38.fejezet

Sziasztok olvasóim! Megjöttem, ahogy ígértem. Remélem ez a fejezet jobban elnyeri majd a tetszéseteket mint az előző. Úgy döntöttem, hogy csinálok egy videót a bloghoz, ami el is készült, és nézhetitek is.  Ne egy nagy valamit képzeljetek el, csak a szereplők, és pár sor szöveg van benne, de azért remélem tetszik majd. Komikat várok, és ha lehet többet mint az előző fejezethez. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint. –

   Aiden felpattant a kanapéról, és az ajtó felé vette az irányt. – Hova mész? – álltam fel én is.

- Erin-ért. – mondta, és már nyitotta az ajtót, de gyorsan oda siettem, és a bal kezemmel visszacsaptam.

- Nem mehetsz csak így oda. – mondtam, és látszott a szemében, hogy tudja, igazam van. Szemét lehunyta, és arcán kezdett látszódni, hogy átváltozik. Mikor kipattantak sárgán izzó szemei, így szólt.

- Igazad van, így fogok. – mondta, és közben már nyúlt volna ismét a kilincs felé, de rácsaptam a kezére.

- Nem erre céloztam. – vágtam egy, ’te hülye’, fejet, és folytattam. – Ha csak így oda állítunk, szerinted nem kapnának el rögtön? – beszédre nyitotta száját, de közbe szóltam. – Még mielőtt azt mondanád, harcolunk, azt felejtsd el. Nem ölök, és nem sebzek meg egy embert sem, még ha vadász, akkor sem. – Aiden szép lassan visszaalakult. – Van még 2 napunk kitalálni valamit.

- Honnan tudod?  - kérdezte. Csak rá néztem, mert úgy éreztem, hogy ez a leghülyébb kérdés, amit feltehetett. Másodpercekkel később látványos módon esett le neki a kérdésére a válasz.

- Ő is azon agyal, hogy segítsen neki. – mondtam, és visszasétáltam a kanapé elé. – Ha kitalál valamit, akkor már nyert ügyünk lesz. Addig viszont, ahelyett, hogy a vesztedbe rohansz, te is gondolkozz, hátha kitalálsz egy értelmes végrehajtható tervet.  – megforgatta szemét, és elindult szobája felé. Szint úgy, a kanapétól elindultam a szobám felé. Mikor az ajtó elé értem lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. A gyertyák ugyan azon a helyen helyezkedtek el ahová még tegnap este tettem őket. Szétnéztem, és minden arra emlékeztetett, amit csináltam. Az ágyra nézve mintha láttam volna magam, amint Zoe-t magam alá rántom, és melleit oly módon szorítom meg, hogy hegyes karmaim felsebezték, és vér folyt fel bőre alól. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, de mikor a padlóra tévedt a tekintetem, egy új kép villant be. Zoe épp a pulóveremet rántotta magára. Mikor már velem szemben állt, egy morgás hagyta el a számat, és elindultam felé. Szerelmem kérlelt, és biztatott, hogy le tudom állítani ha akarom, de annyira felül kerekedett rajtam ez az egész farkas lét, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Úgy éreztem ez vagyok én, és úgy kell viselkednem, mint egy állat. A következő kép szinte mellettem játszódott le. Ahogy a falnak löktem, és kezem torkához emeltem. Nem szorítottam meg ugyan, de most legszívesebben arcon csapnám magam azzal a kezemmel. Zoe megpróbált fegyvert venni a kezébe, de gyorsabb voltam mint ő, megfogtam bokáját, amitől ő előre zuhant. Amint hátsó felére fordult, kezeit lefogtam, és szabad kezem a magasba emeltem, amit meglendítettem felé. Úgy éreztem mintha hallanám ’NE’ sikolyát, amitől megrezzentem. Miután kezem majdnem elérte őt, a kép homályosodni kezdett, és köddé vált. Ettől az emlék áradattól, a már így is sivár hangulatomat még jobban lehúzta. Ismét az ágyamra néztem, és a párnák tetején a pulcsim hevert, amit Zoe kapott magára az este. Oda sétáltam, és kezembe vettem a ruhadarabot. Ahogy orromhoz emeltem, éreztem szerelmem kellemes illatát, ami a pulóver szöveteibe itta magát. Csakhogy ezen kívül még megéreztem valamit. A vér szagát. Kifordítottam a pulcsit. Zoe nem csak finom illatát hagyta maga után, hanem a ruhára tapadt vér nyomát is. Ideges lettem, és eldobtam a pulóvert a szoba másik végébe. Félreértés ne essék, nem azért lettem ideges, mert összevérezte a ruhámat, hanem magamra voltam mérges, ahogy az elmúlt 24 órában végig. Úgy éreztem ettől a perctől kezdve megpróbálok minden rossz emléket a homály feledésébe küldeni. Megpróbálom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket Zoe ellen tettem idegességemben. Új ember akarok lenni, most, hogy végre tudom uralni átváltozásomat. Tudom, hogy Zoe testén mindennek nyoma marad, de úgy nyitok új lapot, hogy tudom több olyan heg nem lesz rajta, ami tőlem származik.

  - Kelj fel! Hahó, kelj már fel! – üvöltött fülembe Aiden. Kinyitottam szemem, és egyből rá nézetem.

- Meghibbantál? – kérdeztem tőle, fáradt hangon, az utána szemem az ágy melletti kis szekrényen lévő órára vándorolt. Délután 5 óra volt.  

- Kelj már fel, és gyere. – mondta siettetve. El sem tudtam képzelni mi a frász baja lehet. Ki keltem ágyamból, és a már ajtóban álló Aiden felé mentem. Kiérve a nappaliba, láttam, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva. Barátom hamarabb oda ért, megállt előtte, és kimutatott rajta. Amint én is oda értem, abba az irányba vándorolt tekintetem amerre a kézével mutatott. Nem messze a háztól, egy fiú állt. Zöld szeme és aranybarna haja volt, amit a szél néha megmozgatott.

- Egy vadász. – közölte velem a mellettem álló személy. Mikor meghallottam, hogy vadász azon nyomban Zoe gondolataira kapcsolódtam. Sajnos nem tudtam meg sok mindent, mert épp aludt, de így legalább megnyugodtam, hogy jól van. – Veled akar beszélni. – valamiért úgy éreztem, ő tudja, hogy Zoe még mindig találkozik velem. Láttam, hogy a srác tátogni kezd, így arra koncentráltam, hogy hallásom élesedjen.

- Nem azért vagyok itt, hogy jó pofizzak veled. – kezdte nem épp kedvesen. Látszik, hogy tartja a távolságot, mert körül belül 50 méterre állt a háztól. – Tudom, hogy Zoeval még mindig együtt vagytok. – úgy tűnik a megérzésem nem csalt. – Mivel ő jó barátom fontos számomra, így védeni fogom. – mondta, és ennél a mondatnál úgy gondoltam ideje nekem is megszólalnom.

- Én is ezt teszem. – kiabáltam oda, és elindultam felé. – Te azt hiszed, tőlem kell védened. Pedig nem! – olyan 10 méterre megálltam, így már rendes halló távolságban voltunk.

- Nem csak tőled. – mondta. – A fajtádtól. – ezt a szót undorral mondta ki.

- Azt hiszed, mi vagyunk a gyilkosok? – állt mellém Aiden. – Akkor ti mik vagytok? – kérdezte tőle.

- Mi tőletek védjük az embereket. – mondta. – Ti azt hiszitek magatokról, hogy mások vagytok. Pedig ti is olyanok vagytok, mint a többi. Bennetek van az ölési kényszer. - Aiden nevetni kezdett.

- Ha ennyire bennünk lenne az ölési kényszer, szerinted, nem megöltünk volna már? – állt egy lépéssel előrébb. Ami egy amolyan kihívásnak tűnt, melyben a srác benne lett volna. Már nyúlt volna a késéhez az oldalánál, de megállítottam őket. Két lépéssel Aiden elé álltam, és egyenesen a fiúra néztem.

- Szerintem nem azért jöttél, hogy harcolj. – mondtam nyugodtan. – Ha csak azért látogattál el ide, hogy elmond védeni, fogod Zoet, akkor tudd, hogy ebben egy oldalon állunk. Az este folyamán, nem csak én, hanem egy egész falkányian védték őt. – amint elmondtam látszott a meglepődés az arcán. – Mind tudták, hogy vadász, és mégis vigyáztak rá, egy olyan alfával szemben, akitől még ők is visszarettennének.

- Ki az-az alfa? – kérdezte.

- A neve Davon. – mondtam. Arca lefagyott. Tisztában volt a név tulajdonosával.

- Ismered? – szólalt meg Aiden a hátam mögött.

- Ő ölte meg a szüleimet. – mondta, és közben lehajtotta a fejét.

- Részvétem. – próbáltam úgy viselkedni vele, hogy ne higgye végre azt, hogy csak egy gyilkoló gép vagyok. – Most Zoet akarja megölni. – mondtam, és szemei visszapattantak rám. – De eddig csak játszadozott velünk. Azt gyanítom a tegnap este is csak a játékának a része volt. – mondtam.

- Azt tudnod kell, hogy még mindig nem bízok benned, - kicsit oldalra hajolt, és Aidenre nézett. – se benned, de Zoe épsége fontos, így amíg ti nem tesztek valami rossz dolgot – ha jól értem, a rossz dolog alatt azt érti, amíg nem ölünk meg senkit. – addig számíthattok a segítségemre. De ha gyilkoltok, egyszer is, muszáj leszek vadász ösztöneimre hallgatni.  – az egy kicsit sem érdekelt, hogy bízik-e bennem vagy sem, nekem az számít, hogy van még valaki, aki védelmezi Zoet. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy ez a srác nem csak úgy tekint Zoera mint egy barátra, hisz mikor róla beszél, felgyorsul a szívverése. Viszont én bízok abban, hogy Zoe nem fog lecserélni rá, ha megtudja. – Nekem viszont mennem kell. – mondta, és már fordult volna, de megállítottam.

- Várj. Megtennél nekem valamit? – nem vártam meg a válaszát, tovább mondtam. – Holnap hozd el ahhoz a házhoz ahol nyaraltak. – mondtam.

- Nem biztos, hogy menni fog. – mondta. – Tudod, én el akartam árulni Mrs. Wilsonnak, hogy veled találkozgat. Csakhogy mikor mondtam volna el, úgy éreztem nem tehet ezt meg vele, ezért azt hazudtam, azért tűnt el az este, mert megfutamodott, és elbújt. Ezek után pedig nagyon figyelni fogják őt, hogy ne forduljon elő ez még egyszer. – mesélte.

- Remek. – forgattam meg a szemem.

- A telefont vissza fogom adni neki. – mondta. – Azon továbbra is tarthatjátok a kapcsolatot.

- Nálad van a telefon? – néztem rá értetlenül. A farzsebéhez nyúlt, és előhúzta, így már válaszolnia sem kellett. – Inkább maradjon nálad. – mondtam. – Így legalább tudlak tájékoztatni ha van valami fejlemény. – bólintott, és végül elindult.

- Te bízol benne? – kérdezte Aiden mellém állva.

- Nem, én abban bízom, hogy elég nagy a Zoe iránti szeretete, és nem akarni fájdalmat okozni neki azzal, hogy megöl.  

„Zoe szemszöge”

Ez az álom, teljesen felzaklatott. Mikor felébredtem, olyan este 7 óra körül lehetett, most hajnali 2, és még mindig nem birok elaludni. Ülök az ágyon a sötét szobában, és magam elé bámulok. Attól félek, hogy Justin nem csak az álmomban, hanem a valóságban is így tenne. Nem harcolt volna életéért, a szerelmünkért! Fáj ezt tudnom. Egy könnycsepp gördült le ismét az arccsontomon egészen a nyakamig. Magamra viszont haragudtam. Lehet, hogy csak egy álom volt, de akkor is tennem kellett volna valamit. Meg kellett volna mentenem, ha már ő feladta a harcot. Viszont én nem tettem semmit, csak álltam ott és hagytam, hogy lefogjanak. Ökölbe szorított kézzel töröltem le arcomról a könnycseppeket, és megígértem magamnak, hogy többet nem leszek gyenge. Erős leszek, bármi legyen is.

 A kiképző terem felé vettem az irányt. Mikor leértem a lépcsőn, már láttam a lesújtó tekinteteket. Próbáltam nem oda figyelni rájuk ezért folytattam az utam.

- Tudtam, hogy lehetetlen. – mondta a hátam mögött valaki. Mikor megfordultam Marta állt mögöttem, és még pár ember. – Azt viszont nem gondoltam volna, hogy gyáva ember módjára megfutamodsz. – úgy tűnik Markonak igaza volt. Már most mindenki tud a hazugságáról. – És még volt képed azt hazudni, hogy harcoltál. – még mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Marko.

- Marta hagyd. – mondta húgának, és közben vállára rakta a kezét.

- Hagyjam? – nézett rá. – Hisz ez – kezdett bele mondatába, és közben felém mutatott, de Marko nem engedte, hogy befejezze.

- Elég, azt mondtam hagyd békén. – parancsolt rá. Úgy tűnt Marta hallgat testvérére, mert elindult ugyan felém, de nem én voltam a célpontja, hanem a kiképző terem. Amint elment mellettem, vállával meglökte enyémet, amitől egy pillanatra elvesztettem egyensúlyomat. Lábamat hátra téve tudtam megtartani. - Ne foglalkozz vele. – mondta mellém állva Marko.

- Könnyű azt mondani. Nem te vagy az első számú közellenség. – mondtam, mert tudtam, hogy ez most pont így is van. Utálnak azért, amit hallottak rólam. Persze ennek is ki az oka? A mellettem álló vigyorgó fiú.

- Te meg mit vigyorogsz? – kérdeztem rá, mert nagyon feltűnően csinálta.

- Tudod tegnap oda, én is a védelmeződ lettem. – mondta még mindig vigyorogva.

- Mi? Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlen arccal. Védelmezőm? Mi a franc van? – kérdeztem magamtól.

- Elmentem a kis farkasodhoz. – hajolt közel fülemhez. Olyan gyorsan fordítottam fejem az övé felé, hogy centik választottak el tőle.

- Micsoda? – kérdeztem de, arcunk még mindig nagyon közel volt egymáshoz, és amint észrevettem, hogy Marko a számat kezdi fürkészni, rögtön elhúztam magam. – Mit kerestél te nála? – próbáltam halkan kérdezni, és nem törődni azzal, ahogy a számat figyelte, mint aki meg akar csókolni.

- Elmentem, mert meg akartam neki mondani, hogy védeni foglak tőle, de mint kiderült Davontól jobban kell féltselek. – egy fél mosoly jelent meg arcomon. – Jaj – kezdte. – most nehogy azt hidd, hogy legjobb haverok lettünk. Neki is megmondtam, ahogy neked is. Ha rosszat csinál, vadász ösztöneim azt fogják súgni, hogy büntessem meg érte. – tudtam jól mit jelent, amit mondott, de azzal is tisztában voltam, hogy azt várhatja, hogy Justin valaha is rosszat csináljon. Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.

37.fejezet

Sziasztok. Itt a 37.fejezet. Szerintem nem lett a legjobb és egy kicsit unalmasnak is mondanám meg rövidnek, de majd ti eldöntitek. A 38.fejezettel hamarabb fogok jönni, körül belül hétvégén már olvashatjátok. Azt megpróbálom izgalmasabbra csinálni mint ezt. Iratkozzatok fel és írjatok komikat! Puszillak Titeket.: )<3

~ Ann.xd

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón. 

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig, nekem háttal, Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.

- Meg tudom magyarázni. – mondtam kicsit dadogva.

- Pedig büszke voltam rád. – rázta fejét a nagyi. – Most pedig kiderül, hogy egy szó sem igaz abból, amit reggel mondtál. Nem azért váltál ki a csapatból, mert eltévedtél, hanem mert féltél az estétől. Inkább elrejtőztél, és sebet is ejtettél magadon, hogy hihető legyen a történeted. – mutatott a sebre a szemöldökömnél. - Miért nem mondtad meg inkább, hogy nem akarsz terepre menni? Mi értelme volt annak, hogy hazudj? Tudod, mit inkább menj vissza a szobádba, majd holnap megbeszéljük. – a nagyin látszott, hogy kiborult ettől a hazugságtól. Mert, hogy ez egy nagy hazugság volt. Marko még sem árult el. Bár ezzel is bajt okozott nekem, de inkább ez, mint, hogy a tényleges igazságot tudják. Amint megláttam, hogy Marko az ajtó felé közeledik, már tudtam, hogy ő is távozni fog a helységből. Újra átléptem a küszöbön, elindultam a lépcső felé, ott megálltam, megfordultam, és néztem, ahogy Marko becsukja maga mögött az ajtót, és irányomba lépeget. Mikor oda ért, megállt.

- Állj félre. – mondta, de nem engedelmeskedtem neki.

- Nem árultál el. – mondtam nyugodt hangon.

- Most nehogy azt hidd, hogy egyet értek azzal, amit csinálsz. Nem árultalak el, mert úgy gondoltam, még meg jöhet az eszed, és elfelejted az egész farkas bandát, és akkor senkinek nem kell megtudnia ezt az egészet.

- Azt hiszed ez ilyen egyszerű? – hálás voltam, amiért nem árult el, de egy idióta ha azt hiszi, hogy valaha is elfelejtem azokat, akik miatt még mindig élek. Grant és a falkája Isaac, Aiden, Justin. Ők mind védtek engem, az este folyamán. Ha nem teszik, akkor James sorsára jutottam volna. – Ha megismered őket, akkor te is tudnád, hogy nem mindegyikük öl. – ennél a mondatomnál, Marko döbbent fejjel nézett rám.

- Te megbolondultál? Az kizárt. – mondta. – Emlékszel mit mondott először neked Marta mikor ide kerültél? – elgondolkoztam, de nem jutott eszembe, ezért kissé megrántottam a vállam. – A szüleinket farkasok ölték meg. Csak kirándulni akartunk az erdőben, mikor ránk támadtak. Akkor még mi Martaval sem tudtuk, hogy léteznek ilyen lények, akik emberből változnak át farkassá. A szüleink védtek minket, de nem volt esélyük. A saját szememmel láttam, ahogy anyám meghal. – mutatott ujjával a szeme felé. - Mikor mi következtünk, érkeztek meg a vadászok, és mentették meg az életünket. Ezek után nem hinném, hogy valaha is közeli barátságba kerülnék bármelyikükkel. – semmit nem tudtam mondani. Csak álltam előtte, és néztem rá. Sajnáltam, hogy ilyenen kellett végig menni-e, de nálam ez akkor sem változtat azon, hogy jó farkasok is léteznek, akik betartják a szabályokat. – Most már engedj, mert fáradt vagyok. – mondta. Csak bólintottam, és elálltam a lépcső elől. Miközben elindult felfelé, eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem.

- Marko, várj. – fordultam felé, ő pedig megállt a negyedik lépcsőfokon, és visszanézett rám. – Köszönöm. – meg kellett, hogy köszönjem neki, hogy nem árult el.

- Ne köszönd, az iménti hazugságom miatt holnap nem elég, hogy kapsz majd egy alapos fejmosást a nagyidtól, de még a többiek lesújtó tekintetét is el kell viselned. Mindenki tudni fogja azt, amit ott bent mondtam. – mutatott a szoba felé. – Szóval szerintem készülj fel arra, hogy páran hibáztatni fognak, James halála miatt. Azt fogják mondani, hogy ha ott maradsz, és nem futamodsz meg gyáva ember módjára, akkor lehet életben maradt volna. Tudod a vadászok, a farkasokon kívül még, a gyáva embert utálják nagyon. – valahogy úgy éreztem, hogy ezzel bosszulja meg mindazt, amit miattam kell tenni-e. Hazudnia, és titkolóznia kell, csak miattam. – Ja, és ha valaki megkérdezi hol bújtál el az este, azt ajánlom, azt a helyet mond ahol megszálltál mikor visszajöttél Stanwood-ba. – rögtön rájöttem miért azt mondta. Hisz az a hely tele van sisakvirágokkal. Ha tényleg meg akartam volna futamodni az este elől, akkor magam is azt a helyet választottam volna. Csak, hogy ez nem így volt. Marko jól kitalálta ezt a hazugságot, csak az a baj, hogy így csalódnia kellett a nagyimnak. Szóval jobb lett volna, ha nem viharzik le rögtön, hanem előtte elgondolkozik, és még a szobámban jön rá, hogy mégsem akar elárulni. Így megkímélt volna a holnapi fejmosástól, és a többiek gonosz tekintetétől. Már előre látom, hogy a nagyi miket fog mondani. Mikor még kicsi voltam, mindig azt mondogatta inkább valljam be, ha gyáva vagyok, mint, hogy megfutamodjak, és utána hazudjak. Szóval így Marko elérte azt, hogy a nagyi azt higgye semmit nem tanultam abból, amiket oly sokszor elmondott nekem. De inkább ez, mint a valódi igazság, ami sokkal rosszabb lett volna. – A telefont viszont nem kapod vissza. – ennél a mondatnál egyből rá kaptam a tekintetem, de ő már ment tovább fel a lépcsőn. Úgy gondoltam hiába szólok már utána nem fog vissza fordulni, így hagytam az egészet. Majd a gondolataimon keresztül üzenek Justin-nak, ahogy már oly sokszor megtettem.  

   - Ébredj! Zoe, Ébredj! – hallottam a meg, hogy valaki ébresztget, miközben az arcomat simogatja. Felnyitottam fáradsz szemeim, és ő térdelt az ágyam mellett. Rögtön felültem fekhelyemen, és egyenesen rá néztem.

- Te meg mit keresel itt? – a paplant ledobtam magamról, és felálltam, miközben kedvesem kezét megfogtam. Amint ő is kiegyenesedett, és egymással szemben álltunk, folytattam a kérdezősködést. – Te normális vagy, hogy a francba jutott eszedbe ide jönni? – próbáltam halk lenni, de azért mégis erőteljes hanglejtést próbáltam használni. – Ha valaki meg lát, akkor – ezt a mondatot nem fejeztem be, már jött a következő. – Egyáltalán, hogy jutottál be? – az ajtó felé nézett, ami lassan kinyílt, és vadász társam állt az ajtó előtt. - Marko. – hirtelen Justin előtt termetem, védekező pozícióba. – Ő csak – kezdtem bele.

- Ha ki akarjuk szabadítani a lányt akkor sietnünk kell. – hagyták el a szavak Marko száját. Kiszabadítani? Itt meg mi a franc folyik? Justin elém állt pont Marko-val szembe.

- Mutasd az utat. – amint kimondta, a fiú már el is indult a hosszú folyóson, Justin pedig utána. Még mindig nem értettem, hogy mi folyik itt, azt meg végképp, hogy Marko miért segít Justin-nak.

- Zoe. – fordult vissza felém Justin, és kezével intett, hogy kövessem őket. Vettem egy mély levegőt, és utánuk lépegettem.

Amint leértünk a csigalépcsőn, az étkező felé vettük az irányt. Most már tudtam, hogy ki az a lány, akit ki kell szabadítani, csak azt nem tudom még mindig, hogy Marko miért segít. Az étkezőn át a fém ajtóhoz értünk, amit Mark kinyitott, maga elé engedte Justint, és amikor ő belépett rajta olyan gyorsan csapta rá a bejáratot, hogy fejem a fiúra kaptam.

- Te meg mit csinálsz? – förmedtem rá. – Engedd ki onnan! – parancsoltam rá, de ő meg sem mozdult, csak állt az ajtó előtt, mintha tőlem védené azt.

- Csak nem képzelted, hogy segítek egy ilyen lénynek. – mondta undorral az arcán.

- Szép munka Marko. – jött a hátam mögül egy vidám hang. A hang nem másé volt, mint a nagyimé. Mellette pedig még jó páran álltak. – Egyszer és mindenkorra végzünk ezzel a fiúval. – a csapat ember éljenezni kezdett. -  Nem elég, hogy elcsavarta az unokám fejét, még a házunkat is bemocskolta a lábnyomával. – ennél a mondatnál az emberek csendben maradtak, de látszott az arcukon a megvetés, amit Justin iránt éreznek. – Marko tied a megtiszteltetés, hogy megöld a fiút. – visszanézve vadász társamra, egy nagy mosoly állt az arcán.

- Nem. – kezdtem el kiabáltam. – Nem tehetitek ezt. Ő jó ember, nem bánt senkit. – a nagyim felé néztem, mert tudtam, hogy rá kell hassak. Ha ő meggondolja magát, akkor Justin-nak van esélye az életben maradáshoz.

- Ember? – kezdett el nevetni. – Az, soha nem volt, és nem is lesz ember. – mutatott az ajtó felé ahol Justin jelenleg tartózkodik. – Egyszer majd megköszönöd nekem, hogy elintéztem neked azt a lényt.

- Soha nem fogom megköszönni, – mondtam. – de megengedni sem. – ismét Marko felé fordultam, aki még mindig az ajtó előtt állt. Olyan erővel amilyennel csak tudtam oldalba vágtam, amitől ő egy kissé össze húzta magát, én pedig félre löktem őt. A fém ajtó kilincsét megfogva, csak félik nyitottam ki az ajtót, mert egy erős kéz megragadta kezem, és magához rántott. – Menekülj! – kiabáltam. Azt akartam, hogy Justin próbáljon menekülni, de ehelyett, ő elő lépett az ajtó mögül lehajtott fejjel. Akkor láttam, hogy esze ágában nem volt menekülni.

- Jó döntés. – mondta a nagyanyám. – Ez az élő példa rá, hogy az állatok megérzik a vesztüket. Nem fog harcolni, mert tudja, hogy így is úgy is mi lesz a vége. – ahogy Jus felpillantott rám, azonnal tudtam, hogy a nagyinak igaza van. Nem fog harcolni. A szemében láttam a félelmet, de ő úgy akart meghalni, mint egy erős, bátor ember, ezért kiegyenesedett, és szembe nézett Markoval, akinek a kezében már egy pisztoly és egy injekciós tű volt. A könnyek szabad utat engedtek maguknak, így tudatosult bennem, hogy már én sem tehetek semmit. Marko felemelte a pisztolyt, és lőtt. Egyenesen Justin szíve felé. A golyó mintha lelassult volna, úgy tudtam követni útját addig, míg el nem érte kedvesemet. Ahogy belé hatolt, enyhén megrezzent, de talpon maradt. Sós könnyeim már egész arcomat áztatták, de könnycsatornámat az indította be jobban, mikor Justin visszanézett rám, és egy szót próbált kinyögni. Az pedig a – Szeretlek volt. Zokogni kezdtem. Oda akartam menni hozzá, hogy olyan szorosan öleljem, magamhoz amennyire csak tudom, de az engem fogó férfi nem hagyta. Könnyeim homályos látást engedtek szemeimnek, így elmosódva láttam, hogy Marko megindult Justin felé. Persze ő még mindig ott állt annak ellenére, hogy egy golyó hatolt a szívébe. Mikor Mark oda ért, kezével meglökte Justin vállát, amitől ő rögtön a padlóra zuhant. Ujjai között a tűvel kedvesem felé állt, oda hajolt, és nyakába szúrta a tűt, amiben a farkasölő folyadékot helyezték. Ahogy Marko belé fecskendezte a löttyöt eszembe jutott mit mondott a nagyi.” 1 perc alatt hat, és a farkasnak vége.” Marko kiegyenesedett, és átlépett a haldokló Justin felett.

- 35 másodperc. – mondta, ami azt jelentette, hogy már csak annyi ideje van hátra. Úgy repültek a másodpercek, hogy mire észbe kaptam Marko már csak egy számjegyből álló számot mondott. – 5 másodperc. – szívem hevesebben kezdett verni, és már tudtam mik lesznek az utolsó szavak amiket Justin hall.

- Én is szeretlek! – kiabáltam.

  Kipattanó szemeimmel még mindig homályosan láttam. Attól féltem, hogy ez tényleg a valóság. Kezemmel törölni kezdtem a szemem, amiből még mindig folytak a könnyek. Kezem elvettem látószervem elől, tisztult ugyan a látásom, de még mindig fékezhetetlenül folyt belőle a sós nedv. A szobámban voltam, ami csak annyira nyugtatott meg, hogy szívem heves dobogását lelassította. Minden olyan valóságos volt. Az ahogy ébresztgetett, és simogatta az arcom. Olyan mintha még mindig érezném arccsontomon puha kezét, és azt a fájdalmat, amit pár perccel ezelőtt tapasztaltam haldokló kedvesemet látva. Álom volt. Csak egy rossz álom. 

„Justin szemszöge”

 Úgy gondolom, hogy ez az éjszak felkerül a legdurvább teliholdas estek közé. Ahogy elkezdődött már ott rossz volt. Minden egyes pillanatot élveztem Zoe-val, amíg farkas énem felül nem kerekedett rajtam. Ha Grant egy másodperccel később kapja el a kezem, akkor egy életig tartó öngyűlöletet, és bűntudatot értem volna el vele. Zoe a rémülettől elájult, és amit aközben álmodott vagy képzel, vagy nem is tudom, minek nevezzem, egyben volt felkavaró és megdöbbentő. Felkavart a tudat, hogy barátnője még életben lehetne, ha én rá is figyeltem volna, és megdöbbent az a tény, ahogy elmondta, minket Isten is egymásnak teremtett. Mióta először megláttam tudtam, hogy vonz benne valami, dehogy tényleg ő számomra az igazi, teljesen megdöbbentett. Mióta megtudtam, hogy ő vadásznak született, azóta féltem attól, hogy utunk egyszer ketté váll, és talán egy harcban fogunk újra találkozni, ahol ellenségként tekint majd rám. Most már viszont tudom, hogy ő lesz majd az, akit életem végéig szerelmemnek hívhatok.

- Justin, nem láttad Erin-t? – jött be a bejárati ajtón Aiden. A kanapén ülve rá néztem, és megrántottam a vállam.

- Már egy ideje nem. – válaszoltam kérdésére.

- Az a baj, hogy én sem. – ült le mellém.

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint.

37.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Bocsi, hogy először megint csak egy előzetessel tudok jönni, és nem az egész résszel. Mivel nem volt sok időm az elmúlt időben, csak most tudok neki látni a résznek. És mivel van egy blog, amiben társ szerkesztő vagyok oda írtam meg a folytatást hamarabb. ( Secret Life ). Az biztos, hogy a következő hét közepénél már meglesz a teljes rész, és majd olvashatjátok. Az igazat megvallva még magam sem tudom mit tartalmaz majd a 37.fejezet, de az biztos, hogy már most izgulhattok mi lesz a főhősnővel(Zoe) ha Marko elárulja őt. És még valami, volt olyan kommentár, amit véletlen kitöröltem, mert figyelmetlen voltam, és megnyomtam a 'törlés gombot'. Ha jól emlékszek két ilyen volt, tőletek bocsánatot kérek, és KÖSZÖNÖM, hogy írtatok. Addig is iratkozzatok fel, és írjatok komit(ígérem megpróbálom nem kitörölni őket.:d) Puszillak titeket. 

~Ann.xd

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.      

36.fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen késői időben, de most végeztem vele. Remélem tetszeni fog, és írtok komikat. A feliratkozóknak köszönöm, remélem minél többen lesztek majd. :) Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

A Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

 - Mit csináljuk vele? – erre a mondatra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem ugyan abban a szobában voltam. A karmolás nyommal teli matracon feküdtem, és egy pléd volt rám terítve. Bizonyára mikor elaludtam Justin betakart vele. Eszembe jutott a csók, és, hogy milyen boldog voltam. Most már biztosra állítom, hogy a vérontások éjszakájának vége van.

Felálltam az alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem. Kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és magam felé húztam. A kanapé tárult szemem elé, ahol még mindig a sebzett Isaac feküdt. Mellette Aiden guggolt, akinek hüvelyk ujja Isaac csuklóján hevert, bizonyára a pulzusát nézete. Justin pedig a kanapé végénél állt nekem háttal. Pár másodperc se telt el, de kedvesem már meg is fordult, és arcán nem volt épp felhőtlen boldogság. Nem ismerem Isaac-et még egy napja se, de akkor is úgy érzem, a halála rosszul érintene. Hálás vagyok neki, és az összes olyan személynek, akik védtek. Meghátrálhattak volna, de nem tették! Védtek engem, egy vadász lányt!

- Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. – mondta Aiden Justin-ra nézve. – Ahányszor felkel, a fájdalom miatt folyton elájul. – magyarázta.

- Addig nem csinálunk vele semmit, amíg Grant meg nem talál minket. – mondta Jus Aiden-nek. – Hisz az ő falkájába tartozik. Nekünk nincs joguk ilyet tenni vele.  – fogalmam sem volt miről beszélnek, de valahogy úgy éreztem valami rossz dolog.

- Mit akartok csinálni vele? – nézte rájuk.

- Zoe értsd meg, már rég meg kellett volna gyógyulnia. – mondta, és közben felállt Isaac mellől. – A sebét hiába varrtam össze és tisztítottam ki még mindig ugyan olyan. – Isaac csupasz felsőtestére néztem, ahol a seb éktelenkedett. Ekkor pedig tudatosult bennem amiket Aiden mondott, és így arra jutottam, hogy a nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen, mondat azt jelenti

- Te meg akarod ölni? – mondtam ki hangosan, és Aiden-re néztem. Úgy éreztem meg kell védenem, hisz ő is megtette értem. Két lépéssel a kanapé elé álltam, kezeimet elemeltem oldalamtól, védelmező pozíciót felvéve. – Nem bánthatjátok! – jelentettem ki.

- Nem teszünk semmit, amíg Grant ide nem ér. – mondta Justin mellém állva.

- Ha nem jön ide, akkor nézzük, ahogy itt haldoklik? – csattant ki Aiden, Tudom, hogy próbálja azt tenni, ami Isaac-nek lenne a legjobb, de akkor sem az a megoldás, hogy megöljük. – Apropó, Grant egyáltalán életben van még?

- Amint látod épp és egészséges vagyok. – a hang irányába fordulva, Grant-et láttam meg a lépcső első fokán, mögötte pedig még jó pár embert. Ruhájuk meg tépve, tele szakadásokkal, de ellentétben Isaac-el, rajtuk egy seb se éktelenkedett. – Örömmel látom, hogy ti is jól vagytok. – nézett rám, Justin-ra és Aiden-re, viszont a hátam mögött fekvő Isaac-en megállt a szeme. - Álljatok odébb. – mondta, és elindult Isaac felé. Az én lábam még mindig nem moccant el a helyéről addig, amíg valakinek a keze meg nem jelent csuklom, és el nem húzott. Az ajtó előtt álltunk meg, ahonnan kijöttem nem rég. Jobb oldalamon Justin, aki még mindig fogta csukom, balon pedig Aiden. Grant mát ott guggolt Isaac előtt, és hátra intett a falka többi tagjának, akik szintén a kanapéhoz sétáltak. Meg nem tudnám mondani, hogy hányan vannak, csak annyit, hogy sokan. Körbe állták a kanapét, amitől teljesen eltakarták szemem elől Isaac-et. Hevesen dobogó szívvel, és kitágult pupillákkal néztem összevissza. Justin elengedte csuklom, átkarolta vállam, és közel húzott magához. Egy pillanatra se vettem le a szemem a kört alkotókról. Fogalmam sincs, mit csinálhatnak. Remélem nem azt, amit Aiden akart. Megölni. – Adjatok egy gyújtót. – hallatszót ki Grant hangja, a körből. A társaság egy kicsit megbomlott, így pont látást nyertem, a még mindig eszméletlen Isaac-re, és a mellette guggoló Grant-re. Amint a guggoló személy kezébe kapta az eszközt, Isaac felé közeledett vele. Mégis mi a francot akar, azzal? – kérdeztem magamtól. A gyújtó lángja égni kezdett, és Grant még mindig vészesen közeledett a sebesült felé. Meg akarja égetni, vagy felakarja gyújtani? Már egy centi volt az eszköz és Isaac sebe között, mert, hogy ahhoz közeledett, a sebéhez. Egy „ne” szót akartam kiereszteni számon, de Justin keze ott termett. Kezem alkarjára tettem, és szorítani kezdtem. Egy könny jelent meg szememben. Féltem attól még is mi fog történni, Isaac-el. Mindig is ilyen voltam, még a számomra ismeretlen embereket is féltettem a haláltól. A láng elérte a sebet, és pár másodpercen belül megéreztem az égett bőr és hús szagát. Felfordult a gyomrom. Úgy éreztem el kell mennem innen. Meg akartam mozdítani a lábam, de ahelyett, hogy az enyém mozdult volna meg, Isaac-é kezdett mocorogni. A szemei hirtelen felpattantak, és a fájdalom látszott bennük. Fel akart ülni, de a mögötte lévő, vállait leszorítva nem engedte neki, hogy megtegye. Grant elvette a gyújtott, Isaac arcára nézett, azután újra izzította az eszközt, ami ismét a szenvedő alany bőrét és húsát kezdte égetni. Ahogy a láng perzselni kezdte, ordítani kezdett, szeme átváltozott, és sárgán kezdett izzani. Szemfogai is kinőttek, ahogy a füle is. A sebére nézve úgy vettem észre mintha már gyógyulni kezdett volna. Justin keze még mindig a számon hevert, enyém pedig az alkarján. A döbbenettől eltoltam kezét szám elől, ami egy „o”-t formált.

- Falka szellem. – mondta a mellettem álló Aiden.

- Ezt nem hiszem el, hát tényleg létezik? – motyogta Justin. A fiúk hangjában is a döbbenet hallatszott. Ahogy teltek a percek, Grant elvette az égő eszközt Isaac közeléből, akinek a sebe most már olyan gyorsan begyógyult, hogy egy szempillantás alatt eltűnt. A vállát fogó személy elengedte, így már Isaac hamar felült, és szembe fordult Grant-el.

- Köszönöm. – mondta egy nagy levegőt kieresztve.

- Nem tartozol köszönettel. – rakta kezét a vállára. Még mindig döbbenten álltam ott, mert nem értettem mi történt az előbb. Valamiért azt éreztem, hogy nekem kell köszönetet mondanom, amiért védtek engem.

- Nekem kell megköszönnöm. – tettem egy lépést előre, Justin-t a hátam mögött hagyva. – Ha ti nem vagytok, akkor én már – Grant nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mert közbe szólt.

- Tévedsz. – mondta, és felállt a kanapé mellől. – Neked köszönhetjük, hogy Davon visszavonulót fújt.

- Micsoda? – néztem rá még döbbenten. Hisz nem is voltam ott.

- A táskádban lévő sisakvirág szétterjedt a levegőben, ami mindenki torkát marni kezdte, ahogy belélegeztük. – a tegezben lévő injekciós tűk mind eltörtek, de azt nem gondoltam, hogy így is hasznát veszem. – Viszont már keresnek a vadászok. Szóval ideje visszamenned. – nagy levegőt vettem, mert eszembe jutott, hogy az este szó nélkül hagytam ott őket.

- Mégis mit mondjak nekik, hol voltam? – néztem Grant-re, aki csak megrántotta a vállát.

- Okos lány vagy, majd kitalálsz valamit. – a hátam mögé néztem, ahol még mindig Justin állt. - Gyerünk, indulás. – mondta, és mire visszafordultam felé, már a lépcsőn mente felfelé, a falka tagjai pedig utána, kivéve Isaac-et. Ő oda állt elém.

- Nektek viszont köszönettel tartozom, mert ott hagyhattatok volna. – kezet nyújtott Aiden-nek aztán Justin-nak, rám pedig megint csak nézett. Barna szemei mintha azt sugallnák, hogy nekem többet adna, mint egy szimpla kézrázás. Ezért én tettem meg az első lépést, kezem nyakába akasztottam, és megöleltem. Örültem annak, hogy él. Nem tudom miért jelent nekem ő ennyit, hisz alig ismerem. Este még nem éreztem semmi ehhez hasonlót, most viszont még Justin-énál is jobban esett az ölelése.

- Örülök, hogy neked nem esett bántódásod. – mikor elváltunk egymástól, szemem sarkából már láttam, hogy Justin mellettem áll. Úgy éreztem nem tetszett neki ez a kis ölelkezés. – Remélem, még találkozunk Zoe. – mihelyst befejezte mondatát, megfordult, és a lépcső fokait szelte felfelé. Mikor Justin-ra néztem, bűntudat fogott el, és nem mertem a szemébe nézni. Ha hallotta gondolataimat, akkor jobban tenném, ha már most elásnám magam. Mégis, hogy mondhattam én ilyet, hisz Justin jelent nekem mindent. Kedvesem ujjával állam alá nyúlt, és feltolta.

- Nem haragszom. Érthető hisz hálás vagy neki, amiért veled volt és védett téged. – mondta teljesen nyugodt hangon. – Most már viszont menjünk. – fogta meg kezem, és elindultunk a lépcső felé.

 Az erdő előtt álltunk. Justin-nal megbeszéltük, hogy figyelni fogja a gondolataimat, és ha valami történne, rögtön a segítségemre siet. Bár éles hallásával hallotta, hogy a közelben vadászok vannak, akik engem keresnek, de jobb, ha azért figyel.

- Este hívni foglak. – mondta, és egy csókot lehet ajkamra. Mikor beléptem az erdőbe, kezdtem el azon agyalni, hogy mi a frász mondjak. Vajon az elhiszik, ha azt mondom, hogy rossz irányba mentem, és mire észrevettem senki sem volt sehol. Azután pedig összetalálkoztam pár rossz fiúval, és harcolni kezdtünk. A kezem a homlokomon lévő sebhez nyúlt, ami egy ragtapasszal volt leragasztva. Ezt viszont sehogy sem tudnám megmagyarázni így leszedtem a tapaszt a homlokomról, összegyűrtem, és eldobtam. Ekkor pedig a nevemet kiabálta valaki.  

- Zoe! – ismerős volt a hangja, így elindultam a hang irányába. Már egyre közelebbről hallottam, mikor Marta hangját ismertem fel.

- Hiába keressük, biztos nem élte túl az éjszakát. Egyedül nem. – úgy tűnik Marta nem változott az éjszaka alatt. A hangjából ítélve őt nem érdekli, hogy élek-e vagy halok.

- Mi van, ha nem egyedül volt? – mondta Marko. Ettől a mondatától megtorpantam. Lehet, hogy Marko sejt valamit? Meg kell próbálnom a lehető legjobbat alakítanom, hogy ő és mindenki már is elhiggye, amit mondok.

- Mégis ki mással lettem volna? – léptem elő a fa törzse mögül. Marta arcára a döbbenet ült, Marko viszont egy kicsit sem lepődött meg.

- Nem hiszem el. – mondta Marta tátott szájjal. – Túlélte. – ezt inkább mondta magának, mint nekem.

- Hol voltál? – nézett mélyen a szemembe.

- Rossz irányba mentem, és mire észrevettem ti már nem voltatok sehol. – mondtam el azt, amit kitaláltam.

- Hol vannak a fegyvereid? – úgy kérdezgetett mintha valami kihallgatáson lennénk.

- Összetalálkoztam pár alakváltóval, és mindenem oda lett. Az összes injekciós tűm eltört mikor a földnek csapott, de szerencsémre a farkas ölő szétterjedt a levegőben, és megfutamodtak. – Marko arcán azt vettem észre, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Ami nem épp jó jel, mert akkor a többiek sem fognak. Marta viszont még mindig azt motyogta, hogy túlélte.

- Menjünk, mert mindenki téged keres. – mondta megfordult, és elindult, ikertestvére pedig utána.

 Mikor elértük a házat a nagyi, Jenna, Eric, és Mrs. Woods a verandán álltak. A nagyi mikor meglátott, felém sietett. Ahogy oda ért szorosan ölelt magához.

- Hála az istennek. – elengedett, és a ház felé indultunk el.

- Szólj a többieknek, hogy előkerült. – mondta Eric Baz-nak, aki rögtön bevetette magát az erdőbe. Mikor a verandára léptem, Jenna termett előttem.

- Örülök, hogy elő kerültél. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán. A nagyi azt sem engedte, hogy egy mosollyal viszonozzam Jenna előbbi mondatát, mert a házba tolt. Mikor beértünk ő is faggatni kezdett, mint Marko, csak ellentétben vele ő hitt nekem. A nagyi arcán a büszkeség volt. Büszke volt rám, azért amiket mesélem neki, hogy egyedül bántam el azokkal. Pedig nem volt igaz, ha nincsenek mellettem mások, akkor meghaltam volna. Csak, hogy ezt a nagyi nem tudhatja meg, főleg azt a részét, hogy farkasok vigyáztak és védtek meg. Szerinte egy olyan sem létezik, aki jó. Pedig van, nem is kevés. Ahogy Isaac-től megtudtam nekik is vannak törvényeik. Vannak, akik betartják, vannak, akik nem, és pont az ilyenekért hiszik azt, hogy mind egytől egyik gonosz, és embert öl. Miután mindenki visszaért, a nagyiék számba vették, hogy ki nem élte túl az éjszakát. Sajnálattal hallottam, hogy az én csapatomból is eltávozott egy személy. James, akit úgy ismertem, hogy jobban harcol, mint Bruce Lee. Rajta kívül még öten vesztették életüket.

- A következő telihold 1 hónap múlva lesz. Tudjátok, hogy nem tétlenkedhetünk. Amíg eljön újra a vérontások éjszakája, addig is kiképzés minden nap. – mondta Eric.

- Most viszont mindenki tegye rendbe magát, és pihenjétek ki magatokat. – mondta a nagyi. – Holnaptól pedig keményebb edzés lesz mindenki számára. – mikor elmondta, Baz rohant be a szobába. Csodálkoztam is rajta, hogy itt van még mindig. Hisz van, hogy hetekig az erdőben csatangol, és figyeli a terepet.

- Mit csináljak a fogollyal? – kérdezte.

- Mindenki menjen a dolgára. – kiabálta el magát a nagyi. Amíg mindenki elindult, én ott maradtam. Valahogy nagyon érdekelt az a fogoly, és az, hogy a nagyi miért küldött el rögtön mindenkit. – Zoe, te is menj, zuhanyoz le, és pihend ki magad. – mondta nekem a nagyi, de én nem engedelmeskedtem.

- Kit tartotok fogva? – kérdeztem.

- Aranyom azzal majd mi foglalkozunk. Menj csak. – de így sem tudott lerázni egy könnyen.

- Nem. Tudni akarom. – nagyi és Mrs. Woods összenéztek. Mikor visszanézett rám, csak biccentett egyet a fejével, hogy menjek utánuk. Az étkezőn átmentünk és egy számomra még nem látott fém ajtót pillantottam meg. Mikor Baz kinyitotta egy hosszú folyosó tárult szemem elé. Lámpák voltak elhelyezve a fal jobb oldalán, amik csak csöppnyi fényt nyújtottak. A folyosó végéhez érve egy másik ajtó helyezkedett el. Csak, hogy ez fából volt, és két oldalra nyílt.

- A házhoz közel kaptuk el az éjjel. – mondta a nagyi. Ahogy ez az ajtó is kitárult, egy szőke hosszú hajú lány volt kiláncolva. Kezei feje felett voltak. Fejét lassan emelte fel.  Amit, arcát teljesen beláttam, tudtam, hogy ismerem. Ő az, akit Justin-nal láttam két alkalommal is. Az nap mikor újra láttam, és a sikátornál. A nevét nem tudom, de ha Justin-nal volt, akkor segítenem kell rajta. Mikor észrevett tudtam, hogy felismert nem mondott semmit csak mosolygott.

- Nem mond semmi hasznosat. – mondta Baz. – Akár mennyire kínzom, nem mond semmit. – a kínoz szónál Baz-ra néztem. Mégis mit akarnak belőle kiszedni? Eric és Jenna közelebb mentek. A szobában még egy asztal volt elhelyezve, amin külön féle fegyverek voltak. Eric a falnak támasztott baseball ütőt vette magához, Jenna pedig egy sokkolót.

- Hol vannak a társaid? – kérdezte Eric, és közben a levegőben próbalendítéseket csinált az ütővel.

- Ott ahol lenniük kell. – mondta.

- Rossz válasz. – Eric még egy lépéssel közelebb ment hozzá, meglendítette a kezében lévő eszközt, és a bordái közé ütött. A lány egy halk nyögést adott ki magából, és egy kicsit összegörnyedt.

- Csak ennyire telik tőled? – nézett rá. Eric még egyszer lendítette az ütőt, és pont ugyan ott találta el. A lány ismét összegörnyedt, de most jobban. Mégis, hogy tudnék rajta segíteni? Tudom, hogy ő is olyan, amilyen Justin-ék, nem bántja az embereket. Hisz nem hiába volt vele, ha Jus megbízik benne, akkor én is.

- Hol bujkálnak? – kérdezte Jenna. Most már jól tudtam, hogy nem fog megfelelő választ adni, és így Jenna is használni fogja a kezében lévő eszközét.

- Miből gondolod, hogy bujkálniuk kell? – nézett fel. – Inkább neked kéne elbújnod azzal az ocsmány arcoddal. – Jenna gyorsabban indult meg felé, mint egy hurrikán. Amint oda ért egyenesen a tarkójához nyomta a sokkolót. A fogoly fogait összeszorítva tűrte, de körül belül 10 másodperc után a lábai kicsúsztak alóla, és csak a láncok tartották csuklójánál.

- Elájult. – mondta Eric.

- 2 napot kap, ha nem szedünk ki belőle hasznos információt, akkor megöljük. – mondta mellettem a nagyi. Tehát 2 napom lesz, hogy valahogy segíteni tudjak rajta. Még nem tudom, hogy csinálom, de meg fogom tenni.

 A zuhany alatt állva lemostam magamról az összes piszkot, és mellem körüli oda száradt vért, ami még Justin miatt keletkezett. Már nem vérzett, de a nyom ott fog maradni, ahogy a nyakamon is a harapásnyom, és a karomon is, amit aznap ejtett rajtam mikor elvittek a vadászok. Barna hajam a víz alá eresztettem, és hagytam had ázzon. Mikor már úgy éreztem elég ideig áztattam magam, ki léptem a zuhanyzóból megtörölköztem, felvettem alvós ruhám, a törölközővel bebugyoláltam a hajam, és visszaindultam a szobámba. A folyóson az üresség kongott. Biztos mindenki alszik, vagy csak pihen. Az ajtó elé érve kinyitottam, és Markot láttam meg az ágyamon ülve.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és közben becsuktam magam mögött az ajtót. Felnézett rám, és arca nem volt épp megnyugtató. – Valami baj van? – kezemben lévő cuccaimat letettem az íróasztalra, és Marko elé álltam.

- Nem tudsz mindenkit átverni. – állt fel, és egyenesen a szemembe nézett.

- Miről beszélsz? – éreztem, hogy rájött valamire, de akkor is tagadnom kell mindent.

- Tudod te azt jól. – mondta. – Először hazudsz, mikor az erdőben lévő pusztítás miatt voltunk terepen. Azt hitted nem vettem észre, hogy az eltört nyilaidat az egyik fa mögé dugtad. Azután, kiszöktél, hogy találkozhass vele. Ezt is láttam, mert követtelek. A következő pedig, miért van nálad telefon? – visszalépett az ágyhoz, felemelte a matracot, és mobil ott hevert. Ennyi volt. Ezeket már letagadni se tudom. Mégis, hogy volt pofája követni engem? Azt hittem jóban vagyunk, erre kiderül, hogy egész végig kifigyelte a lépéseimet. – Meg persze ne, hogy azt hidd, hogy elhiszem a mesédet arról, hogy egyedül szálltál szembe az alakváltókkal. Tudom, hogy már nem vagy az a gyenge lány, mint mikor ide kerültél, de akkor is képtelenség. Nem is értem a többiek, miért hisznek neked. Most viszont mindent megtudnak. – kivette a telefont a rejtek helyéről, és elindult az ajtó felé.

- Nem teheted ezt. – mondtam, és közben a szívem hevesen dobogott, ha megtudják, hogy én még mindig találkozgatok Justin-nal, nem is tudom, mi történne akkor. – Kérlek, azt hittem barátok vagyunk. – hangomban félelem hallatszott.

- Azok vagyunk, és épp ezért kell szólnom. Nem akarom, hogy te is úgy végezd, mint James. – szemei ismét enyémet kezdte nézni. – Te még mindig azt hiszed, hogy ezek jó fiúk. Látnod kellett volna, hogy végeztek James-el. Nem csak átharapta torkát, még a nyakát is kitekerte, úgy bánt vele, mint egy rongybabával. Sajnálom, a te érdekedben teszem. – két lépéssel az ajtónál termett, már nyomta volna le a kilincset, de én közbe szóltam.

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón.  

36.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Most csak egy előzetessel tudok jönni, de hétvégére meg lesz a 36. fejezet teljesen. Az egy kicsit elszomorít, hogy ilyen kevesen írtok komikat, de akik írnak azoknak nagyon köszönöm. Nekem nem áll szándékomban olyat kérni, hogy 5 vagy 7 komi után hozok részt mert, én szeretem ezt a blogot írni, és már az is nagy örömöt okoz mikor meglátom, hogy kirakok egy új rész és az oldalmegjelenítések száma ma körül belül meghaladja a 200-at. Így tudom, hogy legalább olvassátok. Tudom, hogy mostanában ritkábban hozom a folytatásokat, amit nagyon sajnálok, de mindig próbálok a legjobbra törekedni, ami van mikor nem sikerül, és kitörlök majdnem egy egész oldalt. A jó munkához idő kell, mindig ezt szoktam mondogatni. Még csak annyit, hogy nagy köszönettel tartozom nektek, amiért ilyen pozitív kommentekkel szóltok hozzá a  bejegyzéseimhez. Köszönöm minden egyes olvasómnak. Puszillak titeket, és a 36.fejezet előzetese is remélem tetszeni fog.

~Ann.xd

- Mit csináljuk vele? – erre a mondatra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem ugyan abban a szobában voltam. A karmolás nyommal teli matracon feküdtem, és egy pléd volt rám terítve. Bizonyára mikor elaludtam Justin betakart vele. Eszembe jutott a csók, és, hogy milyen boldog voltam. Most már biztosra állítom, hogy a vérontások éjszakájának vége van.

Felálltam az alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem. Kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és magam felé húztam. A kanapé tárult szemem elé, ahol még mindig a sebzett Isaac feküdt. Mellette Aiden guggolt, akinek hüvelyk ujja Isaac csuklóján hevert, bizonyára a pulzusát nézete. Justin pedig a kanapé végénél állt nekem háttal. Pár másodperc se telt el, de kedvesem már meg is fordult, és arcán nem volt épp felhőtlen boldogság. Nem ismerem Isaac-et még egy napja se, de akkor is úgy érzem, a halála rosszul érintene. Hálás vagyok neki, és az összes olyan személynek, akik védtek. Meghátrálhattak volna, de nem tették! Védtek engem, egy vadász lányt!

- Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. – mondta Aiden, Justin-ra nézve. – Ahányszor felkel, a fájdalom miatt folyton elájul. – magyarázta.

- Addig nem csinálunk vele semmit, amíg Grant meg nem talál minket. – mondta Jus Aiden-nek. – Hisz az ő falkájába tartozik. Nekünk nincs joguk ilyet tenni vele.  – fogalmam sem volt miről beszélnek, de valahogy úgy éreztem valami rossz dolog.

- Mit akartok csinálni vele? – nézte rájuk.

- Zoe értsd meg, már rég meg kellett volna gyógyulnia. – mondta, és közben felállt Isaac mellől. – A sebét hiába varrtam össze és tisztítottam ki még mindig ugyan olyan. – Isaac csupasz felsőtestére néztem, ahol a seb éktelenkedett. Ekkor pedig tudatosult bennem amiket Aiden mondott, és így arra jutottam, hogy a nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen, mondat azt jelenti

- Te meg akarod ölni?

35.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem most meglepődtetek, hogy nem 2 vagy 3 hét után hozom, a folytatást.: ) Nagyon köszönöm a komikat, és a feliratkozásokat. Nagy örömmel tölt el, mikor meglátom őket.: )<3 Remélem ez a 35. fejezet is tetszeni fog nektek. A komikat nagyon várom most is, remélem sokan írtok.: D puszillak titeket.: D <3

~Ann.xd

Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohantam. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe. 

Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni, és érezni őt. Ahogy erős karjaival magához ölelt, megnyugtatott. Férfias illata orromba égette magát. Olyan biztonságot sugárzott most felém, amilyet még sosem éreztem mellette.

- Jól vagy? – tolt el magától, és szemével arcomat kezdte kémlelni. Kezével felsebzett homlokomhoz ért, azután farzsebébe nyúlt és egy gyűrött papír zsebkendőt húzott elő. El akartam venni kezéből, de nem engedte. Szétnyitotta, és az orrom kezdte törölgetni. Valószínű, hogy még mindig szivároghat belőle némi vér. Miközben ő az arcommal volt elfoglalva, addig én az övét kezdtem lesni. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál. De vajon mire? Arra, hogy nekem ne okozzon fájdalmat, amint a véráztatta orromat törölgeti? Vagy talán megint a gondolataimat hallgatja? – Mindkettő. – szólalt meg. Akaratlanul is elmosolyodtam. Most kimondottan örültem annak, hogy belelát a fejembe.

- Justin. – hallottam meg Aiden hangját. – Induljunk. – kedvesem még egy törlést végzett, azután a véres zsebkendőt az egyik bokor felé hajította.

- A homlokodat majd lefertőtlenítem, ha biztonságos helyre értünk. – kezét enyémre illesztette, ujjaival átkulcsolta enyémet, és így indultunk el. Aiden ellőttünk ment, csak néha nézett hátra a válla felett. Vajon mit csinált az elvonszolt fickóval? Vagy jobb, ha nem tudok róla? Ekkor zajt hallottam a mellettem lévő bokor mögül. Justin olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy az még jobban a frászt hozta rám. Azt a pontot figyeltem, ahol a mozgó ágak és levelek zaja jött. Ahogy Justin válla felett néztem az eseményeket, láttam, hogy fülei hegyesedik, és arcszőrzete is kinő. Aiden-ből egy kis morgás is elő tört. Erről az esetről rögtön Zami a kiskutya jutott eszembe. Emlékszem, hogy ránk hozta a frászt, ahogy a kukoricásból elő mászott. Csak, hogy az már rég volt, és most nem valószínű, hogy egy kiskutya mászik elő a bokorból, hanem egy farkasember, aki nem lesz olyan ártatlan. Már nagyon közel éreztem, ahogy a fiúk is, mert egy lépést tettek előre. Hiába volt éjszaka így is vélni láttam mindent, mert a telihold nagyobb fényt adott, mint máskor. Igaz, hogy fekete fehérben láttam, de nem számított. Justin egy lépésnyi távolságra volt tőlem, ami miatt már nem éreztem magam olyan biztonságban, és szívem egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Utáltam magam-e miatt! Ismét törékenynek és védtelennek éreztem magam, olyannak amilyen voltam. Vadász vagyok, akinek erősnek kell lenni-e nem gyöngének. És még én vagyok az, aki elpusztíthatja a farkasembereket? Kétlem! Hiába érzem néha erősnek magam, az hamar elmúlik, és átveszi a helyét a félelem és a gyöngeség. A bokorból egy kéz esett ki, amit ha jól látom vér borított. Azután a másik is megjelent, ami szint úgy vörös folyadék lepett. Ahogy próbálta kihúzni magát a bokorból, fájdalmas nyögések hagyták el száját. Már láttam fejtetőjét, és egyre többet belőle.  Maga alá húzta kezeit, hogy megpróbáljon felkelni, de ahelyett oldalra borult, és a hátára esett, amitől kezeit oldalához kapta. A fiúk is csak nézték a szenvedő alanyt, mikor hirtelen felismertem. Hisz ez.

- Isaac. – mondtam ki hangosan nevét. Oda siettem hozzá, Justint kikerülve, és letérdeltem mellé. – Jézusom, jól vagy? – tettem fel az első kérdésem, ami nem volt a legjobb. Hisz véres a keze, hogy lenne már jól. Mikor tekintetem a kezére vándorolt, láttam, hogy nem hiába kapta oldalához tenyerét. Ruháján egy karmolás nyomnyi szakadás volt, ami szintén véres volt. Akkor vajon milyen lehet alatta? – Segítsetek. – kiabáltam a fiúknak.

- Nem. – ez a szó Justin szájából hangzott el, ami vízhangozni kezdett a fejemben. Oda fordultam, és meglepődve láttam, hogy a fiú még mindig farkasként állnak a helyükön. Nem értettem mi történik, miért nem segítenek rajta? Ő csak Isaac, aki vigyázott rám.

- Itt – hallottam meg a sebesült, erőtlen hangját. Visszafordítottam fejem, és arcára néztem, szemeit alig tudta nyitva tartani, és levegőt is épp, hogy tudott venni. De nagyon akart valamit mondani, amihez nagy lélegzetvételre volt szüksége, és kibökte. – Itt van. – mondta ki. Összeráncoltam homlokom. És hirtelen rá jöttem, ki van itt, és, hogy Justin-ék miért állnak még mindig harcra készen. Az a Trent. Mihelyst neve elhangzott gondolataimban, nevetés zengte be az erdőt.

- No lám, a két jó madár. – mondta, miközben előlépett az egyik fatörzse mögül.

- Hogy tehetted ezt? – kezdte Aiden idegesen. – Azt hittem barátok vagyunk. Erre te hátba támadsz minket. Még is mióta állsz te Davon oldalán?

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam sokkal jobb velük. – lépett előre egy határozott lépést, és felém fordult. Amint ezt Justin észrevette, két lépéssel elém és Isaac elé termett. – Nyugi nem akarom bántani, csak megkérdezni nem hiányzik-e valami emléke.? – mégis milyen emlékre gondolhat? – Aiden, miért nem mondod te el neki, hisz te akartad, hogy Justin ezt ne tudja meg Zoe gondolataiból. – Aiden-re néztem, akinek az arcát bűntudat árnyékolta.

- Nem kértem volna azt, ha tudom, hogy egy aljas áruló vagy. – hányta a szemére. – Zoe – fordult felém. – sajnálom, de nem akartam, hogy Justin tudomást szerezzen róla. – lassan álltam fel, és közben Aiden, Trent, és Justin háta közt cikázott a tekintetem. Most már tudni akarom mi az-az emlék. Ahogy Trent-re pillant a szemem, sárga szempárja rám villant, és eszembe jutott valami, amire eddig nem emlékeztem.

Justin karjaiban aludtam, mikor apró csattanásokat hallottam meg. Egy kisfiú állt az ablaktól nem messze, és a segítségemet kérte, míg el nem vonszolta egy sötét alak. Utánuk mentem, mit sem sejtve a csapdáról. Csak a fiút akartam megmenteni, de mint kiderült a sötét alak az apja volt, aki csak csalinak használta a fiát, hogy engem elkapjon. Csuklyát húztak a fejemre, és onnantól kezdve nem láttam semmit. Mikor a kocsiban szembesültem vele, hogy Aiden-ék megmentettek, az előbb említett személy tényleg megkért, hogy ne beszéljek erről Justin-nak, majd Trent segít benne, hogy ne is szerezzen róla tudomást. Persze én hülye beleegyeztem. Azt mondták elfedik, nem azt, hogy kitörlik. Azután nem bírtam hazudni Justin-nak, és pánikrohamot kaptam, amitől elájultam, és mikor felébredtem nem emlékeztem mi történt velem.

- Azt akarja, hogy a falkájához csatlakozz. – mondtam ki, és mindenki rám nézett, még a nekem háttal álló Justin is.  

- Már nincs szüksége rá. Itt vagyok neki én. – szólt Trent. – Már inkább holtan akarja látni, ahogy téged is. – Justin, ahogy visszafordult, rá morgott, és neki vetette magát, amit Trent tárt karokkal várt. Ahogy kedvesem a földre taszította ellenfelét, ő került fölénybe. Ököllel akart neki beverni egyet, de Trent megakadályozta azzal, hogy megfogta öklét, és tolta el magától. A távolból egy vonyítás hangzott, amire mindenki oda kapta a fejét. Trent ezt használta ki, és a felette lévő Justint olyan gyorsan rúgta le magáról, hogy kedvesem a hasát fogva terült szét a fáról lehulló levelek közé. Már azt hittem, hogy az épp talpra álló Trent rá veti magát a földön heverő Justin-ra, de meglepődve láttam, hogy az ellenkező irányba kezdett el futni, mint aki menekül. Egy újabb vonyítás hangzott el.

- Visszavonulnak. – szólalt meg Aiden. – Davon feladja? – rá néztem a beszélő emberre, akinek a döbbenet ült arcára.

- Lehet ez is csak egy csapda. – szólt Justin. – Nem fogom megvárni, míg kiderül. – hallottam meg hangját már mellettem. Lehajolt Isaac-hez, és próbálta talpra segíteni.

- Gyere haver. – szólt Aiden-nek, aki rögtön ott termet, és Isaac másik oldalára állt. Lassan emelték fel a földről, de még így is fájdalmas hangokat adott ki magából. Isaac alig tudott a lábán állni, a fiúk nyakába kapaszkodott. Csak azt nem értettem, hogy miért nem gyógyul? Már rég regenerálódnia kellett volna, még sem történik semmi. Mintha inkább már haldokolna, mint gyógyulna.

- Zoe. – fordult felém Justin. – Maradj mellettem. – ezt úgy teljesítettem, hogy szorosan szabad oldalához álltam, mintha össze lennénk ragadva. Ő csak bólintott, miközben elindultunk.

  Mikor kiértünk az erdőből, egy utcán mentünk végig, és az utolsó házhoz fordultunk be, ami

inkább tűnt horror háznak, mint biztonságos helynek. Amint a ház ajtajához értünk, Justin a vállával lökte be a rozoga fa bejáratot, és óvatosan vitték be rajta a sebzett Isaac-et. Ahogy én is betettem a lábam rögtön a rohadt és a poshadt szag ütötte meg orromat. Ez a hely rosszabb, mint egy szeméttelep.

- Csukd be az ajtót. – szólt nekem Justin. Mikor megfogtam az ajtót, hogy behajtsam, mert ezen nem volt se kilincs se zár. Úgy éreztem bár ne tettem volna. A fa, amiből állt nyirkos és penészes volt. Undorodva húztam el kezem az ajtótól, és a ruhámba töröltem. Úgy tűnik Justin nem hiába lökte be vállával az ajtót. Ő már tudta, hogy jobb, ha csupasz kézzel nem nyúlunk hozzá. Amit most már én sem fogok elkövetni. Lábammal rugdostam, míg a helyére nem került. Mihelyst megfordultam, hogy Justin-ék után menjek, őket már nem láttam sehol. A ház sötét belseje felé lépkedtem, ami egyre félelmetesebbnek tűnt. A rohadt szag már jobban ütötte orromat. Halk nyikorgás hallatszódott, amitől összerezzentem. De tovább mentem, mert meg akartam találni Justin-ékat. Ahogy tovább mentem, egy helység nyílt, ahová beléptem. Az ablakok deszkákkal voltak be szögelve. Úgy nézett ki mintha valamikor régen ez lett volna a konyha. Egy pult állt tőlem nem messze, ahonnan légy zümmögés zaja hangzott. Nem tudom miért, de ahelyett, hogy visszamentem volna az előszobának mondható helyre, tovább mentem egyenesen a pult felé. A rohadt szag nem múlt inkább egyre erősebbé vált. Amint egyre közelebb éretem a pulthoz, számon kezdetem el venni a levegőt, hogy ne érezzem annyira azt az iszonyatos bűzt. Már csak egy lépés választott el, hogy a pult mögé tudjak nézni. Amint megtettem azt az egy lépésnyi távolságot fordultam volna oda, de valaki elkapta a vállam, és maga felé fordított. Szívem kihagyott egy ütemet annyira megijedte. Sikítani akartam, de kezét számra tapasztott.

- Jobb, ha nem látod, mi van ott. – Justin hangja csapta meg a fülem. – Megijesztene. – kezét levette számról, mikor már megbizonyosodott róla, hogy nem fogok sikoltozni. Amire én meg szólaltam.

- Azt hiszem ezt már te meg tetted. – néztem rá, de sötét borult arcára.

- Sajnálom. – megfogta a kezem, és kivezetett a helységből. Az előszobán mentünk keresztül, egyszer jobbra fordultunk, és egy fekete vasajtó tárult szemem elé. Justin oda ment és kinyitotta. – Gyere, itt biztonságban leszünk. – az ajtó mögött egy lépcső vezetett lefelé. Amint leértünk a lépcső aljára, fényözön miatt hunyorítani kezdtem, de mikor megláttam Isaac-et, amint egy kanapén fekszik, és a keze a padlóra lógott, megrémültem. Teljesen úgy nézet ki, mint aki

- Meghalt. – mondtam hangosan.

- Még nem, de ha nem indul be a gyógyulás, akkor meg fog. – mondta a hátam mögött Justin.

- Miért nem gyógyul? – kérdeztem.

- Fogalmunk sincs. – állt mellém. – Aiden kitisztítja, és össze varja a sebet, ennél többet nem tehetünk érte. – emlékszem mikor nekem kellett ugyan ezt tennem Justin-nal. Nem a jó emlékeim között szerepel. A helységből még két ajtó nyílt. Az egyik jobb a másik baloldalon volt elhelyezve. A jobb oldali ajtó kinyílt, és Aiden jött ki rajta, kezében két elsősegélydobozzal.

- Megtaláltad. – nézett rám. – Itt a doboz. – nyújtotta Justin felé, aki elvette kezéből, és elindult a baloldalon elhelyezkedő ajtó felé. Amit kinyitott, megállt az ajtó előtt, és hátra fordult.

- Nem jössz? – nézett rám.

- És mi lesz vele? – néztem az eszméletlen Isaac-re.

- Vele majd én foglalkozok. Menj csak. – mondta Aiden. Pár másodperc eltelt mire elindultam Justin felé. Mikor a szoba elém tárult, egy matrac hevert a parkettán, amit karmolás nyomok borítottak. A plafonról két vastag vaslánc lógott. A lánc végén pedig valami bilincsféleség volt hozzá kovácsolva. Biztos voltam abban, hogy ezek a láncok már össze fogták valaki csuklóját, ami nem lehet épp kellemes dolog, főleg, hogy a feje felett fogja össze.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben Justin felé fordultam, aki az ajtót csukta be éppen.

- Búvóhely. – válaszolt, de nekem ez nem volt elég.

- Még is milyen búvóhely? – néztem a fejem felett logó láncokra.

- Sokak úgy vélik, hogy telihold idején jobb, ha az olyanok, akiknek még nincs, elég önuralmuk ki vannak láncolva. – letette a dobozt a padlóra, és ráült a karmolás nyommal teli matracra. – Köztük én is így vélem. – nézett fel rám.

- Úgy érted, te – néztem fel a láncokra.

- Igen. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – Pár órával ezelőtt még az a bilincs az én csuklómon szorult. – nem hittem a fülemnek. Ki láncoltatta magát, hogy ne bántson senkit? – Meg akartam ölni Aident is, miközben rám tette azokat. – mutatott fel. – A hold olyan hatással volt rám, hogy teljesen megőrjített, csak az ölés járt a fejemben. – felállt, és oda sétált hozzám. – De valahogy a gondolataid bejárták az enyémet, és tudatosult bennem, hogy halál közeli veszélyben vagy. És az, hogy megvédjelek sokkal erősebb volt bennem. Kezdtem lehiggadni, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell, mentselek. – kezével megsimogatta arcom. - Legalább fél órámba telt, hogy meggyőzzem Aident szedje le rólam a láncokat. Azt hitte, hogy csak el akarom vele hitetni, és ha kiszabadít, akkor kirohanok, és ölni fogok.

- De ez nem így volt. – mondtam, és közben rá mosolyogtam. – Megmentettél! – megfogtam az arcomon lévő kezét, és megsimogattam. – Ezért az adósod vagyok.

- Jaj, ne szórakozz már. – mondta nevetve. – Annyiszor mentelek meg ahányszor csak kell. Ezért nem kell az adósomnak lenned. Bár – húzta el a szó végét. – egy valamit még is megtehetnél értem. – húzta fel szemöldökét, és huncut mosoly jelent meg arcán.

- Mi lenne az? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és oda súgta.

- Szeretném, ha megcsókolnál. – elhúzta fejét, és a szeme enyémet, nézte. Ha csak ennyi lenne a kérése, azt könnyedén teljesíthetem. Kezeimet vállára helyeztem és magamhoz húztam. Átfontam nyakát, és számat övére helyeztem. Öröm töltött el, amint megízleltem újabb csókját. Már biztos voltam abban, hogy nem ez lesz az utolsó. Kezei derekamon jelentek meg, amivel közelebb húzott magához. Ajkaink játszottak egymásén. Justin felvezette kezét arcomhoz, és simogatni kezdte. Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

34.fejezet

Sziasztok.:) Bocsi, hogy megint sokáig tartott hoznom a folytatást, de most itt van. Remélem tetszik majd.: D A feliratkozóknak nagyon köszönöm, és a komikat is. Most is hagyjatok magatok után valami nyomot, hogy tudjam, hogy tetszett. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Davon arcával találtam szembe magam. Elégedett mosoly ült ki arcára. Bosszút akartam állni. Azok után, amit most láttam, úgy éreztem annyi harag és düh tombol most bennem, hogy egy bikát is le tudnék teríteni. Meg kell fizetni-e mindenért. És ha tényleg én vagyok az, aki elpusztíthatja a fajukat, akkor megteszem, és ő lesz az első, akit megölök bűntudat nélkül.

- Mit szólsz? – kérdezte, és közben még mindig nagyokat vigyorgott. – Megöltem a barátnődet ok nélkül. Mert, hogy nem volt semmi féle áldozat, ahogy Justin, és mindenki más tudta. Csak elhitettük, hogy az volt. Minden lépés előre ki volt tervelve. Úgy gondoltam levágom a lábát, hát meg tettem. – húzta fel vállát. – Nem kell semmi féle áldozat ahhoz, hogy ez a hely örökre az én területem maradjon. – nézett körül a sötét éjszakába.

- Nem sokáig lesz a te helyed. – mondtam magabiztosan. Még több energia töltött fel, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Mintha valami külső erő segítene. Ekkor láttam meg valami fényt Davon mögött, ami alakot öltött, és Riley nézett vissza rám biztatóan. Ő volt az. Erőt ad nekem, hogy megbosszuljam a halálát. – Félj tőlem, mert megöllek. – pillantottam Davon-ra, és amit mondtam azt olyan komolyan is gondoltam mit, ahogy kimondtam. Karom olyan gyorsan rántottam ki a fickók szorításából, hogy még én is meglepődtem. Két tőr után nyúltam, előhúztam a tokjukból, és megforgattam a kezemben. Egy nagyot kiabáltam, olyan hangosat, amilyet csak tudtam, és jobb oldalamon álló személy mellkasába vágtam a tőrt. Hátra tántorodott, tudtam, hogy ezzel nem öltem meg, de amíg a sebe begyógyul, addig a másik fickót is harcképtelenné tehetem pár másodpercre. Amit meg is tettem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy elmondani nem tudom. Biztos voltam abban, hogy ma végzek Davon-nal, és azokkal, akik őt segítik. Amint a két személyt kiiktattam pár másodpercre a képből, Davon-ra néztem, aki már farkas énjét uralta.

- Azt hiszed, meg tudsz ölni? – kérdezte gúnyosan, miközben nyelvével megnyalta bal szemfogát.

- Nem hiszem – tartottam szünetet. – tudom! – azok, akik még körülöttünk álltak, nevetni kezdtek. És ekkor egyik pillanatról a másikra, neki rontottam Davon-nak. A kezemben lévő késekkel próbáltam rajta sebet ejteni, de minden egyes szúrás elől kitért. A következő lépésen gondolkoztam, amit bevethetek ellene, de Davon elkapta mind két karom, és kicsavarta belőlük a kést.

- Most legyen nagy a szád. – egyik kezével megmarkolta pulcsimat mellemnél, kissé megemelt, és eldobott, mint egy rongybabát. Ahogy talajt értem, reccsenést éreztem. A hátamon lévő tegez, és a benne lévő cuccok, az erős földre érkezéstől eltörhettek. Ami egyrészről jó, hogy nem a gerincem tört el, másrészről viszont rossz, mert ha az összes nyilam, és még az injekciós tűk is eltörtek, akkor már csak egy tőröm maradt a védekezésre. Most már nem voltam olyan biztos magamban, mint az imént. Az erőt sem éreztem már olyan intenzíven. De ennek ellenére nem adhatom fel, muszáj küzdenem magamért, és mindenki másért. Talpra kényszerítettem magam, és levetettem hátamról a tegezt. Miután láttam, hogy egyetlen egy nyilam nem végezte ketté törve a kezembe vettem, és keresni kezdtem az íjamat, ami már nem a vállamon, hanem tőlem nem messze a földön hevert. Bizonyára mikor Davon eldobott magától, akkor leeshetett a vállamról. Ahogy Davon felé néztem, láttam, hogy az előbb megsebzett két fickó már mellette állnak. Morogni kezdtek, ami kicsit sem volt megnyugtató. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban elérjem az íjamat. Igaz csak egyet lőhetek vele, de az is több mint a semmi. Azt nem értettem, hogy miért nem uszítja rám a falkáját. Ha megtenné, akkor semmi esélyem nem lenne, abban biztos vagyok. Hiába éreztem erősnek magam az előbb, be kell látnom Davon fölényben van. Amíg mellettem csak egy valaki van, aki szintén az életét védi Trent ellen valahol, addig Davon mellett egy egész falkányi gyilkoló gép áll.

- Hozzátok elém! – mutatott rám, és a mellette álló személyek felém iramodtak. Amíg ők egyenesen felém jöttek, én elfordultam baloldalra, és a földön heverő íjamat céloztam meg. Nagy léptekkel el is értem, de mikor lehajoltam érte valaki kihúztam alólam lábaimat, és arcom olyan erővel csapódott a földbe, hogy éreztem az orromból eleredt a vér, a homlokomat viszont felsérthette egy a földön heverő száraz ág. Szabad kezemmel egy gyors orrtörlést végeztem, és utána az íj után nyújtózkodtam. Csak pár centin múlott, de lábamat megragadták és hason húztak végig a földön. Sikítani kezdtem. Abban reménykedtem, hogy Grant vagy éppen Justin-ék meghallják, és a segítségemre sietnek. Mivel nem lehetünk messze a háztól, Grant-ben és a falkájában jobban bíztam. Justin-t viszont nem elég, hogy azt sem tudom, hol van, de a hold miatt valószínű nincs tudatánál sem, és nem, hogy nem védene, meg inkább támadna, és próbálna velem ő is végezni. Mint itt mindenki. Amint eleresztették a lábam rögtön hátsó felemre fordultam, és felnéztem Davon-ra, aki leguggolt, és beszélni kezdett.

- Látod? – mutatott a teliholdra a sötét égbolton. – Most van a legmagasabb pontján, ami azt jelenti, hogy most vagyunk a legerősebbek. – nem érdekelt, amit mondott, menekülési utat kerestem. Ami csak egy volt. Megpróbálni visszajutni a házhoz, ahol Grant-ék vannak. Ami nem lesz könnyű. Amint felállnék Davon azon nyomban elkapna. Ha csak. Jutott eszembe egy hirtelen ötlet. A kezemben lévő nyilat bele vágom a combjába, és amíg kihúzza belőle, felpattanok és menekülni próbálok. Ami így sem lesz könnyű a körülöttünk lévő többi alakváltó miatt. De akkor van a legtöbb esélyem, ha merek kockáztatni. Amit meg is fogok tenni. Szorítottam egyet a kezemben lévő fegyveren, mélyen Davon szemébe néztem, és lendült a kezem egyenesen a combjába. Éreztem, ahogy a nyíl hegye húsába hatol, és amint eléri csontját, megakad. Eleresztettem az eszközt, oldalra vetettem magam, négykézlábról felpattantam, és futásnak eredtem. Fájdalmas ordítás tört ki Davon-ból. Hiába gyógyul be gyorsan a sebe, egy ilyen még neki is fájdalmat okozhat pár percig. – Utána! – üvöltötte, és hangjában a fájdalom, szenvedés és a düh, háborgott. Hallottam az utánam száguldó személyek hangos loholását. Amitől lábaimat olyan gyorsan kapkodtam egymás után, hogy szinte már száguldottam. Mikor szemem a földről a sötét távolba nézett, sok apró sárga szempárral találtam szemben magam. Még többen vannak, és én a karjaikba rohanok. Lépteim lelassultak, csak a szempárokat figyeltem, amik egyre közeledtek. Már csak pár lépés választott el tőlük. Lábaim teljesen megálltak, ott álltam és szemeimet szorosan lehunytam. Nem akartam már semmit látni, csak a sötétséget, amit a szemhéjam ad. Hallószervem észlelte, hogy már mellém értek, de nem történik semmi. Még is mi a franc van? Szemeim lassan nyíltak ki. Látnom kell mi történt. Amint a teljes valóság a szemem elé tárult, szanaszét álló farkas embereket láttam magammal szemben, akik rám sem néznek, csak előre tekintenek. Oldalra fordítottam fejem, és azt a személy láttam meg magam mellett, aki megnyugtatott, de csak egy kicsit. Grant volt. Akit még az ember énje formázott. Fél szemmel ő is rám nézett.

- Ha azt mondom futás, indulj el abba az irányba. – biccentett fejével baloldalra.

- Grant. – hallottam meg Davon hangját, amiben már semmi nyoma nem volt a fájdalomnak. – Örülök, hogy újra látlak. – megfordultam, és láttam, ahogy Davon a lábából kiszedett nyilamat kettétöri és a földre dobja.

- Nekem kevésbé örömteli. – válaszolt vissza Grant.                        

 - Csak nem haragszol még mindig Marilyn miatt? – Grant arc egyre idegesebbé vált. Ő lehetett az a lány, akiről Isaac mesélt. Marilyn. Tehát így hívták.

- Ne ejtsd ki a nevét még egyszer a szádon. - kezét ökölbe szorított, és mikor kiengedte hatalmas karmai megjelentek ujjain. - Háromra futás. – súgta oda nekem. – Most. – mire felfogtam, hogy már futnom kéne, Grant, és a falkája már Davon-ék felé igyekezett. Átfordultam abba az irányba amerre mennem kellett, a fák és a bokrok között kezdetem cikázni. A kiálló ágak tépdesték ruhámat, és némelyik a hajamba bele is akadt, de nem foglalkoztam semmivel, csak a futással. Azt nem tudom hová viharzok, de azt tudom, addig fogok futni, amíg össze nem esek.

  A pontos idejét nem tudom, de egy jó ideje már rohantam. A lábaim már fájtak, és a tüdőm sem bírta, már sokáig. A futásomat már inkább kocogásnak mondanám. Mikor megálltam, kezem térdemre raktam, és így fújtam ki magam a nagy szaladás után. Nem sokáig pihenhettem, mert meghallottam, hogy valaki botorkál mögöttem a bokorban. Oda fordultam, és közben hátrálni kezdtem. Ahogy kiállt a bokor takarása elől, láttam, hogy az a fickó, akit mellkason szúrtam.

- Azt hiszed, csak úgy megúszod, hogy megszúrtál. – ahogy tovább hátráltam a hátam összeütközött egy fa kemény törzsével. Úrrá lett rajtam a félelem. Semmit nem tudtam csinálni, csak álltam ott a fának dőlve, és vártam. Pedig nem ezt tanultam. Vadász vagyok, és mégis úgy viselkedek, mint egy félénk kisgyerek. A támadom, rám üvöltött. Láttam tűhegyes szemfogait, és a szemében az ölni való vágyat. Most egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, néztem, ahogy sárga szemeivel már szinte szétszaggat. Készenlétbe állt, és mintha rajtot fütyültek volna, elkezdett felém rohanni. Minden lelassult, és úgy láttam mintha lassított felvételről néztem volna. Még így is már csak egy lépés választott el tőle, de ekkor szemem sarkából láttam egy elsuhanó árnyat, ami hirtelen elém vágódott, felfogta a támadom, és olyan erővel lökte el magától, hogy az szinte repült a levegőben. Úgy vágódott a földbe, hogy még a talajon is csúszott. Az előttem álló személy, félig hátra fordította fejét, és akit fel véltem ismerni benne, az a személy volt, akit a világon a legjobban szeretek. Visszafordult a fickó irányába, és felé kezdett el menni. El sem hiszem, hogy itt van, és nem engem akar bántani. Amint néztem, hogy megy előttem, hirtelen egy másik személy is megjelent mellettem. Aki a tőrömet kikapta a tokjából, és ő is elindult a támadom felé. Ő már talpon volt, és feléjük rohant. A fiúk viszont olyan könnyedén védték ki ütéseit, hogy csak ámultam. A tőrömet, egyenesen a torkába szúrta, ahonnan vér kezdett spriccelni. Az én kedvesem viszont karmaival ejtett rajta jó néhány sebet. Az utolsó csapásukat öklükkel végezték el, amitől a fickó rögtön a földön terült szét. A két fiú, még valamit beszélt, Aiden megfogta a férfi lábát, és elhúzta a helyszínről. Az ott maradó személy felém fordult, és aggodalmas tekintetét, még a sötét sem tudta elrejteni. A sárga szeme, már kezdett elhalványulni.

- Justin? – kérdeztem félénken. Igen, nagyon örülök annak, hogy itt van, és hogy megmentett, de a telihold még mindig az égboltot ékesíti.

- Minden rendben. – mondta. Hangja olyan volt fülemnek, mint a legszebb csengő szó. Így már tudtam, hogy nem fog bántani. Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohanni. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe.