58.fejezet

 Sziasztok! Sok idő után, itt egy új rész. Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom! Annyira rágörcsöltem a végére, hogy eddig egy árva szót nem tudtam írni. Már úgy éreztem, hogy kiégtem. Nem is akartam vele szenvedni ezért pihentettem a dolgot. Most pedig leültem, és újra jött az ihlet, és íme ma itt vagyok! :) 

Zoe döntést hoz, nem akár milyet, csakhogy ez nem úgy fog történni, ahogy ő gondolja. Mert, hogy valaki egy lépéssel mindig előtte jár! 

 Remélem tetszeni fog, és ha még itt vagytok, és olvassátok, és vártátok a fejezetet, akkor írjatok komit. Köszönöm. Puszillak titeket!

~Ann.xd  

A fejezethez tartozó képek!

„Zoe szemszöge”

1 órával később,

a vadászház előtt

  Justin, Erin és Aiden, a lépcső előtt álltak meg, amíg én felmentem rajta, és a bejárati ajtó előtt, szóba elegyedtem, kedves barátommal.

- Felejtsd el! Ide be nem teszik a lábukat. – kiabált Adam, akinek az orra gyógyulóban volt, de még sok idő kellett a teljes felépüléshez. Voltam megint olyan ideg állapotban, hogy rajta vezessen le a feszültséget. Talán ha újra eltörném az orrát.

 Egész úton ide felé, két dolgon járt az agyam. Az első, hogy megint megfutamodtam. Talán, most esélyem lett volna arra, hogy végezhessek Davon-al, a nagy zűrzavarban. Csakhogy a meghátrálás, lassan a védjegyemmé válik. A második pedig, amin kattogott az agyam. Az Anne volt. Igazából eléggé kusza gondolataim voltak miatta. Hisz a barátnőm, vagy is csak volt, de még az sem biztos. Azok a szavak, amiket mondott, és ahogy nézett, Davon-nak igaza volt. Tényleg jól játszotta a szerepét. Megjátszotta, hogy megrendítette Riley halála. A temetésen lévő sírás. Mind csak egy dologra ment ki. Arra, hogy még engem is kinyírasson Davon-al.

Eszembe jutott olyan is, hogyha Davon nem lesz a képben, akkor mit kezdünk Anne-el. Abban biztos voltam, hogy bűnhődnie kell. Hiába fáj mindez nekem, el kell, temessem jó mélyre, amíg csak lehet. Úgy érzem meg kell tennem, annak érdekében, hogy ne omoljak össze, most, hogy már lassan itt a vég. 

- Húzz az utamból! Nagyi! – kiabáltam, miközben próbáltam átverekedni magam, Adam mellett. Merthogy még engem sem akart beengedni. – Eressz be! – förmedtem rá. Adam felemelte a kezét, és a vállamnál meglökött egy kicsit. Egy két lépést hátra tántorodtam. Megint éreztem azt, amit akkor, mikor legutóbb megütöttem. Dühöt! Csak most sokkal többet, mint akkor. A kezem ökölbe szorult. A körmeim a bőrömbe mélyedtek. Bár ugyan ezt éreztem volna egy órával ezelőtt. A kezem lendült, és már nem sok kellett, hogy odaérjen, a csuklómat, megragadta egy kéz. Oldalra fordultam, és tudtam, hogy kit fogok meglátni. Justin, csak nézett rám, de nem mondott semmit. Ehelyett, jobbra-balra ingatta a fejét.

- Mi ez a lárma? – hallottam, meg a nagyi hangját. Átnéztem Adam válla felett, aki szinte össze volt rezzenve. Ha nem tudnám, hogy nem fél semmitől, akkor azt hinném, hogy megijedt tőlem. A nagyi mellett megláttam Baz-t is. Bevillant az a kép, ahogy B ott fekszik véres arccal a hóban, és azt kiabálja, hogy szaladjak. Bíztam benne, hogy már nem ott van, hanem már messze onnan. – Adam kérlek te is csatlakozz a teremben a többiekhez. Fontos bejelenteni valóm van! – jött a nagyi felénk, és közben beszélt. Adam hátra nézett, de nem moccant.

- Mrs. – a nagyi nem várta meg mit mondott volna, a szavába vágott.

- Adam Flynn, amíg én vagyok itt a rangidős vadász, addig azt csinálja, amit mondok. Nincs apelláta! – mikor Adam elé ért, oldalra lépett, hogy vadásztársa könnyedén elférjen mellette. Adam, még rám nézett egy bosszúsat, már nem volt rémület az arcán, aztán elindult.

Mikor a nagyi levette a szemét a ház belsejébe tartó Adam-ről, ránk nézett. Vagyis inkább azt mondanám, hogy a kezemre nézett, amit Justin még mindig fogott. Már magam mellett logót, de Jus nem eresztette el. Most, hogy a nagyi azt kezdte kémlelni, elvette, és teljes testével a nagyanyám felé fordult.

- Történt valami? – kérdezte, és közben Justin-ről, rám nézett.

- Anne. – csak ennyit mondtam. Nem bírtam többet mondani. Már mint, bírtam volna, de akkor csak könnyek segítségével. Az előbb pedig megfogadtam magamnak, hogy eltemetem magamban az érzéseket, amik Anne felé irányulnak. Vegyes érzelmeimet. Van bennem bosszúság, düh, harag, gyűlölet, undor, csalódás, fájdalom, félelem, szenvedés, szinte fel tudnám sorolni az egész érzelmi skálát, de akkor itt ülnénk hajnalig. Legalább az utolsó négy érzelmet, temessem el iránta. Csak azt az utolsó négyet!

- Történt valami a barátnőddel? – erre a kérdésre lepillantottam a földre. Most tényleg az a szándéka a nagyinak, hogy sírni kezdjek.

- Ő az áruló. – hallottam meg Justin hangját. Szerencsém, hogy ott volt mellettem, és nem nekem kell elmondanom. – Egész eddig Davon mellett állt. Az éjszaka folyamán, rá támadt Erin-re és Aiden-re. Csapdát állítottak, amibe belesétáltak. – magyarázta Justin, amire Baz felkapta a fejét. Kijött az ajtón, és körül nézett. Aztán rám pillantott.

- Hol van B? – lelkiismeret-furdalás. Már csak ez hiányzott.

- Mikor mi oda értünk, én bementem a házba. B, B viszont kint maradt. Mire kiértem nem volt ott, egy bokor mögött találtam, meg. Jól volt. – vágtam rá hirtelen. Úgy éreztem túl magyarázom ezt a dolgot. – Már gyógyulásban volt. Azt mondta már tudják, hogy itt vagyok, és, szaladjak.  

- Te ott hagytad, sérülten? – förmedt rám.

- Menekülnöm kellett. – csak ki kellett mondanom, és már rögtön éreztem, hogy ez önzőség. Nem csak az én életem a fontos, hanem mindenki másé is. Sok ember halt meg miattam, és hiába akarok tenni ellene, mégsem csinálok soha semmit.

- Csak magadra gondolsz! – már csak az hiányozna, hogy elveszítsem Baz barátságát. Tudtam, hogy igaza van. Elég nagy probléma, hogy ez csak most tudatosodik bennem.

Ide jöttem, hogy megkeressem a barátnőm gyilkosát, és  ehelyett, még több gyilkolás történt, csak is miattam. Nekem kellett volna meghalnom, és talán azok az ártatlan életek, nem hunytak volna ki.

- Ahogy hallottad, B mondta neki, hogy meneküljön. – kelt a védelmemre Justin.

- Akkor sem kellett volna magára hagynia! – förmedt rá Justin-ra.

- Elég! – lépett elő a nagyi. – Senkit nem hagyunk hátra. – ezt már akkor mondta, mikor engem nézett. – Összeszedek két csapatott, és indulunk.

- Grant-ék, harcba szálltak velük. – szólt Justin.

- A csapataim, pedig segíteni fognak nekik. – mondta. – Hivatalosan is egyességet kötök Grant-el, és veletek. Beleértve, B-t is. – nézett Baz-ra. – A vadászok hatvan százaléka beleegyezett az alkuba. A többinek pedig bele kell törődniük. – erre vártam már, de most, hogy így kijelentette a nagyi, örülök, csakhogy nem tudok igazán boldog lenni. – Várjatok, itt felkészítem a csapataimat. Baz. – mondta a nagyi, és Baz-t magával hívva visszamentek a házba.

- Lassan megkedvelem a nagyanyádat. – szólalt meg Adien.

- Sajnálom, de én nem. Rossz emlékeim vannak róla, ahogy erről a házról is. Meg amúgy is marja ez a rohadt sisakvirág, a torkom. Ideges leszek tőle. – magyarázott Erin. Ő volt. Ő volt az egyetlen, aki nekem köszönheti az életét. Kiszabadítottam, még anno. Az első, és egyetlen a listámon, aki nekem köszönheti az életet. A másik listámon pedig már van pár név, és lehet, hogy az elmúlt egy órában, ez gyarapodott.

- Tényleg önző lennék? – jött ki a számon.

- Dehogy. Csak véded a saját életed. – Justin elém állt, és megfogta a kezem.

- Ez önzőség! – kaptam ki a kezem az övéből. - Miattam halnak meg az emberek, de én nem is gondolok rájuk, csak arra, hogy én megúszhassam. – keltem ki magamból. – Ti is itt álltok, ahol a legtöbb sisakvirág van. Mindenkit a halálba kergetek. – a mondatom végén, lehajtottam a fejem.

- Ne csináld ezt! Ne törd össze magad legbelül. Tudom, hogy mindez mennyire nehéz, de ne most kezdj el vitatkozni saját magaddal. Véget vetünk ennek, és te és én elmegyünk innen! – magyarázta, miközben most az arcomat fogta két tenyere közé. Már nem tudtam, hogy miért csinálja ezt. Már rég ott hagytam volna saját magam.

- Miért vagy még mindig velem? – néztem fel rá.

- Mert, szeretlek! – valahol legbelül tudtam, hogy ez lesz a válasza. Csakhogy ezt sem nagyon értettem már.

- Miért?

- Mert én tudom, hogy ki vagy! – ez lenne az, amit bővebben kifejthetne, mert én lassan már nem fogom tudni. Normál ember voltam addig a napig, amíg be nem tettem a lábamat Stanwood-ba. Azóta már nem tudom, hogy ki is vagyok, vagy kinek kéne lennem. Talán vadásznak kéne, de hiába minden, sose leszek olyan, mint Eric vagy Mrs. Woods volt. Wilson vagyok, Hetty Wilson unokája. Erősnek kéne lennem. Talán az is voltam, de ez mára már megváltozott. Ma már csak a düh, ami némi erőt ad. Zoe Wilson voltam, de már nem tudom, hogy az akarok- e lenni. A lány, aki nap, mint nap visszabámult rám a tükörből, már csak halvány másom. Bármi is történjen, a következő, napokban vagy hetekben ez a név már csak egy megbélyegzés lesz számomra.

- Remélem mindenki megértette, amit mondtam. – hallottam meg a nagyi hangját. Justin elengedte az arcom, és hátra fordult. A nagyi és Baz mögött szinte egy egész hadsereg vonult. Odébb állva az útból, a nagyi, és Baz csatlakoztak hozzánk, amíg a többiek levonultak a lépcsőn. Voltak, akik rosszalló tekintettel néztek ránk, de volt olyan is, aki egy halvány mosolyt lövellt felénk. Mint például Romy, aki meg is állt mellettem, Dale-el együtt. Ő volt az a lány, akinek az arcán semmi érzelem nem mutatkozik. Vajon legbelül is ilyen?

Mikor mindenki leért, a nagyi a lépcsőhöz állt, és beszédre nyitotta a száját.

- Ahogy mondtam. Raul indulj, és nézz szét a környéken. Aztán ha végeztél, tartsd szemmel a házat. – mondta. Lenéztem rá. Raul-al azóta nem beszéltem, mióta megláttam a nagyit pont ugyan ezen a helyen. Bár akkor sem beszéltem vele, csak ő utasított arra, hogy álljak fel, mert megyünk. Akkor azért rostokoltam a földön, mert Marko mellett gubbasztottam, mikor egy farkas, belé vájta a karmait. Ez még mindennek a legelején volt. – Dale, Romy a házban maradtok – a nagyi szünetet tartott, és rám nézett. – Zoe-val együtt. – ez már nem volt meglepetés számomra. Már tisztában voltam azzal is, hogy csalódás vagyok, a nagyi szemében. Lehet, hogy nem mondja ki, de bizonyára így van. Nem ellenkeztem. Hisz annak semmi értelme nem volt. - Akik velünk tartanak, azok minden szavamra figyelnek. Megkeresünk egy lányt, aki farkas. Nem tudom, hogy harc folyik-e még ott, de ha igen, akkor mindenki, csak akkor támadjon, ha megbizonyosodott róla, hogy nem Grant falkája tagja. Világos voltam? - nem szólt senki, mint általában. Csak a fejüket rázták. - Akkor indulás! - a nagyi ekkor odafordult hozzánk, és így szólt. - Te, és a barátaid is velünk jöttök. Mutasd az utat, és ha megkérhetlek, tartsátok szemmel, Adam csoportját. - Adam felé néztem. Háttal állt nekem, és valamit mondott, Marta-nak. Észre se vettem őt. Marta, legyintett egyet Adam-nek, és ott hagyta.

- Szemmel tartjuk! - most, hogy tudtam nem marad itt velem, Justin felé fordultam. Tudtam valamit, amit ő nem. Most már nem volt ott a fejemben, hogy bármit is hozzáfűzzön vagy megcáfoljon. Elhatároztam magam! Minden bizonnyal, ezt már sokkal régebb meg kellett volna tennem. Eddig rossz döntések sorozatát hoztam. Talán ez is egy rossz döntés lesz, de talán a legjobb, amit megtehetek, érte és, mindenkiért.

Magamhoz húztam, és megöleltem. Nem érdekelt ki mit gondol, szeretem, és ezen ők sose fognak tudni változtatni.

- Maradj bent a házban. Ott biztonságban leszel. – súgta a fülembe. Nem válaszoltam rá. A biztonság, mint fogalom, már teljesen semmisé vált. Amíg Davon él, addig nincs olyan, hogy biztonság!

- Mindenki indulás! – utasította őket a nagyi még egyszer. Justin-al elváltunk egymástól, de még mélyen egymás szemébe néztünk. Az a tény, hogy lehet, soha nem látom már, a döntésem miatt, arra sarkalt, hogy adjak neki egy utolsó csókot. Még ha ő nem is tudja, hogy az lesz. Megragadtam a tarkóját, és magamhoz rántottam, pont, mint az előbb. Mindent bele adtam ebbe a csókba. Az elmúlt időt, azokat a hónapokat, amiket együtt töltöttünk. Ami bár nem volt olyan sok, de ha szerelmes vagy, akkor az is nagyon sokat számít. Máig emlékszem az első találkozásra. Voltam olyan kecses, hogy neki vágjam az ajtót, annyira, hogy még az orra vére is eleredjen. Az ember azt hinné, hogy ezt már nem is lehet tetézni. Nekem majdnem sikerült. Második találkozás? Hm, nem is tudom, a strandon, összeütköztünk, persze miatta, és eléggé földnek döntöttem. Persze, nem vérzett sehol, szóval azt a találkozást szerencsésen megúszta. Úgy érzem, most így utólag, hogy ezt a dolgot nem szúrtam el. Pedig az elején nagyon azt hittem. Most viszont már, nem is tudom, mi lenne velem, ha nem botlok Justin-ba. Örülök, hogy becsapódott az életembe! Szánk cuppanást hallatott, mikor elváltunk egymástól.

- Én is szeretlek! – jutott eszembe a pillanat, mikor pár perccel ezelőtt ezt mondta nekem. Akkor nem viszonoztam, most viszont igen.

- Miért? – elmosolyodtam. Mondhatnék sok mindent.

- Azért mert, olyan jó belépőd volt az első találkozásunkkor. – ekkor nevetni kezdett. Milyen rég láttam, már ezt. Olyan jó volt, nézni, hogy boldogság töltött el.

- Azóta se vérzett úgy az orrom. – mondta, egy mosoly közepette.

- Ideje indulni. – szólalt meg mögöttem a nagyi. Justin homlokon csókolt, és elindult. Mikor elment mellettem, még utána kaptam. Megfogtam a kezét, és ezt mondtam.

- Szeretlek, és ehhez nem kell semmilyen indok!    

15 perc múlva

  A csigalépcső utolsó fokán ültem, és magam elé meredtem. Dale és Romy, a bejárati ajtó mellett álltak. Még nappal volt, de ez a ház mindig is sötétebb volt, a kelleténél. A fejem felett egy lámpa izzott. Azt néztem, mikor eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem. Felálltam, és a lányokra néztem.

- Felmegyek. Átöltözök, valami melegebbe. – mondtam.

- Veled menjek? – kérdezte Romy, és már el is indult felé.

- Felesleges. – vágtam rá. - Pár perc és itt vagyok. – azzal megfordultam, és felmentem a csigalépcsőn. Mikor felértem a tetejére, megálltam. A folyosó mintha most sokkal hosszabbnak tűnt volna, mint eddig bármikor. A plafonon itt is égtek a villanykörték. Egészen az én szobám ajtajáig, ami a folyosó legvégén volt, pont szemben. Mikor elindultam, mintha a végtelenbe sétáltam volna. Mintha nem egyre közelednék a szoba felé, hanem egyre távolodnék. Mindig is hosszúnak tartottam ezt a folyosót, csakhogy most jöttem rá, hogy mennyire az. Most, hogy figyeltem, észrevettem.

Odaérve, lenyomtam a kilincset, és ugyan az a látvány fogadott, ahogy itt hagytam. Ez az a nap volt, mikor Anne Stanwood-ba jött. Mikor Grant fel akart idegesíteni.

Az ablakon besütött a fény, így nem kellett itt is lámpát oltani. Az íróasztalhoz léptem, kinyitottam a fiókját, egy tollat, és egy papírt remélve. Most nyitottam ki legelőször. Szóval, nem tudtam, hogy mit fog rejteni, de mikor kinyitottam, csak egy kicsit éreztem szerencsésnek magam. Pont az volt benne, amire szükségem volt. Négy golyóstoll, és egy köteg A4-es papír. Kivettem mind a kettőből egyet, kihúztam a széket, leültem, magam elétettem a papírt, megnyomtam a toll végét, amiből egy kattanás hallatszott. Az asztalra tettem a kezem, és írni kezdtem. A gondolataimat, amik nemrég a fejemben formálódtak meg, vetettem a papírra. Csak írtam, és írtam, ami csak jött. Nem tudom, hogy egyáltalán valaha is a kezébe kerül-e, de ha igen, akkor remélem, megfogadja, és tényleg boldog lesz. Nem akarnám, hogy egész életében miattam bánkódjon. Bár talán hiba volt, hogy összetalálkoztunk, de ha az is, én újra és újra megtenném! Pár könnycsepp kiesett szemgödrömből, és rá hullott a lapra. Nekem fájt a legjobban, mert tudtam, hogy mi fog következni. A döntésem, alapján, hamarosan, elhagyom ezt a világot, és a koromfeketeségbe kerülök. Illetve, magam sem tudom, hogy hová. Talán van menny és pokol, de nem lennék benne biztos, hogy a mennyben lenne az én helyem.

A lap aljára, egy „csókol Zoe” került. A papírra dobtam a tollat, és felálltam. Beletúrtam a hajamba, és rádőltem az ágyra. Csak ez az egy választás van. Nincs más választásom. Biztos vagyok benne, hogy Davon-t már hiába keresik, nem fogják megtalálni. Lehet, hogy már akkor meg tudott lépni, mielőtt Grant elért volna hozzá. Feleslegesnek érzem, ezt a nagy csapatot, amivel elmentek. Davon engem akar, és már eléggé a bögyében lehetek. Engem kereshet, és ha megtalált, csak egy dolgot fogok neki mondani.

Most már csak egy dolgot kell tennem. Elterelni, a lányok, és Raul figyelmét, feltéve, ha visszaért. Felkeltem az ágyról letöröltem a könnycseppjeimet, aztán a szekrény elé álltam. Kivettem pár ruhadarabot, hogy átöltözhessek, ha már ezért jöttem fel. Mikor végeztem, ránéztem az asztalon lévő papírdarabra. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb. Ha elolvashatná ezt a levelet, vagy az, ha nem. Oda kaptam a laphoz, és összegyűrtem.  Nem tudtam döntésre jutni, így belegyömöszöltem a zsebembe. Ekkor jött egy sikoly. Az ajtó felé kaptam a fejem, és azon nyomban elindultam. Nem lehet. Nem jöhetett ide. – mondtam magamban. Ahogy kiléptem a szobából a lámpák kezdtek kialudni. Még egy visítást hallottam, egy nagyon fájdalmas visítást. Rohanni kezdtem a folyosón, miközben a fények aludtak ki.

A folyosó végéhez, érve, minden fény kihunyt. Lerongyoltam a lépcsőn, de közben fogtam a korlátot, hogy nehogy véletlenül most guruljak le rajta. Bár láttam, mert nem volt korom sötét, de azért jobbnak tartottam. Mikor leértem a lépcső aljához, a bejárati ajtónál álltak. Romy a falnak taszítva állt, a vele szembeni fickó, akit még soha nem láttam, pedig felkarját a torkához nyomta. Képletesen sarokba szorította, ahogy Dale-t is. Ő, hason hevert a földön, és Trent, akit már ismerek, a lábát Dale tarkójának nyomta. Trent szeme hátborzongató volt. Érdekelt volna, hogy mi történt vele. Mikor Davon-ra tévedt a tekintetem, széttárta a karját, és elmosolyodott.

- Azt hitted megállít a sisakvirág? Bár bevallom, kezdi zavarni az ingereimet, de azért még nem fogok belehalni. – visszaejtette maga mellé a kezeit, és egy lépéssel közelebb jött. Most, hogy már úgy álltam vele szemben, hogy tudom, mit akarok, így szóltam.

- Engedd el őket! Engem akarsz, nem? – magabiztosan szólaltam meg. Még magam is meglepődtem.

- Hoppá, csak rájöttél a végére. – ismét felemelte a kezét, és tapsolni kezdett. Kigúnyolt, ami bevallom egy cseppet sem tetszett.

- Itt vagyok! Ölj meg! A többieket pedig hagyd békén! – sóhajtott egy nagyot, lehajtotta a fejét, és mikor visszaemelte, jobbra-balra ingatta a fejét.

- Te mindig a legrosszabb idő választod. Egy órával ezelőtt alkalmas volt rá az idő, most már nem az. Még nem az. – javította ki magát. Sosem értetem, mi ez az idióta játék, amit űz. Úgy tűnik, nem most fogom megérteni. – Most viszont, magammal foglak vinni. – meresztette rám a szemét, aztán Romy-ra majd Dale-re nézett. – Fiúk, rájuk nincs szükségem!

- Ne! – ordítottam, és rohantam, hogy meg védjem a társaimat. Pár lépés után, éreztem, hogy egy ütés találja el a fejem. Arccal előre borultam, és elájultam.

 

…

 Nem voltam teljesen magamnál. Azt tudtam, hogy valaki a karjában fog, de nem láttam az arcát. Csak a havat láttam, és vércseppeket, amik a fehér talajra hullottak. Lüktetett a fejem, és a szemem, még most is lecsukódni kívánkozott. Mást nem tudtam tenni, így visszacsuktam, és talán elaludtam, de inkább az elájulásra szavaznék.

Órákkal később

 - Nézd, ébredezik. – hallottam meg egy hangot, ami elég közel volt hozzám. Megmozdítottam a kezem, és a fejemhez nyúltam.

- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Romy-val találtam szemben magam. Arcán volt pár lila folt, és vérnyom.

- Davon. – kezdte, de ekkor minden eszembe jutott.

- Már emlékszem. – mondtam. Davon eljött értem, és mikor neki akartam támadni, hogy megvédjem a lányokat, valaki leütött hátulról. Lassan felültem, és ismét megszólaltam. – Dale, hogy van? – kérdeztem.

- Dale, megszökött. Akkor szereztem ezeket. – mutatott az arcára.

- De akkor kihez beszéltél? – kérdeztem.

- Hozzá. – mutatott a hátam mögé. Még mindig fogtam a fejem mikor hátra fordultam. Ebben a szobában, vagy mi is volt ez, egyetlen egy ablak volt, amin rácsok voltak, és ott jött be rajta némi fény. A beton falnak dőlve láttam egy alakot. Ellökte magát a faltól, és előre jött egy lépést. Akkor a fény elért a lábától a nyakáig. Csupa vér volt. Jobb keze az oldalánál lógott, a másik pedig behajlítva a hasánál. Mint akinek eltört a keze. A bal kezének nem láttam a többi részét. Ekkor jöttem rá, hogy ki is ő. Még egy lépést előrébb jött, és az arcát látva lettem biztos magamban. Csak egyszer találkoztam vele, és eléggé, bepöccentem rá, mikor rájöttem, hogy mit csinált a kishúgával, Spencer-el.

- Alec?

57.fejezet

 Sziasztok! Nem is tudom mivel kezdjem. Eddig mindig azzal kezdet, hogy bocsánatot kértem amiatt, hogy ilyen sokáig várnotok kellett a fejezetre. Viszont most sem tudok márt tenni. Bocsi, de az időm egyáltalán nem engedte, hogy egy értelmes, nem összecsapott munkát hozzak nektek. Most viszont sikerült írnom, amit egy kicsivel lejjebb már olvashattok is.:) Mint általában nálam megszokhattátok, hogy nem rövid részeket írok, ez sem lett az. Bár írhattam volna többet is, de úgy érezem ez most pont elég lett. Most minden kiderül! Nem lesz nagy meglepetés, de remélem, hogy tetszik majd. Egy dolgot pedig még mindig nem tudtam eldönteni. Így gondolkoznom kell még! Nem tudom, hogy a következő fejezet, mikor érkezik, de remélem várni fogtok rá. Remélem most is megérte várni. Nem is írok már semmit.:) Olvassátok, aztán írjatok, hogy tetszett! Puszillak titeket!

~Ann.xd 

Nyugodtságot éreztem, ami csak másodpercekig tartott. A következő pillanatban, hátamba éles fájdalom nyilallt, és arccal a hóba borultam. Aztán megmarkolta valaki a kabátomat, és felrántott. A szemembe került hó miatt, csak homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Justin-ék megálltak. A torkomra kerülő kéztől, egyből tudtam miért.

- Megvagy! 

 - Megvagy! – a hang, amit soha nem fogok elfelejteni. Ő volt az!  Davon. A legutóbbi találkozásunkkor beégett a fejembe a hangja. Bárkié közül felismerném. Pislogtam, amennyire csak tudtam, hogy tisztán lássak végre. Mikor visszanyertem látásom, és egy kicsit oldalra fordítottam a fejem, Davon ismét megszólalt. – Annyira örülök, hogy ennyien összegyűltünk ezen a csodaszép napon. – mondta, de közben esze ágában nem volt elengedni a torkomat. – Zoe, te nem így gondolod? – kérdezte, és közben a már oldalra fordított fejemhez hajolt. A szemem, az arcán lévő hegen állt meg. Mindez, azt mutatta, hogy ő is sebezhető. A sisakvirágtól, annyira lesz sérülékeny, mint egy átlagember. Csak egy gond van, honnan szerzek most farkasölőt. A vadászokra lenne, most szükségem. Ha magam akarom befejezni.

- Tévedsz, ha azt hiszed, nyerhetsz! – néztem a szemébe. Nem akartam, hogy azt higgye, azért mert per pillanat simán megölhetne, feladtam. Hisz ez nem így van. Amíg a szívem dobog, nem adom fel!

- Mindig is én álltam nyerésre! Azt hittem okosabb vagy Zoe Wilson, és ezt könnyedén kikövetkezteted. – mondta ezt mind gúnyos hangon.

- A kocka fordulhat. – bizakodó voltam. Bíznom kellett abban, hogy minden fordulhat, a mi javunkra.

- Vicces, hogy ennyire próbálsz hinni a győzelemben. Már rég megölhettelek volna, de úgy gondolom, hogy még borzolom a kedélyeket. – rémisztő mosoly jelent meg az arcán. Nem fogok hazudni, megijedtem. - Nézd, csak ki van még itt velünk. – visszafordítottam a tekintetem magam elé, és Justin-ékra néztem. Grant keze Justin vállán nyugodott. Mintha visszatartaná. Viszont nem mozdultak egy tapodtat sem. Mindez Davon nyakamra szorított keze miatt lehetett. Talán ha elindulnának felénk, akkor a torkomat azonnal kitépné. Mivel Davon fordult, így kénytelen voltam, én is. A hátunk mögött, ott volt a falkája. Kapkodtam a tekintetem, mikor megláttam Trent-et. Máshogy nézett, ki mint legutóbb. Mikor megölte Marko-t. A bal szeme vérvörös volt. Szinte nem is látszódott az eredeti színe, és a fehér része sem. A szemöldökétől, az arca közepéig, egy vágás csúfította. Már be volt neki gyógyulva, de valami brutálisan nézett ki. Ilyen sebet csak a sisakvirág folyadék hagyhat. Viszont nem tudok olyanról, hogy mostanában támadás ért volna valakit a vadászok közül. Leszámítva a két halott emberünket. – Ott is van. – mondta Davon, és a szabad kezével, abba az irányba legyintett. A tekintetem levettem Trent-ről, és abba az irányba néztem, ahová mutatott. Bár ne tettem volna. Bár ne néztem volna oda. Ott állt velem szemben, és csak mosolygott. Nem kellett csak egy másodperc, hogy rá pillantsak, és rögtön tudtam. Eddig miért nem vettem észre? Egyáltalán miért tett ilyet? Miért áll ott köztük, mint, aki oda tartozik?     

- Színészetből, ötös! Igaz, Davon? – szólalt meg. Hangjában a gúnyt véltem felfedezni.

- Meg kell hagyni, jól játszod a szereped. – válaszolt neki.

- Szerep? Mégis milyen szerep? – fakadtam ki, a rövid társalgásuk után. Vagy talán van rá egy jó magyarázat, hogy mégsem ő az. Talán, mindjárt fordul a kocka, és kiderül, hogy csak átverte Davon-t. Vagy talán be kéne látnom, hogy a hozzám közel állók árthatnak a legtöbbet.

- Most elárulva érzed magad? – kérdezte Davon még mindig gúnyos hanglejtéssel. – Faye, vedd át! – lökött át egy másik farkas karmai közé. Szint úgy a nyakamon kapott el. Egyáltalán nem érdekelt, hogy még mindig szorul a kéz a nyakamon. Most csak az érdekelt, hogy miért történt mindez.

- Mért tetted ezt? – kérdeztem. Ez volt az a kérdés, amit mindenki feltenne egy ilyen helyzetben. Miért, miért, miért?

- Önérdekből! – vágta rá. Davon oda sétált mellé, átkarolta a vállánál, és beszélni kezdett.

- Szövetkezet velem, hogy megkaphassa azt, amit akar. Csakhogy ez egy kicsit elhúzódott. Mindez, miatta. – mutatott a hátam mögé. Meg se kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam Justin-ra mutat. – Ha ő, nem hősködik, most nem itt állnánk. Viszont azt is be kell, valljam, hogy mikor megtudtam, hogy ki is vagy, annyira boldog lettem, mint még soha. Gyors halált szántam, egy olyan valakinek, aki azt sem tudta, hogy ki is valójában. Viszont jobb lett ez így, hogy játszadozhattam veled. – így reagáltam a hallottakra.

- Bazd meg! – mondtam Davon-ra nézve. Azt hiszi, Istent játszhat. Azt hiszi, hogy minden az ő kezében van. Talán most ezt igaz, de nem lesz ez mindig így.

- Nem beszélünk ilyen csúnyán. – elengedtem Davon szavait a fülem mellett. A keze alatt lévő személyre néztem. Tőle akartam választ kapni. Nem csak egy szót. 

- Mégis mit akarsz te tőle? Ez egy pszichopata, állat. – mondtam.

- Erőt, gyors öngyógyítást, hallást, látást. – ezek a szavak mind csak egyre utaltak.

- Te azt akarod, hogy átváltoztasson. – mondtam ki. – Miért akarod te ezt?

- Mióta tudom, hogy valóban léteznek onnantól kezdve. Mikor kicsi voltam a nagyapám mesélt, alakváltós emberekről. Aztán, mindig azt mondta, de ez csak egy mese. Csakhogy én megtaláltam őket. Ez nem egy mese! – látszott rajta, hogy elmerengett, de aztán visszanézett rám. - Az ára annak, hogy átváltozhassak, ti voltatok. Riley és te. Viszont most már csak te!

- Ki vagy te? – kérdeztem. Mindig is tudtam, hogy Anne nem a legjobb ember a világon, de azt, hogy képes a saját barátaival ilyet tenni, azt a legrosszabb rémálmomban nem gondoltam volna.

- Mindig is ilyen voltam. Sosem érdekelt más. Ti sem érdekeltetek soha. Mondhatsz önzőnek, de ez vagyok én! – mutatott magára. - Ne mond nekem azt, hogy sosem gondoltál bele, milyen lehet olyan erősnek lenni, gyorsabban gyógyulni, mint egy átlagember, hallani, amit mások nem, és látni. Ez egy ajándék, amit csak az olyanok kapnak meg, akik adnak is érte valamit. Adtam. Én, adtam! – kiabálta el magát a végén. 

- Riley-t adtad érte! – kiabáltam én is. – Azt, aki mindig melletted állt. Barátok voltatok. Mind azok voltunk! – legszívesebben elsírtam volna magam, de nem volt szabad. Nem akartam a leggyengébbnek mutatkozni.

- Elég a cica harcból. – szólalt meg ismét Davon. – Faye, hozd közelebb. – még mindig Anne-t néztem, ahogy ő is engem, de hirtelen, az a név kezdett el kavarogni a fejemben. Faye. Faye. Faye. Akkor megéreztem a hátamnál, hogy valamivel megbökött. Biztosra tudtam, venni, hogy egy fegyver volt. Ez volt az a pillanat, mikor a kocka fordul. Aztán hirtelen valaki fütyülni kezdett.

- Gyerünk Tracy, most! – kiabálta el magát valaki. Egy nagy durranás, aztán a földön lévő hó a magasba repült. Mindenki a szemét fogta, és hátrált. Faye, elengedte a nyakam, és akkor döbbentem rá igazán, hogy ő nem is szorította annyira, mint Davon. A kezembe nyomta a fegyvert, és hirtelen maga felé fordított.

- Most aztán futás! – nem volt alkalmam, hogy szemügyre vegyem, de ez volt most a legkisebb gondom. Rohanni kezdtem, Justin-ék felé, akik szint úgy tettek. Mikor elértem őket, Jus megragadta a karom, és húzott maga után.

„Justin szemszöge”

  - Mi lesz Alec-el? – kérdezte Spencer, mikor már majdnem Grant-éknél voltunk. Nem igazán tudtam, hogy mit is mondjak neki. Megijeszteni nem akartam, de biztos vagyok benne, ha Davon meg akarja majd ölni meg is fogja tenni.

- Megteszünk mindent, hogy megtaláljuk. – mondtam. Bár fogalmam sincs, hogy igazából mit is fogunk csinálni. Zoe-t védenem kell, ölik a vadászokat, és Alec is. Bár a legfontosabb, akkor is most Zoe! Nem is értem miért hagytam megint egyedül. Jó, nincs egyedül, B vele van, és remélem már, Aiden és Erin is.

Bekanyarodtunk a házhoz, ami konkrétan a legnagyobb volt egész Stanwood-ban. Talán a vadászház szállhat vele versenybe. – Grant! – kiabáltam. Mire elértünk az ajtóig, pont, akkor nyitotta, és állt velünk szembe. – Gond van. – mondtam, és elkezdtem hadarni a történteket. – Davon szemet vetett Alec-re. El is vitte, de valamit hagyott maga után. – a kezemben lévő pulóverembe becsomagolt kezet átadtam neki. Kinyitotta, aztán, mikor meglátta elfordította a fejét, és szitkozódni kezdett.

- Spencer gyere ide. – mondta. A lány oda ment, Grent pedig magához ölelte. Az után rám nézett. – Itt is lenne probléma! – intett, hogy menjek beljebb. Beléptem a folyosóra, és mentem egyenesen tovább, amíg a nappaliba nem értem. Nem volt ott senki, viszont éreztem a vér szagát. Oldalra kaptam a fejem, mikor meghallottam Aiden hangját, amit elég durva szavakat használ.

- Meg fogom ölni azt a ribancot! – a nappali baloldalán jelent, meg mikor leért a lépcsőről. Véres volt az arca, és még pont látni lehetett, hogy az egyik sebe gyógyulásnak indul, aztán eltűnik róla. Ahogy meglátott, rögtön felém sietett.

- Te meg mi a frászt keresel itt? – néztem rá. Úgy volt, hogy a farkas lyukban lesznek. Mikor Erin is lesétált a lépcsőn, mellette Marko-val, a lány szintén véres volt, tényleg nem értettem miért vannak itt. – Úgy volt, hogy a farkas lyukban lesztek. – a fejemhez kaptam. Ezzel most eléggé elrontottak mindent. Zoe, most valami rosszra fog gondolni. – Zoe, oda ment, hogy elhozza Anne-t. – sóhajtottam egyet. – Apropó, hol van?

- Justin! Ő az, az a kis ribanc! – ökölbe szorult, a keze.

- Francba Justin! Az a kurva megtámadott minket. – szólalt meg Erin is. Nem szólaltam meg. Nem tudtam. Fel kellett fognom mind azt, amit mondanak.

- Állj! Anne, farkas? – a szavaik erre utaltak, de Erin hamar megcáfolta.

- Nem. Fejbe vágott egy serpenyővel, érted, egy rohadt serpenyővel. – mondta, és látszott rajta is, ahogy másik barátomon is, hogy nagyon dühösek.

- Engem meg, belökött a sarokba. – szólalt meg Aiden is. 

- Tényleg, Aiden? A sarokba. – mondta, Erin, a szarkazmus királynője.

- Nekem is fájt! – fordult felé.

- Ha az neked fájt, akkor majd legközelebb fejbe váglak egy serpenyővel, és majd kiderül, hogy a te sarokba esésed, amit csak úgy megemlítek már megtörtént párszor anélkül, hogy meglöktek volt, semmi a serpenyőhöz képest. Egy serpenyő! Érted? – fakadt ki Erin. Grant-hez fordultam, mert éreztem, hogy Erin és Aiden harca a fejbe vágott egy serpenyővel, engem meg belökött a sarokba, eltart még egy darabig.

- Ez most komoly? – kérdeztem.

- Úgy tűnik mindegyikünket megvezette. – beletúrtam a hajamba, és még mindig nem tudtam elhinni. Oké, hogy bunkó volt velem, és szint mindenki mással is, de azért tényleg nem gondoltam volna, hogy ő az. – Azt mondták, mire kiértek, addigra már ott várta a falka.

- Davon ott volt? – kerekedett el a szemem. Ha igen, akkor Zoe már a második helyre tart ahol, Davon órákkal ezelőtt járt.

- Nem. Trent viszont igen. – mondta. – Aiden azt mondta elég durva sebhelye lett neki is. – láthatta, hogy nem értem miért, ezért folytatta. – Nem vagyok még biztos benne, de afelé hajlok, hogy Davon megbüntette. Régen, mikor még barátok voltunk, és az egyik falka tag rosszat tett, ő mindig azt mondta, büntessük azzal, hogy bedörzsöljük a kést sisakvirággal, és valahol sebet okozunk neki. Ez által pedig a seb meggyógyul, de örökre ott marad a heg. Davon, első kézből tapasztalhatta ez. – így már teljesen értettem. Durva, amit művel! Viszont, nem éreztem Trent iránt sajnálatot. Megérdemelte, amit kapott, bármi is volt rá Davon szerint az ok.

- Ha nem zavar, hogy közbe szólok, akkor csak úgy megemlítem, hogy én meg őt fogom megölni. - állt mellém Marko. Egyáltalán nem zavart, de valahogy nem érdekel, hogy kit akar megölni. Mind tudtuk, hogy Trent hibája, és részben Spencer-é, hogy farkassá vált. Viszont, ahogy látom, már kezd vele megbékélni. A kabátom belső zsebében rezegni kezdett a telefonom. Kivettem, és a Ralph, nevet írta ki. Még amikor a Shadow-ban, beszéltem vele, akkor cseréltünk számot, a biztonság kedvéért. Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem.

- Szedd össze a barátaidat. Tudjuk, hol van Davon! – szólalt meg rögtön. – Gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok, arra a helyre, ahol a barátaidat megtámadta a falkája. – hadarta. Hátra fordultam, és a már felém néző Erin-re és Aiden-re tekintettem. Jól tudtam, hogy hol is van az a hely, ahogy azt is, hogy ki ment oda most.  

- Miért pont oda? – kérdeztem. Reméltem, hogy nem azt fogja mondani, amit egyáltalán nem akarok hallani.

- Mert Davon itt van. – az Isten verné meg. Pont ez az, amit nem akartam hallani.

- Zoe, oda megy, egy farkas lánnyal! – mondtam.

- Várj! – mondta. - Daisy, gáz van. – ezt minden bizonnyal már nem nekem mondta.  

- Mi az? – hallottam meg egy másik hangot a vonal végén. Egy lányét.

- Zoe, ide tart, egy farkas csajjal. – mondta neki Ralph.  

- Akkor ezért várnak itt. Tudják, hogy eljön a besúgó barátnőéjért. Tracy, remélem hoztál sisakvirág bombát. – nevetést hallottam, aztán egy újabb női hang.

- Viccelsz velem, az egész készlet nálam van. Már csak arra vár, hogy megkínozzon pár farkast. – minden bizonnyal ez lehetett az a Tracy. Sisakvirág bomba? Ilyenről sem hallottam még.

- Mond meg neki, hogy bármi lesz, ne álljanak, olyan közel a falkához! – mondta Daisy valószínűleg nekem üzenve.

- Hé, remélem hallottad. – szólalt meg Ralph.  

- Igen, hallottam. – Grant-re néztem, és minden bizonnyal ő is, így elkiabálta magát.  

- Mindenki hozzám! – csak ennyit kellett mondania, és már meg is hallottam a cipők dobogását.

- Sietünk! Addig… - kezdtem bele, de közbe szólt.

- Vigyázunk rá! – fejezte be, aztán letette. Visszaraktam a zsebembe a telefont, és oda mentem Grant mellé, aki már nagyban beszélt a falkájához.

- Ezt Alec-ért is tesszük! Mindenki mellettem marad, amíg nem szólok. – kiabálta, aztán Marko felé fordult, aki mellett ott állt Spencer. – Ti ketten itt maradtok!

- Mi van? – lépett előre Marko.

- Jól hallottad. Itt maradsz! – parancsolta Grant.

- Nekem is mennem kell. – mondta, idegesen. – Már tudom uralni.

- Nem érdekel, te mit hiszel. Ha úgy látom én is, akkor majd velünk jöhetsz. Most még bármikor elveszítheted a fejed. Itt maradsz, és szólsz Zoe, nagyanyjának. – Grant ezzel le is tudta a vitát. Marko-nak persze ez egyáltalán nem tetszett. Viszont, Grant-nek teljesen igaza volt. Nem kell, hogy eluralkodjon rajta a farkas, és az első élő embert akarja megölni. Aki Zoe lenne.

- Justin, ahogy Zoe, velünk lesz, te elviszed egy biztonságos helyre. – fordult felém.

- Mégis hová? Más sehol sem biztonságos. - se a házunk, se a farkas lyuk, sőt még ha ide is hoznám, akkor sem lenne biztonságos. Davon minden helyet ismer.

- A vadászház. Az körbe van véve sisakvirággal. – szólalt meg Erin.

- Persze, köszi, de azért én is életben akarok maradni. – fordultam felé, arra utalva, ha Zoe-val együtt leszek a házban, akkor engem ugyan úgy gyötörne farkasölő, mint, múltkor. Amikor elbúcsúzni mentem be hozzá. Talán ő észre sem vette, de ha tovább maradtam volna, még talán el is ájulok.    

- Hahó, engem bezárva tartottak. Oda kell menned, ahol én is voltam. Ott nincs farkasölő. – mondta.

- Igaza van. – szólalt meg Marko már nyugodtabb hangon. – Azt a hely egy doboz. Acéllemezek vannak a padlóban, az oldalakon, és a plafonon is. Oda nem szivárog be a sisakvirág, hacsak nincs nyitva sokáig az ajtó. – tudatta velünk, amit még a vadász múltjából tud. – A földbe, a betonon, és a téglák között simán áthatol. Ezért lett készítve, hogy ne nyírjuk ki a farkasokat, ha szükségünk, vagyis szükségük van rájuk. – javította ki magát.  

- Akkor már tudod, hogy hová mentek. – nézett ismét felém Grant. – Aiden és Erin ti is mentek velük. Jobb, ha többen vagytok. – több nem is kellett. Tudtam, hogy nekem mit kell tennem, ezért már el is indultam.

A lehető leggyorsabban futottam most. A hó lelassított ugyan, de nem foglalkoztam vele. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy időben oda érjünk. Nem akartam gondolkozni csak oda akartam érni, hogy lássam végre Zoe-t. Látni akartam, hogy épségben van, és minden rendben vele. Ha most gondolkozni kezdenék, akkor minden féle kép lenne a fejemben, csak az nem, hogy Zoe, egyben van.

Már láttam a házat, nem sokkal később pedig a felénk futó Zoe-t. B még a közelében sem volt, vagyis egyáltalán nem volt sehol. Zoe, felpillantott, és észrevett minket.  Megkönnyülés látszik az arcán. Abban a pillanatban pedig, előbukkant, egy pasas, és olyan erővel vágta magát Zoe hátának, hogy ő arccal a hóba borult. Aztán megmarkolta a kabátját, és felrántotta. Akkor láttam meg Davon-t, amint a pasas a kezébe adja Zoe-t. Megálltam. Mind megálltunk, mikor Davon a karmait Zoe nyaka köré helyezte.

 - Megvagy! – mondta. Lassacskán a háta mögé gyűlt a falkája is. Amit most a legjobban akartam, hogy eluralkodjon rajtam a farkas és széttéphessem Davon-t. Látni, hogy a kezében a lány élete, akit mindennél jobban szeretek, még a rosszabbnál is rosszabb. Ilyenkor kérdezni meg magától az ember, hogy miért nem volt vele a nap huszonnégy órájában, hogy megvédhesse. – Annyira örülök, hogy ennyien összegyűltünk ezen a csodaszép napon. – szólalt meg Davon. Azt az önelégült arcát, egyszer nagyon helyre fogom tenni! – Zoe, te nem így gondolod? – szólt hozzá, és oda hajolt, hogy a szemébe nézhessen. Zoe oldalra fordított fej miatt szemkontaktus alakult ki köztük.

- Tévedsz, ha azt hiszed, nyerhetsz! – hallottam meg Zoe hangját. Lehet, hogy túl gyengének láttam eddig, de most úgy szólt hová, mint, aki egy cseppet sem fél.

- Mindig is én álltam nyerésre! Azt hittem okosabb vagy Zoe Wilson, és ezt könnyedén kikövetkezteted. – mondta el ezt lekezelő stílusban.

- A kocka fordulhat. – szólt ismét Zoe.

- Vicces, hogy ennyire próbálsz hinni a győzelemben. Már rég megölhettelek volna, de úgy gondolom, hogy még borzolom a kedélyeket. – most ismét láttam az arcán az ijedtségét, ami miatt meg akartam védeni, ezért hirtelen mozdultam, hogy oda menjek, de Grant megállított. Kezét a vállamra tette és erőteljesen megszorított. – Nézd, csak ki van még itt velünk. – Zoe ekkor felénk nézett. Vajon mi járhat most a fejében? Mert az enyémben az, hogy csak állok itt, és várok valamire. Valamire, de még magam sem tudom, hogy mire. Zoe, Davon-al együtt fordult. Minden mozzanatukat figyeltem, mikor egy magas barna hajú nő sétált oda Davon mellé. Pont háttal állt nekünk. Egyik kezét a háta mögé rakta, és felénk mutogatott, majd balra felfelé. Mintha mutatni akarna valamit. Aztán bevillant. A beépített ember! Grant-re néztem, aki szintén észrevette, de valószínűleg nem tudta hová tenni. Az, hogy a mi oldalunkról is beépült valaki, az nem lett elmondva senkinek. Arról csak én és Zoe tudtunk. Milyen szerencse. Ha el lett volna mondva, akkor Anne is ugyan úgy hallja, és gyorsan lehullott volna róla a lepel. Nem akartam beszélni, de még suttogni sem. Mivel olyan távolságban vagyunk tőlük, hogy a kiélesített hallásunkat használjuk, biztos, hogy Davon is figyel minden egyes rezzenésre. Nehéz lenne, ha most kezdenénk el barkobázni. Így csak annyit tudtam tenni, hogy a nő felé néztem aztán vissza Grant-re, és bólogatni kezdtem, arra utalva, hogy ő velünk van. Legalább is remélem, hogy ő az. Grant persze összehúzta a szemöldökét, és amolyan biztos vagy benne nézést lövellt felém. Csak biccentettem egyet. Mivel sikerül megértenünk egymást, visszanéztem, de a nő még mindig mutogatott. Ekkor felnéztem. Egy hatalmas havat beborító fenyőn állt meg a tekintetem, mikor megláttam, hogy egy ág megremeg, majd egy kéz kinyúl, feltartja hüvelyk ujját, és visszahúzza. Ez volt aztán a remek búvóhely. Ralph-ék elég tapasztaltak lehetnek. Így, hogy már tudtam ki hol van, kivétel B-t, valahogy már éreztem azt, hogy a kocka fordul. Pont, ahogy Zoe mondta. - Ott is van. - hallottam meg ismét Davon hangját. Oda kaptam a fejem, és ekkor láttam meg, hogy Anne, két fickó mögül kilép. Erin-nek és Aiden-nek is igaza volt, mikor a ribanc és a kurva jelzőket aggatták rá. Nem szó szerint volt az, de egy ilyen helyzetben csak ilyen szavakkal lehet illetni egy ilyen tyúkot. Mosolygott, és egyáltalán nem hatotta meg az, ahogy a barátnője nyakára egy kéz szorult. Nem is tudtam elképzelni, hogy Zoe most ezekben a másodpercekben, mikor tudatosodik benne, hogy Anne a besúgó, mit is érez. Senki nem tudhatja, amíg ilyen helyzetbe nem kerül.           

- Színészetből, ötös! Igaz, Davon? – szólalt meg. Remélem nem durva, ha most azt mondom, hogy legszívesebben oda mennék hozzá, és kitépném a nyelvét a helyéről. Ez a hangnem és ez a rohadt mosoly az arcán teljesen dühbe gurít.

- Meg kell hagyni, jól játszod a szereped. – dicséretként hangzottak el Davon szájából a szavak.

- Szerep? Mégis milyen szerep? – fakadt ki Zoe. Teljesen megértettem a kiborulását.

- Most elárulva érzed magad? – kérdezte tőle gúnyolódva. – Faye, vedd át! – lökte át a nő kezébe, aki már minden bizonnyal velünk van. Ugyan úgy elkapta a nyakát, de valahogy megkönnyebbülésnek éreztem.   

- Mért tetted ezt? – Zoe-t egy cseppet sem tartotta vissza semmi, hogy feltegye ezt a kérdést, amire magam is kíváncsi voltam.

- Önérdekből! – válaszolt. Miközben Davon oda ért Anne mellé, átkarolta a vállát, és beszédre nyitotta a száját.

- Szövetkezet velem, hogy megkaphassa azt, amit akar. Csakhogy ez egy kicsit elhúzódott. Mindez, miatta. – Davon ujja engem talált meg. Jól tudtam, hogy mire gondol. Ha nem megyek vissza Zoe-hoz aznap, akkor Davon tette volna meg, aki nem a kórházba juttatta volna, hanem a hullaházba. – Ha ő, nem hősködik, most nem itt állnánk. Viszont azt is be kell, valljam, hogy mikor megtudtam, hogy ki is vagy, annyira boldog lettem, mint még soha. Gyors halált szántam, egy olyan valakinek, aki azt sem tudta, hogy ki is valójában. Viszont jobb lett ez így, hogy játszadozhattam veled. – játék? Egy rohant játéknak fogja fel azt, hogy mások életét tönkre teszi. Zoe hangosan is kimondta azt, amit én is megtettem volna legszívesebben.  

- Bazd meg! – vágta a fejéhez.   

- Nem beszélünk ilyen csúnyán. – szólalt meg kioktatóan Davon.

- Mégis mit akarsz te tőle? Ez egy pszichopata, állat. – Zoe nem is szólt vissza neki, most már Anne-hez tette fel a kérdéseit.

- Erőt, gyors öngyógyulást, hallást, látást. – sorolta fel mindazt, ami bennem, és minden farkasban meg van. Tehát Anne, farkas akar lenni. Mondjuk találhatott volna egy kevésbé gyilkolás hajlamú farkast is, aki megteszi, amit kér. Bár ez már nem számít.

- Te azt akarod, hogy átváltoztasson. Miért akarod te ez? – Zoe döbbent hangját hallatja.   

- Mióta tudom, hogy valóban léteznek onnantól kezdve. Mikor kicsi voltam a nagyapám mesélt, alakváltós emberekről. Aztán, mindig azt mondta, de ez csak egy mese. Csakhogy én megtaláltam őket. Ez nem egy mese! – jelentette ki. Egy pillanatra elnézett, majd vissza Zoe-ra. - Az ára annak, hogy átváltozhassak, ti voltatok. Riley és te. Viszont most már csak te! – merengett el az utolsó mondatnál. Nem fogtam fel azt, hogy Anne feláldozza a barátait. Nem hiszem el, hogy valaki képes ilyet tenni azokkal, akikkel annyi időt töltött. Persze Davon már más tészta volt. Belőle már mindent kinézek.

- Ki vagy te? – értettem Zoe kérdését. Ezt az Anne-t nem ismerte. Egy barát árulásánál nincs rosszabb.

- Mindig is ilyen voltam. Sosem érdekelt más. Ti sem érdekeltetek soha. Mondhatsz önzőnek, de ez vagyok én! – mutató ujjával magára bökött. - Ne mond nekem azt, hogy sosem gondoltál bele, milyen lehet olyan erősnek lenni, gyorsabban gyógyulni, mint egy átlagember, hallani, amit mások nem, és látni. Ez egy ajándék, amit csak az olyanok kapnak meg, akik adnak is érte valamit. Adtam. Én, adtam! – kiabálta. Igazából sosem beszéltünk soha Zoe-val olyanról, hogy ő farkas akarna lenni. Viszont, hogy kijavítsam Anne-t, ez nem ajándék. Sose volt az, és sosem lesz!

- Riley-t adtad érte! Azt, aki mindig melletted állt. Barátok voltatok. Mind azok voltunk! – kiabálta, de a végén megcsuklott a hangja. Féltem, hogy elsírja magát, ami nem lett volna csoda.

- Elég a cica harcból. – szólt közbe Davon. – Faye, hozd közelebb. – ekkor a nő háta mögött, már nem csak a keze volt, hanem benne egy pisztoly. Észre sem vette, hogy került az oda, de valahogy már nem is érdekelt. A kezét lassan előre húzta. Maga, és Zoe közé. Valószínű, hogy én voltam a legjobban meglepődve azon, hogy senki nem vette ezt észre. Ekkor egy füttyszó hangzott el. A fenyőre kaptam a fejem, és már jött is a hang. 

- Gyerünk Tracy, most! – hangzott el egy már ismerős hang. Ekkor egy fekete ovális dolog, repült ki a fenyőből, és egyenesen Davon falkájának közepébe esett. Robbanás hatására, a hó az ég felé repült, aztán vissza a földre. Ez volt az, amikor végre léphettünk. Amíg Davon-ék játsszák a meglepettséget, addig mi gyorsan elslisszolunk. Csak három lépést tettem meg feléjük, de már éreztem is a sisakvirágot, ahogy belélegzem, és marni kezdi a torkomat. Viszont ennyit még kibírok, ha róla van szó.

Mikor újra megláttam Zoe-t, már felém rohant, kezében a pisztollyal. Ahogy elértük egymást, megragadtam a kezét, és húzni kezdtem.    

56.fejezet

Sziasztok! Jött egy extra hosszú fejezet. Az önkritikám, az ismét megtalált, így most is úgy érzem, hogy tudtam volna jobbat is. Egy olvasóm, kérdezte, hogy mennyi rész lesz még. Azt mondtam nem tudom, de most, hogy megírtam ezt a fejezetet, már tudom, hogy 2-3 bejegyzés vár még titeket. Már most elszomorodok emiatt. Annyira a szívemhez nőtt, ez a történet, hogy hiányozni fog. Nem tudom, hogy ti hogy lesztek vele. Remélem azért szerettétek annyira a blogot, hogy velem szomorkodjatok majd egy kicsit. Viszont még vár rátok pár fejezet. Remélem tetszik majd, és komikat is írtok hozzá. Puszillak titeket!
~Ann.xd

- Nem erről van szó. Eric halott. Justin találta meg a testét. – bökött az előttem álló fiú felé. Rá néztem, és ő bólintott, hogy ez igaz, és hozzá tette.

- Már egy órája halott lehet. Fejbe lőtték. – le kellett, hogy üljek. Mi ez az egész? Ha nem Eric ölte meg Woods, akkor ki? Eric. Ő is halott. Őt ki ölte meg? Istenem. Muszáj eljutnom, a vadászházhoz. Valaki gyilkolni kezdet. Valaki gyilkolja a vadászokat. 

 - Végre elmondja nekem valaki, mi a frász folyik itt! - szólalt meg Anne, és a mondata végén, igen csak megemelte a hangját.

- Majd később. – mondtam, és próbáltam, még mindig halasztgatni az Anne-el való komoly, hazugság mentes beszélgetést.

- Nem, most! – kiabált. – Elegem van a hazugságokból. Tudom, hogy te tisztában vagy azzal mi történt Riley-val. Mond el! Tudni akarom. Tudni akarom, hogy ki ölte meg! – mindenki engem nézett, Anne-el az élen. A többiek, olyan, itt az idő, hogy elmond, pillantásokat lövelltek felém. Rá néztem Justin-ra, aki szintén nézett. Ujjait megéreztem kezemen, amit biztatóan megszorított, aztán a fejével a szobája felé biccentett. Egyértelmű volt az utalása. Felajánlotta a szobáját, hogy ott beszéljek Anne-el, négyszemközt.

 Húsz perccel később, Anne mindennel szembesült. Azzal, hogy Riley, milyen körülmények között halt meg, azzal milyen lény ölte meg őt, és, hogy az éppen rám pályázik. Persze legelőször nem hitte el, ezt az alakváltós dolgot, de miután megkértem Justin-t, hogy változzon át a szeme láttára, már el kellett, hogy higgye. A saját szemének csak hisz az ember. A vadászokról, a nagyanyámról, és arról, hogy én ki lettem, azt is elmeséltem neki. Arra számítottam, hogy sikítva elrohan majd a hallottak után, de nem ez történt. Kértem, hogy menjen haza. Mi volt a válasza? - Te hülye vagy? – Egyértelmű, hogy ezzel mit is akart mondani. Most mindennek a közepébe csöppent, és azzal, hogy nem hajlandó haza menni, sokkal nagyobb galibát okozott nekem. Ezt meg is mondtam neki, nem érdekelte, ami nem volt meglepő.

- Anne, kérlek, a te érdekedben, jobb, ha tényleg haza mész. – próbáltam győzködni, de mivel elég önfejű, lassan be kell, lássam, hogy hiába valók a szavaim.

- Nem. Itt maradok. Riley, nem csak a te barátnőd volt, hanem az enyém is. Ketten fogjuk megbosszulni! – mondta komoly arccal.

- Ez nem jó ötlet. – lépett be a nyitott ajtón Grant. – A bosszú sosem vezet sehová!

- Mert, te olyan okos vagy, igaz? – förmedt rá Anne. – Neked biztos nem ölték meg senkidet. Szóval ne papolj itt nekem. – miért kell ennyire ellenségesnek lenni-e? Igazán befejezhetné már.

- Gyertek be. – hallottam meg Justin hangját a nappaliból. Grant hátra fordult, és azon nyomban kiment a szobából. Több mint valószínű, hogy nem csak a számomra még ismeretlen személyek miatt, hanem Anne miatt is. Észrevételeim alapján, nem sokan kedvelték meg. Azt kell mondanom, hogy nem csodálkozok rajta. Mikor megismertem, akkor még nem volt ilyen. Megváltozott, és nem jó irányba.

- Visszafognád magad egy kicsit? – fordultam Anne felé. Az előbbi Grant-nek címzett mondandójában nem volt igazság. Mivel Grant-nek is megölték egy szerettét. Pontosabban, itt is Davon gyilkolt. Az első áldozata Marilyn Montgomery, Grant szerelme.

- Mégis miért? Ők is olyanok, mint, aki megölte Riley-t. Miért bízol bennük? – valamiért már vártam ezt. Ha valaki annyira nincs tisztában a helyzettel, mint Anne, az csak a rosszat látja, az összes alakváltóban. A jóságot pedig elhessegetik, holott a szemüket is kiböki. 

- Már mondtam. Ők megvédenek bennünket. Már rég halott lennék, ha ők nem lennének. Bízhatsz bennük! – próbáltam meggyőzni, de esélyes, hogy kell, némi idő mire felfogja.

- Megpróbálom visszafogni magam, de azt ne várd, hogy bízzak bennük. – bólintottam, már ez is előre haladás.

- Nem láttátok Eric-et? – hallottam meg kintről. Egyértelmű volt számomra a hang tulajdonosa. Pár lépéssel oda lépkedtem az ajtóhoz, és a bejárat előtt, B és Baz állt. A kabátjukon még meglátszott a hópelyhek zöme.

- Eric meghalt. – szólalt meg Marta. – Woods-al együtt. – mintha csak tudta volna, hogy ott állok a szoba ajtajában, Baz felém fordult.  

- Akkor ezért nem értek vissza időben. Mrs. Wilson elküldött, hogy keressem meg Eric-et. A hóvihartól, viszont, már alig lehet látni. Basszus. – ennél az utolsó egy szónál bal kezével beletúrt göndör barna hajába. Talán most tudatosodott benne, hogy két vadász is meghalt. – Meg kell keresnünk a nagyanyádat. Azt gyanítom, hogy ő még mindig kint van, és nem érdekli a vihar. – mondta.

- Várj, mi? – ijedtem meg. Woods, Eric, és ha én lennék az, aki gyilkol akkor a harmadik. Be sem fejeztem a gondolatomat, visszaléptem a szobába felkaptam a kabátom, és megálltam Anne mellett, aki szintén az ajtóban állt. - Te maradsz, itt biztonságban vagy! – mélyen a szemébe néztem, hogy vegye az adást. Nem bólintott nem tett semmit, csak ott állt, és nézett.

Ez volt az, mikor tudtam, hogy végre azt csinálja, amit mondok. Ezt onnan tudtam, hogy nem kezdett el magyarázni nekem. Most végre befogta a száját, és elfogadta, amit mondok neki. Oda fordultam a többiek felé, és elindultam a bejárati ajtó felé.

- Ki ölte meg őket, Davon? - kérdezte Baz.

- Nem, a beépített embere. – vágtam rá a választ. Tényleg így gondoltam. Mégis ki más tenne ilyet, ha nem az, aki Davon irányítása alatt van. Egy farkas nem lövöldözik, hanem karmol, vagy éppen harap. Woods és Eric is megbízhattak benne, mert elég könnyen végzett velük.

- Várj, Trent-ről már tudunk. – szólalt meg Aiden.                                       

- Van más is. – tudattam velük. Azt kell mondanom, hogy mindenki egymást kezdte el fürkészni. Nem akartam, hogy ez legyen, de mielőtt kimondtam ezt a három szót tudtam, hogy ez lesz. Bárki is legyen az, senki nem gondolná. Ez volt Trent-el is. Bár őt nem ismertem annyira, de azért a fiúk megbíztak benne, ezért engem is rosszul érintett. Mivel most kaptam egy füles Daisy-től, így legalább tudom, hogy nem egy újabb farkas besúgóval kell számolnunk. Most én is körül néztem. Rajtam, Baz-on, Marta-n és Anne-en kívül nem volt más ember a házban. Marko már ki van lőve az ember szó jelentése alól. Marta-ról azért sem tudnám elképzelni, hogy besúgó, mert a saját immár farkas bátyával nem tud megbékélni, mégis, hogy tudna együtt működni, egy olyan alakváltóval, aki öl is. Szóval, őt kizártnak tartom. Baz, volt, akit mindig is jó fejnek tartottam. Sokat tud rólam, annak ellenére, hogy én tudnék róla. Azt is tudta, hogy Justin-nal együtt vagyunk, azt is, hogy Erin-t én szabadítottam ki, de ezt is valamiért valószínűtlennek tartom. Baz a barátom, de fel kell készülnöm a legrosszabbra. Egy hozzám közel álló árthat a legtöbbet! Anne pedig, ő nem is tudott ezekről mindeddig. Ezzel őt is kizártam. Mindenkiben, aki itt most jelen van, megbízok! Remélem, nem fogom megbánni.

- Volt az a lány. - szólalt meg Anne. Hátra néztem barátnőmre, aki mintha egy lehetséges gyanúsítottat vázolna fel.

- Milyen lány? - kérdeztem. Nem nagyon volt ezzel egyértelmű.

- A vörös hajú szeplős. - rögtön tudtam kire céloz.

- Romy. - mondtam ki hangosan a nevét. - Mi van vele? - Anne a múlt este találkozott vele, és pár percig együtt is voltak. Mikor bementem a szobába, már beszélgettek. Nem kérdeztem, hogy miről, mert nem tartottam fontosnak.

- Mikor meglátott, azt mondta te is meghalsz. Aztán pedig azt, hogy csak viccelt. Ruháim között is elkezdett matatni. Fura volt. - tudatta velünk azt a pár percet, amíg együtt volt vele. Rögtön Romy védelmébe keltem.

- Csak azért piszkálta a ruháidat, mert a fehér felsődre rakott egy nyomkövetőt. - magyaráztam meg a ruhamatatós dolgot.

- Nyomkövetőt? Honnan volt neki nyomkövetője? - szólalt meg Marko, kicsit hitetlenkedő hangon.

- Nem tudom, nem magyarázta meg mikor rá kérdeztem. - fordultam, vissza a többiek felé. - Azt gondoltam, hogy a nagyi adta neki, hogy ha valami történne, könnyebben megtaláljuk.

- Zoe, a vadászoknak, nincs nyomkövetője. Ha lenne, már rég használnánk. - szólalt meg Baz is. Átverve éreztem magam. Romy-t akkor ismert meg mikor két hónapig, a házban kuksoltam. Rendes volt velem, és most meg lassan kiderül, hogy ő is ellenem van. Fáj, hogy ennyire nem lehet megbízni senkiben.

- Induljunk! Meg kell találnunk a nagyanyámat. - most csak az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam, a rokonomat, akit egyszer már elvesztettem, és nem akarok sem a kamu sem az igazi temetésén ott lenni. Fél vállról veszem ezt a besúgó ügyet, de akár milyen vádak is szólnak most Romy ellen, addig, amíg be nem bizonyosodik, nem akarok, ellene fordulni.

- Aiden, Erin, vigyétek el Anne-t, a farkas lyukba. - szólalt meg Justin, és barátait, Anne védelmére állította.

- Elkísérlek addig titeket, azután összeszedem az embereimet. - mondta Grant.

- A kocsiban vannak fegyverek. - szólalt meg Marta. Marko, aki már majdnem mellé férkőzött, rá pillantott.

- Kocsiban? Te használod Shelby-t? - Marta visszanézett rá.

- Meghaltál. - mondta gúnyosan. -  A kocsi már az én tulajdonom, volt. - Marta a zsebébe túrt, és elővette az autó kulcsait, amit Anne, visszaadott neki, mikor kiszálltunk. Bátya felé nyújtotta a kulcsod, de ő nem azt tette, mint amire Marta számított. Marko megragadta húga kezét.

- Nem kell. Akkor használod, amikor akarod. - hagyta. Marta hagyta, hogy Marko a hozzá érjen. Ez már haladás volt. Remélhetőleg rövid időn belül, rendeződik a viszonyuk. Most viszont sajnos, én vagyok az, akinek véget kell vetni-e ennek.

- Indulnunk kell! - amint megszólaltam, Marta elkapta a kezét, és látszott az arcán, hogy egy kicsit felkavarta a dolog. Oda sietett mellém, összehúzta a kabátja cipzárját, és ő már készen állt az indulásra.

- Marko te velem jössz. - szólalt meg ismét Grant. Tudta ő is, hogy jobb lesz így.

 Fél órával később, már mindenki arra tartott amerre menni-e kellett. Marta, Baz, B, Justin és én indultunk, a nagyi keresésére. Aiden, és Erin, Anne-re vigyáznak, Grant, és Marko pedig a falkához ment. A hóvihar nem csillapodott. A szél, az összes fehér pelyhet az arcomba fújta. Látni alig láttam, és valószínű a többiek is így voltak vele. Justin és B szaglását eléggé megtompította ez az idő, ahogy a hallásukat is. Most éppen Baz-t követjük, aki elvezet minket Mrs. Woods házához. Mivel ő rendelkezik, egyel. Vadásztársam szerint, a nagyanyám oda megy legelőször, és ha van elég esze, akkor ott marad, amíg el nem ül a vihar. Bíztam benne, hogy ott találjuk.

- Nézzétek, lábnyomok. - szólalt meg B. Rögtön a friss hóra néztem. Igaza volt, azokat a nyomokat követve, elértünk a házig. Egyik ablakon sem szűrődött ki fény, ami arra utalt, hogy a nagyi nincs odabent. Viszont emlékszem még, mikor kicsi voltam, és nála töltöttem pár napot, a szomszéd idegesítő nénivel, mindig elhitette, hogy nincs otthon. Kicsit sem zavarta, hogy sötétségben ül. Talán most is ezt csinálja. Nem akarja, hogy tudják, itt van. Csakhogy ez most engem, egy hangyányit sem érdekelt.

- Nagyi. - kezdtem el kiabálni, és oda rohantam a bejárai ajtóhoz, a többieket hátrahagyva. - Nagyi, Zoe vagyok. Nagyi. - dörömböltem a faajtón. Vártam pár másodpercet aztán újra rákezdtem. - Nagyi, nyisd ki. Gyerünk már. - annyira ütöttem az ajtót, hogy belefájdult a kezem. 

- Nincs itt! - hallottam meg Justin hangját magam mögött.

- Akkor hol van? - fordultam hátra, és egy olyan kérdést tettem fel, amire jól tudtam, hogy nem tudja a választ.

- Megtaláljuk. Minden rendben lesz. - mondta, de egyáltalán nem hittem neki.

- Már semmi sem lesz rendben. - lehet, hogy megtaláljuk a nagyit, és nem lesz baja, de akkor is meghalt két olyan ember, akik fontosak voltak a vadászok között. Mrs. Woods vezetett be a vadász életbe, Eric pedig tanított harcolni. Nem nagyon örültem ennek az elején, de kinek nem lenne furcsa, ha kiszakítják a normális kerékvágásából. Mostanra már az lenne furcsa, ha egy napom csendes lenne.

- Vajon hová mehetett még? - kérdezte Marta. Baz nem mondott semmit csak elindult a ház mögé. Követtük őt. Mikor elérte azt a helyet ahová valószínűleg tartott, a lábával kotorni kezdte a havat. Majd lehajolt, és a kezével is rásegített.

- Segíthetnétek. - mondta felnézve. Justin rögtön oda ment, ahogy B is. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az ő segítségükkel hamarabb láttuk meg a talajt mintha mi Marta-val segítettünk volna. Vagyis nem is a talaj volt, hanem egy faajtó. Olyan volt, mint egy ház mögötti pincelejárat. Mikor felnyitották, fény szűrődött fel. Baz volt az első, aki elindult, aztán libasorba ismét követtük őt. A lépcső alján, ahogy letettem a lábam meghallottam.

- Bazil, hogy kerülsz ide? - rögtön felismertem a hangját. Elslisszoltam az előttem leérő emberek mellett, és Baz mellett állva megláttam a nagyit.

- Meg kellett keresnünk önt. Rossz hírek. - mondta vadásztársam.

- Aggódtam miattad! - szólaltam meg. Mostanában nem ápolok valami jó viszony a nagyival, de akkor is féltettem.

- Miről van szó? - kérdezett rám, majd Baz-ra nézve. Meg sem lepődök, hogy nem mondta ő is aggódott miattam, mert ez már számomra világos. Mivel szinte mindenki aggódik miattam.

- Mrs. Woods, és Eric-et meggyilkolták. - lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

- Tudtam. - mondta. - Mikor nem értek vissza időre, már tudtam.

- Mégis honnan? - kérdeztem.

- Ha olyan régóta leszel vadász, mint én, akkor tudni fogod. Eric és Sheila megbízható emberek voltak. - most hallottam először Woods keresztnevét. Azt viszont tudtam, hogy bennük megbízik, meg persze Jenna-ban. - Jó harcosok voltak, biztos falkában támadtak meg őket.

- Mrs. Wilson, nem farkasok voltak. - szólalt meg Marta.

- Miket mondasz? - ráncolta homlokát.

- Mrs. Woods-ot láttam, mikor lelőtték. Meg voltam győződve arról, hogy Eric volt, de tévedtem. - Marta elhallgatott, és meglepetésemre, Justin szólalt meg.

- Eric-et, én találtam meg. Fejbe lőtték. Nem volt arra utaló nyom, hogy fajtám beli tette volna. - végre nem láttam a nagyi szemében, hogy undorral nézne rá.

- Van köztünk egy besúgó. - szólaltam meg, mert úgy gondoltam, hogy neki is tudnia kell. - Valószínűleg ő végzett velük.

- Elterelés. - mondta a nagyi. - Kire gyanakszotok? - kérdezte. Senki nem mondott semmit. Viszont nekem eszembe jutott Anne, aki Romy-t gyanúsítaná meg.

- Romy fura... - kezdtem bele, hogy elmondjam a nyomkövetős dolgot, de félbe szakított.

- Nem illik a képbe. - mondta.  Nem érettem, hogy ezt mire mondja, de hamar választ adott rá. - Marta most mondta, hogy látta, ahogy Sheila-t lelőtték, és Eric-et gyanúsította. Romy nincs olyan nagydarab, mint Eric. - igaza volt, teljesen igaza. - Miért őt vádoljátok? - kérdezte.

- Romy azt mondta a barátnőmnek, hogy ő is meg fog halni, és nyomkövetője van. - ennyit tudtam felhozni ellene.

- Zoe, én mondtam Romy-nak, hogy ijesszen, rá a lányra hátha haza megy. A nyomkövetőről pedig csak annyit, hogy mindig is voltak neki olyan cuccai, amiket feketén szerez be. - újabb megkönnyebbülés. Két gyanúsítottunk volt eddig, az egyik halott, a másiknak pedig kiderül, hogy felesleges vádoltuk volna meg.

- Igaz, mióta ismerem, gyűjtöget. - mondta ezt úgy Baz mintha most jutott volna eszébe.

- Vetkőzzetek le, itt töltjük az éjszakát. Reggel-re elül a vihar, megkeressük a testeket, és nyugalomra helyezzük őket. - mondta a nagyi megfordult, és bement egy szobába. Csak most néztem szét. Ez a hely úgy nézett ki mint egy boros pince, csak egy kicsit fel van turbózva. Csak tudnám, miért van tele Stanwood földalatti járatokkal. Lekaptam magamról a kabátot, és a kezembe fektetve bementem oda ahová a nagyi. A helységben volt egy szekrény, két darab szék, ami az előtte lévő asztal két végében helyezkedett el. Az egyiken ott ült a nagyi, a másikra, pedig én szándékoztam leülni. Oda lépkedtem, a kabátomat a támlára raktam, és leültem.

- Aggódtam, mikor eltűntél. - szólalt meg. - Hol voltál?

- Vannak mások is. - mondtam, aztán bővebben is kifejtettem. - Vadászok, akik titokban élnek.

- Tudok róluk, de még nem találkoztam ilyenekkel. - nem lepődtem meg azon, hogy tud róla.

- Nekem volt szerencsém. Ők vittek el az este. - mondtam, amire a nagyi kíváncsi tekintete nézett rám.

- Milyenek voltak? - fura kérdés, csak annyit válaszoltam.

- Fiatalok. - erre elmosolyodott.

- Mit mondtak neked, miért vittek el? - erre már bővebben fogok tudni válaszolni.

- Elmondták, hogy tudják, Davon engem üldöz, és, hogy túl jártak az eszén. - erre a nagyi még kíváncsibb arcot vágott.

- Mit csináltak? - kérdezte.

- Egy Faye nevezetű lány beépült. Azt mondták vállalta, hogy farkassá változzon. - tátva maradt a szája.

- Kevés vadász vállal ilyet. Nagyon bátor lány lehet. - nekem úgy tűnik, hogy a nagyi azok közé tartozna, akik inkább passzolnák.

- A lényeg, hogy átváltozott, és már két hónapja köztük van. Elcsavarta Davon fejét. Faye kiderítette, hogy van Davon-nak még egy besúgója, akit még a falkája előtt is nagyon titkol. Viszont, annyit még megtudott, hogy nem farkas van beépülve.

- Sosem gondoltam, hogy ellenünk fordulna egy vadász. - rá csapott az asztalra. - Kiderítjük, hogy ki az. Nem lesz több halott a mieink közül. Most viszont menj, és pihenj le. - intett az ajtó felé.

- Te is ezt teszed majd ugye? - kérdeztem. Fáradtnak látszott, és most veszített el két embert. Hiába kemény a külseje, de belül biztos fáj neki. Csak bólintott. Felálltam, de még mindig őt néztem. Elsétáltam az asztal mellett, és megálltam a széke mellett. Felnézett rám, én pedig lehajoltam, hogy megölelhessem. Már a napját sem tudom, mikor tettem ilyet utoljára. Talán, még azelőtt, hogy meg nem rendezte volna a halálát. Percekig ölelkeztünk, és miután elengedtük egymást, a nagyi megsimogatta az arcom.

- Büszke vagyok rád! - mondta. Rá mosolyogtam, és ő vissza rám. - Na, indulj. - ütötte meg a vállam. Végül elindultam az ajtó felé, és mikor kiléptem rajta, a többiek már nem voltak ott. Jobbra, majd balra néztem, mert, hogy mind két irányba lehetett menni. Mivel az egyik irányból hangokat hallottam meg, így hát jobbra indultam. Nem sokkal arrébb, egy másik helység nyílt a folyosóról. Megálltam előtte, és benéztem. Volt egy barna bőr kanapé, persze szebb napokat is láthatott, mert meg volt repedezve és szakadások is voltak rajta. Két hozzá illő fotel, ugyan olyan gyatra állapotban, és ennyi volt. Ezeken kívül már semmi nem volt ott, csak a többiek. Marta az egyik fotelben ült, és kissé sápadt kinézete miatt úgy gondoltam, hogy ismét elájulhat majd. Baz, B és Justin a kanapén ültek. B, egyik lábát barátjáéra tette, és olyan közel volt hozzá, hogy teljesen kiszorították maguk közül a levegőt. Baz a karját átvetette B vállán, aki oda emelte a kezét, és összekulcsoltál ujjaikat. Őket nézve, hiányolni kezdtem a Justin-al kettesben töltött időnket. Nem mintha olyan sok lett volna. Talán az elején mikor visszajöttem sokat voltam vele, csakhogy az sem tartott örökké. Vége lett, és azóta, szinte a szerencsének köszönhetem, ha találkozunk. Vajon lesz olyan idő, mikor nem kell mással foglalkoznom, csak vele? Nézhetek egyáltalán a jövő felé? Mindezt még teljes homály fedi. Ha vallásosnak tartanám magam, akkor imádkoznék, de hiába valónak tartom. "- Figyelj, titeket Isten is egymásnak teremtett, és hidd, el tudom, mert már párszor beszéltem vele rólatok. " Jutott eszembe az a mondat, amit Riley mondott. Bár nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg valóságos lett volna. A teljes zűrzavar, az ijedtség, az adrenalin. Minden összezavart, és álom formájában kaptam választ arra, amit így is tudtam. Azt, hogy Justin nem ölt meg akkor este. A még elhangzott mondatok pedig azok lehettek, amiket hallani akartam. Csak így lehetett.

- Csupán, csak egy kérdés. Mióta nem ettél? - zökkentett ki Baz hangja a gondolatimból.

- Mi közöd hozzá. - vágta neki nem épp kedves szavakkal Marta.

- Oké, oké. Csak gondoltam megyek, harapok valamit. Nem tartasz velem? - volt egy kis határ szünet, amíg ki nem mondta az igenlő választ. - Ti jöttök? - nézett előbb maga mellé, majd rám. B-től meg sem kellett kérdezni, mert ő automatikusan vele tart.

- Nem, kösz. - szólalt meg először Justin. Beljebb léptem, és én is egy nemmel válaszoltam. Bár éreztem egy kis éhséget, de inkább akartam vele lenni, mint tömni a fejem. Amíg a többiek elmentek, én oda mentem Justin-hoz, és leültem mellé a kanapéra. Hátra döntöttem a fejem, és így szóltam.

- Szerinted, Anne kikészítette már Aiden és Erin-t? - nem tartom kizártnak, hogy történne ilyen. Amiket mond, és ahogy viselkedik, nem lennék meglepődve.

- Ha Aiden elemében van, akkor valószínű, hogy nem. Akkor épp fordítva történik. Viszont Erin tuti kész lesz mindkettőjüktől. - rá néztem, és elmosolyodtam. Totálisan igaza volt, mert kedves barátja néha tényleg idegesítő. Ahogy a fejem felé volt fordítva, ő megemelte kezét, és megsimogatta az arcom. Aztán pedig a kezemhez ért. - Jég hideg vagy. Gyere ide. - kitárta a karját, hogy odabújhassak hozzá. Bár már nem éreztem annyira, hogy fáznék, de ha ilyen helyzet adódik, akkor hülye lennék kihagyni. Oda csusszantam, és kényelmesen elhelyezkedtem a karjában. Simogatni kezdte a felkarom, amitől egy kicsit kirázott a hideg. - Annyira rossz. - kérdően néztem rá. - Olyan üres nélküled a fejem. - világos lett minden.

- Tudod egy normális embernek, csak egy hang van a fejében. A sajátja. Ha már kettő, akkor egy pszichológus kéne. - viccesen próbáltam előadni magam, ami be is jött, mert elmosolyodott.

- Sosem voltam normális ember. - mondta ezt még mindig mosolyogva. Eltátottam a számat, mint, aki meglepődik.  

- Szólhattál volna erről azelőtt, hogy beléd szerettem. - persze csak szórakoztam, és jól is esett mindezek után. Jus szorosan magához húzott, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Beleharaptam az ajkamba, és mint egy kiéhezett puma rá robbantam az övére. Nem tudom mi ütött belém, de olyan gyorsan kívántam meg őt, hogy magam is meglepődtem. Hiányzott, már nagyon hiányzott. Nyelveink már egymással játszadoztak, és kezeink is életre keltek. Az enyém, a tarkóját találta meg, és kezdte el simogatni, az övé pedig, a derekamat. Maga felé húzott, így én átvetettem a lábamat a másik oldalára, és így már az ölében ültem. Az, hogy a nagyi, a nem sokkal mellettünk lévő szobában van, valamiért nem izgatott, ahogy a többiek sem. Ez volt a mi kis időnk, amit ki akarok használni. Talán nem jó az alkalom, mert most vesztettem el két vadásztársamat. Bár ha belegondolok, mikor először feküdtünk le egymással, azt sem lehet jó alkalomnak titulálni, hisz, akkor temették Marko-t. Lehet, hogy nekünk sosem lesz olyan, hogy jó alkalom. Viszont talán egy rossz napból, egy tűrhetőt csinálhatunk, együtt. Ajkaink elváltak, és homlokunkat összeérintve, néztünk egymás szemeibe.

- Látod, előre tudtam volna, hogy mit akarsz csinálni, ha hallom a gondolataidat. - mondta egy rossz fiús mosollyal az arcán.

- Vagy nem, mert én sem tudtam, hogy ezt fogom tenni. - hümmögött egyet aztán így szólt.

- Akkor gyors elhatározás volt, és roppant jó ötlet. – megmosolyogtatott ez a mondata. – Tudod, most én is csinálnék veled pár olyan dolgot, ami elég jó ötlet lenne, de sajnos a többiek éppen visszafelé tartanak. – hazudnék, ha azt mondanám, nem izgatott fel nyomban. Ahogy nézett, de még a beszéde is totálisan izgatottsággal töltött el. Azon gondolkoztam, hogy ő mégis mire gondolhat. Érdekelt, ezért is hangzott el a következő mondatom.

- Szólhatnál B-nek, hogy várjanak még. – közelebb hajolt a fülemhez, amit a szája súrolt.

- Már késő. – káromkodni kezdenék, de nem szokásom. Még mindig Justin ölében ülve hátra fordultam. Ott álltak mind a hárman az ajtóban. Baz-nak nagy vigyor keletkezett az arcán, és így szólt.

- Na, helló. – a következő Marta volt, aki nem épp vidám arcot vágott.

- Úr isten, ez komoly? – nem is vártam tőle mást. Talán igaza is van. Lehet, hogy messzire mentünk. Most haltak meg ketten is. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, amit csináltunk, vagyis csinálni akartunk. Úgy tűnik, hogy a jó alkalom, az minket már soha nem fog megtalálni. Visszanéztem Justin felé, megtámaszkodtam a vállán, és feltoltam magam álló helyzetbe. Kissé zavartan fordultam megint a többiek irányába. Baz még mindig mosolygott, Marta összefont karral állt, B pedig csak nézett. Mindegyikük kezében volt egy becsomagolt szendvics. Úgy tűnik ez a hely is egy amolyan búvóhely. Talán nekem is el kellene szaladnom egy olyan szendvicsért. Csak azért, hogy ne érezzem ilyen kellemetlenül magam. Úgymond, elbújnék egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Totál zavarban jöttem, és konkrétan nem tudok mit mondani. Csak terelni tudnám, a témát, amit hirtelen meg is tettem.

- Jó étvágyat. – szaladt ki a számon.

- Nektek tutira jobb volt az étvágyatok. Itt faltátok egymást. – magyarázott, miközben mosolyát nem lehetett letörölni. - Persze, hogy nem vagytok éhesek. – a fejem a padló felé fordítottam. Lángolni kezdett az arcom.

- Baz, hagyd őket! – szólalt meg B a megmentőm.

- Rendben. – válaszolt rögtön. Elemeltem a tekintetem a padlóról, és Justin felé fordítottam. Azt hittem legalább egy kicsit zavarja az, hogy rajta kaptak minket. Jó tény, és való, hogy semmit nem csináltunk akkor, amikor ide értek, csak éppen én Jus ölében ültem. Viszont egy ilyen helyzetben az ember rögtön tudja, hogy mi folyik itt. Ami engem teljesen zavarba ejtett. A reakció, amit Justin produkált, az még véletlen sem hasonlított az enyémhez. Arcán pajkos mosoly, és teljesen nyugodt ábrázat. Mintha őt nem zavarná a tudat, hogy rajta kaptak. Úgy tűnik, tényleg az ilyen dolog jobban érdekli a lányokat. A fiúk pedig félvállról veszik.

- Inkább nem szólok semmit. – hallottam meg Marta hangját. – Baz, mit is mondtál, hol van az a másik szoba? – valahogy megkönnyebbültem, hogy Marta a hallgatás mellett döntött. Valószínű, hogy tőle kaptam volna egy olyan mondatot, hogy van pofám ilyeneket csinálni, mikor két halottunk is van.

- Arra, egyenesen. – mikor ismét feléjük néztem, Baz pont akkor intett a kezével a helyes utat mutatva.

- Veled megyek. – mondta B, és már lépett is utána.

- Nincs rá szükségem. – mondta, nem valami kedves hangsúllyal. Sarkon fordult, és elment. B, Baz-ra nézett, aki csak legyintett egyet. Ez amolyan, ne foglalkozz vele legyintés volt. Úgy tűnik, Marta még mindig tartani akarja a távolságot.

 Még az este folyamán, kaptam Baz-tól pár fura pillantást, amit csak fejrázással díjaztam. Aludtam pár órát, Justin karján, és mikor felébredtem, Marta is visszatért a szobába. Még beszélgettünk, és körül belül így telt el az este.

Most már a kabátomban állok a lépcső előtt, és várom, hogy Justin, és Baz, felnyissák a faajtót, amit valószínű, tömérdek hó lep el.

- Baz cseréljünk. – szólalt meg mellettem B. – Majd én, segítek kinyitni. – Baz lenézett, és olyan mi van fejet vágott.

- Viccelsz velem? Tökre úgy állítasz be, mint, akinek nincs ereje. – elmosolyodtam, mert viccesnek találtam a helyzetet.

-  Gyere már le! – intett neki a lány, nem foglalkozva szegény Baz összetört önbecsülésével. Amíg helyet cseréltek, Justin és B, megbeszélték, hogy háromra egy kis farkas erővel, kilökik az ajtót. Már számoltak, és egyszer csak, bumm, az ajtó felnyílt, és beesett rajta némi hó. Hátráltam egy kicsit, ahogy mindenki. B és Jus fejüket eltakarva védték magukat. Szerencsére nem zúdult ránk annyi, mint valami lavina. Pár másodperccel később, B már emelte a fejét, és pár lépcsőfok után, már kint is volt. Őt követte Justin, aki még mielőtt kilépett volna, hátra nézett rám. Aztán mikor már mindenki kint volt, az ajtó bezárult, és indultunk. A hó, ami mindent belepett, a lábam közepéig ért. Nagyokat kellett lépnem, ahhoz, hogy ne essek pofára. Az ég tiszta kék volt, csak néhány szürkés felhő takarta. Tavaly, ilyenkor, Riley-val és Anne-el szánkóztunk, és hóembert építettünk. Csakhogy az-az idő elmúlt. Most már eszembe sem juthat ilyen.

- Bassza meg! – hallottam meg Marta ideges hangját. Hátra fordultam, és ő ott feküdt hason a hóban. A lenövésben lévő fekete haja, már inkább fehérnek látszott. A ruháját is belepte.

- Ennyire kifog rajtad egy kis hó? – állt mellé Baz, és lenyújtotta a kezét.

- Fogd be! Megbotlottam valamiben. – Marta felállt, és leverte magáról a havat, mikor Justin hirtelen elpattant mellőlem.

- Ez vér. Te vérzel? – gyorsan tetőtől talpig végig mértem. Vagyis a lábát nem láttam, mert azt eltakarta a hó, de biztosra vettem, hogy Marta nem vérzik sehol.

- Hé, nem ő. – szólalt meg B. Felé néztem, ő éppen, akkor guggolt le, és arra a helyre mutatott, ahol valószínű, hogy Marta megbotlott. Mindenki oda lépkedett, mikor én oda értem, és lenéztem, egy végtagot láttam, aminek nem volt több része.  Csak a kézfejét láttuk, mert a többit eltakart a hó. A nagyi lenyúlt, megfogta, és felemelte. Ahogy az ujjairól lepergett a hó, karmokat fedeztem fel rajta. A másik végén pedig látszott, hogy szó szerint letépték. Karom nyomok, és vér. Muszáj volt elnéznem, mert rosszul lettem. Túl közel van ez a kar ahhoz a helyhez, ahol megszálltunk. Ahogy próbáltam nem, émelyegni, a fa mögött, láttam, hogy mocorog valaki.

- Letépték a karját. – hallottam meg egy fiatal lány hangot. – Azt mondták, rossz falkát választott. – a lány kikukucskált a fa mögül. Nagyon fiatal volt, még ahhoz, hogy egyedül lehessen kint ilyen korán.  

- Spencer, hogy kerülsz ide? – szólalt meg Justin, és elindult felé. Várjunk csak. Hallottam már ezt a nevet egyszer. Ez a lány, alakváltó. Ő az, akit a bátya változtatott át. - Hol a bátyád? - a kislány, felemelte a kezét, és a kar felé mutatott, ami még mindig ott volt a nagyi kezében. Teljes döbbenet.

- Azt mondta bújjak el, és várjak, amíg el nem jönnek értem. – Spencer kilépett a fa mögül, és Justin-ra nézett, aki már két lépésre volt tőle. – Grant, téged küldött?

- Nem, de elviszlek hozzá. – Justin oda nyújtotta a kezét, és várta, hogy Spencer megfogja. A lány tétovázott, levette Jus-ról a tekintetét, és felénk nézett. Pár másodperc múlva, szinte felcsillant a szeme. Ellépett barátom mellett, és meg sem állt, amíg Marta elé nem ért.

- Te vagy Marko húga. – mondta. – Tényleg, gyönyörű vagy. – féltem attól, hogy vele is bunkó hangnemet fog megütni. Viszont úgy tűnik, hogy azért megesett a szíve a lányon, mert ezt mondta.

- Köszönöm. – elmosolyodott, és így folytatta. – Te is az vagy. – milyen rég láttam már őt mosolyogni.

- Spencer, – jött vissza Justin. – ki tette ezt a bátyáddal? – a lány felé fordult, és rögtön eltűnt a mosolya.

- Sebhely volt az arcán. Azt mondta nem öli meg, hanem megleckézteti. – ökölbe szorult a kezem. Davon, itt volt. Nem is olyan régen. Mégis miért, kell neki Spencer bátya? - Rosszul tettem? – könny gyűlt a szemébe, mikor feltette a kérdését.

- Mit? – kérdezte Justin.

- Hogy elbújtam. – megszakadt a szívem. Szegény lány azt hiszi, hogy rajta múlt bátya épsége.

- Nem tudtál volna segíteni. Téged is bántott volna. – próbálta Jus tudatni vele, hogy mi lett volna, ha nem bújik el.

- Ha átváltozom, akkor talán – nem mondta végig a mondatát, mert Justin közbe szólt.

- Spencer, nem a te hibád! Azt tetted, amit Alec mondott. Ő tudta, hogy mit csinál. – a lány most nem szólalt meg. Visszanézett Marta-ra, és meglepődtem, mikor hirtelen megölelte. Vadásztársam, még nagyobb meglepettséget mutatott. A szeme rajtam akadt meg. Bólintottam egyet. Reméltem értette, hogy ezzel arra utaltam, ölelje meg. Pár másodperc múlva, elindult a keze, és nyugtatóan, simogatni kezdte a hátát. Úgy látom, tényleg van remény, arra, hogy Marta egyszer végre megbékél.

- Justin, te vidd el a kislány Grant-hez. A többiek velem jönnek. – eszembe jutott valaki, akiért el kellene mennem a farkas lyukba.

- Nekem el kell mennem Anne-ért. – szólaltam meg.

- Nem. – monda egyszerre a nagyi és Justin. Valamiért gondoltam, hogy egyedül biztos nem engednének el.

- Akkor is el kell hoznunk. Nem vigyázhatnak rá örökké. – ő az én barátnőm, és csak akkor tudom, hogy tényleg biztonságban van-e, ha mellettem áll.

- Egyedül semmi képpen nem mehetsz! – jelentette ki a nagyi. 

- Elkísérem. – szólalt meg B. Rá néztem, ő oda állt mellém, ezzel biztosítva a nagyit, és Justin-t is, hogy mellettem lesz.

 Húsz perccel később, már a farkas lyuk felé haladtunk B-vel. Justin elvitte Spencer-t, a nagyi Marta-val, és Baz-al, Woods holttestét mentek előkeríteni. Eric testét, majd Jusin segítségével ássák ki a hó alól.

- Kösz, hogy eljössz velem. Egyedül nem engedtek volna el. – szólaltam meg most először.

- Nincs mit. Szívesen segítek. – mondta rám mosolyogva. – Neked legalább szükséged van rá. – rögtön tudtam mire érti.

- Nem ellened irányult. – mondtam. Marta esti szavai, úgy tűnik nem estek túl jól B-nek. – Ha én mondtam volna neki, hogy vele megyek, akkor higgy nekem engem melegebb éghajlatra küldött volna el. Te még viszonylag megúsztad ennyivel. – magyaráztam neki.

- Nem értem, veled mi baja? Te nem vagy farkas. – kérdezte.

- Sose volt velem kedves. Mióta ismerem ilyen. Már megszoktam. – legyintettem.

- Akkor nekem is hozzá kéne szoknom? – kérdezte.

- Nem tudom. Láttad, hogy Spencer-el normálisan viselkedett. – tényleg nem tudom, hogy Marta rendes lesz-e valaha az olyan farkasokhoz, akik mellettünk állnak. Örülnék, ha igen, legfőképp Marko miatt. 

- Persze, ő még gyerek. Nagyon bunkónak kellene lenni-e ha még rajta sem esett volna meg a szíve. – igaza volt. Marta kívülről valamilyen páncél védi. Lehet, hogy a szülei halála köthető ide. Lehet, hogy nem akar több szerettét elveszteni ezért nem enged senkit közel magához.

Mikor kiértünk az erdőből, végig mentünk az utcán, és rögtön megláttam a horror házat. Így nappal is ijesztő látványt nyújtott. Oda érve az ajtóhoz, rögtön eszembe jutott, hogy ne nyúljak hozzá kézzel. Így lábammal meglöktem, ami rögtön kinyílt.

- Itt megvárlak. – mondta B. Bólintottam, és beléptem az ajtón. Ugyan az a szag volt, mint akkor este. Talán az a valami, amit Justin nem engedett, hogy megnézzek, az még mindig itt van és nem épp kellemes illatot áraszt magából. Most nem mentem be abba a helységbe, hanem egyenesen mentem az ajtó felé. A fekete vas bejárat hoz léptem, és dörömbölni akartam rajta, de észrevettem, hogy félig nyitva. – Basszus! – mondtam ki hangosan. Szinte kivágtam az ajtót, és leszaladtam a lépcsőn. – Aiden! – kiabáltam. Ahogy leértem ott állt a kanapé, de nem volt ott senki. Besiettem abba szobába, ahol a láncok vannak, ott sem volt senki. A másik ajtó mögé is benéztem, ahol még nem jártam, de ott sem volt senki. Volt bent egy hűtő, ami tárva nyitva volt, és egy felborított szék. A rossz előérzetem egyre csak rosszabbodott. Rögtön szólnom kell B-nek. Visszafelé rohantam, fel a lépcsőn, végig a folyóson, és ki a rozoga faajtón.  
- Nincsenek itt! – kiabáltam. Arra a helyre néztem ahol hagytam, de nem volt ott. – B? – kérdően mondtam ki azt az egy betűt. Szétnéztem magam körül, de nem láttam sehol. Aztán egy nyögést hallottam a közeli bokorból, és a nevemet. Az ő hangja volt. Odarohantam, és a bokor mögött ott feküt. Véres volt az arca. A kezével, pedig az oldalát fogta.

- Úr isten! Mi történt? – oda guggoltam mellé a hóba.

- El kell tűnnöd. – mondta, nagy levegőket véve. – Már tudja, hogy itt vagy. Menj, amíg lehet. – a rossz előérzet nem volt hiába. Davon, itt volt, és lehet, hogy megölte őket. Most pedig visszajön értem. B-hez kaptam, hogy segítsek neki felállni, de ő ellenkezett.

- Nem hagylak itt! – mondtam. Nem hagyom, hogy ő is meghaljon miattam.

- Menj, már! – mondta, és ellökött magától. – Még kell egy kis idő, hogy meggyógyuljak. Te addig is tűnj már el innen! – parancsolta rám. Felálltam, de tétováztam. Gyenge. Megint gyenge voltam. Nem tudtam se magamon se máson segíteni. – Szaladj már! – így tettem. Rohanni kezdem, de nem tudtam hová. Bántott a tudat, hogy ott hagytam B-t, és úgy éreztem, hogy Baz ezért utálni fog. Ahogy Justin is, mert a barátait veszélybe sodortam, azzal, hogy engedtem, vigyázzanak Anne-re. Talán élnek még, vagy talán már meghaltak. Ez már nem az én döntéseim szerint fog alakulni. Sosem az én döntésem volt! Most jöttem csak rá, hogy mindig is Davon kezében voltunk. Mindent ő diktált! Az elejétől kezdve. Úgy irányított minket, mint a bábukat. Megölhetett volna, mikor visszajöttem Stanwood-ba. Egyszerű lett volna, mégsem tette. Számtalanszor megtehette volna. Valami mégis megállította.

Mikor előre néztem, Grant futott velem szembe. Egyik oldalán, Aiden és Erin, akik arcán vérfoltok voltak, de egy seb sem volt. A másikon Justin, és mögöttük, pedig a falka. Nyugodtságot éreztem, ami csak másodpercekig tartott. A következő pillanatban, hátamba éles fájdalom nyílalt, és arccal a hóba borultam. Aztán megmarkolta valaki a kabátomat, és felrántott. A szemembe került hó miatt, csak homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Justin-ék megálltak. A torkomra kerülő kézről, egyből tudtam miért.

- Megvagy!