25.fejezet/1

Sziasztok.: ) Meghoztam a folytatást, bár nem lett hosszú, én mégis úgy érzem érdemes elolvasni.: ) Nagyon köszönöm a komikat, mindig olyan kedves és aranyos dolgokat írtok, hogy jó kedvre derít: D de azért most is várok komikat.: )) Puszillak titeket: )<3

~Ann.xd

- Zoe. – mikor megfordultam Marko ott állt mögöttem. – Minden rendben? – kérdezte.

- Igen, persze csak nagyon kutattam ezért nem szóltam vissza. – hadartam el.

- És találtál valamit? – elnéztem arra az irányba ahol Justin eltűnt és utána vissza Markora.

- Nem, semmit. 

- Nem, semmit.– hazudtam a szemébe.

- Akkor keressük meg Martat, hátha ő sikeresebb volt, mint mi. – mondta, de valahogy egy kicsit sem érdekelt, hogy talált-e valamit vagy sem. Agyam csak azon kattogót, hogy láttam őt, újra láttam. Ahogy ott állt előttem és azt mondta hiányoztál, felébresztette bennem azt az érzést, amit nem éreztem azóta, hogy a vadászok elhurcoltak. Amit iránta érzek az több mint holmi tini szerelem. És erre most kellett rájönnöm? – kérdeztem magamtól szemrehányóan.  Most, hogy már vadász vagyok, aki az ő fajtáját öli. Neki is el kell mondanom mit, érzek. Muszáj találkoznom vele még ma éjjel, hogy személyesen mondjam el neki és ne csak a gondolataimban hallja. Azon agyaltam vajon hol találkozhatnánk, és eszembe jutott. A ház ahol nyaraltunk, az a hely már a kutyát sem érdekli, ott nyugodtan beszélhetünk.

- Justin figyelj. – kezdtem el mondani. Csak remélni tudtam, hogy tényleg figyeli gondolataimat és eljön a találkozóra. – Ma éjfélkor a háznál ahol megharaptál legyél ott, én várni foglak. Ugyan ezt a mondatot a nap folyamán még többször elmondtam, mert sose voltam benne biztos, hogy hallja.

- Hé, minden rendben? – ült le mellém Marko az ebédlőben. – Olyan szótlan vagy mióta vissza értünk az erdőből. – a vacsorámról Markora néztem, aki mihelyst leült, falni kezdte az ételét.

- Persze, minden rendben. – erőltettem egy mosolyt arcomra. Pedig nem volt minden rendben. Féltem attól, hogy Justin nem jön el a találkozónkra. Mi van ha már meggondolta magát és  már nem érdeklem? Ilyenekre ne is gondolj Zoe Wilson. – ráztam meg a fejem, hogy kiverjem belőle a sok hülyeséget.

Még egy ideig elbeszélgettem Markoval, azután fáradságra hivatkozva a szobámba vonultam, és vártam mikor jön el a pillanat, hogy kiszökhessek. Az ablakon át fogok távozni, mivel a bejárati ajtónál áll egy őr, meg persze még számtalan helyen, így nagyon óvatosnak kell lennem. Még az indulás előtt átöltöztem, tetőtől talpig feketébe, hogy megpróbáljak beleolvadni a sötét éjszakába. Már a fekete tornacipőmet vettem és egy pillantást vetettem az órára, ami a falon helyezkedett el. 23:11-et mutatott. Ideje volt elindulnom. Még egy kis zseblámpát raktam el és aztán nyitottam az ablakot. Körülnéztem, hogy látok-e mozgást, de semmit nem láttam. Így hát lábamat kilógatva az ablakon az első kiálló téglára raktam, és így mentem tovább lefelé. Mikor földet ért a lábam a falnak simultam, és még egyszer körül néztem. A félhold adott egy kis fényt, hogy tájékozódni tudjak. Halk léptekkel indultam el, de egy bizonyos pont után már szaporábbra vettem lépteim, mikor már tudtam, hogy senki nem állíthat meg. Baz lenne az egyedüli, aki éjszaka ilyen messzire csatangol a háztól, de mivel én keletre megyek, ő pedig mint Markotól megtudtam délnek tart éppen, még ő sem tud most megállítani. 30 perc alatt elhagytam az erdőt, és az útra értem. Innentől már csak 10 perc volt az út. Mikor megláttam a házat minden eszembe jutott Riley, Anne és kudarcba fulladt nyaralásunk. Minden ugyan úgy néz ki, mint amikor legutóbb itt jártam még Justinnal. Amikor még nem emlékeztem arra, hogy mi történt velem. A rozoga kapu elé álltam és átmásztam rajta. Persze most ügyesebben, mint legutóbb. Egyenesen besétáltam az udvarra, szétnéztem, de nem volt ott. Elővettem a zseblámpát és a karomon lévő órára világítottam vele. 23:51 volt. Még volt pár perc éjfélig, addig még ide érhet. Ekkor zajt hallottam magam mögött akaratlanul, de megijedtem és hirtelen hátra fordultam. Ahogy az elemlámpa megvilágította a személyt a hátam mögött szemei sárgán izzottak.

- Nyugi, csak én vagyok. – jelent meg hirtelen előttem és fogta meg a kezem.

- Azt hittem nem jössz el. – mondtam halkan.

- Tudom. Mindent hallottam. – egyik ujját állam alá érintette és feltolta. – Még azt is mikor azt kérdezted magadtól, hogy mi van, ha már nem érdeklem. – már őt néztem. Arcát nem láttam ugyan, csak a körvonalát, de még így is látszott, hogy a fejét rázza. – Mit szólnál, ha bemennénk? – nézett a ház felé. Eszembe jutott az a kérdés. Hogyan? De inkább nem kérdeztem meg, mert magam is tudtam a választ. Betörünk. A bejárati ajtó előtt álltunk. Mikor utoljára léptem át ezen a küszöböm Anneért mentem, a betörés miatt. Justin pár perc alatt kinyitotta az ajtót. Azt nem tudom, hogy csinálta, de valahogy nem is érdekelt. Beléptem az ajtón, és a hirtelen fényáradattól a szemem összeszűkült. Mikor megfordultam Justin már épp csukta be az ajtót.

- Mi van ha valaki észrevette, hogy bejöttünk? – néztem rá, de ő csak mosolygott.

- Senki nincs a környéken. – mondta. – A legtöbben csak nyaralni járnak ide, és mivel már nincs nyár, így az emberek is megfogyatkoztak. – kezével a ház belseje felé intett. Megfordultam és beljebb mentem. Mikor az étkező asztalhoz értem végig húztam rajta az ujjaimat, és teljesen elmentem a lépcsőig. Igaz, hogy nem töltöttünk el sok időt ebben a házban, de akkor is millió emlék futott át agyamon. – Az a sok jó emlék. – mondta Justin. Mikor felé néztem, ő már az egyik széken ült, és elé ki volt húzva egy másik, amit valószínű nekem rakott oda, így oda mentem és leültem rá. Egy ideig csak néztük egymást, de egy idő után úgy éreztem most jött el a pillanat, hogy elmondjam, amit eleve akartam.

- Sajnálom azt a napot mikor azt mondtam, hogy mától nem lesz rád szükségem.  – mondtam és közben az arcát néztem, ami meg sem rezzent. – Tévedtem. – tekintetemet a földre szegeztem. – Azon a napon, mikor megjelent a halottnak hitt nagymamám, úgy éreztem nem fordíthatok neki hátat. Mikor elmondta, hogy a nagyapámmal is egy alakváltó végzett, bosszút akartam állni az összes olyan emberért, akik ártatlanul haltak meg. – ismét rá néztem, de még mindig nem változott arckifejezése. – Így azt hittem, hogy téged is el kell dobjalak magamtól, de most rájöttem, hogy nem érdekel mi vagy és, hogy ősellenségeknek kellene lennünk én – szünetet tartottam. – Szeretlek. - egy másodperc után Justin felpattant a székből, két kezét a székem karfájára tette és megcsókolt. Ajkaink csak úgy mozgott egymásén. Kezeimet felvezettem nyakára és így próbáltam felállni. Mikor már kiegyenesedtem a szék, amin az imént ültem még mindig útban volt számomra, ezért egyik lábam segítségével hátra rúgtam, ami egy nagyot koppant. Justin belemosolygott csókunkba, amitől nekem is mosolyognom kellett. Amíg én kezemet felültartottam ő egyre lejjebb csúsztatta oldalamon, amíg el nem ért fenekemig. Mikor elérte a célját, kis markolással jelezte azt. Úgy éreztem mintha kiló méternyi távolság lenne köztünk, ezért közelebb húztam magamhoz. Mikor szánk szétnyílt nyelvünk heves harcba kezdtek. Justin fenekemnél fogva felemet, én pedig lábamat átfontam derekán. Ajkaink elváltak egymástól és én apró csókokkal halmoztam el nyakát, ami nagyon tetszhetett neki, mert egyre erősebben markolászta hátsó felem. Mikor visszatértem szájához, ő olyan erősen csókolt, hogy már alig tudtam őt követni. Hátrálni kezdett velem, és amit utána éreztem az a fal volt, ami olyan erővel ütközött hátamnak, hogy azt hittem ketté tört gerincoszlopom. – Ju – próbáltam kimondani nevét csókunk közepette, de nem tudtam. Kezeivel egyre szorosabban tartott, úgy éreztem valami itt nincs rendben. – Justin. – mondtam ki már teljesen nevét.

- Mi baj? – kérdezte, de még mindig csókolt. Kezemet mellkasához érintettem és toltam el magamtól. – Mi bajod? – mondta már agresszívan. Mikor kinyitotta szemét, teljes sárgaság fedte azt.

- A szemed. – mondtam ki. Justin összehúzta szemöldökét. Nem tudta mi történt. – A szemed sárga. – mikor kimondtam Justin engedett szorításán és lerakott a földre. Amikor kezei előre kerültek, körmei helyett már karmok voltak.  

- Francba. – mondta miközben a kezét nézte. Valahogy most úgy éreztem szüksége van rám, hogy támogassam. Kezemmel végig simítottam arcát.

- Semmi baj. – mondtam, és rámosolyogtam. – Látod – emeltem fel a kezét, amin még mindig karmok voltak. - így is szeretlek. – arcára egy kisebb mosoly került. Egy pillanatra rá nézett kezére és mikor ismét szemkontaktusban voltunk, szeme visszanyerte eredeti színét. Egy apró puszit lehet ajkamra.

- Én is szeretlek.