36.fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen késői időben, de most végeztem vele. Remélem tetszeni fog, és írtok komikat. A feliratkozóknak köszönöm, remélem minél többen lesztek majd. :) Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

A Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

 - Mit csináljuk vele? – erre a mondatra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem ugyan abban a szobában voltam. A karmolás nyommal teli matracon feküdtem, és egy pléd volt rám terítve. Bizonyára mikor elaludtam Justin betakart vele. Eszembe jutott a csók, és, hogy milyen boldog voltam. Most már biztosra állítom, hogy a vérontások éjszakájának vége van.

Felálltam az alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem. Kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és magam felé húztam. A kanapé tárult szemem elé, ahol még mindig a sebzett Isaac feküdt. Mellette Aiden guggolt, akinek hüvelyk ujja Isaac csuklóján hevert, bizonyára a pulzusát nézete. Justin pedig a kanapé végénél állt nekem háttal. Pár másodperc se telt el, de kedvesem már meg is fordult, és arcán nem volt épp felhőtlen boldogság. Nem ismerem Isaac-et még egy napja se, de akkor is úgy érzem, a halála rosszul érintene. Hálás vagyok neki, és az összes olyan személynek, akik védtek. Meghátrálhattak volna, de nem tették! Védtek engem, egy vadász lányt!

- Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. – mondta Aiden Justin-ra nézve. – Ahányszor felkel, a fájdalom miatt folyton elájul. – magyarázta.

- Addig nem csinálunk vele semmit, amíg Grant meg nem talál minket. – mondta Jus Aiden-nek. – Hisz az ő falkájába tartozik. Nekünk nincs joguk ilyet tenni vele.  – fogalmam sem volt miről beszélnek, de valahogy úgy éreztem valami rossz dolog.

- Mit akartok csinálni vele? – nézte rájuk.

- Zoe értsd meg, már rég meg kellett volna gyógyulnia. – mondta, és közben felállt Isaac mellől. – A sebét hiába varrtam össze és tisztítottam ki még mindig ugyan olyan. – Isaac csupasz felsőtestére néztem, ahol a seb éktelenkedett. Ekkor pedig tudatosult bennem amiket Aiden mondott, és így arra jutottam, hogy a nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen, mondat azt jelenti

- Te meg akarod ölni? – mondtam ki hangosan, és Aiden-re néztem. Úgy éreztem meg kell védenem, hisz ő is megtette értem. Két lépéssel a kanapé elé álltam, kezeimet elemeltem oldalamtól, védelmező pozíciót felvéve. – Nem bánthatjátok! – jelentettem ki.

- Nem teszünk semmit, amíg Grant ide nem ér. – mondta Justin mellém állva.

- Ha nem jön ide, akkor nézzük, ahogy itt haldoklik? – csattant ki Aiden, Tudom, hogy próbálja azt tenni, ami Isaac-nek lenne a legjobb, de akkor sem az a megoldás, hogy megöljük. – Apropó, Grant egyáltalán életben van még?

- Amint látod épp és egészséges vagyok. – a hang irányába fordulva, Grant-et láttam meg a lépcső első fokán, mögötte pedig még jó pár embert. Ruhájuk meg tépve, tele szakadásokkal, de ellentétben Isaac-el, rajtuk egy seb se éktelenkedett. – Örömmel látom, hogy ti is jól vagytok. – nézett rám, Justin-ra és Aiden-re, viszont a hátam mögött fekvő Isaac-en megállt a szeme. - Álljatok odébb. – mondta, és elindult Isaac felé. Az én lábam még mindig nem moccant el a helyéről addig, amíg valakinek a keze meg nem jelent csuklom, és el nem húzott. Az ajtó előtt álltunk meg, ahonnan kijöttem nem rég. Jobb oldalamon Justin, aki még mindig fogta csukom, balon pedig Aiden. Grant mát ott guggolt Isaac előtt, és hátra intett a falka többi tagjának, akik szintén a kanapéhoz sétáltak. Meg nem tudnám mondani, hogy hányan vannak, csak annyit, hogy sokan. Körbe állták a kanapét, amitől teljesen eltakarták szemem elől Isaac-et. Hevesen dobogó szívvel, és kitágult pupillákkal néztem összevissza. Justin elengedte csuklom, átkarolta vállam, és közel húzott magához. Egy pillanatra se vettem le a szemem a kört alkotókról. Fogalmam sincs, mit csinálhatnak. Remélem nem azt, amit Aiden akart. Megölni. – Adjatok egy gyújtót. – hallatszót ki Grant hangja, a körből. A társaság egy kicsit megbomlott, így pont látást nyertem, a még mindig eszméletlen Isaac-re, és a mellette guggoló Grant-re. Amint a guggoló személy kezébe kapta az eszközt, Isaac felé közeledett vele. Mégis mi a francot akar, azzal? – kérdeztem magamtól. A gyújtó lángja égni kezdett, és Grant még mindig vészesen közeledett a sebesült felé. Meg akarja égetni, vagy felakarja gyújtani? Már egy centi volt az eszköz és Isaac sebe között, mert, hogy ahhoz közeledett, a sebéhez. Egy „ne” szót akartam kiereszteni számon, de Justin keze ott termett. Kezem alkarjára tettem, és szorítani kezdtem. Egy könny jelent meg szememben. Féltem attól még is mi fog történni, Isaac-el. Mindig is ilyen voltam, még a számomra ismeretlen embereket is féltettem a haláltól. A láng elérte a sebet, és pár másodpercen belül megéreztem az égett bőr és hús szagát. Felfordult a gyomrom. Úgy éreztem el kell mennem innen. Meg akartam mozdítani a lábam, de ahelyett, hogy az enyém mozdult volna meg, Isaac-é kezdett mocorogni. A szemei hirtelen felpattantak, és a fájdalom látszott bennük. Fel akart ülni, de a mögötte lévő, vállait leszorítva nem engedte neki, hogy megtegye. Grant elvette a gyújtott, Isaac arcára nézett, azután újra izzította az eszközt, ami ismét a szenvedő alany bőrét és húsát kezdte égetni. Ahogy a láng perzselni kezdte, ordítani kezdett, szeme átváltozott, és sárgán kezdett izzani. Szemfogai is kinőttek, ahogy a füle is. A sebére nézve úgy vettem észre mintha már gyógyulni kezdett volna. Justin keze még mindig a számon hevert, enyém pedig az alkarján. A döbbenettől eltoltam kezét szám elől, ami egy „o”-t formált.

- Falka szellem. – mondta a mellettem álló Aiden.

- Ezt nem hiszem el, hát tényleg létezik? – motyogta Justin. A fiúk hangjában is a döbbenet hallatszott. Ahogy teltek a percek, Grant elvette az égő eszközt Isaac közeléből, akinek a sebe most már olyan gyorsan begyógyult, hogy egy szempillantás alatt eltűnt. A vállát fogó személy elengedte, így már Isaac hamar felült, és szembe fordult Grant-el.

- Köszönöm. – mondta egy nagy levegőt kieresztve.

- Nem tartozol köszönettel. – rakta kezét a vállára. Még mindig döbbenten álltam ott, mert nem értettem mi történt az előbb. Valamiért azt éreztem, hogy nekem kell köszönetet mondanom, amiért védtek engem.

- Nekem kell megköszönnöm. – tettem egy lépést előre, Justin-t a hátam mögött hagyva. – Ha ti nem vagytok, akkor én már – Grant nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mert közbe szólt.

- Tévedsz. – mondta, és felállt a kanapé mellől. – Neked köszönhetjük, hogy Davon visszavonulót fújt.

- Micsoda? – néztem rá még döbbenten. Hisz nem is voltam ott.

- A táskádban lévő sisakvirág szétterjedt a levegőben, ami mindenki torkát marni kezdte, ahogy belélegeztük. – a tegezben lévő injekciós tűk mind eltörtek, de azt nem gondoltam, hogy így is hasznát veszem. – Viszont már keresnek a vadászok. Szóval ideje visszamenned. – nagy levegőt vettem, mert eszembe jutott, hogy az este szó nélkül hagytam ott őket.

- Mégis mit mondjak nekik, hol voltam? – néztem Grant-re, aki csak megrántotta a vállát.

- Okos lány vagy, majd kitalálsz valamit. – a hátam mögé néztem, ahol még mindig Justin állt. - Gyerünk, indulás. – mondta, és mire visszafordultam felé, már a lépcsőn mente felfelé, a falka tagjai pedig utána, kivéve Isaac-et. Ő oda állt elém.

- Nektek viszont köszönettel tartozom, mert ott hagyhattatok volna. – kezet nyújtott Aiden-nek aztán Justin-nak, rám pedig megint csak nézett. Barna szemei mintha azt sugallnák, hogy nekem többet adna, mint egy szimpla kézrázás. Ezért én tettem meg az első lépést, kezem nyakába akasztottam, és megöleltem. Örültem annak, hogy él. Nem tudom miért jelent nekem ő ennyit, hisz alig ismerem. Este még nem éreztem semmi ehhez hasonlót, most viszont még Justin-énál is jobban esett az ölelése.

- Örülök, hogy neked nem esett bántódásod. – mikor elváltunk egymástól, szemem sarkából már láttam, hogy Justin mellettem áll. Úgy éreztem nem tetszett neki ez a kis ölelkezés. – Remélem, még találkozunk Zoe. – mihelyst befejezte mondatát, megfordult, és a lépcső fokait szelte felfelé. Mikor Justin-ra néztem, bűntudat fogott el, és nem mertem a szemébe nézni. Ha hallotta gondolataimat, akkor jobban tenném, ha már most elásnám magam. Mégis, hogy mondhattam én ilyet, hisz Justin jelent nekem mindent. Kedvesem ujjával állam alá nyúlt, és feltolta.

- Nem haragszom. Érthető hisz hálás vagy neki, amiért veled volt és védett téged. – mondta teljesen nyugodt hangon. – Most már viszont menjünk. – fogta meg kezem, és elindultunk a lépcső felé.

 Az erdő előtt álltunk. Justin-nal megbeszéltük, hogy figyelni fogja a gondolataimat, és ha valami történne, rögtön a segítségemre siet. Bár éles hallásával hallotta, hogy a közelben vadászok vannak, akik engem keresnek, de jobb, ha azért figyel.

- Este hívni foglak. – mondta, és egy csókot lehet ajkamra. Mikor beléptem az erdőbe, kezdtem el azon agyalni, hogy mi a frász mondjak. Vajon az elhiszik, ha azt mondom, hogy rossz irányba mentem, és mire észrevettem senki sem volt sehol. Azután pedig összetalálkoztam pár rossz fiúval, és harcolni kezdtünk. A kezem a homlokomon lévő sebhez nyúlt, ami egy ragtapasszal volt leragasztva. Ezt viszont sehogy sem tudnám megmagyarázni így leszedtem a tapaszt a homlokomról, összegyűrtem, és eldobtam. Ekkor pedig a nevemet kiabálta valaki.  

- Zoe! – ismerős volt a hangja, így elindultam a hang irányába. Már egyre közelebbről hallottam, mikor Marta hangját ismertem fel.

- Hiába keressük, biztos nem élte túl az éjszakát. Egyedül nem. – úgy tűnik Marta nem változott az éjszaka alatt. A hangjából ítélve őt nem érdekli, hogy élek-e vagy halok.

- Mi van, ha nem egyedül volt? – mondta Marko. Ettől a mondatától megtorpantam. Lehet, hogy Marko sejt valamit? Meg kell próbálnom a lehető legjobbat alakítanom, hogy ő és mindenki már is elhiggye, amit mondok.

- Mégis ki mással lettem volna? – léptem elő a fa törzse mögül. Marta arcára a döbbenet ült, Marko viszont egy kicsit sem lepődött meg.

- Nem hiszem el. – mondta Marta tátott szájjal. – Túlélte. – ezt inkább mondta magának, mint nekem.

- Hol voltál? – nézett mélyen a szemembe.

- Rossz irányba mentem, és mire észrevettem ti már nem voltatok sehol. – mondtam el azt, amit kitaláltam.

- Hol vannak a fegyvereid? – úgy kérdezgetett mintha valami kihallgatáson lennénk.

- Összetalálkoztam pár alakváltóval, és mindenem oda lett. Az összes injekciós tűm eltört mikor a földnek csapott, de szerencsémre a farkas ölő szétterjedt a levegőben, és megfutamodtak. – Marko arcán azt vettem észre, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Ami nem épp jó jel, mert akkor a többiek sem fognak. Marta viszont még mindig azt motyogta, hogy túlélte.

- Menjünk, mert mindenki téged keres. – mondta megfordult, és elindult, ikertestvére pedig utána.

 Mikor elértük a házat a nagyi, Jenna, Eric, és Mrs. Woods a verandán álltak. A nagyi mikor meglátott, felém sietett. Ahogy oda ért szorosan ölelt magához.

- Hála az istennek. – elengedett, és a ház felé indultunk el.

- Szólj a többieknek, hogy előkerült. – mondta Eric Baz-nak, aki rögtön bevetette magát az erdőbe. Mikor a verandára léptem, Jenna termett előttem.

- Örülök, hogy elő kerültél. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán. A nagyi azt sem engedte, hogy egy mosollyal viszonozzam Jenna előbbi mondatát, mert a házba tolt. Mikor beértünk ő is faggatni kezdett, mint Marko, csak ellentétben vele ő hitt nekem. A nagyi arcán a büszkeség volt. Büszke volt rám, azért amiket mesélem neki, hogy egyedül bántam el azokkal. Pedig nem volt igaz, ha nincsenek mellettem mások, akkor meghaltam volna. Csak, hogy ezt a nagyi nem tudhatja meg, főleg azt a részét, hogy farkasok vigyáztak és védtek meg. Szerinte egy olyan sem létezik, aki jó. Pedig van, nem is kevés. Ahogy Isaac-től megtudtam nekik is vannak törvényeik. Vannak, akik betartják, vannak, akik nem, és pont az ilyenekért hiszik azt, hogy mind egytől egyik gonosz, és embert öl. Miután mindenki visszaért, a nagyiék számba vették, hogy ki nem élte túl az éjszakát. Sajnálattal hallottam, hogy az én csapatomból is eltávozott egy személy. James, akit úgy ismertem, hogy jobban harcol, mint Bruce Lee. Rajta kívül még öten vesztették életüket.

- A következő telihold 1 hónap múlva lesz. Tudjátok, hogy nem tétlenkedhetünk. Amíg eljön újra a vérontások éjszakája, addig is kiképzés minden nap. – mondta Eric.

- Most viszont mindenki tegye rendbe magát, és pihenjétek ki magatokat. – mondta a nagyi. – Holnaptól pedig keményebb edzés lesz mindenki számára. – mikor elmondta, Baz rohant be a szobába. Csodálkoztam is rajta, hogy itt van még mindig. Hisz van, hogy hetekig az erdőben csatangol, és figyeli a terepet.

- Mit csináljak a fogollyal? – kérdezte.

- Mindenki menjen a dolgára. – kiabálta el magát a nagyi. Amíg mindenki elindult, én ott maradtam. Valahogy nagyon érdekelt az a fogoly, és az, hogy a nagyi miért küldött el rögtön mindenkit. – Zoe, te is menj, zuhanyoz le, és pihend ki magad. – mondta nekem a nagyi, de én nem engedelmeskedtem.

- Kit tartotok fogva? – kérdeztem.

- Aranyom azzal majd mi foglalkozunk. Menj csak. – de így sem tudott lerázni egy könnyen.

- Nem. Tudni akarom. – nagyi és Mrs. Woods összenéztek. Mikor visszanézett rám, csak biccentett egyet a fejével, hogy menjek utánuk. Az étkezőn átmentünk és egy számomra még nem látott fém ajtót pillantottam meg. Mikor Baz kinyitotta egy hosszú folyosó tárult szemem elé. Lámpák voltak elhelyezve a fal jobb oldalán, amik csak csöppnyi fényt nyújtottak. A folyosó végéhez érve egy másik ajtó helyezkedett el. Csak, hogy ez fából volt, és két oldalra nyílt.

- A házhoz közel kaptuk el az éjjel. – mondta a nagyi. Ahogy ez az ajtó is kitárult, egy szőke hosszú hajú lány volt kiláncolva. Kezei feje felett voltak. Fejét lassan emelte fel.  Amit, arcát teljesen beláttam, tudtam, hogy ismerem. Ő az, akit Justin-nal láttam két alkalommal is. Az nap mikor újra láttam, és a sikátornál. A nevét nem tudom, de ha Justin-nal volt, akkor segítenem kell rajta. Mikor észrevett tudtam, hogy felismert nem mondott semmit csak mosolygott.

- Nem mond semmi hasznosat. – mondta Baz. – Akár mennyire kínzom, nem mond semmit. – a kínoz szónál Baz-ra néztem. Mégis mit akarnak belőle kiszedni? Eric és Jenna közelebb mentek. A szobában még egy asztal volt elhelyezve, amin külön féle fegyverek voltak. Eric a falnak támasztott baseball ütőt vette magához, Jenna pedig egy sokkolót.

- Hol vannak a társaid? – kérdezte Eric, és közben a levegőben próbalendítéseket csinált az ütővel.

- Ott ahol lenniük kell. – mondta.

- Rossz válasz. – Eric még egy lépéssel közelebb ment hozzá, meglendítette a kezében lévő eszközt, és a bordái közé ütött. A lány egy halk nyögést adott ki magából, és egy kicsit összegörnyedt.

- Csak ennyire telik tőled? – nézett rá. Eric még egyszer lendítette az ütőt, és pont ugyan ott találta el. A lány ismét összegörnyedt, de most jobban. Mégis, hogy tudnék rajta segíteni? Tudom, hogy ő is olyan, amilyen Justin-ék, nem bántja az embereket. Hisz nem hiába volt vele, ha Jus megbízik benne, akkor én is.

- Hol bujkálnak? – kérdezte Jenna. Most már jól tudtam, hogy nem fog megfelelő választ adni, és így Jenna is használni fogja a kezében lévő eszközét.

- Miből gondolod, hogy bujkálniuk kell? – nézett fel. – Inkább neked kéne elbújnod azzal az ocsmány arcoddal. – Jenna gyorsabban indult meg felé, mint egy hurrikán. Amint oda ért egyenesen a tarkójához nyomta a sokkolót. A fogoly fogait összeszorítva tűrte, de körül belül 10 másodperc után a lábai kicsúsztak alóla, és csak a láncok tartották csuklójánál.

- Elájult. – mondta Eric.

- 2 napot kap, ha nem szedünk ki belőle hasznos információt, akkor megöljük. – mondta mellettem a nagyi. Tehát 2 napom lesz, hogy valahogy segíteni tudjak rajta. Még nem tudom, hogy csinálom, de meg fogom tenni.

 A zuhany alatt állva lemostam magamról az összes piszkot, és mellem körüli oda száradt vért, ami még Justin miatt keletkezett. Már nem vérzett, de a nyom ott fog maradni, ahogy a nyakamon is a harapásnyom, és a karomon is, amit aznap ejtett rajtam mikor elvittek a vadászok. Barna hajam a víz alá eresztettem, és hagytam had ázzon. Mikor már úgy éreztem elég ideig áztattam magam, ki léptem a zuhanyzóból megtörölköztem, felvettem alvós ruhám, a törölközővel bebugyoláltam a hajam, és visszaindultam a szobámba. A folyóson az üresség kongott. Biztos mindenki alszik, vagy csak pihen. Az ajtó elé érve kinyitottam, és Markot láttam meg az ágyamon ülve.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és közben becsuktam magam mögött az ajtót. Felnézett rám, és arca nem volt épp megnyugtató. – Valami baj van? – kezemben lévő cuccaimat letettem az íróasztalra, és Marko elé álltam.

- Nem tudsz mindenkit átverni. – állt fel, és egyenesen a szemembe nézett.

- Miről beszélsz? – éreztem, hogy rájött valamire, de akkor is tagadnom kell mindent.

- Tudod te azt jól. – mondta. – Először hazudsz, mikor az erdőben lévő pusztítás miatt voltunk terepen. Azt hitted nem vettem észre, hogy az eltört nyilaidat az egyik fa mögé dugtad. Azután, kiszöktél, hogy találkozhass vele. Ezt is láttam, mert követtelek. A következő pedig, miért van nálad telefon? – visszalépett az ágyhoz, felemelte a matracot, és mobil ott hevert. Ennyi volt. Ezeket már letagadni se tudom. Mégis, hogy volt pofája követni engem? Azt hittem jóban vagyunk, erre kiderül, hogy egész végig kifigyelte a lépéseimet. – Meg persze ne, hogy azt hidd, hogy elhiszem a mesédet arról, hogy egyedül szálltál szembe az alakváltókkal. Tudom, hogy már nem vagy az a gyenge lány, mint mikor ide kerültél, de akkor is képtelenség. Nem is értem a többiek, miért hisznek neked. Most viszont mindent megtudnak. – kivette a telefont a rejtek helyéről, és elindult az ajtó felé.

- Nem teheted ezt. – mondtam, és közben a szívem hevesen dobogott, ha megtudják, hogy én még mindig találkozgatok Justin-nal, nem is tudom, mi történne akkor. – Kérlek, azt hittem barátok vagyunk. – hangomban félelem hallatszott.

- Azok vagyunk, és épp ezért kell szólnom. Nem akarom, hogy te is úgy végezd, mint James. – szemei ismét enyémet kezdte nézni. – Te még mindig azt hiszed, hogy ezek jó fiúk. Látnod kellett volna, hogy végeztek James-el. Nem csak átharapta torkát, még a nyakát is kitekerte, úgy bánt vele, mint egy rongybabával. Sajnálom, a te érdekedben teszem. – két lépéssel az ajtónál termett, már nyomta volna le a kilincset, de én közbe szóltam.

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón.