogatva, bevágva a durcát, indult el a konyha felé. Miután megbizonyosodtam, hogy most már senki nem szól közbe, visszafordultam Justin felé.

- Szóval – kezdte. – szeretlek! – istenem, de rég hallottam ezt. Szinte a nyakába ugrottam, és én is kimondtam a fülébe súgva.

- Gyerünk már, késő van. Holnap úgy is találkoztok, megint! – szólalt meg most Eric. Elhajoltam szerelmemtől, és vadásztársamra kaptam a tekintetem.

- Várj! – mondtam. – Hogy-hogy holnap is?

- Grant fel akar dühíteni. – mondta.

- Mi van? – kérdeztem, és közben megpiszkáltam a fülem, hogy nem e hallottam rosszul.

- Grant fel akar dühíteni. – hangzott el még egyszer ugyan az a mondat. Már biztos voltam, hogy jól hallom, de nem értettem. Justin-ra néztem, akinek közel nem volt olyan értetlenség az arcán, mint az enyémen.

- Nyugi, biztos nem baseball ütővel, és sokkolóval fogja csinálni. – mondta Erin, már mellettem állva. Csakhogy nem engem nézett, hanem Eric-et. Úgy tűnt, fenn áll köztük egy kis feszültség, amit teljes mértékben megértettem. Amíg Erin fogságban volt nálunk, Eric baseball ütővel, Jenna pedig sokkolóval bántalmazta. Legalábbis akkor, mikor ott voltam. Így nem csoda, hogy még mindig pikkel rá e miatt. Vadásztársamnak, csak annyi volt a válasza, hogy rá nézett, kicsit sem sajnálkozó tekintettel, aztán megfogta magát, és elindult.

- Te is menj. – mondta Justin, egy csókot lehet számra, és kezét hátamhoz rakva az ajtó felé lökött.

  Mire visszaértünk a házhoz, már éjfél is elmúlt. Marta, amilyen gyorsan csak tudott, a hálók felé vette az irányt, és meglepetésemre, most nem testvére szobájába ment, hanem a sajátjába. A nagyi elmondta, hogy holnap, vagyis ma, Grant-el töltöm a napot, és pár falka tagjával. Csakhogy ő is csak annyit mondott, mint Eric. Grant fel akar dühíteni! Ennyi volt. Többet nem akartak velem megosztani. A szobám ajtajához érve, kinyitottam beléptem rajta, azután pedig becsuktam, és felkapcsoltam a lámpát. Az ajtóval szemben állva vettem egy mély levegőt, és a szoba belseje felé fordultam. Minden ugyan ott volt ahol hagytam. Megszabadultam kabátomtól, letettem, és leültem az ágyra, amiből inkább lefekvés lett. Hisz tíz percen belül el is aludtam.

  Grant már eléggé, feldühített ahhoz, hogy utáljam miatta. Folyton csak beszél és beszél, badarságokat. Az arcom lángol az idegességtől, és a kezeim is már ökölbe szorultak. Veszem a mélyebbnél mélyebb levegőket, de semmit nem használ. Neki fogok menni Grant-nek, és nem fog megállítani senki!

- Zoe! – a nevem a távolból hangzott el, de nem figyeltem rá. Csak Grant-ert néztem, és tudtam, hogy sikerült neki. Feldühített! – Zoe! – már közelebbről hallottam, de még mindig nem foglalkoztam vele. Hirtelen megindultam Grant felé, aki már farkasát uralta. Csak szaladtam felé, és a földbe akartam döngölni. Az sem érdekelt, hogy valószínűleg erősebb, mint én, mert tudtam, ha bízok magamban, akkor legyőzhetem. Mikor oda értem hozzá, könnyebb dolgom volt, mint amire számítottam. Szinte alig ért hozzá öklöm, de ő már borult is a talajnak, és súlya alatt recsegtek-ropogtak az ágdarabok. Nem vártam, meg míg felkel, fölé kerekedtem, és ütöttem farkas ábrázatát. – Zoe! – hangzott el újra a nevem, de ismét csak messziről hallottam. Az ütéseim hatására, öklömben tompa fájdalmat kezdtem érezni. Grant pedig csak tűrte, amit csinálok vele. Elvesztettem az önuralmam, és senki nem állított meg. Saját magamat, sem tudtam megállítani! Újra és újra bevertem neki, de már azt sem tudtam miért csinálom. Mintha már nem is én irányítottam volna magam. A következő ütés, ami már félúton járt, hirtelen meg torpant. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, és ez magakadályozott a felső végtagom mozgását. Lehajtottam a fejem, és meg láttam egy oda nem illő dolgot. Az után pedig éreztem, hogy valami felfelé jön a nyelőcsövemben. Pont olyan érzés volt, mint mikor valaki hányni készül, csakhogy ez most nem az volt. A szám hirtelen kinyílt, és kijött rajta, aminek ki kellett. A két mellem között, egy nyíl fúrta be magát, ami a hátamon hatolt be. A vér, ami pedig a számon távozott, Grant-re folyt. Az arcát néztem, ami szint úgy véres volt, de nem csak az enyémtől. Szemei csukva voltak, és arca kezdett visszaváltozni emberivé. Próbáltam magam tartani, de nem ment, és oldalra borultam. – Zoe! – a hang már mellettem volt. Oldalamon feküdtem, és a hátamhoz meleg kezek értek. Pont azon a helyen, ahol a nyíl befurakodta magát. Éreztem, hogy a tárgy megmoccan, és mintha letörne a vége. A kezek szorosan rátapadtak a hátamon lévő bemeneti sebre, azután, pedig az elől lévő sérülést is lefogták. – Minden rendben lesz. – mondta a hang, ami Justin-hoz tartozott. Lassan fordítottam a fejem felé, hogy lássam arcát. Mikor tekintetem elérte az égboltot, fölém hajolt. Ez, nem ő! Ez nem Justin volt. Az arcán gúnyos mosoly virított, és egyre közelített felém. Mikor már a szája a fülemet súrolta, megszólalt. – A harapástól meggyógyulsz. Aztán pedig velem maradsz! – morogni kezdett, és már csak éles fogait éreztem, ami átszakítja bőröm.   

Szemeim kipattantak, és hirtelen felültem. Kezeim automatikusan a mellkasomhoz kaptam, és tapogattam a seb után. Se nyíl se seb nem volt. Nem voltam véres, és nem fájt semmim. Álmodtam. Megint álmodtam, ami csak egy valamire utalt. Davon, akcióba lendült! A legelső ilyen álmomnál, fekete vér folyt belőlem, és Riley meghalt. A másodiknál, megtámadott egy farkas, egy igazi farkas, és nem sokkal később egy újabb lány halt meg. Ha jól emlékszem a nevére, Amanda volt. Meg persze volt még jó pár ilyesféle álmom, bár nem mindegyiknél volt haláleset, vagy csak én nem tudok róla. Felálltam, és ránéztem az új digitális órámra. A nagyitól kaptam, egy hónapja, mert azt hitte, hogy egy kis ajándéktól majd megenyhülők. Ez persze nem így lett, de az órát megtartottam. 8:34-et mutatott, ami annyit jelentett, hogy még volt időm lezuhanyozni reggeli előtt. Persze a tus alatt is egész végig csak az járt az eszem, hogy ma valami történni fog, ami nem lesz jó. Hisz azt mondták, hogy Grant fel akar dühíteni, ami az álmomban meg is történt. Bár azt kétlem, hogy Grant ilyen könnyen adná magát, mint ahogy történt, épp ezért ma mindenre nagyon oda fogok figyelni. A legfontosabb pedig! Nem fogom hagyni, hogy feldühítsenek! Nyomtam a kezembe tusfürdőt, a két tenyerem között egy kicsit felhabosítottam, és végig húztam testemen. Mikor a nyakamhoz értem, a kezem, azon a helyen marad ahol Justin megharapott. Még mindig viseltem a heget, bár halványan látszott. Mindkét kezem, a vállam, és a nyakam közti helyre csúszott. Fejem hátra hajtottam, és hagytam, hogy vízcseppek hada árasszon el. Behunytam szemem, és elképzeltem, ahogy ő mos végig, érintése pedig mindenhol bőrömbe ég. Mintha ott állna mögöttem, és a levegő, amit kilélegez, nyakamat súrolná. Persze mindez csak a képzeletem játéka, amiből jobb, ha visszacsöppenek a valóságba. Szemem kinyílt, és a tény, hogy valami rossz történik ma, ismét megcsapott. Elzártam a vizet, felöltöztem, még visszamentem a szobámba letettem a vizes törölközött, aztán megfogtam a kabátom, és elindultam lefelé.

Mikor leértem, elsétáltam az ebédlőig, de mikor léptem volna be az ajtón, megláttam valakit. Pont ott ült ahol tegnap, és ha lehet, még többen voltak most körülötte. Az orra be volt kötve, és alul, ahol az orrlyuka volt, látszott, hogy a színskála sok színét viselte. Elgondolkoztam, de egy másodperc után arra jutottam, hogy inkább kihagyom a reggelit. Nem azért mert megijedtem, hogy mindenki rám támad majd. Inkább azért, hogy kerüljem a konfliktusokat. Az ebédlő pedig most egy olyan övezet, ahol ezt nem tudnám elkerülni. Távoztam, még mielőtt valaki észrevett volna, és a bejárati ajtóhoz mentem. Az elmúlt két hónapban, ha egy kicsit is megközelítettem, Eric, Jenna, a nagyi vagy éppen Mrs. Woods megjelent. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Fejem hátra fordítottam, és körül néztem. Senkit nem láttam, így a kezem a kilincsre raktam, és lenyomtam. Kiléptem, és gyorsan bezártam magam mögött. 

- Csak nem szökni készülsz? – úgy megijedtem a hirtelen jött hangtól, hogy ereimben megfagyott a vér. Oda kaptam a fejem ahonnan a beszéd jött. A veranda bal oldalánál a háznak támaszkodott, és keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva.

- Úr isten Baz. – mondtam. – A frászt hoztad rám! – beszéltem tovább, és közben felvettem a kezemben lévő kabátot.

- Szóval, szökünk, szökünk? – kérdezte, és közben emelgette szemöldökét.

- Nem, csak a benti levegő már elég állott. Ideje lenne egy kis szellőztetésnek. – mondtam, és a végén elmosolyodtam, ahogy ő is.

- Jól van, remélem, a friss levegőn jobban érzed majd magad. – elindult felém, és mikor odaért, megkérdezte. – Indulhatunk?

- Hová? – kérdeztem rá rögtön.

- Egy kis tréningre. Viszlek Grant-hez, aki fel akar dühíteni. – mondta még mindig mosolyogva. Ez a rohadt mondat, már magába felidegesít!

  Húsz perc séta után, megérkeztünk. Legalább is Baz szerint. Úgy véltem, hogy körül belül az erdő közepén lehettünk, és senki nem volt a közelünkben. Amíg vadásztársam valamit hevesen keresett a földön, én addig egy fának támaszkodva figyeltem.

- Biztos jó helyen vagyunk? – kérdeztem.

- Igen. – mondta. – Valahol itt lesz. – mondta tovább, és még jobban kereset valamit.

- Még is micsoda? – kérdeztem, de közben elnéztem az egyik irányba, és mire visszatért tekintetem, már tudtam, hogy amit Baz keresett megtalálta.

- Ezt. – mondta, és még jobban kitárt egy kis ajtót, ami nagyon a környezetébe olvadt. Sose vettem volna észre, hogy a föld belsejébe nyílik egy járat. Közelebb mentem, és bele néztem. Lépcső vezetett lefelé, a korom sötétbe.

- Mi ide le fogunk menni? – kérdeztem Baz-ra nézve, aki csak bólintott egyet. – Ott nem lesz büdösebb, mint a házban? – bár ez izgatott a legkevésbé, da valamiért meg kellett kérdeznem. Persze a válasz nem nagyon érdekelt.  Emlékszem, hogy Justin-ék háza alatt is nyílt egy ilyen, és máig nem kérdeztem meg, hogy miért van az ott. Lehet, hogy itt lenne az ideje?

- Csak menj! – parancsolt rám Baz. Vettem egy mély levegőt, és elindultam. Az utolsó pár lépcsőfokon óvatosan léptem le, mert már nem láttam őket. Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát, és tettem, amit mondott. Utána mentem.