38.fejezet

Sziasztok olvasóim! Megjöttem, ahogy ígértem. Remélem ez a fejezet jobban elnyeri majd a tetszéseteket mint az előző. Úgy döntöttem, hogy csinálok egy videót a bloghoz, ami el is készült, és nézhetitek is.  Ne egy nagy valamit képzeljetek el, csak a szereplők, és pár sor szöveg van benne, de azért remélem tetszik majd. Komikat várok, és ha lehet többet mint az előző fejezethez. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint. –

   Aiden felpattant a kanapéról, és az ajtó felé vette az irányt. – Hova mész? – álltam fel én is.

- Erin-ért. – mondta, és már nyitotta az ajtót, de gyorsan oda siettem, és a bal kezemmel visszacsaptam.

- Nem mehetsz csak így oda. – mondtam, és látszott a szemében, hogy tudja, igazam van. Szemét lehunyta, és arcán kezdett látszódni, hogy átváltozik. Mikor kipattantak sárgán izzó szemei, így szólt.

- Igazad van, így fogok. – mondta, és közben már nyúlt volna ismét a kilincs felé, de rácsaptam a kezére.

- Nem erre céloztam. – vágtam egy, ’te hülye’, fejet, és folytattam. – Ha csak így oda állítunk, szerinted nem kapnának el rögtön? – beszédre nyitotta száját, de közbe szóltam. – Még mielőtt azt mondanád, harcolunk, azt felejtsd el. Nem ölök, és nem sebzek meg egy embert sem, még ha vadász, akkor sem. – Aiden szép lassan visszaalakult. – Van még 2 napunk kitalálni valamit.

- Honnan tudod?  - kérdezte. Csak rá néztem, mert úgy éreztem, hogy ez a leghülyébb kérdés, amit feltehetett. Másodpercekkel később látványos módon esett le neki a kérdésére a válasz.

- Ő is azon agyal, hogy segítsen neki. – mondtam, és visszasétáltam a kanapé elé. – Ha kitalál valamit, akkor már nyert ügyünk lesz. Addig viszont, ahelyett, hogy a vesztedbe rohansz, te is gondolkozz, hátha kitalálsz egy értelmes végrehajtható tervet.  – megforgatta szemét, és elindult szobája felé. Szint úgy, a kanapétól elindultam a szobám felé. Mikor az ajtó elé értem lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. A gyertyák ugyan azon a helyen helyezkedtek el ahová még tegnap este tettem őket. Szétnéztem, és minden arra emlékeztetett, amit csináltam. Az ágyra nézve mintha láttam volna magam, amint Zoe-t magam alá rántom, és melleit oly módon szorítom meg, hogy hegyes karmaim felsebezték, és vér folyt fel bőre alól. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, de mikor a padlóra tévedt a tekintetem, egy új kép villant be. Zoe épp a pulóveremet rántotta magára. Mikor már velem szemben állt, egy morgás hagyta el a számat, és elindultam felé. Szerelmem kérlelt, és biztatott, hogy le tudom állítani ha akarom, de annyira felül kerekedett rajtam ez az egész farkas lét, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Úgy éreztem ez vagyok én, és úgy kell viselkednem, mint egy állat. A következő kép szinte mellettem játszódott le. Ahogy a falnak löktem, és kezem torkához emeltem. Nem szorítottam meg ugyan, de most legszívesebben arcon csapnám magam azzal a kezemmel. Zoe megpróbált fegyvert venni a kezébe, de gyorsabb voltam mint ő, megfogtam bokáját, amitől ő előre zuhant. Amint hátsó felére fordult, kezeit lefogtam, és szabad kezem a magasba emeltem, amit meglendítettem felé. Úgy éreztem mintha hallanám ’NE’ sikolyát, amitől megrezzentem. Miután kezem majdnem elérte őt, a kép homályosodni kezdett, és köddé vált. Ettől az emlék áradattól, a már így is sivár hangulatomat még jobban lehúzta. Ismét az ágyamra néztem, és a párnák tetején a pulcsim hevert, amit Zoe kapott magára az este. Oda sétáltam, és kezembe vettem a ruhadarabot. Ahogy orromhoz emeltem, éreztem szerelmem kellemes illatát, ami a pulóver szöveteibe itta magát. Csakhogy ezen kívül még megéreztem valamit. A vér szagát. Kifordítottam a pulcsit. Zoe nem csak finom illatát hagyta maga után, hanem a ruhára tapadt vér nyomát is. Ideges lettem, és eldobtam a pulóvert a szoba másik végébe. Félreértés ne essék, nem azért lettem ideges, mert összevérezte a ruhámat, hanem magamra voltam mérges, ahogy az elmúlt 24 órában végig. Úgy éreztem ettől a perctől kezdve megpróbálok minden rossz emléket a homály feledésébe küldeni. Megpróbálom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket Zoe ellen tettem idegességemben. Új ember akarok lenni, most, hogy végre tudom uralni átváltozásomat. Tudom, hogy Zoe testén mindennek nyoma marad, de úgy nyitok új lapot, hogy tudom több olyan heg nem lesz rajta, ami tőlem származik.

  - Kelj fel! Hahó, kelj már fel! – üvöltött fülembe Aiden. Kinyitottam szemem, és egyből rá nézetem.

- Meghibbantál? – kérdeztem tőle, fáradt hangon, az utána szemem az ágy melletti kis szekrényen lévő órára vándorolt. Délután 5 óra volt.  

- Kelj már fel, és gyere. – mondta siettetve. El sem tudtam képzelni mi a frász baja lehet. Ki keltem ágyamból, és a már ajtóban álló Aiden felé mentem. Kiérve a nappaliba, láttam, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva. Barátom hamarabb oda ért, megállt előtte, és kimutatott rajta. Amint én is oda értem, abba az irányba vándorolt tekintetem amerre a kézével mutatott. Nem messze a háztól, egy fiú állt. Zöld szeme és aranybarna haja volt, amit a szél néha megmozgatott.

- Egy vadász. – közölte velem a mellettem álló személy. Mikor meghallottam, hogy vadász azon nyomban Zoe gondolataira kapcsolódtam. Sajnos nem tudtam meg sok mindent, mert épp aludt, de így legalább megnyugodtam, hogy jól van. – Veled akar beszélni. – valamiért úgy éreztem, ő tudja, hogy Zoe még mindig találkozik velem. Láttam, hogy a srác tátogni kezd, így arra koncentráltam, hogy hallásom élesedjen.

- Nem azért vagyok itt, hogy jó pofizzak veled. – kezdte nem épp kedvesen. Látszik, hogy tartja a távolságot, mert körül belül 50 méterre állt a háztól. – Tudom, hogy Zoeval még mindig együtt vagytok. – úgy tűnik a megérzésem nem csalt. – Mivel ő jó barátom fontos számomra, így védeni fogom. – mondta, és ennél a mondatnál úgy gondoltam ideje nekem is megszólalnom.

- Én is ezt teszem. – kiabáltam oda, és elindultam felé. – Te azt hiszed, tőlem kell védened. Pedig nem! – olyan 10 méterre megálltam, így már rendes halló távolságban voltunk.

- Nem csak tőled. – mondta. – A fajtádtól. – ezt a szót undorral mondta ki.

- Azt hiszed, mi vagyunk a gyilkosok? – állt mellém Aiden. – Akkor ti mik vagytok? – kérdezte tőle.

- Mi tőletek védjük az embereket. – mondta. – Ti azt hiszitek magatokról, hogy mások vagytok. Pedig ti is olyanok vagytok, mint a többi. Bennetek van az ölési kényszer. - Aiden nevetni kezdett.

- Ha ennyire bennünk lenne az ölési kényszer, szerinted, nem megöltünk volna már? – állt egy lépéssel előrébb. Ami egy amolyan kihívásnak tűnt, melyben a srác benne lett volna. Már nyúlt volna a késéhez az oldalánál, de megállítottam őket. Két lépéssel Aiden elé álltam, és egyenesen a fiúra néztem.

- Szerintem nem azért jöttél, hogy harcolj. – mondtam nyugodtan. – Ha csak azért látogattál el ide, hogy elmond védeni, fogod Zoet, akkor tudd, hogy ebben egy oldalon állunk. Az este folyamán, nem csak én, hanem egy egész falkányian védték őt. – amint elmondtam látszott a meglepődés az arcán. – Mind tudták, hogy vadász, és mégis vigyáztak rá, egy olyan alfával szemben, akitől még ők is visszarettennének.

- Ki az-az alfa? – kérdezte.

- A neve Davon. – mondtam. Arca lefagyott. Tisztában volt a név tulajdonosával.

- Ismered? – szólalt meg Aiden a hátam mögött.

- Ő ölte meg a szüleimet. – mondta, és közben lehajtotta a fejét.

- Részvétem. – próbáltam úgy viselkedni vele, hogy ne higgye végre azt, hogy csak egy gyilkoló gép vagyok. – Most Zoet akarja megölni. – mondtam, és szemei visszapattantak rám. – De eddig csak játszadozott velünk. Azt gyanítom a tegnap este is csak a játékának a része volt. – mondtam.

- Azt tudnod kell, hogy még mindig nem bízok benned, - kicsit oldalra hajolt, és Aidenre nézett. – se benned, de Zoe épsége fontos, így amíg ti nem tesztek valami rossz dolgot – ha jól értem, a rossz dolog alatt azt érti, amíg nem ölünk meg senkit. – addig számíthattok a segítségemre. De ha gyilkoltok, egyszer is, muszáj leszek vadász ösztöneimre hallgatni.  – az egy kicsit sem érdekelt, hogy bízik-e bennem vagy sem, nekem az számít, hogy van még valaki, aki védelmezi Zoet. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy ez a srác nem csak úgy tekint Zoera mint egy barátra, hisz mikor róla beszél, felgyorsul a szívverése. Viszont én bízok abban, hogy Zoe nem fog lecserélni rá, ha megtudja. – Nekem viszont mennem kell. – mondta, és már fordult volna, de megállítottam.

- Várj. Megtennél nekem valamit? – nem vártam meg a válaszát, tovább mondtam. – Holnap hozd el ahhoz a házhoz ahol nyaraltak. – mondtam.

- Nem biztos, hogy menni fog. – mondta. – Tudod, én el akartam árulni Mrs. Wilsonnak, hogy veled találkozgat. Csakhogy mikor mondtam volna el, úgy éreztem nem tehet ezt meg vele, ezért azt hazudtam, azért tűnt el az este, mert megfutamodott, és elbújt. Ezek után pedig nagyon figyelni fogják őt, hogy ne forduljon elő ez még egyszer. – mesélte.

- Remek. – forgattam meg a szemem.

- A telefont vissza fogom adni neki. – mondta. – Azon továbbra is tarthatjátok a kapcsolatot.

- Nálad van a telefon? – néztem rá értetlenül. A farzsebéhez nyúlt, és előhúzta, így már válaszolnia sem kellett. – Inkább maradjon nálad. – mondtam. – Így legalább tudlak tájékoztatni ha van valami fejlemény. – bólintott, és végül elindult.

- Te bízol benne? – kérdezte Aiden mellém állva.

- Nem, én abban bízom, hogy elég nagy a Zoe iránti szeretete, és nem akarni fájdalmat okozni neki azzal, hogy megöl.  

„Zoe szemszöge”

Ez az álom, teljesen felzaklatott. Mikor felébredtem, olyan este 7 óra körül lehetett, most hajnali 2, és még mindig nem birok elaludni. Ülök az ágyon a sötét szobában, és magam elé bámulok. Attól félek, hogy Justin nem csak az álmomban, hanem a valóságban is így tenne. Nem harcolt volna életéért, a szerelmünkért! Fáj ezt tudnom. Egy könnycsepp gördült le ismét az arccsontomon egészen a nyakamig. Magamra viszont haragudtam. Lehet, hogy csak egy álom volt, de akkor is tennem kellett volna valamit. Meg kellett volna mentenem, ha már ő feladta a harcot. Viszont én nem tettem semmit, csak álltam ott és hagytam, hogy lefogjanak. Ökölbe szorított kézzel töröltem le arcomról a könnycseppeket, és megígértem magamnak, hogy többet nem leszek gyenge. Erős leszek, bármi legyen is.

 A kiképző terem felé vettem az irányt. Mikor leértem a lépcsőn, már láttam a lesújtó tekinteteket. Próbáltam nem oda figyelni rájuk ezért folytattam az utam.

- Tudtam, hogy lehetetlen. – mondta a hátam mögött valaki. Mikor megfordultam Marta állt mögöttem, és még pár ember. – Azt viszont nem gondoltam volna, hogy gyáva ember módjára megfutamodsz. – úgy tűnik Markonak igaza volt. Már most mindenki tud a hazugságáról. – És még volt képed azt hazudni, hogy harcoltál. – még mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Marko.

- Marta hagyd. – mondta húgának, és közben vállára rakta a kezét.

- Hagyjam? – nézett rá. – Hisz ez – kezdett bele mondatába, és közben felém mutatott, de Marko nem engedte, hogy befejezze.

- Elég, azt mondtam hagyd békén. – parancsolt rá. Úgy tűnt Marta hallgat testvérére, mert elindult ugyan felém, de nem én voltam a célpontja, hanem a kiképző terem. Amint elment mellettem, vállával meglökte enyémet, amitől egy pillanatra elvesztettem egyensúlyomat. Lábamat hátra téve tudtam megtartani. - Ne foglalkozz vele. – mondta mellém állva Marko.

- Könnyű azt mondani. Nem te vagy az első számú közellenség. – mondtam, mert tudtam, hogy ez most pont így is van. Utálnak azért, amit hallottak rólam. Persze ennek is ki az oka? A mellettem álló vigyorgó fiú.

- Te meg mit vigyorogsz? – kérdeztem rá, mert nagyon feltűnően csinálta.

- Tudod tegnap oda, én is a védelmeződ lettem. – mondta még mindig vigyorogva.

- Mi? Te meg miről beszélsz? – néztem rá értetlen arccal. Védelmezőm? Mi a franc van? – kérdeztem magamtól.

- Elmentem a kis farkasodhoz. – hajolt közel fülemhez. Olyan gyorsan fordítottam fejem az övé felé, hogy centik választottak el tőle.

- Micsoda? – kérdeztem de, arcunk még mindig nagyon közel volt egymáshoz, és amint észrevettem, hogy Marko a számat kezdi fürkészni, rögtön elhúztam magam. – Mit kerestél te nála? – próbáltam halkan kérdezni, és nem törődni azzal, ahogy a számat figyelte, mint aki meg akar csókolni.

- Elmentem, mert meg akartam neki mondani, hogy védeni foglak tőle, de mint kiderült Davontól jobban kell féltselek. – egy fél mosoly jelent meg arcomon. – Jaj – kezdte. – most nehogy azt hidd, hogy legjobb haverok lettünk. Neki is megmondtam, ahogy neked is. Ha rosszat csinál, vadász ösztöneim azt fogják súgni, hogy büntessem meg érte. – tudtam jól mit jelent, amit mondott, de azzal is tisztában voltam, hogy azt várhatja, hogy Justin valaha is rosszat csináljon. Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.

37.fejezet

Sziasztok. Itt a 37.fejezet. Szerintem nem lett a legjobb és egy kicsit unalmasnak is mondanám meg rövidnek, de majd ti eldöntitek. A 38.fejezettel hamarabb fogok jönni, körül belül hétvégén már olvashatjátok. Azt megpróbálom izgalmasabbra csinálni mint ezt. Iratkozzatok fel és írjatok komikat! Puszillak Titeket.: )<3

~ Ann.xd

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón. 

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig, nekem háttal, Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.

- Meg tudom magyarázni. – mondtam kicsit dadogva.

- Pedig büszke voltam rád. – rázta fejét a nagyi. – Most pedig kiderül, hogy egy szó sem igaz abból, amit reggel mondtál. Nem azért váltál ki a csapatból, mert eltévedtél, hanem mert féltél az estétől. Inkább elrejtőztél, és sebet is ejtettél magadon, hogy hihető legyen a történeted. – mutatott a sebre a szemöldökömnél. - Miért nem mondtad meg inkább, hogy nem akarsz terepre menni? Mi értelme volt annak, hogy hazudj? Tudod, mit inkább menj vissza a szobádba, majd holnap megbeszéljük. – a nagyin látszott, hogy kiborult ettől a hazugságtól. Mert, hogy ez egy nagy hazugság volt. Marko még sem árult el. Bár ezzel is bajt okozott nekem, de inkább ez, mint, hogy a tényleges igazságot tudják. Amint megláttam, hogy Marko az ajtó felé közeledik, már tudtam, hogy ő is távozni fog a helységből. Újra átléptem a küszöbön, elindultam a lépcső felé, ott megálltam, megfordultam, és néztem, ahogy Marko becsukja maga mögött az ajtót, és irányomba lépeget. Mikor oda ért, megállt.

- Állj félre. – mondta, de nem engedelmeskedtem neki.

- Nem árultál el. – mondtam nyugodt hangon.

- Most nehogy azt hidd, hogy egyet értek azzal, amit csinálsz. Nem árultalak el, mert úgy gondoltam, még meg jöhet az eszed, és elfelejted az egész farkas bandát, és akkor senkinek nem kell megtudnia ezt az egészet.

- Azt hiszed ez ilyen egyszerű? – hálás voltam, amiért nem árult el, de egy idióta ha azt hiszi, hogy valaha is elfelejtem azokat, akik miatt még mindig élek. Grant és a falkája Isaac, Aiden, Justin. Ők mind védtek engem, az este folyamán. Ha nem teszik, akkor James sorsára jutottam volna. – Ha megismered őket, akkor te is tudnád, hogy nem mindegyikük öl. – ennél a mondatomnál, Marko döbbent fejjel nézett rám.

- Te megbolondultál? Az kizárt. – mondta. – Emlékszel mit mondott először neked Marta mikor ide kerültél? – elgondolkoztam, de nem jutott eszembe, ezért kissé megrántottam a vállam. – A szüleinket farkasok ölték meg. Csak kirándulni akartunk az erdőben, mikor ránk támadtak. Akkor még mi Martaval sem tudtuk, hogy léteznek ilyen lények, akik emberből változnak át farkassá. A szüleink védtek minket, de nem volt esélyük. A saját szememmel láttam, ahogy anyám meghal. – mutatott ujjával a szeme felé. - Mikor mi következtünk, érkeztek meg a vadászok, és mentették meg az életünket. Ezek után nem hinném, hogy valaha is közeli barátságba kerülnék bármelyikükkel. – semmit nem tudtam mondani. Csak álltam előtte, és néztem rá. Sajnáltam, hogy ilyenen kellett végig menni-e, de nálam ez akkor sem változtat azon, hogy jó farkasok is léteznek, akik betartják a szabályokat. – Most már engedj, mert fáradt vagyok. – mondta. Csak bólintottam, és elálltam a lépcső elől. Miközben elindult felfelé, eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem.

- Marko, várj. – fordultam felé, ő pedig megállt a negyedik lépcsőfokon, és visszanézett rám. – Köszönöm. – meg kellett, hogy köszönjem neki, hogy nem árult el.

- Ne köszönd, az iménti hazugságom miatt holnap nem elég, hogy kapsz majd egy alapos fejmosást a nagyidtól, de még a többiek lesújtó tekintetét is el kell viselned. Mindenki tudni fogja azt, amit ott bent mondtam. – mutatott a szoba felé. – Szóval szerintem készülj fel arra, hogy páran hibáztatni fognak, James halála miatt. Azt fogják mondani, hogy ha ott maradsz, és nem futamodsz meg gyáva ember módjára, akkor lehet életben maradt volna. Tudod a vadászok, a farkasokon kívül még, a gyáva embert utálják nagyon. – valahogy úgy éreztem, hogy ezzel bosszulja meg mindazt, amit miattam kell tenni-e. Hazudnia, és titkolóznia kell, csak miattam. – Ja, és ha valaki megkérdezi hol bújtál el az este, azt ajánlom, azt a helyet mond ahol megszálltál mikor visszajöttél Stanwood-ba. – rögtön rájöttem miért azt mondta. Hisz az a hely tele van sisakvirágokkal. Ha tényleg meg akartam volna futamodni az este elől, akkor magam is azt a helyet választottam volna. Csak, hogy ez nem így volt. Marko jól kitalálta ezt a hazugságot, csak az a baj, hogy így csalódnia kellett a nagyimnak. Szóval jobb lett volna, ha nem viharzik le rögtön, hanem előtte elgondolkozik, és még a szobámban jön rá, hogy mégsem akar elárulni. Így megkímélt volna a holnapi fejmosástól, és a többiek gonosz tekintetétől. Már előre látom, hogy a nagyi miket fog mondani. Mikor még kicsi voltam, mindig azt mondogatta inkább valljam be, ha gyáva vagyok, mint, hogy megfutamodjak, és utána hazudjak. Szóval így Marko elérte azt, hogy a nagyi azt higgye semmit nem tanultam abból, amiket oly sokszor elmondott nekem. De inkább ez, mint a valódi igazság, ami sokkal rosszabb lett volna. – A telefont viszont nem kapod vissza. – ennél a mondatnál egyből rá kaptam a tekintetem, de ő már ment tovább fel a lépcsőn. Úgy gondoltam hiába szólok már utána nem fog vissza fordulni, így hagytam az egészet. Majd a gondolataimon keresztül üzenek Justin-nak, ahogy már oly sokszor megtettem.  

   - Ébredj! Zoe, Ébredj! – hallottam a meg, hogy valaki ébresztget, miközben az arcomat simogatja. Felnyitottam fáradsz szemeim, és ő térdelt az ágyam mellett. Rögtön felültem fekhelyemen, és egyenesen rá néztem.

- Te meg mit keresel itt? – a paplant ledobtam magamról, és felálltam, miközben kedvesem kezét megfogtam. Amint ő is kiegyenesedett, és egymással szemben álltunk, folytattam a kérdezősködést. – Te normális vagy, hogy a francba jutott eszedbe ide jönni? – próbáltam halk lenni, de azért mégis erőteljes hanglejtést próbáltam használni. – Ha valaki meg lát, akkor – ezt a mondatot nem fejeztem be, már jött a következő. – Egyáltalán, hogy jutottál be? – az ajtó felé nézett, ami lassan kinyílt, és vadász társam állt az ajtó előtt. - Marko. – hirtelen Justin előtt termetem, védekező pozícióba. – Ő csak – kezdtem bele.

- Ha ki akarjuk szabadítani a lányt akkor sietnünk kell. – hagyták el a szavak Marko száját. Kiszabadítani? Itt meg mi a franc folyik? Justin elém állt pont Marko-val szembe.

- Mutasd az utat. – amint kimondta, a fiú már el is indult a hosszú folyóson, Justin pedig utána. Még mindig nem értettem, hogy mi folyik itt, azt meg végképp, hogy Marko miért segít Justin-nak.

- Zoe. – fordult vissza felém Justin, és kezével intett, hogy kövessem őket. Vettem egy mély levegőt, és utánuk lépegettem.

Amint leértünk a csigalépcsőn, az étkező felé vettük az irányt. Most már tudtam, hogy ki az a lány, akit ki kell szabadítani, csak azt nem tudom még mindig, hogy Marko miért segít. Az étkezőn át a fém ajtóhoz értünk, amit Mark kinyitott, maga elé engedte Justint, és amikor ő belépett rajta olyan gyorsan csapta rá a bejáratot, hogy fejem a fiúra kaptam.

- Te meg mit csinálsz? – förmedtem rá. – Engedd ki onnan! – parancsoltam rá, de ő meg sem mozdult, csak állt az ajtó előtt, mintha tőlem védené azt.

- Csak nem képzelted, hogy segítek egy ilyen lénynek. – mondta undorral az arcán.

- Szép munka Marko. – jött a hátam mögül egy vidám hang. A hang nem másé volt, mint a nagyimé. Mellette pedig még jó páran álltak. – Egyszer és mindenkorra végzünk ezzel a fiúval. – a csapat ember éljenezni kezdett. -  Nem elég, hogy elcsavarta az unokám fejét, még a házunkat is bemocskolta a lábnyomával. – ennél a mondatnál az emberek csendben maradtak, de látszott az arcukon a megvetés, amit Justin iránt éreznek. – Marko tied a megtiszteltetés, hogy megöld a fiút. – visszanézve vadász társamra, egy nagy mosoly állt az arcán.

- Nem. – kezdtem el kiabáltam. – Nem tehetitek ezt. Ő jó ember, nem bánt senkit. – a nagyim felé néztem, mert tudtam, hogy rá kell hassak. Ha ő meggondolja magát, akkor Justin-nak van esélye az életben maradáshoz.

- Ember? – kezdett el nevetni. – Az, soha nem volt, és nem is lesz ember. – mutatott az ajtó felé ahol Justin jelenleg tartózkodik. – Egyszer majd megköszönöd nekem, hogy elintéztem neked azt a lényt.

- Soha nem fogom megköszönni, – mondtam. – de megengedni sem. – ismét Marko felé fordultam, aki még mindig az ajtó előtt állt. Olyan erővel amilyennel csak tudtam oldalba vágtam, amitől ő egy kissé össze húzta magát, én pedig félre löktem őt. A fém ajtó kilincsét megfogva, csak félik nyitottam ki az ajtót, mert egy erős kéz megragadta kezem, és magához rántott. – Menekülj! – kiabáltam. Azt akartam, hogy Justin próbáljon menekülni, de ehelyett, ő elő lépett az ajtó mögül lehajtott fejjel. Akkor láttam, hogy esze ágában nem volt menekülni.

- Jó döntés. – mondta a nagyanyám. – Ez az élő példa rá, hogy az állatok megérzik a vesztüket. Nem fog harcolni, mert tudja, hogy így is úgy is mi lesz a vége. – ahogy Jus felpillantott rám, azonnal tudtam, hogy a nagyinak igaza van. Nem fog harcolni. A szemében láttam a félelmet, de ő úgy akart meghalni, mint egy erős, bátor ember, ezért kiegyenesedett, és szembe nézett Markoval, akinek a kezében már egy pisztoly és egy injekciós tű volt. A könnyek szabad utat engedtek maguknak, így tudatosult bennem, hogy már én sem tehetek semmit. Marko felemelte a pisztolyt, és lőtt. Egyenesen Justin szíve felé. A golyó mintha lelassult volna, úgy tudtam követni útját addig, míg el nem érte kedvesemet. Ahogy belé hatolt, enyhén megrezzent, de talpon maradt. Sós könnyeim már egész arcomat áztatták, de könnycsatornámat az indította be jobban, mikor Justin visszanézett rám, és egy szót próbált kinyögni. Az pedig a – Szeretlek volt. Zokogni kezdtem. Oda akartam menni hozzá, hogy olyan szorosan öleljem, magamhoz amennyire csak tudom, de az engem fogó férfi nem hagyta. Könnyeim homályos látást engedtek szemeimnek, így elmosódva láttam, hogy Marko megindult Justin felé. Persze ő még mindig ott állt annak ellenére, hogy egy golyó hatolt a szívébe. Mikor Mark oda ért, kezével meglökte Justin vállát, amitől ő rögtön a padlóra zuhant. Ujjai között a tűvel kedvesem felé állt, oda hajolt, és nyakába szúrta a tűt, amiben a farkasölő folyadékot helyezték. Ahogy Marko belé fecskendezte a löttyöt eszembe jutott mit mondott a nagyi.” 1 perc alatt hat, és a farkasnak vége.” Marko kiegyenesedett, és átlépett a haldokló Justin felett.

- 35 másodperc. – mondta, ami azt jelentette, hogy már csak annyi ideje van hátra. Úgy repültek a másodpercek, hogy mire észbe kaptam Marko már csak egy számjegyből álló számot mondott. – 5 másodperc. – szívem hevesebben kezdett verni, és már tudtam mik lesznek az utolsó szavak amiket Justin hall.

- Én is szeretlek! – kiabáltam.

  Kipattanó szemeimmel még mindig homályosan láttam. Attól féltem, hogy ez tényleg a valóság. Kezemmel törölni kezdtem a szemem, amiből még mindig folytak a könnyek. Kezem elvettem látószervem elől, tisztult ugyan a látásom, de még mindig fékezhetetlenül folyt belőle a sós nedv. A szobámban voltam, ami csak annyira nyugtatott meg, hogy szívem heves dobogását lelassította. Minden olyan valóságos volt. Az ahogy ébresztgetett, és simogatta az arcom. Olyan mintha még mindig érezném arccsontomon puha kezét, és azt a fájdalmat, amit pár perccel ezelőtt tapasztaltam haldokló kedvesemet látva. Álom volt. Csak egy rossz álom. 

„Justin szemszöge”

 Úgy gondolom, hogy ez az éjszak felkerül a legdurvább teliholdas estek közé. Ahogy elkezdődött már ott rossz volt. Minden egyes pillanatot élveztem Zoe-val, amíg farkas énem felül nem kerekedett rajtam. Ha Grant egy másodperccel később kapja el a kezem, akkor egy életig tartó öngyűlöletet, és bűntudatot értem volna el vele. Zoe a rémülettől elájult, és amit aközben álmodott vagy képzel, vagy nem is tudom, minek nevezzem, egyben volt felkavaró és megdöbbentő. Felkavart a tudat, hogy barátnője még életben lehetne, ha én rá is figyeltem volna, és megdöbbent az a tény, ahogy elmondta, minket Isten is egymásnak teremtett. Mióta először megláttam tudtam, hogy vonz benne valami, dehogy tényleg ő számomra az igazi, teljesen megdöbbentett. Mióta megtudtam, hogy ő vadásznak született, azóta féltem attól, hogy utunk egyszer ketté váll, és talán egy harcban fogunk újra találkozni, ahol ellenségként tekint majd rám. Most már viszont tudom, hogy ő lesz majd az, akit életem végéig szerelmemnek hívhatok.

- Justin, nem láttad Erin-t? – jött be a bejárati ajtón Aiden. A kanapén ülve rá néztem, és megrántottam a vállam.

- Már egy ideje nem. – válaszoltam kérdésére.

- Az a baj, hogy én sem. – ült le mellém.

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint.

37.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Bocsi, hogy először megint csak egy előzetessel tudok jönni, és nem az egész résszel. Mivel nem volt sok időm az elmúlt időben, csak most tudok neki látni a résznek. És mivel van egy blog, amiben társ szerkesztő vagyok oda írtam meg a folytatást hamarabb. ( Secret Life ). Az biztos, hogy a következő hét közepénél már meglesz a teljes rész, és majd olvashatjátok. Az igazat megvallva még magam sem tudom mit tartalmaz majd a 37.fejezet, de az biztos, hogy már most izgulhattok mi lesz a főhősnővel(Zoe) ha Marko elárulja őt. És még valami, volt olyan kommentár, amit véletlen kitöröltem, mert figyelmetlen voltam, és megnyomtam a 'törlés gombot'. Ha jól emlékszek két ilyen volt, tőletek bocsánatot kérek, és KÖSZÖNÖM, hogy írtatok. Addig is iratkozzatok fel, és írjatok komit(ígérem megpróbálom nem kitörölni őket.:d) Puszillak titeket. 

~Ann.xd

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.      

36.fejezet

Sziasztok. Bocsi, hogy ilyen késői időben, de most végeztem vele. Remélem tetszeni fog, és írtok komikat. A feliratkozóknak köszönöm, remélem minél többen lesztek majd. :) Puszillak titeket.<3

~Ann.xd

A Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.

 - Mit csináljuk vele? – erre a mondatra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem ugyan abban a szobában voltam. A karmolás nyommal teli matracon feküdtem, és egy pléd volt rám terítve. Bizonyára mikor elaludtam Justin betakart vele. Eszembe jutott a csók, és, hogy milyen boldog voltam. Most már biztosra állítom, hogy a vérontások éjszakájának vége van.

Felálltam az alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem. Kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, és magam felé húztam. A kanapé tárult szemem elé, ahol még mindig a sebzett Isaac feküdt. Mellette Aiden guggolt, akinek hüvelyk ujja Isaac csuklóján hevert, bizonyára a pulzusát nézete. Justin pedig a kanapé végénél állt nekem háttal. Pár másodperc se telt el, de kedvesem már meg is fordult, és arcán nem volt épp felhőtlen boldogság. Nem ismerem Isaac-et még egy napja se, de akkor is úgy érzem, a halála rosszul érintene. Hálás vagyok neki, és az összes olyan személynek, akik védtek. Meghátrálhattak volna, de nem tették! Védtek engem, egy vadász lányt!

- Nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen. – mondta Aiden Justin-ra nézve. – Ahányszor felkel, a fájdalom miatt folyton elájul. – magyarázta.

- Addig nem csinálunk vele semmit, amíg Grant meg nem talál minket. – mondta Jus Aiden-nek. – Hisz az ő falkájába tartozik. Nekünk nincs joguk ilyet tenni vele.  – fogalmam sem volt miről beszélnek, de valahogy úgy éreztem valami rossz dolog.

- Mit akartok csinálni vele? – nézte rájuk.

- Zoe értsd meg, már rég meg kellett volna gyógyulnia. – mondta, és közben felállt Isaac mellől. – A sebét hiába varrtam össze és tisztítottam ki még mindig ugyan olyan. – Isaac csupasz felsőtestére néztem, ahol a seb éktelenkedett. Ekkor pedig tudatosult bennem amiket Aiden mondott, és így arra jutottam, hogy a nem hagyhatjuk, hogy szenvedjen, mondat azt jelenti

- Te meg akarod ölni? – mondtam ki hangosan, és Aiden-re néztem. Úgy éreztem meg kell védenem, hisz ő is megtette értem. Két lépéssel a kanapé elé álltam, kezeimet elemeltem oldalamtól, védelmező pozíciót felvéve. – Nem bánthatjátok! – jelentettem ki.

- Nem teszünk semmit, amíg Grant ide nem ér. – mondta Justin mellém állva.

- Ha nem jön ide, akkor nézzük, ahogy itt haldoklik? – csattant ki Aiden, Tudom, hogy próbálja azt tenni, ami Isaac-nek lenne a legjobb, de akkor sem az a megoldás, hogy megöljük. – Apropó, Grant egyáltalán életben van még?

- Amint látod épp és egészséges vagyok. – a hang irányába fordulva, Grant-et láttam meg a lépcső első fokán, mögötte pedig még jó pár embert. Ruhájuk meg tépve, tele szakadásokkal, de ellentétben Isaac-el, rajtuk egy seb se éktelenkedett. – Örömmel látom, hogy ti is jól vagytok. – nézett rám, Justin-ra és Aiden-re, viszont a hátam mögött fekvő Isaac-en megállt a szeme. - Álljatok odébb. – mondta, és elindult Isaac felé. Az én lábam még mindig nem moccant el a helyéről addig, amíg valakinek a keze meg nem jelent csuklom, és el nem húzott. Az ajtó előtt álltunk meg, ahonnan kijöttem nem rég. Jobb oldalamon Justin, aki még mindig fogta csukom, balon pedig Aiden. Grant mát ott guggolt Isaac előtt, és hátra intett a falka többi tagjának, akik szintén a kanapéhoz sétáltak. Meg nem tudnám mondani, hogy hányan vannak, csak annyit, hogy sokan. Körbe állták a kanapét, amitől teljesen eltakarták szemem elől Isaac-et. Hevesen dobogó szívvel, és kitágult pupillákkal néztem összevissza. Justin elengedte csuklom, átkarolta vállam, és közel húzott magához. Egy pillanatra se vettem le a szemem a kört alkotókról. Fogalmam sincs, mit csinálhatnak. Remélem nem azt, amit Aiden akart. Megölni. – Adjatok egy gyújtót. – hallatszót ki Grant hangja, a körből. A társaság egy kicsit megbomlott, így pont látást nyertem, a még mindig eszméletlen Isaac-re, és a mellette guggoló Grant-re. Amint a guggoló személy kezébe kapta az eszközt, Isaac felé közeledett vele. Mégis mi a francot akar, azzal? – kérdeztem magamtól. A gyújtó lángja égni kezdett, és Grant még mindig vészesen közeledett a sebesült felé. Meg akarja égetni, vagy felakarja gyújtani? Már egy centi volt az eszköz és Isaac sebe között, mert, hogy ahhoz közeledett, a sebéhez. Egy „ne” szót akartam kiereszteni számon, de Justin keze ott termett. Kezem alkarjára tettem, és szorítani kezdtem. Egy könny jelent meg szememben. Féltem attól még is mi fog történni, Isaac-el. Mindig is ilyen voltam, még a számomra ismeretlen embereket is féltettem a haláltól. A láng elérte a sebet, és pár másodpercen belül megéreztem az égett bőr és hús szagát. Felfordult a gyomrom. Úgy éreztem el kell mennem innen. Meg akartam mozdítani a lábam, de ahelyett, hogy az enyém mozdult volna meg, Isaac-é kezdett mocorogni. A szemei hirtelen felpattantak, és a fájdalom látszott bennük. Fel akart ülni, de a mögötte lévő, vállait leszorítva nem engedte neki, hogy megtegye. Grant elvette a gyújtott, Isaac arcára nézett, azután újra izzította az eszközt, ami ismét a szenvedő alany bőrét és húsát kezdte égetni. Ahogy a láng perzselni kezdte, ordítani kezdett, szeme átváltozott, és sárgán kezdett izzani. Szemfogai is kinőttek, ahogy a füle is. A sebére nézve úgy vettem észre mintha már gyógyulni kezdett volna. Justin keze még mindig a számon hevert, enyém pedig az alkarján. A döbbenettől eltoltam kezét szám elől, ami egy „o”-t formált.

- Falka szellem. – mondta a mellettem álló Aiden.

- Ezt nem hiszem el, hát tényleg létezik? – motyogta Justin. A fiúk hangjában is a döbbenet hallatszott. Ahogy teltek a percek, Grant elvette az égő eszközt Isaac közeléből, akinek a sebe most már olyan gyorsan begyógyult, hogy egy szempillantás alatt eltűnt. A vállát fogó személy elengedte, így már Isaac hamar felült, és szembe fordult Grant-el.

- Köszönöm. – mondta egy nagy levegőt kieresztve.

- Nem tartozol köszönettel. – rakta kezét a vállára. Még mindig döbbenten álltam ott, mert nem értettem mi történt az előbb. Valamiért azt éreztem, hogy nekem kell köszönetet mondanom, amiért védtek engem.

- Nekem kell megköszönnöm. – tettem egy lépést előre, Justin-t a hátam mögött hagyva. – Ha ti nem vagytok, akkor én már – Grant nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat, mert közbe szólt.

- Tévedsz. – mondta, és felállt a kanapé mellől. – Neked köszönhetjük, hogy Davon visszavonulót fújt.

- Micsoda? – néztem rá még döbbenten. Hisz nem is voltam ott.

- A táskádban lévő sisakvirág szétterjedt a levegőben, ami mindenki torkát marni kezdte, ahogy belélegeztük. – a tegezben lévő injekciós tűk mind eltörtek, de azt nem gondoltam, hogy így is hasznát veszem. – Viszont már keresnek a vadászok. Szóval ideje visszamenned. – nagy levegőt vettem, mert eszembe jutott, hogy az este szó nélkül hagytam ott őket.

- Mégis mit mondjak nekik, hol voltam? – néztem Grant-re, aki csak megrántotta a vállát.

- Okos lány vagy, majd kitalálsz valamit. – a hátam mögé néztem, ahol még mindig Justin állt. - Gyerünk, indulás. – mondta, és mire visszafordultam felé, már a lépcsőn mente felfelé, a falka tagjai pedig utána, kivéve Isaac-et. Ő oda állt elém.

- Nektek viszont köszönettel tartozom, mert ott hagyhattatok volna. – kezet nyújtott Aiden-nek aztán Justin-nak, rám pedig megint csak nézett. Barna szemei mintha azt sugallnák, hogy nekem többet adna, mint egy szimpla kézrázás. Ezért én tettem meg az első lépést, kezem nyakába akasztottam, és megöleltem. Örültem annak, hogy él. Nem tudom miért jelent nekem ő ennyit, hisz alig ismerem. Este még nem éreztem semmi ehhez hasonlót, most viszont még Justin-énál is jobban esett az ölelése.

- Örülök, hogy neked nem esett bántódásod. – mikor elváltunk egymástól, szemem sarkából már láttam, hogy Justin mellettem áll. Úgy éreztem nem tetszett neki ez a kis ölelkezés. – Remélem, még találkozunk Zoe. – mihelyst befejezte mondatát, megfordult, és a lépcső fokait szelte felfelé. Mikor Justin-ra néztem, bűntudat fogott el, és nem mertem a szemébe nézni. Ha hallotta gondolataimat, akkor jobban tenném, ha már most elásnám magam. Mégis, hogy mondhattam én ilyet, hisz Justin jelent nekem mindent. Kedvesem ujjával állam alá nyúlt, és feltolta.

- Nem haragszom. Érthető hisz hálás vagy neki, amiért veled volt és védett téged. – mondta teljesen nyugodt hangon. – Most már viszont menjünk. – fogta meg kezem, és elindultunk a lépcső felé.

 Az erdő előtt álltunk. Justin-nal megbeszéltük, hogy figyelni fogja a gondolataimat, és ha valami történne, rögtön a segítségemre siet. Bár éles hallásával hallotta, hogy a közelben vadászok vannak, akik engem keresnek, de jobb, ha azért figyel.

- Este hívni foglak. – mondta, és egy csókot lehet ajkamra. Mikor beléptem az erdőbe, kezdtem el azon agyalni, hogy mi a frász mondjak. Vajon az elhiszik, ha azt mondom, hogy rossz irányba mentem, és mire észrevettem senki sem volt sehol. Azután pedig összetalálkoztam pár rossz fiúval, és harcolni kezdtünk. A kezem a homlokomon lévő sebhez nyúlt, ami egy ragtapasszal volt leragasztva. Ezt viszont sehogy sem tudnám megmagyarázni így leszedtem a tapaszt a homlokomról, összegyűrtem, és eldobtam. Ekkor pedig a nevemet kiabálta valaki.  

- Zoe! – ismerős volt a hangja, így elindultam a hang irányába. Már egyre közelebbről hallottam, mikor Marta hangját ismertem fel.

- Hiába keressük, biztos nem élte túl az éjszakát. Egyedül nem. – úgy tűnik Marta nem változott az éjszaka alatt. A hangjából ítélve őt nem érdekli, hogy élek-e vagy halok.

- Mi van, ha nem egyedül volt? – mondta Marko. Ettől a mondatától megtorpantam. Lehet, hogy Marko sejt valamit? Meg kell próbálnom a lehető legjobbat alakítanom, hogy ő és mindenki már is elhiggye, amit mondok.

- Mégis ki mással lettem volna? – léptem elő a fa törzse mögül. Marta arcára a döbbenet ült, Marko viszont egy kicsit sem lepődött meg.

- Nem hiszem el. – mondta Marta tátott szájjal. – Túlélte. – ezt inkább mondta magának, mint nekem.

- Hol voltál? – nézett mélyen a szemembe.

- Rossz irányba mentem, és mire észrevettem ti már nem voltatok sehol. – mondtam el azt, amit kitaláltam.

- Hol vannak a fegyvereid? – úgy kérdezgetett mintha valami kihallgatáson lennénk.

- Összetalálkoztam pár alakváltóval, és mindenem oda lett. Az összes injekciós tűm eltört mikor a földnek csapott, de szerencsémre a farkas ölő szétterjedt a levegőben, és megfutamodtak. – Marko arcán azt vettem észre, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Ami nem épp jó jel, mert akkor a többiek sem fognak. Marta viszont még mindig azt motyogta, hogy túlélte.

- Menjünk, mert mindenki téged keres. – mondta megfordult, és elindult, ikertestvére pedig utána.

 Mikor elértük a házat a nagyi, Jenna, Eric, és Mrs. Woods a verandán álltak. A nagyi mikor meglátott, felém sietett. Ahogy oda ért szorosan ölelt magához.

- Hála az istennek. – elengedett, és a ház felé indultunk el.

- Szólj a többieknek, hogy előkerült. – mondta Eric Baz-nak, aki rögtön bevetette magát az erdőbe. Mikor a verandára léptem, Jenna termett előttem.

- Örülök, hogy elő kerültél. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán. A nagyi azt sem engedte, hogy egy mosollyal viszonozzam Jenna előbbi mondatát, mert a házba tolt. Mikor beértünk ő is faggatni kezdett, mint Marko, csak ellentétben vele ő hitt nekem. A nagyi arcán a büszkeség volt. Büszke volt rám, azért amiket mesélem neki, hogy egyedül bántam el azokkal. Pedig nem volt igaz, ha nincsenek mellettem mások, akkor meghaltam volna. Csak, hogy ezt a nagyi nem tudhatja meg, főleg azt a részét, hogy farkasok vigyáztak és védtek meg. Szerinte egy olyan sem létezik, aki jó. Pedig van, nem is kevés. Ahogy Isaac-től megtudtam nekik is vannak törvényeik. Vannak, akik betartják, vannak, akik nem, és pont az ilyenekért hiszik azt, hogy mind egytől egyik gonosz, és embert öl. Miután mindenki visszaért, a nagyiék számba vették, hogy ki nem élte túl az éjszakát. Sajnálattal hallottam, hogy az én csapatomból is eltávozott egy személy. James, akit úgy ismertem, hogy jobban harcol, mint Bruce Lee. Rajta kívül még öten vesztették életüket.

- A következő telihold 1 hónap múlva lesz. Tudjátok, hogy nem tétlenkedhetünk. Amíg eljön újra a vérontások éjszakája, addig is kiképzés minden nap. – mondta Eric.

- Most viszont mindenki tegye rendbe magát, és pihenjétek ki magatokat. – mondta a nagyi. – Holnaptól pedig keményebb edzés lesz mindenki számára. – mikor elmondta, Baz rohant be a szobába. Csodálkoztam is rajta, hogy itt van még mindig. Hisz van, hogy hetekig az erdőben csatangol, és figyeli a terepet.

- Mit csináljak a fogollyal? – kérdezte.

- Mindenki menjen a dolgára. – kiabálta el magát a nagyi. Amíg mindenki elindult, én ott maradtam. Valahogy nagyon érdekelt az a fogoly, és az, hogy a nagyi miért küldött el rögtön mindenkit. – Zoe, te is menj, zuhanyoz le, és pihend ki magad. – mondta nekem a nagyi, de én nem engedelmeskedtem.

- Kit tartotok fogva? – kérdeztem.

- Aranyom azzal majd mi foglalkozunk. Menj csak. – de így sem tudott lerázni egy könnyen.

- Nem. Tudni akarom. – nagyi és Mrs. Woods összenéztek. Mikor visszanézett rám, csak biccentett egyet a fejével, hogy menjek utánuk. Az étkezőn átmentünk és egy számomra még nem látott fém ajtót pillantottam meg. Mikor Baz kinyitotta egy hosszú folyosó tárult szemem elé. Lámpák voltak elhelyezve a fal jobb oldalán, amik csak csöppnyi fényt nyújtottak. A folyosó végéhez érve egy másik ajtó helyezkedett el. Csak, hogy ez fából volt, és két oldalra nyílt.

- A házhoz közel kaptuk el az éjjel. – mondta a nagyi. Ahogy ez az ajtó is kitárult, egy szőke hosszú hajú lány volt kiláncolva. Kezei feje felett voltak. Fejét lassan emelte fel.  Amit, arcát teljesen beláttam, tudtam, hogy ismerem. Ő az, akit Justin-nal láttam két alkalommal is. Az nap mikor újra láttam, és a sikátornál. A nevét nem tudom, de ha Justin-nal volt, akkor segítenem kell rajta. Mikor észrevett tudtam, hogy felismert nem mondott semmit csak mosolygott.

- Nem mond semmi hasznosat. – mondta Baz. – Akár mennyire kínzom, nem mond semmit. – a kínoz szónál Baz-ra néztem. Mégis mit akarnak belőle kiszedni? Eric és Jenna közelebb mentek. A szobában még egy asztal volt elhelyezve, amin külön féle fegyverek voltak. Eric a falnak támasztott baseball ütőt vette magához, Jenna pedig egy sokkolót.

- Hol vannak a társaid? – kérdezte Eric, és közben a levegőben próbalendítéseket csinált az ütővel.

- Ott ahol lenniük kell. – mondta.

- Rossz válasz. – Eric még egy lépéssel közelebb ment hozzá, meglendítette a kezében lévő eszközt, és a bordái közé ütött. A lány egy halk nyögést adott ki magából, és egy kicsit összegörnyedt.

- Csak ennyire telik tőled? – nézett rá. Eric még egyszer lendítette az ütőt, és pont ugyan ott találta el. A lány ismét összegörnyedt, de most jobban. Mégis, hogy tudnék rajta segíteni? Tudom, hogy ő is olyan, amilyen Justin-ék, nem bántja az embereket. Hisz nem hiába volt vele, ha Jus megbízik benne, akkor én is.

- Hol bujkálnak? – kérdezte Jenna. Most már jól tudtam, hogy nem fog megfelelő választ adni, és így Jenna is használni fogja a kezében lévő eszközét.

- Miből gondolod, hogy bujkálniuk kell? – nézett fel. – Inkább neked kéne elbújnod azzal az ocsmány arcoddal. – Jenna gyorsabban indult meg felé, mint egy hurrikán. Amint oda ért egyenesen a tarkójához nyomta a sokkolót. A fogoly fogait összeszorítva tűrte, de körül belül 10 másodperc után a lábai kicsúsztak alóla, és csak a láncok tartották csuklójánál.

- Elájult. – mondta Eric.

- 2 napot kap, ha nem szedünk ki belőle hasznos információt, akkor megöljük. – mondta mellettem a nagyi. Tehát 2 napom lesz, hogy valahogy segíteni tudjak rajta. Még nem tudom, hogy csinálom, de meg fogom tenni.

 A zuhany alatt állva lemostam magamról az összes piszkot, és mellem körüli oda száradt vért, ami még Justin miatt keletkezett. Már nem vérzett, de a nyom ott fog maradni, ahogy a nyakamon is a harapásnyom, és a karomon is, amit aznap ejtett rajtam mikor elvittek a vadászok. Barna hajam a víz alá eresztettem, és hagytam had ázzon. Mikor már úgy éreztem elég ideig áztattam magam, ki léptem a zuhanyzóból megtörölköztem, felvettem alvós ruhám, a törölközővel bebugyoláltam a hajam, és visszaindultam a szobámba. A folyóson az üresség kongott. Biztos mindenki alszik, vagy csak pihen. Az ajtó elé érve kinyitottam, és Markot láttam meg az ágyamon ülve.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, és közben becsuktam magam mögött az ajtót. Felnézett rám, és arca nem volt épp megnyugtató. – Valami baj van? – kezemben lévő cuccaimat letettem az íróasztalra, és Marko elé álltam.

- Nem tudsz mindenkit átverni. – állt fel, és egyenesen a szemembe nézett.

- Miről beszélsz? – éreztem, hogy rájött valamire, de akkor is tagadnom kell mindent.

- Tudod te azt jól. – mondta. – Először hazudsz, mikor az erdőben lévő pusztítás miatt voltunk terepen. Azt hitted nem vettem észre, hogy az eltört nyilaidat az egyik fa mögé dugtad. Azután, kiszöktél, hogy találkozhass vele. Ezt is láttam, mert követtelek. A következő pedig, miért van nálad telefon? – visszalépett az ágyhoz, felemelte a matracot, és mobil ott hevert. Ennyi volt. Ezeket már letagadni se tudom. Mégis, hogy volt pofája követni engem? Azt hittem jóban vagyunk, erre kiderül, hogy egész végig kifigyelte a lépéseimet. – Meg persze ne, hogy azt hidd, hogy elhiszem a mesédet arról, hogy egyedül szálltál szembe az alakváltókkal. Tudom, hogy már nem vagy az a gyenge lány, mint mikor ide kerültél, de akkor is képtelenség. Nem is értem a többiek, miért hisznek neked. Most viszont mindent megtudnak. – kivette a telefont a rejtek helyéről, és elindult az ajtó felé.

- Nem teheted ezt. – mondtam, és közben a szívem hevesen dobogott, ha megtudják, hogy én még mindig találkozgatok Justin-nal, nem is tudom, mi történne akkor. – Kérlek, azt hittem barátok vagyunk. – hangomban félelem hallatszott.

- Azok vagyunk, és épp ezért kell szólnom. Nem akarom, hogy te is úgy végezd, mint James. – szemei ismét enyémet kezdte nézni. – Te még mindig azt hiszed, hogy ezek jó fiúk. Látnod kellett volna, hogy végeztek James-el. Nem csak átharapta torkát, még a nyakát is kitekerte, úgy bánt vele, mint egy rongybabával. Sajnálom, a te érdekedben teszem. – két lépéssel az ajtónál termett, már nyomta volna le a kilincset, de én közbe szóltam.

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón.