48.fejezet

Sziasztok. Most hamarabb hoztam a fejezetet, mint szoktam. Ez pedig azért van, mert lassan itt lesz a Bloodshed vége, és már magam is kíváncsi vagyok, hogy amit kigondoltam az megfelel-e, számomra, és számotokra. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy még mennyi fejezet lesz, de az biztos, hogy még nem kell izgulnotok amiatt, hogy nem lesznek részek. Ha elolvastátok az 48. fejezetet, akkor hagyjatok magatok után nyomot. Írjatok, vagy ha még nem vagy feliratkozva, akkor tedd meg! Puszillak titeket!: )

~Ann.xd 

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

- No lám, még van pofátok ide jönni? – Eric-et a hangja alapján, hamar be tudtam azonosítani. – Fogjátok el őket! – parancsoló hangja után, valaki megragadta mindkét karomat, és a hátam mögé fogta. A mellettem lévő Baz, küzdött, de ő sem sokáig. Az én fejemben meg sem fordult, hogy ellenkezzek. Tudtam, hogy lebuktunk, és az ide vezető úton már valahogy beletörődtem. Nem bíztam annyira Marta-ban, mint Marko-ban. Az igaz, hogy nem értett velem egyet, de sose árult volna el! Húga pedig, olyan gyorsan árult be minket, hogy bekerülhetne a rekordok könyvébe. Belökdöstek minket, az ebédlőbe. Mikor beértünk, a lámpát feloltották, ami hirtelen elvakította így is rossz szememet. Mikor kinyitottam szemem, és magam elé néztem, pár homályos emberi alakot láttam. A nagyit, és Mrs. Woods-t, hamar kiszúrtam, mert ősz hajuk, csak nekik volt. Meg persze a közöttük álló feketére festett hajú Marta.

- Sajnálom, a ti érdeketekben tettem. – hallottam meg Marta hangját. A hangjában mintha megbánást hallottam volna, de ezek után már ne sajnálkozzon. Most már kivívta magának, azt, hogy én is úgy utáljam, mint ő engem!

- Ha értünk tetted volna, akkor tartottad volna a szádat. – mondta felháborodott hangon Baz, és elindult, felé, de visszarántották. Az én szememben Baz mindig is egy vicces felnőtt volt. Csakhogy úgy tűnik belőle is ki lehet hozni az állatot. Amin egyáltalán nem csodálkozok. Marta ezzel bebizonyította, hogy Baz-nak igaza volt. Tényleg egy érzéketlen kis csitri.

- Nagyot csalódtunk benned Bazil. – mondta a nagyi. – Az ellenség pártjára álltál. – nem kiabált csak normális hangon beszélt. – Azt hittem jól kioktattunk, hogy ne bízz az ellenségben. Úgy látszik tévedtünk.

- Maguk ezt nem értik! – jelentette ki Baz.

- Az a farkas elvette az eszed. Nem szabadna bíznod benne. – monda. - Pontot teszünk ennek az ügynek a végére! – határozottság volt a hangjában, amitől megijedtem.  

- Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Baz idegesen.

- Már elküldtem egy csapatot, hogy kiiktassák a farkast, aki elhitette veled, hogy ártatlan. – Baz felé néztem. A rohadt látásom miatt, nem tudtam megállapítani, hogy milyen az arckifejezése. Nekem valamiért egy kő esett le a szívemről, hogy tudom B nem a saját otthonában van, hanem Justin-ékkal. Bár azért volt bennem félelem, mert mi van, ha megtalálják őket? Akkor vége lesz mindennek.

- Szóval ti szabadítottad ki a foglyot? – hallottam meg Jenna hangját. – Hát, persze, ezért siettetek el olyan gyorsan. – a többes szám miatt rögtön megszólaltam. Nem akartam, hogy ebbe is belekeverjék Baz-t, mert, ehhez az égvilágon, semmi köze nem volt.

 - Nem. – mondtam. – Ő nem volt benne, csak én voltam. – az őszinteségemre, senki nem szólt semmit. Éreztem, hogy meglepődnek ugyan, de nem szólnak egy szót sem. – Lásd be nagyi, hogy igazunk van. Jó farkasok is léteznek.

- Nem! – kiabált most először. – Te sem tudod, hogy mit beszélsz! Eric – szólította meg. – indulj, és öljétek meg a fiút is! Már korábban meg kellett volna tennünk. – mondata végén, hátat fordított. Becsuktam a szemem, és erősen Justin-ra koncentráltam. Valami azt súgta nekem, hogy a nagyi mindvégig tudta, hogy hol lakik, de nem tett semmit. – Justin tűnjetek el, meg akarnak titeket ölni! – mondtam magamban, és csak remélni tudtam, hogy most is hallgatózik a fejemben. – Ti pedig, - szólalt meg ismét a nagyi. – az árulásotok miatt, a legrosszabb büntetést kapjátok.

 - Mégis mit akarsz tenni? – pattant fel a szemem, és kiabálni kezdtem. – Minket is megölsz? Megölnéd a saját unokádat? – kiabáltam tovább. – Tudod mit? Tedd meg, tedd meg most, és legalább Davon-nak már nem lesz gondja velem.

- Honnan ismered ezt a nevet? – kérdezte döbbent hangon.

- Tök mindegy. – válaszoltam közömbösen.

- Válaszolj nekem az isten szerelmére. – mondta hangosan, oda jött, megragadta felkarom, és megrázott. – Mégis mit titkolsz még?

- Eressz el! – néztem az arcára, amit még mindig homály fedett. – Nem tartozok neked semmilyen magyarázattal. Utállak! Számomra halott vagy! – amit hirtelen megéreztem, az a nagyi tenyere volt az arcomon. A fejem oldalra fordult, a nagy ütéstől. Égő érzést éreztem az arcomon. A szemem, ami becsukódott, lassan nyitottam ki, miközben visszafordítottam a fejem. Mikor már teljesen visszafordítottam, és a szemem is nyitva volt, egy másodperc múlva a látásom, már nem volt homályos. Tisztán láttam mindent! Úgy tűnik egy újabb ütés kellett ahhoz, hogy helyre jöjjön a látásom. Most egyenesen a nagyi szemébe néztem. – Megpofozhatsz, annyiszor amennyiszer akarsz, de ez nem változtat semmin. Meg akarod öletni azt, akit a legjobban szeretek a világon. Nem fogok asszisztálni hozzá. – szépen beszéltem hozzá, és nem kiabáltam. – Megmentette az életemet, már annyiszor, hogy nem tudom a tíz ujjamon megszámolni. Ezt nem azért csinálta, hogy utána ő öljön meg. Szeret engem! – mikor ezt kimondtam a nagyi hátrébb lépett, és a fejét rázta.

- Ezek nem tudnak szeretni. – motyogta, és még mindig rázta a fejét.

- De igen. – mondtam.

- Mrs. Wilson! – kiabált Eric. A hangja, nyugalmat sugallt nekem, hogy nem indult még el, Justin-hoz. – Jöjjön ide! – kiabált ismét. A nagyi nem mondott semmit, csak engem nézett, azután elindult, az ebédlő kijárata felé. Mikor kiért, ismét meghallottam Eric hangját. – Itt a fiú, és még páran jöttek vele. – Baz-ra néztem. Ugyan olyan aggódás csillant meg a szemében, amilyen nekem. Mi a frászt keresnek itt? Meg akarják öletni magukat? Nem volt egyértelmű Justin számára az, hogy tűnjenek el? – kérdezgetem magamtól. El akartam indulni, de még mindig fogta valaki a karom. A vállam felett hátra néztem, és Adam állt ott. Ő volt a második tagja a „Gyűlöljük Zoe-t” klubnak. Az első, nem meglepő módon, Marta volt. Adam még mindig utált, James miatt. Tudtam mit érezhet elveszett barátja miatt, de most, egy csöpp tapintatot nem fogok mutatni. Eddig mindig azt mutattam, mikor velem szemben jött. Valahol hibásnak is éreztem magam, de most nem. Most csak azt akartam, hogy engedjen el, és én had rohanjak ki. Két keze a csuklómat fogta. Ekkor jutott eszembe, mikor kiképzésen, Jenna, azt tanította, hogy ha lefognak hátul, váratlanul és egy határozott mozdulattal lökjem magam hátra. Mikor elborulunk, onnantól kezdve, én leszek fölényben. Ezt fogom tenni, gyors leszek váratlan, és határozott. Újra előre néztem. Marta, Mrs. Woods és Jenna álltak előttem. Mellettem Baz, akit ketten fogtak le. Vettem egy mély levegőt, és hátra vetettem magam.

A következő pillanatban, már talpra álltam, és rohantam ki az ajtón. A nagyiék, a bejárati ajtó előtt álltak. Eric-nek egy pisztoly volt a kezében, ahogy a mamáéban is.

- Állj meg! – hallottam, hogy kiabál utánam Adam. Nem hallgattam rá, csak rohantam. Mikor elértem a nagyiékat, majdnem felborítottam őket, de akkor is futottam tovább. Leszaladtam a lépcsőn, és láttam, hogy Justin-ék ott állnak. Körülbelül, öt lépésre tőlük, megálltam, és megfordultam.

- Őket csak a holttestemen keresztül bánthatjátok! – olyan komolyan mondtam, amilyen komolyan gondoltam. Az ajtóban még mindig ott állt a nagyi, és Eric. Mellettünk pedig, körülbelül még öt-öt ember állt, akiket nem láttam bentről. Az ő kezükben is volt valami fegyvert, amit szorosan fogtak a kezükben.

- Ne menj közelebb hozzá! – kiabált a nagyi, de nem nekem beszélt. Csak egy pillantást vetettem hátra, és láttam, hogy Justin egy lépésre áll tőlem.  

- Menj hátrébb. – súgtam oda neki, mikor egy kicsit felé fordítottam a fejem.

- Nem. – mondta könnyedén.

- Ne most hősködj, kérlek. – úgy éreztem, jobb, ha a hátam mögött van.

- Te se. – mikor kimondta, mellém állt. Őt néztem, de nem nézett rám. Mintha valakivel szemkontaktust tartana, aki nem én voltam. Előre néztem, és a nagyi már pár lépést előrébb jött.

- Tudom, hogy nem bízik bennem, de úgy érzem, ezt el kell mondanom magának. – monda Justin. – Az unokája, az én mindenem! Ha ő nem lenne, kevesebb lennék nélküle. Igaz, hogy már bántottam – ennél a mondatánál rá néztem. Úgy vélem, ezt pont nem kéne mondania. Ezzel csak a nagyinak bizonyítja, hogy ő is tud rossz lenni. – nem is egyszer, és bármit megtennék, hogy semmisé tudjam tenni. Csakhogy már nem tudok változtatni a múlton. Higgye el, megtenném! – vágta rá az utolsó mondatot. Visszanéztem a nagyira. A megenyhülés kis szikráját sem láttam rajta. – Megtennék mindent, hogy biztonságban legyen! Még az életemet is feláldoznám, hogy megmentsem Davon-tól! – mondta. A nagyi hirtelen úgy nézett Justin-ra mint, akit most már érdekel, hogy mit mond. Mikor az imént, én is megemlítettem Davon-t, nagyon tudni akarta, hogy honnan ismerem ezt a nevet, csakhogy én nem válaszoltam.

- Mi dolgotok van, nektek Davon-nal? – kérdezte, és szorosabban fogta a fegyvert. Már mondtam volna, hogy semmi, de Justin megelőzött.

- Meg akarja ölni Zoe-t. – mikor kimondta, a nagyi olyan gyorsan indult meg felénk, hogy megmerevedtem. A következő, amit láttam, az-az volt, hogy a fegyvere Justin homlokára céloz.

- A te hibád! – az ujja a ravaszon volt. Ha ellökném, biztos vagyok abban, hogy elsülne. Justin csak állt ott, és nem tett semmit.  

- Nem az övé. – mondtam. – Kérlek, tedd azt le. – kérleltem, de nem történt semmi.

- Justin-nak, semmi köze nincs hozzá. – hallottam meg Grant hangját. A nagyi, és én is oda fordultunk. Ő az előbb még nem volt itt. – mondtam magamban. Ott állt Erin és B között, és közeledett felénk. – Csak ugyan azt teszi, amit én tettem tizennégy évvel ezelőtt.

- Neked nem sikerült! – förmedt rá. – Davon lemészárolta azt a szegény Montgomery lányt. – vajon most Marilyn-ről van szó? Ja, és még egy kérdés. Honnan ismerik egymást? A fegyver még mindig Justin felé nézett, de a nagyi most inkább Grant-el foglalkozott.

- Tudom. – mondta, és megállt. – Mindennap eszembe jut, ahogy ott feküdt. – maga elé meredt. – Meg akarom végre állítani Davon-t!

- Megtehetted volna tizennégy évvel ezelőtt. – mondta a nagyi. - Akkor megállíthattad volna, de nem tetted.

- Tizenkilenc éves voltam, és a barátom volt. – mondta. – Mikor azt mondta, nem ő volt, hittem neki. Hittem neki, mert nem gondoltam, hogy ilyenre képes. Tudom hiba volt ennyire bíznom benne, de testvéremként szerettem. – ugyan annyi idősek voltak, akkor, mint mi most. A nagyi felé néztem, aki rázta a fejét, de még mindig Justin-ra szegezte a pisztolyt.

- Mrs. Wilson. – szólt Eric kérdően.

- Menjetek be a házba. – mondta a nagyi, és rám nézett. – Te is.

- Azt felejtsd el. – vágtam rá.

- Ha igaz, amit mondanak, akkor te veszélyben vagy. Menj be, vagy drasztikus lépéshez folyamodok. – rögtön Justin-ra kaptam a szemem. – Nem fogom őt megölni. – és akkor leeresztette a fegyvert. Furcsának találtam ezt az egészet. Mégis, hogy enyhülhetett meg ilyen gyorsan? Az előbb még meg akarta ölni, most meg nem? – Persze csak akkor, ha Grant biztosít afelől, hogy ő sem fog bennünket. – az előbb említett személyre néztem, aki bólintott.

- Elmondanád nekem, hogy miért bízol benne ennyire? – szegeztem neki a kérdést. Mintha eddig azt mondta volna, hogy nem szabad bennük bízni.

- Ezt később megbeszéljük. Most menj be a házba. – intett a bejárat felé. Justin a kezem után nyúlt, és megszorította. 

- Tényleg menj be. – hangja egy kicsit rekedt volt. Vettem egy mély levegőt. Nem akartam bemenni, egyáltalán nem. A fejemet ráztam, amivel tudattam, hogy egy tapodtat, sem mozdulok onnan. Ekkor, valaki a vállamra rakta a kezét.

- Menj be. Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Rendben? – mondta Grant. Még mindig tétováztam. Benne bíztam, csak a nagyanyámban nem. Egész idő alatt arra tanított mindenkit, hogy semelyik farkasban nem bízhatunk meg. Most meg egy olyan oldalát mutatja, amivel megcáfolja, az egészet. Ha nem is mondta ki hangosan, akkor is látszik, hogy bízik Grant-ben. Csak nem tudom miért. Mivel még mindig Justin keze az enyémet fogta, lassan elengedtem, és elindultam a bejárat felé.

  Egy óra elteltével, a szobában ültem az ágyon, és már idegességemben a lábamat ráztam. Mikor bejöttem a házba, Baz-t elengedték, kiment, és ott is maradt. Nem küldték vissza, mint engem. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy majd megbolondultam tőlük. Tíz perccel később kopogtak az ajtón. Felpattantam, és gyorsan kinyitottam. Justin állt a küszöb előtt, a háta mögött Eric-el.

- Tíz perc. – szólalt meg Eric. – Itt fogok állni, és mérem az időt. – Justin nem is hederített rá, kicsit beljebb taszított az ajtón, majd becsukta maga mögött. Csak néztem rá, komoly ábrázata kicsit megijesztett.

- Figyelj. – kezdte, ami még jobban rám hozta a frászt. – Egy ideig nem találkozhatunk. – megállt bennem az ütő.

- Hogy mi van? – jött ki a számon. – Ezt a nagyanyám találta ki? Persze, ki más. – dühöngtem, és mászkálni kezdtem. – Így is alig láttalak, most meg. – be sem fejeztem a mondatom, így folytattam. - Nem, nem érdekel, mit mond! – Justin megfogta a karom, és maga felé fordított.

- Nyugodj meg. – mondta, és a tekintetemet kereste. – A nagyid csak téged véd.

- Mégis kitől? Tőled? – legyintettem rá. A nagyi azt hiszi, hogy azzal megvéd, ha Justin-t eltünteti a közelemből? Forrtam a dühtől. Nem fogom hagyni, hogy elválasszon tőle. – Beszélek vele. – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

- Ez már el lett döntve. – szólalt meg, mikor a tenyerem a hideg kilincshez ért. Hátra fordultam.

- Mi az, hogy el lett döntve? – kérdeztem rá.

- Beleegyeztem, hogy távol maradok tőled. – kihagyott a szívem egy ütemet. Villámcsapásként, ért ez a hír. Csak levegőket vettem, és a padlóra szegeztem a tekintetem.

- Te…te már nem akarsz engem? – ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem. Két lépéssel elém állt, és ujjaival állam alá nyúlt, és feltolta. Szemeink, most egymásét nézték.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Csak téged akarlak. – megsimította az arcom. – Lehet, hogy nem leszek melletted, de bármikor beszélhetsz hozzám. Hallani fogom. – mondta, a fejére mutatva.

- Csakhogy én nem foglak téged. – különböző érzelmek voltak bennem. Dühös voltam szomorú, és talán még boldog is. Ami csak amiatt lehet, hogy többet nem kell hazudoznom.

- Ki fogod bírni. Mindketten kifogjuk! – egy kezét tarkómra, másikat pedig a csípőmre tette, és közelebb húzott magához. Mikor ajkunk összeért, tudtam, hogy egy időre ez lesz az utolsó. Kezem a nyakába tettem, és azután, azok csak ott hevertek. Nyelve utat tört magának, és mikor megtalálta enyémet, gyengéden ért hozzá övével. Eszembe jutott a mai nagy lépésünk. Csak egymáséi voltunk. Ahogy rajtam feküdt, és éreztem minden egyes lélegzetvételét. Ahogy a szemeibe néztem, és azok többet mondtak egyetlen szónál. Gyöngéd mozdulatai, és lágy érintései mindent mesésebbé tettek. Mosolya zavarta meg gondolataimat, ami csókunk közepette keletkezett száján. Elgondolkozhattam volna, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de nem kellett. Tudtam, hogy a gondolataim elértek hozzá is. Szánk elvált egymástól. – Csodálatos volt. – súgta oda fülembe, úgy, hogy szája súrolja hallószervemet.

- Harminc másodperc. – hallottam meg Eric hangját az ajtó túl oldalán. Már el is felejtettem, hogy ő kint szobrozik. Szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt meg főleg nem, hogy ne is találkozzunk, kitudja mennyi ideig. Egy könnycsepp gördült ki szemgödrömből, amit Justin letörölt, mikor elváltunk egymástól.

- Szeretlek. – egyenesen a szemébe néztem, mikor kimondtam. Ő megsimította az arcom, és rám mosolygott.

- Én is szeretlek. – próbáltam mosolyogni, ami nem igen sikerült. Csókot lehelt számra, és mikor eltávolodott tőlem, már nyílt az ajtó. Elsétált mellettem egészen Eric-ig, ahonnan visszanézett rám. – Hamarosan találkozunk. – mondta, utána megfordult, és elindult a folyóson. Néztem, ahogy távolodik tőlem, és egyszer csak eltűnik. Eric-re néztem, aki még mindig ott állt az ajtó előtt.

- Hosszú volt ez a nap. Feküdj le. – mondta, megfogta a kilincset, és becsukta az ajtót. Megint egyedül maradtam, ami fájdította a szívem.    

  Másnap reggel a nagyira vártam, hogy magyarázatot kérjek. Rá fogom zúdítani a kérdéseimet, és addig nem fogok elmenni, amíg mindre választ nem kapok. A földszinten voltam a bejárati ajtó melletti szobában. Mikor kinéztem az ablakon, azt a helyet néztem, ahol este, még Justin mellett álltam. Alig telt el pár óra, már is hiányzott. Az, hogy tudom, nem láthatom, őt ki tudja mennyi ideig, rosszabbá tett mindent. Még egy fényképem sincs róla, amit nézegethetnék.

- Gondoltam, hogy itt leszel. – jött be a nagyi, és becsukta maga után az ajtót. Nem szóltam semmit csak néztem rá. Oda jött mellém, és ő is kinézett az ablakon.

- Honnan ismered Grant-et? – tettem fel az első kérdésemet.

- Régen, egyezséget kötöttem az apjával, aki akkoriban a falka vezér volt. Ha ők nem bántják az embereket, akkor mi sem bántjuk őket. Ez az egyezség addig tartott, amíg 1999-ben, az egyik falka tagja meg nem ölt egy embert. Meg kellett volna ölniük ezért, de nem tették, csak kitagadták a falkából. – mesélte. – Felbontottam az alkunkat, és onnantól már rájuk is vadásztunk. Már nem hittem abban, hogy vannak jó farkasok. – majdnem tátva maradt a szám. Egyezség volt vadászok, és farkasok között. Hihetetlen, hogy mindez Davon miatt romlott meg.

- Ugye már nem akarod megölni Justin-t? – jött egy újabb kérdés.

- Meg akartam, és meg is tettem volna, ha nem jön Grant. – mondta könnyedén. – Tudod az a fiú, ha hiszed, ha nem, régen közel állt hozzám. Vele voltam, mikor kérdőre vonta Davon-t, hogy ő ölte-e meg a lányt. Grant hitt neki, mikor azt mondta, nem, de én tudtam, hogy hazudik, ezért, rá támadtam. A késemen sisakvirág folyadék volt, és megvágtam vele az arcát. Nem ölte meg, de úgy megsebezte, hogy a mai napig hordja az arcán a heget. – szóval a nagyi volt. Sosem gondoltam volna, hogy ő miatta olyan az arca.

- Szóval, akkor megint elhiszed, hogy vannak jó farkasok? – tettem fel még egy kérdést, amire igenlő választ vártam.

- Megpróbálom. – mondta, és mosolygott egyet.

- Miért nem találkozhatok Justin-nal? – ha már újra hisz benne, vagy is megpróbál hinni benne, akkor miért kell távol maradnunk egymástól? Reméltem, hogy erre is rendes választ kapok majd.

- Kicsim meg kell értened, hogy most a te biztonságod számomra a legfontosabb. – kezdett bele. – Egy ideig nem csak Justin-nal nem találkozhatsz, de ki sem teheted a lábadat a házból. – a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nem mehetek ki. – mondtam magamban.

- Ha…ha nem mehetek ki, akkor ő miért nem jöhet ide? – kérdeztem.

- Ez nem így működik. – mondta a fejét rázva. – A vadászok fele, nem tűri, hogy a házban farkas legyen. – kinéztem az ablakon.

- Meddig akarsz fogságban tartani? – kérdeztem.

- Nem leszel fogságban. – mondta. – Csak itt bent nagyobb biztonságban vagy, mint oda kint. – elfordultam az ablaktól, és tettem pár lépést a szobában.

- Szóval, mégis mennyi idő? – kérdeztem még egyszer, mert a kérdésemre nem válaszolt.

-  Egy, két hónap. – rá kaptam a tekintetemet.

- Nem egyezek bele. – vágtam rá. – Eddig is sok időt töltöttem el kint, és még mindig élek. Ha Davon annyira meg akarna ölni, akkor már rég halott lennék. – magyaráztam, mert úgy éreztem igazam van. A telihold óta nem hallottam Davon-ról. Bár Trent-el találkoztam, aki megölte Marko-t, de még ő sem említette Davon-t egy szóval sem.

- Nem is kell beleegyezned. Ez már el lett döntve. – az utolsó mondatát hallva vissza emlékeztem, hogy Justin is ugyan ezt mondta, nekem az este. Zavart, hogy ennyire összeszövetkeztek ellenem, és nekem még beleszólási jogot sem adtak. Megforgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé. Ez lesz életem leghosszabb időszaka.

„Két hónappal később”

47.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a 47.fejezetet. Volt egy előzetes is, de azt letöröltem, mert változtattam egy kicsit. Remélem tetszeni fog. Puszillak titeket.

~Ann.xd

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.

 - Fejezd be Marta! – hallottam meg egy hangot, ami nagyon parancsolónak hangzott. A fejem sajgott, ahogy a vállam is. Sötétségben voltam, és csak egy szarvas villant be folyton. Próbáltam felnyitni szemhéjamat, de nem ment. Ólom nehézséggel nehezedtek a szememre.

- Hogy bízhatsz bennük? – hallottam meg Marta hangját, amint undorral beszél.

- Te semmit nem értesz igaz? – kérdezte a hang, amit most már felismertem.

- Mégis mit kéne? – csattant fel. – Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nem kellett nyitva lenni a szememnek ahhoz, hogy tudjam a lány, ujjával mutogat a szerinte bűnösök felé.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – ez volt az a hang, ami okot adott arra, hogy kinyissam végre a szemem. Úgy gondoltam, ha Aiden itt van, akkor Justin-nak is a közelben kell lenni-e.

- Kussolj el te korcs! – mikor meghallottam, amit Marta mond, nem sokkal utána egy morgás hangzott el.

- Elég. – próbáltam kinyögni, és közben a szemem lassan emelkedett fel. Egy kezet éreztem meg bal vállamon. Meleg volt, és rögtön tudtam, hogy kié. Mikor végre kinyílt a szemem, nagyon elmosódva láttam. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdeztem. Lassan felültem, és pislogni kezdtem, de még mindig nem láttam tisztán. Kezemmel szemem felé nyúltam, és megdörzsöltem. Az sem segített semmit.

- Minden rendben. – mondta Justin, és a vállamat simogatta. Felé néztem, és annyira zavaró volt, hogy nem látom tisztán az arcát, hogy rögtön elkaptam a tekintetem róla.

- Miért látok így? – kérdeztem.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – mondta Baz. Felé néztem, de nem bírtam sokáig, őt se nézni. Becsuktam a szemem, és így kérdeztem meg.

- Mennyi az a kis idő?

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta, amire kipattantak a szemeim. Már most rosszul vagyok ettől, és még legalább egy hónapot ki kell, bírjak így? Belefogok bolondulni.

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – kérdezte Marta, de tudtam, hogy nem a rossz látásomra gondol.

- Nem mondasz semmit! – mondta Baz, és a hangja megint parancsoló volt.

- Dehogyisnem. – mondta, és nevetett egyet. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta ki, és hangjában nagyobb undor volt, mint valaha.

„Justin szemszöge”

  Miután hazaértünk, Erin, a kanapén ült, és egy magazint olvasott. Mikor meglátott minket, letette kezéből az újságot, és rögtön nekünk szegezte a kérdést.

- Na, mi volt? – kérdezte.

- Azon kívül, hogy szét akart minket tépni? – kérdezte Aiden, elsétált a kanapéig letette a kezében lévő az ásót, és leült Erin mellé. Azután, így folytatta. – Semmi érdekes. – felrakta lábát a kanapé előtt lévő kis asztalra, és kifújta magát. A cipője talpát, körülbelül egy centi vastag sár lepte.

- Szedd már le a lábad az asztalról. – mondta Erin, és kezével a lába felé nyúlt, és lelökte onnan.

- Ne szólj, már bele mit csinálok. – mondta Aiden, és ránézett Erin-re. Szó szerint farkas szemet néztek egymással, addig amíg, Isaac közéjük nem ült. Azután csak ücsörögtek, és néztek ki a fejükből. Mivel nekem nem volt kedvem csatlakozni hozzájuk, e helyett én elmentem letusolni. Megszabadultam a ruháimtól, és jó forró vizet engedtem magamra. A fejemet a tusolófej alá tettem, és hagytam, hogy mindenhol víz árasszon el. Mikor elemeltem a fejem, és kinyitottam a szemem, a lefolyónál barna víz hömpölygött. Több piszok volt rajtam, mint gondoltam. Eszembe jutott, mikor Zoe-t láttam zuhanyozni, és ahelyett, hogy kimentem volna szó nélkül, kényszert éreztem, hogy hozzá érjek. Azt hittem, hogy majd kiabál, hogy miért nem kopogtam, de ehelyett, egy szót sem szólt. Eltakarta melleit, de a gondolatait hallgatva, úgy érezte nem kell szégyenkezni-e meztelen teste miatt. Nem is kellett, hisz még a gyönyörűbbnél, is gyönyörűbb volt a látvány, amit nyújtott nekem. Mivel már elég régóta nem hallgatóztam Zoe fejében, így most megtettem. Merthogy a Marko körüli felhajtás, lefoglalt, nem tudtam csak rá koncentrálni. Fejem ismét a zuhanyrózsa alá tettem, és nem sokkal később, Zoe gondolatai elárasztották a fejem. Kusza gondolatai voltak. Csakhogy, még így is kivehető volt, hogy menekül. Felkaptam a fejem, mikor hallottam, hogy a hátára ugort egy farkas. Azután pedig egy lövéssel leszedte róla valaki. Úgy éreztem, hogy muszáj oda mennem. Lehet, hogy nem fogok közbe avatkozni, de akkor is oda kell mennem, mert, lehet, hogy szükség lesz segítségre. Kipattantam a zuhany alól, és felkaptam valami ruhát, és száguldottam is ki. Mikor már a bejárati ajtónál voltam, és kinyitottam, Aiden hangját hallottam meg.

- Hová mész? – kérdezte.

- Zoe bajban van. – mondtam, de meg sem álltam. Siettem, hogy oda érjek.

- Merre van? – jött mellőlem a kérdés. Oldalra fordítottam a fejem, és mind hárman ott álltak mellettem.

- Keletre, a kis pataktól nem messze. – hadartam el, és mindannyian egyszerre indultunk el abba az irányba.

 Már átvergődtünk az erdőn, és kiértünk arra az útra, ahol Zoe, és egy vadásztársa, száguldanak egy autóval. Az út közepén álltunk, és én ismét kedvesem gondolatait fürkésztem. Zoe láthatott valamit, mert rá kiáltott a volán mögött ülőre, aki beletaposott a fékbe. Még eddig is elhallatszott, a kerekek csikorgása. Kedvesem teljes erőből fejelte le a műszerfalat azután, pedig az ajtónak vágódott. Kitántorodott, a kocsiból, és valami szarvast nézegetett addig, míg el nem ájult. Ekkor olyan gyorsan kezdtem felé futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Lövéseket hallottam, és kiabálást.

- Kelj már fel! – ordította. Nem voltak már messze tőlünk. Pár alakváltott, láttunk is. Aiden, és Isaac, kapták el, és ártalmatlanná tették, őket, amíg én és Erin tovább szaladtunk. Már vérszagot éreztem, ami kedvesemé volt. Négy alakváltót láttam, és az egyik sebesen közeledett Zoe felé. Teljesen átadtam magam a farkasomnak. Négykézlábra ereszkedtem, és így ugrottam fel a kocsira, azután pedig átugrottam a lány felett, és védelmezően guggoltam Zoe előtt, mire oda ért a farkas. Vicsorogtam rá. Egy ujjal sem fog hozzá érni. Még több lövés dördült el, és az egyik súrolta felkaromat. A lány, aki a kocsinál volt, felénk lőtt. Az arca a szeme, mindene hasonlítót Marko-ra. Kivétel a haja, ami fekete hajszíne volt, és nem állt jól neki. Tudtam mi az eredeti hajszíne, és biztos vagyok benne, hogy az sokkal jobban áll neki. Mivel velem, és a közvetlen előttem lévő farkassal foglalkozott, nem vette észre, hogy mögé osont egy, aki nem valószínű, hogy csak üdvözölni fogja.

- Mögötted. – kiabáltam, de már késő volt, mert a farkas hátba rúgta, és ő a földre zuhant, miközben a fegyver kiesett a kezéből. Olyan erővel nyomta a lányt a földnek, hogy az moccanni sem tudott. Csakhogy hirtelen, Aiden jelent meg, az autó motorháztetején, és előre ugrott pont úgy, mint, aki egy szaltót akar csinálni. A keze a farkas hátán volt, megmarkolta a felsőjét, és mikor talpa már a földön volt, és nem a levegőben, elhajította a férfit. Ezen a húzásán, még én is nagyot néztem, csakhogy most már ideje volt az én ellenfelemmel foglalkoznom. Váratlanul, neki rontottam, és a földnek szorítottam, pont úgy, ahogy az előbb a lánnyal tették. Sosem szerettem gyilkolni, de ha meg kell védenem, akit szeretek, akkor megteszem. A fogaimat belemélyesztettem a torkába, és kiharaptam belőle egy darabot, majd a földre köptem. Visszanéztem rá, és vér bugyogott a száján, és azon a helyen, ahol az imént beleharaptam. Leszálltam róla, mert tudtam, hogy már csak percek kérdése, és meghal. Felálltam, és láttam, hogy már csak egy van talpon. Issac, Erin, és én körbe vettük, és lassan közeledtünk felé. A férfin nem látszott, hogy feladná a harcot. Inkább csak még jobban begurult, és úgy gondolta, hogy Erin-t támadja meg először. Ha azt hiszi, hogy Erin-t hamar leteríti, akkor téved! Erősebb, mint azt bárki gondolná. Erin már készen állt, hogy fogadja a férfit, csakhogy egy lövés dördült el, ami pont fejen találta a farkast, és ahogy előre vágódott, még csúszott pár centit az úton. Hátra néztem, mert biztos voltam abban, hogy a lány adta le a lövést. Azonban, nem ő volt, mert a fegyvere még mindig azon a helyen volt, ahová csúszott, mikor kiesett a kezéből. Már csak ezért sem tudott volna lőni, mert Aiden lefogta a karját. Mikor zajt hallottam az erdő felől, két személyt láttam, meg kijönni onnan. Egy férfit, aki tuti biztos, hogy vadász, viszont a lány, aki mellette állt, egy farkas volt. A füle hegyes volt, ahogy a karmok is a kezén.

- Baz! – kiabált a lány, akit Aiden fogott. – Lődd már le őket! – csakhogy ő nem tett semmit. A fegyver, ami a kezében volt, elrakta, és védekező pózba emelte a kezét.

- Nem bántalak titeket. – mondta. Összenéztem, a többiekkel, és mind úgy éreztük, hogy igazat mond. Visszaváltoztunk, és mikor Baz letette a kezét, megfogta a lányét. Megdöbbentem. Vadász, és farkas együtt? Pont, mint én meg Zoe. Mikor kimondtam magamban a nevét, eszembe jutott, hogy ő ott fekszik eszméletlenül. Hátra fordultam, és oda szaladtam hozzá. A hátán feküdt, és a fejéből szivárgott a vér.

- Lassan emeljétek fel. – mondta, a vadász fiú. – Elvisszük B-hez. – rá néztem, mert már Zoe másik oldalán vizsgálgatta a fejét. Elővett egy kendőt a zsebéből, és Zoe homloka feletti hajtöves részéhez tette. – B. – szólt a lánynak, aki rögtön oda jött. – Mutasd nekik az utat. Nekem beszélnem kell vele. – nézett a még mindig Aiden által fogva tartott lány felé.

 Tizenöt perccel később, már B-nél voltunk, és Zoe az ágyon feküdt. A fekvőhely sarkánál pedig én foglaltam helyet. Baz, aki éppen Zoe fejét kezelte, fel-felnézett a fotelban lévő lányra, akinek a kezét oda kötözte a kartámaszhoz. Úgy tűnik, nem nagyon tudja elfogadni, hogy már pedig mi jó farkasok vagyunk.

- Nem védheted őket. – mondta a lány a fotelből. - Te vadász vagy! –jelentette ki.

- Az már nem számít. – mondta. Mikor végzett Zoe fejével, elsétált mellőle, és B meg a lány közötti üres helyre állt. Felálltam az ágyról, és két lépéssel közelebb mentem Zoe-hoz. Baz bekötötte a fejét, és egy fehér géz fogta körbe a fejét. 

- Mi az, hogy nem számít? – mondta döbbenten. – Undorító vagy, és az is amit csinálsz! – mondta a lány majdnem kiabálva.

- Fejezd be Marta! – förmedt rá. Az arcán már látszott, hogy a lány egyre jobban feldühíti. B megfogta alkarját, nyugtatás képpen.

- Hogy bízhatsz bennük? – a hangjában az undor kezdett megjelenni.

- Te semmit nem értesz igaz? – fordult felé Baz, már nyugodtabb hangon.

- Mégis mit kéne? – az arc teljesen bosszús volt. - Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nézett rá mindegyikünkre. Vajon most kellene elmondanom, hogy a bátyja igazából nagyon is él? Vagy talán jobb, ha erről még nem tud? Hisz ha minket nem fogad el, akkor lehet, ha megtudja, hogy már Marko is ilyen, akkor ő rá is undorral kezd majd nézni.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – szólalt meg Aiden, aki Erin és Isaac között állt.

- Kussolj el te korcs! – ahogy a mondata elérte fülem, azonnal Aiden felé néztem. Barátom arcára düh volt írva, és megvillantva fogát rá vicsorgott Marta-ra. 

- Elég. – hallottam meg magam mellett, egy halk szót. Rá néztem, és láttam, hogy szemei lassacskán felnyílnak. A kezem vállára tennem, hogy érezze, itt vagyok mellette. Zavartan nézett össze vissza, mikor ismét megszólalt. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdezte. Felült, és pislogni kezdett, azután pedig a kezével dörzsölni kezdte a szemét.

- Minden rendben. – mondtam, és megsimogattam a vállát. Felém nézett, de nem tartott, sokáig mert hirtelen elkapta a tekintetét.  

- Miért látok így? – kérdezte.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – szólalt meg Baz. Mikor vadásztársára nézett ott sem hagyta sokáig a tekintetét. Behunyta a szemét, és megszólalt.

- Mennyi az a kis idő? – kérdezte.

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta Baz, amire Zoe-nak felpattant a szemhéja. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül ennek a hírnek.  

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – szólalt meg Marta.

- Nem mondasz semmit! – szólalt meg parancsoló hangja Baz-nak.

- Dehogyisnem. – mondta Marta, és elnevette magát. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta, és egyenesen B-re nézett.

- A bátyáddal együtt, az érzéseidet is elvesztetted igaz? – mondta Baz kérdően, de nem várt rá választ. – Ha én undorító vagyok, akkor te egy érzéketlen kis csitri. – mondta, és látszott rajta, hogy még nem fejezte be. – Még mindig csak azt hiszed el, amit a vadászok mondanak neked. Most hallgass rám. Szerinted, ha olyan rosszak lennének, akkor nem megöltek volna már? Téged, engem, és Zoe-t is. Jobb lenne, ha végre rá döbbennél, hogy ne csak másoknak higgy, hanem annak is, amit a szemed mutat. Nézz körül – mondta, és ő is szétnézett. – ők itt nem ellenségek, hanem barátok. – a kezéhez nyúlt, és kioldozta. – Most menj el! – Marta rá nézett, felállt, és elsétált.

- Szerinted megértette? – kérdezte B. Baz a fejét rázta.

- Nem tudom, Marta már nagyon kiszámíthatatlan. Azt sem tudom, mit keresett kint ilyenkor.  – mondta.

- Marko miatt. – mondta Zoe. – Azt hiszi, ha öldököl, azzal fel tudja dolgozni a halálát. – Aiden, Erin és Isaac is rám néztek. Úgy tűnt azt akarják, hogy én mondjam el, hogy Marko nem halott, hanem már egy közülünk. Beszédre nyitottam a számat, de nem tudtam elmondani, mert Baz közbe szólt.

- Szerintem jobb, ha mi most elindulunk. – mondta Zoe felé nézve.

- Nem úgy volt, hogy te kint maradsz estére? – kérdezte kedvesem.

- Ezek után szerinted, nem akarom minél hamarabb megtudni, hogy Marta beköpött-e minket vagy sem. – B felé fordult, és egy csókot nyomott az ajkára, azután felém fordult. – Lehet, hogy nagy kérés, de nem lehetne B pár napig nálatok? Mivel Marta tudja, az ide vezető utat nem akarom, hogy egyedül legyen. – alig fejezte be a mondatát, B rögtön megszólalt.

- Tudok magamra vigyázni. – megfogta meg Baz alkarját, és a szemébe nézett.

- Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy nem vagy egyedül. – megsimogatta a lány arcát, aki megenyhült. Mikor visszanézett rám a vadász, akkor tudtam, hogy már az én válaszomra kíváncsi.

- Persze, addig maradhat, ameddig szükséges. – mondtam, és rájuk mosolyogtam. Azután Zoe felé néztem, aki még mindig a szemét hunyta be és nyitotta fel. Kezemmel hozzá értem felkarjához, és ő azonnal rám nézett. Hunyorítva nézett rám, és közben kezét próbálta az arcomhoz tenni. Így hát megfogtam kezét, és tenyerét az arcomhoz nyomtam.

- Annyira rossz, hogy csak így látlak. – az ágy széléhez kúszott, de keze még mindig az arcomon hevert. Mikor fel akart állni, látszott rajta, hogy megszédül, így kezét elkapta arcomtól, hogy meg kapaszkodhasson valamiben, de ehelyett, én kaptam el őt.

- Csak óvatosan. – mondtam, és közben kezemben tartottam, törékeny kis testét. Olyan könnyű volt számomra, mint egy tollpihe. Egy kézzel tartottam, amíg a saját lábára nem tudott állni. Mikor kiegyenesedett, a szemem felé nézett, de nem voltam benne biztos, hogy ő is annyira látja-e az enyémet, mint én az övét. Az a barna szeme, és a zavaros tekintete, annyira aranyos volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, megfogtam nyakát, és a számat az övére helyeztem.

- Azt hiszem, én, kint megvárlak titeket. – nem foglalkoztam azzal, aki a mondatot mondta csak csókoltam Zoe-t, ami már nagyon hiányzott. Ezen a napon annyi minden történ, hogy ennyire, mint most sosem voltam még fáradt. Az, ami a legjobb volt ebben a napban, hogy Zoe-val megléptük azt, amire már oly régóta vágytam. Összeolvadt a testünk, és közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Mikor elváltunk egymástól, és kinyílt a szemem, rajtunk kívül már nem volt senki a szobában. Visszanéztem kedvesemre, és megsimogattam az arcát.

- Azt szeretném, ha Baz mellett maradnál. – mondtam, mert pont úgy, mint a vadász fiú, és is féltem a szerelmem.

- Mellette maradok. – mondta, és egy mosoly jelent meg az arcán. Pár perccel később kimentünk a hálóból, és a többiek, már indulásra készen álltak.

 Már az erdőnél álltunk, és épp búcsúztunk el egymástól, mikor Baz megszólalt.

- Ha bármi balul sülne el, remélem engem is szívesen láttok. – mondta.

- A házunk már egy kész menedékhely, szerintem még te is beférsz. – mondta Aiden viccesen.

- Köszönöm. – mondta Baz mosolyogva. Kezet ráztunk vele, azután Zoe és Baz elindultak az erdő belseje felé. Mikor már nem voltak hallótávolságban, Isaac megszólalt.

- Nem kellett volna elmondani, hogy a vadász fiú él? – kérdezte.

- Kicsoda? – kérdezte B.

- Marta bátya. – mondtam. Az arcán meglepettség látszott.

- Úgy érted Marko él? – kérdezett ismét.

- Te ismered? – kérdezte Erin.

- Nem, csak Baz mesélt róla. – magyarázta. – Azt mondta, hogy meghalt, és ma volt a temetése.

- Ez hosszú történet. – mondtam. – Jobb lenne, ha elindulnánk a ház felé, és addig mindent elmondunk. – bólintott, és mindannyian elindultunk.

„Zoe szemszöge”

                

 Már csak percek választottak el, minket, hogy a házhoz érjünk. Baz karját fogtam, mivel a látásom miatt, már kétszer majdnem belekóstoltam a földbe. Egész úton csupán csak két szót váltottunk. Úgy tűnt, ő is, és én is el vagyunk most a saját gondolatainkkal. Az agyam azon kattogott, hogy Marta vajon elárult-e minket. Ha igen, akkor hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mi fog történni. Viszont ha nem, akkor Baz mondandója eljutott Marta legbelsőbb érzéseihez.

- Itt vagyunk. – mondta Baz, és hallottam, hogy egy mély lélegzetet vesz. – Olyan csendes minden. – hangjában hallottam, hogy ezt nagyon különösnek találja. – Túl nagy a csend. Olyan, mint a vihar előtti csend. – magyarázta.

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.