35.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem most meglepődtetek, hogy nem 2 vagy 3 hét után hozom, a folytatást.: ) Nagyon köszönöm a komikat, és a feliratkozásokat. Nagy örömmel tölt el, mikor meglátom őket.: )<3 Remélem ez a 35. fejezet is tetszeni fog nektek. A komikat nagyon várom most is, remélem sokan írtok.: D puszillak titeket.: D <3

~Ann.xd

Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohantam. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe. 

Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni, és érezni őt. Ahogy erős karjaival magához ölelt, megnyugtatott. Férfias illata orromba égette magát. Olyan biztonságot sugárzott most felém, amilyet még sosem éreztem mellette.

- Jól vagy? – tolt el magától, és szemével arcomat kezdte kémlelni. Kezével felsebzett homlokomhoz ért, azután farzsebébe nyúlt és egy gyűrött papír zsebkendőt húzott elő. El akartam venni kezéből, de nem engedte. Szétnyitotta, és az orrom kezdte törölgetni. Valószínű, hogy még mindig szivároghat belőle némi vér. Miközben ő az arcommal volt elfoglalva, addig én az övét kezdtem lesni. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál. De vajon mire? Arra, hogy nekem ne okozzon fájdalmat, amint a véráztatta orromat törölgeti? Vagy talán megint a gondolataimat hallgatja? – Mindkettő. – szólalt meg. Akaratlanul is elmosolyodtam. Most kimondottan örültem annak, hogy belelát a fejembe.

- Justin. – hallottam meg Aiden hangját. – Induljunk. – kedvesem még egy törlést végzett, azután a véres zsebkendőt az egyik bokor felé hajította.

- A homlokodat majd lefertőtlenítem, ha biztonságos helyre értünk. – kezét enyémre illesztette, ujjaival átkulcsolta enyémet, és így indultunk el. Aiden ellőttünk ment, csak néha nézett hátra a válla felett. Vajon mit csinált az elvonszolt fickóval? Vagy jobb, ha nem tudok róla? Ekkor zajt hallottam a mellettem lévő bokor mögül. Justin olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy az még jobban a frászt hozta rám. Azt a pontot figyeltem, ahol a mozgó ágak és levelek zaja jött. Ahogy Justin válla felett néztem az eseményeket, láttam, hogy fülei hegyesedik, és arcszőrzete is kinő. Aiden-ből egy kis morgás is elő tört. Erről az esetről rögtön Zami a kiskutya jutott eszembe. Emlékszem, hogy ránk hozta a frászt, ahogy a kukoricásból elő mászott. Csak, hogy az már rég volt, és most nem valószínű, hogy egy kiskutya mászik elő a bokorból, hanem egy farkasember, aki nem lesz olyan ártatlan. Már nagyon közel éreztem, ahogy a fiúk is, mert egy lépést tettek előre. Hiába volt éjszaka így is vélni láttam mindent, mert a telihold nagyobb fényt adott, mint máskor. Igaz, hogy fekete fehérben láttam, de nem számított. Justin egy lépésnyi távolságra volt tőlem, ami miatt már nem éreztem magam olyan biztonságban, és szívem egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Utáltam magam-e miatt! Ismét törékenynek és védtelennek éreztem magam, olyannak amilyen voltam. Vadász vagyok, akinek erősnek kell lenni-e nem gyöngének. És még én vagyok az, aki elpusztíthatja a farkasembereket? Kétlem! Hiába érzem néha erősnek magam, az hamar elmúlik, és átveszi a helyét a félelem és a gyöngeség. A bokorból egy kéz esett ki, amit ha jól látom vér borított. Azután a másik is megjelent, ami szint úgy vörös folyadék lepett. Ahogy próbálta kihúzni magát a bokorból, fájdalmas nyögések hagyták el száját. Már láttam fejtetőjét, és egyre többet belőle.  Maga alá húzta kezeit, hogy megpróbáljon felkelni, de ahelyett oldalra borult, és a hátára esett, amitől kezeit oldalához kapta. A fiúk is csak nézték a szenvedő alanyt, mikor hirtelen felismertem. Hisz ez.

- Isaac. – mondtam ki hangosan nevét. Oda siettem hozzá, Justint kikerülve, és letérdeltem mellé. – Jézusom, jól vagy? – tettem fel az első kérdésem, ami nem volt a legjobb. Hisz véres a keze, hogy lenne már jól. Mikor tekintetem a kezére vándorolt, láttam, hogy nem hiába kapta oldalához tenyerét. Ruháján egy karmolás nyomnyi szakadás volt, ami szintén véres volt. Akkor vajon milyen lehet alatta? – Segítsetek. – kiabáltam a fiúknak.

- Nem. – ez a szó Justin szájából hangzott el, ami vízhangozni kezdett a fejemben. Oda fordultam, és meglepődve láttam, hogy a fiú még mindig farkasként állnak a helyükön. Nem értettem mi történik, miért nem segítenek rajta? Ő csak Isaac, aki vigyázott rám.

- Itt – hallottam meg a sebesült, erőtlen hangját. Visszafordítottam fejem, és arcára néztem, szemeit alig tudta nyitva tartani, és levegőt is épp, hogy tudott venni. De nagyon akart valamit mondani, amihez nagy lélegzetvételre volt szüksége, és kibökte. – Itt van. – mondta ki. Összeráncoltam homlokom. És hirtelen rá jöttem, ki van itt, és, hogy Justin-ék miért állnak még mindig harcra készen. Az a Trent. Mihelyst neve elhangzott gondolataimban, nevetés zengte be az erdőt.

- No lám, a két jó madár. – mondta, miközben előlépett az egyik fatörzse mögül.

- Hogy tehetted ezt? – kezdte Aiden idegesen. – Azt hittem barátok vagyunk. Erre te hátba támadsz minket. Még is mióta állsz te Davon oldalán?

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam sokkal jobb velük. – lépett előre egy határozott lépést, és felém fordult. Amint ezt Justin észrevette, két lépéssel elém és Isaac elé termett. – Nyugi nem akarom bántani, csak megkérdezni nem hiányzik-e valami emléke.? – mégis milyen emlékre gondolhat? – Aiden, miért nem mondod te el neki, hisz te akartad, hogy Justin ezt ne tudja meg Zoe gondolataiból. – Aiden-re néztem, akinek az arcát bűntudat árnyékolta.

- Nem kértem volna azt, ha tudom, hogy egy aljas áruló vagy. – hányta a szemére. – Zoe – fordult felém. – sajnálom, de nem akartam, hogy Justin tudomást szerezzen róla. – lassan álltam fel, és közben Aiden, Trent, és Justin háta közt cikázott a tekintetem. Most már tudni akarom mi az-az emlék. Ahogy Trent-re pillant a szemem, sárga szempárja rám villant, és eszembe jutott valami, amire eddig nem emlékeztem.

Justin karjaiban aludtam, mikor apró csattanásokat hallottam meg. Egy kisfiú állt az ablaktól nem messze, és a segítségemet kérte, míg el nem vonszolta egy sötét alak. Utánuk mentem, mit sem sejtve a csapdáról. Csak a fiút akartam megmenteni, de mint kiderült a sötét alak az apja volt, aki csak csalinak használta a fiát, hogy engem elkapjon. Csuklyát húztak a fejemre, és onnantól kezdve nem láttam semmit. Mikor a kocsiban szembesültem vele, hogy Aiden-ék megmentettek, az előbb említett személy tényleg megkért, hogy ne beszéljek erről Justin-nak, majd Trent segít benne, hogy ne is szerezzen róla tudomást. Persze én hülye beleegyeztem. Azt mondták elfedik, nem azt, hogy kitörlik. Azután nem bírtam hazudni Justin-nak, és pánikrohamot kaptam, amitől elájultam, és mikor felébredtem nem emlékeztem mi történt velem.

- Azt akarja, hogy a falkájához csatlakozz. – mondtam ki, és mindenki rám nézett, még a nekem háttal álló Justin is.  

- Már nincs szüksége rá. Itt vagyok neki én. – szólt Trent. – Már inkább holtan akarja látni, ahogy téged is. – Justin, ahogy visszafordult, rá morgott, és neki vetette magát, amit Trent tárt karokkal várt. Ahogy kedvesem a földre taszította ellenfelét, ő került fölénybe. Ököllel akart neki beverni egyet, de Trent megakadályozta azzal, hogy megfogta öklét, és tolta el magától. A távolból egy vonyítás hangzott, amire mindenki oda kapta a fejét. Trent ezt használta ki, és a felette lévő Justint olyan gyorsan rúgta le magáról, hogy kedvesem a hasát fogva terült szét a fáról lehulló levelek közé. Már azt hittem, hogy az épp talpra álló Trent rá veti magát a földön heverő Justin-ra, de meglepődve láttam, hogy az ellenkező irányba kezdett el futni, mint aki menekül. Egy újabb vonyítás hangzott el.

- Visszavonulnak. – szólalt meg Aiden. – Davon feladja? – rá néztem a beszélő emberre, akinek a döbbenet ült arcára.

- Lehet ez is csak egy csapda. – szólt Justin. – Nem fogom megvárni, míg kiderül. – hallottam meg hangját már mellettem. Lehajolt Isaac-hez, és próbálta talpra segíteni.

- Gyere haver. – szólt Aiden-nek, aki rögtön ott termet, és Isaac másik oldalára állt. Lassan emelték fel a földről, de még így is fájdalmas hangokat adott ki magából. Isaac alig tudott a lábán állni, a fiúk nyakába kapaszkodott. Csak azt nem értettem, hogy miért nem gyógyul? Már rég regenerálódnia kellett volna, még sem történik semmi. Mintha inkább már haldokolna, mint gyógyulna.

- Zoe. – fordult felém Justin. – Maradj mellettem. – ezt úgy teljesítettem, hogy szorosan szabad oldalához álltam, mintha össze lennénk ragadva. Ő csak bólintott, miközben elindultunk.

  Mikor kiértünk az erdőből, egy utcán mentünk végig, és az utolsó házhoz fordultunk be, ami

inkább tűnt horror háznak, mint biztonságos helynek. Amint a ház ajtajához értünk, Justin a vállával lökte be a rozoga fa bejáratot, és óvatosan vitték be rajta a sebzett Isaac-et. Ahogy én is betettem a lábam rögtön a rohadt és a poshadt szag ütötte meg orromat. Ez a hely rosszabb, mint egy szeméttelep.

- Csukd be az ajtót. – szólt nekem Justin. Mikor megfogtam az ajtót, hogy behajtsam, mert ezen nem volt se kilincs se zár. Úgy éreztem bár ne tettem volna. A fa, amiből állt nyirkos és penészes volt. Undorodva húztam el kezem az ajtótól, és a ruhámba töröltem. Úgy tűnik Justin nem hiába lökte be vállával az ajtót. Ő már tudta, hogy jobb, ha csupasz kézzel nem nyúlunk hozzá. Amit most már én sem fogok elkövetni. Lábammal rugdostam, míg a helyére nem került. Mihelyst megfordultam, hogy Justin-ék után menjek, őket már nem láttam sehol. A ház sötét belseje felé lépkedtem, ami egyre félelmetesebbnek tűnt. A rohadt szag már jobban ütötte orromat. Halk nyikorgás hallatszódott, amitől összerezzentem. De tovább mentem, mert meg akartam találni Justin-ékat. Ahogy tovább mentem, egy helység nyílt, ahová beléptem. Az ablakok deszkákkal voltak be szögelve. Úgy nézett ki mintha valamikor régen ez lett volna a konyha. Egy pult állt tőlem nem messze, ahonnan légy zümmögés zaja hangzott. Nem tudom miért, de ahelyett, hogy visszamentem volna az előszobának mondható helyre, tovább mentem egyenesen a pult felé. A rohadt szag nem múlt inkább egyre erősebbé vált. Amint egyre közelebb éretem a pulthoz, számon kezdetem el venni a levegőt, hogy ne érezzem annyira azt az iszonyatos bűzt. Már csak egy lépés választott el, hogy a pult mögé tudjak nézni. Amint megtettem azt az egy lépésnyi távolságot fordultam volna oda, de valaki elkapta a vállam, és maga felé fordított. Szívem kihagyott egy ütemet annyira megijedte. Sikítani akartam, de kezét számra tapasztott.

- Jobb, ha nem látod, mi van ott. – Justin hangja csapta meg a fülem. – Megijesztene. – kezét levette számról, mikor már megbizonyosodott róla, hogy nem fogok sikoltozni. Amire én meg szólaltam.

- Azt hiszem ezt már te meg tetted. – néztem rá, de sötét borult arcára.

- Sajnálom. – megfogta a kezem, és kivezetett a helységből. Az előszobán mentünk keresztül, egyszer jobbra fordultunk, és egy fekete vasajtó tárult szemem elé. Justin oda ment és kinyitotta. – Gyere, itt biztonságban leszünk. – az ajtó mögött egy lépcső vezetett lefelé. Amint leértünk a lépcső aljára, fényözön miatt hunyorítani kezdtem, de mikor megláttam Isaac-et, amint egy kanapén fekszik, és a keze a padlóra lógott, megrémültem. Teljesen úgy nézet ki, mint aki

- Meghalt. – mondtam hangosan.

- Még nem, de ha nem indul be a gyógyulás, akkor meg fog. – mondta a hátam mögött Justin.

- Miért nem gyógyul? – kérdeztem.

- Fogalmunk sincs. – állt mellém. – Aiden kitisztítja, és össze varja a sebet, ennél többet nem tehetünk érte. – emlékszem mikor nekem kellett ugyan ezt tennem Justin-nal. Nem a jó emlékeim között szerepel. A helységből még két ajtó nyílt. Az egyik jobb a másik baloldalon volt elhelyezve. A jobb oldali ajtó kinyílt, és Aiden jött ki rajta, kezében két elsősegélydobozzal.

- Megtaláltad. – nézett rám. – Itt a doboz. – nyújtotta Justin felé, aki elvette kezéből, és elindult a baloldalon elhelyezkedő ajtó felé. Amit kinyitott, megállt az ajtó előtt, és hátra fordult.

- Nem jössz? – nézett rám.

- És mi lesz vele? – néztem az eszméletlen Isaac-re.

- Vele majd én foglalkozok. Menj csak. – mondta Aiden. Pár másodperc eltelt mire elindultam Justin felé. Mikor a szoba elém tárult, egy matrac hevert a parkettán, amit karmolás nyomok borítottak. A plafonról két vastag vaslánc lógott. A lánc végén pedig valami bilincsféleség volt hozzá kovácsolva. Biztos voltam abban, hogy ezek a láncok már össze fogták valaki csuklóját, ami nem lehet épp kellemes dolog, főleg, hogy a feje felett fogja össze.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben Justin felé fordultam, aki az ajtót csukta be éppen.

- Búvóhely. – válaszolt, de nekem ez nem volt elég.

- Még is milyen búvóhely? – néztem a fejem felett logó láncokra.

- Sokak úgy vélik, hogy telihold idején jobb, ha az olyanok, akiknek még nincs, elég önuralmuk ki vannak láncolva. – letette a dobozt a padlóra, és ráült a karmolás nyommal teli matracra. – Köztük én is így vélem. – nézett fel rám.

- Úgy érted, te – néztem fel a láncokra.

- Igen. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – Pár órával ezelőtt még az a bilincs az én csuklómon szorult. – nem hittem a fülemnek. Ki láncoltatta magát, hogy ne bántson senkit? – Meg akartam ölni Aident is, miközben rám tette azokat. – mutatott fel. – A hold olyan hatással volt rám, hogy teljesen megőrjített, csak az ölés járt a fejemben. – felállt, és oda sétált hozzám. – De valahogy a gondolataid bejárták az enyémet, és tudatosult bennem, hogy halál közeli veszélyben vagy. És az, hogy megvédjelek sokkal erősebb volt bennem. Kezdtem lehiggadni, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell, mentselek. – kezével megsimogatta arcom. - Legalább fél órámba telt, hogy meggyőzzem Aident szedje le rólam a láncokat. Azt hitte, hogy csak el akarom vele hitetni, és ha kiszabadít, akkor kirohanok, és ölni fogok.

- De ez nem így volt. – mondtam, és közben rá mosolyogtam. – Megmentettél! – megfogtam az arcomon lévő kezét, és megsimogattam. – Ezért az adósod vagyok.

- Jaj, ne szórakozz már. – mondta nevetve. – Annyiszor mentelek meg ahányszor csak kell. Ezért nem kell az adósomnak lenned. Bár – húzta el a szó végét. – egy valamit még is megtehetnél értem. – húzta fel szemöldökét, és huncut mosoly jelent meg arcán.

- Mi lenne az? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és oda súgta.

- Szeretném, ha megcsókolnál. – elhúzta fejét, és a szeme enyémet, nézte. Ha csak ennyi lenne a kérése, azt könnyedén teljesíthetem. Kezeimet vállára helyeztem és magamhoz húztam. Átfontam nyakát, és számat övére helyeztem. Öröm töltött el, amint megízleltem újabb csókját. Már biztos voltam abban, hogy nem ez lesz az utolsó. Kezei derekamon jelentek meg, amivel közelebb húzott magához. Ajkaink játszottak egymásén. Justin felvezette kezét arcomhoz, és simogatni kezdte. Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

34.fejezet

Sziasztok.:) Bocsi, hogy megint sokáig tartott hoznom a folytatást, de most itt van. Remélem tetszik majd.: D A feliratkozóknak nagyon köszönöm, és a komikat is. Most is hagyjatok magatok után valami nyomot, hogy tudjam, hogy tetszett. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Davon arcával találtam szembe magam. Elégedett mosoly ült ki arcára. Bosszút akartam állni. Azok után, amit most láttam, úgy éreztem annyi harag és düh tombol most bennem, hogy egy bikát is le tudnék teríteni. Meg kell fizetni-e mindenért. És ha tényleg én vagyok az, aki elpusztíthatja a fajukat, akkor megteszem, és ő lesz az első, akit megölök bűntudat nélkül.

- Mit szólsz? – kérdezte, és közben még mindig nagyokat vigyorgott. – Megöltem a barátnődet ok nélkül. Mert, hogy nem volt semmi féle áldozat, ahogy Justin, és mindenki más tudta. Csak elhitettük, hogy az volt. Minden lépés előre ki volt tervelve. Úgy gondoltam levágom a lábát, hát meg tettem. – húzta fel vállát. – Nem kell semmi féle áldozat ahhoz, hogy ez a hely örökre az én területem maradjon. – nézett körül a sötét éjszakába.

- Nem sokáig lesz a te helyed. – mondtam magabiztosan. Még több energia töltött fel, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Mintha valami külső erő segítene. Ekkor láttam meg valami fényt Davon mögött, ami alakot öltött, és Riley nézett vissza rám biztatóan. Ő volt az. Erőt ad nekem, hogy megbosszuljam a halálát. – Félj tőlem, mert megöllek. – pillantottam Davon-ra, és amit mondtam azt olyan komolyan is gondoltam mit, ahogy kimondtam. Karom olyan gyorsan rántottam ki a fickók szorításából, hogy még én is meglepődtem. Két tőr után nyúltam, előhúztam a tokjukból, és megforgattam a kezemben. Egy nagyot kiabáltam, olyan hangosat, amilyet csak tudtam, és jobb oldalamon álló személy mellkasába vágtam a tőrt. Hátra tántorodott, tudtam, hogy ezzel nem öltem meg, de amíg a sebe begyógyul, addig a másik fickót is harcképtelenné tehetem pár másodpercre. Amit meg is tettem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy elmondani nem tudom. Biztos voltam abban, hogy ma végzek Davon-nal, és azokkal, akik őt segítik. Amint a két személyt kiiktattam pár másodpercre a képből, Davon-ra néztem, aki már farkas énjét uralta.

- Azt hiszed, meg tudsz ölni? – kérdezte gúnyosan, miközben nyelvével megnyalta bal szemfogát.

- Nem hiszem – tartottam szünetet. – tudom! – azok, akik még körülöttünk álltak, nevetni kezdtek. És ekkor egyik pillanatról a másikra, neki rontottam Davon-nak. A kezemben lévő késekkel próbáltam rajta sebet ejteni, de minden egyes szúrás elől kitért. A következő lépésen gondolkoztam, amit bevethetek ellene, de Davon elkapta mind két karom, és kicsavarta belőlük a kést.

- Most legyen nagy a szád. – egyik kezével megmarkolta pulcsimat mellemnél, kissé megemelt, és eldobott, mint egy rongybabát. Ahogy talajt értem, reccsenést éreztem. A hátamon lévő tegez, és a benne lévő cuccok, az erős földre érkezéstől eltörhettek. Ami egyrészről jó, hogy nem a gerincem tört el, másrészről viszont rossz, mert ha az összes nyilam, és még az injekciós tűk is eltörtek, akkor már csak egy tőröm maradt a védekezésre. Most már nem voltam olyan biztos magamban, mint az imént. Az erőt sem éreztem már olyan intenzíven. De ennek ellenére nem adhatom fel, muszáj küzdenem magamért, és mindenki másért. Talpra kényszerítettem magam, és levetettem hátamról a tegezt. Miután láttam, hogy egyetlen egy nyilam nem végezte ketté törve a kezembe vettem, és keresni kezdtem az íjamat, ami már nem a vállamon, hanem tőlem nem messze a földön hevert. Bizonyára mikor Davon eldobott magától, akkor leeshetett a vállamról. Ahogy Davon felé néztem, láttam, hogy az előbb megsebzett két fickó már mellette állnak. Morogni kezdtek, ami kicsit sem volt megnyugtató. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban elérjem az íjamat. Igaz csak egyet lőhetek vele, de az is több mint a semmi. Azt nem értettem, hogy miért nem uszítja rám a falkáját. Ha megtenné, akkor semmi esélyem nem lenne, abban biztos vagyok. Hiába éreztem erősnek magam az előbb, be kell látnom Davon fölényben van. Amíg mellettem csak egy valaki van, aki szintén az életét védi Trent ellen valahol, addig Davon mellett egy egész falkányi gyilkoló gép áll.

- Hozzátok elém! – mutatott rám, és a mellette álló személyek felém iramodtak. Amíg ők egyenesen felém jöttek, én elfordultam baloldalra, és a földön heverő íjamat céloztam meg. Nagy léptekkel el is értem, de mikor lehajoltam érte valaki kihúztam alólam lábaimat, és arcom olyan erővel csapódott a földbe, hogy éreztem az orromból eleredt a vér, a homlokomat viszont felsérthette egy a földön heverő száraz ág. Szabad kezemmel egy gyors orrtörlést végeztem, és utána az íj után nyújtózkodtam. Csak pár centin múlott, de lábamat megragadták és hason húztak végig a földön. Sikítani kezdtem. Abban reménykedtem, hogy Grant vagy éppen Justin-ék meghallják, és a segítségemre sietnek. Mivel nem lehetünk messze a háztól, Grant-ben és a falkájában jobban bíztam. Justin-t viszont nem elég, hogy azt sem tudom, hol van, de a hold miatt valószínű nincs tudatánál sem, és nem, hogy nem védene, meg inkább támadna, és próbálna velem ő is végezni. Mint itt mindenki. Amint eleresztették a lábam rögtön hátsó felemre fordultam, és felnéztem Davon-ra, aki leguggolt, és beszélni kezdett.

- Látod? – mutatott a teliholdra a sötét égbolton. – Most van a legmagasabb pontján, ami azt jelenti, hogy most vagyunk a legerősebbek. – nem érdekelt, amit mondott, menekülési utat kerestem. Ami csak egy volt. Megpróbálni visszajutni a házhoz, ahol Grant-ék vannak. Ami nem lesz könnyű. Amint felállnék Davon azon nyomban elkapna. Ha csak. Jutott eszembe egy hirtelen ötlet. A kezemben lévő nyilat bele vágom a combjába, és amíg kihúzza belőle, felpattanok és menekülni próbálok. Ami így sem lesz könnyű a körülöttünk lévő többi alakváltó miatt. De akkor van a legtöbb esélyem, ha merek kockáztatni. Amit meg is fogok tenni. Szorítottam egyet a kezemben lévő fegyveren, mélyen Davon szemébe néztem, és lendült a kezem egyenesen a combjába. Éreztem, ahogy a nyíl hegye húsába hatol, és amint eléri csontját, megakad. Eleresztettem az eszközt, oldalra vetettem magam, négykézlábról felpattantam, és futásnak eredtem. Fájdalmas ordítás tört ki Davon-ból. Hiába gyógyul be gyorsan a sebe, egy ilyen még neki is fájdalmat okozhat pár percig. – Utána! – üvöltötte, és hangjában a fájdalom, szenvedés és a düh, háborgott. Hallottam az utánam száguldó személyek hangos loholását. Amitől lábaimat olyan gyorsan kapkodtam egymás után, hogy szinte már száguldottam. Mikor szemem a földről a sötét távolba nézett, sok apró sárga szempárral találtam szemben magam. Még többen vannak, és én a karjaikba rohanok. Lépteim lelassultak, csak a szempárokat figyeltem, amik egyre közeledtek. Már csak pár lépés választott el tőlük. Lábaim teljesen megálltak, ott álltam és szemeimet szorosan lehunytam. Nem akartam már semmit látni, csak a sötétséget, amit a szemhéjam ad. Hallószervem észlelte, hogy már mellém értek, de nem történik semmi. Még is mi a franc van? Szemeim lassan nyíltak ki. Látnom kell mi történt. Amint a teljes valóság a szemem elé tárult, szanaszét álló farkas embereket láttam magammal szemben, akik rám sem néznek, csak előre tekintenek. Oldalra fordítottam fejem, és azt a személy láttam meg magam mellett, aki megnyugtatott, de csak egy kicsit. Grant volt. Akit még az ember énje formázott. Fél szemmel ő is rám nézett.

- Ha azt mondom futás, indulj el abba az irányba. – biccentett fejével baloldalra.

- Grant. – hallottam meg Davon hangját, amiben már semmi nyoma nem volt a fájdalomnak. – Örülök, hogy újra látlak. – megfordultam, és láttam, ahogy Davon a lábából kiszedett nyilamat kettétöri és a földre dobja.

- Nekem kevésbé örömteli. – válaszolt vissza Grant.                        

 - Csak nem haragszol még mindig Marilyn miatt? – Grant arc egyre idegesebbé vált. Ő lehetett az a lány, akiről Isaac mesélt. Marilyn. Tehát így hívták.

- Ne ejtsd ki a nevét még egyszer a szádon. - kezét ökölbe szorított, és mikor kiengedte hatalmas karmai megjelentek ujjain. - Háromra futás. – súgta oda nekem. – Most. – mire felfogtam, hogy már futnom kéne, Grant, és a falkája már Davon-ék felé igyekezett. Átfordultam abba az irányba amerre mennem kellett, a fák és a bokrok között kezdetem cikázni. A kiálló ágak tépdesték ruhámat, és némelyik a hajamba bele is akadt, de nem foglalkoztam semmivel, csak a futással. Azt nem tudom hová viharzok, de azt tudom, addig fogok futni, amíg össze nem esek.

  A pontos idejét nem tudom, de egy jó ideje már rohantam. A lábaim már fájtak, és a tüdőm sem bírta, már sokáig. A futásomat már inkább kocogásnak mondanám. Mikor megálltam, kezem térdemre raktam, és így fújtam ki magam a nagy szaladás után. Nem sokáig pihenhettem, mert meghallottam, hogy valaki botorkál mögöttem a bokorban. Oda fordultam, és közben hátrálni kezdtem. Ahogy kiállt a bokor takarása elől, láttam, hogy az a fickó, akit mellkason szúrtam.

- Azt hiszed, csak úgy megúszod, hogy megszúrtál. – ahogy tovább hátráltam a hátam összeütközött egy fa kemény törzsével. Úrrá lett rajtam a félelem. Semmit nem tudtam csinálni, csak álltam ott a fának dőlve, és vártam. Pedig nem ezt tanultam. Vadász vagyok, és mégis úgy viselkedek, mint egy félénk kisgyerek. A támadom, rám üvöltött. Láttam tűhegyes szemfogait, és a szemében az ölni való vágyat. Most egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, néztem, ahogy sárga szemeivel már szinte szétszaggat. Készenlétbe állt, és mintha rajtot fütyültek volna, elkezdett felém rohanni. Minden lelassult, és úgy láttam mintha lassított felvételről néztem volna. Még így is már csak egy lépés választott el tőle, de ekkor szemem sarkából láttam egy elsuhanó árnyat, ami hirtelen elém vágódott, felfogta a támadom, és olyan erővel lökte el magától, hogy az szinte repült a levegőben. Úgy vágódott a földbe, hogy még a talajon is csúszott. Az előttem álló személy, félig hátra fordította fejét, és akit fel véltem ismerni benne, az a személy volt, akit a világon a legjobban szeretek. Visszafordult a fickó irányába, és felé kezdett el menni. El sem hiszem, hogy itt van, és nem engem akar bántani. Amint néztem, hogy megy előttem, hirtelen egy másik személy is megjelent mellettem. Aki a tőrömet kikapta a tokjából, és ő is elindult a támadom felé. Ő már talpon volt, és feléjük rohant. A fiúk viszont olyan könnyedén védték ki ütéseit, hogy csak ámultam. A tőrömet, egyenesen a torkába szúrta, ahonnan vér kezdett spriccelni. Az én kedvesem viszont karmaival ejtett rajta jó néhány sebet. Az utolsó csapásukat öklükkel végezték el, amitől a fickó rögtön a földön terült szét. A két fiú, még valamit beszélt, Aiden megfogta a férfi lábát, és elhúzta a helyszínről. Az ott maradó személy felém fordult, és aggodalmas tekintetét, még a sötét sem tudta elrejteni. A sárga szeme, már kezdett elhalványulni.

- Justin? – kérdeztem félénken. Igen, nagyon örülök annak, hogy itt van, és hogy megmentett, de a telihold még mindig az égboltot ékesíti.

- Minden rendben. – mondta. Hangja olyan volt fülemnek, mint a legszebb csengő szó. Így már tudtam, hogy nem fog bántani. Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohanni. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe.  

33.fejezet

Sziasztok.: ) Későn ugyan, de meghoztam a teljes fejezetet.: ) De nem magyarázok itt tovább, csak annyit mondok, hogy remélem tetszeni fog, és írtok komikat is.: D puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Beszélgessünk. – mondta lazán, mintha olyan jó barátságban lennénk.

- Beszélgetni? – csattantam ki. Egy undorító embernek tartom őt, aki megöli a nála sokkal gyengébbeket. – Megölted a barátnőmet, és engem is meg akarsz, mégis miről beszélhetnénk mi? – valamiért egyáltalán nem féltem se tőle, se a haláltól, amit hozhat rám.

- Pedig lenne miről. – mondta. – Úgy tudom azért jöttél vissza még nyáron, hogy megtud az igazságot.

- Azt már tudom. – vágtam rá. Riley azért halt meg, mert feláldozták őt helyettem. Azért álmodtam meg, mert velem kellet volna megtörténni-e nem Riley-val, vagy mással.

- Valószínű, hogy rosszul tudod. – mi van? Mégis miért tudnám rosszul? – Az igazságot csak is én tudom. Kezdjük azzal, hogy mi is történt a buszon, amikor visszatértél Stanwoodba. – Davon mélyen a szemembe nézett, és bevillant sárga szempárja.

Zoe utazása Stanwoodba.

(9. fejezethez tartózó rész)

(elfelejtett emlék)

8 órakor ébredtem, már nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy mi lesz ha Stanwoodba érek. Az első az lesz, hogy megkeresem a szállásomat, és az után majd minden jön magától. Kikeltem az ágyból, és előhúztam a fekvőhelyem alól a bőröndöt, amibe még pakolnom kell pár dolgot. Kimentem a szobámból, és minden helység üres volt, hát persze mivel már mindenki elment itthonról. A fürdőbe mentem megmosni az arcom, megigazítani a hajam, és egy kis sminket is tettem fel. Amint ezekkel végeztem, visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. Ahogy azzal is elkészültem, a maradék holmimat pakoltam el, és aztán bezártam a bőröndöt. A telefonomat, az irataimat, és a kisebb dolgokat, egy válltáskába helyeztem. 8:47 perc volt, ami azt jelenti, hogy indulnom kell ahhoz, hogy elérjem a 9:35-kor induló Stanwood-i járatot. Vállamra kaptam a táskát, megfogtam a bőrönd kiálló fogóját, és magam után hoztam. Mikor átléptem a küszöbön, úgy néztem szét a házban mintha soha többé nem térnék vissza. Rossz érzésem volt, de nem hátrálok meg kiderítem az igazat, ha törik, ha szakad.  

Már a buszpálya udvaron voltam. A jegyemet felvettem a pénztárnál, mert telefonon foglaltam le.

- A Stanwoodba induló autóbusz járat, 10 perc múlva indul a 15-ös megállóhelyről. - mondta be egy női hang a hangos bemondóba.  Amint elhagytam a pénztárat rögtön meg is láttam a 14-es megállóhelyet, akkor a 15-ös valószínű, hogy itt lesz mellette. Kis gyaloglás után meg is láttam, oda siettem betettem a már nyitott csomagtérbe a bőröndömet, és felszálltam a buszra. A sofőrnek átnyújtottam a jegyet, aki széles mosollyal fogadott. Mikor a busz belseje felé indultam, megdöbbentem azon, hogy a sofőrön, egy csuklyás férfin, és rajtam kívül nem volt senki a járművön. A legtávolabbi helyet foglaltam el, kényelembe helyeztem magam, és már el is indult a busz Stanwood felé.

1 órája lehettünk úton, mikor a csuklyás fickó felállt a helyéről, és a sofőrhöz sétált. Váltottak pár szót azután, lassulni kezdett a jármű, és a végén megállt. A vezető kinyitotta a busz ajtaját, felállt a helyéről, és leszállt. Csak néztem előre, mert nem tudtam, hogy mi történik. A csuklyás férfi, lassan hátra fordult. Mikor megláttam az arcát elfogott a félelem. A sebhelyről az arcán rögtön eszembe jutott, hogy mit mondott Riley és Anne a betörőről. Volt egy sebhelye, ahogy az előttem lévő fickón is. Vajon ő lehet az?

- Oh Zoe csak nem érdekelne, hogy miért halt meg a barátnőd? Te nem hallottad és láttad, amit én. Ahogy menekült, és sikoltozott. Csak még jobban élvezetesebbé tette az üldözését. – döbbenten néztem rá. Ő volt? Ő ölte meg? De még is, hogy? – Nem árulok el mindent, sőt még ezt az emlékedet is kitörlöm. Nem fogsz emlékezni. Majd egy nap mindent megtudsz a nagymamádról, és arról ki is vagy te valójában.

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Minden eszembe jutott, ami az utazáskor történt, minden apró kis részlet. Hogy jobban utálom-e Davon? Igen, annyira, hogy legszívesebben a két kezemmel megfojtanám. Élvezte Riley üldözését? Hogy lehet egy ember vagy nem is tudom, hogy nevezzem őt, ilyen gonosz. Amíg a normális emberek a dodzsemet vagy a biciklizést élvezik, ő a gyilkolásban leli örömét. Hogyan lehet az ilyet élvezni? Nincs neki bűntudata, vagy nem érzi, hogy amit csinál az rossz? Persze, hogy nem, nincsenek érzései, képes hidegvérrel megölni másokat anélkül, hogy bármit is érezne. Azt nem értem, ha engem is meg akar ölni, miért nem teszi már meg?

- Legalább szép temetése volt a kis barátnődnek? – kérdezte gúnyosan. Neki akartam menni, már indultam is felé, de a mellettem álló két fickó nem hagyta, visszarántottak arra a helyre ahol álltam. – Úgy látom ez fájdalmas téma. Akkor beszéljünk még róla. – nevetett. – Mondanom sem kell, hogy helyben hagytam a barátnődet, hogy is hívták - egy másodpercre elgondolkozót. – Riley. Szép neve volt. A saját szemeddel láttad is milyen látványt nyújtott, de nekem ez nem elég. Látnod kell, hogy üldöztem. Mindent látnod kell. Amit én meg is mutatok. – szeme ismét sárgává borult.

Riley halála

(Zoe szemszögéből)

A kertben álltam a ház előtt. Láttam, ahogy a lányok a kocsinál állnak, és beszélgetnek. Anne visszaszállt az autóba, és elhajtott. Riley bejött a nyitott fakapun, és a ház oldalán lévő ajtóhoz ment. Kinyitotta az ajtót a kulccsal, amit még Anne adott neki a kocsinál, és bement. Amint elindultam volna a ház felé, hangokat hallottam meg magam mögött. Megfordultam, és Davon jött, de nem egyedül, hanem valószínű a falkájából való, három személlyel. Futni kezdtem a ház felé, segíteni akartam Riley, pedig tudtam, hogy ez már lehetetlen. Ahogy az ajtóhoz értem, és benéztem rajta Ri pont az én bőröndömet hozta ki a bajárat melletti szobából.

- Riley menekülj. – mondtam elé állva, de ő nem látott, és nem is hallott. – Riley ide fognak érni. – hangomban már a kétségbeesést lehetet észlelni. Ahogy hátra fordultam, hogy megnézzem ott vannak-e már, sajnos láttam, hogy már ott állnak az ajtóban. Amint visszakaptam a fejem Rileyra, észrevettem, hogy már ő is látja őket. Látszott az arcán, hogy megijedt, de nyugodt hangon szólalt meg.

- Miben segíthetek? – Davon a mellette baloldalon álló férfira nézett, aki azon nyomban Riley felé iramodott. Próbáltam azzal segíteni, hogy elé álltam, de a fickó csak úgy átment rajtam. Lefogta karjait egy kezével, és a száját is befogta. Riley próbálkozott kiszabadulni, de nem ment neki a fickó sokkal erősebb volt nála. Davon, és a még mellette álló két fazon is elindultak a barátnőm felé. Egyre jobban féltem, attól ami rá várt. Miért kell nekem ezt végig néznem, még is mit akar ezzel, hogy sokkal, de sokkal rosszabbul érezzem magam, amiatt, hogy Riley meghalt? Mert ha ezt akarta, akkor már elmondhatom, hogy most érzem magam a legrosszabbul. Eddig is tudtam, hogy szörnyű körülmények között halt meg, de most már látni is fogom, ami egy életre belém vésődik.

- Helló Riley. – szólalt meg Davon. Barátnőm összehúzta szemöldökét. Valószínű megdöbbent azon, hogy tudja a nevét. Davon intett a Rileyt lefogó fickónak, hogy eresze el a száját. Ahogy az megtette barátnőm, rögtön beszélni kezdett.

- Tudom ki maga. – kiabálta. – Maga tört be ide. Zoe azt mondta egy sebhely volt az arcán, ahogy magának is.

- Azt a mindenit. – kezdett el tapsolni. – Te aztán gyorsan összeraktad a képet. Azt is tudod miért vagyok itt? – nézett rá kérdően. Riley nem szólt semmit, de az arcáról le lehetett olvasni, hogy persze, hogy tudja.

- Még is miért csinálja ezt? – már a hangjában is kezdett mutatkozni a félelem.

- Megmondom, miért. – lépett közelebb hozzá. -  Mert látni akarom, ahogy menekülsz előlem. – erre a mondatra Riley kiabálni kezdett.

- Segítség! Segítség! – Davon csak nevetett.

- Senki nem segít rajtad. Hiába kiabálsz. – a bejárati ajtóhoz fordul. – Vidd az erdőbe. – a pasas megindult Rileyt maga előtt lökdösve.

- Mi lesz a másik lánnyal? – kérdezte az egyik alak.

- A kis Justin azt hiszi, megvédheti tőlem. – mondta. – Had higgye csak azt. Játszadozok velük egy kicsit. A lány álmaiban fogok mászkálni, ahogy megölök, valakit ő ugyan azt fogja megálmodni csak abban ő, lesz az áldozat.

- Mi van, ha a vadász nagyanyja megtudja? – ideges fejjel nézett a kérdező felé.

- Hetty Wilson. – mondta ki a nagyim nevét. – Akarom, hogy tudjon róla. Azt akarom, hogy a lányból vadász legyen, így sokkal jobb érzés lesz őt megölni.      

- Még mindig nem értem miért kell megölni. – szólalt meg ismét, akinek tényleg a fejére volt írva, hogy csak az erejére támaszkodhat, és nem az eszére. Csak egy baj volt, hogy még én sem tudtam, hogy miért akar végezni velem.

- Haver te tényleg sötét vagy. – mondta a másik fickó. – Ő az akitől, még Davonnak is félni-e kéne. – az előbb említett személy oda fordult a pasashoz, és gyors mozdulatokkal elkapta el a nyakát és a falnak nyomta.

- Nekem senkitől nem kell félnem. Pláne nem egy olyan kis fruskától, aki soha nem fog megérni arra, hogy ő legyen a leghatalmasabb vadász. – döbbenet ült arcomra. Eszembe jutott az-az sms amit még Aiden írt Justinnak. Az volt benne, hogy én valami kiválasztott vagyok, és el tudom pusztítani a fajukat, akkor ez most tényleg igaz? Akkor lenne értelme annak, hogy Davon miért akar megölni.

Sötétedni kezdett a kép, és már nem láttam a házat, és az embereket. Valami más kezdett kirajzolódni előttem, ami az erdő volt. Amint minden körvonalazódott, meghallottam egy hangot, amit ezer közül is felismernék. Riley-é volt. Az előttem lévő fa mögött bújt el. Oda mentem, és láttam, hogy a telefonját a füléhez emeli, arcát a könnyei áztatták, és halk motyogásba kezdett.

- Vedd fel, kérlek, vedd fel. – Annet hívta. Emiatt a hívás miatt, és azért mert ott hagyta őt a háznál, hibáztatta magát Anne, Riley halála miatt. Barátnőm szeme felcsillant. Egy másodperc után megint megszólalt, és szemeiből a könnyek ömleni kezdtek. – Segíts kérlek, valami el akar kapni. – vajon miért mondta azt, hogy valami? Miért nem mondta, hogy a betörő az. – Az erdőben vagyok. – ahogy ezt kimondta, a fa mögül Davon karmokkal teli keze elkapta Riley torkát, amitől ő felsikított, a telefon kiesett a kezéből, és szétesett. Mikor Davon előlépett a fa mögül értettem meg, hogy Riley miért mondta azt, hogy valami. Az arca úgy el volt torzulva, hogy alig lehetet felismerni. – Itt a játék vége. – hangja kicsit sem hasonlított emberi beszédére. Karmaival, legfőképp az arcán és a karján ejtett sebeket. Borzasztó volt hallani, ahogy Riley percről percre fájdalmasabbakat nyög. Könnyek szöktek a szemembe. Riley a föld felé kezdett zuhanni, amit Davon nem állított meg hagyta, hogy barátnőm a talajhoz csapódjon. Amit földet ért, oda siettem hozzá. Tudtam, hogy nem hall, és nem lát engem, de muszáj voltam oda menni, mellette akartam lenni az utolsó perceiben. Ott guggoltam mellette, és a könnyeim hullottak rá. Tudtam, hogy most fog következni a legrosszabb. Könnyel teli szememet Davon felé emeltem. Homályosan ugyan, de láttam, ahogy az egyik fickó felbukkan, és egy kardot ad a kezébe. Visszanéztem Rileyra, aki csupa vér volt, szemei csak félig voltak nyitva, de még azt is alig tudta úgy tartani. Kezem a vállára akartam helyezni, de nem bírtam, mert folyamatosan átnyúltam rajta, mint valami szellem. Szemei kipattantak, amitől megijedtem, és hátra borultam. A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

33.fejezet ELŐZETES

Hellóhelló: ) Bocsi, hogy ilyen későn hozom a részeket, csak amikor lenne idő nincs ihletem és nem tudom, hogy folytassam.*-* Most is csak egy kis előzetessel tudok jönni, de holnapra ÍGÉREM kész lesz, és olvashatjátok. : ) Kicsit vissza mentem a múltba remélem érteni fogjátok.  Készítettem egy ilyen kis rajzot, vagy minek nevezzem ezt. Nem egy remek mű, de nekem tetszik: )$ 

~Ann.xd 

- Beszélgessünk. – mondta lazán, mintha olyan jó barátságban lennénk.

- Beszélgetni? – csattantam ki. Egy undorító embernek tartom őt, aki megöli a nála sokkal gyengébbeket. – Megölted a barátnőmet, és engem is meg akarsz, mégis miről beszélhetnénk mi? – valamiért egyáltalán nem féltem se tőle, se a haláltól, amit hozhat rám.

- Pedig lenne miről. – mondta. – Úgy tudom azért jöttél vissza még nyáron, hogy megtud az igazságot.

- Azt már tudom. – vágtam rá. Riley azért halt meg, mert feláldozták őt helyettem. Azért álmodtam meg, mert velem kellet volna megtörténni-e nem Riley-val, vagy mással.

- Valószínű, hogy rosszul tudod. – mi van? Mégis miért tudnám rosszul? – Az igazságot csak is én tudom. Kezdjük azzal, hogy mi is történt a buszon, amikor visszatértél Stanwoodba. – Davon mélyen a szemembe nézett, és bevillant sárga szempárja.

Zoe utazása Stanwoodba.

(9. fejezethez tartózó rész)

(elfelejtett emlék)

8 órakor ébredtem, már nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy mi lesz ha Stanwoodba érek. Az első az lesz, hogy megkeresem a szállásomat, és az után majd minden jön magától. Kikeltem az ágyból, és előhúztam a fekvőhelyem alól a bőröndöt, amibe még pakolnom kell pár dolgot. Kimentem a szobámból, és minden helység üres volt, hát persze mivel már mindenki elment itthonról. A fürdőbe mentem megmosni az arcom, megigazítani a hajam, és egy kis sminket is tettem fel. Amint ezekkel végeztem, visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. Ahogy azzal is elkészültem, a maradék holmimat pakoltam el, és aztán bezártam a bőröndöt. A telefonomat, az irataimat, és a kisebb dolgokat, egy válltáskába helyeztem. 8:47 perc volt, ami azt jelenti, hogy indulnom kell ahhoz, hogy elérjem a 9:35-kor induló Stanwood-i járatot. Vállamra kaptam a táskát, megfogtam a bőrönd kiálló fogóját, és magam után hoztam. Mikor átléptem a küszöbön, úgy néztem szét a házban mintha soha többé nem jönnék vissza.

Már a buszpálya udvaron voltam. A jegyemet felvettem a pénztárnál, mert telefonon foglaltam le.

- A Stanwoodba induló autóbusz járat, 10 perc múlva indul a 15-ös megállóhelyről. - mondta be egy női hang a hangos bemondóba.  Amint elhagytam a pénztárat rögtön meg is láttam a 14-es megállóhelyet, akkor a 15-ös valószínű, hogy itt lesz mellette. Kis gyaloglás után meg is láttam, oda siettem betettem a már nyitott csomagtérbe a bőröndömet, és felszálltam a buszra. A sofőrnek átnyújtottam a jegyet, aki széles mosollyal fogadott. Mikor a busz belseje felé indultam, megdöbbentem azon, hogy a sofőrön, egy csuklyás férfin, és rajtam kívül nem volt senki a járművön. A legtávolabbi helyet foglaltam el, kényelembe helyeztem magam, és már el is indult a busz Stanwood felé.

1 órája lehettünk úton, mikor a csuklyás fickó felállt a helyéről, és a sofőrhöz sétált. Váltottak pár szót azután, lassulni kezdett a jármű, és a végén megállt. A vezető kinyitotta a busz ajtaját, felállt a helyéről, és leszállt. Csak néztem előre, mert nem tudtam, hogy mi történik. A csuklyás férfi, lassan hátra fordult. Mikor megláttam az arcát elfogott a félelem. A sebhelyről az arcán rögtön eszembe jutott, hogy mit mondott Riley és Anne a betörőről. Volt egy sebhelye, ahogy az előttem lévő fickón is. Vajon ő lehet az?

- Oh Zoe csak nem érdekelne, hogy miért halt meg a barátnőd? Te nem hallottad és láttad, amit én. Ahogy menekült, és sikoltozott. Csak még jobban élvezetesebbé tette az üldözését. - döbbenten néztem rá. Ő volt? Ő ölte meg? De még is, hogy? – Nem árulok el mindent, sőt még ezt az emlékedet is kitörlöm. Nem fogsz emlékezni. Majd egy nap mindent megtudsz a nagymamádról, és arról ki is vagy te valójában.

32.fejezet

Sziasztok. Itt az újabb fejezet. Köszönöm a komikat, nagyon örülök nekik. Ez sem lett egy hosszú rész, de remélem tetszeni fog. Komikat nyugodtan hagyjatok magatok után. Imádlak titeket kedves olvasóim.: D<3 puszi: )

~Ann.xd

Magam sem tudom mire, de vártam. Az egyik ablakhoz sétáltam, és teljes nagyságába tárult elém, a telihold. Mennyi minden történt már most, és még a java hátra van.

- Állj el az ablaktól! – hallottam meg magam mellett Isaac hangját, és még mielőtt rá tudtam volna nézni, elhúzta a kék függönyt. – Mindenben hallgass rá. – próbálta Grant hangját utánozni, és közben magára mutatott. Ezzel arra utalva, hogy még mindig az ablak előtt állók. – Felemellek, és a kanapéhoz viszlek, ha nem teszed, amit mondok. - ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy nagyon komolyan gondolja, amiket mondott. Így sarkon fordultam, a kanapéhoz mentem és leültem. Bár inkább fel s alá járkálnék. Utálom ezt a tétlenséget. A csapatom valószínű már engem keres, Justin és Aiden ki tudja, merre kódorognak, Granték harcra készek, és én? Semmit nem teszek, csak ülök itt és várakozok. Meg persze itt van velem Isaac, aki még mindig az ablak előtt áll, és olyan arckifejezést vág, mint aki hallgat valamit.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Sh. – rakta ujját szája elé, csitítás képpen. Vajon most a farkas hallásával hallgatózik? Bár nem látom, hogy fülei kihegyesedtek volna, de bizonyára a kinti hangokat figyeli. – Persze, hogy jól van. – mondta, és közben rám nézett. Nem valószínű, hogy hozzám beszélt, inkább valaki máshoz, akit én nem hallok. – Rendben. – mondta ismét valakinek. Felém fordult, és elindult irányomba. Amint a kanapéhoz ért lehuppant rá. Eszembe jutott az a mondat, amit Grant mondott. „Davon kiszámíthatatlan lett az idő folyamán.” Ami csak egy valamit jelenthet, hogy már hosszú ideje ismerik egymást. Szemem sarkából a mellettem ülő srácot figyeltem. Vajon ha megkérdezem, hogy Grant és Davon mióta ismerik egymást, válaszolni fog? Nem volt eddig bunkó, nem hinném, hogy most kezdene el tapló módon viselkedni. Még mindig néztem, és arra lettem figyelmes, hogy felemeli fejét a telefonjáról, ami a kezében volt, és rám nézett.

- Miért figyelsz ennyire? Akarsz valamit? – emelte fel szemöldökét. Ennyire feltűnően néztem? Pedig csak a szemem sarkából kémleltem. Most már mindegy, ha már úgy is feltűnt neki, hogy figyelem, megérdeklődöm a kérdésemre a választ.

- Csak kíváncsi lennék valamire. – mondtam.

- Mégis mire? – nézett rám kérdően.

- Grant azt mondta, hogy Davon kiszámíthatatlan lett az idők folyamán. – kezdtem bele. – Hogy értette ezt? Mármint ilyen régóta ismerik egymást? – tettem fel kérdéseimet.

- Régebb óta, mint te azt hinnéd. – mondta. – Ők régen egy falkába tartoztak, és jó barátok voltak. – kezdte mesélni. – A barátságuk akkor romlott meg mikor egy lányba szerettek bele mind ketten. És mivel mi farkasok – mutatott magára. – életünkben csak egyszer lehetünk úgy igazán szerelmesek, mind a ketten a lányért küzdöttek. – egyszer? Akkor Justinnak tényleg én vagyok az igazi. Ettől egy mosoly terült szét az arcomon. – Ha folytatom, szerintem a végén már nem fogsz mosolyogni. – hirtelen rá kaptam a tekintetem.

- Nem én nem azért. Mármint – beszéltem össze vissza.

- Értem. – mondta. – Örülsz, hogy Justinnál te vagy az-az egy. Bár ez meglep, hogy te nem tudsz erről. – valószínű, hogy még sok mindenről nem tudok.

- Folytasd! – mondtam.

- Grant nyerte el a lány szívét. Ő nem volt más csak egy ember, aki szeretett volna boldog lenni Grantel. Amit Davon megakadályozott. Azt mondta, ha az övé nem lehet, senki másé se legyen. Mikor eljött a telihold Davon hagyta, hogy a harag, a düh, és a hold úrrá legyen rajta. Elment a lány házához, és megölte. Nekünk is vannak törvényeink, és a negyedik pont kimondja, hogy embert ölni szigorúan TILOS! Mivel Davon ezt megtette, Grant apja, aki akkoriban a falkavezér volt, kitagadta. Davon megfogadta, hogy lesz egy olyan falkája, akiktől rettegni fognak, ami sikerült is neki. Arra tanítja a falkája tagjait, hogy embert ölni jó. Mi nem azért létezünk, hogy vért ontsunk. Első törvény pontunk. Védd a gyengébbet! Akik az emberek. Davonból egy gyilkoló gép lett. Akik eddig meg akarták állítani, mind halállal végezték. – igaza volt. Most nem igazán tudnék mosolyogni. Ez borzasztó, megölte azt a lányt, akit szeretett. Mégis, hogy tudta ez megtenni? – Grant azért próbál téged védeni, mert tudja Justin mennyire szeret téged. Nem akarja, hogy neki is át kelljen menni-e azokon, amiken neki kellett, mikor elvesztette a szerelmét. Meg persze ti vadászok is azért alakultatok meg, mert Davon gyilkolni kezdett. És azt hiszik, hogy minden farkas öl, ezért mi is veszélyben vagyunk. – úgy tűnik befejezte a mesélést, mert csendben rám nézett. Sokkal többet tudtam, meg mint amit akartam. Csak egy évszámra vagy egy időre lettem volna kíváncsi, ehelyett egy történetet kaptam. Ami nem is baj így legalább megtudtam, hogy Davon miért lett olyan amilyen. Nem tudom ki az a lány, akit szeretett, még a nevét sem tudom, de úgy érzem miatta is harcba kellene szállnom Davonnal szemben. Tudom, hogy annak nem lenne értelme, ha most kirohannék az ajtón, és én keresném őt. Azt sem tudom, hogy egyáltalán ellenfél lennék-e a számára, de ahogy Eric mondta, nincs olyan, hogy lehetetlen.

- Azt hiszem máskor is hozzád fordulok, ha nem értek valamit. – mondtam. – Még megkérdezhetem azt, hogy mi volt a lány neve? – nem tudom, miért érdekel ez engem annyira. Csak tudni akarom, hogy ne csak annyit mondjak, hogy lány.

- Már így is sokat mondtam. – állt fel. – Ezekről a dolgokról csak a falka tagjai tudnak. És ha lehet, ezt ne említsd meg Grant előtt. – nézett rám.

- Nem fogom. – mondtam. Egyik pillanatról a másikra, Isaac olyan gyorsan fordult az ajtó felé, hogy megijesztett vele. Ismét azt az arckifejezést vágta. Hallott valamit. Pár másodperc múlva, visszafordult felém meg ragadta a karom, és felhúzott a kanapéról.

- Hozd, a cuccod mennünk kell. – siettetett.

- Mi történt? – kérdeztem rá, de nem válaszolt ehelyett, a padlón lévő szőnyeget hajította félre, ami alatt egy csapóajtó hevert. Nem volt időm csodálkozni rajta, mert ahogy felkaptam a holmijaimat, Isaac már nyitotta is fel a fa fedelet, és  intett, hogy induljak befelé. Mikor fölé álltam, egy lépcső vezetett lefelé. Vajon hol lyukadunk ki? Ahogy az első fokra léptem, Isaac lökött rajtam egyet. Kis híja volt, hogy nem zúgtam le a lépcsőn.

- Gyerünk, menj már. – emelte fel a hangját. Valami baj történhetett odakint ha így sürget. Próbáltam olyan gyorsnak lenni amilyen csak tudtam. Amint a lépcső aljához értem felnéztem, és Isaac épp akkor zárta be a csapóajtót. Minden elsötétült. Csak azt érzékeltem, hogy a velem lévő fiú szinte elém ugrik, és egy sárga szempárral találtam szembe magam. Megragadta a csuklom, és futni kezdett. Még mindig nagy volt a sötétség, amit Isaac tudtára is adtam.

- Nem látok semmit. – mondtam, de közben gyorsan kapkodtam a lábam utána.

- Nem baj, én mindent látok. – jó annak, aki beveti szuper látását. – Úgy is mindjárt kiérünk, de akkor se hagyd abba a futást. – hadarta.

- Mi történt? – kérdeztem ismét.

- Davon már a háznál van a falkájával. Ha bejutnak, és te ott vagy akkor nem lett volna jó vége. - hadart még mindig. Szóval, akkor megölt volna. Olyan gyors tempóban hallat Isaac, hogy már zsibbadni kezdett a lábam. Pedig bírom a futást, de ezt a gyorsat, amit az előttem lévő srác diktál már nem. Mintha valami fényt látnék, ami egyre közelebb ért hozzánk. – Mindjárt kint vagyunk. – és ahogy kimondta, már az erdő belseje felé futottunk. Most már én is láttam igaz nem annyit, amennyit reggel látnék, de ez is megteszi. Megláttam a holdat, ami úgy világított, hogy ilyennek még sose láttam. A fák árnyékai, amik a hold miatt keletkeztek, félelemkeltőek voltak. Lábaim, amit még mindig szaporán kapkodtam Isaac után, megbotlottak egy ágban, és e miatt előre elestem.

- Állj fel gyorsan. – honom alá kapott, hogy gyorsabban felálljak, de ahogy kiegyenesedtem már késő volt. Világító szempárok vettek körül, és egy hangos kacajt hallottam meg.

- Menekülsz. – és ismét nevetett egyet. – Pedig nem kéne. – a hangja mély volt, és kirázott tőle a hideg. Egy sötét alak közeledett felénk. Isaac elém állt, így próbált védeni. Amint elért hozzánk, egy másik alak csatlakozott hozzá.

- Trent? – Isaac hangjában a döbbenet ült. Valahol hallottam már ezt a nevet. – Mi a fenét csinálsz vele? Oh. – kérdése után valahogy úgy éreztem, hogy az-az oh azt jelenti már tudja. – Ez egy csapda. Te mondtad azt nekem, hogy a háznál vannak. Pedig te szóltál Justinéknak, hogy Zoe veszélyben van. De minden csak egy csapda volt.

- Pontosan, ahogy mondod. – mondta az a bizonyos Trent.

- Hogy állhattál közéjük? – nézett körül.

- Te is állj közénk, és akkor nem esik bántódásod. – lépett egy utolsót, így már láttam az arcát. Középkorú férfi barna hajjal, és sárgán izzó szemekkel.

- Inkább a halál. – mondta ki artikulálva. A másik fickó, aki bizonyára Davon volt ismét nevetett egyet.

- Akkor nem tudok mást mondani. – állt a látó körömbe Davon. – Trent, végezz vele. – olyan gyorsan ugrottak egymásnak, hogy én ismét a földön találtam magam. Két kéz emelt fel, és Davon elé állítottak.

- Beszélgessünk.    

31.fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy csak most tudtam hozni, de volt egy kis problémám. Sokan ki voltatok, hogy Zoe nem halhat meg. Ebben a részben kiderül mi lesz vele. Egy új szereplő is meg jelenik. Rövidke lett, de remélem tetszeni, fog. Pirossal jelöltem meg, hogy az előzetes meddig tart. Komikat most is várok. Ja, és még mielőtt megint elfelejtem: - Blogcserét vállalok!: D puszi<3

~Ann.xd

A gyertyák lángjai ide-oda lobogtak, és az árnyékainkat a falra vetítették. Két kezemet a fejtetőm felett összefogta egy kezével, a másikat felemelte, úgy mint aki karmaival akarja elvágni a torkom. Nem teheti meg. – gondoltam magamban. De mihelyst gondolataim véget értek, keze lendült. – Ne!

Körülöttem minden olyan nyugodt és békés. Halk hárfa hangját hallom. A levegő, amit beszívok oly friss, hogy biztos vagyok, benne nem szennyezi semmiféle káros anyag. Szemeimet kinyitottam, és csak egy valamit láttam. Teljes fehérséget. Az a puha valami, amin fekszem, mindent beterített. Mikor felültem jobban körül néztem. Ahogy a hátam mögé pillantottam, egy ajtót láttam meg, amit fény vette körül. Talpra álltam, és csupasz lábam körül köd jelent meg. Ahogy lépésre emeltem lábam a köd eltűnt, de mikor újra letettem ismét feltűnt. Mi történt velem? És még is hol vagyok? Az ajtó felé lépkedtem, már majdnem ott voltam mikor kinyílt, és még több fény tört ki rajta. Kezem szemem elé helyeztem, így védekezve az erős fényözön ellen, de látni akartam mit történik, ezért szűkült szemmel ugyan, de a világosságba bámultam. Pár másodperc múlva megláttam egy alakot, amint az ajtón lép ki. Fehér hosszú lenge ruha volt rajta, a lába pont, mint az enyém csupasz, és köd vette körül. Haja göndör fürtökben omlót vállaira. Ahogy egyre közeledett felém kezdtem látni arcát is. Bőre hibátlan, és mikor teljes arcát megláttam, barna szemeivel együtt, megdöbbentem.

- Riley? – arcán mosoly terült szét.

- Zoe örülök, hogy újra látlak. - karját széttárta, és mikor odaért hozzám magához ölelt. A múlt emlékei villantak fel elmémben. Az-az idő mikor még nem féltettem az életem és senki másét sem. Akkoriban csak egy problémám volt, a suli, de most már sokkal több és bonyolultabb dolgok vannak körülöttem. – Gyere. – vált el tőlem. Utána néztem, és ő éppen egy pad felé sétált, ami az előbb még nem volt ott. Valahogy úgy éreztem nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanom neki, ha már a lábam körül köd száll. Mire oda értem Riley már a fehér fapadon ült. Helyet foglaltam mellette, és rá néztem.

- Hogy vagy? – valamiért ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott. Elmosolyodott.

- Vajon, hogy lehet egy halott ember? – felemelte szemöldökét. – A jól az túlzás lenne, csak annyit tudok, erre válaszolni halálian. – nevetni kezdett mintha egy oltári nagy viccet mesélt volna. Régen is viccelődött, úgy tűnik ebben nem változott. Mikor észrevette, hogy nekem még egy mosoly sem hagyta el ajkam, abba hagyta, és megköszörülte a torkát. – Te, hogy vagy?

- Igazából nem tudom. – válaszoltam őszintén. Ahogy nála, nálam is a jól túlzás lenne. 

- Tudod miért vagy itt? – kérdezte.

- Nem. – felemelte kezét, és egy félkört rajzolt le vele. Egy hatalmas köd jelent meg, és kép jelent meg benne. Olyan volt, mint egy hatalmas tv. Nézni kezdtük. Justint és magamat véltem felismerni benne. Rajtam egy nagy pulcsi, és bugyi volt, Justinon pedig egy szál boxer. A falnak lökött, és keze a nyakamhoz vándorolt. Mi a fene ez? Mégis miért nézet velem ilyet? Ahogy látom Justin már nem volt önmaga. Próbáltam magam védeni azzal, hogy kezét ellöktem, és a tőrért nyúltam, de megállított, azzal, hogy utánam kapott, és előre borultam. Mikor hátamra fordultam, Justin lefogta két kezem fejem felett, és szabad kezét felemelte, amin karmok voltak. Keze lendült, és a számat egy hangos NE hagyta el. A köddel együtt elpárolgott a kép is. Rileyra kaptam a fejem. Miért nem mutatta a végét?

- Kérdezd meg a legfontosabb dolgot. – mondta. A legfontosabbat? – kérdeztem magamban. 

- Megölt? – néztem rá. Nem válaszolt csak maga elé nézett. Tehát akkor, ha nem válaszol, az felér egy igennel. Hisz mi másért lennék egy ilyen helyen, és hogy tudnék a halott barátnőmmel beszélni. Megölt! Ő, aki mindentől óvni akart. Aki jobban féltett, mint a saját szüleim.

- Nem. – mondta.

- Tessék? – kaptam a fejem Rileyra.

- Nem ölt meg. – nézett rám. – Az utolsó pillanatban meg tudták állítani. – egy hatalmas kő esett le a szívemről. – Már újra önmaga, és mondanom sem kell, mennyire utálja most magát. – lábát a padra emelte és törökülésbe helyezkedett. – Figyelj – kezdte. – titeket Isten is egymásnak teremtett, és hidd, el tudom, mert már párszor beszéltem vele rólatok. – mosolygott. – A szívetek egymásért dobog, és ez mindig így lesz. Az utatok mindig keresztezi egymásét, így soha nem tudjátok elengedni egymást. Neked ő az igazi, ahogy neki is te. Legyetek boldogok, a sok rossz ellenére is. – mosolyogva néztünk egymásra.

- Hiányzol. – mondtam, és szemem könnybe lábadt. Nekem kellene ott lennem, ahol most ő van. Rossz érzés nap, mint nap úgy felkelni, hogy tudom nekem kellett volna meghalnom nem neki.

- Nehogy elkezdj nekem itt sírni. – mondta, és a vállamra rakta a kezét. – Mindig ott vagyok veled, még ha nem is látsz. – harangszó zavart meg minket. Riley felnézett, azután vissza rám. – Mennem kell. – felállt a padról, és én is felpattantam.  Visszasétáltunk az ajtóhoz, mikor elé értünk felém fordult. – Ha eljött az időd, akkor itt találkozunk, bármikor is legyen az. A segítségemmel fogsz majd a fénybe lépni. – megöleltük egymást, amit egy újabb harangszó zavart meg. Elváltunk egymástól, és Riley visszasétált a fénybe. Még visszafordult, és oda integetett, amit én is viszonoztam. Az ajtó lassan zárult be, a fényáradattal, és a barátnőmmel együtt, az is eltűnt. A pad felé néztem, de már az sem volt ott. A fehérség lassan változott át feketeséggé. Már semmit nem láttam, csak sötétséget. Hangokat hallottam meg.

- Ébredezik. – mondta valaki.

- Zoe. – nevem hallatára, szemhéjam lassan nyílt fel. Az ágyon feküdtem, és mikor szemem teljesen kinyílt, Grant arcával találkoztam össze. – Jól vagy? – bólintottam egyet. Granten kívül még Aiden, két számomra ismeretlen személy, és Justin voltak bent a szobában. Az előbb említett személy, a lehető legtávolabbi helyen tartózkodott. Arcáról szomorúságot, bűntudatot és ilyesfajta érzelmeket lehetett leolvasni. Ahogy Riley is mondta, látszik, hogy utálja saját magát, amiatt, amit tett velem, és tett volna, ha nem lépnek közbe. Felültem az ágyon, és csak őt néztem. Nem akarom, hogy utálja magát. Tudom, hogy ha önmaga lett volna, akkor soha nem tett volna ilyet. És ha igaz amiket Riley mondott, akkor az én helyem Justin mellett van bármit is tegyen.

- Magunkra hagynátok? – néztem Grantre.

- Már csak pár perc és feljön a hold. – mondta. – Jobb, ha most indul, mielőtt ismét elveszti a fejét. – nézett Justin felé.

- Kérlek. – mikor visszanézett rám megforgatta a szemét.

- 2 percetek van. Az ajtó előtt fogok állni, ahogy ők is. – mutatott a két srácra, és Aidenre. Megfordultak, és kivonultak az ajtón. Ahogy becsukódott az ajtó, rögtön ledobtam magamról a takarót, ami rajtam hevert. Az ágy végébe másztam, és mikor lábam a talajhoz ért, Justin hangja zengte be a szobát.

- Ne gyere a közelembe. – feje lehajtva, kezeit csak maga mellett lógatta. Nem érdekelt mit mondott, oda mentem, és megálltam előtte.

- Nézz rám. - mondtam.  Fejét még mindig lehajtva tartotta így fordította oldalra, de véletlenül sem nézett rám. – Akkor olvass a gondolataimban. – mondtam. Az agyam csak azokon a mondatokon forogtam amiket Riley mondott. Lehet, hogy csak egy álom volt, de én akkor is hiszem, hogy a halál után van élet. Riley az álmaimon át kommunikált velem. És amiket mondott rólunk, igaznak látszanak. Már majdnem elengedtem, de akkor ismét találkoztunk, igaz, hogy majdnem a fejébe lőttem egy nyilat, de ott jöttem rá, hogy nekem szükségem van arra, hogy velem legyen. Justin felpillantott.

- Tényleg így gondolod azok után, amit tettem? – arca olyan komoly volt, hogy még soha nem láttam ilyennek.

- Szükségem van arra, hogy velem legyél. – mondtam ki hangosan is. Két keze közé kapta arcom, és megcsókolt. Gyengéden és óvatosan érintette ajkaimat övével. Úgy bánt velem, mint egy porcelán babával. Mikor elváltunk egymástól, egyből a szemembe nézett.

- Sajnálom. – mihelyst kimondta Grant rontott be az ajtón.

- Menned kell. – mondta.

- Gyere haver. –intett neki Aiden. Egymásra néztünk, és nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, legszívesebben itt maradna velem, de ő is tudja, hogy nem lehet. Még nyomott egy csókot ajkamra, és elindult. Az ajtón kilépve hátra nézett, és egy mosolyt erőltetett arcára, azzal megfordult, és elsétált Aidennel az oldalán. Néztem, ahogy távolodott, de hirtelen Grant lépett be látó terembe.

- Jobb, ha felöltözöl. – magamra néztem. Még mindig egy bugyi volt rajtam, amit Justin nagy pulóvere takart el. El is felejtettem. Amint Grant kiment, a ruháimat kezdtem össze szedni, amik szanaszét hevertek a padlón. Az egészet az ágyra pakoltam, és öltözni kezdtem. Levettem a nagy pulcsit, és akkor vettem észre, hogy a mellem körül vérfoltok vannak, amiatt, hogy Justin karmai belém mélyedtek. Nem foglalkoztam vele. Vagy is nem akartam foglalkozni vele, felejteni akarom ezt az egészet, és nem emlékezni rá. Nem haragszok rá, de ha lehetne, akkor kitörölném a memóriámból azt a rész ahonnan már nem önmaga volt.   Felvettem melltartóm, a többi ruhadarabommal együtt, és kimentem a szobából. Mikor kiértem, csak egy valaki volt ott. A kanapén ült, és a telefonját nyomkodta. Fekete haja össze visszaállt feje tetején, és amikor felemelte fejét a készülékről sötétbarna szemei rám villantak. Egy kis mosoly jelent meg arcán. A telefonját a zsebébe dugta, és felállt.

- Te lehetsz Zoe. – mondta, és felém közeledett. – Az én nevem Isaac. – mikor oda ért hozzám, jól szemügyre vett. Szemei, fejem tetejétől vándoroltak egészen a lábamig. Kicsit zavarba is jöttem miatta, de mikor visszanézett egyenesen a szemembe, megszólalt. – Már értem miért van annyira odáig érted Justin. Szép vagy. – ettől csak még jobban zavarba ejtett. Elkaptam tekintetem az övétől, és a helységet kezdtem el kémlelni. – Látom zavarba hoztalak. – nem kellet rá néznem, hogy tudjak, az arcát egy hatalmas mosoly lepi el. – Mindegy – mondta – Grant azt mondta, mindjárt jön, mert még akar mondani neked valamit. – mikor befejezte mondatát, visszasétált a kanapéhoz, és ugyan abba a pózba helyezkedett, amelyikben az előbb volt. – Jön. – mire megértettem volna, hogy miért mondta, Grant lépet be az ajtón.

- Feljött a hold. – mondta, és Isaac-re nézett. – Jól vagy?

- Persze. – válaszolta lazán. – Rám már nincs hatással. A magam ura vagyok. – Grant bólintott, és rám nézett.

- Mindenben hallgass rá. – mutatott a kanapén ülő személyre. – Ha azt mondja menni kell, akkor ne ellenkezz. – magyarázott. – Nem tudom, mire számítsak. Davon kiszámíthatatlan lett az idők folyamán. – úgy beszélt mintha ezer éve ismerné. – Ettől függetlenül mindenre felkészültünk. – a vállamra rakta a kezét. – Justin jó fiú, és szeret téged. Ami az előbb történt, az nem az igazi énje volt. Ha megtanulja, uralni, akkor ilyen többet nem fog előfordulni.  Megígértem neki, hogy vigyázunk rád, helyette is. – levette vállamról a kezét, és ment volna Isaac felé, de félúton megállt, és visszafordult felém. – Ja, és azt üzeni, a fegyvereid legyenek nálad. És én is pont ez javaslom. – a fejével a szoba felé bólintott. Sarkon fordultam és visszamentem, hogy a fegyvereimet összeszedjem. Mire visszaértem Grant már nem volt sehol. Lepakoltam a nyilas tegezt az íjjal együtt, a késeket tartó övet még a szobában visszacsatoltam derekamra, és így vártam. Magam sem tudom mire, de vártam. Az egyik ablakhoz sétáltam, és teljes nagyságába tárult elém, a telihold. Mennyi minden történt már most, és még a java hátra van. 

31.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Bocsi, de nem tudom most hozni a folytatást mert későn kezdtem el írni.: ( De hétfő vagy kedd estére megírom, és majd olvashatjátok. Most egy kis előzetest hoztam nektek, hogy mire számíthattok. Puszillak titeket.: )

~Ann.xd

Előzetes!

Körülöttem minden olyan nyugodt és békés. Halk hárfa hangját hallom. A levegő, amit beszívok oly friss, hogy biztos vagyok, benne nem szennyezi semmiféle káros anyag. Szemeimet kinyitottam, és csak egy valamit láttam. Teljes fehérséget. Az a puha valami, amin fekszem, mindent beterített. Mikor felültem jobban körül nézem. Ahogy a hátam mögé pillantottam, egy ajtót láttam meg, amit fény vette körül. Talpra álltam, és csupasz lábam körül köd jelent meg. Ahogy lépésre emeltem lábam a köd eltűnt, de mikor újra letettem ismét feltűnt. Mi történt velem? És még is hol vagyok? Az ajtó felé lépkedtem, már majdnem ott voltam mikor kinyílt, és még több fény tört ki rajta. Kezem szemem elé helyeztem, így védekezve az erős fényözön ellen, de látni akartam mi történik, ezért szűkült szemmel ugyan, de a világosságba bámultam. Pár másodperc múlva megláttam egy alakot, amint az ajtón lép ki. Fehér hosszú lenge ruha volt rajta, a lába pont, mint az enyém csupasz, és köd vette körül. Haja göndör fürtökben omlót vállaira. Ahogy egyre közeledett felém kezdtem látni arcát is. Bőre hibátlan, és mikor teljes arcát megláttam, barna szemeivel együtt, megdöbbentem.

- Riley?