31.fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy csak most tudtam hozni, de volt egy kis problémám. Sokan ki voltatok, hogy Zoe nem halhat meg. Ebben a részben kiderül mi lesz vele. Egy új szereplő is meg jelenik. Rövidke lett, de remélem tetszeni, fog. Pirossal jelöltem meg, hogy az előzetes meddig tart. Komikat most is várok. Ja, és még mielőtt megint elfelejtem: - Blogcserét vállalok!: D puszi<3

~Ann.xd

A gyertyák lángjai ide-oda lobogtak, és az árnyékainkat a falra vetítették. Két kezemet a fejtetőm felett összefogta egy kezével, a másikat felemelte, úgy mint aki karmaival akarja elvágni a torkom. Nem teheti meg. – gondoltam magamban. De mihelyst gondolataim véget értek, keze lendült. – Ne!

Körülöttem minden olyan nyugodt és békés. Halk hárfa hangját hallom. A levegő, amit beszívok oly friss, hogy biztos vagyok, benne nem szennyezi semmiféle káros anyag. Szemeimet kinyitottam, és csak egy valamit láttam. Teljes fehérséget. Az a puha valami, amin fekszem, mindent beterített. Mikor felültem jobban körül néztem. Ahogy a hátam mögé pillantottam, egy ajtót láttam meg, amit fény vette körül. Talpra álltam, és csupasz lábam körül köd jelent meg. Ahogy lépésre emeltem lábam a köd eltűnt, de mikor újra letettem ismét feltűnt. Mi történt velem? És még is hol vagyok? Az ajtó felé lépkedtem, már majdnem ott voltam mikor kinyílt, és még több fény tört ki rajta. Kezem szemem elé helyeztem, így védekezve az erős fényözön ellen, de látni akartam mit történik, ezért szűkült szemmel ugyan, de a világosságba bámultam. Pár másodperc múlva megláttam egy alakot, amint az ajtón lép ki. Fehér hosszú lenge ruha volt rajta, a lába pont, mint az enyém csupasz, és köd vette körül. Haja göndör fürtökben omlót vállaira. Ahogy egyre közeledett felém kezdtem látni arcát is. Bőre hibátlan, és mikor teljes arcát megláttam, barna szemeivel együtt, megdöbbentem.

- Riley? – arcán mosoly terült szét.

- Zoe örülök, hogy újra látlak. - karját széttárta, és mikor odaért hozzám magához ölelt. A múlt emlékei villantak fel elmémben. Az-az idő mikor még nem féltettem az életem és senki másét sem. Akkoriban csak egy problémám volt, a suli, de most már sokkal több és bonyolultabb dolgok vannak körülöttem. – Gyere. – vált el tőlem. Utána néztem, és ő éppen egy pad felé sétált, ami az előbb még nem volt ott. Valahogy úgy éreztem nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanom neki, ha már a lábam körül köd száll. Mire oda értem Riley már a fehér fapadon ült. Helyet foglaltam mellette, és rá néztem.

- Hogy vagy? – valamiért ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott. Elmosolyodott.

- Vajon, hogy lehet egy halott ember? – felemelte szemöldökét. – A jól az túlzás lenne, csak annyit tudok, erre válaszolni halálian. – nevetni kezdett mintha egy oltári nagy viccet mesélt volna. Régen is viccelődött, úgy tűnik ebben nem változott. Mikor észrevette, hogy nekem még egy mosoly sem hagyta el ajkam, abba hagyta, és megköszörülte a torkát. – Te, hogy vagy?

- Igazából nem tudom. – válaszoltam őszintén. Ahogy nála, nálam is a jól túlzás lenne. 

- Tudod miért vagy itt? – kérdezte.

- Nem. – felemelte kezét, és egy félkört rajzolt le vele. Egy hatalmas köd jelent meg, és kép jelent meg benne. Olyan volt, mint egy hatalmas tv. Nézni kezdtük. Justint és magamat véltem felismerni benne. Rajtam egy nagy pulcsi, és bugyi volt, Justinon pedig egy szál boxer. A falnak lökött, és keze a nyakamhoz vándorolt. Mi a fene ez? Mégis miért nézet velem ilyet? Ahogy látom Justin már nem volt önmaga. Próbáltam magam védeni azzal, hogy kezét ellöktem, és a tőrért nyúltam, de megállított, azzal, hogy utánam kapott, és előre borultam. Mikor hátamra fordultam, Justin lefogta két kezem fejem felett, és szabad kezét felemelte, amin karmok voltak. Keze lendült, és a számat egy hangos NE hagyta el. A köddel együtt elpárolgott a kép is. Rileyra kaptam a fejem. Miért nem mutatta a végét?

- Kérdezd meg a legfontosabb dolgot. – mondta. A legfontosabbat? – kérdeztem magamban. 

- Megölt? – néztem rá. Nem válaszolt csak maga elé nézett. Tehát akkor, ha nem válaszol, az felér egy igennel. Hisz mi másért lennék egy ilyen helyen, és hogy tudnék a halott barátnőmmel beszélni. Megölt! Ő, aki mindentől óvni akart. Aki jobban féltett, mint a saját szüleim.

- Nem. – mondta.

- Tessék? – kaptam a fejem Rileyra.

- Nem ölt meg. – nézett rám. – Az utolsó pillanatban meg tudták állítani. – egy hatalmas kő esett le a szívemről. – Már újra önmaga, és mondanom sem kell, mennyire utálja most magát. – lábát a padra emelte és törökülésbe helyezkedett. – Figyelj – kezdte. – titeket Isten is egymásnak teremtett, és hidd, el tudom, mert már párszor beszéltem vele rólatok. – mosolygott. – A szívetek egymásért dobog, és ez mindig így lesz. Az utatok mindig keresztezi egymásét, így soha nem tudjátok elengedni egymást. Neked ő az igazi, ahogy neki is te. Legyetek boldogok, a sok rossz ellenére is. – mosolyogva néztünk egymásra.

- Hiányzol. – mondtam, és szemem könnybe lábadt. Nekem kellene ott lennem, ahol most ő van. Rossz érzés nap, mint nap úgy felkelni, hogy tudom nekem kellett volna meghalnom nem neki.

- Nehogy elkezdj nekem itt sírni. – mondta, és a vállamra rakta a kezét. – Mindig ott vagyok veled, még ha nem is látsz. – harangszó zavart meg minket. Riley felnézett, azután vissza rám. – Mennem kell. – felállt a padról, és én is felpattantam.  Visszasétáltunk az ajtóhoz, mikor elé értünk felém fordult. – Ha eljött az időd, akkor itt találkozunk, bármikor is legyen az. A segítségemmel fogsz majd a fénybe lépni. – megöleltük egymást, amit egy újabb harangszó zavart meg. Elváltunk egymástól, és Riley visszasétált a fénybe. Még visszafordult, és oda integetett, amit én is viszonoztam. Az ajtó lassan zárult be, a fényáradattal, és a barátnőmmel együtt, az is eltűnt. A pad felé néztem, de már az sem volt ott. A fehérség lassan változott át feketeséggé. Már semmit nem láttam, csak sötétséget. Hangokat hallottam meg.

- Ébredezik. – mondta valaki.

- Zoe. – nevem hallatára, szemhéjam lassan nyílt fel. Az ágyon feküdtem, és mikor szemem teljesen kinyílt, Grant arcával találkoztam össze. – Jól vagy? – bólintottam egyet. Granten kívül még Aiden, két számomra ismeretlen személy, és Justin voltak bent a szobában. Az előbb említett személy, a lehető legtávolabbi helyen tartózkodott. Arcáról szomorúságot, bűntudatot és ilyesfajta érzelmeket lehetett leolvasni. Ahogy Riley is mondta, látszik, hogy utálja saját magát, amiatt, amit tett velem, és tett volna, ha nem lépnek közbe. Felültem az ágyon, és csak őt néztem. Nem akarom, hogy utálja magát. Tudom, hogy ha önmaga lett volna, akkor soha nem tett volna ilyet. És ha igaz amiket Riley mondott, akkor az én helyem Justin mellett van bármit is tegyen.

- Magunkra hagynátok? – néztem Grantre.

- Már csak pár perc és feljön a hold. – mondta. – Jobb, ha most indul, mielőtt ismét elveszti a fejét. – nézett Justin felé.

- Kérlek. – mikor visszanézett rám megforgatta a szemét.

- 2 percetek van. Az ajtó előtt fogok állni, ahogy ők is. – mutatott a két srácra, és Aidenre. Megfordultak, és kivonultak az ajtón. Ahogy becsukódott az ajtó, rögtön ledobtam magamról a takarót, ami rajtam hevert. Az ágy végébe másztam, és mikor lábam a talajhoz ért, Justin hangja zengte be a szobát.

- Ne gyere a közelembe. – feje lehajtva, kezeit csak maga mellett lógatta. Nem érdekelt mit mondott, oda mentem, és megálltam előtte.

- Nézz rám. - mondtam.  Fejét még mindig lehajtva tartotta így fordította oldalra, de véletlenül sem nézett rám. – Akkor olvass a gondolataimban. – mondtam. Az agyam csak azokon a mondatokon forogtam amiket Riley mondott. Lehet, hogy csak egy álom volt, de én akkor is hiszem, hogy a halál után van élet. Riley az álmaimon át kommunikált velem. És amiket mondott rólunk, igaznak látszanak. Már majdnem elengedtem, de akkor ismét találkoztunk, igaz, hogy majdnem a fejébe lőttem egy nyilat, de ott jöttem rá, hogy nekem szükségem van arra, hogy velem legyen. Justin felpillantott.

- Tényleg így gondolod azok után, amit tettem? – arca olyan komoly volt, hogy még soha nem láttam ilyennek.

- Szükségem van arra, hogy velem legyél. – mondtam ki hangosan is. Két keze közé kapta arcom, és megcsókolt. Gyengéden és óvatosan érintette ajkaimat övével. Úgy bánt velem, mint egy porcelán babával. Mikor elváltunk egymástól, egyből a szemembe nézett.

- Sajnálom. – mihelyst kimondta Grant rontott be az ajtón.

- Menned kell. – mondta.

- Gyere haver. –intett neki Aiden. Egymásra néztünk, és nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, legszívesebben itt maradna velem, de ő is tudja, hogy nem lehet. Még nyomott egy csókot ajkamra, és elindult. Az ajtón kilépve hátra nézett, és egy mosolyt erőltetett arcára, azzal megfordult, és elsétált Aidennel az oldalán. Néztem, ahogy távolodott, de hirtelen Grant lépett be látó terembe.

- Jobb, ha felöltözöl. – magamra néztem. Még mindig egy bugyi volt rajtam, amit Justin nagy pulóvere takart el. El is felejtettem. Amint Grant kiment, a ruháimat kezdtem össze szedni, amik szanaszét hevertek a padlón. Az egészet az ágyra pakoltam, és öltözni kezdtem. Levettem a nagy pulcsit, és akkor vettem észre, hogy a mellem körül vérfoltok vannak, amiatt, hogy Justin karmai belém mélyedtek. Nem foglalkoztam vele. Vagy is nem akartam foglalkozni vele, felejteni akarom ezt az egészet, és nem emlékezni rá. Nem haragszok rá, de ha lehetne, akkor kitörölném a memóriámból azt a rész ahonnan már nem önmaga volt.   Felvettem melltartóm, a többi ruhadarabommal együtt, és kimentem a szobából. Mikor kiértem, csak egy valaki volt ott. A kanapén ült, és a telefonját nyomkodta. Fekete haja össze visszaállt feje tetején, és amikor felemelte fejét a készülékről sötétbarna szemei rám villantak. Egy kis mosoly jelent meg arcán. A telefonját a zsebébe dugta, és felállt.

- Te lehetsz Zoe. – mondta, és felém közeledett. – Az én nevem Isaac. – mikor oda ért hozzám, jól szemügyre vett. Szemei, fejem tetejétől vándoroltak egészen a lábamig. Kicsit zavarba is jöttem miatta, de mikor visszanézett egyenesen a szemembe, megszólalt. – Már értem miért van annyira odáig érted Justin. Szép vagy. – ettől csak még jobban zavarba ejtett. Elkaptam tekintetem az övétől, és a helységet kezdtem el kémlelni. – Látom zavarba hoztalak. – nem kellet rá néznem, hogy tudjak, az arcát egy hatalmas mosoly lepi el. – Mindegy – mondta – Grant azt mondta, mindjárt jön, mert még akar mondani neked valamit. – mikor befejezte mondatát, visszasétált a kanapéhoz, és ugyan abba a pózba helyezkedett, amelyikben az előbb volt. – Jön. – mire megértettem volna, hogy miért mondta, Grant lépet be az ajtón.

- Feljött a hold. – mondta, és Isaac-re nézett. – Jól vagy?

- Persze. – válaszolta lazán. – Rám már nincs hatással. A magam ura vagyok. – Grant bólintott, és rám nézett.

- Mindenben hallgass rá. – mutatott a kanapén ülő személyre. – Ha azt mondja menni kell, akkor ne ellenkezz. – magyarázott. – Nem tudom, mire számítsak. Davon kiszámíthatatlan lett az idők folyamán. – úgy beszélt mintha ezer éve ismerné. – Ettől függetlenül mindenre felkészültünk. – a vállamra rakta a kezét. – Justin jó fiú, és szeret téged. Ami az előbb történt, az nem az igazi énje volt. Ha megtanulja, uralni, akkor ilyen többet nem fog előfordulni.  Megígértem neki, hogy vigyázunk rád, helyette is. – levette vállamról a kezét, és ment volna Isaac felé, de félúton megállt, és visszafordult felém. – Ja, és azt üzeni, a fegyvereid legyenek nálad. És én is pont ez javaslom. – a fejével a szoba felé bólintott. Sarkon fordultam és visszamentem, hogy a fegyvereimet összeszedjem. Mire visszaértem Grant már nem volt sehol. Lepakoltam a nyilas tegezt az íjjal együtt, a késeket tartó övet még a szobában visszacsatoltam derekamra, és így vártam. Magam sem tudom mire, de vártam. Az egyik ablakhoz sétáltam, és teljes nagyságába tárult elém, a telihold. Mennyi minden történt már most, és még a java hátra van.