48.fejezet

Sziasztok. Most hamarabb hoztam a fejezetet, mint szoktam. Ez pedig azért van, mert lassan itt lesz a Bloodshed vége, és már magam is kíváncsi vagyok, hogy amit kigondoltam az megfelel-e, számomra, és számotokra. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy még mennyi fejezet lesz, de az biztos, hogy még nem kell izgulnotok amiatt, hogy nem lesznek részek. Ha elolvastátok az 48. fejezetet, akkor hagyjatok magatok után nyomot. Írjatok, vagy ha még nem vagy feliratkozva, akkor tedd meg! Puszillak titeket!: )

~Ann.xd 

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

- No lám, még van pofátok ide jönni? – Eric-et a hangja alapján, hamar be tudtam azonosítani. – Fogjátok el őket! – parancsoló hangja után, valaki megragadta mindkét karomat, és a hátam mögé fogta. A mellettem lévő Baz, küzdött, de ő sem sokáig. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ellenkezzek. Tudtam, hogy lebuktunk, és az ide vezető úton már valahogy beletörődtem. Nem bíztam annyira Marta-ban, mint Marko-ban. Az igaz, hogy nem értett velem egyet, de sose árult volna el! Húga pedig, olyan gyorsan árult be minket, hogy bekerülhetne a rekordok könyvébe. Belökdöstek minket, az ebédlőbe. Mikor beértünk, a lámpát feloltották, ami hirtelen elvakította így is rossz szememet. Mikor kinyitottam szemem, és magam elé néztem, pár homályos emberi alakot láttam. A nagyit, és Mrs. Woods-t, hamar kiszúrtam, mert ősz hajuk, csak nekik volt. Meg persze a közöttük álló feketére festett hajú Marta.

- Sajnálom, a ti érdeketekben tettem. – hallottam meg Marta hangját. A hangjában mintha megbánást hallottam volna, de ezek után már ne sajnálkozzon. Most már kivívta magának, azt, hogy én is úgy utáljam, mint ő engem!

- Ha értünk tetted volna, akkor tartottad volna a szádat. – mondta felháborodott hangon Baz, és elindult, felé, de visszarántották. Az én szememben Baz mindig is egy vicces felnőtt volt. Csakhogy úgy tűnik belőle is ki lehet hozni az állatot. Amin egyáltalán nem csodálkozok. Marta ezzel bebizonyította, hogy Baz-nak igaza volt. Tényleg egy érzéketlen kis csitri.

- Nagyot csalódtunk benned Bazil. – mondta a nagyi. – Az ellenség pártjára álltál. – nem kiabált csak normális hangon beszélt. – Azt hittem jól kioktattunk, hogy ne bízz az ellenségben. Úgy látszik tévedtünk.

- Maguk ezt nem értik! – jelentette ki Baz.

- Az a farkas elvette az eszed. Nem szabadna bíznod benne. – monda. - Pontot teszünk ennek az ügynek a végére! – határozottság volt a hangjában, amitől megijedtem.  

- Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Baz idegesen.

- Már elküldtem egy csapatot, hogy kiiktassák a farkast, aki elhitette veled, hogy ártatlan. – Baz felé néztem. A rohadt látásom miatt, nem tudtam megállapítani, hogy milyen az arckifejezése. Nekem valamiért egy kő esett le a szívemről, hogy tudom B nem a saját otthonában van, hanem Justin-ékkal. Bár azért volt bennem félelem, mert mi van, ha megtalálják őket? Akkor vége lesz mindennek.

- Szóval ti szabadítottad ki a foglyot? – hallottam meg Jenna hangját. – Hát, persze, ezért siettetek el olyan gyorsan. – a többes szám miatt rögtön megszólaltam. Nem akartam, hogy ebbe is belekeverjék Baz-t, mert, ehhez az égvilágon, semmi köze nem volt.

 - Nem. – mondtam. – Ő nem volt benne, csak én voltam. – az őszinteségemre, senki nem szólt semmit. Éreztem, hogy meglepődnek ugyan, de nem szólnak egy szót sem. – Lásd be nagyi, hogy igazunk van. Jó farkasok is léteznek.

- Nem! – kiabált most először. – Te sem tudod, hogy mit beszélsz! Eric – szólította meg. – indulj, és öljétek meg a fiút is! Már korábban meg kellett volna tennünk. – mondata végén, hátat fordított. Becsuktam a szemem, és erősen Justin-ra koncentráltam. Valami azt súgta nekem, hogy a nagyi mindvégig tudta, hogy hol lakik, de nem tett semmit. – Justin tűnjetek el, meg akarnak titeket ölni! – mondtam magamban, és csak remélni tudtam, hogy most is hallgatózik a fejemben. – Ti pedig, - szólalt meg ismét a nagyi. – az árulásotok miatt, a legrosszabb büntetést kapjátok.

 - Mégis mit akarsz tenni? – pattant fel a szemem, és kiabálni kezdtem. – Minket is megölsz? Megölnéd a saját unokádat? – kiabáltam tovább. – Tudod mit? Tedd meg, tedd meg most, és legalább Davon-nak már nem lesz gondja velem.

- Honnan ismered ezt a nevet? – kérdezte döbbent hangon.

- Tök mindegy. – válaszoltam közömbösen.

- Válaszolj nekem az isten szerelmére. – mondta hangosan, oda jött, megragadta felkarom, és megrázott. – Mégis mit titkolsz még?

- Eressz el! – néztem az arcára, amit még mindig homály fedett. – Nem tartozok neked semmilyen magyarázattal. Utállak! Számomra halott vagy! – amit hirtelen megéreztem, az a nagyi tenyere volt az arcomon. A fejem oldalra fordult, a nagy ütéstől. Égő érzést éreztem az arcomon. A szemem, ami becsukódott, lassan nyitottam ki, miközben visszafordítottam a fejem. Mikor már teljesen visszafordítottam, és a szemem is nyitva volt, egy másodperc múlva a látásom, már nem volt homályos. Tisztán láttam mindent! Úgy tűnik egy újabb ütés kellett ahhoz, hogy helyre jöjjön a látásom. Most egyenesen a nagyi szemébe néztem. – Megpofozhatsz, annyiszor amennyiszer akarsz, de ez nem változtat semmin. Meg akarod öletni azt, akit a legjobban szeretek a világon. Nem fogok asszisztálni hozzá. – szépen beszéltem hozzá, és nem kiabáltam. – Megmentette az életemet, már annyiszor, hogy nem tudom a tíz ujjamon megszámolni. Ezt nem azért csinálta, hogy utána ő öljön meg. Szeret engem! – mikor ezt kimondtam a nagyi hátrébb lépett, és a fejét rázta.

- Ezek nem tudnak szeretni. – motyogta, és még mindig rázta a fejét.

- De igen. – mondtam.

- Mrs. Wilson! – kiabált Eric. A hangja, nyugalmat sugallt nekem, hogy nem indult még el, Justin-hoz. – Jöjjön ide! – kiabált ismét. A nagyi nem mondott semmit, csak engem nézett, azután elindult, az ebédlő kijárata felé. Mikor kiért, ismét meghallottam Eric hangját. – Itt a fiú, és még páran jöttek vele. – Baz-ra néztem. Ugyan olyan aggódás csillant meg a szemében, amilyen nekem. Mi a frászt keresnek itt? Meg akarják öletni magukat? Nem volt egyértelmű Justin számára az, hogy tűnjenek el? – kérdezgetem magamtól. El akartam indulni, de még mindig fogta valaki a karom. A vállam felett hátra néztem, és Adam állt ott. Ő volt a második tagja a „Gyűlöljük Zoe-t” klubnak. Az első, nem meglepő módon, Marta volt. Adam még mindig utált, James miatt. Tudtam mit érezhet elveszett barátja miatt, de most, egy csöpp tapintatot nem fogok mutatni. Eddig mindig azt mutattam, mikor velem szemben jött. Valahol hibásnak is éreztem magam, de most nem. Most csak azt akartam, hogy engedjen el, és én had rohanjak ki. Két keze a csuklómat fogta. Ekkor jutott eszembe, mikor kiképzésen, Jenna, azt tanította, hogy ha lefognak hátul, váratlanul és egy határozott mozdulattal lökjem magam hátra. Mikor elborulunk, onnantól kezdve, én leszek fölényben. Ezt fogom tenni, gyors leszek váratlan, és határozott. Újra előre néztem. Marta, Mrs. Woods és Jenna álltak előttem. Mellettem Baz, akit ketten fogtak le. Vettem egy mély levegőt, és hátra vetettem magam.

A következő pillanatban, már talpra álltam, és rohantam ki az ajtón. A nagyiék, a bejárati ajtó előtt álltak. Eric-nek egy pisztoly volt a kezében, ahogy a mamáéban is.

- Állj meg! – hallottam, hogy kiabál utánam Adam. Nem hallgattam rá, csak rohantam. Mikor elértem a nagyiékat, majdnem felborítottam őket, de akkor is futottam tovább. Leszaladtam a lépcsőn, és láttam, hogy Justin-ék ott állnak. Körülbelül, öt lépésre tőlük, megálltam, és megfordultam.

- Őket csak a holttestemen keresztül bánthatjátok! – olyan komolyan mondtam, amilyen komolyan gondoltam. Az ajtóban még mindig ott állt a nagyi, és Eric. Mellettünk pedig, körülbelül még öt-öt ember állt, akiket nem láttam bentről. Az ő kezükben is volt valami fegyvert, amit szorosan fogtak a kezükben.

- Ne menj közelebb hozzá! – kiabált a nagyi, de nem nekem beszélt. Csak egy pillantást vetettem hátra, és láttam, hogy Justin egy lépésre áll tőlem.  

- Menj hátrébb. – súgtam oda neki, mikor egy kicsit felé fordítottam a fejem.

- Nem. – mondta könnyedén.

- Ne most hősködj, kérlek. – úgy éreztem, jobb, ha a hátam mögött van.

- Te se. – mikor kimondta, mellém állt. Őt néztem, de nem nézett rám. Mintha valakivel szemkontaktust tartana, aki nem én voltam. Előre néztem, és a nagyi már pár lépést előrébb jött.

- Tudom, hogy nem bízik bennem, de úgy érzem, ezt el kell mondanom magának. – monda Justin. – Az unokája, az én mindenem! Ha ő nem lenne, kevesebb lennék nélküle. Igaz, hogy már bántottam – ennél a mondatánál rá néztem. Úgy vélem, ezt pont nem kéne mondania. Ezzel csak a nagyinak bizonyítja, hogy ő is tud rossz lenni. – nem is egyszer, és bármit megtennék, hogy semmisé tudjam tenni. Csakhogy már nem tudok változtatni a múlton. Higgye el, megtenném! – vágta rá az utolsó mondatot. Visszanéztem a nagyira. A megenyhülés kis szikráját sem láttam rajta. – Megtennék mindent, hogy biztonságban legyen! Még az életemet is feláldoznám, hogy megmentsem Davon-tól! – mondta. A nagyi hirtelen úgy nézett Justin-ra mint, akit most már érdekel, hogy mit mond. Mikor az imént, én is megemlítettem Davon-t, nagyon tudni akarta, hogy honnan ismerem ezt a nevet, csakhogy én nem válaszoltam.

- Mi dolgotok van, nektek Davon-nal? – kérdezte, és szorosabban fogta a fegyvert. Már mondtam volna, hogy semmi, de Justin megelőzött.

- Meg akarja ölni Zoe-t. – mikor kimondta, a nagyi olyan gyorsan indult meg felénk, hogy megmerevedtem. A következő, amit láttam, az-az volt, hogy a fegyvere Justin homlokára céloz.

- A te hibád! – az ujja a ravaszon volt. Ha ellökném, biztos vagyok abban, hogy elsülne. Justin csak állt ott, és nem tett semmit.  

- Nem az övé. – mondtam. – Kérlek, tedd azt le. – kérleltem, de nem történt semmi.

- Justin-nak, semmi köze nincs hozzá. – hallottam meg Grant hangját. A nagyi, és én is oda fordultunk. Ő az előbb még nem volt itt. – mondtam magamban. Ott állt Erin és B között, és közeledett felénk. – Csak ugyan azt teszi, amit én tettem tizennégy évvel ezelőtt.

- Neked nem sikerült! – förmedt rá. – Davon lemészárolta azt a szegény Montgomery lányt. – vajon most Marilyn-ről van szó? Ja, és még egy kérdés. Honnan ismerik egymást? A fegyver még mindig Justin felé nézett, de a nagyi most inkább Grant-el foglalkozott.

- Tudom. – mondta, és megállt. – Mindennap eszembe jut, ahogy ott feküdt. – maga elé meredt. – Meg akarom végre állítani Davon-t!

- Megtehetted volna tizennégy évvel ezelőtt. – mondta a nagyi. - Akkor megállíthattad volna, de nem tetted.

- Tizenkilenc éves voltam, és a barátom volt. – mondta. – Mikor azt mondta, nem ő volt, hittem neki. Hittem neki, mert nem gondoltam, hogy ilyenre képes. Tudom hiba volt ennyire bíznom benne, de testvéremként szerettem. – ugyan annyi idősek voltak, akkor, mint mi most. A nagyi felé néztem, aki rázta a fejét, de még mindig Justin-ra szegezte a pisztolyt.

- Mrs. Wilson. – szólt Eric kérdően.

- Menjetek be a házba. – mondta a nagyi, és rám nézett. – Te is.

- Azt felejtsd el. – vágtam rá.

- Ha igaz, amit mondanak, akkor te veszélyben vagy. Menj be, vagy drasztikus lépéshez folyamodok. – rögtön Justin-ra kaptam a szemem. – Nem fogom őt megölni. – és akkor leeresztette a fegyvert. Furcsának találtam ezt az egészet. Mégis, hogy enyhülhetett meg ilyen gyorsan? Az előbb még meg akarta ölni, most meg nem? – Persze csak akkor, ha Grant biztosít afelől, hogy ő sem fog bennünket. – az előbb említett személyre néztem, aki bólintott.

- Elmondanád nekem, hogy miért bízol benne ennyire? – szegeztem neki a kérdést. Mintha eddig azt mondta volna, hogy nem szabad bennük bízni.

- Ezt később megbeszéljük. Most menj be a házba. – intett a bejárat felé. Justin a kezem után nyúlt, és megszorította. 

- Tényleg menj be. – hangja egy kicsit rekedt volt. Vettem egy mély levegőt. Nem akartam bemenni, egyáltalán nem. A fejemet ráztam, amivel tudattam, hogy egy tapodtat, sem mozdulok onnan. Ekkor, valaki a vállamra rakta a kezét.

- Menj be. Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Rendben? – mondta Grant. Még mindig tétováztam. Benne bíztam, csak a nagyanyámban nem. Egész idő alatt arra tanított mindenkit, hogy semelyik farkasban nem bízhatunk meg. Most meg egy olyan oldalát mutatja, amivel megcáfolja, az egészet. Ha nem is mondta ki hangosan, akkor is látszik, hogy bízik Grant-ben. Csak nem tudom miért. Mivel még mindig Justin keze az enyémet fogta, lassan elengedtem, és elindultam a bejárat felé.

  Egy óra elteltével, a szobában ültem az ágyon, és már idegességemben a lábamat ráztam. Mikor bejöttem a házba, Baz-t elengedték, kiment, és ott is maradt. Nem küldték vissza, mint engem. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy majd megbolondultam tőlük. Tíz perccel később kopogtak az ajtón. Felpattantam, és gyorsan kinyitottam. Justin állt a küszöb előtt, a háta mögött Eric-el.

- Tíz perc. – szólalt meg Eric. – Itt fogok állni, és mérem az időt. – Justin nem is hederített rá, kicsit beljebb taszított az ajtón, majd becsukta maga mögött. Csak néztem rá, komoly ábrázata kicsit megijesztett.

- Figyelj. – kezdte, ami még jobban rám hozta a frászt. – Egy ideig nem találkozhatunk. – megállt bennem az ütő.

- Hogy mi van? – jött ki a számon. – Ezt a nagyanyám találta ki? Persze, ki más. – dühöngtem, és mászkálni kezdtem. – Így is alig láttalak, most meg. – be sem fejeztem a mondatom, így folytattam. - Nem, nem érdekel, mit mond! – Justin megfogta a karom, és maga felé fordított.

- Nyugodj meg. – mondta, és a tekintetemet kereste. – A nagyid csak téged véd.

- Mégis kitől? Tőled? – legyintettem rá. A nagyi azt hiszi, hogy azzal megvéd, ha Justin-t eltünteti a közelemből? Forrtam a dühtől. Nem fogom hagyni, hogy elválasszon tőle. – Beszélek vele. – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

- Ez már el lett döntve. – szólalt meg, mikor a tenyerem a hideg kilincshez ért. Hátra fordultam.

- Mi az, hogy el lett döntve? – kérdeztem rá.

- Beleegyeztem, hogy távol maradok tőled. – kihagyott a szívem egy ütemet. Villámcsapásként, ért ez a hír. Csak levegőket vettem, és a padlóra szegeztem a tekintetem.

- Te…te már nem akarsz engem? – ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Két lépéssel elém állt, és ujjaival állam alá nyúlt, és feltolta. Szemeink, most egymásét nézték.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Csak téged akarlak. – megsimította az arcom. – Lehet, hogy nem leszek melletted, de bármikor beszélhetsz hozzám. Hallani fogom. – mondta, a fejére mutatva.

- Csakhogy én nem foglak téged. – különböző érzelmek voltak bennem. Dühös voltam szomorú, és talán még boldog is. Ami csak amiatt lehet, hogy többet nem kell hazudoznom.

- Ki fogod bírni. Mindketten kifogjuk! – egy kezét tarkómra, másikat pedig a csípőmre tette, és közelebb húzott magához. Mikor ajkunk összeért, tudtam, hogy egy időre ez lesz az utolsó. Kezem a nyakába tettem, és azután, azok csak ott hevertek. Nyelve utat tört magának, és mikor megtalálta enyémet, gyengéden ért hozzá övével. Eszembe jutott a mai nagy lépésünk. Csak egymáséi voltunk. Ahogy rajtam feküdt, és éreztem minden egyes lélegzetvételét. Ahogy a szemeibe néztem, és azok többet mondtak egyetlen szónál. Gyöngéd mozdulatai, és lágy érintései mindent mesésebbé tettek. Mosolya zavarta meg gondolataimat, ami csókunk közepette keletkezett száján. Elgondolkozhattam volna, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de nem kellett. Tudtam, hogy a gondolataim elértek hozzá is. Szánk elvált egymástól. – Csodálatos volt. – súgta oda fülembe, úgy, hogy szája súrolja hallószervemet.

- Harminc másodperc. – hallottam meg Eric hangját az ajtó túl oldalán. Már el is felejtettem, hogy ő kint szobrozik. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt meg főleg nem, hogy ne is találkozzunk, kitudja mennyi ideig. Egy könnycsepp gördült ki szemgödrömből, amit Justin letörölt, mikor elváltunk egymástól.

- Szeretlek. – egyenesen a szemébe néztem, mikor kimondtam. Ő megsimította az arcom, és rám mosolygott.

- Én is szeretlek. – próbáltam mosolyogni, ami nem igen sikerült. Csókot lehelt számra, és mikor eltávolodott tőlem, már nyílt az ajtó. Elsétált mellettem egészen Eric-ig, ahonnan visszanézett rám. – Hamarosan találkozunk. – mondta, utána megfordult, és elindult a folyóson. Néztem, ahogy távolodik tőlem, és egyszer csak eltűnik. Eric-re néztem, aki még mindig ott állt az ajtó előtt.

- Hosszú volt ez a nap. Feküdj le. – mondta, megfogta a kilincset, és becsukta az ajtót. Megint egyedül maradtam, ami fájdította a szívem.    

  Másnap reggel a nagyira vártam, hogy magyarázatot kérjek. Rá fogom zúdítani a kérdéseimet, és addig nem fogok elmenni, amíg mindre választ nem kapok. A földszinten voltam a bejárati ajtó melletti szobában. Mikor kinéztem az ablakon, azt a helyet néztem, ahol este, még Justin mellett álltam. Alig telt el pár óra, már is hiányzott. Az, hogy tudom, nem láthatom, őt ki tudja mennyi ideig, rosszabbá tett mindent. Még egy fényképem sincs róla, amit nézegethetnék.

- Gondoltam, hogy itt leszel. – jött be a nagyi, és becsukta maga után az ajtót. Nem szóltam semmit csak néztem rá. Oda jött mellém, és ő is kinézett az ablakon.

- Honnan ismered Grant-et? – tettem fel az első kérdésemet.

- Régen, egyezséget kötöttem az apjával, aki akkoriban a falka vezér volt. Ha ők nem bántják az embereket, akkor mi sem bántjuk őket. Ez az egyezség addig tartott, amíg 1999-ben, az egyik falka tagja meg nem ölt egy embert. Meg kellett volna ölniük ezért, de nem tették, csak kitagadták a falkából. – mesélte. – Felbontottam az alkunkat, és onnantól már rájuk is vadásztunk. Már nem hittem abban, hogy vannak jó farkasok. – majdnem tátva maradt a szám. Egyezség volt vadászok, és farkasok között. Hihetetlen, hogy mindez Davon miatt romlott meg.

- Ugye már nem akarod megölni Justin-t? – jött egy újabb kérdés.

- Meg akartam, és meg is tettem volna, ha nem jön Grant. – mondta könnyedén. – Tudod az a fiú, ha hiszed, ha nem, régen közel állt hozzám. Vele voltam, mikor kérdőre vonta Davon-t, hogy ő ölte-e meg a lányt. Grant hitt neki, mikor azt mondta, nem, de én tudtam, hogy hazudik, ezért, rá támadtam. A késemen sisakvirág folyadék volt, és megvágtam vele az arcát. Nem ölte meg, de úgy megsebezte, hogy a mai napig hordja az arcán a heget. – szóval a nagyi volt. Sosem gondoltam volna, hogy ő miatta olyan az arca.

- Szóval, akkor megint elhiszed, hogy vannak jó farkasok? – tettem fel még egy kérdést, amire igenlő választ vártam.

- Megpróbálom. – mondta, és mosolygott egyet.

- Miért nem találkozhatok Justin-nal? – ha már újra hisz benne, vagy is megpróbál hinni benne, akkor miért kell távol maradnunk egymástól? Reméltem, hogy erre is rendes választ kapok majd.

- Kicsim meg kell értened, hogy most a te biztonságod számomra a legfontosabb. – kezdett bele. – Egy ideig nem csak Justin-nal nem találkozhatsz, de ki sem teheted a lábadat a házból. – a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nem mehetek ki. – mondtam magamban.

- Ha…ha nem mehetek ki, akkor ő miért nem jöhet ide? – kérdeztem.

- Ez nem így működik. – mondta a fejét rázva. – A vadászok fele, nem tűri, hogy a házban farkas legyen. – kinéztem az ablakon.

- Meddig akarsz fogságban tartani? – kérdeztem.

- Nem leszel fogságban. – mondta. – Csak itt bent nagyobb biztonságban vagy, mint oda kint. – elfordultam az ablaktól, és tettem pár lépést a szobában.

- Szóval, mégis mennyi idő? – kérdeztem még egyszer, mert a kérdésemre nem válaszolt.

-  Egy, két hónap. – rá kaptam a tekintetemet.

- Nem egyezek bele. – vágtam rá. – Eddig is sok időt töltöttem el kint, és még mindig élek. Ha Davon annyira meg akarna ölni, akkor már rég halott lennék. – magyaráztam, mert úgy éreztem igazam van. A telihold óta nem hallottam Davon-ról. Bár Trent-el találkoztam, aki megölte Marko-t, de még ő sem említette Davon-t egy szóval sem.

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”