41.fejezet

Sziasztok. Itt a 41.fejezet, ahogy ígértem. Ez is hosszúra sikeredett. Mostanában nagyon kevés komit kapok, ami egy kicsit lehangol, ezért szeretnélek megkérdni titeket, hogy többen írjatok. Ugye bár kaptatok egy kis előzetest is, ami szintúgy itt is benne lesz. Pirossal megjelölöm azt ahonnan folytatódik. A fejezettel kapcsolatban csak annyit, hogy remélem tetszik majd.  Írjatok sokan, és jó olvasást. Puszillak titeket!<3

~Ann.xd

- Felzaklatna. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban úgy fogja érezni, hogy látnia kell.

- Látni akarom! Vigyél oda! – jelentette ki, és közben láttam rajta, hogy ilyen komolyan még nem gondolt soha semmit. Csak néztem rá, tudtam, ha most beadom a derekam és elviszem oda, akkor egy nagy hibát követek el. Hiába mutatja magát erősnek kívülről, mikor látszik, hogy belül szenved és gyötri magát.

- Sajnálom, de nem. – mondtam, a fejemet rázva. – A te érdekedben teszem. – kezem vállára helyeztem, vagyis csak akartam, ha engedte volna. Amint elértem, kezével elütötte az enyémet így akadályozta meg, hogy hozzá érjek. Bevallom váratlanul ért, de tudtam, hogy csak azért csinálja, mert haragszik a nem válasz miatt.

- Azt akarom, hogy vigyél oda! – a mondatai egyre dühösebben hangzottak el. Sose láttam még ilyennek. Ahogy a gondolataiba férkőztem, ott is ugyan olyan harag és indulat kavargott, mint ami az arcán és a hangjában is megjelent. Mindez amiatt, mert nem bírja felfogni, hogy nem fogom oda vinni, hogy megnézze a lány holttestét.

-  Értsd meg, hogy – nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Nem. – kiabálta.  – Te értsd meg, hogy látnom kell. Miattam halt meg, ahogy ő is. – nézett a háta mögé, és megvilágította a lámpájával a fiút. Itt kezdett világossá válni a dolog. Nem csak rám, hanem magára is haragszik, mert azt hiszi, hogy minden az ő hibája. Tudtam, hogy egyszer majd eljön az idő mikor minden fájdalmával és dühével egyszerre akar majd megbirkózni. A fájdalom, amit akkor érez, mikor Riley-ra gondol, és a düh, amit Davon és saját maga iránt érez. Muszáj lenne megemésztenie, hogy barátnője elment, de amíg ugyan olyan halálesetek történnek, és még látja is a megcsonkított holttestüket, addig nem fog neki menni.

- Hiába hibáztatod magad, ők már nem fognak visszatérni. Ébredj rá, és ismerd be magadnak, hogy szükséged van segítségre, és nem arra, hogy újabb lány holttestét nézegesd. – mondtam teljesen komolyan. Mikor visszafordult felém úgy tűnt még jobban feldühítettem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett rá, és szemöldökét még jobban összehúzta.

- Azt, hogy ne akarj mindent egyedül megoldani még akkor, se ha azokat csak magadban tartod. – mondtam, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Tudod, hogy mindent tudok rólad, még olyat is, amit különben nem mondanál el. Mindent elárulnak nekem a gondolataid, még ha azt magad elől is el akarod rejteni. – a keze után nyúltam, de ismételten csak elhúzta magát.

- Nem rejtegetek semmit. – vágta rá.

- Nem is értem miért vitatkozunk.  – mondtam, és közben oldalra fordultam, kezemmel pedig a hajamba túrtam. Ha magának nem vallja be, akkor nekem miért tenné. Értelmetlennek tartom ezt a veszekedést. Tudom, hogy ezt rendes körülmények között vita nélkül meg tudnánk beszélni. Az, hogy nem akarom oda vinni a lány közelébe azt csak miatta teszem, és ő ezt valami féle módon nem tudja felfogni. Ha látná, még nagyobb fájdalmat okozna saját magának. Miután Davon volt olyan rendes, hogy megmutatta neki Riley halálát, még fájdalmasabbá tette neki a dolgokat. Az elmúlt idő így is nehéz volt számára. A halottnak hitt nagyanyja, az, hogy vadász lett, és, hogy Davon megakarja ölni, nehéz lehet neki mindezt feldolgozni. Csakhogy nem akarja, hogy bárki sajnálja őt.

- Azért vitatkozunk, mert egy rohadék vagy. – kiabálta, és tenyerével a vállamba ütött, amitől egy kicsit hátra rándult bal oldalam. – Csak látni akarom a lány, te pedig kioktatsz olyan dolgokról, amihez semmi közöd nincs. Utálom, hogy a fejembe látsz! – kiabált még mindig, de már egy könnycsepp lépet ki szemgödréből. – Utállak! – mondta, és ököllel a mellkasomba vágott. Nem is az ütés fájt, hanem az, hogy így kell látnom őt. Szenved, amit gyűlölök. – Utálom ezt az egészet. – hangja már elcsuklott, és lassan zokogás tört ki belőle. Megfogtam két vállát, és magamhoz húztam. Szorosan magamhoz öleltem, amit most végre, hagyott. Arcát mellkasomhoz szorította, és úgy sírt. Legbelül összeömlik a szemem láttára. Valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ennyire szenvedjen. Úgy döntöttem ismét megteszem. Elveszem az olyan emlékeit, amikre ha nem emlékszik, akkor talán kicsit enyhíthetek fájdalmain. Főként azokat az emlékképeket, amiket még Davon mutatott neki. Sokkal jobb lesz ha nem zajlik le minden nap a fejében, az ahogy Riley-t megölték. Elfeledtetem vele a meghalt lányokat, és csak a fiút hagyom az emlékeiben. Tudom, hogy nem szép dolog manipulálnom a gondolatait, de így egy kicsit legalább gyengítem a sok fájdalmát.

- Zoe, nézz rám. – mondtam, miközben már felkészültem arra, hogy semmissé tegyem számára, pár borzalmas emlékét. Két karja köré fontam az ujjaimat, és ahogy eltoltam magamtól könnyes szemeibe néztem már sárgán izzó látószervemmel. Koncentráltam Zoe minden egyes emlékére, ami a 19 éve alatt történt. Szerelmem egyáltalán nem ellenkezett. Ő is csak nézett szemeimbe, mintha csak tudná, mit akarok végrehajtani.

- Zoe! – hallottam meg a távolból. A hang teljesen ismerős volt. Marko, a vadász fiú szaladt szélsebesen, amivel igen csak megzavart. Mivel ez után már rá összpontosítottam, és nem Zoe-ra.  Zavart, ahogy hallom, amint a faágak eltörnek talpa alatt és az is, hogy ha ő ideér, akkor valószínű, hogy utána fog jönni a többi vadász is. Ami csak annyit jelent, hogy el kell tűnnünk innen.

- Justin. – szólalt meg Isaac, akinek a hangját már jó ideje nem hallottam. Úgy tűnik ő csak szemlélte a Zoe, és köztem lévő konfliktust.

- Hallottam. – mondtam, és közben lecsuktam szemem, hogy gyorsabban megszabaduljak sárga szememtől. – Menj, és nézz utána, hogy mennyien jönnek. – hangom utasítónak tűnt, de csak, amiatt mert már nagyon szorított minket az idő.  – A vadász fiút pedig hagy, hogy ide érjen. – néztem a hátam mögé.

- Mi van? – nézett tágra nyílt szemeivel. Neki nem mondtam el, hogy Marko nem fog addig bántani, amíg okot nem adok neki rá. – Mit akarsz vele csinálni? – ez a kérdés olyannak tűnt mintha inkább azt tette volna fel, hogy megölöm-e. Szorított az idő így nem szolgálhattam neki teljes magyarázattal.

- Menj már, nézd meg, és szólj, ha már a közelben vannak! – szóltam már ingerült hangon. Mivel még csak egy ember zajait hallottam, még pedig Marko-ét, van egy kis időnk. Isaac ezek után fogta magát, és elrohant. Visszanéztem a még mindig előttem álló Zoe-ra. Úgy meredt még mindig rám mintha transzban lenne. – Hé. – ráztam meg, amitől hirtelen éberré vált.

- Zoe. – hallottam meg ismét Marko-t, aki már nagyon közel járt, mert láttam a lámpájának a fényét. Szerelmem is oda kapta a fejét. Ahogy elő lépet a fák takarásából, láttam, hogy meglepődött, amiért itt lát. – Mit keresel te itt? – vont rögtön kérdőre.

- Ez most nem számít. – mondta szerelmem, és közben szeméből kidörzsölte a még ott tanyázó könnyeket. – Kik jönnek még? – nézett Marko-ra.

- Mikor meghallottam, hogy Baz visszajött, és téged kint hagyott azonnal elindultam. Szóval fogalmam sincs, de azt gyanítom, hogy Eric és Jenna tuti köztük lesz. – mivel nekem ezek a nevek egy kicsit sem voltak ismerősek nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy kik is ők valójában.

- Már jönnek. – jött Isaac hangja. Ahogy Marko rá nézett már láttam, hogy oldalánál lévő fegyvere felé nyúlt. Úgy tűnik Zoe is észrevette, mert kezét Marko-éra tette, ezzel utalva, hogy ne rántsa elő fegyverét. 

- El kell tűnnötök. – nézett rám és kezem után kapott. Éreztem, hogy most ismét erősnek fogja mutatni magát, csakhogy engem ezzel már nem verhet át. Amint úgy alakul a helyzet beszélnem kell vele. Kezével megszorította az enyémet, és ahogy nézett rám, tekintete mindent elárul. Bánta azt, ahogy viselkedett velem. – Induljatok. – mondta, és elengedte kezem. Isaac már mellettem állt, és csak arra várt, hogy én is elinduljak. Zoe ahogy rám nézett még kimondta azt a szót, amire valójában vártam. – Szeretlek! – rá mosolyogtam, megsimogattam az arcát, és is közöltem vele.

- Én is szeretlek!

  Ez a nap se sorolható a legszebbek közé. Amint távoztunk a helyszínről, még visszamentünk a lány holttestéhez, hogy a pulcsimat ne hagyjam ott magam után bizonyítéknak, csakhogy a lány teste már nem volt sehol. Csak hűlt helyét találtuk. Ha nem láttam volna, hogy a lány halott, azt mondanám, hogy a saját lábán ment el. Azonban ez lehetetlen, hisz a lába már nem volt a teste része. A vérnyomok még ott voltak, így legalább tudtuk, hogy nem csak oda képzeltük. Átváltozni pedig nem változhatott át, vagy mégis?

  - Mi tartott ennyi ideig? – vágta nekünk a kérdést Aiden, amint beléptünk az ajtón. A ház teljes felfordulásban állt. A kanapé előtti dohányzóasztal oldalára volt fordítva mintha valaki a mögött rejtőzött volna el. Barátom pólója ki volt szakadva, pont olyan alakban mint, a karomnyom. A falon lévő pár festmény közül csak egy nem végezte a padlón, a többi mind vagy fejjel lefelé vagy a falnak dőlve hevert. A kanapén szint úgy karomnyomok voltak, és a támla közepén egy harapás nyom. Aiden szobájának ajtaja pedig teljes egészében ketté volt törve. Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, csak tenyeremet a homlokomhoz csapni, és jobbra-balra ingatni a fejem, miközben Aiden-re nézek.

- Azt a mindenit. – mondta mellettem Isaac, és a hangjában már lehetett hallani, hogy mosolyog. Ahogy a szobám felé néztem, szerencsére az én ajtóm még egyben volt. Csakhogy kitudja, ha bemegyek mi vár majd ott rám.

- Mi a – kezdtem bele mondatomba, de inkább nem beszéltem tovább, csak annyit közöltem vele – Inkább hagyjuk. – és legyintettem egyet. Túlfáradt vagyok ahhoz, hogy végig hallgassam a történetet, amit Aiden mesélne. – Csak leszeretnék, feküdni. – mondtam, és már elindultam a szobám felé, mikor Aiden közbe szólt.

- Azt hiszem azzal lesz egy kis gond. – megálltam, és lassan fordultam felé. Orromon keresztül megszívtam levegővel tüdőmet, azután kifújtam számon át. Ahogy rá néztem, hirtelen egy mosolyt húzott szájára, de közben megbánó tekintettel nézett. Megforgattam szemem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy tudták ennyire szétszedni a házat.

- Hol van Spencer? – kérdezte Isaac.

- Körülbelül negyedórával ezelőtt végre elaludt. Bent van a szobámban, és az ágyon szunyál, persze csak a maradványain. – mutatott a szoba felé. Akaratom ellenére is, egy kicsit hátra döntöttem a fejem, és most először benéztem a szobájába. Csak az ágya felét láttam, aminek a lábai kitörve hevertet a padlón. A függönye is félig le volt szaggatva. Ezek után már félek benézni az én szobámba.

- Nem volt jó ötlet rád hagyni egy gyereket. – szólt Isaac, aki már Aiden mellett állt, és vállára rakta a kezét.

- Többet ne jusson eszetekbe. – mondta Aiden. – Hé, – szólalt meg hirtelen ismét. – és veletek történt valami? – kérdezte, és közben ingázott a szeme köztem és Isaac között. Egyikünk sem szólt semmit. – Ez már rosszul kezdődik. – hangzott fel újra Aiden hangja, és közben felhúzta szemöldökét. Összenéztünk Isaac-el, és végül ő kezdett bele a beszédbe.  

„Zoe szemszöge”

 Ezt a napot már a pokolba kívánom. Már teljesen, feszült és rémült vagyok. Most már nem rejthetem el magam és Justin elől, azokat az érzéseket, amiket mindig is próbáltam leplezni. Saját magamnak hazudok, mikor azt hiszem, hogy én ezt mind meg tudom csinálni. Nem vagyok erős egyáltalán nem, amit ma Justin és még Isaac is tapasztalhatott. Teljesen kiborultam. Ahogy beszéltem kedvesemmel, legszívesebben kivágnám a nyelvem érte. Nem voltam és nem is vagyok önmagam. Azt sem tudok, ki vagyok valójában. Csak egyet tudok, meg kell találnom saját magam, mert ha nem akkor rossz vége lesz.

- Zoe. – zökkentett ki Eric a gondolataimból. – Te és Marko még ma éjszaka elmentek a Shadow Hole-ba. Marta és még páran már ott vannak. – mondta, csakhogy nekem fogalmam sem volt, hogy mi az a hely, és még valami, én azt az utasítást kaptam, hogy nekem ma járőröznöm kell. 

- Nekem Baz-al kell maradnom. – mondtam. – A nagyi – kezdtem el.

- Tudom mit mondott, de a terv változott. – vágott közbe. – Induljatok vissza a házhoz, és öltözetek át. – már összehúzott szemöldökkel álltam előttük. Minek kell átöltöznünk? – kérdeztem magamtól. – Marko, a Mustang-od az erdő szélénél, a két törzsű tölgyfánál parkol. – fordult felé, és miután elmondta visszament Jenna mellé, aki a halott fiú felett állt. Marko megragadta az alkarom, és húzni kezdett. Pontosabban a házhoz húzott, hogy átöltözhessünk, ahogy Eric mondta. Csakhogy még mindig nem értettem miért. Már elég távolságba voltunk, így rákérdeztem.

- Mi ez a Shadow Hole, és miért megyünk oda? – tettem fel a kérdéseimet. Marko még mindig a karomat fogta, és sietett a ház felé.

- Egy szórakozóhely, és azért mert van ott pár rossz arc. – mondta, de arcát nem láttam mivel nekem háttal állt. Ez pont elég válasz volt. Most már az átöltözést is értem. Bele kell olvadnunk a környezetbe, hogy ne vegyék észre kik is vagyunk, és mit akarunk. Csakhogy van egy problémám, még pedig az, hogy nekem nincs semmi féle olyan göncöm, amit egy ilyen helyre felvehetnék. Amúgy is legszívesebben el sem mennék, hanem maradnék a szobámban. Úgy éreztem, ha most közlöm vele nincs mit felvennem, akkor talán azt mondja majd, hogy maradjak a házban. Aminek most a legjobban örülnék.

- Marko. – szólítottam meg, hogy hamar túl legyek a bocsi nincs ruhám dolgon. – Nekem nincsenek olyan ruháim, amit felvehetnék egy így helyre. Szóval – húztam el a szó végét.

- Amiatt ne aggódj. – mondta, miközben már a lépcsőn lépkedtünk fel a ház ajtaja felé. – Marta hagyott az ágyadon pár ruhát. – hamar el is hagyott a remény, de volt valami, ami megdöbbentett.

- Marta hagyott nekem ruhát? – húztam fel szemöldököm, és a hangomban is lehetett hallani, hogy megdöbbentem rajta. Amint beléptünk a házba választ is kaptam.

- Ne lepődj meg ennyire. – mondta, de még mindig nem állt meg. Már a csigalépcsőn mentünk felfelé, de a kezemet még mindig nem eresztette el. – Ő is tud jó fej lenni. – állította.

- Oh, persze biztosan tud, csak nem velem. – ahogy befejeztem a mondatom megálltunk. Pontosabban Marko állt még én pedig nem vettem időben észre, és neki mentem. Amin ő csak egy nagyot mosolygott. Mikor elengedte a kezem a folyosó egyik ajtaja felé mutatott.

- Mosd meg a kezed még mielőtt öltözni kezdesz. – mondta. A kezemre pillantottam, amin még mindig a fiú vére volt látható. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a fürdő felé, hátam mögött hagyva Marko-t. Lemostam kezemről a vért azután bementem a szobába. Az ágyon ott hevert, egy fekete bőr cicanadrág, mellette egy szintén fekete, pántos felső. Az ágy előtt egy pár, körülbelül 10 centivel megáldott magas sarkú. Az egyetlen széken, ami a szobámban volt, arra pedig egy bőrdzseki volt helyezve. Ilyen ruhákban mégis, hogy tudna az ember harcolni? Egy ilyen magas sarkúban örülök, ha sétálás közben nem esek orra. Fejemet rázva megforgattam a szemeimet, és nagy nehezen, de elkezdtem vetkőzni. Ahogy a cicanadrághoz értem egyszerűen alig bírtam magamra rángatni, durván két mérettel lehetett kisebb rám. A lábam alig kapott vért, és egyszerűen olyan kényelmetlennek találtam, hogy legszívesebben ollóval vágtam volna le magamról. A felsővel csak annyi bajom volt, hogy eléggé kilátszódtak belőle a melleim, ami nem nagyon tetszett. A cipővel nem voltak méreti gondok, és pár lépést tettem is vele a szobában. Így kiderült számomra, hogy legalább járni tudok benne, ha pedig futásra kerülne a sor, akkor megszabadulok a cipőtől és mezítláb folytatom. Hajamat copfba fogtam, szememet pedig csak szempillaspirállal egészítettem ki. A szék támlájáról levettem a dzsekit, és felvettem. Egy perc se telt el miután elkészültem, már kopogtak az ajtón.

- Gyere. – mondtam, és közben gyorsan lehajoltam, és felszedtem a ruhadarabokat a földről, és az ágyra dobtam őket. A nyilakat az íjat és a töröket is felvettem a földről, de azt a kezemben tartottam.  Ahogy elkészültem, az ajtó felé fordultam, ami már tárva nyitva volt. Marko, fehér inget, felette pedig ő is egy fekete bőrdzsekit viselet. Sötét nadrágja és cipője teljesen összeillett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néz ki jól. A szemébe néztem, és láttam, hogy ő tetőtől talpig végig mér.

- Fú. – szólt, és meghúzta ingének nyakát, mintha melege lenne. – Nagyon jól nézel ki. – mondta, és még mindig bámult. Kicsit már kellemetlenül éreztem magam miatta.

- Indulunk? – kérdeztem. Marko hirtelen a szemembe nézett, mintha eszébe jutott volna hová is kéne mennünk.

- Ja, igen, persze. – vágott rá kapásból igenlő válaszokat. Félreállt az ajtóból és maga elé engedett.

  Már az erdő szélénél voltunk, és megláttam a kocsit is, amivel menni fogunk. Marko nagyon megörült az autónak, mert szinte ráfeküdt a motorháztetőre.

- Jaj, Shelby annyira hiányoztál. – mondta. Ezen a mondatán egyszerre akartam nevetni és megdöbbenni.

- Te Shelby-nek szólítod a kocsit? – kérdeztem és közben oda sétáltam melle.

- Ő nem egyszerű kocsi. Shelby egy 1967-es Ford Mustang. Még apámtól kaptam az előtt, hogy meghalt. – mondta, és közben kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és intett, hogy szálljak be. Akkor már értem, hogy miért jelent neki ennyit, de azt még mindig nem tudom minek adott neki nevet. Ahogy beszálltam a kocsiba becsukta az ajtót, és villám gyorsan átment a volán oldalára, és ő is beült. A kulcsot a gyújtásba dugta és elfordította. A motor felbőgött, én pedig ölembe helyeztem fegyvereimet, és bekötöttem magam a biztonsági övvel. Amint az öv becsatolódott, Marko a gázra taposott. Olyan gyorsan vezetett, hogy már néha nyomtam a láthatatlan féket a lábammal.

- Szögezzünk le néhány dolgot. – mondta rám nézve a volán mögül. – Egész végig mellettem maradsz, és nem kószálsz el. Nem szeretném, ha keresgetni kéne még téged is. Rendben? – csak bólintottam egyet. Nem igen terveztem, hogy elkóválygok egyedül. – mondtam magamban.

Nem sokkal később megérkeztünk a megadott helyre. Marko leparkolt a már így is sok kocsi közé, és kiszállt. Kikapcsoltam övemet, és kiszálltam a már kinyitott ajtón. A fegyvereimet pedig szorosan fogtam kezemben. Marko-ra vártam, hogy becsukja az ajtót, de nem tette. Rá néztem ő pedig csak nézett rám, mintha ő is várt volna valamire.

- Mi az? – kérdeztem.

- Szerinted nem lesz feltűnő, ha behozod azokat? – mutatott a kezemben lévő holmikra. Összeráncoltam homlokom.

- Akkor még is hová rakjam? – kérdeztem, mert a szűk ruhám alatt nem hinném, hogy egy porszem is beférne.

- Hagyd a kocsiba. – mondta, és közben a belseje felé mutatott.

- Meghibbantál? – néztem rá. Ha most itt hagyom, akkor ha arra kerül sor, hogy a francba védeném meg magam?

- Ha mellettem maradsz, ahogy azt nem rég megígértettem veled, akkor majd én adok neked fegyvert. – mondta, és közben kivette a kezemből a fegyvereket, és betette az autóban. Bezárta az ajtókat, és elindultuk a Shadow Hole bejárata felé.

Nem kellett sokat várnunk a bejutáshoz, mert kint alig ácsorgott valaki. A két biztonsági őr széles mosollyal fogadott, és jobban végig néztek rajtam, mint nem rég Marko. Már alig várom, hogy megszabadulhassak ettől a gönctől. Ahogy betettem a lábam, a fülsiketítő zene csapta meg, amit már kint is jól lehetett hallani. Nagyjából olyan éjfél, egy óra között lehet az idő, és még alig léptem be, de már látom a sok fiatalt, akik annyira részegek, hogy alig állnak a lábukon. Még beljebb mentünk, és megláttam a táncparkettet, a Dj pultot, és a bárt is, ahová Marko vezetett.

- Iszol valamit? – hajolt közelebb hozzám, hogy halljam, amit mond. Elgondolkoztam, és végül valami oknál fogva ez csúszott ki a számon.

- Egy vodkát. – Marko azonnal rám szegezte tekintetét.

- Valami alkoholmentesre gondoltam. – mondta, de már mosoly húzódott a szájára. – Majd ha nem bevetésen leszünk, akkor ígérem, hogy meghívlak egy vodkára is. – a kedves mosolya által, nekem is felgördült a szám sarka. – Szóval, mit szeretnél? – kérdezte ismét.

- Azt, amit te. – mondtam ki végül. Marko már nem szólt semmit, csak a pult felé fordult, hogy megrendelje italainkat. Amíg ő elvolt a bárnál, én nézelődni kezdtem. A sok fiatal között, még láttam olyan 30-as években járó férfiakat és nőket is. Úgy tűnik igen csak felkapott egy hely ez. A VIP szekcióban is elég sokan voltak. Páran csak a kanapén ültek és iszogattak, de ott is voltak olyanok, akik a piával a kezükben táncoltak. Egyik pillanatról a másikra, hátulról valaki nekem jött. Egy kicsit előre tántorodtam, de nem estem el. Amint visszahelyezkedtem egyensúlyomba, hátra pillantottam, hogy megnézzem, azt a barmot, aki nem tudott oda figyelni. Ahogy találkozott tekintetem a hátam mögött álló fickóval, azonnal felismertem. Trent volt. Aki átverte Justin-ékat, és Davon oldalára állt. Egy gyilkos tekintetett lövellt felém, hátat fordított, és eliszkolt. Egy másodpercet sem gondolkoztam, rögtön utána eredtem. A magas sarkú meggátolt a futásban, de még így is a nyomában tudtam lenni. Ahogy kiléptem az ajtón, szétnéztem, és Trent a szórakozóhely sarkánál pillantottam meg, amint befordult. Siettem, ahogy csak tudtam, de ahogy bekanyarodtam, nem láttam semmit csak két nagy szemetes kukát. Elmentem az épület végéig, de nem találtam sehol. - Meglépett. – mondtam ki hangosan.    

- Szerintem neked kellene meglépned. – jött a hátam mögül a hang. Megfordultam, és Trent ott állt. – Hol hagytad a kis Justin-ékat? – kérdezte gúnyosan.

- Vadászokkal vagyok itt, akik meg fognak ölni téged. – mondtam komoly hangon. Nevetni kezdett.

- Ti vadászok nem értek semmit. – köpte felém a szavakat, és közben közelebb jött. – Jobb, ha felfogod, hogy mindig mi leszünk a jobbak. – egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. Ahogy megláttam, hogy az épület sarkánál Marko megjelent, egy kőesett le a szívemről. Egyik kezében ott volt a pisztoly a másikkal pedig azt jelezte, hogy ne szóljak semmit. Tartottam is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott Marko-ra.