56.fejezet

Sziasztok! Jött egy extra hosszú fejezet. Az önkritikám, az ismét megtalált, így most is úgy érzem, hogy tudtam volna jobbat is. Egy olvasóm, kérdezte, hogy mennyi rész lesz még. Azt mondtam nem tudom, de most, hogy megírtam ezt a fejezetet, már tudom, hogy 2-3 bejegyzés vár még titeket. Már most elszomorodok emiatt. Annyira a szívemhez nőtt, ez a történet, hogy hiányozni fog. Nem tudom, hogy ti hogy lesztek vele. Remélem azért szerettétek annyira a blogot, hogy velem szomorkodjatok majd egy kicsit. Viszont még vár rátok pár fejezet. Remélem tetszik majd, és komikat is írtok hozzá. Puszillak titeket!
~Ann.xd

- Nem erről van szó. Eric halott. Justin találta meg a testét. – bökött az előttem álló fiú felé. Rá néztem, és ő bólintott, hogy ez igaz, és hozzá tette.

- Már egy órája halott lehet. Fejbe lőtték. – le kellett, hogy üljek. Mi ez az egész? Ha nem Eric ölte meg Woods, akkor ki? Eric. Ő is halott. Őt ki ölte meg? Istenem. Muszáj eljutnom, a vadászházhoz. Valaki gyilkolni kezdet. Valaki gyilkolja a vadászokat. 

 - Végre elmondja nekem valaki, mi a frász folyik itt! - szólalt meg Anne, és a mondata végén, igen csak megemelte a hangját.

- Majd később. – mondtam, és próbáltam, még mindig halasztgatni az Anne-el való komoly, hazugság mentes beszélgetést.

- Nem, most! – kiabált. – Elegem van a hazugságokból. Tudom, hogy te tisztában vagy azzal mi történt Riley-val. Mond el! Tudni akarom. Tudni akarom, hogy ki ölte meg! – mindenki engem nézett, Anne-el az élen. A többiek, olyan, itt az idő, hogy elmond, pillantásokat lövelltek felém. Rá néztem Justin-ra, aki szintén nézett. Ujjait megéreztem kezemen, amit biztatóan megszorított, aztán a fejével a szobája felé biccentett. Egyértelmű volt az utalása. Felajánlotta a szobáját, hogy ott beszéljek Anne-el, négyszemközt.

 Húsz perccel később, Anne mindennel szembesült. Azzal, hogy Riley, milyen körülmények között halt meg, azzal milyen lény ölte meg őt, és, hogy az éppen rám pályázik. Persze legelőször nem hitte el, ezt az alakváltós dolgot, de miután megkértem Justin-t, hogy változzon át a szeme láttára, már el kellett, hogy higgye. A saját szemének csak hisz az ember. A vadászokról, a nagyanyámról, és arról, hogy én ki lettem, azt is elmeséltem neki. Arra számítottam, hogy sikítva elrohan majd a hallottak után, de nem ez történt. Kértem, hogy menjen haza. Mi volt a válasza? - Te hülye vagy? – Egyértelmű, hogy ezzel mit is akart mondani. Most mindennek a közepébe csöppent, és azzal, hogy nem hajlandó haza menni, sokkal nagyobb galibát okozott nekem. Ezt meg is mondtam neki, nem érdekelte, ami nem volt meglepő.

- Anne, kérlek, a te érdekedben, jobb, ha tényleg haza mész. – próbáltam győzködni, de mivel elég önfejű, lassan be kell, lássam, hogy hiába valók a szavaim.

- Nem. Itt maradok. Riley, nem csak a te barátnőd volt, hanem az enyém is. Ketten fogjuk megbosszulni! – mondta komoly arccal.

- Ez nem jó ötlet. – lépett be a nyitott ajtón Grant. – A bosszú sosem vezet sehová!

- Mert, te olyan okos vagy, igaz? – förmedt rá Anne. – Neked biztos nem ölték meg senkidet. Szóval ne papolj itt nekem. – miért kell ennyire ellenségesnek lenni-e? Igazán befejezhetné már.

- Gyertek be. – hallottam meg Justin hangját a nappaliból. Grant hátra fordult, és azon nyomban kiment a szobából. Több mint valószínű, hogy nem csak a számomra még ismeretlen személyek miatt, hanem Anne miatt is. Észrevételeim alapján, nem sokan kedvelték meg. Azt kell mondanom, hogy nem csodálkozok rajta. Mikor megismertem, akkor még nem volt ilyen. Megváltozott, és nem jó irányba.

- Visszafognád magad egy kicsit? – fordultam Anne felé. Az előbbi Grant-nek címzett mondandójában nem volt igazság. Mivel Grant-nek is megölték egy szerettét. Pontosabban, itt is Davon gyilkolt. Az első áldozata Marilyn Montgomery, Grant szerelme.

- Mégis miért? Ők is olyanok, mint, aki megölte Riley-t. Miért bízol bennük? – valamiért már vártam ezt. Ha valaki annyira nincs tisztában a helyzettel, mint Anne, az csak a rosszat látja, az összes alakváltóban. A jóságot pedig elhessegetik, holott a szemüket is kiböki. 

- Már mondtam. Ők megvédenek bennünket. Már rég halott lennék, ha ők nem lennének. Bízhatsz bennük! – próbáltam meggyőzni, de esélyes, hogy kell, némi idő mire felfogja.

- Megpróbálom visszafogni magam, de azt ne várd, hogy bízzak bennük. – bólintottam, már ez is előre haladás.

- Nem láttátok Eric-et? – hallottam meg kintről. Egyértelmű volt számomra a hang tulajdonosa. Pár lépéssel oda lépkedtem az ajtóhoz, és a bejárat előtt, B és Baz állt. A kabátjukon még meglátszott a hópelyhek zöme.

- Eric meghalt. – szólalt meg Marta. – Woods-al együtt. – mintha csak tudta volna, hogy ott állok a szoba ajtajában, Baz felém fordult.  

- Akkor ezért nem értek vissza időben. Mrs. Wilson elküldött, hogy keressem meg Eric-et. A hóvihartól, viszont, már alig lehet látni. Basszus. – ennél az utolsó egy szónál bal kezével beletúrt göndör barna hajába. Talán most tudatosodott benne, hogy két vadász is meghalt. – Meg kell keresnünk a nagyanyádat. Azt gyanítom, hogy ő még mindig kint van, és nem érdekli a vihar. – mondta.

- Várj, mi? – ijedtem meg. Woods, Eric, és ha én lennék az, aki gyilkol akkor a harmadik. Be sem fejeztem a gondolatomat, visszaléptem a szobába felkaptam a kabátom, és megálltam Anne mellett, aki szintén az ajtóban állt. - Te maradsz, itt biztonságban vagy! – mélyen a szemébe néztem, hogy vegye az adást. Nem bólintott nem tett semmit, csak ott állt, és nézett.

Ez volt az, mikor tudtam, hogy végre azt csinálja, amit mondok. Ezt onnan tudtam, hogy nem kezdett el magyarázni nekem. Most végre befogta a száját, és elfogadta, amit mondok neki. Oda fordultam a többiek felé, és elindultam a bejárati ajtó felé.

- Ki ölte meg őket, Davon? - kérdezte Baz.

- Nem, a beépített embere. – vágtam rá a választ. Tényleg így gondoltam. Mégis ki más tenne ilyet, ha nem az, aki Davon irányítása alatt van. Egy farkas nem lövöldözik, hanem karmol, vagy éppen harap. Woods és Eric is megbízhattak benne, mert elég könnyen végzett velük.

- Várj, Trent-ről már tudunk. – szólalt meg Aiden.                                       

- Van más is. – tudattam velük. Azt kell mondanom, hogy mindenki egymást kezdte el fürkészni. Nem akartam, hogy ez legyen, de mielőtt kimondtam ezt a három szót tudtam, hogy ez lesz. Bárki is legyen az, senki nem gondolná. Ez volt Trent-el is. Bár őt nem ismertem annyira, de azért a fiúk megbíztak benne, ezért engem is rosszul érintett. Mivel most kaptam egy füles Daisy-től, így legalább tudom, hogy nem egy újabb farkas besúgóval kell számolnunk. Most én is körül néztem. Rajtam, Baz-on, Marta-n és Anne-en kívül nem volt más ember a házban. Marko már ki van lőve az ember szó jelentése alól. Marta-ról azért sem tudnám elképzelni, hogy besúgó, mert a saját immár farkas bátyával nem tud megbékélni, mégis, hogy tudna együtt működni, egy olyan alakváltóval, aki öl is. Szóval, őt kizártnak tartom. Baz, volt, akit mindig is jó fejnek tartottam. Sokat tud rólam, annak ellenére, hogy én tudnék róla. Azt is tudta, hogy Justin-nal együtt vagyunk, azt is, hogy Erin-t én szabadítottam ki, de ezt is valamiért valószínűtlennek tartom. Baz a barátom, de fel kell készülnöm a legrosszabbra. Egy hozzám közel álló árthat a legtöbbet! Anne pedig, ő nem is tudott ezekről mindeddig. Ezzel őt is kizártam. Mindenkiben, aki itt most jelen van, megbízok! Remélem, nem fogom megbánni.

- Volt az a lány. - szólalt meg Anne. Hátra néztem barátnőmre, aki mintha egy lehetséges gyanúsítottat vázolna fel.

- Milyen lány? - kérdeztem. Nem nagyon volt ezzel egyértelmű.

- A vörös hajú szeplős. - rögtön tudtam kire céloz.

- Romy. - mondtam ki hangosan a nevét. - Mi van vele? - Anne a múlt este találkozott vele, és pár percig együtt is voltak. Mikor bementem a szobába, már beszélgettek. Nem kérdeztem, hogy miről, mert nem tartottam fontosnak.

- Mikor meglátott, azt mondta te is meghalsz. Aztán pedig azt, hogy csak viccelt. Ruháim között is elkezdett matatni. Fura volt. - tudatta velünk azt a pár percet, amíg együtt volt vele. Rögtön Romy védelmébe keltem.

- Csak azért piszkálta a ruháidat, mert a fehér felsődre rakott egy nyomkövetőt. - magyaráztam meg a ruhamatatós dolgot.

- Nyomkövetőt? Honnan volt neki nyomkövetője? - szólalt meg Marko, kicsit hitetlenkedő hangon.

- Nem tudom, nem magyarázta meg mikor rá kérdeztem. - fordultam, vissza a többiek felé. - Azt gondoltam, hogy a nagyi adta neki, hogy ha valami történne, könnyebben megtaláljuk.

- Zoe, a vadászoknak, nincs nyomkövetője. Ha lenne, már rég használnánk. - szólalt meg Baz is. Átverve éreztem magam. Romy-t akkor ismert meg mikor két hónapig, a házban kuksoltam. Rendes volt velem, és most meg lassan kiderül, hogy ő is ellenem van. Fáj, hogy ennyire nem lehet megbízni senkiben.

- Induljunk! Meg kell találnunk a nagyanyámat. - most csak az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam, a rokonomat, akit egyszer már elvesztettem, és nem akarok sem a kamu sem az igazi temetésén ott lenni. Fél vállról veszem ezt a besúgó ügyet, de akár milyen vádak is szólnak most Romy ellen, addig, amíg be nem bizonyosodik, nem akarok, ellene fordulni.

- Aiden, Erin, vigyétek el Anne-t, a farkas lyukba. - szólalt meg Justin, és barátait, Anne védelmére állította.

- Elkísérlek addig titeket, azután összeszedem az embereimet. - mondta Grant.

- A kocsiban vannak fegyverek. - szólalt meg Marta. Marko, aki már majdnem mellé férkőzött, rá pillantott.

- Kocsiban? Te használod Shelby-t? - Marta visszanézett rá.

- Meghaltál. - mondta gúnyosan. -  A kocsi már az én tulajdonom, volt. - Marta a zsebébe túrt, és elővette az autó kulcsait, amit Anne, visszaadott neki, mikor kiszálltunk. Bátya felé nyújtotta a kulcsod, de ő nem azt tette, mint amire Marta számított. Marko megragadta húga kezét.

- Nem kell. Akkor használod, amikor akarod. - hagyta. Marta hagyta, hogy Marko a hozzá érjen. Ez már haladás volt. Remélhetőleg rövid időn belül, rendeződik a viszonyuk. Most viszont sajnos, én vagyok az, akinek véget kell vetni-e ennek.

- Indulnunk kell! - amint megszólaltam, Marta elkapta a kezét, és látszott az arcán, hogy egy kicsit felkavarta a dolog. Oda sietett mellém, összehúzta a kabátja cipzárját, és ő már készen állt az indulásra.

- Marko te velem jössz. - szólalt meg ismét Grant. Tudta ő is, hogy jobb lesz így.

 Fél órával később, már mindenki arra tartott amerre menni-e kellett. Marta, Baz, B, Justin és én indultunk, a nagyi keresésére. Aiden, és Erin, Anne-re vigyáznak, Grant, és Marko pedig a falkához ment. A hóvihar nem csillapodott. A szél, az összes fehér pelyhet az arcomba fújta. Látni alig láttam, és valószínű a többiek is így voltak vele. Justin és B szaglását eléggé megtompította ez az idő, ahogy a hallásukat is. Most éppen Baz-t követjük, aki elvezet minket Mrs. Woods házához. Mivel ő rendelkezik, egyel. Vadásztársam szerint, a nagyanyám oda megy legelőször, és ha van elég esze, akkor ott marad, amíg el nem ül a vihar. Bíztam benne, hogy ott találjuk.

- Nézzétek, lábnyomok. - szólalt meg B. Rögtön a friss hóra néztem. Igaza volt, azokat a nyomokat követve, elértünk a házig. Egyik ablakon sem szűrődött ki fény, ami arra utalt, hogy a nagyi nincs odabent. Viszont emlékszem még, mikor kicsi voltam, és nála töltöttem pár napot, a szomszéd idegesítő nénivel, mindig elhitette, hogy nincs otthon. Kicsit sem zavarta, hogy sötétségben ül. Talán most is ezt csinálja. Nem akarja, hogy tudják, itt van. Csakhogy ez most engem, egy hangyányit sem érdekelt.

- Nagyi. - kezdtem el kiabálni, és oda rohantam a bejárai ajtóhoz, a többieket hátrahagyva. - Nagyi, Zoe vagyok. Nagyi. - dörömböltem a faajtón. Vártam pár másodpercet aztán újra rákezdtem. - Nagyi, nyisd ki. Gyerünk már. - annyira ütöttem az ajtót, hogy belefájdult a kezem. 

- Nincs itt! - hallottam meg Justin hangját magam mögött.

- Akkor hol van? - fordultam hátra, és egy olyan kérdést tettem fel, amire jól tudtam, hogy nem tudja a választ.

- Megtaláljuk. Minden rendben lesz. - mondta, de egyáltalán nem hittem neki.

- Már semmi sem lesz rendben. - lehet, hogy megtaláljuk a nagyit, és nem lesz baja, de akkor is meghalt két olyan ember, akik fontosak voltak a vadászok között. Mrs. Woods vezetett be a vadász életbe, Eric pedig tanított harcolni. Nem nagyon örültem ennek az elején, de kinek nem lenne furcsa, ha kiszakítják a normális kerékvágásából. Mostanra már az lenne furcsa, ha egy napom csendes lenne.

- Vajon hová mehetett még? - kérdezte Marta. Baz nem mondott semmit csak elindult a ház mögé. Követtük őt. Mikor elérte azt a helyet ahová valószínűleg tartott, a lábával kotorni kezdte a havat. Majd lehajolt, és a kezével is rásegített.

- Segíthetnétek. - mondta felnézve. Justin rögtön oda ment, ahogy B is. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az ő segítségükkel hamarabb láttuk meg a talajt mintha mi Marta-val segítettünk volna. Vagyis nem is a talaj volt, hanem egy faajtó. Olyan volt, mint egy ház mögötti pincelejárat. Mikor felnyitották, fény szűrődött fel. Baz volt az első, aki elindult, aztán libasorba ismét követtük őt. A lépcső alján, ahogy letettem a lábam meghallottam.

- Bazil, hogy kerülsz ide? - rögtön felismertem a hangját. Elslisszoltam az előttem leérő emberek mellett, és Baz mellett állva megláttam a nagyit.

- Meg kellett keresnünk önt. Rossz hírek. - mondta vadásztársam.

- Aggódtam miattad! - szólaltam meg. Mostanában nem ápolok valami jó viszony a nagyival, de akkor is féltettem.

- Miről van szó? - kérdezett rám, majd Baz-ra nézve. Meg sem lepődök, hogy nem mondta ő is aggódott miattam, mert ez már számomra világos. Mivel szinte mindenki aggódik miattam.

- Mrs. Woods, és Eric-et meggyilkolták. - lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

- Tudtam. - mondta. - Mikor nem értek vissza időre, már tudtam.

- Mégis honnan? - kérdeztem.

- Ha olyan régóta leszel vadász, mint én, akkor tudni fogod. Eric és Sheila megbízható emberek voltak. - most hallottam először Woods keresztnevét. Azt viszont tudtam, hogy bennük megbízik, meg persze Jenna-ban. - Jó harcosok voltak, biztos falkában támadtak meg őket.

- Mrs. Wilson, nem farkasok voltak. - szólalt meg Marta.

- Miket mondasz? - ráncolta homlokát.

- Mrs. Woods-ot láttam, mikor lelőtték. Meg voltam győződve arról, hogy Eric volt, de tévedtem. - Marta elhallgatott, és meglepetésemre, Justin szólalt meg.

- Eric-et, én találtam meg. Fejbe lőtték. Nem volt arra utaló nyom, hogy fajtám beli tette volna. - végre nem láttam a nagyi szemében, hogy undorral nézne rá.

- Van köztünk egy besúgó. - szólaltam meg, mert úgy gondoltam, hogy neki is tudnia kell. - Valószínűleg ő végzett velük.

- Elterelés. - mondta a nagyi. - Kire gyanakszotok? - kérdezte. Senki nem mondott semmit. Viszont nekem eszembe jutott Anne, aki Romy-t gyanúsítaná meg.

- Romy fura... - kezdtem bele, hogy elmondjam a nyomkövetős dolgot, de félbe szakított.

- Nem illik a képbe. - mondta.  Nem érettem, hogy ezt mire mondja, de hamar választ adott rá. - Marta most mondta, hogy látta, ahogy Sheila-t lelőtték, és Eric-et gyanúsította. Romy nincs olyan nagydarab, mint Eric. - igaza volt, teljesen igaza. - Miért őt vádoljátok? - kérdezte.

- Romy azt mondta a barátnőmnek, hogy ő is meg fog halni, és nyomkövetője van. - ennyit tudtam felhozni ellene.

- Zoe, én mondtam Romy-nak, hogy ijesszen, rá a lányra hátha haza megy. A nyomkövetőről pedig csak annyit, hogy mindig is voltak neki olyan cuccai, amiket feketén szerez be. - újabb megkönnyebbülés. Két gyanúsítottunk volt eddig, az egyik halott, a másiknak pedig kiderül, hogy felesleges vádoltuk volna meg.

- Igaz, mióta ismerem, gyűjtöget. - mondta ezt úgy Baz mintha most jutott volna eszébe.

- Vetkőzzetek le, itt töltjük az éjszakát. Reggel-re elül a vihar, megkeressük a testeket, és nyugalomra helyezzük őket. - mondta a nagyi megfordult, és bement egy szobába. Csak most néztem szét. Ez a hely úgy nézett ki mint egy boros pince, csak egy kicsit fel van turbózva. Csak tudnám, miért van tele Stanwood földalatti járatokkal. Lekaptam magamról a kabátot, és a kezembe fektetve bementem oda ahová a nagyi. A helységben volt egy szekrény, két darab szék, ami az előtte lévő asztal két végében helyezkedett el. Az egyiken ott ült a nagyi, a másikra, pedig én szándékoztam leülni. Oda lépkedtem, a kabátomat a támlára raktam, és leültem.

- Aggódtam, mikor eltűntél. - szólalt meg. - Hol voltál?

- Vannak mások is. - mondtam, aztán bővebben is kifejtettem. - Vadászok, akik titokban élnek.

- Tudok róluk, de még nem találkoztam ilyenekkel. - nem lepődtem meg azon, hogy tud róla.

- Nekem volt szerencsém. Ők vittek el az este. - mondtam, amire a nagyi kíváncsi tekintete nézett rám.

- Milyenek voltak? - fura kérdés, csak annyit válaszoltam.

- Fiatalok. - erre elmosolyodott.

- Mit mondtak neked, miért vittek el? - erre már bővebben fogok tudni válaszolni.

- Elmondták, hogy tudják, Davon engem üldöz, és, hogy túl jártak az eszén. - erre a nagyi még kíváncsibb arcot vágott.

- Mit csináltak? - kérdezte.

- Egy Faye nevezetű lány beépült. Azt mondták vállalta, hogy farkassá változzon. - tátva maradt a szája.

- Kevés vadász vállal ilyet. Nagyon bátor lány lehet. - nekem úgy tűnik, hogy a nagyi azok közé tartozna, akik inkább passzolnák.

- A lényeg, hogy átváltozott, és már két hónapja köztük van. Elcsavarta Davon fejét. Faye kiderítette, hogy van Davon-nak még egy besúgója, akit még a falkája előtt is nagyon titkol. Viszont, annyit még megtudott, hogy nem farkas van beépülve.

- Sosem gondoltam, hogy ellenünk fordulna egy vadász. - rá csapott az asztalra. - Kiderítjük, hogy ki az. Nem lesz több halott a mieink közül. Most viszont menj, és pihenj le. - intett az ajtó felé.

- Te is ezt teszed majd ugye? - kérdeztem. Fáradtnak látszott, és most veszített el két embert. Hiába kemény a külseje, de belül biztos fáj neki. Csak bólintott. Felálltam, de még mindig őt néztem. Elsétáltam az asztal mellett, és megálltam a széke mellett. Felnézett rám, én pedig lehajoltam, hogy megölelhessem. Már a napját sem tudom, mikor tettem ilyet utoljára. Talán, még azelőtt, hogy meg nem rendezte volna a halálát. Percekig ölelkeztünk, és miután elengedtük egymást, a nagyi megsimogatta az arcom.

- Büszke vagyok rád! - mondta. Rá mosolyogtam, és ő vissza rám. - Na, indulj. - ütötte meg a vállam. Végül elindultam az ajtó felé, és mikor kiléptem rajta, a többiek már nem voltak ott. Jobbra, majd balra néztem, mert, hogy mind két irányba lehetett menni. Mivel az egyik irányból hangokat hallottam meg, így hát jobbra indultam. Nem sokkal arrébb, egy másik helység nyílt a folyosóról. Megálltam előtte, és benéztem. Volt egy barna bőr kanapé, persze szebb napokat is láthatott, mert meg volt repedezve és szakadások is voltak rajta. Két hozzá illő fotel, ugyan olyan gyatra állapotban, és ennyi volt. Ezeken kívül már semmi nem volt ott, csak a többiek. Marta az egyik fotelben ült, és kissé sápadt kinézete miatt úgy gondoltam, hogy ismét elájulhat majd. Baz, B és Justin a kanapén ültek. B, egyik lábát barátjáéra tette, és olyan közel volt hozzá, hogy teljesen kiszorították maguk közül a levegőt. Baz a karját átvetette B vállán, aki oda emelte a kezét, és összekulcsoltál ujjaikat. Őket nézve, hiányolni kezdtem a Justin-al kettesben töltött időnket. Nem mintha olyan sok lett volna. Talán az elején mikor visszajöttem sokat voltam vele, csakhogy az sem tartott örökké. Vége lett, és azóta, szinte a szerencsének köszönhetem, ha találkozunk. Vajon lesz olyan idő, mikor nem kell mással foglalkoznom, csak vele? Nézhetek egyáltalán a jövő felé? Mindezt még teljes homály fedi. Ha vallásosnak tartanám magam, akkor imádkoznék, de hiába valónak tartom. "- Figyelj, titeket Isten is egymásnak teremtett, és hidd, el tudom, mert már párszor beszéltem vele rólatok. " Jutott eszembe az a mondat, amit Riley mondott. Bár nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg valóságos lett volna. A teljes zűrzavar, az ijedtség, az adrenalin. Minden összezavart, és álom formájában kaptam választ arra, amit így is tudtam. Azt, hogy Justin nem ölt meg akkor este. A még elhangzott mondatok pedig azok lehettek, amiket hallani akartam. Csak így lehetett.

- Csupán, csak egy kérdés. Mióta nem ettél? - zökkentett ki Baz hangja a gondolatimból.

- Mi közöd hozzá. - vágta neki nem épp kedves szavakkal Marta.

- Oké, oké. Csak gondoltam megyek, harapok valamit. Nem tartasz velem? - volt egy kis határ szünet, amíg ki nem mondta az igenlő választ. - Ti jöttök? - nézett előbb maga mellé, majd rám. B-től meg sem kellett kérdezni, mert ő automatikusan vele tart.

- Nem, kösz. - szólalt meg először Justin. Beljebb léptem, és én is egy nemmel válaszoltam. Bár éreztem egy kis éhséget, de inkább akartam vele lenni, mint tömni a fejem. Amíg a többiek elmentek, én oda mentem Justin-hoz, és leültem mellé a kanapéra. Hátra döntöttem a fejem, és így szóltam.

- Szerinted, Anne kikészítette már Aiden és Erin-t? - nem tartom kizártnak, hogy történne ilyen. Amiket mond, és ahogy viselkedik, nem lennék meglepődve.

- Ha Aiden elemében van, akkor valószínű, hogy nem. Akkor épp fordítva történik. Viszont Erin tuti kész lesz mindkettőjüktől. - rá néztem, és elmosolyodtam. Totálisan igaza volt, mert kedves barátja néha tényleg idegesítő. Ahogy a fejem felé volt fordítva, ő megemelte kezét, és megsimogatta az arcom. Aztán pedig a kezemhez ért. - Jég hideg vagy. Gyere ide. - kitárta a karját, hogy odabújhassak hozzá. Bár már nem éreztem annyira, hogy fáznék, de ha ilyen helyzet adódik, akkor hülye lennék kihagyni. Oda csusszantam, és kényelmesen elhelyezkedtem a karjában. Simogatni kezdte a felkarom, amitől egy kicsit kirázott a hideg. - Annyira rossz. - kérdően néztem rá. - Olyan üres nélküled a fejem. - világos lett minden.

- Tudod egy normális embernek, csak egy hang van a fejében. A sajátja. Ha már kettő, akkor egy pszichológus kéne. - viccesen próbáltam előadni magam, ami be is jött, mert elmosolyodott.

- Sosem voltam normális ember. - mondta ezt még mindig mosolyogva. Eltátottam a számat, mint, aki meglepődik.  

- Szólhattál volna erről azelőtt, hogy beléd szerettem. - persze csak szórakoztam, és jól is esett mindezek után. Jus szorosan magához húzott, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Beleharaptam az ajkamba, és mint egy kiéhezett puma rá robbantam az övére. Nem tudom mi ütött belém, de olyan gyorsan kívántam meg őt, hogy magam is meglepődtem. Hiányzott, már nagyon hiányzott. Nyelveink már egymással játszadoztak, és kezeink is életre keltek. Az enyém, a tarkóját találta meg, és kezdte el simogatni, az övé pedig, a derekamat. Maga felé húzott, így én átvetettem a lábamat a másik oldalára, és így már az ölében ültem. Az, hogy a nagyi, a nem sokkal mellettünk lévő szobában van, valamiért nem izgatott, ahogy a többiek sem. Ez volt a mi kis időnk, amit ki akarok használni. Talán nem jó az alkalom, mert most vesztettem el két vadásztársamat. Bár ha belegondolok, mikor először feküdtünk le egymással, azt sem lehet jó alkalomnak titulálni, hisz, akkor temették Marko-t. Lehet, hogy nekünk sosem lesz olyan, hogy jó alkalom. Viszont talán egy rossz napból, egy tűrhetőt csinálhatunk, együtt. Ajkaink elváltak, és homlokunkat összeérintve, néztünk egymás szemeibe.

- Látod, előre tudtam volna, hogy mit akarsz csinálni, ha hallom a gondolataidat. - mondta egy rossz fiús mosollyal az arcán.

- Vagy nem, mert én sem tudtam, hogy ezt fogom tenni. - hümmögött egyet aztán így szólt.

- Akkor gyors elhatározás volt, és roppant jó ötlet. – megmosolyogtatott ez a mondata. – Tudod, most én is csinálnék veled pár olyan dolgot, ami elég jó ötlet lenne, de sajnos a többiek éppen visszafelé tartanak. – hazudnék, ha azt mondanám, nem izgatott fel nyomban. Ahogy nézett, de még a beszéde is totálisan izgatottsággal töltött el. Azon gondolkoztam, hogy ő mégis mire gondolhat. Érdekelt, ezért is hangzott el a következő mondatom.

- Szólhatnál B-nek, hogy várjanak még. – közelebb hajolt a fülemhez, amit a szája súrolt.

- Már késő. – káromkodni kezdenék, de nem szokásom. Még mindig Justin ölében ülve hátra fordultam. Ott álltak mind a hárman az ajtóban. Baz-nak nagy vigyor keletkezett az arcán, és így szólt.

- Na, helló. – a következő Marta volt, aki nem épp vidám arcot vágott.

- Úr isten, ez komoly? – nem is vártam tőle mást. Talán igaza is van. Lehet, hogy messzire mentünk. Most haltak meg ketten is. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, amit csináltunk, vagyis csinálni akartunk. Úgy tűnik, hogy a jó alkalom, az minket már soha nem fog megtalálni. Visszanéztem Justin felé, megtámaszkodtam a vállán, és feltoltam magam álló helyzetbe. Kissé zavartan fordultam megint a többiek irányába. Baz még mindig mosolygott, Marta összefont karral állt, B pedig csak nézett. Mindegyikük kezében volt egy becsomagolt szendvics. Úgy tűnik ez a hely is egy amolyan búvóhely. Talán nekem is el kellene szaladnom egy olyan szendvicsért. Csak azért, hogy ne érezzem ilyen kellemetlenül magam. Úgymond, elbújnék egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Totál zavarban jöttem, és konkrétan nem tudok mit mondani. Csak terelni tudnám, a témát, amit hirtelen meg is tettem.

- Jó étvágyat. – szaladt ki a számon.

- Nektek tutira jobb volt az étvágyatok. Itt faltátok egymást. – magyarázott, miközben mosolyát nem lehetett letörölni. - Persze, hogy nem vagytok éhesek. – a fejem a padló felé fordítottam. Lángolni kezdett az arcom.

- Baz, hagyd őket! – szólalt meg B a megmentőm.

- Rendben. – válaszolt rögtön. Elemeltem a tekintetem a padlóról, és Justin felé fordítottam. Azt hittem legalább egy kicsit zavarja az, hogy rajta kaptak minket. Jó tény, és való, hogy semmit nem csináltunk akkor, amikor ide értek, csak éppen én Jus ölében ültem. Viszont egy ilyen helyzetben az ember rögtön tudja, hogy mi folyik itt. Ami engem teljesen zavarba ejtett. A reakció, amit Justin produkált, az még véletlen sem hasonlított az enyémhez. Arcán pajkos mosoly, és teljesen nyugodt ábrázat. Mintha őt nem zavarná a tudat, hogy rajta kaptak. Úgy tűnik, tényleg az ilyen dolog jobban érdekli a lányokat. A fiúk pedig félvállról veszik.

- Inkább nem szólok semmit. – hallottam meg Marta hangját. – Baz, mit is mondtál, hol van az a másik szoba? – valahogy megkönnyebbültem, hogy Marta a hallgatás mellett döntött. Valószínű, hogy tőle kaptam volna egy olyan mondatot, hogy van pofám ilyeneket csinálni, mikor két halottunk is van.

- Arra, egyenesen. – mikor ismét feléjük néztem, Baz pont akkor intett a kezével a helyes utat mutatva.

- Veled megyek. – mondta B, és már lépett is utána.

- Nincs rá szükségem. – mondta, nem valami kedves hangsúllyal. Sarkon fordult, és elment. B, Baz-ra nézett, aki csak legyintett egyet. Ez amolyan, ne foglalkozz vele legyintés volt. Úgy tűnik, Marta még mindig tartani akarja a távolságot.

 Még az este folyamán, kaptam Baz-tól pár fura pillantást, amit csak fejrázással díjaztam. Aludtam pár órát, Justin karján, és mikor felébredtem, Marta is visszatért a szobába. Még beszélgettünk, és körül belül így telt el az este.

Most már a kabátomban állok a lépcső előtt, és várom, hogy Justin, és Baz, felnyissák a faajtót, amit valószínű, tömérdek hó lep el.

- Baz cseréljünk. – szólalt meg mellettem B. – Majd én, segítek kinyitni. – Baz lenézett, és olyan mi van fejet vágott.

- Viccelsz velem? Tökre úgy állítasz be, mint, akinek nincs ereje. – elmosolyodtam, mert viccesnek találtam a helyzetet.

-  Gyere már le! – intett neki a lány, nem foglalkozva szegény Baz összetört önbecsülésével. Amíg helyet cseréltek, Justin és B, megbeszélték, hogy háromra egy kis farkas erővel, kilökik az ajtót. Már számoltak, és egyszer csak, bumm, az ajtó felnyílt, és beesett rajta némi hó. Hátráltam egy kicsit, ahogy mindenki. B és Jus fejüket eltakarva védték magukat. Szerencsére nem zúdult ránk annyi, mint valami lavina. Pár másodperccel később, B már emelte a fejét, és pár lépcsőfok után, már kint is volt. Őt követte Justin, aki még mielőtt kilépett volna, hátra nézett rám. Aztán mikor már mindenki kint volt, az ajtó bezárult, és indultunk. A hó, ami mindent belepett, a lábam közepéig ért. Nagyokat kellett lépnem, ahhoz, hogy ne essek pofára. Az ég tiszta kék volt, csak néhány szürkés felhő takarta. Tavaly, ilyenkor, Riley-val és Anne-el szánkóztunk, és hóembert építettünk. Csakhogy az-az idő elmúlt. Most már eszembe sem juthat ilyen.

- Bassza meg! – hallottam meg Marta ideges hangját. Hátra fordultam, és ő ott feküdt hason a hóban. A lenövésben lévő fekete haja, már inkább fehérnek látszott. A ruháját is belepte.

- Ennyire kifog rajtad egy kis hó? – állt mellé Baz, és lenyújtotta a kezét.

- Fogd be! Megbotlottam valamiben. – Marta felállt, és leverte magáról a havat, mikor Justin hirtelen elpattant mellőlem.

- Ez vér. Te vérzel? – gyorsan tetőtől talpig végig mértem. Vagyis a lábát nem láttam, mert azt eltakarta a hó, de biztosra vettem, hogy Marta nem vérzik sehol.

- Hé, nem ő. – szólalt meg B. Felé néztem, ő éppen, akkor guggolt le, és arra a helyre mutatott, ahol valószínű, hogy Marta megbotlott. Mindenki oda lépkedett, mikor én oda értem, és lenéztem, egy végtagot láttam, aminek nem volt több része.  Csak a kézfejét láttuk, mert a többit eltakart a hó. A nagyi lenyúlt, megfogta, és felemelte. Ahogy az ujjairól lepergett a hó, karmokat fedeztem fel rajta. A másik végén pedig látszott, hogy szó szerint letépték. Karom nyomok, és vér. Muszáj volt elnéznem, mert rosszul lettem. Túl közel van ez a kar ahhoz a helyhez, ahol megszálltunk. Ahogy próbáltam nem, émelyegni, a fa mögött, láttam, hogy mocorog valaki.

- Letépték a karját. – hallottam meg egy fiatal lány hangot. – Azt mondták, rossz falkát választott. – a lány kikukucskált a fa mögül. Nagyon fiatal volt, még ahhoz, hogy egyedül lehessen kint ilyen korán.  

- Spencer, hogy kerülsz ide? – szólalt meg Justin, és elindult felé. Várjunk csak. Hallottam már ezt a nevet egyszer. Ez a lány, alakváltó. Ő az, akit a bátya változtatott át. - Hol a bátyád? - a kislány, felemelte a kezét, és a kar felé mutatott, ami még mindig ott volt a nagyi kezében. Teljes döbbenet.

- Azt mondta bújjak el, és várjak, amíg el nem jönnek értem. – Spencer kilépett a fa mögül, és Justin-ra nézett, aki már két lépésre volt tőle. – Grant, téged küldött?

- Nem, de elviszlek hozzá. – Justin oda nyújtotta a kezét, és várta, hogy Spencer megfogja. A lány tétovázott, levette Jus-ról a tekintetét, és felénk nézett. Pár másodperc múlva, szinte felcsillant a szeme. Ellépett barátom mellett, és meg sem állt, amíg Marta elé nem ért.

- Te vagy Marko húga. – mondta. – Tényleg, gyönyörű vagy. – féltem attól, hogy vele is bunkó hangnemet fog megütni. Viszont úgy tűnik, hogy azért megesett a szíve a lányon, mert ezt mondta.

- Köszönöm. – elmosolyodott, és így folytatta. – Te is az vagy. – milyen rég láttam már őt mosolyogni.

- Spencer, – jött vissza Justin. – ki tette ezt a bátyáddal? – a lány felé fordult, és rögtön eltűnt a mosolya.

- Sebhely volt az arcán. Azt mondta nem öli meg, hanem megleckézteti. – ökölbe szorult a kezem. Davon, itt volt. Nem is olyan régen. Mégis miért, kell neki Spencer bátya? - Rosszul tettem? – könny gyűlt a szemébe, mikor feltette a kérdését.

- Mit? – kérdezte Justin.

- Hogy elbújtam. – megszakadt a szívem. Szegény lány azt hiszi, hogy rajta múlt bátya épsége.

- Nem tudtál volna segíteni. Téged is bántott volna. – próbálta Jus tudatni vele, hogy mi lett volna, ha nem bújik el.

- Ha átváltozom, akkor talán – nem mondta végig a mondatát, mert Justin közbe szólt.

- Spencer, nem a te hibád! Azt tetted, amit Alec mondott. Ő tudta, hogy mit csinál. – a lány most nem szólalt meg. Visszanézett Marta-ra, és meglepődtem, mikor hirtelen megölelte. Vadásztársam, még nagyobb meglepettséget mutatott. A szeme rajtam akadt meg. Bólintottam egyet. Reméltem értette, hogy ezzel arra utaltam, ölelje meg. Pár másodperc múlva, elindult a keze, és nyugtatóan, simogatni kezdte a hátát. Úgy látom, tényleg van remény, arra, hogy Marta egyszer végre megbékél.

- Justin, te vidd el a kislány Grant-hez. A többiek velem jönnek. – eszembe jutott valaki, akiért el kellene mennem a farkas lyukba.

- Nekem el kell mennem Anne-ért. – szólaltam meg.

- Nem. – monda egyszerre a nagyi és Justin. Valamiért gondoltam, hogy egyedül biztos nem engednének el.

- Akkor is el kell hoznunk. Nem vigyázhatnak rá örökké. – ő az én barátnőm, és csak akkor tudom, hogy tényleg biztonságban van-e, ha mellettem áll.

- Egyedül semmi képpen nem mehetsz! – jelentette ki a nagyi. 

- Elkísérem. – szólalt meg B. Rá néztem, ő oda állt mellém, ezzel biztosítva a nagyit, és Justin-t is, hogy mellettem lesz.

 Húsz perccel később, már a farkas lyuk felé haladtunk B-vel. Justin elvitte Spencer-t, a nagyi Marta-val, és Baz-al, Woods holttestét mentek előkeríteni. Eric testét, majd Jusin segítségével ássák ki a hó alól.

- Kösz, hogy eljössz velem. Egyedül nem engedtek volna el. – szólaltam meg most először.

- Nincs mit. Szívesen segítek. – mondta rám mosolyogva. – Neked legalább szükséged van rá. – rögtön tudtam mire érti.

- Nem ellened irányult. – mondtam. Marta esti szavai, úgy tűnik nem estek túl jól B-nek. – Ha én mondtam volna neki, hogy vele megyek, akkor higgy nekem engem melegebb éghajlatra küldött volna el. Te még viszonylag megúsztad ennyivel. – magyaráztam neki.

- Nem értem, veled mi baja? Te nem vagy farkas. – kérdezte.

- Sose volt velem kedves. Mióta ismerem ilyen. Már megszoktam. – legyintettem.

- Akkor nekem is hozzá kéne szoknom? – kérdezte.

- Nem tudom. Láttad, hogy Spencer-el normálisan viselkedett. – tényleg nem tudom, hogy Marta rendes lesz-e valaha az olyan farkasokhoz, akik mellettünk állnak. Örülnék, ha igen, legfőképp Marko miatt. 

- Persze, ő még gyerek. Nagyon bunkónak kellene lenni-e ha még rajta sem esett volna meg a szíve. – igaza volt. Marta kívülről valamilyen páncél védi. Lehet, hogy a szülei halála köthető ide. Lehet, hogy nem akar több szerettét elveszteni ezért nem enged senkit közel magához.

Mikor kiértünk az erdőből, végig mentünk az utcán, és rögtön megláttam a horror házat. Így nappal is ijesztő látványt nyújtott. Oda érve az ajtóhoz, rögtön eszembe jutott, hogy ne nyúljak hozzá kézzel. Így lábammal meglöktem, ami rögtön kinyílt.

- Itt megvárlak. – mondta B. Bólintottam, és beléptem az ajtón. Ugyan az a szag volt, mint akkor este. Talán az a valami, amit Justin nem engedett, hogy megnézzek, az még mindig itt van és nem épp kellemes illatot áraszt magából. Most nem mentem be abba a helységbe, hanem egyenesen mentem az ajtó felé. A fekete vas bejárat hoz léptem, és dörömbölni akartam rajta, de észrevettem, hogy félig nyitva. – Basszus! – mondtam ki hangosan. Szinte kivágtam az ajtót, és leszaladtam a lépcsőn. – Aiden! – kiabáltam. Ahogy leértem ott állt a kanapé, de nem volt ott senki. Besiettem abba szobába, ahol a láncok vannak, ott sem volt senki. A másik ajtó mögé is benéztem, ahol még nem jártam, de ott sem volt senki. Volt bent egy hűtő, ami tárva nyitva volt, és egy felborított szék. A rossz előérzetem egyre csak rosszabbodott. Rögtön szólnom kell B-nek. Visszafelé rohantam, fel a lépcsőn, végig a folyóson, és ki a rozoga faajtón.  
- Nincsenek itt! – kiabáltam. Arra a helyre néztem ahol hagytam, de nem volt ott. – B? – kérdően mondtam ki azt az egy betűt. Szétnéztem magam körül, de nem láttam sehol. Aztán egy nyögést hallottam a közeli bokorból, és a nevemet. Az ő hangja volt. Odarohantam, és a bokor mögött ott feküt. Véres volt az arca. A kezével, pedig az oldalát fogta.

- Úr isten! Mi történt? – oda guggoltam mellé a hóba.

- El kell tűnnöd. – mondta, nagy levegőket véve. – Már tudja, hogy itt vagy. Menj, amíg lehet. – a rossz előérzet nem volt hiába. Davon, itt volt, és lehet, hogy megölte őket. Most pedig visszajön értem. B-hez kaptam, hogy segítsek neki felállni, de ő ellenkezett.

- Nem hagylak itt! – mondtam. Nem hagyom, hogy ő is meghaljon miattam.

- Menj, már! – mondta, és ellökött magától. – Még kell egy kis idő, hogy meggyógyuljak. Te addig is tűnj már el innen! – parancsolta rám. Felálltam, de tétováztam. Gyenge. Megint gyenge voltam. Nem tudtam se magamon se máson segíteni. – Szaladj már! – így tettem. Rohanni kezdem, de nem tudtam hová. Bántott a tudat, hogy ott hagytam B-t, és úgy éreztem, hogy Baz ezért utálni fog. Ahogy Justin is, mert a barátait veszélybe sodortam, azzal, hogy engedtem, vigyázzanak Anne-re. Talán élnek még, vagy talán már meghaltak. Ez már nem az én döntéseim szerint fog alakulni. Sosem az én döntésem volt! Most jöttem csak rá, hogy mindig is Davon kezében voltunk. Mindent ő diktált! Az elejétől kezdve. Úgy irányított minket, mint a bábukat. Megölhetett volna, mikor visszajöttem Stanwood-ba. Egyszerű lett volna, mégsem tette. Számtalanszor megtehette volna. Valami mégis megállította.

Mikor előre néztem, Grant futott velem szembe. Egyik oldalán, Aiden és Erin, akik arcán vérfoltok voltak, de egy seb sem volt. A másikon Justin, és mögöttük, pedig a falka. Nyugodtságot éreztem, ami csak másodpercekig tartott. A következő pillanatban, hátamba éles fájdalom nyílalt, és arccal a hóba borultam. Aztán megmarkolta valaki a kabátomat, és felrántott. A szemembe került hó miatt, csak homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Justin-ék megálltak. A torkomra kerülő kézről, egyből tudtam miért.

- Megvagy!