50.fejezet

 Sziasztok. Megint sokat kellett várni, amire az egyszerű magyarázatom az, hogy semmi ihletem nem volt. Ilyen pedig még nem történt velem!  Egy hete halasztgatom, és ma végre sikerült összehoznom. Bár nem mondom azt, hogy jó lett, mert túlozni nem szeretek, inkább azt mondom el megy. Kicsit kritikus vagyok magammal szemben, de hát a lényeg az, hogy nektek olvasóimnak tetsszen. Persze az is fontos, hogy nekem tetsszen, de mindegy nem prédikálok, nem szokásom.  A lényeg, hogy itt van, és úr isten az 50.fejezet! Remélem, nektek tetszeni fog, és írtok komit! Még csak annyit, hogy jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.    

  - Milyen? – kérdeztem. – Már, mint… - kezdetem bele, hogy értelmesen meg tudjam tőle kérdezni, amit akarok, de közbe szólt.

- Milyen farkasnak lenni? – tette fel helyettem a kérdést. Bólintottam, mert ez lett volna, amit meg akarok tudni. – Nehéz. – mondta, és lehajtotta a fejét. – Egy részem, mostanáig meg akarja, ölni a bennem lakó farkast. Csakhogy, akkor én is meghalnék. – felnézett rám. – Tudod, még mindig a fülemben cseng, mit mondtál. – elgondolkoztam, mert én nem emlékeztem rá. Hisz akkor annyi mindent mondtam, hogy konkrétan nem tudom, mire gondolhat. – Azt mondtad, jobban leszek. – mondta. – Akkor nem hittem neked, mert tudtam, hogy meg fogok halni. Most már viszont, hiszek! Tényleg jobban vagyok, bár jobb lett volna, ha a saját erőmből, épülök fel, és nem – szünetet tartott. A mellkasa felé nézett, és oda csapott a kezével. – miatta. – a farkasra gondolt. A halálból hozta vissza. Justin elmesélte, míg az irodában voltunk, hogy a koporsóból szedték ki. Hihetetlen, hogy egy hétig halott volt, aztán visszajött, mintha mi sem történt volna. – Láttam őket. – mondta, maga elé bámulva.

- Kiket? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel.

- A szüleimet. – mikor kimondta, teljesen átéreztem a fájdalmát. Mikor halál közeli élményem volt, én is láttam a halott barátnőmet. – Azt mondták, nem számít, mi vagyok. Amíg a jó úton járok, nem lesz semmi gond. – ismét rám nézett. – Mi van, ha nem fogom tudni irányítani? Mi van, ha elvesztem a fejem, mint az imént?

- Hiszek benned, ahogy a szüleid is! – megfogtam a kezét, ami a pulton hevert, és megszorítottam. – Meg fogod tanulni, hogy irányítsd. Az előbbi, pedig az én hibám volt. Nem kellett volna annyira bepöccennem. – még most is azt mondom, hogy megérdemelte, de ha nem csak a düh vezérel, akkor gondoltam volna arra, hogy ő is elvesztheti a fejét.

- Megérdemeltem. – mondta, és szabad kezével oda nyúlt, ahol megütöttem. Nem volt ott semmilyen piros folt vagy lila. Ha kárt is okoztam benne, az meggyógyult, és nem kell vele foglalkoznia. Ez lenne az a képesség, amit én is elfogadnék! Már annyi sebhely van rajtam, hogy számon tartani nem tudom. – Már csak azt nem tudom, hogy mi lesz Marta-val. – mondta.

- Ő kemény dió! – szólaltam meg.

- Utálni fog! – jelentette ki, és éreztem, hogy kezem alatt az övé, lassan ökölbe szorul.

- Hé! - néztem rá, a tekintetét keresve. – Meg fog békélni! Nagy trauma volt ez neki, de ha felfogja, akkor minden rendben lesz. Örülni fog, hogy mégis élsz! – rám nézett, és fél mosollyal rázta a fejét.

- Nem ismerted ki még igazán. – mondta. – Ha tudatosodni fog benne, hogy mi lettem, akkor engem is gyilkosnak hisz majd. – a szomorú ábrázata zavart. Nem akartam, hogy az ikrek rosszban legyenek. Lehet, hogy Marta utál engem, de beszélni fogok vele, és meggyőzöm, hogy az a fontos, hogy itt van, és nem az, hogy mi lett belőle!   

- Nyugodj meg, én hiszem, hogy szeretni fog téged így is! – mondatom végén elmosolyodtam. Mikor már láttam, hogy ő is mosolyog, újra meg szorítottam kezét.

- Amúgy – kezdett bele egy mondatba, de hirtelen megállt. Mintha elgondolkozott volna, azután tovább beszélt.  – tényleg behúztál Adam-nek? – remek, helyben vagyunk.

- Miért váltasz ilyen gyorsan témát? – kérdeztem.

- Ennyit rólam. Most te jössz! Szóval? – ez volt az a Marko, akit ismertem. Az előző, akivel lelkiztem azt az énjét még nem ismertem. Hisz a fiúk nem igen szeretik a gyenge oldalukat mutatni, de most Marko megmutatta, aminek örültem.

- Igen. – válaszoltam egy szóval. Arcán, egy nagy mosoly keletkezett.

- Basszus. Ilyet kihagyni. – a mosolya még mindig nem tűnt el. – Megérdemelte! Mindig is nagy volt az arca.

- Biztasd csak, hátha máskor is megteszi! – hallottam meg Justin-t, aki a bárpult másik oldalán jelent meg, és felénk tartott.

- Zokszó nélkül megtenném újra! – vágtam rá. Halál komolyan gondoltam. Ha ismét szemétkedne velem, vagy olyanokat mondana, akkor rásegítenék arra, hogy az orra lassabban gyógyuljon, a kelleténél. Justin-t nézve megforgatta a szemét, ami arra utalt, hogy hallotta a gondolataimat.

- Te tényleg megváltoztál. – mondta, a mellettem ülő Marko, akinek még mindig fogtam a kezét. Ezt persze Justin is észrevette, és csak azt nézte, amíg el nem kaptam, és az ölembe nem ejtettem a kézfejem.  

- Mire célzol? – kérdeztem, ismét Marko-ra figyelve. Száz százalékig, meg voltam győződve arról, hogy egy cseppet sem változtam.

- Sose mondtál, olyat, hogy zokszó nélkül megtennéd újra. Sőt, meg sem ütötted volna, akkoriban. Tényleg agresszívabb lettél! – az utolsó mondatára, kitágult a szemem, és teljes döbbenet keletkezett az arcomon. Nem tudtam, hogy reagáljak rá, legyek dühös, hogy nem is vagyok az, vagy értsek egyet? Mivel Marko így kijelentette, lehet, hogy tényleg van benne igazság? Vajon ez ennyire rossz lenne?

- Egyben rossz, és jó is. – mondta Justin.

- Még jó, hogy nem vagy farkas, mert akkor úgy dühöngenél, hogy valakinek baja esne. – jött hátulról a hang. Megfordultam, és Aiden állt ott, Erin-el, az oldalán. A fiú ruhája ugyan úgy, mint Justin-ak meg volt tépázva, és véres volt.

- Indultok. – szólalt meg Erin. Megforgattam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Nem akartam el menni! Csakhogy, mikor Eric megjelent a bejárati ajtónál, intett, hogy menjek. Leugrottam a bárszékről, és annyit mondtam.

- Viszlát, jövőre! – aztán, elindultam az ajtó felé. Nem akartam búcsúzkodni, mert azt már nagyon gyűlöltem! Valószínűleg újra fogságban leszek, és kitudja, mikor szabadulok újra. Mikor Erin-ék mellé értem, rájuk sem néztem csak mentem tovább, amíg el nem értem Eric-ig. Ott hátra pillantottam, és az első, amit észrevettem, az-az volt, hogy Justin nem volt a helyén. Már, mint, ahol az előbb állt ott már nem volt senki. Marko a széken ült, és nézett, Aiden és Erin is ugyan azon a helyen voltak, csak Justin nem. Mindenhol végig futott a szemem, de nem láttam sehol. Úgy tűnik, már ő sem szereti a búcsúzkodást. Visszavezettem tekintetem, és indultam volna tovább, de valaki az utamban állt.

- Azt hitted elengedlek, csak így? – elkapta derekam, magához húzott, és szájon csókolt.  Féltem attól, hogy igen. - mondtam magamban. Tudtam jól, hogy hallja, és e szavak hatására szorosabban ölelt magához. Amíg én kezeimet magam mellett lógattam, az övé át kulcsolta a derekam. Mondhatom azt is, hogy a meglepettségtől nem mozdultak még meg felső végtagjaim. Csakhogy most már tudom, mi történik! Kezeim mintha felolvadtak volna száguldottak, Justin testére. Az egyiket a vállára helyeztem, és markolászni kezdtem, a másikkal pedig, nyakát kaptam el. Tudtam, hogy szempárok figyelnek bennünket, de nem érdekelt! Csókoltam, azt, akit szeretek, és ebben nem volt mit szégyellnem!

- Elég, mennünk kell! – szólalt meg egy kis idő múlva Eric. Elváltunk egymástól, és ahogy kinyitottam a szemem, Justin mosolyával találtam szemben magam.

- Szer… - kezdett bele, csakhogy valaki közbe szólt.

- Hé, kaptok még levegőt? – kérdezte Aiden, és közben hallani lehetett, ahogy kuncog.

- Te nem fogsz, ha nem fogod be! – mondta Justin, és a vállam felett Aiden felé nézett. Mikor visszanézett rám, nem látszott idegesnek, amiért Aiden közbe szólt. Így újra bele kezdett, de ismét bele szóltak.   

- Oké, oké, meg se szólalok. – az én számom, és Justin-én is egy nagy sóhaj hangzott el. Lassan hátra fordultam, és rá néztem.

- Aiden, kussolj el! – hangsúlyoztam. Erin-nek, aki még mindig mellette állt, fülig ért a szája, és nevetni kezdett.

- Remélem, végre megfogadod a jó tanácsot. – mondta nevetve, és könyökével oldalba bökte Aiden-t. Az előbb említett srác, felemelte kezét, és középső ujját mutogatva, bevágva a durcát, indult el a konyha felé. Miután megbizonyosodtam, hogy most már senki nem szól közbe, visszafordultam Justin felé.

- Szóval – kezdte. – szeretlek! – istenem, de rég hallottam ezt. Szinte a nyakába ugrottam, és én is kimondtam a fülébe súgva.

- Gyerünk már, késő van. Holnap úgy is találkoztok, megint! – szólalt meg most Eric. Elhajoltam szerelmemtől, és vadásztársamra kaptam a tekintetem.

- Várj! – mondtam. – Hogy-hogy holnap is?

- Grant fel akar dühíteni. – mondta.

- Mi van? – kérdeztem, és közben megpiszkáltam a fülem, hogy nem e hallottam rosszul.

- Grant fel akar dühíteni. – hangzott el még egyszer ugyan az a mondat. Már biztos voltam, hogy jól hallom, de nem értettem. Justin-ra néztem, akinek közel nem volt olyan értetlenség az arcán, mint az enyémen.

- Nyugi, biztos nem baseball ütővel, és sokkolóval fogja csinálni. – mondta Erin, már mellettem állva. Csakhogy nem engem nézett, hanem Eric-et. Úgy tűnt, fenn áll köztük egy kis feszültség, amit teljes mértékben megértettem. Amíg Erin fogságban volt nálunk, Eric baseball ütővel, Jenna pedig sokkolóval bántalmazta. Legalábbis akkor, mikor ott voltam. Így nem csoda, hogy még mindig pikkel rá e miatt. Vadásztársamnak, csak annyi volt a válasza, hogy rá nézett, kicsit sem sajnálkozó tekintettel, aztán megfogta magát, és elindult.

- Te is menj. – mondta Justin, egy csókot lehet számra, és kezét hátamhoz rakva az ajtó felé lökött.

  Mire visszaértünk a házhoz, már éjfél is elmúlt. Marta, amilyen gyorsan csak tudott, a hálók felé vette az irányt, és meglepetésemre, most nem testvére szobájába ment, hanem a sajátjába. A nagyi elmondta, hogy holnap, vagyis ma, Grant-el töltöm a napot, és pár falka tagjával. Csakhogy ő is csak annyit mondott, mint Eric. Grant fel akar dühíteni! Ennyi volt. Többet nem akartak velem megosztani. A szobám ajtajához érve, kinyitottam beléptem rajta, azután pedig becsuktam, és felkapcsoltam a lámpát. Az ajtóval szemben állva vettem egy mély levegőt, és a szoba belseje felé fordultam. Minden ugyan ott volt ahol hagytam. Megszabadultam kabátomtól, letettem, és leültem az ágyra, amiből inkább lefekvés lett. Hisz tíz percen belül el is aludtam.

  Grant már eléggé, feldühített ahhoz, hogy utáljam miatta. Folyton csak beszél és beszél, badarságokat. Az arcom lángol az idegességtől, és a kezeim is már ökölbe szorultak. Veszem a mélyebbnél mélyebb levegőket, de semmit nem használ. Neki fogok menni Grant-nek, és nem fog megállítani senki!

- Zoe! – a nevem a távolból hangzott el, de nem figyeltem rá. Csak Grant-ert néztem, és tudtam, hogy sikerült neki. Feldühített! – Zoe! – már közelebbről hallottam, de még mindig nem foglalkoztam vele. Hirtelen megindultam Grant felé, aki már farkasát uralta. Csak szaladtam felé, és a földbe akartam döngölni. Az sem érdekelt, hogy valószínűleg erősebb, mint én, mert tudtam, ha bízok magamban, akkor legyőzhetem. Mikor oda értem hozzá, könnyebb dolgom volt, mint amire számítottam. Szinte alig ért hozzá öklöm, de ő már borult is a talajnak, és súlya alatt recsegtek-ropogtak az ágdarabok. Nem vártam, meg míg felkel, fölé kerekedtem, és ütöttem farkas ábrázatát. – Zoe! – hangzott el újra a nevem, de ismét csak messziről hallottam. Az ütéseim hatására, öklömben tompa fájdalmat kezdtem érezni. Grant pedig csak tűrte, amit csinálok vele. Elvesztettem az önuralmam, és senki nem állított meg. Saját magamat, sem tudtam megállítani! Újra és újra bevertem neki, de már azt sem tudtam miért csinálom. Mintha már nem is én irányítottam volna magam. A következő ütés, ami már félúton járt, hirtelen meg torpant. A mellkasomba szúró fájdalom hasított, és ez magakadályozott a felső végtagom mozgását. Lehajtottam a fejem, és meg láttam egy oda nem illő dolgot. Az után pedig éreztem, hogy valami felfelé jön a nyelőcsövemben. Pont olyan érzés volt, mint mikor valaki hányni készül, csakhogy ez most nem az volt. A szám hirtelen kinyílt, és kijött rajta, aminek ki kellett. A két mellem között, egy nyíl fúrta be magát, ami a hátamon hatolt be. A vér, ami pedig a számon távozott, Grant-re folyt. Az arcát néztem, ami szint úgy véres volt, de nem csak az enyémtől. Szemei csukva voltak, és arca kezdett visszaváltozni emberivé. Próbáltam magam tartani, de nem ment, és oldalra borultam. – Zoe! – a hang már mellettem volt. Oldalamon feküdtem, és a hátamhoz meleg kezek értek. Pont azon a helyen, ahol a nyíl befurakodta magát. Éreztem, hogy a tárgy megmoccan, és mintha letörne a vége. A kezek szorosan rátapadtak a hátamon lévő bemeneti sebre, azután, pedig az elől lévő sérülést is lefogták. – Minden rendben lesz. – mondta a hang, ami Justin-hoz tartozott. Lassan fordítottam a fejem felé, hogy lássam arcát. Mikor tekintetem elérte az égboltot, fölém hajolt. Ez, nem ő! Ez nem Justin volt. Az arcán gúnyos mosoly virított, és egyre közelített felém. Mikor már a szája a fülemet súrolta, megszólalt. – A harapástól meggyógyulsz. Aztán pedig velem maradsz! – morogni kezdett, és már csak éles fogait éreztem, ami átszakítja bőröm.   

Szemeim kipattantak, és hirtelen felültem. Kezeim automatikusan a mellkasomhoz kaptam, és tapogattam a seb után. Se nyíl se seb nem volt. Nem voltam véres, és nem fájt semmim. Álmodtam. Megint álmodtam, ami csak egy valamire utalt. Davon, akcióba lendült! A legelső ilyen álmomnál, fekete vér folyt belőlem, és Riley meghalt. A másodiknál, megtámadott egy farkas, egy igazi farkas, és nem sokkal később egy újabb lány halt meg. Ha jól emlékszem a nevére, Amanda volt. Meg persze volt még jó pár ilyesféle álmom, bár nem mindegyiknél volt haláleset, vagy csak én nem tudok róla. Felálltam, és ránéztem az új digitális órámra. A nagyitól kaptam, egy hónapja, mert azt hitte, hogy egy kis ajándéktól majd megenyhülők. Ez persze nem így lett, de az órát megtartottam. 8:34-et mutatott, ami annyit jelentett, hogy még volt időm lezuhanyozni reggeli előtt. Persze a tus alatt is egész végig csak az járt az eszem, hogy ma valami történni fog, ami nem lesz jó. Hisz azt mondták, hogy Grant fel akar dühíteni, ami az álmomban meg is történt. Bár azt kétlem, hogy Grant ilyen könnyen adná magát, mint ahogy történt, épp ezért ma mindenre nagyon oda fogok figyelni. A legfontosabb pedig! Nem fogom hagyni, hogy feldühítsenek! Nyomtam a kezembe tusfürdőt, a két tenyerem között egy kicsit felhabosítottam, és végig húztam testemen. Mikor a nyakamhoz értem, a kezem, azon a helyen marad ahol Justin megharapott. Még mindig viseltem a heget, bár halványan látszott. Mindkét kezem, a vállam, és a nyakam közti helyre csúszott. Fejem hátra hajtottam, és hagytam, hogy vízcseppek hada árasszon el. Behunytam szemem, és elképzeltem, ahogy ő mos végig, érintése pedig mindenhol bőrömbe ég. Mintha ott állna mögöttem, és a levegő, amit kilélegez, nyakamat súrolná. Persze mindez csak a képzeletem játéka, amiből jobb, ha visszacsöppenek a valóságba. Szemem kinyílt, és a tény, hogy valami rossz történik ma, ismét megcsapott. Elzártam a vizet, felöltöztem, még visszamentem a szobámba letettem a vizes törölközött, aztán megfogtam a kabátom, és elindultam lefelé.

Mikor leértem, elsétáltam az ebédlőig, de mikor léptem volna be az ajtón, megláttam valakit. Pont ott ült ahol tegnap, és ha lehet, még többen voltak most körülötte. Az orra be volt kötve, és alul, ahol az orrlyuka volt, látszott, hogy a színskála sok színét viselte. Elgondolkoztam, de egy másodperc után arra jutottam, hogy inkább kihagyom a reggelit. Nem azért mert megijedtem, hogy mindenki rám támad majd. Inkább azért, hogy kerüljem a konfliktusokat. Az ebédlő pedig most egy olyan övezet, ahol ezt nem tudnám elkerülni. Távoztam, még mielőtt valaki észrevett volna, és a bejárati ajtóhoz mentem. Az elmúlt két hónapban, ha egy kicsit is megközelítettem, Eric, Jenna, a nagyi vagy éppen Mrs. Woods megjelent. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Fejem hátra fordítottam, és körül néztem. Senkit nem láttam, így a kezem a kilincsre raktam, és lenyomtam. Kiléptem, és gyorsan bezártam magam mögött. 

- Csak nem szökni készülsz? – úgy megijedtem a hirtelen jött hangtól, hogy ereimben megfagyott a vér. Oda kaptam a fejem ahonnan a beszéd jött. A veranda bal oldalánál a háznak támaszkodott, és keze mellkasa előtt össze volt kulcsolva.

- Úr isten Baz. – mondtam. – A frászt hoztad rám! – beszéltem tovább, és közben felvettem a kezemben lévő kabátot.

- Szóval, szökünk, szökünk? – kérdezte, és közben emelgette szemöldökét.

- Nem, csak a benti levegő már elég állott. Ideje lenne egy kis szellőztetésnek. – mondtam, és a végén elmosolyodtam, ahogy ő is.

- Jól van, remélem, a friss levegőn jobban érzed majd magad. – elindult felém, és mikor odaért, megkérdezte. – Indulhatunk?

- Hová? – kérdeztem rá rögtön.

- Egy kis tréningre. Viszlek Grant-hez, aki fel akar dühíteni. – mondta még mindig mosolyogva. Ez a rohadt mondat, már magába felidegesít!

  Húsz perc séta után, megérkeztünk. Legalább is Baz szerint. Úgy véltem, hogy körül belül az erdő közepén lehettünk, és senki nem volt a közelünkben. Amíg vadásztársam valamit hevesen keresett a földön, én addig egy fának támaszkodva figyeltem.

- Biztos jó helyen vagyunk? – kérdeztem.

- Igen. – mondta. – Valahol itt lesz. – mondta tovább, és még jobban kereset valamit.

- Még is micsoda? – kérdeztem, de közben elnéztem az egyik irányba, és mire visszatért tekintetem, már tudtam, hogy amit Baz keresett megtalálta.

- Ezt. – mondta, és még jobban kitárt egy kis ajtót, ami nagyon a környezetébe olvadt. Sose vettem volna észre, hogy a föld belsejébe nyílik egy járat. Közelebb mentem, és bele néztem. Lépcső vezetett lefelé, a korom sötétbe.

- Mi ide le fogunk menni? – kérdeztem Baz-ra nézve, aki csak bólintott egyet. – Ott nem lesz büdösebb, mint a házban? – bár ez izgatott a legkevésbé, da valamiért meg kellett kérdeznem. Persze a válasz nem nagyon érdekelt.  Emlékszem, hogy Justin-ék háza alatt is nyílt egy ilyen, és máig nem kérdeztem meg, hogy miért van az ott. Lehet, hogy itt lenne az ideje?

- Csak menj! – parancsolt rám Baz. Vettem egy mély levegőt, és elindultam. Az utolsó pár lépcsőfokon óvatosan léptem le, mert már nem láttam őket. Felnéztem, hogy Baz elindult-e lefelé, de őt sem láttam, addig, amíg hirtelen némi világosság nem jött. Mikor Baz leért mellém, a kezembe nyomott egy elemlámpát, és mondta, hogy kövessem. Felkapcsoltam a lámpát, és tettem, amit mondott. Utána mentem. 

49.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami hosszú lett. Remélem tetszeni fog, és írtok sok komit. Az előzőket, nagyon köszönöm, jól estek! A következő fejezet, azt még nem tudom, hogy mikor lesz, de megpróbálom, hamar hozni. A véleményetekre kíváncsi vagyok, szóval tényleg írjatok, hogy tudjam, mit gondoltok. Puszillak titeket! 

~Ann.xd

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”

  Az szobámban vagyok, és az ablakon nézem, ahogy a többiek elmennek. Két hónap alatt, ez a rutinommá vált. Nézem azokat, akiket nem tartanak bezárva. A csupasz fák miatt elég sokáig tudnám őket kémlelni, de a lenyugvó nap, hamar sötétséget hoz, ami nem ad rá lehetőséget. Ezek után, csak egy dolog történhet.

- Vacsora! – hallottam meg rögtön. Pontosan, minden nap ugyan ez történik. Romy kiabál, és mire kinyitom, az ajtót addigra ő már sehol sincs. Most is ugyan úgy történt. A folyosó üres volt, én becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam rajta. Marta ajtaja előtt eljőve, megint sírni hallottam. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, akit a házba száműztek, hanem őt is. Mikor Baz-al találkoztam,  ő mesélte, hogy Marta depresszióval küzd, és a nagyi nem engedik ki, amíg jobban nem lesz. Bár minden egyes szót úgy kellett belőle kihúznom. Úgy viselkedett, mint, aki hamar le akar koptatni. Ami be is bizonyosodott, mert mikor Justin-ról kérdeztem, csak annyit mondott, nem tudom, mennem kell, azzal elslisszolt, és nem is láttam azóta. Úgy éreztem mindenki titkolózik, ami nagyon nem tetszett. Grant is megjelent egyszer a háznál, de mire az emeletről leértem, addigra elment. Kérdeztem a nagyit, hogy miért volt itt, amire nem is válaszolt. Csak elment mellettem, mintha nem is szóltam volna hozzá. Utáltam az egész helyzetet, azt meg főleg, hogy Justin nem volt mellettem. Beszéltem hozzá párszor, ahogy ő mondta, de számomra semmit nem jelentett. Mivel én nem hallottam őt, semmit nem értem vele. Jobban hiányzott, mint azt el tudtam képzelni. A folyosó végéhez érve lementem a csigalépcsőn, és elsétáltam az ebédlőig. Mikor bementem, az első, akit megláttam, Adam volt. Sok ember ült körülötte, és hallgatták, amit mond. Biztos voltam, hogy ugyan azt csinálja, amit szinte minden nap. Arra buzdítja az embereket, hogy ne egyezzenek bele, hogy újra egyezséget kössön a nagyi Grant-el. Mikor én ezt meghallottam nagyon örültem, mert akkor nem kell attól féljek, hogy egyszer Justin-t megöli egy vadász. Csakhogy az örömöm nem tartott sokáig. A nagyi tudatta velem, hogy ez csak Grant falkájának szól. Justin pedig nem a falka tagja. Szóval az örömöm nem tartott sokáig, de így is azt akartam, hogy az egyezséget megkössék.

Az ételek felé vettem az irányt. Bár az étvágyam nem volt túl jó manapság, de mindig leküzdöttem pár falatot a torkomon. Elvettem egy tálcát, és ráraktam egy poharat, tányért és evőeszközt. Két étel közül lehetett választani, de egyik sem nézett ki túl jól.

- Ez a zabkása rosszabb, mint reggel volt. – jelent meg mellettem Romy, aki fogta a tányért, és a szemetesbe borította róla az ételt. Vörös haját, mint mindig befonva viselte, és ahogy rám nézett barna szemeivel, rögtön mosolyogni kezdett. Az arcán lévő számtalan szeplő, valahogy szebbé tette. – Azt hiszem megkönnyítettem a választásod. – mondta. Romy-t három nappal az után ismertem meg, hogy a ház rabja lettem. Mint kiderült, ő már régebb óta van itt, mint én. Párszor láttam őt kiképzéseken, de sosem beszélgettem vele. Csakhogy már akkor is feltűnt, hogy milyen fiatal. Még csak tizenhat éves, és úgy bánik a pisztollyal, mint egy profi. Ő itt a legfiatalabb, de ez csak a külsején látszik. Ha arról van szó, tud felnőttesen viselkedni, nem úgy, mint a kortársai. Oda álltam a nagy fazék elé, és szedtem magamnak egy kevés húsos tésztát. Megvártam, amíg Romy is szed magának egy új tányérra, azután elindultunk a hely felé, ahol ülni szoktunk. Ahhoz, hogy eljussunk az asztalig, el kell mennünk Adam mellett, aki már az imént engem nézett. Próbáltam nem rá nézni, ami sikerült is, és már kezdtem örülni, hogy most egy szót sem szólt hozzám, de alig tettem meg pár lépést már hallottam undorítóan mély hangját.

- Miatta, és a korcs barátja miatt vannak a problémák. – hirtelen megálltam, és éreztem, hogy Romy nekem jön. Az agyamat megint kezdte elönteni a düh, ami mostanság gyakran megtörténik. Pont kiképzésen jött rám legelőször, mikor Romy-val küzdöttem. Szegény lányt a padlóra nyomtam, és a nyakát szorítottam. Csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, mikor már Eric ott volt, és szedett le róla. Mindig Adam szavait hallottam az előtt, hogy elveszteném a fejem. Olyan szavakkal illet engem, vagy Justin-t, hogy teljesen eldurran tőle az agyam. 

- Mit mondtál? – kérdeztem, miközben megfordultam, hogy vele szemben legyek. Felnézett rám, és elmosolyodott.

- Az igazat. – mondta, és hátra dőlt a székén. A kezemben lévő tálcát egyre szorosabban fogtam. Dühített, azzal az önelégült képével, és vigyorával. Elindultam felé, hogy most végre ne másban, hanem benne tegyek kárt.

- Zoe, hagyd. – mondta Romy megfogva a karom. Nem érdekelt mit mond, rántottam egyet kezemen, hogy elengedjen, és tovább mentem. Megkerültem a kör asztalt, leraktam a tálcám, és Adam fölé álltam. Hintázott a széken, és úgy nézett fel rám. Az a rohadt mosoly még mindig virított rajta, de most egyszer és mindenkorra letörlöm az arcáról.  

- Nincs itt semmiféle probléma. – mondtam, és kezem az asztalra csaptam.

- De igen van. – mondta. – Mióta te feltűntél, azóta elég sok problémát hoztál a nyakunkra. - hallatszott a hangjában, hogy mennyire megvet. Lenéztem a földre, és hirtelen ötlettől vezérelve, a lábfejem, a szék aljához raktam, ami a levegőben volt, és meglöktem. Ennek hatására, Adam elvesztette egyensúlyát, és hátra borult. Még mielőtt felállt volna, fölé álltam, egyik lábam átvetettem a másik oldalára, és közelebb hajoltam hozzá. Bal kezemmel megmarkoltam a pólóját, és már készítettem az öklöm, hogy behúzok neki egyet, de valaki megzavart azzal, hogy a nevemet kiabáltam.

- Zoe Wilson. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a nagyi állt tőlünk nem messze. – Indulj, el kifelé. – kiabált még mindig. Közte, és Adam között ingázott a tekintetem. Kezem még mindig készen állt az ütésre, amit meg is tettem. Itt volt az alkalmam, hogy megtegyem végre, és az sem érdekelt, hogy a nagyi ennek szem tanúja. Nem akartam elszalasztani. Ahogy az öklöm összetalálkozott az orrával, éreztem, hogy reccsen egyet. Miután elvettem a kezem, és felálltam, a nagyira néztem. A feje vörös volt az idegességtől, és kezét felemelve az étkező ajtaja felé mutatott. Az ütés hatása miatt, már nem éreztem magam dühösnek, inkább boldog voltam, amiért végre megtettem. Mikor kiléptem az ajtón, meg akartam fordulni, de nem tudtam, mert a nagyi megfogta az felkarom, és a bejárat melletti szobába húzott. Mikor oda értünk belökött rajta, és hangosan csapta be az ajtót. Megfordultam, és azonnal jött tőle a kérdés. 

- Mégis mi van veled? – nem volt egyértelmű számomra mégis mire céloz.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Ne játszd nekem itt a hülyét. – jött egy lépéssel közelebb. - Először majdnem megölted Romy-t, aztán…

- Nagyi, ne túlozz már. – vágtam bele szavába.

- Ha Eric nem szed le róla, akkor te megfojtod. – magyarázta.   

- Nem igaz. – kiabáltam rá. Nem akartam megölni, csak egy kicsit elszaladt velem a ló. Adam beszólása felidegesített, és csak a düh irányított akkor. Romy-tól bocsánatot is kértem, nem is egyszer.

- Hetty. – jött be Mrs. Woods a szobába.

- Ne most. – mondta a nagyi, és csak engem nézett. Csakhogy Woods nem ment ki, hanem a nagymamám mellé állt.

- Ideje, hogy végre kiengedd. – mondta, amire a nagyi szúrós tekintetet lövellt felé.

- Nem. – mondta artikuláltan. 

- Azért viselkedik, így mert már kezd megörülni a bezártságtól. – mondta, amire én rákaptam a tekintetem. Megörülni? – kérdeztem magamban. – Két hónap hosszú idő, ő még fiatal, és valahogy próbálja feldolgozni, ami körülötte történik. – mintha a pszichiátert hallanám, akinél voltam, mikor Riley meghalt.

- Agresszivitással? – mikor ezt meghallottam, akkor pedig a nagyira kaptam a szemem.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de még mindig itt vagyok. – mondtam. – Nem vagyok se örült – mikor ezt mondtam Mrs. Woods-ra néztem. – se agresszív. – azután pedig vissza a nagyira. Jó, mostanában csináltam dolgokat, de akkor sem vagyok, se örült, se agresszív.

- Zoe, most menj el! – nézett rám a nagyi, olyan komoly arccal, amilyennel csak tudott. – Később majd még kapsz egy jó nagy fejmosást. – mikor ezt mondta, oda ment az ajtóhoz, és kinyitotta. Úgy tűnt tényleg azt akarja, hogy elmenjek. Mikor kiléptem az ajtón, a nagyi még megragadta a karom. – Egyenesen a szobádba menj. Nem akarom, hogy megint kárt tegyél valakiben.

  Azt tettem, amit a nagyi mondott. Körülbelül egy órája a szobában ülök, és csak gondolkozok. - Tényleg agresszív lennék? – csak ezt kérdezgettem magamtól. Tény, hogy mostanában elég hamar eldurran az agyam, de ez még nem azt jelenti, hogy az vagyok. Vagy mégis? A kopogás zökkentett ki a gondolkozásomból. – Gyere. – mondtam, és biztos voltam abban, hogy a nagyi jön a fejmosás miatt, de tévedtem. Az ajtón Romy jött be, és csak nézett rám, amíg meg nem szólalt.

- Te nem vagy normális. – mondta, és közben a fejét rázta. – Adam orra eltört. – mikor kimondta, nem éreztem sajnálatot. Megérdemelte, a sok mocskolódó mondata után. Rántottam egyet a vállamon, ezzel arra utalva, hogy kicsit sem érdekel. Oda jött, és leült mellém az ágyra. – Gondolom Mrs. Wilson, jól kioktatott. – megráztam a fejem.

- Nem, mert Mrs. Woods megjelent. – mondtam, és tovább beszéltem. – Azt mondta, ideje, hogy kiengedjen, de a nagyi rögtön, nemet mondott.

- Pedig én úgy hallottam, hogy ilyen korra már kienged. – Romy-ra kaptam a fejem.

- Kitől hallottad ezt? – kérdeztem.

- A nagyanyádtól. – mondta. – Csak foszlányokat hallottam, de azt biztos, hogy Baz-al beszélt.

- Mikor? – tettem fel egy újabb kérdést.

- Egy hete. Mikor telihold volt. – elgondolkozott mire kimondta.

- Baz itt volt, és még csak meg sem keresett? – magam elé bámultam. Mintha minden olyan embert, akivel Justin kapcsolatban van, és én is ismerek, el lenne tiltva tőlem. Akkor már érteném, hogy miért, akart tőlem olyan gyorsan megszabadulni Baz a múltkor, és miért nem mondott semmit Justin-ról. Valaki hirtelen kivágta a szoba ajtaját, és berontott. Ez volt a nagyi. Romy-ra aztán rám nézett.

- Öltözz fel, lent találkozunk. – azzal el is ment, maga mögött becsapva az ajtót.   

- Ez most. – csak ennyit tudtam mondani. Azt jeleni, hogy végre kimehetek? – kérdeztem magamban. Romy felállt, és rám mosolygott.

- Úgy tűnik, most átteheted a lábad a küszöbön. – hirtelen felálltam, és elővettem a kabátom, ami már igen csak el volt süllyesztve. Felkaptam, és otthagyva Romy-t, rohantam lefelé. Belül ujjongtam örömömben, az arcomon pedig egy mosoly jelent meg. Már csak egy dologtól lennék boldogabb, ha Justin-nal is találkozhatnék. Két hónap alatt sok minden változhat. Vajon ugyan úgy néz ki, mint eddig? Vagy talán változott a külseje? Az enyém minden bizonnyal, nem. Ami új rajtam, az-az a heg, amit a műszerfal lefejelése miatt szereztem. Azon kívül, olyan maradtam, amilyen voltam. Mikor leértem a lépcső aljára, a bejárati ajtó tárva nyitva volt. A nagyi már ott állt, és engem nézett.

- Igyekezz. – mondta. Oda siettem, és mikor átléptem a küszöbön, megcsapott a friss levegő. Akaratlanul, de ismét elmosolyodtam. Félig meddig, ismét szabad embernek éreztem magam.

A nagyival átvágtunk az erdőn, és mikor kiértünk az útra ott állt egy Jeep. Mikor beszálltunk az autóba, láttam, hogy a volánnál Eric, a hátsó ülésen, közvetlen mellettem, pedig Marta ül. 

- Ő minek jön? – szólalt meg Marta. Úgy tűnik, még most sem vagyok a szíve csücske. – Mégis hová megyünk? – erre én is kíváncsi lettem volna.

- Majd megtudjátok, ha oda értünk.

 Húsz perccel később, megérkeztünk egy olyan helyre, amit elég hamar felismertem. A parkoló most üres volt, nem úgy, mint, legutóbb. Justin-al voltam itt legelőször, mikor elhívott vacsorázni. Csakhogy nem lett belőle semmi. A Piel de Lobo étterem, táblája, most más volt, mint a múltkor. Egy fehér alapon, fekete betűkkel készült a felirat, és egy farkas fej is társult az írás mellé. Két oldalán pedig lámpák világították meg. Ahhoz képest, hogy még nincs olyan késő, elég kihalt a hely. Vajon miért jöttünk ide?

- Itt maradtok, amíg nem jelzünk. – mondta a nagyi, de mire megszólalhattam volna, Eric-el együtt kiszálltak a kocsiból. Néztem, ahogy távolodnak, amíg egy hirtelen jött fény meg nem vakított. Megdörzsöltem a szemem, és mikor kinyitottam láttam, hogy Marta bekapcsolta, a beltéri világítást. Mikor rá néztem, láttam, hogy a szemei, a sok sírástól, vörösek voltak, arca pedig sápadtabb volt a kelleténél. Haja egy laza kontyba volt fogva, de így is látni lehetett, hogy már lenövésben van a fekete szín. Eredeti hajszíne, lassacskán visszaveszi az uralmat.

Tíz perc elteltével, a nagyiék még nem értek vissza, és semmilyen jelet sem láttam. A csend, ami köztem, és Marta között volt, már eléggé kínosnak éreztem. Mégis miről beszélgethetnénk? Kérdezzem meg, hogy „hé depressziós vagy még”? Biztos, hogy nem ez lenne a legjobb kérdés. Nincs közös téma, és még csak barátoknak sem mondanám magunkat. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ő valószínűleg a pokolba kívánna egy erőltetett beszélgetést. Főleg velem. Oldalra fordítottam a fejem, és a nézelődésem közepette megpillantottam egy sötét alakot. Arcomat majdnem neki nyomtam az ablaknak, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Mikor már biztos voltam, hogy egy ember áll ott, és minket néz, megszólaltam.

- Hé, valaki figyel minket. – mondtam, de nem vettem le tekintetem a sötétben lévő alakról.

- Hol? – kérdezte Marta, és éreztem, hogy közelebb jön. Ujjamat, az üvegnek támasztva, mutattam neki az irányt. Lassan felé fordítottam a fejem, de mire oda ért, az ajtó tárva nyitva volt, és Marta-nak csak hűlt helyét találtam. Újra kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy Marta előbukkan, és az alak felé rohan.

- A francba! – mondtam hangosan, és már nyitottam az ajtót, hogy utána szaladjak. – Marta! – kiabáltam. Nem tudom, hogy ki lehet az-az alak, de úgy tűnt nem rémült meg a felé futó Marta-tól. Már csak pár lépésnyire volt tőle, mikor megfordult, és elindult. Vadász táras pedig nem hagyta. Ráugrott a hátára, és mindketten előre borultak. Mire oda értem, Marta már kiabált az alatta lévő alakkal, aki még mindig hason feküdt a talajon.

- Miért figyelsz bennünket? – kiabált, közben megragadta a haját, és hátra húzta a fejét. Épp akkora volt a frizurája mérete, hogy Marta erősen bele tudjon kapaszkodni. Ahogy feljebb húzta a fejét, közelebb hajolt hozzá, és pár másodperc múlva, szinte lelökte magát, a férfiról. Arcán a döbbenet látszott, és a hátsó felén ülve, a kezei segítségével hátrálni kezdett. - Úr isten. – nyögte ki. – Ez…ez nem lehet. – rázta a fejét. Csodálkozva néztem, amint Marta hátrál, és közben a fejét rázva, még mindig a fickón tartja tekintetét. Mégis ki lehet ez, hogy ennyire összezavarta Marta-t? A férfire néztem, aki lassan megfordult, és felült. A fejét nem emelte fel, ezért én még nem tudtam beazonosítani. A lámpák, amik az étterem tábláját világították meg, alig ért el ideáig, de már így is sokkal jobban láttam, mint az autóból. Valószínűleg barna haja van, ami Marta miatt eléggé szanaszét áll a feje tetején. Farmert, bakancsot, és bőrdzsekit viselt. Mikor a feje megindult felfelé, és teljesen kirajzolódott arca, a szemeim kikerekedtek, és a szám o alakot formált.

- Te… - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ahogy Marta mondta az előbb, ez nem lehet. Mégis, hogy a francba kerül ő ide?

- Zoe. – hallottam meg a nevem, de nem reagáltam rá. Csak őt tudtam nézni, az arca a szemei. Mindene ugyan úgy nézett ki, mint, mikor legutoljára láttam. Azzal, különbséggel, hogy most nem borította vér. – Mi folyik itt? – hallottam a nagyi hangját már magam mellett. – Ó, már értem. – vágta rá. Ez az utolsó pár szava úgy hangzott, mintha ő meg sem döbbenne, azon, hogy ki ül velem szemben. Rá néztem, de nem csak ő állt ott. Eric, Grant, és ahogy még hátrébb fordítottam a fejem, megláttam Aiden-t, Erin-t, és Justin-t is. Ha most nem ilyen helyzetben lennék, akkor már rég a nyakába ugrottam volna. Csakhogy most jobban érdekelt az, hogy került ide, Marko, aki élőbb, mint valaha.

- A picsába. – mondta Aiden. – Azt hiszem rá nekem kellett volna figyelnem. – mutatott Marko felé. Teljes testemmel a nagyi felé fordultam.

- Hogy lehetséges ez? – mutattam felé, mert még mindig nehezemre esett elhinni, hogy itt van.

- Ez hosszú történet. Most legyen elég annyi, hogy él. – mondta.

- Nem. – vágta rá Marta. Még mindig a földön ült, de már lábát a mellkasához húzta, és kezével átfogta. Rajta tényleg látszott, hogy nem hiszi el. Olyan volt mintha azt hinné, hogy csak hallucinál. Marko oda mászott mellé, és megfogta a vállát.

- Húgi. – mondta, neki lágy hangon.

- Ne! – ordított, hirtelen felpattant, és elrohant.

- Eric menj utána. – utasította a nagyi. Marko felállt, és látszott, hogy szomorú húga miatt.

- Mégis, hogy lehetséges ez? – kérdeztem ismét, de most csak rendes választ fogadok el.

- Zoe. – szólított meg Justin. Felé fordultam, és láttam, hogy elindul az irányomba. Mikor már közelebb volt hozzám, láttam, hogy arca borostás volt. A kérdés, amit még a házban tettem fel magamnak, arra igen a válasz. Justin megváltozott. Sokkal, de sokkal férfiasabb lett, mint volt. Legalább is külsőre. – Marko, már közénk tartozik. – értetlenkedve néztem rá. Mi az, hogy közénk tartozik? – kérdeztem magamtól. Csakhogy nem kellett sok idő, hogy felfogjam, mit is jelent. Marko-ra kaptam a tekintetem.

- Te is? – csak ennyit kérdeztem, mert tudtam, hogy úgy is tudja, mire gondolok.  

- Igen. – bólintott egyet, de az arcán láttam, azt, hogy nem nagyon szereti mostani énjét. Még közelebb akartam menni hozzá, hogy megöleljem, de eszembe jutott még egy kérdés.

- Mióta vagy ilyen? – ez egy fontos kérdés volt. Hisz, basszus ő meghalt, mégis, hogy lett ilyen. Még temetése is volt, amit nem is bírtam sokáig.  

- Több mint két hónapja. – válaszolt.

- Várj. – elgondolkoztam. – Már az előtt ilyen lettél, hogy bezártak engem a házba? – bólintott, ami miatt ismét éreztem, hogy elönti az agyamat a düh. Mégis miért nem szóltak róla? - Ti, mind tudtátok? – néztem körül. Mikor bebizonyosodott, hogy igen, mindenki tudta, Marko mondott még valamit, amivel még rátett egy lapáttal.

- Nem is akartam, hogy megtudjátok. Te se, és Marta se. – összeszorítottam a kezem, és öklöm már lendült is Marko arcába. Ma ez már a második volt. Az elsőt, amit Adam kapott, azt szinte meg sem éreztem. Csakhogy ettől a másodiktól, lüktetni kezdett a kezem, és tompa fájdalom csúszott az ujjaim hegyétől, egészen az alkaromon át, a könyökömig. Ujjaimat ki-be csukogattam, amíg el nem múlt az érzés. Azután megszólaltam.

- Hogy mondhatsz, ilyet? – kiabáltam rá. – Azt hittem számítok neked annyira, hogy tudjam az igazat. – ordítottam. – Marta pedig, a testvéred. Láttad milyen passzban van. Ez miattad van! A halálod miatt! – mivel most Marta nincs itt, mert valószínű, hogy nem messze innen valahogy sír, úgy éreztem az ő pártját is fognom kell. – Megérdemelt volna annyit, hogy tudja, a bátyja életben van, még ha más is lett. Megérdemelte volna, ahogy én is! – mutattam magamra. Még mindig nem nézett rám, ami az illeti, a feje még mindig ugyan abban a szögben állt. Mikor megéreztem egy kezet az alkaromon, ami éppen hátra húzz, tudtam, hogy Marko, még nem uralja a farkasát. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Justin két lépéssel elém állt. Azok után, hogy behúztam, és ordibáltam Marko-val, nem akartam, hogy, csak azért mert nem bír uralkodni magán, bárki is megvédjen. Kiléptem Justin mögül, és mellé álltam.

- Menj hátrébb. – mondta, de csak Marko-n tartotta a szemét. Mintha én is ezt mondtam volna neki, mikor megjelentek a háznál két hónapja. Ő mit is mondott? Ja, igen.

- Nem. – vágtam rá.

- Ne most hősködj, kérlek. – ugyan az. Ugyan az a párbeszéd, zajlott le köztünk.

- Te se. – mondtam. Marko pedig ebben a pillanatban felemelte a fejét, és most először láttam sárgán izzó szemeit.

- Fogd. Be. A szád. – minden egyes szót kihangsúlyozott, miközben engem nézett.

- Erin, megkérhetlek. – hallottam meg hátul Grant hangját, de nem tudtam mire is kérhette meg, addig a pillanatig, amíg meg nem fogta a karom, és el nem húzott onnan.

- Ne. – néztem Erin-re, és mire tekintetem visszaért, Marko morgott egyet, és azon nyomban Justin, és Aiden is rávetette magát.

- Gyerünk. – húzott Erin, de én még mindig a fiúkat néztem. Marko, Aiden-t lerúgva magáról, próbált előnyt kovácsolni magának. Farkas lett, az igaz, de ahogy harcol, látszik, hogy a vadász ösztöneit még mindig benne vannak. A nagyi, és Grant csak álltak, mint akiknek földbe gyökerezett a lába. Nem szóltak, és nem csináltak semmit, csak néztek. Hallottam az ajtó nyikorgását, Erin rántott rajtam egyet, és belökött a bejáraton. Szerencsére nem estem el, ezért megpróbálkoztam kijutni, de nem sikerült. Erin becsukta az ajtót, és elé állva védte azt.  

- Engedj ki. – mondtam.

- Nem tehetem. – rázta a fejét. – Tudod, Marko feltűnően erős, és nem tudnád legyőzni azzal, hogy behúzol neki. – mondta. Ezt utáltam a legjobban. Valaminek én voltam az okozója, és nem tehettem semmit. Nekem köszönhetően lett mérges annyira, hogy átváltozzon. Persze megérdemelte, amit kapott tőlem, de úgy látszik megint elszaladt velem a ló. Lehet, hogy tényleg agresszív lettem! Hátat fordítottam, és elmentem az ajtótól. Szétnéztem, hogy hol találhatok magamnak egy helyet, de mindenhol csak üres székek voltak. Olyan kihalt volt, mint a parkoló. A fény egyszerűen tökéletes volt, egy vacsorához. Minden asztalon, volt egy gyertya, a nagyobb asztalokon, kettő, három is helyet kapott. A plafonról logó lámpák, halványabban világítottak a megszokottnál, de ez szebbé tette a helyet. Pont mellettem, jobbra, egy lépcső helyezkedett el, ami egy galériára vezetett. Egy fekete vas korlát, irányított fel a lépcső mellett, ahogy a tetejére ért, elfordult, és balra haladt tovább, amíg meg nem állította a fal. A galéria alatt, számos asztal helyezkedett el. A gyertyán kívül, még, evőeszköz, pohár, szalvéta és a kihagyhatatlan fehér abrosz, hevert az asztalon. Velem szemben, körülbelül tíz lépésnyire, egy lengőajtó helyezkedett, ahol valószínű a konyha van. Baloldalon, egy hosszú bárpult helyezkedett, ami előtt több magasított szék volt. A többi helyen pedig, bőr fotelek, és kanapék, amik elé kis körasztalokat helyeztek. A bárnál kinéztem magamnak egy már kihúzott széket, és elindultam, hogy rá üljek. Mikor felültem a székre, magam elé bámultam, és néztem a sok polcon heverő italt. Voltak pezsgők, borok, sörök meg persze a röviditalok.

- Kérsz valamit inni? – foglalt helyet mellettem Erin. Bólintottam, és megszólaltam.

- Valami erőset. – mondtam.

- Isaac. – mondta hangosan Erin.

- Ne kiabálj, hallak. – a hang irányába fordítottam a fejem, és a pult belsejénél, volt egy ajtó, ahol kijött. Fehér inget, fekete csokornyakkendőt és szintén fekete mellényt viselt. – Örülök, hogy látlak Zoe. – mondta mosolyogva, és közelebb jött hozzánk. - Szóval valami erőset szeretnél? – kérdezte, de nem várt választ. Megfordult, és nézte az italokat. Több mint valószínű, hogy mindent hallott, még azt is, ami kint történt. Apropó, vajon mi folyik kint? Nem hallok semmi zajt, ami remélem jó jel. Mire visszanéztem magam elé, már ott volt egy kis pohár, benne az itallal.

- Mi ez? – kérdeztem.

- Ne kérdezd, csak idd meg. Ettől garantáltan jó kedved lesz. – mosolygott. Két ujjal megfogtam a poharat, és a számhoz emeltem. Alig ért hozzá ajkamhoz, mikor valaki kivette a kezemből, és lecsapta a pultra. Az ujjlenyomat, amit a poháron hagyott véres volt. Oldalra fordítottam a fejem, és Justin állt ott. Szája vérzett, karján a ruha szét volt szaggatva, és egy karmolás nyom borította a bőrét. Leugrottam a magasított székről, és végig néztem rajta. Ez, mind az én hibám volt.

- Beszélhetnénk? – kérdezte. Bólintottam, és mikor elindult, utána mentem. Bevitt a konyhába, és ott bevezetett egy irodába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és vártam. Justin az íróasztalra támasztotta a kezét, és fejét lehajtotta.

- Tudom, felkavart, hogy Marko mégis életben van, de miután megtudtad, hogy olyan lett, mint én, gondolhattál volna arra, hogy elpattan nála húr. – mondta, mindezt még mindig lehajtott fejjel. – Nem kellett volna megütnöd! – jelentette ki, elemelte kezét az asztalról, megfordult, és lassan felemelte a fejét. – Örülök, hogy újra láthatlak, de haragszom rád! – mondta, komoly arckifejezéssel.

- Ugyan ezt én is elmondhatom. – vágtam rá. Jómagam is haragudtam rá, amiatt, hogy belement abba az ötletbe, hogy Zoe-t tartsuk zárva, két hónapon keresztül.

- Azt a te érdekedben tettem. – mondta, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Tényleg? Mégis mi értelme volt? – kérdeztem. Mert tényleg nem láttam semmi értelmét, annak, hogy bezárva tartsanak.

- Védtelek ezzel, nem érted. – emelte fel a hangját. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. – Tudod, ki az a Marilyn. – bár nem kérdésnek szánta, de bólintottam egyet. – Egy hete teliholdkor volt az évfordulója. Most volt tizennégy éve, hogy Davon megölte őt. Azt hittük, hogy újabb támadásra készül ellened akkor, de nem történt semmi. Az előző teliholdnál, sem látta őt senki, és most sem. Azért lettél bezárva, hogy ne válj a célpontjává.

- Már az vagyok. – mondtam. Justin a hajába túrt véres kezével, amiről már a seb fel is szívódott.

- Tudom. Nem tehetek róla, féltelek. – mondta. Most én léptem közelebb, és a szája sarkánál lévő kis vért, letöröltem ujjammal. – Hiányoztál. – súgta. Szemeibe néztem, és ekkor arcunk elindult egymás felé. Mikor ajkunk összeért, Justin hirtelen elkapta derekam, és magához húzott. Pulcsija oldalába kapaszkodva, erősen szorítottam azt. Szánk elég hevesen játszadoztak egymással. Justin keze derekamról elindult felfelé. Tenyerét, és ujjait, végig húzta a hátamon, és a tarkómnál állt meg. Hüvelykujja, az arcomat simogatta, miközben hevesen csókolt. Minden egyes pillanatát, élveztem. Már nagyon hiányzott, a közelsége, és érintése. Amiket meg nem rég mondott, arról, hogy azt hitték, Davon, Marilyn évfordulóján támad meg, azon majd gondolkozok később. A pillanat a fontos, és az, hogy Justin újra mellettem van. A csókunk végén, homlokunk összeért, és így néztük egymás szemeit.   

- Még mindig haragszom rád. – mondta, de egy mosoly hagyta el a száját.

- Jó – mondtam, mosolyogva. – mert én is.    

48.fejezet

Sziasztok. Most hamarabb hoztam a fejezetet, mint szoktam. Ez pedig azért van, mert lassan itt lesz a Bloodshed vége, és már magam is kíváncsi vagyok, hogy amit kigondoltam az megfelel-e, számomra, és számotokra. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy még mennyi fejezet lesz, de az biztos, hogy még nem kell izgulnotok amiatt, hogy nem lesznek részek. Ha elolvastátok az 48. fejezetet, akkor hagyjatok magatok után nyomot. Írjatok, vagy ha még nem vagy feliratkozva, akkor tedd meg! Puszillak titeket!: )

~Ann.xd 

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

- No lám, még van pofátok ide jönni? – Eric-et a hangja alapján, hamar be tudtam azonosítani. – Fogjátok el őket! – parancsoló hangja után, valaki megragadta mindkét karomat, és a hátam mögé fogta. A mellettem lévő Baz, küzdött, de ő sem sokáig. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ellenkezzek. Tudtam, hogy lebuktunk, és az ide vezető úton már valahogy beletörődtem. Nem bíztam annyira Marta-ban, mint Marko-ban. Az igaz, hogy nem értett velem egyet, de sose árult volna el! Húga pedig, olyan gyorsan árult be minket, hogy bekerülhetne a rekordok könyvébe. Belökdöstek minket, az ebédlőbe. Mikor beértünk, a lámpát feloltották, ami hirtelen elvakította így is rossz szememet. Mikor kinyitottam szemem, és magam elé néztem, pár homályos emberi alakot láttam. A nagyit, és Mrs. Woods-t, hamar kiszúrtam, mert ősz hajuk, csak nekik volt. Meg persze a közöttük álló feketére festett hajú Marta.

- Sajnálom, a ti érdeketekben tettem. – hallottam meg Marta hangját. A hangjában mintha megbánást hallottam volna, de ezek után már ne sajnálkozzon. Most már kivívta magának, azt, hogy én is úgy utáljam, mint ő engem!

- Ha értünk tetted volna, akkor tartottad volna a szádat. – mondta felháborodott hangon Baz, és elindult, felé, de visszarántották. Az én szememben Baz mindig is egy vicces felnőtt volt. Csakhogy úgy tűnik belőle is ki lehet hozni az állatot. Amin egyáltalán nem csodálkozok. Marta ezzel bebizonyította, hogy Baz-nak igaza volt. Tényleg egy érzéketlen kis csitri.

- Nagyot csalódtunk benned Bazil. – mondta a nagyi. – Az ellenség pártjára álltál. – nem kiabált csak normális hangon beszélt. – Azt hittem jól kioktattunk, hogy ne bízz az ellenségben. Úgy látszik tévedtünk.

- Maguk ezt nem értik! – jelentette ki Baz.

- Az a farkas elvette az eszed. Nem szabadna bíznod benne. – monda. - Pontot teszünk ennek az ügynek a végére! – határozottság volt a hangjában, amitől megijedtem.  

- Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Baz idegesen.

- Már elküldtem egy csapatot, hogy kiiktassák a farkast, aki elhitette veled, hogy ártatlan. – Baz felé néztem. A rohadt látásom miatt, nem tudtam megállapítani, hogy milyen az arckifejezése. Nekem valamiért egy kő esett le a szívemről, hogy tudom B nem a saját otthonában van, hanem Justin-ékkal. Bár azért volt bennem félelem, mert mi van, ha megtalálják őket? Akkor vége lesz mindennek.

- Szóval ti szabadítottad ki a foglyot? – hallottam meg Jenna hangját. – Hát, persze, ezért siettetek el olyan gyorsan. – a többes szám miatt rögtön megszólaltam. Nem akartam, hogy ebbe is belekeverjék Baz-t, mert, ehhez az égvilágon, semmi köze nem volt.

 - Nem. – mondtam. – Ő nem volt benne, csak én voltam. – az őszinteségemre, senki nem szólt semmit. Éreztem, hogy meglepődnek ugyan, de nem szólnak egy szót sem. – Lásd be nagyi, hogy igazunk van. Jó farkasok is léteznek.

- Nem! – kiabált most először. – Te sem tudod, hogy mit beszélsz! Eric – szólította meg. – indulj, és öljétek meg a fiút is! Már korábban meg kellett volna tennünk. – mondata végén, hátat fordított. Becsuktam a szemem, és erősen Justin-ra koncentráltam. Valami azt súgta nekem, hogy a nagyi mindvégig tudta, hogy hol lakik, de nem tett semmit. – Justin tűnjetek el, meg akarnak titeket ölni! – mondtam magamban, és csak remélni tudtam, hogy most is hallgatózik a fejemben. – Ti pedig, - szólalt meg ismét a nagyi. – az árulásotok miatt, a legrosszabb büntetést kapjátok.

 - Mégis mit akarsz tenni? – pattant fel a szemem, és kiabálni kezdtem. – Minket is megölsz? Megölnéd a saját unokádat? – kiabáltam tovább. – Tudod mit? Tedd meg, tedd meg most, és legalább Davon-nak már nem lesz gondja velem.

- Honnan ismered ezt a nevet? – kérdezte döbbent hangon.

- Tök mindegy. – válaszoltam közömbösen.

- Válaszolj nekem az isten szerelmére. – mondta hangosan, oda jött, megragadta felkarom, és megrázott. – Mégis mit titkolsz még?

- Eressz el! – néztem az arcára, amit még mindig homály fedett. – Nem tartozok neked semmilyen magyarázattal. Utállak! Számomra halott vagy! – amit hirtelen megéreztem, az a nagyi tenyere volt az arcomon. A fejem oldalra fordult, a nagy ütéstől. Égő érzést éreztem az arcomon. A szemem, ami becsukódott, lassan nyitottam ki, miközben visszafordítottam a fejem. Mikor már teljesen visszafordítottam, és a szemem is nyitva volt, egy másodperc múlva a látásom, már nem volt homályos. Tisztán láttam mindent! Úgy tűnik egy újabb ütés kellett ahhoz, hogy helyre jöjjön a látásom. Most egyenesen a nagyi szemébe néztem. – Megpofozhatsz, annyiszor amennyiszer akarsz, de ez nem változtat semmin. Meg akarod öletni azt, akit a legjobban szeretek a világon. Nem fogok asszisztálni hozzá. – szépen beszéltem hozzá, és nem kiabáltam. – Megmentette az életemet, már annyiszor, hogy nem tudom a tíz ujjamon megszámolni. Ezt nem azért csinálta, hogy utána ő öljön meg. Szeret engem! – mikor ezt kimondtam a nagyi hátrébb lépett, és a fejét rázta.

- Ezek nem tudnak szeretni. – motyogta, és még mindig rázta a fejét.

- De igen. – mondtam.

- Mrs. Wilson! – kiabált Eric. A hangja, nyugalmat sugallt nekem, hogy nem indult még el, Justin-hoz. – Jöjjön ide! – kiabált ismét. A nagyi nem mondott semmit, csak engem nézett, azután elindult, az ebédlő kijárata felé. Mikor kiért, ismét meghallottam Eric hangját. – Itt a fiú, és még páran jöttek vele. – Baz-ra néztem. Ugyan olyan aggódás csillant meg a szemében, amilyen nekem. Mi a frászt keresnek itt? Meg akarják öletni magukat? Nem volt egyértelmű Justin számára az, hogy tűnjenek el? – kérdezgetem magamtól. El akartam indulni, de még mindig fogta valaki a karom. A vállam felett hátra néztem, és Adam állt ott. Ő volt a második tagja a „Gyűlöljük Zoe-t” klubnak. Az első, nem meglepő módon, Marta volt. Adam még mindig utált, James miatt. Tudtam mit érezhet elveszett barátja miatt, de most, egy csöpp tapintatot nem fogok mutatni. Eddig mindig azt mutattam, mikor velem szemben jött. Valahol hibásnak is éreztem magam, de most nem. Most csak azt akartam, hogy engedjen el, és én had rohanjak ki. Két keze a csuklómat fogta. Ekkor jutott eszembe, mikor kiképzésen, Jenna, azt tanította, hogy ha lefognak hátul, váratlanul és egy határozott mozdulattal lökjem magam hátra. Mikor elborulunk, onnantól kezdve, én leszek fölényben. Ezt fogom tenni, gyors leszek váratlan, és határozott. Újra előre néztem. Marta, Mrs. Woods és Jenna álltak előttem. Mellettem Baz, akit ketten fogtak le. Vettem egy mély levegőt, és hátra vetettem magam.

A következő pillanatban, már talpra álltam, és rohantam ki az ajtón. A nagyiék, a bejárati ajtó előtt álltak. Eric-nek egy pisztoly volt a kezében, ahogy a mamáéban is.

- Állj meg! – hallottam, hogy kiabál utánam Adam. Nem hallgattam rá, csak rohantam. Mikor elértem a nagyiékat, majdnem felborítottam őket, de akkor is futottam tovább. Leszaladtam a lépcsőn, és láttam, hogy Justin-ék ott állnak. Körülbelül, öt lépésre tőlük, megálltam, és megfordultam.

- Őket csak a holttestemen keresztül bánthatjátok! – olyan komolyan mondtam, amilyen komolyan gondoltam. Az ajtóban még mindig ott állt a nagyi, és Eric. Mellettünk pedig, körülbelül még öt-öt ember állt, akiket nem láttam bentről. Az ő kezükben is volt valami fegyvert, amit szorosan fogtak a kezükben.

- Ne menj közelebb hozzá! – kiabált a nagyi, de nem nekem beszélt. Csak egy pillantást vetettem hátra, és láttam, hogy Justin egy lépésre áll tőlem.  

- Menj hátrébb. – súgtam oda neki, mikor egy kicsit felé fordítottam a fejem.

- Nem. – mondta könnyedén.

- Ne most hősködj, kérlek. – úgy éreztem, jobb, ha a hátam mögött van.

- Te se. – mikor kimondta, mellém állt. Őt néztem, de nem nézett rám. Mintha valakivel szemkontaktust tartana, aki nem én voltam. Előre néztem, és a nagyi már pár lépést előrébb jött.

- Tudom, hogy nem bízik bennem, de úgy érzem, ezt el kell mondanom magának. – monda Justin. – Az unokája, az én mindenem! Ha ő nem lenne, kevesebb lennék nélküle. Igaz, hogy már bántottam – ennél a mondatánál rá néztem. Úgy vélem, ezt pont nem kéne mondania. Ezzel csak a nagyinak bizonyítja, hogy ő is tud rossz lenni. – nem is egyszer, és bármit megtennék, hogy semmisé tudjam tenni. Csakhogy már nem tudok változtatni a múlton. Higgye el, megtenném! – vágta rá az utolsó mondatot. Visszanéztem a nagyira. A megenyhülés kis szikráját sem láttam rajta. – Megtennék mindent, hogy biztonságban legyen! Még az életemet is feláldoznám, hogy megmentsem Davon-tól! – mondta. A nagyi hirtelen úgy nézett Justin-ra mint, akit most már érdekel, hogy mit mond. Mikor az imént, én is megemlítettem Davon-t, nagyon tudni akarta, hogy honnan ismerem ezt a nevet, csakhogy én nem válaszoltam.

- Mi dolgotok van, nektek Davon-nal? – kérdezte, és szorosabban fogta a fegyvert. Már mondtam volna, hogy semmi, de Justin megelőzött.

- Meg akarja ölni Zoe-t. – mikor kimondta, a nagyi olyan gyorsan indult meg felénk, hogy megmerevedtem. A következő, amit láttam, az-az volt, hogy a fegyvere Justin homlokára céloz.

- A te hibád! – az ujja a ravaszon volt. Ha ellökném, biztos vagyok abban, hogy elsülne. Justin csak állt ott, és nem tett semmit.  

- Nem az övé. – mondtam. – Kérlek, tedd azt le. – kérleltem, de nem történt semmi.

- Justin-nak, semmi köze nincs hozzá. – hallottam meg Grant hangját. A nagyi, és én is oda fordultunk. Ő az előbb még nem volt itt. – mondtam magamban. Ott állt Erin és B között, és közeledett felénk. – Csak ugyan azt teszi, amit én tettem tizennégy évvel ezelőtt.

- Neked nem sikerült! – förmedt rá. – Davon lemészárolta azt a szegény Montgomery lányt. – vajon most Marilyn-ről van szó? Ja, és még egy kérdés. Honnan ismerik egymást? A fegyver még mindig Justin felé nézett, de a nagyi most inkább Grant-el foglalkozott.

- Tudom. – mondta, és megállt. – Mindennap eszembe jut, ahogy ott feküdt. – maga elé meredt. – Meg akarom végre állítani Davon-t!

- Megtehetted volna tizennégy évvel ezelőtt. – mondta a nagyi. - Akkor megállíthattad volna, de nem tetted.

- Tizenkilenc éves voltam, és a barátom volt. – mondta. – Mikor azt mondta, nem ő volt, hittem neki. Hittem neki, mert nem gondoltam, hogy ilyenre képes. Tudom hiba volt ennyire bíznom benne, de testvéremként szerettem. – ugyan annyi idősek voltak, akkor, mint mi most. A nagyi felé néztem, aki rázta a fejét, de még mindig Justin-ra szegezte a pisztolyt.

- Mrs. Wilson. – szólt Eric kérdően.

- Menjetek be a házba. – mondta a nagyi, és rám nézett. – Te is.

- Azt felejtsd el. – vágtam rá.

- Ha igaz, amit mondanak, akkor te veszélyben vagy. Menj be, vagy drasztikus lépéshez folyamodok. – rögtön Justin-ra kaptam a szemem. – Nem fogom őt megölni. – és akkor leeresztette a fegyvert. Furcsának találtam ezt az egészet. Mégis, hogy enyhülhetett meg ilyen gyorsan? Az előbb még meg akarta ölni, most meg nem? – Persze csak akkor, ha Grant biztosít afelől, hogy ő sem fog bennünket. – az előbb említett személyre néztem, aki bólintott.

- Elmondanád nekem, hogy miért bízol benne ennyire? – szegeztem neki a kérdést. Mintha eddig azt mondta volna, hogy nem szabad bennük bízni.

- Ezt később megbeszéljük. Most menj be a házba. – intett a bejárat felé. Justin a kezem után nyúlt, és megszorította. 

- Tényleg menj be. – hangja egy kicsit rekedt volt. Vettem egy mély levegőt. Nem akartam bemenni, egyáltalán nem. A fejemet ráztam, amivel tudattam, hogy egy tapodtat, sem mozdulok onnan. Ekkor, valaki a vállamra rakta a kezét.

- Menj be. Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Rendben? – mondta Grant. Még mindig tétováztam. Benne bíztam, csak a nagyanyámban nem. Egész idő alatt arra tanított mindenkit, hogy semelyik farkasban nem bízhatunk meg. Most meg egy olyan oldalát mutatja, amivel megcáfolja, az egészet. Ha nem is mondta ki hangosan, akkor is látszik, hogy bízik Grant-ben. Csak nem tudom miért. Mivel még mindig Justin keze az enyémet fogta, lassan elengedtem, és elindultam a bejárat felé.

  Egy óra elteltével, a szobában ültem az ágyon, és már idegességemben a lábamat ráztam. Mikor bejöttem a házba, Baz-t elengedték, kiment, és ott is maradt. Nem küldték vissza, mint engem. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy majd megbolondultam tőlük. Tíz perccel később kopogtak az ajtón. Felpattantam, és gyorsan kinyitottam. Justin állt a küszöb előtt, a háta mögött Eric-el.

- Tíz perc. – szólalt meg Eric. – Itt fogok állni, és mérem az időt. – Justin nem is hederített rá, kicsit beljebb taszított az ajtón, majd becsukta maga mögött. Csak néztem rá, komoly ábrázata kicsit megijesztett.

- Figyelj. – kezdte, ami még jobban rám hozta a frászt. – Egy ideig nem találkozhatunk. – megállt bennem az ütő.

- Hogy mi van? – jött ki a számon. – Ezt a nagyanyám találta ki? Persze, ki más. – dühöngtem, és mászkálni kezdtem. – Így is alig láttalak, most meg. – be sem fejeztem a mondatom, így folytattam. - Nem, nem érdekel, mit mond! – Justin megfogta a karom, és maga felé fordított.

- Nyugodj meg. – mondta, és a tekintetemet kereste. – A nagyid csak téged véd.

- Mégis kitől? Tőled? – legyintettem rá. A nagyi azt hiszi, hogy azzal megvéd, ha Justin-t eltünteti a közelemből? Forrtam a dühtől. Nem fogom hagyni, hogy elválasszon tőle. – Beszélek vele. – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

- Ez már el lett döntve. – szólalt meg, mikor a tenyerem a hideg kilincshez ért. Hátra fordultam.

- Mi az, hogy el lett döntve? – kérdeztem rá.

- Beleegyeztem, hogy távol maradok tőled. – kihagyott a szívem egy ütemet. Villámcsapásként, ért ez a hír. Csak levegőket vettem, és a padlóra szegeztem a tekintetem.

- Te…te már nem akarsz engem? – ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Két lépéssel elém állt, és ujjaival állam alá nyúlt, és feltolta. Szemeink, most egymásét nézték.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Csak téged akarlak. – megsimította az arcom. – Lehet, hogy nem leszek melletted, de bármikor beszélhetsz hozzám. Hallani fogom. – mondta, a fejére mutatva.

- Csakhogy én nem foglak téged. – különböző érzelmek voltak bennem. Dühös voltam szomorú, és talán még boldog is. Ami csak amiatt lehet, hogy többet nem kell hazudoznom.

- Ki fogod bírni. Mindketten kifogjuk! – egy kezét tarkómra, másikat pedig a csípőmre tette, és közelebb húzott magához. Mikor ajkunk összeért, tudtam, hogy egy időre ez lesz az utolsó. Kezem a nyakába tettem, és azután, azok csak ott hevertek. Nyelve utat tört magának, és mikor megtalálta enyémet, gyengéden ért hozzá övével. Eszembe jutott a mai nagy lépésünk. Csak egymáséi voltunk. Ahogy rajtam feküdt, és éreztem minden egyes lélegzetvételét. Ahogy a szemeibe néztem, és azok többet mondtak egyetlen szónál. Gyöngéd mozdulatai, és lágy érintései mindent mesésebbé tettek. Mosolya zavarta meg gondolataimat, ami csókunk közepette keletkezett száján. Elgondolkozhattam volna, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de nem kellett. Tudtam, hogy a gondolataim elértek hozzá is. Szánk elvált egymástól. – Csodálatos volt. – súgta oda fülembe, úgy, hogy szája súrolja hallószervemet.

- Harminc másodperc. – hallottam meg Eric hangját az ajtó túl oldalán. Már el is felejtettem, hogy ő kint szobrozik. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt meg főleg nem, hogy ne is találkozzunk, kitudja mennyi ideig. Egy könnycsepp gördült ki szemgödrömből, amit Justin letörölt, mikor elváltunk egymástól.

- Szeretlek. – egyenesen a szemébe néztem, mikor kimondtam. Ő megsimította az arcom, és rám mosolygott.

- Én is szeretlek. – próbáltam mosolyogni, ami nem igen sikerült. Csókot lehelt számra, és mikor eltávolodott tőlem, már nyílt az ajtó. Elsétált mellettem egészen Eric-ig, ahonnan visszanézett rám. – Hamarosan találkozunk. – mondta, utána megfordult, és elindult a folyóson. Néztem, ahogy távolodik tőlem, és egyszer csak eltűnik. Eric-re néztem, aki még mindig ott állt az ajtó előtt.

- Hosszú volt ez a nap. Feküdj le. – mondta, megfogta a kilincset, és becsukta az ajtót. Megint egyedül maradtam, ami fájdította a szívem.    

  Másnap reggel a nagyira vártam, hogy magyarázatot kérjek. Rá fogom zúdítani a kérdéseimet, és addig nem fogok elmenni, amíg mindre választ nem kapok. A földszinten voltam a bejárati ajtó melletti szobában. Mikor kinéztem az ablakon, azt a helyet néztem, ahol este, még Justin mellett álltam. Alig telt el pár óra, már is hiányzott. Az, hogy tudom, nem láthatom, őt ki tudja mennyi ideig, rosszabbá tett mindent. Még egy fényképem sincs róla, amit nézegethetnék.

- Gondoltam, hogy itt leszel. – jött be a nagyi, és becsukta maga után az ajtót. Nem szóltam semmit csak néztem rá. Oda jött mellém, és ő is kinézett az ablakon.

- Honnan ismered Grant-et? – tettem fel az első kérdésemet.

- Régen, egyezséget kötöttem az apjával, aki akkoriban a falka vezér volt. Ha ők nem bántják az embereket, akkor mi sem bántjuk őket. Ez az egyezség addig tartott, amíg 1999-ben, az egyik falka tagja meg nem ölt egy embert. Meg kellett volna ölniük ezért, de nem tették, csak kitagadták a falkából. – mesélte. – Felbontottam az alkunkat, és onnantól már rájuk is vadásztunk. Már nem hittem abban, hogy vannak jó farkasok. – majdnem tátva maradt a szám. Egyezség volt vadászok, és farkasok között. Hihetetlen, hogy mindez Davon miatt romlott meg.

- Ugye már nem akarod megölni Justin-t? – jött egy újabb kérdés.

- Meg akartam, és meg is tettem volna, ha nem jön Grant. – mondta könnyedén. – Tudod az a fiú, ha hiszed, ha nem, régen közel állt hozzám. Vele voltam, mikor kérdőre vonta Davon-t, hogy ő ölte-e meg a lányt. Grant hitt neki, mikor azt mondta, nem, de én tudtam, hogy hazudik, ezért, rá támadtam. A késemen sisakvirág folyadék volt, és megvágtam vele az arcát. Nem ölte meg, de úgy megsebezte, hogy a mai napig hordja az arcán a heget. – szóval a nagyi volt. Sosem gondoltam volna, hogy ő miatta olyan az arca.

- Szóval, akkor megint elhiszed, hogy vannak jó farkasok? – tettem fel még egy kérdést, amire igenlő választ vártam.

- Megpróbálom. – mondta, és mosolygott egyet.

- Miért nem találkozhatok Justin-nal? – ha már újra hisz benne, vagy is megpróbál hinni benne, akkor miért kell távol maradnunk egymástól? Reméltem, hogy erre is rendes választ kapok majd.

- Kicsim meg kell értened, hogy most a te biztonságod számomra a legfontosabb. – kezdett bele. – Egy ideig nem csak Justin-nal nem találkozhatsz, de ki sem teheted a lábadat a házból. – a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nem mehetek ki. – mondtam magamban.

- Ha…ha nem mehetek ki, akkor ő miért nem jöhet ide? – kérdeztem.

- Ez nem így működik. – mondta a fejét rázva. – A vadászok fele, nem tűri, hogy a házban farkas legyen. – kinéztem az ablakon.

- Meddig akarsz fogságban tartani? – kérdeztem.

- Nem leszel fogságban. – mondta. – Csak itt bent nagyobb biztonságban vagy, mint oda kint. – elfordultam az ablaktól, és tettem pár lépést a szobában.

- Szóval, mégis mennyi idő? – kérdeztem még egyszer, mert a kérdésemre nem válaszolt.

-  Egy, két hónap. – rá kaptam a tekintetemet.

- Nem egyezek bele. – vágtam rá. – Eddig is sok időt töltöttem el kint, és még mindig élek. Ha Davon annyira meg akarna ölni, akkor már rég halott lennék. – magyaráztam, mert úgy éreztem igazam van. A telihold óta nem hallottam Davon-ról. Bár Trent-el találkoztam, aki megölte Marko-t, de még ő sem említette Davon-t egy szóval sem.

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”