51.fejezet

Sziasztok! Megjött az új fejezet, kicsit korábban mint szoktam. Köszönöm az előzőhöz a komikat, és most ide is várok!  Ebben a fejezetben vissza fog jönni valaki, de nem ér kikeresni! Azt már most megmondhatom, hogy ő fontos személy, csak eddig leplezve volt. Remélem felkeltettem a figyelmeteket, és várjátok, hogy mi is lesz. Hagytok magatok után valami jelet, és én akkor nagyon boldog leszek! Puszillak titeket!

~Ann.xd 

Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát,  és tettem, amit mondott. Utána mentem. 

  Minden felé világítottam csak arra nem amerre kellett volna. Összevissza kapdostam a lámpát, és próbáltam mindent alaposan megnézni. Az alagút, körülbelül öt ember széles volt, és három méter magas. A teteje, az oldalával együtt be volt betonozva, és karom nyomok húzódtak egy méteren keresztül. Vajon ki építette ezt ide? Mert, hogy nem farkasok az is biztos. Tovább menve találtam egy számomra érdekes dolgot. A beton oldalán most nem karom nyomok voltak, hanem valaki belevésett pár betűt és számot. 

1999

M+G

Ujjaimmal végig simítottam a helyet, és nem kellett gondolkoznom azon, kik csinálták ezt ide. Elmosolyodtam, miközben néztem. Vajon ugyan úgy szerethették egymást, mint, Justin és én? Vajon én is arra sorsra jutok, mint Marilyn? Sok kérdésem volt, de ezt senki nem tudta nekem megválaszolni. Még egyszer megérintettem, azután a lámpával magam elé világítottam, és tovább lépkedtem. Csakhogy volt egy kis gond. Hiába világítottam, arra amerre mentünk, vadásztársamat már nem láttam sehol.  

- Baz? – kérdően hangzott el a neve. Felgyorsítottam lépéseimet, hátha utol érdem, de nem sikerült. – Baz hol vagy? – miután ezt kimondtam, síri csend lett. Nem hallottam lépteket, vagy zajt, csak a néma csendet. Úgy gondoltam addig nem lehet baj, amíg az út csak egyenes. Ha elágazást találok, visszafelé indulok majd el, és Baz-t fogom hibáztatni, amiért itt hagyott.

 Tíz perc séta után, még mindig egyedül kóboroltam. Baz-nak már észre kellett volna venni-e, hogy nem vagyok mögötte. Vissza kellett volna fordulnia, vagy a nevemet kiabálni, de semmi az ég adta világon nem történt.

- Hahó! – mondtam, és közben megálltam. Nem láttam értelmét, hogy tovább menjek. Neki támaszkodtam, a betonnak és csak a levegő vételeimet hallottam. – Van itt valaki? – halkan mondtam, mert tudtam, hogy úgy sem válaszol nekem senki. Csakhogy tévedtem. A kérdésemre, egy morgás volt a válasz. Még pedig abból az irányból ahonnan jöttem.  Elhúztam hátam a betontól, és lassan teljes testemmel a hang felé fordultam. A pulzusom és a légzésem felgyorsult. Az oxigén, ami ki-be járt számon, hangosabb volt, mint eddig. A lámpát szorosan fogtam, és az a gondolat férkőzte be magát a fejembe, hogy az a rossz dolog, most történik meg! Kezem a mellkasomra helyeztem, és szinte vártam, hogy egy nyíl fúródjon oda. A morgás ismét felcsendült, és már hangos léptek, zaját hallottam, amik felém indultak meg. Ahogy magam elé bámultam, egy szinte elsuhanó árny felborított, és a lámpa kiesett a kezemből. A földön feküdve, elkapta mindkét kezem, és húzni kezdett. Nem csináltam semmit! Nem védekeztem, nem ficánkoltam, csak hagytam, hogy maga után vonszoljon. A legrosszabb döntés, amit csak meglehet hozni. Nem akartam meghalni, hisz ki akar! Itt az életem a tét, amit meg fogom menteni! Úgy éreztem hirtelen elönt az adrenalin. Lábaimat felhúztam és a segítségével, hátsó felemről térdemre fordultam. Még mindig húzott, de már térdemen. Egy mozdulattal, előre húztam az egyik lábam, és már majdnem talpon is voltam. A másik lábammal is megcsináltam ugyan azt, és sikerült felállnom. A kezemen rántottam egyet, hogy kiszabadítsam, de nem ment. A farkas megállt, és csak sárgán izzó szemeit láttam. Elengedte kezem, és a torkomon jelent meg egyik tenyere. Nem szorította, csak ott tartotta.

- Elég! – mondta valaki határozottan. Fényözön vakította el a szemem, és ennek hatására erősen összeszorítottam. A kéz lassan eltűnt a nyakamról, és mikor kinyitottam a szemem, egy számomra ismeretlen alak állt előttem. Körül belül két és fél fejjel volt magasabb, mint, én. Szemei mikor nem sárgán izzót, akkor a kék szint viselte. – Erre meg mégis mit mondjak? – jött a hang, amit most felismertem. Levettem a szemem az előttem álló farkasról, és oldalra fordítottam a fejem. Grant lépkedett felém, keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva, és közben a fejét ingatta. – Simán megölhetett volna. Ugye tudod?

- Nem számítottam rá, hogy valaki megtámad! – förmedtem rá, mikor tudatosodott bennem, hogy ez mind csak Grant ötlete volt.

- Pedig kellett volna. – mondta. – Egy vadászhoz képest, későn reagálsz, a félelmed nagyobb, mint te magad vagy, és – mikor oda ért hozzám, közelebb hajolt. – gyenge vagy! Ugyan ezt mondja, mindenki! – mondta, és a hátam mögé mutatott. Hátra néztem, és olyan huszonöt ember állt vagy éppen ült mögöttem. Már nem a folyosón voltunk, hanem valami nagy helységben, ami nagyobb volt, mint a házban lévő kiképző termünk. Négy embert ismertem fel a tömegben. Erin-t, Aiden-t, Justin-t és Baz-t, akit most legszívesebben tarkón csapnék, amiért benne volt ebben az egészben. Justin pedig, hallhatta minden egyes gondolatomat még sem mondta, hogy elég! Visszanéztem Grant-re, aki már a farkas társa mellett állt. Kezével megpaskolta hátát, és így szólt. – Szép munka volt, Nate! – a srác gúnyos mosollyal nézett rám, a fejét felém biccentette, azután elsétált mellettem. – Szabadulj meg a kabátodtól, itt nem lesz rá szükség! - azzal ő is elment mellettem. Idegesített, hogy gyengének nevezett, az meg még jobban, hogy tudtam igaza van! Lekaptam a kabátom, és mivel nem láttam olyan helyet ahová rakhattam volna, ledobtam a földre. Megfordultam, és így már mindenkivel szemben álltam. Grant, pont Justin mellé fészkelte be magát. Mindketten, vagy is mind ahányan voltak, engem bámultak.  

- Szóval, mit is álmodtál? – kérdezte Grant, felemelt szemöldökkel. Justin-ra néztem, hisz ő lehet az egyetlen ember, aki tudhat róla. Arcára rá volt írva, hogy ő árulta el. Reméltem, hogy a zuhany alatti, kis elkalandozásomat, nem osztotta meg mással. A hirtelen jött mosolya, és, hogy megingatta a fejét, jelezte, esze ágában nincs elárulni másnak. Ezután visszanéztem Grant-re, és fél mosollyal szólaltam meg.  

- Azt, hogy felidegesítettél, és a szart is kivertem belőled! – szemkontaktust tartottam vele, és nem érdekelt, hogy páran huhogni kezdtek. Az álmomban tényleg helyben hagytam, de mikor már tudtam, hogy nincs önuralmam, és nem tudom a saját kezem leállítani, az már nem volt olyan vicces. Grant felhúzta egyik szemöldökét, és ismét megszólalt.

- Remélem ez sikerül majd a valóságban is. – mondta cinikusan. Bevallom, még sosem beszélt velem ilyen tapló módon. Nem mintha fájt volna, inkább csak dühített, és úgy tűnik, pont ez volt a célja. – Most viszont, nem velem fogsz küzdeni. – egy lépéssel előrébb jött, azután pedig megfordult. Végig nézett az embereken, és rámutatott, egy körül belül száznyolcvan magas, húszas éveiben járó fiúra. Sötét barna haja, oldalt le volt nyírva, középen pedig hosszúra volt hagyva. Szemei most még barnák voltak, de nem sokkal később sárgán izzóvá vált. Kilépett az emberek közül, és Grant-el együtt felém fordultak.

- Zoe! – szólt oda nekem. – Próbálj meg életben maradni! – azzal vállon csapta a fiút, aki harapást imitálva, megvillantotta éles szemfogait, és elindult felém.

- Próbálj meg fölénybe kerülni! – hallottam meg, hogy Marko kiabál, amivel csak elvonta a figyelmem. Így azon kezdtem agyalni, hogy miért nem vettem őt észre eddig. A srác már ott is állt előttem, és megragadta a nyakam. Az én kezem automatikusan megfogta a csuklóját. Nem mintha ezzel védeni tudtam volna magam.

- Állj! – kiabált Grant. Mikor felé néztem a fejét fogta. – Zoe, úgy csinálsz mintha még nem harcoltál volna! Ha ezt csinálod, éles helyzetben, halott vagy! – sose hallottam még őt kiabálni, és beismerem nem tetszett. Főleg az, hogy én voltam az a személy, aki a kiabálás áldozata lett. Vetettem Justin-ra egy pillantást. Ő próbált egy biztató mosolyt lövellni felém, de úgy éreztem, hogy ugyan azt gondolhatja, mint Grant. Marko-t észrevéve, egy szúrós pillantást vetettem felé. Elvonta a figyelmem, ami miatt még kapni fog. Tudom, hogy csak segíteni akart, de mondhatta volna még az előtt, hogy a srác megindult volna felém. – Engedjétek el egymást, forduljatok meg, és tegyetek meg tíz lépést! – eleresztettem a fiú kezét, ő is engem, és azt tettem, amit Grant mondott. - Egy, kettő, három… - számoltam magamban, amíg a kétjegyű szám nem következett. Megálltam, és megfordultam. A fiú, már engem nézett, és mosolygott. – Most pedig, nem szeretnék szerencsétlenkedést látni! – kiabált még mindig. Kezével legyintett egyet, és a srác ismét elindult felém. Nem akartam megint elbénázni. Be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint ők! Bár most ez egy kicsit sem látszott. A vadász kiképzéseken, már jó teljesítményt nyújtottam. Most is azt fogok! A srácot figyeltem, aki már csak két lépésre volt tőlem. Mikor odaért, megint a nyakam felé kapott, de most nem engedtem. Kezemmel elcsaptam övét, a másikkal, pedig, torkon vágtam, a tenyerem aljával. Oda kapta felső végtagját, és látszott rajta, hogy fáj neki, ahogy levegőt próbál venni. Nem volt időm örvendezni, hisz csak pár másodpercnyi előnyöm volt. A fájdalom hamar elmúlik a farkasoknál, nem úgy, mint az embereknél. Ökölbe szorítottam ugyan azt a kezem, amivel az imént ütöttem, és már ismét lendítettem. Centimétereken múlt, hogy sikerüljön, de ő elkapta öklömet a tenyerével, pont az arca előtt. Kezem az övéhez képest apró volt, és könnyedén össze tudta volna törni az össze ujjam egy szorításra. Ami megállította az-az volt, hogy ez csak egy tréning, és nem egy igazi harc. Kezemet elkezdte tolni arca elől. Próbáltam minden izmom megfeszíteni, és nem hagyni, de sokkal erősebb volt. Izzó szemei enyémet nézték, lassan elfordította oldalra a fejét, és mosoly húzódót szájára. Gúnyos mosoly! Tovább kellett küzdenem, mert nem akartam, hogy Grant megint kiabáljon. Lendítettem a lábam, hogy oldalba rúgjam, de az is kudarcba fulladt. Elkapta, és oldalához nyomta. Azután egy mozdulattal, kirúgta a másik lábam, és a földnek zuhantunk. A fura az volt benne, hogy simán hagyhatott volna egyedül a földnek csapódni, még sem tette. Elengedve az ökölbe szorított kezem, még fel is fogta azt az ütést, amit a fejem kapott volna. Tenyerét, fejem hátsó részéhez tette, és ahogy földet értünk, éreztem, hogy reccsen alatt valami. Bizonyára az ő keze volt, ami talán eltörhetett. Sajnálni kezdtem volna, de tudtam, hogy felesleges. Gyorsabban meggyógyul, mint, hogy kimondaná, az a szót, fáj. Nekem pedig lehet, hogy megmentette a koponyám az eséstől, de a hátam nem. Lüktető fájdalmat éreztem, nem valószínű, hogy eltört valamim is, de több ideig fog sajogni, mint neki, az biztos. Behunyt szemem, amit az esés elején becsuktam, lassan felnyitottam. A srác arca nagyon közel volt enyémhez. Túl közel! Már barna szemei, enyémbe fúródtak. Külső szemszögből ez elég félre érthető látványt nyújthat. Ahogy a keze a fejem alatt van, a másikkal pedig még mindig szorítja a lábam az oldalához. Másik alsó végtagom pedig, az övé közé szorult. Oldalra kaptam a tekintetem, és láttam, ahogy Justin megindult, de Grant megállította alkarjával, amit a mellkasa elé tartott.

- Timo, szállj le róla! – mondta Grant.

- Szívesen. – súgta nekem, aztán kezét kihúzta fejem alól, ami megtette azt a pár milliméternyi távolságot, ami a koponyám és a föld közt volt. Lábamat elengedte, és felállt. Ökle lila volt, így már biztos voltam benne, hogy eltörhetett vagy megzúzódhatott. Ujjait nyújtóztatni kezdet, aztán lassan összecsukta, és ezt megcsinálta, addig, míg fel nem szívódott a folt. Lenézett rám, aztán visszament a többiekhez. Vajon, hogy érthette ezt a szívesen-t? Szívesen, leszállok róla, vagy szívesen, hogy megmentettem a fejed a nagyobb fájdalomtól? Nem tudom, miért kezdtem el gondolkozni rajta, nem is érdekelt. Lassan ültem fel, hisz ellentétben Timo-val, nekem még mindig fájt a hátam. Szemem leszorítottam, és erőt próbáltam venni magam, mikor egy meleg kezet éreztem meg a hátam. Pont olyan volt, mint az álmomban! Levegőt is elfelejtetem venni a rémülettől. Kipattant a szem és hirtelen oldalra fordítottam a fejem. Mikor megláttam, hogy most tényleg Justin van ott, a bennmaradt levegőt kifújtam, és szaporán vettem a többit.

- Csak én vagyok. – mondta lágy hangon. Visszanéztem magam elé, és próbáltam lelassítani a légzésem. Justin óvatos simogatása pedig sokat segített benne. – Jobb lenne abbahagyni! – szólalt meg ismét.

- Mi? – néztem rá. – Csak most kezdtük. – kétségbe esett volt a hangom. Nem akartam, kevesebb, mint tíz perc alatt bedobni a törölközött, mert egy kicsit bevertem a hátam. Vadász vagyok, és el tudok bánni az ellenfelemmel, még ha azt nehéz is elhinni. Ütöttem már ki éles helyzetben farkasokat, és magam sem tudom, mi van velem, hogy most nem sikerül. – Folytatom! – jelentettem ki, és ahogy hirtelen megmoccantam, a hátamba fájdalom nyilallt. Próbáltam leplezni, de Justin előtt esélytelen volt.

- Vége! – mondta, és segített talpra állni.

- Nem! – szólaltam meg mikor már egymást néztük. – Ha abbahagyom, csalódást okozok, neked, a nagyinak, mindenkinek! – tekintete teljesen ellágyult, és megsimogatta az arcom.

- Nem okozol senkinek csalódást. Főleg nekem nem! – miközben mondta ingatni kezdte a fejét. – Akik itt vannak csak azért jöttek, hogy neked segítsenek. – biccentett hátra a fejével. Megfogta a kezem, és egy kicsit megszorította. – Amúgy meg nem csoda, hogy nem tudsz oda figyelni rendesen. Egy ilyen álom után. Ne hidd, hogy nem vettem észre, mikor az imént megérintettelek mennyire megrémültél. Jobb lenne, ha inkább máskor folytatnánk ezt. Majd ha már száz százalékig oda tudsz koncentrálni. – rázni kezdtem a fejem.

- Bármikor megtámadhatnak, ha oda tudok figyelni, ha nem! – jegyeztem meg. Igazam is volt! Ha meg akarnak támadni, akkor nem fognak várni, amíg összeszedem magam. Akkor támadnak, amikor csak akarnak!

- Igaza van! – hallottam meg Grant hangját. Átnéztem Justin válla felett, és ő ott állt pár lépésre tőlünk. – Azért jöttünk ma ide, hogy megtanítsam, miként használd fel a dühöd! Csakhogy ez így nem fog menni. – megfordult, és ismét megszólalt. – Mindenki menjen most el! – visszafordult felénk. – Te is! - Justin még mindig háttal állt neki, és nem is reagált. Csak engem nézett, és fogta a kezem.

  Egy órával később, már egyedül voltam Grant-el. Persze Justin maradni akart, de már csak egy okból sem maradhatott. Grant szerint, miatta sem tudok koncentrálni. Ellenkeztem, hogy ez nem igaz, de hát Justin-nak akkor is menni-e kellett.

- A félelem haragot szül, a harag gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést! – mondta Grant. – A félelem, amit érzel, a miatt dühöngsz. Te félsz, és ezt magadnak sem vallod be! Haragszol, és gyűlölöd magad, a rossz dolgok miatt, ami kín és szenvedést okoz neked. – magyarázott olyan dolgokat, amiket jó formán nem is értettem.

- Tévedsz! Nem félek, és nem gyűlölöm magam! – persze az egyik mondata az volt, hogy magamnak sem vallom be, hogy félek, de úgy éreztem ez akkor sem igaz.

- Szóval – kezdte. – úgy gondolod, hogy ember létedre nem félsz semmitől?

- Nem ezt mondtam! – kiforgatja a szavaimat.

- Akkor mond el mitől félsz. – mondta. Kezét összefonta mellkasa előtt, és felvon szemöldökkel várta a válaszom. Percekkel később sem szólaltam meg. Nem tudtam mit mondjak. Biztos könnyű kérdés lehet, de úgy tűnik nem nekem. Az emberek többsége biztos rávágná, hogy a pókoktól vagy épp a magasságtól. Nekem ez nem volt ilyen egyszerű! Az én félelmem nem volt ilyen hétköznapi. – Rendben. – mondta Grant, miután egy szó sem hagyta el a szám. – Akkor talán kezdem én! – rá néztem. Hisz ki gondolná, hogy neki, egy alfának, bármilyen félelme lehet. - Félek újra szerelembe esni! Tudom elég fura félelem, de ha valaki átmegy azon, amin én, akkor annak ez a legnagyobb félelme. – félre húzta a száját, és látszott, hogy elszomorodik. – Látni, ahogy a fény kihuny a szeméből. – most értettem meg igazán. Grant látta, ahogy Marilyn meghalt. Ezt Isaac nem mondta mikor beszélt róla. Ez a legrosszabb, ami megtörténhet valakivel. Látni, ahogy a szerelme meghal.

- A halál. – csúszott ki a számon. Grant nézett, és várta, hogy tovább beszéljek. – Félek a haláltól, és – elhalkult a hangom. Magam elé meredtem, és úgy beszéltem tovább. – attól, hogy csalódást okozok. – kis szünetet tartottam. - Ez hülyeség! – kezem a homlokomra raktam, és lehajtottam a fejem.

- Nem az. – mondta. – Attól félsz, hogy ha meghalsz, csalódnak benned az emberek, és azt fogják hinni, hogy nem voltál elég erős megvédeni magad. – felpillantottam rá, mert valahogy értelmet adott annak, amit magam sem értettem. A szavak, amik az előbb elhagyták a számat, olyan volt mintha nem is én mondtam volna. Ezek a félelmek annyira el voltak bennem rejtve, hogy magam sem tudtam róluk. Csak hirtelen kibukott belőlem.

  Még sokat beszélgettünk Grant-el, és egyszer sem próbált meg felidegesíteni. Nem is verekedtünk, vagy is ez a tréning, ami ma lett volna, nem volt más, csak beszélgetés. Persze csak az után, hogy a többiek elmentek. Körül belül két óra után, visszamentünk a felszínre. Grant pedig azt mondta, Baz-al kell visszamennem a házhoz. Csakhogy se Baz se a többiek, nem voltak már sehol, így elindultunk Justin-ék háza felé. Mikor kiértünk az erdőből, az utca ellenkező végénél lyukadtunk ki. Ami azt jelenti, hogy pár lépésnyire van a ház, ahol a barátnőimmel nyaraltunk. Akkor jártam itt utoljára, mikor Justin-nal találkoztam. Azóta meg sem közelítettem a helyet. Nem jártam itt azóta, és most valahogy nagyon nehezemre esik, elmenni előtte. Az, hogy Davon még a teliholdkor megmutatta, miként bánt el Riley-val, az tette nehezebbé! Próbáltam úgy elmenni, hogy inkább oda se nézzek, de nem bírtam. Itt láttam utoljára a barátnőmet boldognak és vidámnak. Megálltam, és lassan oldalra fordítottam a fejem. A rozoga fakaput pillantottam meg, ami megdöbbentett. Nyitva volt! A kapu ki volt tárva! A ház eltakarta szinte az egészet, de egy kocsi hátulját láttam meg. Úr isten! – mondtam magamban. Berohantam, és mikor már teljesen láttam az autó formáját, típusát, és színét, totális döbbenet hasított belém. Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.

- Anne

50.fejezet

 Sziasztok. Megint sokat kellett várni, amire az egyszerű magyarázatom az, hogy semmi ihletem nem volt. Ilyen pedig még nem történt velem!  Egy hete halasztgatom, és ma végre sikerült összehoznom. Bár nem mondom azt, hogy jó lett, mert túlozni nem szeretek, inkább azt mondom el megy. Kicsit kritikus vagyok magammal szemben, de hát a lényeg az, hogy nektek olvasóimnak tetsszen. Persze az is fontos, hogy nekem tetsszen, de mindegy nem prédikálok, nem szokásom.  A lényeg, hogy itt van, és úr isten az 50.fejezet! Remélem, nektek tetszeni fog, és írtok komit! Még csak annyit, hogy jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.    

  - Milyen? – kérdeztem. – Már, mint… - kezdetem bele, hogy értelmesen meg tudjam tőle kérdezni, amit akarok, de közbe szólt.

- Milyen farkasnak lenni? – tette fel helyettem a kérdést. Bólintottam, mert ez lett volna, amit meg akarok tudni. – Nehéz. – mondta, és lehajtotta a fejét. – Egy részem, mostanáig meg akarja, ölni a bennem lakó farkast. Csakhogy, akkor én is meghalnék. – felnézett rám. – Tudod, még mindig a fülemben cseng, mit mondtál. – elgondolkoztam, mert én nem emlékeztem rá. Hisz akkor annyi mindent mondtam, hogy konkrétan nem tudom, mire gondolhat. – Azt mondtad, jobban leszek. – mondta. – Akkor nem hittem neked, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Most már viszont, hiszek! Tényleg jobban vagyok, bár jobb lett volna, ha a saját erőmből, épülök fel, és nem – szünetet tartott. A mellkasa felé nézett, és oda csapott a kezével. – miatta. – a farkasra gondolt. A halálból hozta vissza. Justin elmesélte, míg az irodában voltunk, hogy a koporsóból szedték ki. Hihetetlen, hogy egy hétig halott volt, aztán visszajött, mintha mi sem történt volna. – Láttam őket. – mondta, maga elé bámulva.

- Kiket? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel.

- A szüleimet. – mikor kimondta, teljesen átéreztem a fájdalmát. Mikor halál közeli élményem volt, én is láttam a halott barátnőmet. – Azt mondták, nem számít, mi vagyok. Amíg a jó úton járok, nem lesz semmi gond. – ismét rám nézett. – Mi van, ha nem fogom tudni irányítani? Mi van, ha elvesztem a fejem, mint az imént?

- Hiszek benned, ahogy a szüleid is! – megfogtam a kezét, ami a pulton hevert, és megszorítottam. – Meg fogod tanulni, hogy irányítsd. Az előbbi, pedig az én hibám volt. Nem kellett volna annyira bepöccennem. – még most is azt mondom, hogy megérdemelte, de ha nem csak a düh vezérel, akkor gondoltam volna arra, hogy ő is elvesztheti a fejét.

- Megérdemeltem. – mondta, és szabad kezével oda nyúlt, ahol megütöttem. Nem volt ott semmilyen piros folt vagy lila. Ha kárt is okoztam benne, az meggyógyult, és nem kell vele foglalkoznia. Ez lenne az a képesség, amit én is elfogadnék! Már annyi sebhely van rajtam, hogy számon tartani nem tudom. – Már csak azt nem tudom, hogy mi lesz Marta-val. – mondta.

- Ő kemény dió! – szólaltam meg.

- Utálni fog! – jelentette ki, és éreztem, hogy kezem alatt az övé, lassan ökölbe szorul.

- Hé! - néztem rá, a tekintetét keresve. – Meg fog békélni! Nagy trauma volt ez neki, de ha felfogja, akkor minden rendben lesz. Örülni fog, hogy mégis élsz! – rám nézett, és fél mosollyal rázta a fejét.

- Nem ismerted ki még igazán. – mondta. – Ha tudatosodni fog benne, hogy mi lettem, akkor engem is gyilkosnak hisz majd. – a szomorú ábrázata zavart. Nem akartam, hogy az ikrek rosszban legyenek. Lehet, hogy Marta utál engem, de beszélni fogok vele, és meggyőzöm, hogy az a fontos, hogy itt van, és nem az, hogy mi lett belőle!   

- Nyugodj meg, én hiszem, hogy szeretni fog téged így is! – mondatom végén elmosolyodtam. Mikor már láttam, hogy ő is mosolyog, újra meg szorítottam kezét.

- Amúgy – kezdett bele egy mondatba, de hirtelen megállt. Mintha elgondolkozott volna, azután tovább beszélt.  – tényleg behúztál Adam-nek? – remek, helyben vagyunk.

- Miért váltasz ilyen gyorsan témát? – kérdeztem.

- Ennyit rólam. Most te jössz! Szóval? – ez volt az a Marko, akit ismertem. Az előző, akivel lelkiztem azt az énjét még nem ismertem. Hisz a fiúk nem igen szeretik a gyenge oldalukat mutatni, de most Marko megmutatta, aminek örültem.

- Igen. – válaszoltam egy szóval. Arcán, egy nagy mosoly keletkezett.

- Basszus. Ilyet kihagyni. – a mosolya még mindig nem tűnt el. – Megérdemelte! Mindig is nagy volt az arca.

- Biztasd csak, hátha máskor is megteszi! – hallottam meg Justin-t, aki a bárpult másik oldalán jelent meg, és felénk tartott.

- Zokszó nélkül megtenném újra! – vágtam rá. Halál komolyan gondoltam. Ha ismét szemétkedne velem, vagy olyanokat mondana, akkor rásegítenék arra, hogy az orra lassabban gyógyuljon, a kelleténél. Justin-t nézve megforgatta a szemét, ami arra utalt, hogy hallotta a gondolataimat.

- Te tényleg megváltoztál. – mondta, a mellettem ülő Marko, akinek még mindig fogtam a kezét. Ezt persze Justin is észrevette, és csak azt nézte, amíg el nem kaptam, és az ölembe nem ejtettem a kézfejem.  

- Mire célzol? – kérdeztem, ismét Marko-ra figyelve. Száz százalékig, meg voltam győződve arról, hogy egy cseppet sem változtam.

- Sose mondtál, olyat, hogy zokszó nélkül megtennéd újra. Sőt, meg sem ütötted volna, akkoriban. Tényleg agresszívabb lettél! – az utolsó mondatára, kitágult a szemem, és teljes döbbenet keletkezett az arcomon. Nem tudtam, hogy reagáljak rá, legyek dühös, hogy nem is vagyok az, vagy értsek egyet? Mivel Marko így kijelentette, lehet, hogy tényleg van benne igazság? Vajon ez ennyire rossz lenne?

- Egyben rossz, és jó is. – mondta Justin.

- Még jó, hogy nem vagy farkas, mert akkor úgy dühöngenél, hogy valakinek baja esne. – jött hátulról a hang. Megfordultam, és Aiden állt ott, Erin-el, az oldalán. A fiú ruhája ugyan úgy, mint Justin-ak meg volt tépázva, és véres volt.

- Indultok. – szólalt meg Erin. Megforgattam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam el menni! Csakhogy, mikor Eric megjelent a bejárati ajtónál, intett, hogy menjek. Leugrottam a bárszékről, és annyit mondtam.

- Viszlát, jövőre! – aztán, elindultam az ajtó felé. Nem akartam búcsúzkodni, mert azt már nagyon gyűlöltem! Valószínűleg újra fogságban leszek, és kitudja, mikor szabadulok újra. Mikor Erin-ék mellé értem, rájuk sem néztem csak mentem tovább, amíg el nem értem Eric-ig. Ott hátra pillantottam, és az első, amit észrevettem, az-az volt, hogy Justin nem volt a helyén. Már, mint, ahol az előbb állt ott már nem volt senki. Marko a széken ült, és nézett, Aiden és Erin is ugyan azon a helyen voltak, csak Justin nem. Mindenhol végig futott a szemem, de nem láttam sehol. Úgy tűnik, már ő sem szereti a búcsúzkodást. Visszavezettem tekintetem, és indultam volna tovább, de valaki az utamban állt.

- Azt hitted elengedlek, csak így? – elkapta derekam, magához húzott, és szájon csókolt.  Féltem attól, hogy igen. - mondtam magamban. Tudtam jól, hogy hallja, és e szavak hatására szorosabban ölelt magához. Amíg én kezeimet magam mellett lógattam, az övé át kulcsolta a derekam. Mondhatom azt is, hogy a meglepettségtől nem mozdultak még meg felső végtagjaim. Csakhogy most már tudom, mi történik! Kezeim mintha felolvadtak volna száguldottak, Justin testére. Az egyiket a vállára helyeztem, és markolászni kezdtem, a másikkal pedig, nyakát kaptam el. Tudtam, hogy szempárok figyelnek bennünket, de nem érdekelt! Csókoltam, azt, akit szeretek, és ebben nem volt mit szégyellnem!

- Elég, mennünk kell! – szólalt meg egy kis idő múlva Eric. Elváltunk egymástól, és ahogy kinyitottam a szemem, Justin mosolyával találtam szemben magam.

- Szer… - kezdett bele, csakhogy valaki közbe szólt.

- Hé, kaptok még levegőt? – kérdezte Aiden, és közben hallani lehetett, ahogy kuncog.

- Te nem fogsz, ha nem fogod be! – mondta Justin, és a vállam felett Aiden felé nézett. Mikor visszanézett rám, nem látszott idegesnek, amiért Aiden közbe szólt. Így újra bele kezdett, de ismét bele szóltak.   

- Oké, oké, meg se szólalok. – az én számom, és Justin-én is egy nagy sóhaj hangzott el. Lassan hátra fordultam, és rá néztem.

- Aiden, kussolj el! – hangsúlyoztam. Erin-nek, aki még mindig mellette állt, fülig ért a szája, és nevetni kezdett.

- Remélem, végre megfogadod a jó tanácsot. – mondta nevetve, és könyökével oldalba bökte Aiden-t. Az előbb említett srác, felemelte kezét, és középső ujját mutogatva, bevágva a durcát, indult el a konyha felé. Miután megbizonyosodtam, hogy most már senki nem szól közbe, visszafordultam Justin felé.

- Szóval – kezdte. – szeretlek! – istenem, de rég hallottam ezt. Szinte a nyakába ugrottam, és én is kimondtam a fülébe súgva.

- Gyerünk már, késő van. Holnap úgy is találkoztok, megint! – szólalt meg most Eric. Elhajoltam szerelmemtől, és vadásztársamra kaptam a tekintetem.

- Várj! – mondtam. – Hogy-hogy holnap is?

- Grant fel akar dühíteni. – mondta.

- Mi van? – kérdeztem, és közben megpiszkáltam a fülem, hogy nem e hallottam rosszul.

- Grant fel akar dühíteni. – hangzott el még egyszer ugyan az a mondat. Már biztos voltam, hogy jól hallom, de nem értettem. Justin-ra néztem, akinek közel nem volt olyan értetlenség az arcán, mint az enyémen.

- Nyugi, biztos nem baseball ütővel, és sokkolóval fogja csinálni. – mondta Erin, már mellettem állva. Csakhogy nem engem nézett, hanem Eric-et. Úgy tűnt, fenn áll köztük egy kis feszültség, amit teljes mértékben megértettem. Amíg Erin fogságban volt nálunk, Eric baseball ütővel, Jenna pedig sokkolóval bántalmazta. Legalábbis akkor, mikor ott voltam. Így nem csoda, hogy még mindig pikkel rá e miatt. Vadásztársamnak, csak annyi volt a válasza, hogy rá nézett, kicsit sem sajnálkozó tekintettel, aztán megfogta magát, és elindult.

- Te is menj. – mondta Justin, egy csókot lehet számra, és kezét hátamhoz rakva az ajtó felé lökött.

  Mire visszaértünk a házhoz, már éjfél is elmúlt. Marta, amilyen gyorsan csak tudott, a hálók felé vette az irányt, és meglepetésemre, most nem testvére szobájába ment, hanem a sajátjába. A nagyi elmondta, hogy holnap, vagyis ma, Grant-el töltöm a napot, és pár falka tagjával. Csakhogy ő is csak annyit mondott, mint Eric. Grant fel akar dühíteni! Ennyi volt. Többet nem akartak velem megosztani. A szobám ajtajához érve, kinyitottam beléptem rajta, azután pedig becsuktam, és felkapcsoltam a lámpát. Az ajtóval szemben állva vettem egy mély levegőt, és a szoba belseje felé fordultam. Minden ugyan ott volt ahol hagytam. Megszabadultam kabátomtól, letettem, és leültem az ágyra, amiből inkább lefekvés lett. Hisz tíz percen belül el is aludtam.

  Grant már eléggé, feldühített ahhoz, hogy utáljam miatta. Folyton csak beszél és beszél, badarságokat. Az arcom lángol az idegességtől, és a kezeim is már ökölbe szorultak. Veszem a mélyebbnél mélyebb levegőket, de semmit nem használ. Neki fogok menni Grant-nek, és nem fog megállítani senki!

- Zoe! – a nevem a távolból hangzott el, de nem figyeltem rá. Csak Grant-ert néztem, és tudtam, hogy sikerült neki. Feldühített! – Zoe! – már közelebbről hallottam, de még mindig nem foglalkoztam vele. Hirtelen megindultam Grant felé, aki már farkasát uralta. Csak szaladtam felé, és a földbe akartam döngölni. Az sem érdekelt, hogy valószínűleg erősebb, mint én, mert tudtam, ha bízok magamban, akkor legyőzhetem. Mikor oda értem hozzá, könnyebb dolgom volt, mint amire számítottam. Szinte alig ért hozzá öklöm, de ő már borult is a talajnak, és súlya alatt recsegtek-ropogtak az ágdarabok. Nem vártam, meg míg felkel, fölé kerekedtem, és ütöttem farkas ábrázatát. – Zoe! – hangzott el újra a nevem, de ismét csak messziről hallottam. Az ütéseim hatására, öklömben tompa fájdalmat kezdtem érezni. Grant pedig csak tűrte, amit csinálok vele. Elvesztettem az önuralmam, és senki nem állított meg. Saját magamat, sem tudtam megállítani! Újra és újra bevertem neki, de már azt sem tudtam miért csinálom. Mintha már nem is én irányítottam volna magam. A következő ütés, ami már félúton járt, hirtelen meg torpant. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, és ez magakadályozott a felső végtagom mozgását. Lehajtottam a fejem, és meg láttam egy oda nem illő dolgot. Az után pedig éreztem, hogy valami felfelé jön a nyelőcsövemben. Pont olyan érzés volt, mint mikor valaki hányni készül, csakhogy ez most nem az volt. A szám hirtelen kinyílt, és kijött rajta, aminek ki kellett. A két mellem között, egy nyíl fúrta be magát, ami a hátamon hatolt be. A vér, ami pedig a számon távozott, Grant-re folyt. Az arcát néztem, ami szint úgy véres volt, de nem csak az enyémtől. Szemei csukva voltak, és arca kezdett visszaváltozni emberivé. Próbáltam magam tartani, de nem ment, és oldalra borultam. – Zoe! – a hang már mellettem volt. Oldalamon feküdtem, és a hátamhoz meleg kezek értek. Pont azon a helyen, ahol a nyíl befurakodta magát. Éreztem, hogy a tárgy megmoccan, és mintha letörne a vége. A kezek szorosan rátapadtak a hátamon lévő bemeneti sebre, azután, pedig az elől lévő sérülést is lefogták. – Minden rendben lesz. – mondta a hang, ami Justin-hoz tartozott. Lassan fordítottam a fejem felé, hogy lássam arcát. Mikor tekintetem elérte az égboltot, fölém hajolt. Ez, nem ő! Ez nem Justin volt. Az arcán gúnyos mosoly virított, és egyre közelített felém. Mikor már a szája a fülemet súrolta, megszólalt. – A harapástól meggyógyulsz. Aztán pedig velem maradsz! – morogni kezdett, és már csak éles fogait éreztem, ami átszakítja bőröm.   

Szemeim kipattantak, és hirtelen felültem. Kezeim automatikusan a mellkasomhoz kaptam, és tapogattam a seb után. Se nyíl se seb nem volt. Nem voltam véres, és nem fájt semmim. Álmodtam. Megint álmodtam, ami csak egy valamire utalt. Davon, akcióba lendült! A legelső ilyen álmomnál, fekete vér folyt belőlem, és Riley meghalt. A másodiknál, megtámadott egy farkas, egy igazi farkas, és nem sokkal később egy újabb lány halt meg. Ha jól emlékszem a nevére, Amanda volt. Meg persze volt még jó pár ilyesféle álmom, bár nem mindegyiknél volt haláleset, vagy csak én nem tudok róla. Felálltam, és ránéztem az új digitális órámra. A nagyitól kaptam, egy hónapja, mert azt hitte, hogy egy kis ajándéktól majd megenyhülők. Ez persze nem így lett, de az órát megtartottam. 8:34-et mutatott, ami annyit jelentett, hogy még volt időm lezuhanyozni reggeli előtt. Persze a tus alatt is egész végig csak az járt az eszem, hogy ma valami történni fog, ami nem lesz jó. Hisz azt mondták, hogy Grant fel akar dühíteni, ami az álmomban meg is történt. Bár azt kétlem, hogy Grant ilyen könnyen adná magát, mint ahogy történt, épp ezért ma mindenre nagyon oda fogok figyelni. A legfontosabb pedig! Nem fogom hagyni, hogy feldühítsenek! Nyomtam a kezembe tusfürdőt, a két tenyerem között egy kicsit felhabosítottam, és végig húztam testemen. Mikor a nyakamhoz értem, a kezem, azon a helyen marad ahol Justin megharapott. Még mindig viseltem a heget, bár halványan látszott. Mindkét kezem, a vállam, és a nyakam közti helyre csúszott. Fejem hátra hajtottam, és hagytam, hogy vízcseppek hada árasszon el. Behunytam szemem, és elképzeltem, ahogy ő mos végig, érintése pedig mindenhol bőrömbe ég. Mintha ott állna mögöttem, és a levegő, amit kilélegez, nyakamat súrolná. Persze mindez csak a képzeletem játéka, amiből jobb, ha visszacsöppenek a valóságba. Szemem kinyílt, és a tény, hogy valami rossz történik ma, ismét megcsapott. Elzártam a vizet, felöltöztem, még visszamentem a szobámba letettem a vizes törölközött, aztán megfogtam a kabátom, és elindultam lefelé.

Mikor leértem, elsétáltam az ebédlőig, de mikor léptem volna be az ajtón, megláttam valakit. Pont ott ült ahol tegnap, és ha lehet, még többen voltak most körülötte. Az orra be volt kötve, és alul, ahol az orrlyuka volt, látszott, hogy a színskála sok színét viselte. Elgondolkoztam, de egy másodperc után arra jutottam, hogy inkább kihagyom a reggelit. Nem azért mert megijedtem, hogy mindenki rám támad majd. Inkább azért, hogy kerüljem a konfliktusokat. Az ebédlő pedig most egy olyan övezet, ahol ezt nem tudnám elkerülni. Távoztam, még mielőtt valaki észrevett volna, és a bejárati ajtóhoz mentem. Az elmúlt két hónapban, ha egy kicsit is megközelítettem, Eric, Jenna, a nagyi vagy éppen Mrs. Woods megjelent. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Fejem hátra fordítottam, és körül néztem. Senkit nem láttam, így a kezem a kilincsre raktam, és lenyomtam. Kiléptem, és gyorsan bezártam magam mögött. 

- Csak nem szökni készülsz? – úgy megijedtem a hirtelen jött hangtól, hogy ereimben megfagyott a vér. Oda kaptam a fejem ahonnan a beszéd jött. A veranda bal oldalánál a háznak támaszkodott, és keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva.

- Úr isten Baz. – mondtam. – A frászt hoztad rám! – beszéltem tovább, és közben felvettem a kezemben lévő kabátot.

- Szóval, szökünk, szökünk? – kérdezte, és közben emelgette szemöldökét.

- Nem, csak a benti levegő már elég állott. Ideje lenne egy kis szellőztetésnek. – mondtam, és a végén elmosolyodtam, ahogy ő is.

- Jól van, remélem, a friss levegőn jobban érzed majd magad. – elindult felém, és mikor odaért, megkérdezte. – Indulhatunk?

- Hová? – kérdeztem rá rögtön.

- Egy kis tréningre. Viszlek Grant-hez, aki fel akar dühíteni. – mondta még mindig mosolyogva. Ez a rohadt mondat, már magába felidegesít!

  Húsz perc séta után, megérkeztünk. Legalább is Baz szerint. Úgy véltem, hogy körül belül az erdő közepén lehettünk, és senki nem volt a közelünkben. Amíg vadásztársam valamit hevesen keresett a földön, én addig egy fának támaszkodva figyeltem.

- Biztos jó helyen vagyunk? – kérdeztem.

- Igen. – mondta. – Valahol itt lesz. – mondta tovább, és még jobban kereset valamit.

- Még is micsoda? – kérdeztem, de közben elnéztem az egyik irányba, és mire visszatért tekintetem, már tudtam, hogy amit Baz keresett megtalálta.

- Ezt. – mondta, és még jobban kitárt egy kis ajtót, ami nagyon a környezetébe olvadt. Sose vettem volna észre, hogy a föld belsejébe nyílik egy járat. Közelebb mentem, és bele néztem. Lépcső vezetett lefelé, a korom sötétbe.

- Mi ide le fogunk menni? – kérdeztem Baz-ra nézve, aki csak bólintott egyet. – Ott nem lesz büdösebb, mint a házban? – bár ez izgatott a legkevésbé, da valamiért meg kellett kérdeznem. Persze a válasz nem nagyon érdekelt.  Emlékszem, hogy Justin-ék háza alatt is nyílt egy ilyen, és máig nem kérdeztem meg, hogy miért van az ott. Lehet, hogy itt lenne az ideje?

- Csak menj! – parancsolt rám Baz. Vettem egy mély levegőt, és elindultam. Az utolsó pár lépcsőfokon óvatosan léptem le, mert már nem láttam őket. Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát, és tettem, amit mondott. Utána mentem. 

49.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami hosszú lett. Remélem tetszeni fog, és írtok sok komit. Az előzőket, nagyon köszönöm, jól estek! A következő fejezet, azt még nem tudom, hogy mikor lesz, de megpróbálom, hamar hozni. A véleményetekre kíváncsi vagyok, szóval tényleg írjatok, hogy tudjam, mit gondoltok. Puszillak titeket! 

~Ann.xd

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”

  Az szobámban vagyok, és az ablakon nézem, ahogy a többiek elmennek. Két hónap alatt, ez a rutinommá vált. Nézem azokat, akiket nem tartanak bezárva. A csupasz fák miatt elég sokáig tudnám őket kémlelni, de a lenyugvó nap, hamar sötétséget hoz, ami nem ad rá lehetőséget. Ezek után, csak egy dolog történhet.

- Vacsora! – hallottam meg rögtön. Pontosan, minden nap ugyan ez történik. Romy kiabál, és mire kinyitom, az ajtót addigra ő már sehol sincs. Most is ugyan úgy történt. A folyosó üres volt, én becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam rajta. Marta ajtaja előtt eljőve, megint sírni hallottam. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, akit a házba száműztek, hanem őt is. Mikor Baz-al találkoztam,  ő mesélte, hogy Marta depresszióval küzd, és a nagyi nem engedik ki, amíg jobban nem lesz. Bár minden egyes szót úgy kellett belőle kihúznom. Úgy viselkedett, mint, aki hamar le akar koptatni. Ami be is bizonyosodott, mert mikor Justin-ról kérdeztem, csak annyit mondott, nem tudom, mennem kell, azzal elslisszolt, és nem is láttam azóta. Úgy éreztem mindenki titkolózik, ami nagyon nem tetszett. Grant is megjelent egyszer a háznál, de mire az emeletről leértem, addigra elment. Kérdeztem a nagyit, hogy miért volt itt, amire nem is válaszolt. Csak elment mellettem, mintha nem is szóltam volna hozzá. Utáltam az egész helyzetet, azt meg főleg, hogy Justin nem volt mellettem. Beszéltem hozzá párszor, ahogy ő mondta, de számomra semmit nem jelentett. Mivel én nem hallottam őt, semmit nem értem vele. Jobban hiányzott, mint azt el tudtam képzelni. A folyosó végéhez érve lementem a csigalépcsőn, és elsétáltam az ebédlőig. Mikor bementem, az első, akit megláttam, Adam volt. Sok ember ült körülötte, és hallgatták, amit mond. Biztos voltam, hogy ugyan azt csinálja, amit szinte minden nap. Arra buzdítja az embereket, hogy ne egyezzenek bele, hogy újra egyezséget kössön a nagyi Grant-el. Mikor én ezt meghallottam nagyon örültem, mert akkor nem kell attól féljek, hogy egyszer Justin-t megöli egy vadász. Csakhogy az örömöm nem tartott sokáig. A nagyi tudatta velem, hogy ez csak Grant falkájának szól. Justin pedig nem a falka tagja. Szóval az örömöm nem tartott sokáig, de így is azt akartam, hogy az egyezséget megkössék.

Az ételek felé vettem az irányt. Bár az étvágyam nem volt túl jó manapság, de mindig leküzdöttem pár falatot a torkomon. Elvettem egy tálcát, és ráraktam egy poharat, tányért és evőeszközt. Két étel közül lehetett választani, de egyik sem nézett ki túl jól.

- Ez a zabkása rosszabb, mint reggel volt. – jelent meg mellettem Romy, aki fogta a tányért, és a szemetesbe borította róla az ételt. Vörös haját, mint mindig befonva viselte, és ahogy rám nézett barna szemeivel, rögtön mosolyogni kezdett. Az arcán lévő számtalan szeplő, valahogy szebbé tette. – Azt hiszem megkönnyítettem a választásod. – mondta. Romy-t három nappal az után ismertem meg, hogy a ház rabja lettem. Mint kiderült, ő már régebb óta van itt, mint én. Párszor láttam őt kiképzéseken, de sosem beszélgettem vele. Csakhogy már akkor is feltűnt, hogy milyen fiatal. Még csak tizenhat éves, és úgy bánik a pisztollyal, mint egy profi. Ő itt a legfiatalabb, de ez csak a külsején látszik. Ha arról van szó, tud felnőttesen viselkedni, nem úgy, mint a kortársai. Oda álltam a nagy fazék elé, és szedtem magamnak egy kevés húsos tésztát. Megvártam, amíg Romy is szed magának egy új tányérra, azután elindultunk a hely felé, ahol ülni szoktunk. Ahhoz, hogy eljussunk az asztalig, el kell mennünk Adam mellett, aki már az imént engem nézett. Próbáltam nem rá nézni, ami sikerült is, és már kezdtem örülni, hogy most egy szót sem szólt hozzám, de alig tettem meg pár lépést már hallottam undorítóan mély hangját.

- Miatta, és a korcs barátja miatt vannak a problémák. – hirtelen megálltam, és éreztem, hogy Romy nekem jön. Az agyamat megint kezdte elönteni a düh, ami mostanság gyakran megtörténik. Pont kiképzésen jött rám legelőször, mikor Romy-val küzdöttem. Szegény lányt a padlóra nyomtam, és a nyakát szorítottam. Csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, mikor már Eric ott volt, és szedett le róla. Mindig Adam szavait hallottam az előtt, hogy elveszteném a fejem. Olyan szavakkal illet engem, vagy Justin-t, hogy teljesen eldurran tőle az agyam. 

- Mit mondtál? – kérdeztem, miközben megfordultam, hogy vele szemben legyek. Felnézett rám, és elmosolyodott.

- Az igazat. – mondta, és hátra dőlt a székén. A kezemben lévő tálcát egyre szorosabban fogtam. Dühített, azzal az önelégült képével, és vigyorával. Elindultam felé, hogy most végre ne másban, hanem benne tegyek kárt.

- Zoe, hagyd. – mondta Romy megfogva a karom. Nem érdekelt mit mond, rántottam egyet kezemen, hogy elengedjen, és tovább mentem. Megkerültem a kör asztalt, leraktam a tálcám, és Adam fölé álltam. Hintázott a széken, és úgy nézett fel rám. Az a rohadt mosoly még mindig virított rajta, de most egyszer és mindenkorra letörlöm az arcáról.  

- Nincs itt semmiféle probléma. – mondtam, és kezem az asztalra csaptam.

- De igen van. – mondta. – Mióta te feltűntél, azóta elég sok problémát hoztál a nyakunkra. - hallatszott a hangjában, hogy mennyire megvet. Lenéztem a földre, és hirtelen ötlettől vezérelve, a lábfejem, a szék aljához raktam, ami a levegőben volt, és meglöktem. Ennek hatására, Adam elvesztette egyensúlyát, és hátra borult. Még mielőtt felállt volna, fölé álltam, egyik lábam átvetettem a másik oldalára, és közelebb hajoltam hozzá. Bal kezemmel megmarkoltam a pólóját, és már készítettem az öklöm, hogy behúzok neki egyet, de valaki megzavart azzal, hogy a nevemet kiabáltam.

- Zoe Wilson. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a nagyi állt tőlünk nem messze. – Indulj, el kifelé. – kiabált még mindig. Közte, és Adam között ingázott a tekintetem. Kezem még mindig készen állt az ütésre, amit meg is tettem. Itt volt az alkalmam, hogy megtegyem végre, és az sem érdekelt, hogy a nagyi ennek szem tanúja. Nem akartam elszalasztani. Ahogy az öklöm összetalálkozott az orrával, éreztem, hogy reccsen egyet. Miután elvettem a kezem, és felálltam, a nagyira néztem. A feje vörös volt az idegességtől, és kezét felemelve az étkező ajtaja felé mutatott. Az ütés hatása miatt, már nem éreztem magam dühösnek, inkább boldog voltam, amiért végre megtettem. Mikor kiléptem az ajtón, meg akartam fordulni, de nem tudtam, mert a nagyi megfogta az felkarom, és a bejárat melletti szobába húzott. Mikor oda értünk belökött rajta, és hangosan csapta be az ajtót. Megfordultam, és azonnal jött tőle a kérdés. 

- Mégis mi van veled? – nem volt egyértelmű számomra mégis mire céloz.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Ne játszd nekem itt a hülyét. – jött egy lépéssel közelebb. - Először majdnem megölted Romy-t, aztán…

- Nagyi, ne túlozz már. – vágtam bele szavába.

- Ha Eric nem szed le róla, akkor te megfojtod. – magyarázta.   

- Nem igaz. – kiabáltam rá. Nem akartam megölni, csak egy kicsit elszaladt velem a ló. Adam beszólása felidegesített, és csak a düh irányított akkor. Romy-tól bocsánatot is kértem, nem is egyszer.

- Hetty. – jött be Mrs. Woods a szobába.

- Ne most. – mondta a nagyi, és csak engem nézett. Csakhogy Woods nem ment ki, hanem a nagymamám mellé állt.

- Ideje, hogy végre kiengedd. – mondta, amire a nagyi szúrós tekintetet lövellt felé.

- Nem. – mondta artikuláltan. 

- Azért viselkedik, így mert már kezd megörülni a bezártságtól. – mondta, amire én rákaptam a tekintetem. Megörülni? – kérdeztem magamban. – Két hónap hosszú idő, ő még fiatal, és valahogy próbálja feldolgozni, ami körülötte történik. – mintha a pszichiátert hallanám, akinél voltam, mikor Riley meghalt.

- Agresszivitással? – mikor ezt meghallottam, akkor pedig a nagyira kaptam a szemem.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de még mindig itt vagyok. – mondtam. – Nem vagyok se örült – mikor ezt mondtam Mrs. Woods-ra néztem. – se agresszív. – azután pedig vissza a nagyira. Jó, mostanában csináltam dolgokat, de akkor sem vagyok, se örült, se agresszív.

- Zoe, most menj el! – nézett rám a nagyi, olyan komoly arccal, amilyennel csak tudott. – Később majd még kapsz egy jó nagy fejmosást. – mikor ezt mondta, oda ment az ajtóhoz, és kinyitotta. Úgy tűnt tényleg azt akarja, hogy elmenjek. Mikor kiléptem az ajtón, a nagyi még megragadta a karom. – Egyenesen a szobádba menj. Nem akarom, hogy megint kárt tegyél valakiben.

  Azt tettem, amit a nagyi mondott. Körülbelül egy órája a szobában ülök, és csak gondolkozok. - Tényleg agresszív lennék? – csak ezt kérdezgettem magamtól. Tény, hogy mostanában elég hamar eldurran az agyam, de ez még nem azt jelenti, hogy az vagyok. Vagy mégis? A kopogás zökkentett ki a gondolkozásomból. – Gyere. – mondtam, és biztos voltam abban, hogy a nagyi jön a fejmosás miatt, de tévedtem. Az ajtón Romy jött be, és csak nézett rám, amíg meg nem szólalt.

- Te nem vagy normális. – mondta, és közben a fejét rázta. – Adam orra eltört. – mikor kimondta, nem éreztem sajnálatot. Megérdemelte, a sok mocskolódó mondata után. Rántottam egyet a vállamon, ezzel arra utalva, hogy kicsit sem érdekel. Oda jött, és leült mellém az ágyra. – Gondolom Mrs. Wilson, jól kioktatott. – megráztam a fejem.

- Nem, mert Mrs. Woods megjelent. – mondtam, és tovább beszéltem. – Azt mondta, ideje, hogy kiengedjen, de a nagyi rögtön, nemet mondott.

- Pedig én úgy hallottam, hogy ilyen korra már kienged. – Romy-ra kaptam a fejem.

- Kitől hallottad ezt? – kérdeztem.

- A nagyanyádtól. – mondta. – Csak foszlányokat hallottam, de azt biztos, hogy Baz-al beszélt.

- Mikor? – tettem fel egy újabb kérdést.

- Egy hete. Mikor telihold volt. – elgondolkozott mire kimondta.

- Baz itt volt, és még csak meg sem keresett? – magam elé bámultam. Mintha minden olyan embert, akivel Justin kapcsolatban van, és én is ismerek, el lenne tiltva tőlem. Akkor már érteném, hogy miért, akart tőlem olyan gyorsan megszabadulni Baz a múltkor, és miért nem mondott semmit Justin-ról. Valaki hirtelen kivágta a szoba ajtaját, és berontott. Ez volt a nagyi. Romy-ra aztán rám nézett.

- Öltözz fel, lent találkozunk. – azzal el is ment, maga mögött becsapva az ajtót.   

- Ez most. – csak ennyit tudtam mondani. Azt jeleni, hogy végre kimehetek? – kérdeztem magamban. Romy felállt, és rám mosolygott.

- Úgy tűnik, most átteheted a lábad a küszöbön. – hirtelen felálltam, és elővettem a kabátom, ami már igen csak el volt süllyesztve. Felkaptam, és otthagyva Romy-t, rohantam lefelé. Belül ujjongtam örömömben, az arcomon pedig egy mosoly jelent meg. Már csak egy dologtól lennék boldogabb, ha Justin-nal is találkozhatnék. Két hónap alatt sok minden változhat. Vajon ugyan úgy néz ki, mint eddig? Vagy talán változott a külseje? Az enyém minden bizonnyal, nem. Ami új rajtam, az-az a heg, amit a műszerfal lefejelése miatt szereztem. Azon kívül, olyan maradtam, amilyen voltam. Mikor leértem a lépcső aljára, a bejárati ajtó tárva nyitva volt. A nagyi már ott állt, és engem nézett.

- Igyekezz. – mondta. Oda siettem, és mikor átléptem a küszöbön, megcsapott a friss levegő. Akaratlanul, de ismét elmosolyodtam. Félig meddig, ismét szabad embernek éreztem magam.

A nagyival átvágtunk az erdőn, és mikor kiértünk az útra ott állt egy Jeep. Mikor beszálltunk az autóba, láttam, hogy a volánnál Eric, a hátsó ülésen, közvetlen mellettem, pedig Marta ül. 

- Ő minek jön? – szólalt meg Marta. Úgy tűnik, még most sem vagyok a szíve csücske. – Mégis hová megyünk? – erre én is kíváncsi lettem volna.

- Majd megtudjátok, ha oda értünk.

 Húsz perccel később, megérkeztünk egy olyan helyre, amit elég hamar felismertem. A parkoló most üres volt, nem úgy, mint, legutóbb. Justin-al voltam itt legelőször, mikor elhívott vacsorázni. Csakhogy nem lett belőle semmi. A Piel de Lobo étterem, táblája, most más volt, mint a múltkor. Egy fehér alapon, fekete betűkkel készült a felirat, és egy farkas fej is társult az írás mellé. Két oldalán pedig lámpák világították meg. Ahhoz képest, hogy még nincs olyan késő, elég kihalt a hely. Vajon miért jöttünk ide?

- Itt maradtok, amíg nem jelzünk. – mondta a nagyi, de mire megszólalhattam volna, Eric-el együtt kiszálltak a kocsiból. Néztem, ahogy távolodnak, amíg egy hirtelen jött fény meg nem vakított. Megdörzsöltem a szemem, és mikor kinyitottam láttam, hogy Marta bekapcsolta, a beltéri világítást. Mikor rá néztem, láttam, hogy a szemei, a sok sírástól, vörösek voltak, arca pedig sápadtabb volt a kelleténél. Haja egy laza kontyba volt fogva, de így is látni lehetett, hogy már lenövésben van a fekete szín. Eredeti hajszíne, lassacskán visszaveszi az uralmat.

Tíz perc elteltével, a nagyiék még nem értek vissza, és semmilyen jelet sem láttam. A csend, ami köztem, és Marta között volt, már eléggé kínosnak éreztem. Mégis miről beszélgethetnénk? Kérdezzem meg, hogy „hé depressziós vagy még”? Biztos, hogy nem ez lenne a legjobb kérdés. Nincs közös téma, és még csak barátoknak sem mondanám magunkat. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ő valószínűleg a pokolba kívánna egy erőltetett beszélgetést. Főleg velem. Oldalra fordítottam a fejem, és a nézelődésem közepette megpillantottam egy sötét alakot. Arcomat majdnem neki nyomtam az ablaknak, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Mikor már biztos voltam, hogy egy ember áll ott, és minket néz, megszólaltam.

- Hé, valaki figyel minket. – mondtam, de nem vettem le tekintetem a sötétben lévő alakról.

- Hol? – kérdezte Marta, és éreztem, hogy közelebb jön. Ujjamat, az üvegnek támasztva, mutattam neki az irányt. Lassan felé fordítottam a fejem, de mire oda ért, az ajtó tárva nyitva volt, és Marta-nak csak hűlt helyét találtam. Újra kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy Marta előbukkan, és az alak felé rohan.

- A francba! – mondtam hangosan, és már nyitottam az ajtót, hogy utána szaladjak. – Marta! – kiabáltam. Nem tudom, hogy ki lehet az-az alak, de úgy tűnt nem rémült meg a felé futó Marta-tól. Már csak pár lépésnyire volt tőle, mikor megfordult, és elindult. Vadász táras pedig nem hagyta. Ráugrott a hátára, és mindketten előre borultak. Mire oda értem, Marta már kiabált az alatta lévő alakkal, aki még mindig hason feküdt a talajon.

- Miért figyelsz bennünket? – kiabált, közben megragadta a haját, és hátra húzta a fejét. Épp akkora volt a frizurája mérete, hogy Marta erősen bele tudjon kapaszkodni. Ahogy feljebb húzta a fejét, közelebb hajolt hozzá, és pár másodperc múlva, szinte lelökte magát, a férfiról. Arcán a döbbenet látszott, és a hátsó felén ülve, a kezei segítségével hátrálni kezdett. - Úr isten. – nyögte ki. – Ez…ez nem lehet. – rázta a fejét. Csodálkozva néztem, amint Marta hátrál, és közben a fejét rázva, még mindig a fickón tartja tekintetét. Mégis ki lehet ez, hogy ennyire összezavarta Marta-t? A férfire néztem, aki lassan megfordult, és felült. A fejét nem emelte fel, ezért én még nem tudtam beazonosítani. A lámpák, amik az étterem tábláját világították meg, alig ért el ideáig, de már így is sokkal jobban láttam, mint az autóból. Valószínűleg barna haja van, ami Marta miatt eléggé szanaszét áll a feje tetején. Farmert, bakancsot, és bőrdzsekit viselt. Mikor a feje megindult felfelé, és teljesen kirajzolódott arca, a szemeim kikerekedtek, és a szám o alakot formált.

- Te… - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ahogy Marta mondta az előbb, ez nem lehet. Mégis, hogy a francba kerül ő ide?

- Zoe. – hallottam meg a nevem, de nem reagáltam rá. Csak őt tudtam nézni, az arca a szemei. Mindene ugyan úgy nézett ki, mint, mikor legutoljára láttam. Azzal, különbséggel, hogy most nem borította vér. – Mi folyik itt? – hallottam a nagyi hangját már magam mellett. – Ó, már értem. – vágta rá. Ez az utolsó pár szava úgy hangzott, mintha ő meg sem döbbenne, azon, hogy ki ül velem szemben. Rá néztem, de nem csak ő állt ott. Eric, Grant, és ahogy még hátrébb fordítottam a fejem, megláttam Aiden-t, Erin-t, és Justin-t is. Ha most nem ilyen helyzetben lennék, akkor már rég a nyakába ugrottam volna. Csakhogy most jobban érdekelt az, hogy került ide, Marko, aki élőbb, mint valaha.

- A picsába. – mondta Aiden. – Azt hiszem rá nekem kellett volna figyelnem. – mutatott Marko felé. Teljes testemmel a nagyi felé fordultam.

- Hogy lehetséges ez? – mutattam felé, mert még mindig nehezemre esett elhinni, hogy itt van.

- Ez hosszú történet. Most legyen elég annyi, hogy él. – mondta.

- Nem. – vágta rá Marta. Még mindig a földön ült, de már lábát a mellkasához húzta, és kezével átfogta. Rajta tényleg látszott, hogy nem hiszi el. Olyan volt mintha azt hinné, hogy csak hallucinál. Marko oda mászott mellé, és megfogta a vállát.

- Húgi. – mondta, neki lágy hangon.

- Ne! – ordított, hirtelen felpattant, és elrohant.

- Eric menj utána. – utasította a nagyi. Marko felállt, és látszott, hogy szomorú húga miatt.

- Mégis, hogy lehetséges ez? – kérdeztem ismét, de most csak rendes választ fogadok el.

- Zoe. – szólított meg Justin. Felé fordultam, és láttam, hogy elindul az irányomba. Mikor már közelebb volt hozzám, láttam, hogy arca borostás volt. A kérdés, amit még a házban tettem fel magamnak, arra igen a válasz. Justin megváltozott. Sokkal, de sokkal férfiasabb lett, mint volt. Legalább is külsőre. – Marko, már közénk tartozik. – értetlenkedve néztem rá. Mi az, hogy közénk tartozik? – kérdeztem magamtól. Csakhogy nem kellett sok idő, hogy felfogjam, mit is jelent. Marko-ra kaptam a tekintetem.

- Te is? – csak ennyit kérdeztem, mert tudtam, hogy úgy is tudja, mire gondolok.  

- Igen. – bólintott egyet, de az arcán láttam, azt, hogy nem nagyon szereti mostani énjét. Még közelebb akartam menni hozzá, hogy megöleljem, de eszembe jutott még egy kérdés.

- Mióta vagy ilyen? – ez egy fontos kérdés volt. Hisz, basszus ő meghalt, mégis, hogy lett ilyen. Még temetése is volt, amit nem is bírtam sokáig.  

- Több mint két hónapja. – válaszolt.

- Várj. – elgondolkoztam. – Már az előtt ilyen lettél, hogy bezártak engem a házba? – bólintott, ami miatt ismét éreztem, hogy elönti az agyamat a düh. Mégis miért nem szóltak róla? - Ti, mind tudtátok? – néztem körül. Mikor bebizonyosodott, hogy igen, mindenki tudta, Marko mondott még valamit, amivel még rátett egy lapáttal.

- Nem is akartam, hogy megtudjátok. Te se, és Marta se. – összeszorítottam a kezem, és öklöm már lendült is Marko arcába. Ma ez már a második volt. Az elsőt, amit Adam kapott, azt szinte meg sem éreztem. Csakhogy ettől a másodiktól, lüktetni kezdett a kezem, és tompa fájdalom csúszott az ujjaim hegyétől, egészen az alkaromon át, a könyökömig. Ujjaimat ki-be csukogattam, amíg el nem múlt az érzés. Azután megszólaltam.

- Hogy mondhatsz, ilyet? – kiabáltam rá. – Azt hittem számítok neked annyira, hogy tudjam az igazat. – ordítottam. – Marta pedig, a testvéred. Láttad milyen passzban van. Ez miattad van! A halálod miatt! – mivel most Marta nincs itt, mert valószínű, hogy nem messze innen valahogy sír, úgy éreztem az ő pártját is fognom kell. – Megérdemelt volna annyit, hogy tudja, a bátyja életben van, még ha más is lett. Megérdemelte volna, ahogy én is! – mutattam magamra. Még mindig nem nézett rám, ami az illeti, a feje még mindig ugyan abban a szögben állt. Mikor megéreztem egy kezet az alkaromon, ami éppen hátra húzz, tudtam, hogy Marko, még nem uralja a farkasát. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Justin két lépéssel elém állt. Azok után, hogy behúztam, és ordibáltam Marko-val, nem akartam, hogy, csak azért mert nem bír uralkodni magán, bárki is megvédjen. Kiléptem Justin mögül, és mellé álltam.

- Menj hátrébb. – mondta, de csak Marko-n tartotta a szemét. Mintha én is ezt mondtam volna neki, mikor megjelentek a háznál két hónapja. Ő mit is mondott? Ja, igen.

- Nem. – vágtam rá.

- Ne most hősködj, kérlek. – ugyan az. Ugyan az a párbeszéd, zajlott le köztünk.

- Te se. – mondtam. Marko pedig ebben a pillanatban felemelte a fejét, és most először láttam sárgán izzó szemeit.

- Fogd. Be. A szád. – minden egyes szót kihangsúlyozott, miközben engem nézett.

- Erin, megkérhetlek. – hallottam meg hátul Grant hangját, de nem tudtam mire is kérhette meg, addig a pillanatig, amíg meg nem fogta a karom, és el nem húzott onnan.

- Ne. – néztem Erin-re, és mire tekintetem visszaért, Marko morgott egyet, és azon nyomban Justin, és Aiden is rávetette magát.

- Gyerünk. – húzott Erin, de én még mindig a fiúkat néztem. Marko, Aiden-t lerúgva magáról, próbált előnyt kovácsolni magának. Farkas lett, az igaz, de ahogy harcol, látszik, hogy a vadász ösztöneit még mindig benne vannak. A nagyi, és Grant csak álltak, mint akiknek földbe gyökerezett a lába. Nem szóltak, és nem csináltak semmit, csak néztek. Hallottam az ajtó nyikorgását, Erin rántott rajtam egyet, és belökött a bejáraton. Szerencsére nem estem el, ezért megpróbálkoztam kijutni, de nem sikerült. Erin becsukta az ajtót, és elé állva védte azt.  

- Engedj ki. – mondtam.

- Nem tehetem. – rázta a fejét. – Tudod, Marko feltűnően erős, és nem tudnád legyőzni azzal, hogy behúzol neki. – mondta. Ezt utáltam a legjobban. Valaminek én voltam az okozója, és nem tehettem semmit. Nekem köszönhetően lett mérges annyira, hogy átváltozzon. Persze megérdemelte, amit kapott tőlem, de úgy látszik megint elszaladt velem a ló. Lehet, hogy tényleg agresszív lettem! Hátat fordítottam, és elmentem az ajtótól. Szétnéztem, hogy hol találhatok magamnak egy helyet, de mindenhol csak üres székek voltak. Olyan kihalt volt, mint a parkoló. A fény egyszerűen tökéletes volt, egy vacsorához. Minden asztalon, volt egy gyertya, a nagyobb asztalokon, kettő, három is helyet kapott. A plafonról logó lámpák, halványabban világítottak a megszokottnál, de ez szebbé tette a helyet. Pont mellettem, jobbra, egy lépcső helyezkedett el, ami egy galériára vezetett. Egy fekete vas korlát, irányított fel a lépcső mellett, ahogy a tetejére ért, elfordult, és balra haladt tovább, amíg meg nem állította a fal. A galéria alatt, számos asztal helyezkedett el. A gyertyán kívül, még, evőeszköz, pohár, szalvéta és a kihagyhatatlan fehér abrosz, hevert az asztalon. Velem szemben, körülbelül tíz lépésnyire, egy lengőajtó helyezkedett, ahol valószínű a konyha van. Baloldalon, egy hosszú bárpult helyezkedett, ami előtt több magasított szék volt. A többi helyen pedig, bőr fotelek, és kanapék, amik elé kis körasztalokat helyeztek. A bárnál kinéztem magamnak egy már kihúzott széket, és elindultam, hogy rá üljek. Mikor felültem a székre, magam elé bámultam, és néztem a sok polcon heverő italt. Voltak pezsgők, borok, sörök meg persze a röviditalok.

- Kérsz valamit inni? – foglalt helyet mellettem Erin. Bólintottam, és megszólaltam.

- Valami erőset. – mondtam.

- Isaac. – mondta hangosan Erin.

- Ne kiabálj, hallak. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a pult belsejénél, volt egy ajtó, ahol kijött. Fehér inget, fekete csokornyakkendőt és szintén fekete mellényt viselt. – Örülök, hogy látlak Zoe. – mondta mosolyogva, és közelebb jött hozzánk. - Szóval valami erőset szeretnél? – kérdezte, de nem várt választ. Megfordult, és nézte az italokat. Több mint valószínű, hogy mindent hallott, még azt is, ami kint történt. Apropó, vajon mi folyik kint? Nem hallok semmi zajt, ami remélem jó jel. Mire visszanéztem magam elé, már ott volt egy kis pohár, benne az itallal.

- Mi ez? – kérdeztem.

- Ne kérdezd, csak idd meg. Ettől garantáltan jó kedved lesz. – mosolygott. Két ujjal megfogtam a poharat, és a számhoz emeltem. Alig ért hozzá ajkamhoz, mikor valaki kivette a kezemből, és lecsapta a pultra. Az ujjlenyomat, amit a poháron hagyott véres volt. Oldalra fordítottam a fejem, és Justin állt ott. Szája vérzett, karján a ruha szét volt szaggatva, és egy karmolás nyom borította a bőrét. Leugrottam a magasított székről, és végig néztem rajta. Ez, mind az én hibám volt.

- Beszélhetnénk? – kérdezte. Bólintottam, és mikor elindult, utána mentem. Bevitt a konyhába, és ott bevezetett egy irodába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és vártam. Justin az íróasztalra támasztotta a kezét, és fejét lehajtotta.

- Tudom, felkavart, hogy Marko mégis életben van, de miután megtudtad, hogy olyan lett, mint én, gondolhattál volna arra, hogy elpattan nála húr. – mondta, mindezt még mindig lehajtott fejjel. – Nem kellett volna megütnöd! – jelentette ki, elemelte kezét az asztalról, megfordult, és lassan felemelte a fejét. – Örülök, hogy újra láthatlak, de haragszom rád! – mondta, komoly arckifejezéssel.

- Ugyan ezt én is elmondhatom. – vágtam rá. Jómagam is haragudtam rá, amiatt, hogy belement abba az ötletbe, hogy Zoe-t tartsuk zárva, két hónapon keresztül.

- Azt a te érdekedben tettem. – mondta, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Tényleg? Mégis mi értelme volt? – kérdeztem. Mert tényleg nem láttam semmi értelmét, annak, hogy bezárva tartsanak.

- Védtelek ezzel, nem érted. – emelte fel a hangját. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. – Tudod, ki az a Marilyn. – bár nem kérdésnek szánta, de bólintottam egyet. – Egy hete teliholdkor volt az évfordulója. Most volt tizennégy éve, hogy Davon megölte őt. Azt hittük, hogy újabb támadásra készül ellened akkor, de nem történt semmi. Az előző teliholdnál, sem látta őt senki, és most sem. Azért lettél bezárva, hogy ne válj a célpontjává.

- Már az vagyok. – mondtam. Justin a hajába túrt véres kezével, amiről már a seb fel is szívódott.

- Tudom. Nem tehetek róla, féltelek. – mondta. Most én léptem közelebb, és a szája sarkánál lévő kis vért, letöröltem ujjammal. – Hiányoztál. – súgta. Szemeibe néztem, és ekkor arcunk elindult egymás felé. Mikor ajkunk összeért, Justin hirtelen elkapta derekam, és magához húzott. Pulcsija oldalába kapaszkodva, erősen szorítottam azt. Szánk elég hevesen játszadoztak egymással. Justin keze derekamról elindult felfelé. Tenyerét, és ujjait, végig húzta a hátamon, és a tarkómnál állt meg. Hüvelykujja, az arcomat simogatta, miközben hevesen csókolt. Minden egyes pillanatát, élveztem. Már nagyon hiányzott, a közelsége, és érintése. Amiket meg nem rég mondott, arról, hogy azt hitték, Davon, Marilyn évfordulóján támad meg, azon majd gondolkozok később. A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.