48.fejezet

Sziasztok. Most hamarabb hoztam a fejezetet, mint szoktam. Ez pedig azért van, mert lassan itt lesz a Bloodshed vége, és már magam is kíváncsi vagyok, hogy amit kigondoltam az megfelel-e, számomra, és számotokra. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy még mennyi fejezet lesz, de az biztos, hogy még nem kell izgulnotok amiatt, hogy nem lesznek részek. Ha elolvastátok az 48. fejezetet, akkor hagyjatok magatok után nyomot. Írjatok, vagy ha még nem vagy feliratkozva, akkor tedd meg! Puszillak titeket!: )

~Ann.xd 

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

- No lám, még van pofátok ide jönni? – Eric-et a hangja alapján, hamar be tudtam azonosítani. – Fogjátok el őket! – parancsoló hangja után, valaki megragadta mindkét karomat, és a hátam mögé fogta. A mellettem lévő Baz, küzdött, de ő sem sokáig. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ellenkezzek. Tudtam, hogy lebuktunk, és az ide vezető úton már valahogy beletörődtem. Nem bíztam annyira Marta-ban, mint Marko-ban. Az igaz, hogy nem értett velem egyet, de sose árult volna el! Húga pedig, olyan gyorsan árult be minket, hogy bekerülhetne a rekordok könyvébe. Belökdöstek minket, az ebédlőbe. Mikor beértünk, a lámpát feloltották, ami hirtelen elvakította így is rossz szememet. Mikor kinyitottam szemem, és magam elé néztem, pár homályos emberi alakot láttam. A nagyit, és Mrs. Woods-t, hamar kiszúrtam, mert ősz hajuk, csak nekik volt. Meg persze a közöttük álló feketére festett hajú Marta.

- Sajnálom, a ti érdeketekben tettem. – hallottam meg Marta hangját. A hangjában mintha megbánást hallottam volna, de ezek után már ne sajnálkozzon. Most már kivívta magának, azt, hogy én is úgy utáljam, mint ő engem!

- Ha értünk tetted volna, akkor tartottad volna a szádat. – mondta felháborodott hangon Baz, és elindult, felé, de visszarántották. Az én szememben Baz mindig is egy vicces felnőtt volt. Csakhogy úgy tűnik belőle is ki lehet hozni az állatot. Amin egyáltalán nem csodálkozok. Marta ezzel bebizonyította, hogy Baz-nak igaza volt. Tényleg egy érzéketlen kis csitri.

- Nagyot csalódtunk benned Bazil. – mondta a nagyi. – Az ellenség pártjára álltál. – nem kiabált csak normális hangon beszélt. – Azt hittem jól kioktattunk, hogy ne bízz az ellenségben. Úgy látszik tévedtünk.

- Maguk ezt nem értik! – jelentette ki Baz.

- Az a farkas elvette az eszed. Nem szabadna bíznod benne. – monda. - Pontot teszünk ennek az ügynek a végére! – határozottság volt a hangjában, amitől megijedtem.  

- Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Baz idegesen.

- Már elküldtem egy csapatot, hogy kiiktassák a farkast, aki elhitette veled, hogy ártatlan. – Baz felé néztem. A rohadt látásom miatt, nem tudtam megállapítani, hogy milyen az arckifejezése. Nekem valamiért egy kő esett le a szívemről, hogy tudom B nem a saját otthonában van, hanem Justin-ékkal. Bár azért volt bennem félelem, mert mi van, ha megtalálják őket? Akkor vége lesz mindennek.

- Szóval ti szabadítottad ki a foglyot? – hallottam meg Jenna hangját. – Hát, persze, ezért siettetek el olyan gyorsan. – a többes szám miatt rögtön megszólaltam. Nem akartam, hogy ebbe is belekeverjék Baz-t, mert, ehhez az égvilágon, semmi köze nem volt.

 - Nem. – mondtam. – Ő nem volt benne, csak én voltam. – az őszinteségemre, senki nem szólt semmit. Éreztem, hogy meglepődnek ugyan, de nem szólnak egy szót sem. – Lásd be nagyi, hogy igazunk van. Jó farkasok is léteznek.

- Nem! – kiabált most először. – Te sem tudod, hogy mit beszélsz! Eric – szólította meg. – indulj, és öljétek meg a fiút is! Már korábban meg kellett volna tennünk. – mondata végén, hátat fordított. Becsuktam a szemem, és erősen Justin-ra koncentráltam. Valami azt súgta nekem, hogy a nagyi mindvégig tudta, hogy hol lakik, de nem tett semmit. – Justin tűnjetek el, meg akarnak titeket ölni! – mondtam magamban, és csak remélni tudtam, hogy most is hallgatózik a fejemben. – Ti pedig, - szólalt meg ismét a nagyi. – az árulásotok miatt, a legrosszabb büntetést kapjátok.

 - Mégis mit akarsz tenni? – pattant fel a szemem, és kiabálni kezdtem. – Minket is megölsz? Megölnéd a saját unokádat? – kiabáltam tovább. – Tudod mit? Tedd meg, tedd meg most, és legalább Davon-nak már nem lesz gondja velem.

- Honnan ismered ezt a nevet? – kérdezte döbbent hangon.

- Tök mindegy. – válaszoltam közömbösen.

- Válaszolj nekem az isten szerelmére. – mondta hangosan, oda jött, megragadta felkarom, és megrázott. – Mégis mit titkolsz még?

- Eressz el! – néztem az arcára, amit még mindig homály fedett. – Nem tartozok neked semmilyen magyarázattal. Utállak! Számomra halott vagy! – amit hirtelen megéreztem, az a nagyi tenyere volt az arcomon. A fejem oldalra fordult, a nagy ütéstől. Égő érzést éreztem az arcomon. A szemem, ami becsukódott, lassan nyitottam ki, miközben visszafordítottam a fejem. Mikor már teljesen visszafordítottam, és a szemem is nyitva volt, egy másodperc múlva a látásom, már nem volt homályos. Tisztán láttam mindent! Úgy tűnik egy újabb ütés kellett ahhoz, hogy helyre jöjjön a látásom. Most egyenesen a nagyi szemébe néztem. – Megpofozhatsz, annyiszor amennyiszer akarsz, de ez nem változtat semmin. Meg akarod öletni azt, akit a legjobban szeretek a világon. Nem fogok asszisztálni hozzá. – szépen beszéltem hozzá, és nem kiabáltam. – Megmentette az életemet, már annyiszor, hogy nem tudom a tíz ujjamon megszámolni. Ezt nem azért csinálta, hogy utána ő öljön meg. Szeret engem! – mikor ezt kimondtam a nagyi hátrébb lépett, és a fejét rázta.

- Ezek nem tudnak szeretni. – motyogta, és még mindig rázta a fejét.

- De igen. – mondtam.

- Mrs. Wilson! – kiabált Eric. A hangja, nyugalmat sugallt nekem, hogy nem indult még el, Justin-hoz. – Jöjjön ide! – kiabált ismét. A nagyi nem mondott semmit, csak engem nézett, azután elindult, az ebédlő kijárata felé. Mikor kiért, ismét meghallottam Eric hangját. – Itt a fiú, és még páran jöttek vele. – Baz-ra néztem. Ugyan olyan aggódás csillant meg a szemében, amilyen nekem. Mi a frászt keresnek itt? Meg akarják öletni magukat? Nem volt egyértelmű Justin számára az, hogy tűnjenek el? – kérdezgetem magamtól. El akartam indulni, de még mindig fogta valaki a karom. A vállam felett hátra néztem, és Adam állt ott. Ő volt a második tagja a „Gyűlöljük Zoe-t” klubnak. Az első, nem meglepő módon, Marta volt. Adam még mindig utált, James miatt. Tudtam mit érezhet elveszett barátja miatt, de most, egy csöpp tapintatot nem fogok mutatni. Eddig mindig azt mutattam, mikor velem szemben jött. Valahol hibásnak is éreztem magam, de most nem. Most csak azt akartam, hogy engedjen el, és én had rohanjak ki. Két keze a csuklómat fogta. Ekkor jutott eszembe, mikor kiképzésen, Jenna, azt tanította, hogy ha lefognak hátul, váratlanul és egy határozott mozdulattal lökjem magam hátra. Mikor elborulunk, onnantól kezdve, én leszek fölényben. Ezt fogom tenni, gyors leszek váratlan, és határozott. Újra előre néztem. Marta, Mrs. Woods és Jenna álltak előttem. Mellettem Baz, akit ketten fogtak le. Vettem egy mély levegőt, és hátra vetettem magam.

A következő pillanatban, már talpra álltam, és rohantam ki az ajtón. A nagyiék, a bejárati ajtó előtt álltak. Eric-nek egy pisztoly volt a kezében, ahogy a mamáéban is.

- Állj meg! – hallottam, hogy kiabál utánam Adam. Nem hallgattam rá, csak rohantam. Mikor elértem a nagyiékat, majdnem felborítottam őket, de akkor is futottam tovább. Leszaladtam a lépcsőn, és láttam, hogy Justin-ék ott állnak. Körülbelül, öt lépésre tőlük, megálltam, és megfordultam.

- Őket csak a holttestemen keresztül bánthatjátok! – olyan komolyan mondtam, amilyen komolyan gondoltam. Az ajtóban még mindig ott állt a nagyi, és Eric. Mellettünk pedig, körülbelül még öt-öt ember állt, akiket nem láttam bentről. Az ő kezükben is volt valami fegyvert, amit szorosan fogtak a kezükben.

- Ne menj közelebb hozzá! – kiabált a nagyi, de nem nekem beszélt. Csak egy pillantást vetettem hátra, és láttam, hogy Justin egy lépésre áll tőlem.  

- Menj hátrébb. – súgtam oda neki, mikor egy kicsit felé fordítottam a fejem.

- Nem. – mondta könnyedén.

- Ne most hősködj, kérlek. – úgy éreztem, jobb, ha a hátam mögött van.

- Te se. – mikor kimondta, mellém állt. Őt néztem, de nem nézett rám. Mintha valakivel szemkontaktust tartana, aki nem én voltam. Előre néztem, és a nagyi már pár lépést előrébb jött.

- Tudom, hogy nem bízik bennem, de úgy érzem, ezt el kell mondanom magának. – monda Justin. – Az unokája, az én mindenem! Ha ő nem lenne, kevesebb lennék nélküle. Igaz, hogy már bántottam – ennél a mondatánál rá néztem. Úgy vélem, ezt pont nem kéne mondania. Ezzel csak a nagyinak bizonyítja, hogy ő is tud rossz lenni. – nem is egyszer, és bármit megtennék, hogy semmisé tudjam tenni. Csakhogy már nem tudok változtatni a múlton. Higgye el, megtenném! – vágta rá az utolsó mondatot. Visszanéztem a nagyira. A megenyhülés kis szikráját sem láttam rajta. – Megtennék mindent, hogy biztonságban legyen! Még az életemet is feláldoznám, hogy megmentsem Davon-tól! – mondta. A nagyi hirtelen úgy nézett Justin-ra mint, akit most már érdekel, hogy mit mond. Mikor az imént, én is megemlítettem Davon-t, nagyon tudni akarta, hogy honnan ismerem ezt a nevet, csakhogy én nem válaszoltam.

- Mi dolgotok van, nektek Davon-nal? – kérdezte, és szorosabban fogta a fegyvert. Már mondtam volna, hogy semmi, de Justin megelőzött.

- Meg akarja ölni Zoe-t. – mikor kimondta, a nagyi olyan gyorsan indult meg felénk, hogy megmerevedtem. A következő, amit láttam, az-az volt, hogy a fegyvere Justin homlokára céloz.

- A te hibád! – az ujja a ravaszon volt. Ha ellökném, biztos vagyok abban, hogy elsülne. Justin csak állt ott, és nem tett semmit.  

- Nem az övé. – mondtam. – Kérlek, tedd azt le. – kérleltem, de nem történt semmi.

- Justin-nak, semmi köze nincs hozzá. – hallottam meg Grant hangját. A nagyi, és én is oda fordultunk. Ő az előbb még nem volt itt. – mondtam magamban. Ott állt Erin és B között, és közeledett felénk. – Csak ugyan azt teszi, amit én tettem tizennégy évvel ezelőtt.

- Neked nem sikerült! – förmedt rá. – Davon lemészárolta azt a szegény Montgomery lányt. – vajon most Marilyn-ről van szó? Ja, és még egy kérdés. Honnan ismerik egymást? A fegyver még mindig Justin felé nézett, de a nagyi most inkább Grant-el foglalkozott.

- Tudom. – mondta, és megállt. – Mindennap eszembe jut, ahogy ott feküdt. – maga elé meredt. – Meg akarom végre állítani Davon-t!

- Megtehetted volna tizennégy évvel ezelőtt. – mondta a nagyi. - Akkor megállíthattad volna, de nem tetted.

- Tizenkilenc éves voltam, és a barátom volt. – mondta. – Mikor azt mondta, nem ő volt, hittem neki. Hittem neki, mert nem gondoltam, hogy ilyenre képes. Tudom hiba volt ennyire bíznom benne, de testvéremként szerettem. – ugyan annyi idősek voltak, akkor, mint mi most. A nagyi felé néztem, aki rázta a fejét, de még mindig Justin-ra szegezte a pisztolyt.

- Mrs. Wilson. – szólt Eric kérdően.

- Menjetek be a házba. – mondta a nagyi, és rám nézett. – Te is.

- Azt felejtsd el. – vágtam rá.

- Ha igaz, amit mondanak, akkor te veszélyben vagy. Menj be, vagy drasztikus lépéshez folyamodok. – rögtön Justin-ra kaptam a szemem. – Nem fogom őt megölni. – és akkor leeresztette a fegyvert. Furcsának találtam ezt az egészet. Mégis, hogy enyhülhetett meg ilyen gyorsan? Az előbb még meg akarta ölni, most meg nem? – Persze csak akkor, ha Grant biztosít afelől, hogy ő sem fog bennünket. – az előbb említett személyre néztem, aki bólintott.

- Elmondanád nekem, hogy miért bízol benne ennyire? – szegeztem neki a kérdést. Mintha eddig azt mondta volna, hogy nem szabad bennük bízni.

- Ezt később megbeszéljük. Most menj be a házba. – intett a bejárat felé. Justin a kezem után nyúlt, és megszorította. 

- Tényleg menj be. – hangja egy kicsit rekedt volt. Vettem egy mély levegőt. Nem akartam bemenni, egyáltalán nem. A fejemet ráztam, amivel tudattam, hogy egy tapodtat, sem mozdulok onnan. Ekkor, valaki a vállamra rakta a kezét.

- Menj be. Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Rendben? – mondta Grant. Még mindig tétováztam. Benne bíztam, csak a nagyanyámban nem. Egész idő alatt arra tanított mindenkit, hogy semelyik farkasban nem bízhatunk meg. Most meg egy olyan oldalát mutatja, amivel megcáfolja, az egészet. Ha nem is mondta ki hangosan, akkor is látszik, hogy bízik Grant-ben. Csak nem tudom miért. Mivel még mindig Justin keze az enyémet fogta, lassan elengedtem, és elindultam a bejárat felé.

  Egy óra elteltével, a szobában ültem az ágyon, és már idegességemben a lábamat ráztam. Mikor bejöttem a házba, Baz-t elengedték, kiment, és ott is maradt. Nem küldték vissza, mint engem. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy majd megbolondultam tőlük. Tíz perccel később kopogtak az ajtón. Felpattantam, és gyorsan kinyitottam. Justin állt a küszöb előtt, a háta mögött Eric-el.

- Tíz perc. – szólalt meg Eric. – Itt fogok állni, és mérem az időt. – Justin nem is hederített rá, kicsit beljebb taszított az ajtón, majd becsukta maga mögött. Csak néztem rá, komoly ábrázata kicsit megijesztett.

- Figyelj. – kezdte, ami még jobban rám hozta a frászt. – Egy ideig nem találkozhatunk. – megállt bennem az ütő.

- Hogy mi van? – jött ki a számon. – Ezt a nagyanyám találta ki? Persze, ki más. – dühöngtem, és mászkálni kezdtem. – Így is alig láttalak, most meg. – be sem fejeztem a mondatom, így folytattam. - Nem, nem érdekel, mit mond! – Justin megfogta a karom, és maga felé fordított.

- Nyugodj meg. – mondta, és a tekintetemet kereste. – A nagyid csak téged véd.

- Mégis kitől? Tőled? – legyintettem rá. A nagyi azt hiszi, hogy azzal megvéd, ha Justin-t eltünteti a közelemből? Forrtam a dühtől. Nem fogom hagyni, hogy elválasszon tőle. – Beszélek vele. – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

- Ez már el lett döntve. – szólalt meg, mikor a tenyerem a hideg kilincshez ért. Hátra fordultam.

- Mi az, hogy el lett döntve? – kérdeztem rá.

- Beleegyeztem, hogy távol maradok tőled. – kihagyott a szívem egy ütemet. Villámcsapásként, ért ez a hír. Csak levegőket vettem, és a padlóra szegeztem a tekintetem.

- Te…te már nem akarsz engem? – ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Két lépéssel elém állt, és ujjaival állam alá nyúlt, és feltolta. Szemeink, most egymásét nézték.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Csak téged akarlak. – megsimította az arcom. – Lehet, hogy nem leszek melletted, de bármikor beszélhetsz hozzám. Hallani fogom. – mondta, a fejére mutatva.

- Csakhogy én nem foglak téged. – különböző érzelmek voltak bennem. Dühös voltam szomorú, és talán még boldog is. Ami csak amiatt lehet, hogy többet nem kell hazudoznom.

- Ki fogod bírni. Mindketten kifogjuk! – egy kezét tarkómra, másikat pedig a csípőmre tette, és közelebb húzott magához. Mikor ajkunk összeért, tudtam, hogy egy időre ez lesz az utolsó. Kezem a nyakába tettem, és azután, azok csak ott hevertek. Nyelve utat tört magának, és mikor megtalálta enyémet, gyengéden ért hozzá övével. Eszembe jutott a mai nagy lépésünk. Csak egymáséi voltunk. Ahogy rajtam feküdt, és éreztem minden egyes lélegzetvételét. Ahogy a szemeibe néztem, és azok többet mondtak egyetlen szónál. Gyöngéd mozdulatai, és lágy érintései mindent mesésebbé tettek. Mosolya zavarta meg gondolataimat, ami csókunk közepette keletkezett száján. Elgondolkozhattam volna, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de nem kellett. Tudtam, hogy a gondolataim elértek hozzá is. Szánk elvált egymástól. – Csodálatos volt. – súgta oda fülembe, úgy, hogy szája súrolja hallószervemet.

- Harminc másodperc. – hallottam meg Eric hangját az ajtó túl oldalán. Már el is felejtettem, hogy ő kint szobrozik. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt meg főleg nem, hogy ne is találkozzunk, kitudja mennyi ideig. Egy könnycsepp gördült ki szemgödrömből, amit Justin letörölt, mikor elváltunk egymástól.

- Szeretlek. – egyenesen a szemébe néztem, mikor kimondtam. Ő megsimította az arcom, és rám mosolygott.

- Én is szeretlek. – próbáltam mosolyogni, ami nem igen sikerült. Csókot lehelt számra, és mikor eltávolodott tőlem, már nyílt az ajtó. Elsétált mellettem egészen Eric-ig, ahonnan visszanézett rám. – Hamarosan találkozunk. – mondta, utána megfordult, és elindult a folyóson. Néztem, ahogy távolodik tőlem, és egyszer csak eltűnik. Eric-re néztem, aki még mindig ott állt az ajtó előtt.

- Hosszú volt ez a nap. Feküdj le. – mondta, megfogta a kilincset, és becsukta az ajtót. Megint egyedül maradtam, ami fájdította a szívem.    

  Másnap reggel a nagyira vártam, hogy magyarázatot kérjek. Rá fogom zúdítani a kérdéseimet, és addig nem fogok elmenni, amíg mindre választ nem kapok. A földszinten voltam a bejárati ajtó melletti szobában. Mikor kinéztem az ablakon, azt a helyet néztem, ahol este, még Justin mellett álltam. Alig telt el pár óra, már is hiányzott. Az, hogy tudom, nem láthatom, őt ki tudja mennyi ideig, rosszabbá tett mindent. Még egy fényképem sincs róla, amit nézegethetnék.

- Gondoltam, hogy itt leszel. – jött be a nagyi, és becsukta maga után az ajtót. Nem szóltam semmit csak néztem rá. Oda jött mellém, és ő is kinézett az ablakon.

- Honnan ismered Grant-et? – tettem fel az első kérdésemet.

- Régen, egyezséget kötöttem az apjával, aki akkoriban a falka vezér volt. Ha ők nem bántják az embereket, akkor mi sem bántjuk őket. Ez az egyezség addig tartott, amíg 1999-ben, az egyik falka tagja meg nem ölt egy embert. Meg kellett volna ölniük ezért, de nem tették, csak kitagadták a falkából. – mesélte. – Felbontottam az alkunkat, és onnantól már rájuk is vadásztunk. Már nem hittem abban, hogy vannak jó farkasok. – majdnem tátva maradt a szám. Egyezség volt vadászok, és farkasok között. Hihetetlen, hogy mindez Davon miatt romlott meg.

- Ugye már nem akarod megölni Justin-t? – jött egy újabb kérdés.

- Meg akartam, és meg is tettem volna, ha nem jön Grant. – mondta könnyedén. – Tudod az a fiú, ha hiszed, ha nem, régen közel állt hozzám. Vele voltam, mikor kérdőre vonta Davon-t, hogy ő ölte-e meg a lányt. Grant hitt neki, mikor azt mondta, nem, de én tudtam, hogy hazudik, ezért, rá támadtam. A késemen sisakvirág folyadék volt, és megvágtam vele az arcát. Nem ölte meg, de úgy megsebezte, hogy a mai napig hordja az arcán a heget. – szóval a nagyi volt. Sosem gondoltam volna, hogy ő miatta olyan az arca.

- Szóval, akkor megint elhiszed, hogy vannak jó farkasok? – tettem fel még egy kérdést, amire igenlő választ vártam.

- Megpróbálom. – mondta, és mosolygott egyet.

- Miért nem találkozhatok Justin-nal? – ha már újra hisz benne, vagy is megpróbál hinni benne, akkor miért kell távol maradnunk egymástól? Reméltem, hogy erre is rendes választ kapok majd.

- Kicsim meg kell értened, hogy most a te biztonságod számomra a legfontosabb. – kezdett bele. – Egy ideig nem csak Justin-nal nem találkozhatsz, de ki sem teheted a lábadat a házból. – a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nem mehetek ki. – mondtam magamban.

- Ha…ha nem mehetek ki, akkor ő miért nem jöhet ide? – kérdeztem.

- Ez nem így működik. – mondta a fejét rázva. – A vadászok fele, nem tűri, hogy a házban farkas legyen. – kinéztem az ablakon.

- Meddig akarsz fogságban tartani? – kérdeztem.

- Nem leszel fogságban. – mondta. – Csak itt bent nagyobb biztonságban vagy, mint oda kint. – elfordultam az ablaktól, és tettem pár lépést a szobában.

- Szóval, mégis mennyi idő? – kérdeztem még egyszer, mert a kérdésemre nem válaszolt.

-  Egy, két hónap. – rá kaptam a tekintetemet.

- Nem egyezek bele. – vágtam rá. – Eddig is sok időt töltöttem el kint, és még mindig élek. Ha Davon annyira meg akarna ölni, akkor már rég halott lennék. – magyaráztam, mert úgy éreztem igazam van. A telihold óta nem hallottam Davon-ról. Bár Trent-el találkoztam, aki megölte Marko-t, de még ő sem említette Davon-t egy szóval sem.

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”

47.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a 47.fejezetet. Volt egy előzetes is, de azt letöröltem, mert változtattam egy kicsit. Remélem tetszeni fog. Puszillak titeket.

~Ann.xd

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.

 - Fejezd be Marta! – hallottam meg egy hangot, ami nagyon parancsolónak hangzott. A fejem sajgott, ahogy a vállam is. Sötétségben voltam, és csak egy szarvas villant be folyton. Próbáltam felnyitni szemhéjamat, de nem ment. Ólom nehézséggel nehezedtek a szememre.

- Hogy bízhatsz bennük? – hallottam meg Marta hangját, amint undorral beszél.

- Te semmit nem értesz igaz? – kérdezte a hang, amit most már felismertem.

- Mégis mit kéne? – csattant fel. – Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nem kellett nyitva lenni a szememnek ahhoz, hogy tudjam a lány, ujjával mutogat a szerinte bűnösök felé.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – ez volt az a hang, ami okot adott arra, hogy kinyissam végre a szemem. Úgy gondoltam, ha Aiden itt van, akkor Justin-nak is a közelben kell lenni-e.

- Kussolj el te korcs! – mikor meghallottam, amit Marta mond, nem sokkal utána egy morgás hangzott el.

- Elég. – próbáltam kinyögni, és közben a szemem lassan emelkedett fel. Egy kezet éreztem meg bal vállamon. Meleg volt, és rögtön tudtam, hogy kié. Mikor végre kinyílt a szemem, nagyon elmosódva láttam. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdeztem. Lassan felültem, és pislogni kezdtem, de még mindig nem láttam tisztán. Kezemmel szemem felé nyúltam, és megdörzsöltem. Az sem segített semmit.

- Minden rendben. – mondta Justin, és a vállamat simogatta. Felé néztem, és annyira zavaró volt, hogy nem látom tisztán az arcát, hogy rögtön elkaptam a tekintetem róla.

- Miért látok így? – kérdeztem.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – mondta Baz. Felé néztem, de nem bírtam sokáig, őt se nézni. Becsuktam a szemem, és így kérdeztem meg.

- Mennyi az a kis idő?

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta, amire kipattantak a szemeim. Már most rosszul vagyok ettől, és még legalább egy hónapot ki kell, bírjak így? Belefogok bolondulni.

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – kérdezte Marta, de tudtam, hogy nem a rossz látásomra gondol.

- Nem mondasz semmit! – mondta Baz, és a hangja megint parancsoló volt.

- Dehogyisnem. – mondta, és nevetett egyet. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta ki, és hangjában nagyobb undor volt, mint valaha.

„Justin szemszöge”

  Miután hazaértünk, Erin, a kanapén ült, és egy magazint olvasott. Mikor meglátott minket, letette kezéből az újságot, és rögtön nekünk szegezte a kérdést.

- Na, mi volt? – kérdezte.

- Azon kívül, hogy szét akart minket tépni? – kérdezte Aiden, elsétált a kanapéig letette a kezében lévő az ásót, és leült Erin mellé. Azután, így folytatta. – Semmi érdekes. – felrakta lábát a kanapé előtt lévő kis asztalra, és kifújta magát. A cipője talpát, körülbelül egy centi vastag sár lepte.

- Szedd már le a lábad az asztalról. – mondta Erin, és kezével a lába felé nyúlt, és lelökte onnan.

- Ne szólj, már bele mit csinálok. – mondta Aiden, és ránézett Erin-re. Szó szerint farkas szemet néztek egymással, addig amíg, Isaac közéjük nem ült. Azután csak ücsörögtek, és néztek ki a fejükből. Mivel nekem nem volt kedvem csatlakozni hozzájuk, e helyett én elmentem letusolni. Megszabadultam a ruháimtól, és jó forró vizet engedtem magamra. A fejemet a tusolófej alá tettem, és hagytam, hogy mindenhol víz árasszon el. Mikor elemeltem a fejem, és kinyitottam a szemem, a lefolyónál barna víz hömpölygött. Több piszok volt rajtam, mint gondoltam. Eszembe jutott, mikor Zoe-t láttam zuhanyozni, és ahelyett, hogy kimentem volna szó nélkül, kényszert éreztem, hogy hozzá érjek. Azt hittem, hogy majd kiabál, hogy miért nem kopogtam, de ehelyett, egy szót sem szólt. Eltakarta melleit, de a gondolatait hallgatva, úgy érezte nem kell szégyenkezni-e meztelen teste miatt. Nem is kellett, hisz még a gyönyörűbbnél, is gyönyörűbb volt a látvány, amit nyújtott nekem. Mivel már elég régóta nem hallgatóztam Zoe fejében, így most megtettem. Merthogy a Marko körüli felhajtás, lefoglalt, nem tudtam csak rá koncentrálni. Fejem ismét a zuhanyrózsa alá tettem, és nem sokkal később, Zoe gondolatai elárasztották a fejem. Kusza gondolatai voltak. Csakhogy, még így is kivehető volt, hogy menekül. Felkaptam a fejem, mikor hallottam, hogy a hátára ugort egy farkas. Azután pedig egy lövéssel leszedte róla valaki. Úgy éreztem, hogy muszáj oda mennem. Lehet, hogy nem fogok közbe avatkozni, de akkor is oda kell mennem, mert, lehet, hogy szükség lesz segítségre. Kipattantam a zuhany alól, és felkaptam valami ruhát, és száguldottam is ki. Mikor már a bejárati ajtónál voltam, és kinyitottam, Aiden hangját hallottam meg.

- Hová mész? – kérdezte.

- Zoe bajban van. – mondtam, de meg sem álltam. Siettem, hogy oda érjek.

- Merre van? – jött mellőlem a kérdés. Oldalra fordítottam a fejem, és mind hárman ott álltak mellettem.

- Keletre, a kis pataktól nem messze. – hadartam el, és mindannyian egyszerre indultunk el abba az irányba.

 Már átvergődtünk az erdőn, és kiértünk arra az útra, ahol Zoe, és egy vadásztársa, száguldanak egy autóval. Az út közepén álltunk, és én ismét kedvesem gondolatait fürkésztem. Zoe láthatott valamit, mert rá kiáltott a volán mögött ülőre, aki beletaposott a fékbe. Még eddig is elhallatszott, a kerekek csikorgása. Kedvesem teljes erőből fejelte le a műszerfalat azután, pedig az ajtónak vágódott. Kitántorodott, a kocsiból, és valami szarvast nézegetett addig, míg el nem ájult. Ekkor olyan gyorsan kezdtem felé futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Lövéseket hallottam, és kiabálást.

- Kelj már fel! – ordította. Nem voltak már messze tőlünk. Pár alakváltott, láttunk is. Aiden, és Isaac, kapták el, és ártalmatlanná tették, őket, amíg én és Erin tovább szaladtunk. Már vérszagot éreztem, ami kedvesemé volt. Négy alakváltót láttam, és az egyik sebesen közeledett Zoe felé. Teljesen átadtam magam a farkasomnak. Négykézlábra ereszkedtem, és így ugrottam fel a kocsira, azután pedig átugrottam a lány felett, és védelmezően guggoltam Zoe előtt, mire oda ért a farkas. Vicsorogtam rá. Egy ujjal sem fog hozzá érni. Még több lövés dördült el, és az egyik súrolta felkaromat. A lány, aki a kocsinál volt, felénk lőtt. Az arca a szeme, mindene hasonlítót Marko-ra. Kivétel a haja, ami fekete hajszíne volt, és nem állt jól neki. Tudtam mi az eredeti hajszíne, és biztos vagyok benne, hogy az sokkal jobban áll neki. Mivel velem, és a közvetlen előttem lévő farkassal foglalkozott, nem vette észre, hogy mögé osont egy, aki nem valószínű, hogy csak üdvözölni fogja.

- Mögötted. – kiabáltam, de már késő volt, mert a farkas hátba rúgta, és ő a földre zuhant, miközben a fegyver kiesett a kezéből. Olyan erővel nyomta a lányt a földnek, hogy az moccanni sem tudott. Csakhogy hirtelen, Aiden jelent meg, az autó motorháztetején, és előre ugrott pont úgy, mint, aki egy szaltót akar csinálni. A keze a farkas hátán volt, megmarkolta a felsőjét, és mikor talpa már a földön volt, és nem a levegőben, elhajította a férfit. Ezen a húzásán, még én is nagyot néztem, csakhogy most már ideje volt az én ellenfelemmel foglalkoznom. Váratlanul, neki rontottam, és a földnek szorítottam, pont úgy, ahogy az előbb a lánnyal tették. Sosem szerettem gyilkolni, de ha meg kell védenem, akit szeretek, akkor megteszem. A fogaimat belemélyesztettem a torkába, és kiharaptam belőle egy darabot, majd a földre köptem. Visszanéztem rá, és vér bugyogott a száján, és azon a helyen, ahol az imént beleharaptam. Leszálltam róla, mert tudtam, hogy már csak percek kérdése, és meghal. Felálltam, és láttam, hogy már csak egy van talpon. Issac, Erin, és én körbe vettük, és lassan közeledtünk felé. A férfin nem látszott, hogy feladná a harcot. Inkább csak még jobban begurult, és úgy gondolta, hogy Erin-t támadja meg először. Ha azt hiszi, hogy Erin-t hamar leteríti, akkor téved! Erősebb, mint azt bárki gondolná. Erin már készen állt, hogy fogadja a férfit, csakhogy egy lövés dördült el, ami pont fejen találta a farkast, és ahogy előre vágódott, még csúszott pár centit az úton. Hátra néztem, mert biztos voltam abban, hogy a lány adta le a lövést. Azonban, nem ő volt, mert a fegyvere még mindig azon a helyen volt, ahová csúszott, mikor kiesett a kezéből. Már csak ezért sem tudott volna lőni, mert Aiden lefogta a karját. Mikor zajt hallottam az erdő felől, két személyt láttam, meg kijönni onnan. Egy férfit, aki tuti biztos, hogy vadász, viszont a lány, aki mellette állt, egy farkas volt. A füle hegyes volt, ahogy a karmok is a kezén.

- Baz! – kiabált a lány, akit Aiden fogott. – Lődd már le őket! – csakhogy ő nem tett semmit. A fegyver, ami a kezében volt, elrakta, és védekező pózba emelte a kezét.

- Nem bántalak titeket. – mondta. Összenéztem, a többiekkel, és mind úgy éreztük, hogy igazat mond. Visszaváltoztunk, és mikor Baz letette a kezét, megfogta a lányét. Megdöbbentem. Vadász, és farkas együtt? Pont, mint én meg Zoe. Mikor kimondtam magamban a nevét, eszembe jutott, hogy ő ott fekszik eszméletlenül. Hátra fordultam, és oda szaladtam hozzá. A hátán feküdt, és a fejéből szivárgott a vér.

- Lassan emeljétek fel. – mondta, a vadász fiú. – Elvisszük B-hez. – rá néztem, mert már Zoe másik oldalán vizsgálgatta a fejét. Elővett egy kendőt a zsebéből, és Zoe homloka feletti hajtöves részéhez tette. – B. – szólt a lánynak, aki rögtön oda jött. – Mutasd nekik az utat. Nekem beszélnem kell vele. – nézett a még mindig Aiden által fogva tartott lány felé.

 Tizenöt perccel később, már B-nél voltunk, és Zoe az ágyon feküdt. A fekvőhely sarkánál pedig én foglaltam helyet. Baz, aki éppen Zoe fejét kezelte, fel-felnézett a fotelban lévő lányra, akinek a kezét oda kötözte a kartámaszhoz. Úgy tűnik, nem nagyon tudja elfogadni, hogy már pedig mi jó farkasok vagyunk.

- Nem védheted őket. – mondta a lány a fotelből. - Te vadász vagy! –jelentette ki.

- Az már nem számít. – mondta. Mikor végzett Zoe fejével, elsétált mellőle, és B meg a lány közötti üres helyre állt. Felálltam az ágyról, és két lépéssel közelebb mentem Zoe-hoz. Baz bekötötte a fejét, és egy fehér géz fogta körbe a fejét. 

- Mi az, hogy nem számít? – mondta döbbenten. – Undorító vagy, és az is amit csinálsz! – mondta a lány majdnem kiabálva.

- Fejezd be Marta! – förmedt rá. Az arcán már látszott, hogy a lány egyre jobban feldühíti. B megfogta alkarját, nyugtatás képpen.

- Hogy bízhatsz bennük? – a hangjában az undor kezdett megjelenni.

- Te semmit nem értesz igaz? – fordult felé Baz, már nyugodtabb hangon.

- Mégis mit kéne? – az arc teljesen bosszús volt. - Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nézett rá mindegyikünkre. Vajon most kellene elmondanom, hogy a bátyja igazából nagyon is él? Vagy talán jobb, ha erről még nem tud? Hisz ha minket nem fogad el, akkor lehet, ha megtudja, hogy már Marko is ilyen, akkor ő rá is undorral kezd majd nézni.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – szólalt meg Aiden, aki Erin és Isaac között állt.

- Kussolj el te korcs! – ahogy a mondata elérte fülem, azonnal Aiden felé néztem. Barátom arcára düh volt írva, és megvillantva fogát rá vicsorgott Marta-ra. 

- Elég. – hallottam meg magam mellett, egy halk szót. Rá néztem, és láttam, hogy szemei lassacskán felnyílnak. A kezem vállára tennem, hogy érezze, itt vagyok mellette. Zavartan nézett össze vissza, mikor ismét megszólalt. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdezte. Felült, és pislogni kezdett, azután pedig a kezével dörzsölni kezdte a szemét.

- Minden rendben. – mondtam, és megsimogattam a vállát. Felém nézett, de nem tartott, sokáig mert hirtelen elkapta a tekintetét.  

- Miért látok így? – kérdezte.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – szólalt meg Baz. Mikor vadásztársára nézett ott sem hagyta sokáig a tekintetét. Behunyta a szemét, és megszólalt.

- Mennyi az a kis idő? – kérdezte.

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta Baz, amire Zoe-nak felpattant a szemhéja. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül ennek a hírnek.  

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – szólalt meg Marta.

- Nem mondasz semmit! – szólalt meg parancsoló hangja Baz-nak.

- Dehogyisnem. – mondta Marta, és elnevette magát. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta, és egyenesen B-re nézett.

- A bátyáddal együtt, az érzéseidet is elvesztetted igaz? – mondta Baz kérdően, de nem várt rá választ. – Ha én undorító vagyok, akkor te egy érzéketlen kis csitri. – mondta, és látszott rajta, hogy még nem fejezte be. – Még mindig csak azt hiszed el, amit a vadászok mondanak neked. Most hallgass rám. Szerinted, ha olyan rosszak lennének, akkor nem megöltek volna már? Téged, engem, és Zoe-t is. Jobb lenne, ha végre rá döbbennél, hogy ne csak másoknak higgy, hanem annak is, amit a szemed mutat. Nézz körül – mondta, és ő is szétnézett. – ők itt nem ellenségek, hanem barátok. – a kezéhez nyúlt, és kioldozta. – Most menj el! – Marta rá nézett, felállt, és elsétált.

- Szerinted megértette? – kérdezte B. Baz a fejét rázta.

- Nem tudom, Marta már nagyon kiszámíthatatlan. Azt sem tudom, mit keresett kint ilyenkor.  – mondta.

- Marko miatt. – mondta Zoe. – Azt hiszi, ha öldököl, azzal fel tudja dolgozni a halálát. – Aiden, Erin és Isaac is rám néztek. Úgy tűnt azt akarják, hogy én mondjam el, hogy Marko nem halott, hanem már egy közülünk. Beszédre nyitottam a számat, de nem tudtam elmondani, mert Baz közbe szólt.

- Szerintem jobb, ha mi most elindulunk. – mondta Zoe felé nézve.

- Nem úgy volt, hogy te kint maradsz estére? – kérdezte kedvesem.

- Ezek után szerinted, nem akarom minél hamarabb megtudni, hogy Marta beköpött-e minket vagy sem. – B felé fordult, és egy csókot nyomott az ajkára, azután felém fordult. – Lehet, hogy nagy kérés, de nem lehetne B pár napig nálatok? Mivel Marta tudja, az ide vezető utat nem akarom, hogy egyedül legyen. – alig fejezte be a mondatát, B rögtön megszólalt.

- Tudok magamra vigyázni. – megfogta meg Baz alkarját, és a szemébe nézett.

- Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy nem vagy egyedül. – megsimogatta a lány arcát, aki megenyhült. Mikor visszanézett rám a vadász, akkor tudtam, hogy már az én válaszomra kíváncsi.

- Persze, addig maradhat, ameddig szükséges. – mondtam, és rájuk mosolyogtam. Azután Zoe felé néztem, aki még mindig a szemét hunyta be és nyitotta fel. Kezemmel hozzá értem felkarjához, és ő azonnal rám nézett. Hunyorítva nézett rám, és közben kezét próbálta az arcomhoz tenni. Így hát megfogtam kezét, és tenyerét az arcomhoz nyomtam.

- Annyira rossz, hogy csak így látlak. – az ágy széléhez kúszott, de keze még mindig az arcomon hevert. Mikor fel akart állni, látszott rajta, hogy megszédül, így kezét elkapta arcomtól, hogy meg kapaszkodhasson valamiben, de ehelyett, én kaptam el őt.

- Csak óvatosan. – mondtam, és közben kezemben tartottam, törékeny kis testét. Olyan könnyű volt számomra, mint egy tollpihe. Egy kézzel tartottam, amíg a saját lábára nem tudott állni. Mikor kiegyenesedett, a szemem felé nézett, de nem voltam benne biztos, hogy ő is annyira látja-e az enyémet, mint én az övét. Az a barna szeme, és a zavaros tekintete, annyira aranyos volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, megfogtam nyakát, és a számat az övére helyeztem.

- Azt hiszem, én, kint megvárlak titeket. – nem foglalkoztam azzal, aki a mondatot mondta csak csókoltam Zoe-t, ami már nagyon hiányzott. Ezen a napon annyi minden történ, hogy ennyire, mint most sosem voltam még fáradt. Az, ami a legjobb volt ebben a napban, hogy Zoe-val megléptük azt, amire már oly régóta vágytam. Összeolvadt a testünk, és közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Mikor elváltunk egymástól, és kinyílt a szemem, rajtunk kívül már nem volt senki a szobában. Visszanéztem kedvesemre, és megsimogattam az arcát.

- Azt szeretném, ha Baz mellett maradnál. – mondtam, mert pont úgy, mint a vadász fiú, és is féltem a szerelmem.

- Mellette maradok. – mondta, és egy mosoly jelent meg az arcán. Pár perccel később kimentünk a hálóból, és a többiek, már indulásra készen álltak.

 Már az erdőnél álltunk, és épp búcsúztunk el egymástól, mikor Baz megszólalt.

- Ha bármi balul sülne el, remélem engem is szívesen láttok. – mondta.

- A házunk már egy kész menedékhely, szerintem még te is beférsz. – mondta Aiden viccesen.

- Köszönöm. – mondta Baz mosolyogva. Kezet ráztunk vele, azután Zoe és Baz elindultak az erdő belseje felé. Mikor már nem voltak hallótávolságban, Isaac megszólalt.

- Nem kellett volna elmondani, hogy a vadász fiú él? – kérdezte.

- Kicsoda? – kérdezte B.

- Marta bátya. – mondtam. Az arcán meglepettség látszott.

- Úgy érted Marko él? – kérdezett ismét.

- Te ismered? – kérdezte Erin.

- Nem, csak Baz mesélt róla. – magyarázta. – Azt mondta, hogy meghalt, és ma volt a temetése.

- Ez hosszú történet. – mondtam. – Jobb lenne, ha elindulnánk a ház felé, és addig mindent elmondunk. – bólintott, és mindannyian elindultunk.

„Zoe szemszöge”

                

 Már csak percek választottak el, minket, hogy a házhoz érjünk. Baz karját fogtam, mivel a látásom miatt, már kétszer majdnem belekóstoltam a földbe. Egész úton csupán csak két szót váltottunk. Úgy tűnt, ő is, és én is el vagyunk most a saját gondolatainkkal. Az agyam azon kattogott, hogy Marta vajon elárult-e minket. Ha igen, akkor hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mi fog történni. Viszont ha nem, akkor Baz mondandója eljutott Marta legbelsőbb érzéseihez.

- Itt vagyunk. – mondta Baz, és hallottam, hogy egy mély lélegzetet vesz. – Olyan csendes minden. – hangjában hallottam, hogy ezt nagyon különösnek találja. – Túl nagy a csend. Olyan, mint a vihar előtti csend. – magyarázta.

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

46.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami megint egy kicsit sokáig tartott, szóval bocsánat! A mostani fejezet is izgalmakat tartogat, bár én úgy érzem jobbat is írhattam volna. (ez az én véleményem) Írjátok meg ti is, hogy mit gondoltok, és azért remélem nektek tetszeni fog. Iratkozzatok fel, és mindenféleképpen írjatok kommentárt.: ) Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!

„Zoe szemszöge”

  Az, amiket Baz elmesélt teljesen elképesztett. B, aki megmentette még 1 évvel ezelőtt a vérontások éjszakáján, olyan volt, mint Justin-ék. Nem bántott, és nem is állt szándékában embert bántani. Ahogy ő mondta, „- Ha egy olyat bántasz, aki nálad sokkal gyengébb, az a leggyávább, akit a föld valaha is a hátán hordott.” Teljesen egyetértettem vele.  Neki nem volt falkája, a saját maga ura volt. Azt mondta, soha nem is akart falkához tartozni. Egyedül akart lenni, csakhogy megjelent az életében Baz, és nem bírt nemet parancsolni az érzéseinek.

- Tudod, milyen, amikor annyira szeretsz valakit, hogy az életedet is feláldoznád az övéért. – mondta B, és közben Baz-ra nézett. – Amikor tudod jól, hogy nem szabadna együtt lennetek, és próbálod elfelejteni, de ha nincs melletted, akkor olyan üresnek érzed magad, mint egy kiapadt kút. – megsimogatta Baz arcát, és azután rám nézett. – Szerintem jól tudod, hogy miről beszélek. – mondta, és közben rám mosolygott. Justin-ra gondolt, mégis ki másra gondolhatott volna. Emlékszem mikor el akartam lökni magamtól. Amikor a vadászokhoz kerültem. Úgy éreztem jobb ha nem vagyok vele. Sosem vallottam be magamnak, de tudtam jól, hogy hiányzik valami az életemből, csak olyan hülye voltam és vak, hogy nem jöttem rá.  Még képes is lettem volna egy nyilat röpíteni a fejébe, mikor 2 hónap után találkoztunk. Bolond voltam, amiért hagytam, hogy elhitessék velem azt, hogy minden farkas gonosz. Ahogy Baz az imént mondta sokan tévhitben élnek!

- Mára elég a csevegésből. – szólalt meg Baz. – Sötétedik, ideje visszaindulnod. – mondta, és közben a hátam mögé mutatott.

- Mi? Csak nekem? Mi lesz veled? – kérdezgettem.

- Nekem éjszakára is maradnom kell. – mondta. – Neked viszont a házban a helyed. Szóval, indulás! – mutatott ismét a hátam mögé. – Ja, és még mielőtt elfelejtem. Ha kérdezik, semmi érdekeset nem láttunk. - magyarázott, mintha nem tudnám, hogy jobb, ha lakatot teszek a számra.

- Rendben. – mondtam, és már fordultam is, hogy elinduljak, de B megállított.

- Várj! – visszanéztem rá, és ő kezet nyújtott nekem. – Örülök, hogy találkoztunk. A nevem pedig Beatrice, de nyugodtan hívj csak B-nek. – rá mosolyogtam, és oda nyújtottam a kezem.

- Nekem is öröm, hogy egy újabb kevésbé gonosz alakváltóval találkozhattam. – tényleg örültem, hogy végre van még egy olyan, aki nem akar megölni.

- Ez a beszéd csajok. – mondta Baz, és közben felnevetett. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy barátságot kötöttünk B-vel.

 Körülbelül már egy óra eltelt, és még mindig az erdőben koszálltam. Tény és való, hogy már vissza kellett volna, hogy érjek a szállásra, de valahogy nem voltam rá képes visszamenni. Senki nem szeretett engem ott. Mindenki utál! Abban a házban nincs olyan ember, aki miatt visszamennék. Marko halott, Baz kitudja, mikor bukkan fel legközelebb, a nagyi meg. Róla inkább ne is beszéljünk! Szóval nincs olyan, aki életben tartana abban a házban. Néha már úgy érzem magam, mint valami fogoly, aki csak azért van ott, mert a nagyanyja a vadászok feje. Ha megtehetnék, akkor elküldenének, jó messzire. Bár lehet, hogy ez lenne a jó. Ha elmennék, és tudomást sem vennék az itt zajló dolgokról. Csakhogy ez már nem lehetséges. Maradnom kell, hisz a bosszúm még nem csapott le Davon-ra. Meg fogja bánni a sok ember halálát! Erről magam fogok kezeskedni! Ág reccsenést hallottam, amire felkaptam a fejem, és nem sokkal előttem egy szarvas kereset táplálékot a földön. Sosem láttam még szarvat ebben az erdőben, sőt még egy madarat se láttam soha. Csak farkasokat, de abból jó sokat. Lassan közelítettem meg az állatot. Nem akartam megijeszteni, csak közelebbről is meg akartam nézni. A sötétben csak a körvonalait láttam. Óvatosan lépkedtem az avarban, és egyre közelebb értem a szarvashoz. Csakhogy nem sikerült olyan közel érnem hozzá, mert mikor ismét léptem, egy ág megreccsent a talpam alatt. Az állat felkapta a fejét felém nézett, lépett egyet, és elszaladt.

- Hé, várj, nem akarlak bántani. – kezdtem el kiabálni, és utána eredtem. Egy ideig üldöztem, amivel valószínű, hogy jobban rá hoztam a frászt. Azt nem tudom miért kezdtem el kergetni, de úgy tűnik elég rossz ötlet volt a részemről. Egy olyan helyen kötöttem ki, ahol még sosem jártam. Ahogy kibotorkáltam a fák közül egy patak tárult a szemem elé. A szarvas épp a túl partra való jutást kísérelte meg. Körülbelül a patak közepénél járhatott, és a víz még ott is csak a lába közepéig ért. Ahogy átért, a fejét ismét felém fordította. Aztán elfordult, és eltűnt. Elgondolkoztam egy pillanatra. Vajon jó ötlet, ha most átgázolok a patakon, és még jobban eltévedek, vagy inkább menjek vissza és keressem meg az utat, amin eltalálok a házig? Tudom jól, hogy melyik a jó döntés, de valamiért annyira hívogatott a túl part, hogy a lábam önként elindult a rossz irányba. Már a negyedénél járhattam, mikor megálljt parancsoltam a lábaimnak. A cipőm és a nadrágszáram már csurom víz volt, és persze a patakban lévő folyadék elég hideg volt ahhoz, hogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. Ahogy lában ismét elérte a száraz talajt, a túl partról egy üvöltés hangzott el. Oda kaptam a fejem, és pisztoly lövések dördültek el. Ez volt az a jel, ami azt mutatta, hogy tényleg a túl parton van a helyem. Még két lövés törte meg az erdő csendjét, és egy sikoly. Próbáltam minél gyorsabban átgázolni a patakon, de a víz lelassított. A legmélyebb pontja a térdemig ért, és ott volt a leghidegebb, de nem tudtam foglalkozni vele. Csak a hangra koncentráltam, és arra futottam. Abban biztos voltam, hogy vadász van a közelben, hisz a farkasok nem használnak fegyvert. Csakhogy azt nem tudtam, ki. A futás közben lekaptam a vállamról az íjat, és elő húztam egy nyilat is. Már közel voltam, és hallottam, ahogy egy lány káromkodik.

- Dögölj már meg végre, te elcseszett undormány! – a lövések, amiket leadott, elég sok volt ahhoz, hogy kifogyjon a tára. Már annyira közel voltam, hogy láttam, ahogy két árny küzd egymással. Egy elég termetes hímmel volt dolga a vadász társamnak, aki a hang és a termet alapján, nem lehetett más, csak Marta. A farkas felemelte, és elhajította mint egy rongy babát, azután egyenesen rá vetette magát. Pár másodpercek alatt oda értem, felhúztam az íjamat, és lőttem. Az alakváltó oldalát találtam el. Nyüszített egyet, azután felém fordult, lemászott az eszméletlen Marta-ról, kihúzta oldalából a nyilamat, és elindult felém. Vettem egy mély levegőt, és sorra vettem ki a nyilaimat a tartójából, és mindet a farkasba eresztettem. A felső teste már tele volt a nyilaimmal, de még mindig felém jött. Már csak egy nyilam volt, amivel megölhetem, és tudtam is hol kell, eltaláljam ahhoz, hogy vége legyen az életének. Már alig állt a lábán, de még mindig morgott. Felhúztam az íjat, és a szemei közé céloztam. Nem volt nehéz dolgom, hisz a szemei szinte világítottak. El akartam engedni a fegyverem hátsó felét, hogy a nyíl beleszáguldjon a fejébe, de valahogy most sem ment, nem engedelmeskedtek az ujjaim. Mintha lefagytak volna. Mindig ez történik, mikor ahhoz érek, hogy megöljek valakit. Sosem tudom megtenni! Valami visszatart, valami, ami miatt a saját életemet is kockára teszem. Hisz ha én nem ölöm meg őket, akkor a fordítottja fog megtörténni. Lehunytam a szem, és úgy próbálkoztam. Számoltam magamban a másodperceket. - Egy. Kettő. Három. Négy. Ekkor egy halk fájdalmas vonyítást hallottam. Szemeim kipattantak, és láttam, hogy Marta a farkas hátán volt. Egyik keze a vállán kapaszkodott, a másik pedig egy tört döfött a nyakába. Ahogy kihúzta, csak úgy folyt a vére. Marta leugrott a hátáról, és ő pedig olyan erővel csapódott a földnek, hogy pór szállt fel a levegőbe. Marta-ra néztem, aki már engem figyelt. Az arca tele volt zúzódásokkal, és a tekintete a szokásos volt. Mindig úgy néz rám, mint, akit egyenesen a pokolba kíván. 

- Te meg mi a szart keresel itt? - a hangvétele sem változott velem szemben. Lassan leeresztettem az íjat, mert még mindig ugyan abban a pózban álltam, mint mielőtt becsuktam volna a szemem, és megszólaltam.

- Lövéseket hallottam. – mondtam. – Gondoltam elkél a segítség. – rá néztem a földön fekvő farkasra, aki már emberi alakjában volt látható. Oldalán feküdt, mellkasát és hasát pedig a kiálló nyilak lepték el.

- Segítség? – cinikus hanglejtése miatt, a tekintetem vissza vándorolt rá. Nevetett egyet. – A te segítséged kell a legkevésbé. – hányta szememre a szavait. Alig váltottunk eddig pár szót egymással, de már most kezd felbosszantani ezzel a viselkedésével.

- Ha nem lettem volna itt, akkor te már halott lennél. – mondtam, és közben egy kicsit megemeltem a hangomat. Bár azzal tisztában vagyok, hogy Marta ölte meg, de akkor is, ha nem vagyok itt, akkor az ő temetésére is készülhetnénk.

- A bátyám mellett kellett volna ott lenned. – üvöltött rám, és erősen meglökött. Hátra tántorodtam, de szerencsére nem estem el. – Ott kellet volna lenned! – üvöltött megint.

- Ott v… - kezdtem bele, de szerencsére volt annyi eszem, hogy ne fejezzem be a mondatomat. Hisz se Marta, se senki, nem tudja a vadászok közül, hogy ott voltam mikor Marko meghalt. Jobb, ha ez így is marad még egy darabig. – Nem vádolhatsz engem a halála miatt életed végéig. – kezdtem bele gyorsan egy másik mondatba. Persze én is hibáztattam magam, de Marta már annyira rám akarta kenni az egészet, hogy néha az volt az érzésem, hogy azt hiszi én öltem meg őt.

- Dehogynem. – mondta, már halkabban. Egy lépéssel közelebb jött. – Csakhogy nem csupán a bátyám halálával, hanem még másokéval is vádolni foglak. Életem végéig! – Marta nagyon értette a dolgát. Bűntudat szállta meg a testem. Eszembe jutott pár név is. Riley, aki a legelső volt a sorban. Amanda Perez, aki akkor halt meg mikor visszajöttem Stanwood-ba, és a tv-ből értesültem a szörnyű esetről. James, akinek a halálához tényleg semmi közöm sincs, de sokan még is hibáztatnak miatta. A fiú, akit még Baz-al találtunk meg, és a lány, akit nem láttam ugyan, de mivel Davon végzett vele, így mégis hibásnak éreztem magam. Meg persze Marko, akinek szörnyű volt végig nézni a halálát. Néha még most is bevillan a kép, ahogy élettelen teste a betonon fekszik. Gondolataim ebben a pillanatban megszakadtak, és csak a távolból jövő hangos vonyítás töltötte be az űrt a fejemben. A hátam mögé kaptam a fejem, de persze nem láttam semmit. Egyre több vonyítást lehetett hallani. Ami nem csak egy alakváltótól származhatott, hanem többtől. Ráadásul mind felénk tartott. Hogy ezt honnan tudom? A hangokat már egyre közelebbről lehet hallani.  

- Visszajönnek érte. – hallottam meg Marta halk hangját. Visszanéztem rá, és ő megfordult elszaladt a fegyverig, felvette a földről, kiszedte belőle az üres tárat, és egy telire cserélte.

- Miért jönnek vissza? – kérdeztem, mert nem értettem. Vajon mit csinált Marta, amíg nem voltam itt?

- Azért. – mutatott a földön fekvő halott személyre. – Lemaradt a falkából, már itt volt az ideje, hogy észrevegyék. – Marta arcán egy halvány mosoly volt látható. Úgy látszik, ő tényleg örömét leli a farkasok ölésében. – Mind megfizetnek. – mondta, és magabiztosan elindult a hangok irányába. Ez a két szava volt, ami tudatosította bennem, hogy Marta miért is van kint most.

- A vesztedbe rohansz! – kiabáltam rá. – Nem hozhatod vissza Marko-t azzal, hogy farkasokat ölsz.

-  Muszáj tennem valamit érte, mert különben belebolondulok. – mondta, és közben megállt. Ezek voltak az első olyan szavai, amikben éreztem Marta fájdalmát. Meg persze az első olyan mondata, amiben nem úgy beszélt hozzám, mint akit utál. Pár lépéssel elé álltam, és láttam, hogy könnybe lábadt a szeme.

- Nem ez a megoldás. – mondtam. – Forduljunk meg, és tűnjünk el innen. – hogy az igazat bevalljam, nem hittem, hogy hallgatni fog rám, de még is így lett. Megfordult, és azt mondta kövessem.

Már átjutottunk a patakon, mikor meghallottam, egy újabb vonyítást.  

- Megtalálták. – fordult hátra felém Marta.  – Most húzz bele! – tudtam jól miért kell jobban belehúznom. Egy másodperc se kell ahhoz, hogy rájöjjenek, kik végeztek a falka tagjukkal. Ha beleszagolnak a levegőbe érezni fognak minket, a szagunkat, és a nyomunkba erednek. Mondanom se kell, hogy kik a gyorsabbak, hisz ez teljesen egyértelmű. Most még előnyben vagyunk, de nem sokáig. A lábaimat csak úgy kapkodtam egymás után. Most adok hálát az istennek, hogy reggel nem a magas sarkú cipőmet vettem fel a temetésre. Marta, aki előttem loholt, hátra-hátra pillantott persze nem azért, hogy ott vagyok-e még mögötte hanem, hogy a farkasokat figyelje. Nekem csak egy dolgon kezdett el kattogni az agyam. Mégis, hogy fogom megvédeni magam, ha utolértek. Csak egy nyilam van, amivel nem megyek sokra. Baz pedig nem adott késeket se semmit. Érezni kezdtem valamit. Nem lassítottam futásomon, de muszáj voltam én is hátra nézni. Épp csak egy pillantást vetettem magam mögé, és már láttam, hogy egy izzó szempár a nyomomban van. Amit megéreztem hirtelen, az-az volt, hogy a vállamba kapaszkodik, és szinte rá ugrik a hátamra, ami miatt előre borulok. A kezemmel próbáltam felfogni az esés erejét, ami nagyon rossz ötlet volt. Ahogy a földnek csapódtam egy reccsenést hallottam, ami az íjam kettétörésének a hangja volt. A farkas még mindig a hátamon volt, és hallottam, amint egy mélyről jövő morgás tör ki belőle. A következő hang már két lövés volt, és éreztem, hogy az alakváltó mellém zuhan. – Gyerünk, állj fel! – hallottam meg Marta hangját, és utána keze megjelent alkaromon és felrángatott. Futottunk tovább, amíg ki nem értünk az erdő széléhez. Volt egy kisebb árok, amin át kellett ugornunk, és ahogy felnéztem megláttam egy kocsit. Marko, Ford Mustang-ja volt. – Szállj be! – kiabálta Marta. Ahogy a kocsihoz értem, szinte kitéptem az ajtaját, és alig szálltam be, Marta már indította is a motort, és padlógázzal indult el. A kerekek csikorogni kezdtek az aszfalton, és hirtelen elindult. A külső visszapillantóba néztem, és több izzó szempárt láttam meg, amint az erdőből előbukkannak, és utánunk loholnak. Marta-ra néztem, akinek bal keze már kint lógott az ablakon, és lövöldözni kezdett hátra felé. Persze én tétlenül ültem a kocsiban, hisz nekem nem volt semmi fegyverem ellenük. 

- Adj új tárat. – kiabált Marta. Szétnéztem a kocsiban, de sehol nem láttam. Kinyitottam a kesztyűtartót, és ott végre megtaláltam, ami kellett. Ahogy oda nyúltam, hogy kivegyek egyet a sok közül, valami az ölembe esett. Oda néztem, és a pisztoly hevert ott. – Cseréld ki! – utasított Marta, aki két kezével a kormányba kapaszkodott. Még szerencse, hogy Marko egyszer megmutatta, hogy kell tárat cserélni, mert különben most itt szerencsétlenkedhetnék. Pár másodperc alatt végeztem, és nyújtottam vissza a fegyvert, a mellettem ülőnek. Marta kikapta a kezemből, és egy újabb sorozatot lőtt rájuk. A visszapillantóba pillantottam. A mögöttünk lévő szempárok fogyatkozni kezdtek, amíg mind el nem tűnt. Nem voltam biztos benne, hogy meghaltak, de abban igen, hogy megsérültek. Hiába gyógyulnak gyorsan, nekik is kell egy kis idő hozzá. Marta felé fordítottam a fejem, aki ahogy behúzta kezét az ablakon, a fegyvert ismét az ölembe dobta. - Végeztem. – mondta lazán, azután felém fordult. – Köszönöm a segítséged, – kezdett bele, és éreztem, hogy most jön a mondatának a sértőbb fele. – amivel nem igazán mentem sokra. – körülbelül erre számítottam. Előre néztem, és hirtelen megláttam valamit az úton. Visszakaptam a fejem Marta felé, aki még mindig engem nézett, és nem az utat.

- Vigyázz! – kiabáltam el magam. Marta az útra nézett, és a fékbe taposott, ami miatt a fejem a műszerfalba száguldott. Ahogy a kormányt balra kapta, az ajtónak is neki csapódtam. A kocsi megpördült a kerekein, és már éreztem, hogy az én oldalamon emelkedik az autó. Felborulni. – gondoltam magamban. Csakhogy a kocsi váratlanul visszaesett a talajra. Mély levegőket vettem, és a fejemhez emeltem a kezem. Nem csodálkoznék rajta, hogy ha folyna a vér a fejemből, hisz olyan erősen csapódott neki a fejem a műszerfalnak, hogy azon csodálkozok, az eszméletemet nem vesztettem el. Ahogy a kezemet elvettem a fejemtől, vörös szín fedte azt.

- Mi a frász volt ez? – szólalt meg Marta. A fejemet lassan felé kezdtem fordítani, de a szemem megakadt, azon, ami miatt most vér önti el a fejem. Kinyitottam az ajtót, kitettem a lában, és ahogy felálltam szédülni kezdtem. Csakhogy nem foglalkoztam vele. Lassú léptekkel, elindultam felé. A kocsi első lámpái megvilágították. A szarvas volt. Ugyan az a szarvas, amit követtem az erdőben. Ahogy közeledtem felé, most nem hátrált. Egyre jobban szédültem, és a látásom is homályosodni kezdett. A kezem kinyújtottam, mert meg akartam simogatni, de nem tudtam melyiket. Hisz már nem egy volt belőle, hanem kettő.

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.   

45.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, remélem nem várattalak titeket sokáig. Amint már az előzetesből kiderült Marko barátunk lehet, hogy mégis életben van? Ha kíváncsi vagy, akkor most rögtön kezd el olvasni!: ) Remélem tetszeni fog, és írtok pár komit. Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük. – mondta Baz.

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szintúgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. – Ti nem? – kérdezte közvetlen utána. Koncentrálni kezdtem, és lassacskán én is meghallottam.  Hallottam, ahogy szaporán veszi a levegőt, és segítségért kiabál.

- Hogy lehetséges ez? – hallottam Aiden hangjában a döbbenetet.

- Megharaptam, mikor senki nem figyelt. – válaszolt könnyedén Spencer. Teljesen ledöbbentem, és lassan felé fordítottam a fejem.

- Mit csináltál? – kérdezte Isaac.

- Ez akkor sem lehetséges. – mondta Aiden. – Meghalt, így már nem ér semmit a harapás. – rázta a fejét.

- Ha csak. – jött a hátunk mögött a hang. Mindannyian oda kaptuk a fejünket, és Grant állt ott.

- Ha valakit egyszer már megharaptak, és nem változott akkor át az már hordozza a farkas gént. Valószínű, hogy valamelyik harca alatt egy felületes harapás érte. Azzal, hogy Spencer megharapta, felélesztette a farkasát, aki meggyógyította, és most már ő is alakváltóvá vált. – magyarázta Grant.  

- Erről mi miért nem tudtunk eddig? – kérdezte Aiden.

- A legtöbben vagy átváltoznak rögtön, vagy meghalnak. A harmadik opció nagyon ritka! – válaszolt a kérdésre azzal, hogy azért mert nagyon ritka.

- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Isaac.

- Kiszabadítjuk, és segítünk neki. – eddig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni. A reakciójára gondoltam, mikor teljesen tudatosodik benne, hogy már ő is egy olyan lény, amilyen a szüleit megölte. Hisz ő vadász volt. Nem is tudom, hogy fogja ezt ő kezelni. Meg persze Zoe. Tudom, hogy boldog lesz, hogy mégis életben van, de be kell, hogy valljam Marko sosem lesz már a régi.

- Hahó, szerinted senki nem fogja észrevenni, hogy kiástak egy sírt? – mutatott két kezével az előbb említett hely felé. – Meg amúgy is itt őrök mászkálnak még éjszaka is, észrevennének. – mondta, és én teljesen egyetértettem vele.

- Aiden-nek igaza van. – szólaltam meg először. – A sír kiásását még meg tudjuk oldani, de az őrökkel sok bajunk lehet. – mondtam.

- Fiúk nyugalom, lesz egy csalink, aki elcsalja majd őket. – nyugtatgatott Grant. Ami feltűnt az-az volt, hogy Grant eléggé biztos volt magában. Mintha már mindent jól kitervelt volna.

- Nagyon felkészültnek látszol. – szólalt meg engem megelőzve Isaac.

- Alfa vagyok, ez a dolgom. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán.

 A terv az úgy nézett ki, hogy este megyünk vissza a temetőbe. Grant már megbeszélte Erin-el, aki kis győzködés után belemet, hogy elcsábítja az őröket. Erin eljátssza majd, hogy eltévedt, és amíg ő színészkedik, addig mi kiássuk Marko-t. Ez a terv könnyebbik része volt. A neheze az majd csak utána jön. Az, hogy hogyan fogjuk Marko-t kordában tartani nehéz lesz. Mivel több, mint valószínű, hogy ideges lesz, mikor megtudja mi is történt vele valójában. Át fog változni, és az első olyan embereket veszi majd célba, akibe érzi a teljes emberséget. Vagyis az őröket. Amit nem hagyhatunk! Tudom, milyen az, ha embert bántasz, és mikor visszanyered emberi valódat, akkor legszívesebben magaddal bánnál el, amiért ezt csináltad. A legrosszabb az benne, hogy amíg nem tudod uralni bármi megtörténhet. Megölhetsz embereket, még olyant is, akit a világon a legjobban szeretsz. Amíg nincs az uralmad alatt, addig ő irányít. Meg kell előznünk, hogy Marko ne tehessen olyan dolgot, amit megbánna.

- Justin, indulunk! – kiabált Aiden. Felálltam az ágyamról, felvettem a dzsekimet, és elindultam. Amint kiléptem a bejárati ajtón, megpillantottam Erin-t. A ruhája igen csak kihívó volt, és a dekoltázsa igen mély. Szőke haját felgumizta, és arcán erős sminket viselt.

- Be kell vetned minden színészi tehetségedet. – hallottam meg Grant-et, aki Erin mellett állt.

- Bízz bennem, menni fog. – mondta Erin, megveregette Grant vállát megfordult, bal kezével hátra dobta copfját, és elindult.

 Amíg Erin teljesen elvonta az őrök figyelmét, addig nekünk várnunk kellett. Ami lássuk be nem tartott sokáig. Erin úgy az ujjai köré csavarta a két őrt, hogy ők itták minden egyes szavát.

- Indulás! – mondta Grant. Ahogy elindult, mindannyian utána iramodtunk. A cipőm, a sárba süllyedt, mert persze amíg tervezgettünk, addig az időjárás megtréfált minket, és jó kora zuhét hagyott maga után. Ahogy tovább lépkedtem, úgy éreztem, hogy a sár egyre jobban ellepi lábbelimet. Hazudnék, ha azt mondanám, érdekel a cipőm kinézete. Legjobban az érdekelt, hogy mi lesz a következő fél, vagyis inkább egy órában. Már azt is számításba vettem, hogy Marko végezni akar majd magával. Amiért meg is érteném őt! Ha én járnék abban a cipőben, mint most ő, akkor olyan gyorsan szabadulnék, meg magamtól amilyen gyorsan csak lehet. Csakhogy nem ismerem őt, és egyszerűen nem tudok kész tényt állítani. Bár abban teljesen biztos voltam, hogy nem fog örülni, hisz melyik vadász örülne, annak, hogy felébred, és onnantól kezdve már ő is azokhoz tartozik, akiket eddig a legnagyobb ellenségnek tekintett. Ahogy egyre közeledtünk a célunkhoz, Aiden egyre többet beszélt.

- Szerintem, megvárom, hogy felálljon, és utána fejbe vágom. – mondta, és közben meglóbálta a kezében lévő ásót. Hogy minek az ásó? Aiden szerint sokkal jobb, ha ásóval ásunk, és nem a saját kezünkkel. Persze mindenki kinevette, csakhogy őt ez nem zavarta. Grant két olyan személyt hozott magával a falkájából, akik a legjobbak ásásban. Isaac csak azért maradt, hogy ha Marko-nak elborulna az agya, és tombolni kezdene, sokkal jobb, ha többen vagyunk. Hatan csak meg tudjuk fékezni. Ha nem, akkor ott lesz a nagyobb gond.

- Jobb, ha nem hadonászol, azzal, mert a végén a fejed bánja, és én iszom majd a levét. – mondtam. 

- Már, mint? – nézett rám felemelt szemöldökkel, miközben mellettem jött.

- Mindegy. – mondtam, mert megérkeztünk a célunkhoz.

- Még szerencse, hogy nem kell azon aggódnunk, hogy megfullad a föld alatt. – mondta az egyik falka tag. Igaza is volt, még szerencse, hogy Marko körülbelül a nap feléig nem is volt éltben, és nem vett levegőt. Így az oxigén is megmaradt a koporsóban, és bőven elég lesz neki addig, míg kiszabadítjuk.

- Gyerünk, fiúk! – mondta Grant immáron sárgán izzó szemekkel. Mindenki alakot váltott, kivétel Aiden, és ásni kezdtünk. Be kell, hogy valljam, lehet Aiden-nek volt igaza mikor ásóval kezdett ásni. Az egész karom csupa sár volt. Éreztem, ahogy a latyakos földet dobáltam, hogy a ruhám alá is beszóródik. Nedves volt és hideg, ami a hátamon ment végig, de nem törődtem vele. Nem állhattam meg addig, míg a koporsó tetejét meg nem látom. Ami 10 perccel később lett látható. Már csak én, és Grant álltunk a koporsó tetején, Aiden lenyújtotta a kezét így kisegített a gödörből. A sír végéhez álltam. A kezem beletöröltem nadrágomba, hisz annak már úgy is mindegy volt. Grant még ásott egy kis helyet magának, hogy könnyebben fel tudja nyitni a koporsót.  Amint végzett vele, ő is visszaalakult, és lassan nyitotta fel a halottas láda tetejét. Aiden, aki még arra is gondolt, hogy hozzon magával egy zseblámpát, egyenesen belevilágított a gödörbe. Mihelyst teljesen nyitva volt, végig néztem Marko-n. Szeme csukva volt, és tetőtől talpig feketébe volt öltöztetve, csak az inge volt fehér, persze ez nem meglepő. Minden egyes embert ünneplőben temetnek el. Csakhogy nem mindegyik ébred fel a temetése után. A koporsó belseje tele volt karmolás nyomokkal, ami csak egyre utalt. Marko szemei kipattantak, és olyan gyorsan állt fel, hogy Grant meg sem tudta volna akadályozni. Kezei a gödör szélén jelent meg, és ahogy kiugrott belőle, egyenesen rám vetette magát. Hanyatt vágódtam, és sár fröccsent a szemembe. Szúrta a szenny a látószervemet, és alig bírtam nyitva tartani. Könny ömlött fel a szemüregemből, és teljes homály fedte a külvilágot. Ahogy Marko fölém ért, próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Csak pislogtam, de még így is megláttam, hogy szeme olyan sárgán izzik, mint a nap a legnagyobb melegben. Rám morgott, és egyszer csak egy nagy koppanást hallottam. Marko mellém esett. Felültem, és magam mellé néztem, kezemmel próbáltam a szemembe kerülő szennyeződést kitakarítani, és ismét magam mellé néztem. Marko homlokán vér csordogált. Felnéztem, és Aiden a kezében lévő ásott a vállára rakta.

- Nem megmondtam, hogy ha feláll, fejbe vágom. – mondta, és egy mosoly hagyta el a száját. Talpra álltam, és nem kezdtem leporolni magam, mert semmi értelme nem volt.

- Jobb, ha máris elvisszük a farkas lyukba. – mondta Grant. – Ti itt maradtok, és visszaássátok a gödröt. - utasította a két személyt. – Ha kész vagytok, szóljatok Erin-ek, és menjetek vissza a szállásra. – ezután Isaac-re nézett. – Gyere, segíts! – mondta és oda sétált az ájultan fekvő Marko-hoz. Isaac az egyik, Grant pedig a másik oldalára állt, hóna alá nyúltak, és felemelték. Karját átvetették nyakukon, és elindultak a farkas lyuk felé.

 Emlékszem mikor Zoe megkérdezte tőlem, hogy mi ez a hely, és én azt válaszoltam, hogy búvóhely. Igazság szerint az is volt, csakhogy mi úgy neveztünk, hogy farkas lyuk. A kanapén ültünk, azon a kanapén, ahol Isaac haldokolt még teliholdkor. Marko pedig kiláncolva van abban a szobában, ahol Zoe-val töltöttem pár meghitt pillanatot. Ez alatt pedig a csókunkat értem, ami csodálatos volt.

- Eresszetek el! – üvöltött Marko a csukott ajtó mögül. Mikor megérkeztünk, és Grant-ék kiláncolták, felébredt, és azóta üvöltözik.  Grant viszont nem engedi, hogy bemenjünk hozzá. Azt mondta csak akkor hajlandó vele beszélni, ha végre lenyugodott. Már egy órája itt ülünk, és Marko csak egyre dühösebb. - Megöllek titeket! – ordított, és utána morgott egyet. Ebből látszik, hogy még mindig a farkas uralja.

- Mit szólnátok, ha megint fejbe kólintanám? – kérdezte Aiden. Az igazat megvallva már én is ezen, kezdtem gondolkozni.

- Nem ártana, neki. – mondta Isaac unottan. Grant pedig csak a fejét rázta.

- Ti mocskok letépem a fejeteket! – ordított megint, csakhogy most nem egy morgás, hanem egy fájdalmas üvöltés követte.

- Végre. – mondta Grant, felállt a székről, amit kihozott a másik helységből, és elindult az ajtó felé. Mi is felálltunk, és követtük őt. Grant kinyitotta az ajtót, és Marko feje lefelé lógott. Ahogy lassan felemelte, végre nem sárgán izzott a szem, hanem az eredeti zöld színe volt látható. Nagy levegőket vett, és izzadság pergett a homlokán.  

- Mi történik velem? – kérdezte, és egy újabb ordítás hagyta el a száját, fejét pedig hátra vetette. Marko küzd a farkas ellen, és úgy tűnik elég fájdalmas neki.

- Volt már farkas harapásod? – kérdezte tőle Grant.

- Miért érdekel? – kérdezte, de közben tovább szenvedett.

- Válaszolj a kérdésemre. – mondta, és közelebb lépett hozzá.

- Csak felületes. – válaszolt. Szemeit hirtelen összecsukta és fogait összeszorítva viselte tovább a fájdalmakat.  

- Mi az utolsó emléked? – tett fel Grant egy újabb kérdést.

- Nem tudom. – üvöltött. Kezével próbált a fejéhez kapni, de a láncok megakadályozták.

- Próbálj emlékezni. – mondta, és még közelebb ment hozzá. Látszót az arcán, hogy gondolkozik, de nehezére esik. A farkas újra uralni akarja az agyát, de Marko próbál ellenállni neki.

- A Shadow Hole – kezdte. – oda kellett mennünk. – amint kimondta újra felüvöltött, és szemei ismét sárgán izzott. – Eresszetek el! – kezdett megint üvölteni, és szemei szikrát szórtak, ahogy rám nézett. Grant megfordult, és kitessékelt minket, az ajtót pedig megint bezárta.   

- Úgy tűnik nincs tisztában azzal, hogy meghalt. – mondta, és közben visszaült a székre. – Jobb, ha ti inkább haza mentek. – nézett ránk. – Te is Isaac, majd én maradok.

- Nekem is maradnom kell. – mondtam. Nem akartam elmenni, hisz részben az én hibám, hogy most ilyen. Ha oda figyeltünk volna Spencer-re, akkor most holtan feküdne a sírban. Most nem azt mondom, hogy jobb lenne, ha még mindig halott lenne, de valahogy ez az egész kikészít, és már nem is tudom, mi lenne neki a jó.

- Nem kell. – mondta. – Itt nem tudsz segíteni. Menj haza és pihend ki magad. Meg persze egy alapos mosdás sem ártana. – mély levegőt vettem, és a hajamba túrtam, amiből már az odaszáradt sár potyogott.

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!