56.fejezet

Sziasztok! Jött egy extra hosszú fejezet. Az önkritikám, az ismét megtalált, így most is úgy érzem, hogy tudtam volna jobbat is. Egy olvasóm, kérdezte, hogy mennyi rész lesz még. Azt mondtam nem tudom, de most, hogy megírtam ezt a fejezetet, már tudom, hogy 2-3 bejegyzés vár még titeket. Már most elszomorodok emiatt. Annyira a szívemhez nőtt, ez a történet, hogy hiányozni fog. Nem tudom, hogy ti hogy lesztek vele. Remélem azért szerettétek annyira a blogot, hogy velem szomorkodjatok majd egy kicsit. Viszont még vár rátok pár fejezet. Remélem tetszik majd, és komikat is írtok hozzá. Puszillak titeket!
~Ann.xd

- Nem erről van szó. Eric halott. Justin találta meg a testét. – bökött az előttem álló fiú felé. Rá néztem, és ő bólintott, hogy ez igaz, és hozzá tette.

- Már egy órája halott lehet. Fejbe lőtték. – le kellett, hogy üljek. Mi ez az egész? Ha nem Eric ölte meg Woods, akkor ki? Eric. Ő is halott. Őt ki ölte meg? Istenem. Muszáj eljutnom, a vadászházhoz. Valaki gyilkolni kezdet. Valaki gyilkolja a vadászokat. 

 - Végre elmondja nekem valaki, mi a frász folyik itt! - szólalt meg Anne, és a mondata végén, igen csak megemelte a hangját.

- Majd később. – mondtam, és próbáltam, még mindig halasztgatni az Anne-el való komoly, hazugság mentes beszélgetést.

- Nem, most! – kiabált. – Elegem van a hazugságokból. Tudom, hogy te tisztában vagy azzal mi történt Riley-val. Mond el! Tudni akarom. Tudni akarom, hogy ki ölte meg! – mindenki engem nézett, Anne-el az élen. A többiek, olyan, itt az idő, hogy elmond, pillantásokat lövelltek felém. Rá néztem Justin-ra, aki szintén nézett. Ujjait megéreztem kezemen, amit biztatóan megszorított, aztán a fejével a szobája felé biccentett. Egyértelmű volt az utalása. Felajánlotta a szobáját, hogy ott beszéljek Anne-el, négyszemközt.

 Húsz perccel később, Anne mindennel szembesült. Azzal, hogy Riley, milyen körülmények között halt meg, azzal milyen lény ölte meg őt, és, hogy az éppen rám pályázik. Persze legelőször nem hitte el, ezt az alakváltós dolgot, de miután megkértem Justin-t, hogy változzon át a szeme láttára, már el kellett, hogy higgye. A saját szemének csak hisz az ember. A vadászokról, a nagyanyámról, és arról, hogy én ki lettem, azt is elmeséltem neki. Arra számítottam, hogy sikítva elrohan majd a hallottak után, de nem ez történt. Kértem, hogy menjen haza. Mi volt a válasza? - Te hülye vagy? – Egyértelmű, hogy ezzel mit is akart mondani. Most mindennek a közepébe csöppent, és azzal, hogy nem hajlandó haza menni, sokkal nagyobb galibát okozott nekem. Ezt meg is mondtam neki, nem érdekelte, ami nem volt meglepő.

- Anne, kérlek, a te érdekedben, jobb, ha tényleg haza mész. – próbáltam győzködni, de mivel elég önfejű, lassan be kell, lássam, hogy hiába valók a szavaim.

- Nem. Itt maradok. Riley, nem csak a te barátnőd volt, hanem az enyém is. Ketten fogjuk megbosszulni! – mondta komoly arccal.

- Ez nem jó ötlet. – lépett be a nyitott ajtón Grant. – A bosszú sosem vezet sehová!

- Mert, te olyan okos vagy, igaz? – förmedt rá Anne. – Neked biztos nem ölték meg senkidet. Szóval ne papolj itt nekem. – miért kell ennyire ellenségesnek lenni-e? Igazán befejezhetné már.

- Gyertek be. – hallottam meg Justin hangját a nappaliból. Grant hátra fordult, és azon nyomban kiment a szobából. Több mint valószínű, hogy nem csak a számomra még ismeretlen személyek miatt, hanem Anne miatt is. Észrevételeim alapján, nem sokan kedvelték meg. Azt kell mondanom, hogy nem csodálkozok rajta. Mikor megismertem, akkor még nem volt ilyen. Megváltozott, és nem jó irányba.

- Visszafognád magad egy kicsit? – fordultam Anne felé. Az előbbi Grant-nek címzett mondandójában nem volt igazság. Mivel Grant-nek is megölték egy szerettét. Pontosabban, itt is Davon gyilkolt. Az első áldozata Marilyn Montgomery, Grant szerelme.

- Mégis miért? Ők is olyanok, mint, aki megölte Riley-t. Miért bízol bennük? – valamiért már vártam ezt. Ha valaki annyira nincs tisztában a helyzettel, mint Anne, az csak a rosszat látja, az összes alakváltóban. A jóságot pedig elhessegetik, holott a szemüket is kiböki. 

- Már mondtam. Ők megvédenek bennünket. Már rég halott lennék, ha ők nem lennének. Bízhatsz bennük! – próbáltam meggyőzni, de esélyes, hogy kell, némi idő mire felfogja.

- Megpróbálom visszafogni magam, de azt ne várd, hogy bízzak bennük. – bólintottam, már ez is előre haladás.

- Nem láttátok Eric-et? – hallottam meg kintről. Egyértelmű volt számomra a hang tulajdonosa. Pár lépéssel oda lépkedtem az ajtóhoz, és a bejárat előtt, B és Baz állt. A kabátjukon még meglátszott a hópelyhek zöme.

- Eric meghalt. – szólalt meg Marta. – Woods-al együtt. – mintha csak tudta volna, hogy ott állok a szoba ajtajában, Baz felém fordult.  

- Akkor ezért nem értek vissza időben. Mrs. Wilson elküldött, hogy keressem meg Eric-et. A hóvihartól, viszont, már alig lehet látni. Basszus. – ennél az utolsó egy szónál bal kezével beletúrt göndör barna hajába. Talán most tudatosodott benne, hogy két vadász is meghalt. – Meg kell keresnünk a nagyanyádat. Azt gyanítom, hogy ő még mindig kint van, és nem érdekli a vihar. – mondta.

- Várj, mi? – ijedtem meg. Woods, Eric, és ha én lennék az, aki gyilkol akkor a harmadik. Be sem fejeztem a gondolatomat, visszaléptem a szobába felkaptam a kabátom, és megálltam Anne mellett, aki szintén az ajtóban állt. - Te maradsz, itt biztonságban vagy! – mélyen a szemébe néztem, hogy vegye az adást. Nem bólintott nem tett semmit, csak ott állt, és nézett.

Ez volt az, mikor tudtam, hogy végre azt csinálja, amit mondok. Ezt onnan tudtam, hogy nem kezdett el magyarázni nekem. Most végre befogta a száját, és elfogadta, amit mondok neki. Oda fordultam a többiek felé, és elindultam a bejárati ajtó felé.

- Ki ölte meg őket, Davon? - kérdezte Baz.

- Nem, a beépített embere. – vágtam rá a választ. Tényleg így gondoltam. Mégis ki más tenne ilyet, ha nem az, aki Davon irányítása alatt van. Egy farkas nem lövöldözik, hanem karmol, vagy éppen harap. Woods és Eric is megbízhattak benne, mert elég könnyen végzett velük.

- Várj, Trent-ről már tudunk. – szólalt meg Aiden.                                       

- Van más is. – tudattam velük. Azt kell mondanom, hogy mindenki egymást kezdte el fürkészni. Nem akartam, hogy ez legyen, de mielőtt kimondtam ezt a három szót tudtam, hogy ez lesz. Bárki is legyen az, senki nem gondolná. Ez volt Trent-el is. Bár őt nem ismertem annyira, de azért a fiúk megbíztak benne, ezért engem is rosszul érintett. Mivel most kaptam egy füles Daisy-től, így legalább tudom, hogy nem egy újabb farkas besúgóval kell számolnunk. Most én is körül néztem. Rajtam, Baz-on, Marta-n és Anne-en kívül nem volt más ember a házban. Marko már ki van lőve az ember szó jelentése alól. Marta-ról azért sem tudnám elképzelni, hogy besúgó, mert a saját immár farkas bátyával nem tud megbékélni, mégis, hogy tudna együtt működni, egy olyan alakváltóval, aki öl is. Szóval, őt kizártnak tartom. Baz, volt, akit mindig is jó fejnek tartottam. Sokat tud rólam, annak ellenére, hogy én tudnék róla. Azt is tudta, hogy Justin-nal együtt vagyunk, azt is, hogy Erin-t én szabadítottam ki, de ezt is valamiért valószínűtlennek tartom. Baz a barátom, de fel kell készülnöm a legrosszabbra. Egy hozzám közel álló árthat a legtöbbet! Anne pedig, ő nem is tudott ezekről mindeddig. Ezzel őt is kizártam. Mindenkiben, aki itt most jelen van, megbízok! Remélem, nem fogom megbánni.

- Volt az a lány. - szólalt meg Anne. Hátra néztem barátnőmre, aki mintha egy lehetséges gyanúsítottat vázolna fel.

- Milyen lány? - kérdeztem. Nem nagyon volt ezzel egyértelmű.

- A vörös hajú szeplős. - rögtön tudtam kire céloz.

- Romy. - mondtam ki hangosan a nevét. - Mi van vele? - Anne a múlt este találkozott vele, és pár percig együtt is voltak. Mikor bementem a szobába, már beszélgettek. Nem kérdeztem, hogy miről, mert nem tartottam fontosnak.

- Mikor meglátott, azt mondta te is meghalsz. Aztán pedig azt, hogy csak viccelt. Ruháim között is elkezdett matatni. Fura volt. - tudatta velünk azt a pár percet, amíg együtt volt vele. Rögtön Romy védelmébe keltem.

- Csak azért piszkálta a ruháidat, mert a fehér felsődre rakott egy nyomkövetőt. - magyaráztam meg a ruhamatatós dolgot.

- Nyomkövetőt? Honnan volt neki nyomkövetője? - szólalt meg Marko, kicsit hitetlenkedő hangon.

- Nem tudom, nem magyarázta meg mikor rá kérdeztem. - fordultam, vissza a többiek felé. - Azt gondoltam, hogy a nagyi adta neki, hogy ha valami történne, könnyebben megtaláljuk.

- Zoe, a vadászoknak, nincs nyomkövetője. Ha lenne, már rég használnánk. - szólalt meg Baz is. Átverve éreztem magam. Romy-t akkor ismert meg mikor két hónapig, a házban kuksoltam. Rendes volt velem, és most meg lassan kiderül, hogy ő is ellenem van. Fáj, hogy ennyire nem lehet megbízni senkiben.

- Induljunk! Meg kell találnunk a nagyanyámat. - most csak az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam, a rokonomat, akit egyszer már elvesztettem, és nem akarok sem a kamu sem az igazi temetésén ott lenni. Fél vállról veszem ezt a besúgó ügyet, de akár milyen vádak is szólnak most Romy ellen, addig, amíg be nem bizonyosodik, nem akarok, ellene fordulni.

- Aiden, Erin, vigyétek el Anne-t, a farkas lyukba. - szólalt meg Justin, és barátait, Anne védelmére állította.

- Elkísérlek addig titeket, azután összeszedem az embereimet. - mondta Grant.

- A kocsiban vannak fegyverek. - szólalt meg Marta. Marko, aki már majdnem mellé férkőzött, rá pillantott.

- Kocsiban? Te használod Shelby-t? - Marta visszanézett rá.

- Meghaltál. - mondta gúnyosan. -  A kocsi már az én tulajdonom, volt. - Marta a zsebébe túrt, és elővette az autó kulcsait, amit Anne, visszaadott neki, mikor kiszálltunk. Bátya felé nyújtotta a kulcsod, de ő nem azt tette, mint amire Marta számított. Marko megragadta húga kezét.

- Nem kell. Akkor használod, amikor akarod. - hagyta. Marta hagyta, hogy Marko a hozzá érjen. Ez már haladás volt. Remélhetőleg rövid időn belül, rendeződik a viszonyuk. Most viszont sajnos, én vagyok az, akinek véget kell vetni-e ennek.

- Indulnunk kell! - amint megszólaltam, Marta elkapta a kezét, és látszott az arcán, hogy egy kicsit felkavarta a dolog. Oda sietett mellém, összehúzta a kabátja cipzárját, és ő már készen állt az indulásra.

- Marko te velem jössz. - szólalt meg ismét Grant. Tudta ő is, hogy jobb lesz így.

 Fél órával később, már mindenki arra tartott amerre menni-e kellett. Marta, Baz, B, Justin és én indultunk, a nagyi keresésére. Aiden, és Erin, Anne-re vigyáznak, Grant, és Marko pedig a falkához ment. A hóvihar nem csillapodott. A szél, az összes fehér pelyhet az arcomba fújta. Látni alig láttam, és valószínű a többiek is így voltak vele. Justin és B szaglását eléggé megtompította ez az idő, ahogy a hallásukat is. Most éppen Baz-t követjük, aki elvezet minket Mrs. Woods házához. Mivel ő rendelkezik, egyel. Vadásztársam szerint, a nagyanyám oda megy legelőször, és ha van elég esze, akkor ott marad, amíg el nem ül a vihar. Bíztam benne, hogy ott találjuk.

- Nézzétek, lábnyomok. - szólalt meg B. Rögtön a friss hóra néztem. Igaza volt, azokat a nyomokat követve, elértünk a házig. Egyik ablakon sem szűrődött ki fény, ami arra utalt, hogy a nagyi nincs odabent. Viszont emlékszem még, mikor kicsi voltam, és nála töltöttem pár napot, a szomszéd idegesítő nénivel, mindig elhitette, hogy nincs otthon. Kicsit sem zavarta, hogy sötétségben ül. Talán most is ezt csinálja. Nem akarja, hogy tudják, itt van. Csakhogy ez most engem, egy hangyányit sem érdekelt.

- Nagyi. - kezdtem el kiabálni, és oda rohantam a bejárai ajtóhoz, a többieket hátrahagyva. - Nagyi, Zoe vagyok. Nagyi. - dörömböltem a faajtón. Vártam pár másodpercet aztán újra rákezdtem. - Nagyi, nyisd ki. Gyerünk már. - annyira ütöttem az ajtót, hogy belefájdult a kezem. 

- Nincs itt! - hallottam meg Justin hangját magam mögött.

- Akkor hol van? - fordultam hátra, és egy olyan kérdést tettem fel, amire jól tudtam, hogy nem tudja a választ.

- Megtaláljuk. Minden rendben lesz. - mondta, de egyáltalán nem hittem neki.

- Már semmi sem lesz rendben. - lehet, hogy megtaláljuk a nagyit, és nem lesz baja, de akkor is meghalt két olyan ember, akik fontosak voltak a vadászok között. Mrs. Woods vezetett be a vadász életbe, Eric pedig tanított harcolni. Nem nagyon örültem ennek az elején, de kinek nem lenne furcsa, ha kiszakítják a normális kerékvágásából. Mostanra már az lenne furcsa, ha egy napom csendes lenne.

- Vajon hová mehetett még? - kérdezte Marta. Baz nem mondott semmit csak elindult a ház mögé. Követtük őt. Mikor elérte azt a helyet ahová valószínűleg tartott, a lábával kotorni kezdte a havat. Majd lehajolt, és a kezével is rásegített.

- Segíthetnétek. - mondta felnézve. Justin rögtön oda ment, ahogy B is. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az ő segítségükkel hamarabb láttuk meg a talajt mintha mi Marta-val segítettünk volna. Vagyis nem is a talaj volt, hanem egy faajtó. Olyan volt, mint egy ház mögötti pincelejárat. Mikor felnyitották, fény szűrődött fel. Baz volt az első, aki elindult, aztán libasorba ismét követtük őt. A lépcső alján, ahogy letettem a lábam meghallottam.

- Bazil, hogy kerülsz ide? - rögtön felismertem a hangját. Elslisszoltam az előttem leérő emberek mellett, és Baz mellett állva megláttam a nagyit.

- Meg kellett keresnünk önt. Rossz hírek. - mondta vadásztársam.

- Aggódtam miattad! - szólaltam meg. Mostanában nem ápolok valami jó viszony a nagyival, de akkor is féltettem.

- Miről van szó? - kérdezett rám, majd Baz-ra nézve. Meg sem lepődök, hogy nem mondta ő is aggódott miattam, mert ez már számomra világos. Mivel szinte mindenki aggódik miattam.

- Mrs. Woods, és Eric-et meggyilkolták. - lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

- Tudtam. - mondta. - Mikor nem értek vissza időre, már tudtam.

- Mégis honnan? - kérdeztem.

- Ha olyan régóta leszel vadász, mint én, akkor tudni fogod. Eric és Sheila megbízható emberek voltak. - most hallottam először Woods keresztnevét. Azt viszont tudtam, hogy bennük megbízik, meg persze Jenna-ban. - Jó harcosok voltak, biztos falkában támadtak meg őket.

- Mrs. Wilson, nem farkasok voltak. - szólalt meg Marta.

- Miket mondasz? - ráncolta homlokát.

- Mrs. Woods-ot láttam, mikor lelőtték. Meg voltam győződve arról, hogy Eric volt, de tévedtem. - Marta elhallgatott, és meglepetésemre, Justin szólalt meg.

- Eric-et, én találtam meg. Fejbe lőtték. Nem volt arra utaló nyom, hogy fajtám beli tette volna. - végre nem láttam a nagyi szemében, hogy undorral nézne rá.

- Van köztünk egy besúgó. - szólaltam meg, mert úgy gondoltam, hogy neki is tudnia kell. - Valószínűleg ő végzett velük.

- Elterelés. - mondta a nagyi. - Kire gyanakszotok? - kérdezte. Senki nem mondott semmit. Viszont nekem eszembe jutott Anne, aki Romy-t gyanúsítaná meg.

- Romy fura... - kezdtem bele, hogy elmondjam a nyomkövetős dolgot, de félbe szakított.

- Nem illik a képbe. - mondta.  Nem érettem, hogy ezt mire mondja, de hamar választ adott rá. - Marta most mondta, hogy látta, ahogy Sheila-t lelőtték, és Eric-et gyanúsította. Romy nincs olyan nagydarab, mint Eric. - igaza volt, teljesen igaza. - Miért őt vádoljátok? - kérdezte.

- Romy azt mondta a barátnőmnek, hogy ő is meg fog halni, és nyomkövetője van. - ennyit tudtam felhozni ellene.

- Zoe, én mondtam Romy-nak, hogy ijesszen, rá a lányra hátha haza megy. A nyomkövetőről pedig csak annyit, hogy mindig is voltak neki olyan cuccai, amiket feketén szerez be. - újabb megkönnyebbülés. Két gyanúsítottunk volt eddig, az egyik halott, a másiknak pedig kiderül, hogy felesleges vádoltuk volna meg.

- Igaz, mióta ismerem, gyűjtöget. - mondta ezt úgy Baz mintha most jutott volna eszébe.

- Vetkőzzetek le, itt töltjük az éjszakát. Reggel-re elül a vihar, megkeressük a testeket, és nyugalomra helyezzük őket. - mondta a nagyi megfordult, és bement egy szobába. Csak most néztem szét. Ez a hely úgy nézett ki mint egy boros pince, csak egy kicsit fel van turbózva. Csak tudnám, miért van tele Stanwood földalatti járatokkal. Lekaptam magamról a kabátot, és a kezembe fektetve bementem oda ahová a nagyi. A helységben volt egy szekrény, két darab szék, ami az előtte lévő asztal két végében helyezkedett el. Az egyiken ott ült a nagyi, a másikra, pedig én szándékoztam leülni. Oda lépkedtem, a kabátomat a támlára raktam, és leültem.

- Aggódtam, mikor eltűntél. - szólalt meg. - Hol voltál?

- Vannak mások is. - mondtam, aztán bővebben is kifejtettem. - Vadászok, akik titokban élnek.

- Tudok róluk, de még nem találkoztam ilyenekkel. - nem lepődtem meg azon, hogy tud róla.

- Nekem volt szerencsém. Ők vittek el az este. - mondtam, amire a nagyi kíváncsi tekintete nézett rám.

- Milyenek voltak? - fura kérdés, csak annyit válaszoltam.

- Fiatalok. - erre elmosolyodott.

- Mit mondtak neked, miért vittek el? - erre már bővebben fogok tudni válaszolni.

- Elmondták, hogy tudják, Davon engem üldöz, és, hogy túl jártak az eszén. - erre a nagyi még kíváncsibb arcot vágott.

- Mit csináltak? - kérdezte.

- Egy Faye nevezetű lány beépült. Azt mondták vállalta, hogy farkassá változzon. - tátva maradt a szája.

- Kevés vadász vállal ilyet. Nagyon bátor lány lehet. - nekem úgy tűnik, hogy a nagyi azok közé tartozna, akik inkább passzolnák.

- A lényeg, hogy átváltozott, és már két hónapja köztük van. Elcsavarta Davon fejét. Faye kiderítette, hogy van Davon-nak még egy besúgója, akit még a falkája előtt is nagyon titkol. Viszont, annyit még megtudott, hogy nem farkas van beépülve.

- Sosem gondoltam, hogy ellenünk fordulna egy vadász. - rá csapott az asztalra. - Kiderítjük, hogy ki az. Nem lesz több halott a mieink közül. Most viszont menj, és pihenj le. - intett az ajtó felé.

- Te is ezt teszed majd ugye? - kérdeztem. Fáradtnak látszott, és most veszített el két embert. Hiába kemény a külseje, de belül biztos fáj neki. Csak bólintott. Felálltam, de még mindig őt néztem. Elsétáltam az asztal mellett, és megálltam a széke mellett. Felnézett rám, én pedig lehajoltam, hogy megölelhessem. Már a napját sem tudom, mikor tettem ilyet utoljára. Talán, még azelőtt, hogy meg nem rendezte volna a halálát. Percekig ölelkeztünk, és miután elengedtük egymást, a nagyi megsimogatta az arcom.

- Büszke vagyok rád! - mondta. Rá mosolyogtam, és ő vissza rám. - Na, indulj. - ütötte meg a vállam. Végül elindultam az ajtó felé, és mikor kiléptem rajta, a többiek már nem voltak ott. Jobbra, majd balra néztem, mert, hogy mind két irányba lehetett menni. Mivel az egyik irányból hangokat hallottam meg, így hát jobbra indultam. Nem sokkal arrébb, egy másik helység nyílt a folyosóról. Megálltam előtte, és benéztem. Volt egy barna bőr kanapé, persze szebb napokat is láthatott, mert meg volt repedezve és szakadások is voltak rajta. Két hozzá illő fotel, ugyan olyan gyatra állapotban, és ennyi volt. Ezeken kívül már semmi nem volt ott, csak a többiek. Marta az egyik fotelben ült, és kissé sápadt kinézete miatt úgy gondoltam, hogy ismét elájulhat majd. Baz, B és Justin a kanapén ültek. B, egyik lábát barátjáéra tette, és olyan közel volt hozzá, hogy teljesen kiszorították maguk közül a levegőt. Baz a karját átvetette B vállán, aki oda emelte a kezét, és összekulcsoltál ujjaikat. Őket nézve, hiányolni kezdtem a Justin-al kettesben töltött időnket. Nem mintha olyan sok lett volna. Talán az elején mikor visszajöttem sokat voltam vele, csakhogy az sem tartott örökké. Vége lett, és azóta, szinte a szerencsének köszönhetem, ha találkozunk. Vajon lesz olyan idő, mikor nem kell mással foglalkoznom, csak vele? Nézhetek egyáltalán a jövő felé? Mindezt még teljes homály fedi. Ha vallásosnak tartanám magam, akkor imádkoznék, de hiába valónak tartom. "- Figyelj, titeket Isten is egymásnak teremtett, és hidd, el tudom, mert már párszor beszéltem vele rólatok. " Jutott eszembe az a mondat, amit Riley mondott. Bár nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg valóságos lett volna. A teljes zűrzavar, az ijedtség, az adrenalin. Minden összezavart, és álom formájában kaptam választ arra, amit így is tudtam. Azt, hogy Justin nem ölt meg akkor este. A még elhangzott mondatok pedig azok lehettek, amiket hallani akartam. Csak így lehetett.

- Csupán, csak egy kérdés. Mióta nem ettél? - zökkentett ki Baz hangja a gondolatimból.

- Mi közöd hozzá. - vágta neki nem épp kedves szavakkal Marta.

- Oké, oké. Csak gondoltam megyek, harapok valamit. Nem tartasz velem? - volt egy kis határ szünet, amíg ki nem mondta az igenlő választ. - Ti jöttök? - nézett előbb maga mellé, majd rám. B-től meg sem kellett kérdezni, mert ő automatikusan vele tart.

- Nem, kösz. - szólalt meg először Justin. Beljebb léptem, és én is egy nemmel válaszoltam. Bár éreztem egy kis éhséget, de inkább akartam vele lenni, mint tömni a fejem. Amíg a többiek elmentek, én oda mentem Justin-hoz, és leültem mellé a kanapéra. Hátra döntöttem a fejem, és így szóltam.

- Szerinted, Anne kikészítette már Aiden és Erin-t? - nem tartom kizártnak, hogy történne ilyen. Amiket mond, és ahogy viselkedik, nem lennék meglepődve.

- Ha Aiden elemében van, akkor valószínű, hogy nem. Akkor épp fordítva történik. Viszont Erin tuti kész lesz mindkettőjüktől. - rá néztem, és elmosolyodtam. Totálisan igaza volt, mert kedves barátja néha tényleg idegesítő. Ahogy a fejem felé volt fordítva, ő megemelte kezét, és megsimogatta az arcom. Aztán pedig a kezemhez ért. - Jég hideg vagy. Gyere ide. - kitárta a karját, hogy odabújhassak hozzá. Bár már nem éreztem annyira, hogy fáznék, de ha ilyen helyzet adódik, akkor hülye lennék kihagyni. Oda csusszantam, és kényelmesen elhelyezkedtem a karjában. Simogatni kezdte a felkarom, amitől egy kicsit kirázott a hideg. - Annyira rossz. - kérdően néztem rá. - Olyan üres nélküled a fejem. - világos lett minden.

- Tudod egy normális embernek, csak egy hang van a fejében. A sajátja. Ha már kettő, akkor egy pszichológus kéne. - viccesen próbáltam előadni magam, ami be is jött, mert elmosolyodott.

- Sosem voltam normális ember. - mondta ezt még mindig mosolyogva. Eltátottam a számat, mint, aki meglepődik.  

- Szólhattál volna erről azelőtt, hogy beléd szerettem. - persze csak szórakoztam, és jól is esett mindezek után. Jus szorosan magához húzott, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Beleharaptam az ajkamba, és mint egy kiéhezett puma rá robbantam az övére. Nem tudom mi ütött belém, de olyan gyorsan kívántam meg őt, hogy magam is meglepődtem. Hiányzott, már nagyon hiányzott. Nyelveink már egymással játszadoztak, és kezeink is életre keltek. Az enyém, a tarkóját találta meg, és kezdte el simogatni, az övé pedig, a derekamat. Maga felé húzott, így én átvetettem a lábamat a másik oldalára, és így már az ölében ültem. Az, hogy a nagyi, a nem sokkal mellettünk lévő szobában van, valamiért nem izgatott, ahogy a többiek sem. Ez volt a mi kis időnk, amit ki akarok használni. Talán nem jó az alkalom, mert most vesztettem el két vadásztársamat. Bár ha belegondolok, mikor először feküdtünk le egymással, azt sem lehet jó alkalomnak titulálni, hisz, akkor temették Marko-t. Lehet, hogy nekünk sosem lesz olyan, hogy jó alkalom. Viszont talán egy rossz napból, egy tűrhetőt csinálhatunk, együtt. Ajkaink elváltak, és homlokunkat összeérintve, néztünk egymás szemeibe.

- Látod, előre tudtam volna, hogy mit akarsz csinálni, ha hallom a gondolataidat. - mondta egy rossz fiús mosollyal az arcán.

- Vagy nem, mert én sem tudtam, hogy ezt fogom tenni. - hümmögött egyet aztán így szólt.

- Akkor gyors elhatározás volt, és roppant jó ötlet. – megmosolyogtatott ez a mondata. – Tudod, most én is csinálnék veled pár olyan dolgot, ami elég jó ötlet lenne, de sajnos a többiek éppen visszafelé tartanak. – hazudnék, ha azt mondanám, nem izgatott fel nyomban. Ahogy nézett, de még a beszéde is totálisan izgatottsággal töltött el. Azon gondolkoztam, hogy ő mégis mire gondolhat. Érdekelt, ezért is hangzott el a következő mondatom.

- Szólhatnál B-nek, hogy várjanak még. – közelebb hajolt a fülemhez, amit a szája súrolt.

- Már késő. – káromkodni kezdenék, de nem szokásom. Még mindig Justin ölében ülve hátra fordultam. Ott álltak mind a hárman az ajtóban. Baz-nak nagy vigyor keletkezett az arcán, és így szólt.

- Na, helló. – a következő Marta volt, aki nem épp vidám arcot vágott.

- Úr isten, ez komoly? – nem is vártam tőle mást. Talán igaza is van. Lehet, hogy messzire mentünk. Most haltak meg ketten is. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, amit csináltunk, vagyis csinálni akartunk. Úgy tűnik, hogy a jó alkalom, az minket már soha nem fog megtalálni. Visszanéztem Justin felé, megtámaszkodtam a vállán, és feltoltam magam álló helyzetbe. Kissé zavartan fordultam megint a többiek irányába. Baz még mindig mosolygott, Marta összefont karral állt, B pedig csak nézett. Mindegyikük kezében volt egy becsomagolt szendvics. Úgy tűnik ez a hely is egy amolyan búvóhely. Talán nekem is el kellene szaladnom egy olyan szendvicsért. Csak azért, hogy ne érezzem ilyen kellemetlenül magam. Úgymond, elbújnék egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Totál zavarban jöttem, és konkrétan nem tudok mit mondani. Csak terelni tudnám, a témát, amit hirtelen meg is tettem.

- Jó étvágyat. – szaladt ki a számon.

- Nektek tutira jobb volt az étvágyatok. Itt faltátok egymást. – magyarázott, miközben mosolyát nem lehetett letörölni. - Persze, hogy nem vagytok éhesek. – a fejem a padló felé fordítottam. Lángolni kezdett az arcom.

- Baz, hagyd őket! – szólalt meg B a megmentőm.

- Rendben. – válaszolt rögtön. Elemeltem a tekintetem a padlóról, és Justin felé fordítottam. Azt hittem legalább egy kicsit zavarja az, hogy rajta kaptak minket. Jó tény, és való, hogy semmit nem csináltunk akkor, amikor ide értek, csak éppen én Jus ölében ültem. Viszont egy ilyen helyzetben az ember rögtön tudja, hogy mi folyik itt. Ami engem teljesen zavarba ejtett. A reakció, amit Justin produkált, az még véletlen sem hasonlított az enyémhez. Arcán pajkos mosoly, és teljesen nyugodt ábrázat. Mintha őt nem zavarná a tudat, hogy rajta kaptak. Úgy tűnik, tényleg az ilyen dolog jobban érdekli a lányokat. A fiúk pedig félvállról veszik.

- Inkább nem szólok semmit. – hallottam meg Marta hangját. – Baz, mit is mondtál, hol van az a másik szoba? – valahogy megkönnyebbültem, hogy Marta a hallgatás mellett döntött. Valószínű, hogy tőle kaptam volna egy olyan mondatot, hogy van pofám ilyeneket csinálni, mikor két halottunk is van.

- Arra, egyenesen. – mikor ismét feléjük néztem, Baz pont akkor intett a kezével a helyes utat mutatva.

- Veled megyek. – mondta B, és már lépett is utána.

- Nincs rá szükségem. – mondta, nem valami kedves hangsúllyal. Sarkon fordult, és elment. B, Baz-ra nézett, aki csak legyintett egyet. Ez amolyan, ne foglalkozz vele legyintés volt. Úgy tűnik, Marta még mindig tartani akarja a távolságot.

 Még az este folyamán, kaptam Baz-tól pár fura pillantást, amit csak fejrázással díjaztam. Aludtam pár órát, Justin karján, és mikor felébredtem, Marta is visszatért a szobába. Még beszélgettünk, és körül belül így telt el az este.

Most már a kabátomban állok a lépcső előtt, és várom, hogy Justin, és Baz, felnyissák a faajtót, amit valószínű, tömérdek hó lep el.

- Baz cseréljünk. – szólalt meg mellettem B. – Majd én, segítek kinyitni. – Baz lenézett, és olyan mi van fejet vágott.

- Viccelsz velem? Tökre úgy állítasz be, mint, akinek nincs ereje. – elmosolyodtam, mert viccesnek találtam a helyzetet.

-  Gyere már le! – intett neki a lány, nem foglalkozva szegény Baz összetört önbecsülésével. Amíg helyet cseréltek, Justin és B, megbeszélték, hogy háromra egy kis farkas erővel, kilökik az ajtót. Már számoltak, és egyszer csak, bumm, az ajtó felnyílt, és beesett rajta némi hó. Hátráltam egy kicsit, ahogy mindenki. B és Jus fejüket eltakarva védték magukat. Szerencsére nem zúdult ránk annyi, mint valami lavina. Pár másodperccel később, B már emelte a fejét, és pár lépcsőfok után, már kint is volt. Őt követte Justin, aki még mielőtt kilépett volna, hátra nézett rám. Aztán mikor már mindenki kint volt, az ajtó bezárult, és indultunk. A hó, ami mindent belepett, a lábam közepéig ért. Nagyokat kellett lépnem, ahhoz, hogy ne essek pofára. Az ég tiszta kék volt, csak néhány szürkés felhő takarta. Tavaly, ilyenkor, Riley-val és Anne-el szánkóztunk, és hóembert építettünk. Csakhogy az-az idő elmúlt. Most már eszembe sem juthat ilyen.

- Bassza meg! – hallottam meg Marta ideges hangját. Hátra fordultam, és ő ott feküdt hason a hóban. A lenövésben lévő fekete haja, már inkább fehérnek látszott. A ruháját is belepte.

- Ennyire kifog rajtad egy kis hó? – állt mellé Baz, és lenyújtotta a kezét.

- Fogd be! Megbotlottam valamiben. – Marta felállt, és leverte magáról a havat, mikor Justin hirtelen elpattant mellőlem.

- Ez vér. Te vérzel? – gyorsan tetőtől talpig végig mértem. Vagyis a lábát nem láttam, mert azt eltakarta a hó, de biztosra vettem, hogy Marta nem vérzik sehol.

- Hé, nem ő. – szólalt meg B. Felé néztem, ő éppen, akkor guggolt le, és arra a helyre mutatott, ahol valószínű, hogy Marta megbotlott. Mindenki oda lépkedett, mikor én oda értem, és lenéztem, egy végtagot láttam, aminek nem volt több része.  Csak a kézfejét láttuk, mert a többit eltakart a hó. A nagyi lenyúlt, megfogta, és felemelte. Ahogy az ujjairól lepergett a hó, karmokat fedeztem fel rajta. A másik végén pedig látszott, hogy szó szerint letépték. Karom nyomok, és vér. Muszáj volt elnéznem, mert rosszul lettem. Túl közel van ez a kar ahhoz a helyhez, ahol megszálltunk. Ahogy próbáltam nem, émelyegni, a fa mögött, láttam, hogy mocorog valaki.

- Letépték a karját. – hallottam meg egy fiatal lány hangot. – Azt mondták, rossz falkát választott. – a lány kikukucskált a fa mögül. Nagyon fiatal volt, még ahhoz, hogy egyedül lehessen kint ilyen korán.  

- Spencer, hogy kerülsz ide? – szólalt meg Justin, és elindult felé. Várjunk csak. Hallottam már ezt a nevet egyszer. Ez a lány, alakváltó. Ő az, akit a bátya változtatott át. - Hol a bátyád? - a kislány, felemelte a kezét, és a kar felé mutatott, ami még mindig ott volt a nagyi kezében. Teljes döbbenet.

- Azt mondta bújjak el, és várjak, amíg el nem jönnek értem. – Spencer kilépett a fa mögül, és Justin-ra nézett, aki már két lépésre volt tőle. – Grant, téged küldött?

- Nem, de elviszlek hozzá. – Justin oda nyújtotta a kezét, és várta, hogy Spencer megfogja. A lány tétovázott, levette Jus-ról a tekintetét, és felénk nézett. Pár másodperc múlva, szinte felcsillant a szeme. Ellépett barátom mellett, és meg sem állt, amíg Marta elé nem ért.

- Te vagy Marko húga. – mondta. – Tényleg, gyönyörű vagy. – féltem attól, hogy vele is bunkó hangnemet fog megütni. Viszont úgy tűnik, hogy azért megesett a szíve a lányon, mert ezt mondta.

- Köszönöm. – elmosolyodott, és így folytatta. – Te is az vagy. – milyen rég láttam már őt mosolyogni.

- Spencer, – jött vissza Justin. – ki tette ezt a bátyáddal? – a lány felé fordult, és rögtön eltűnt a mosolya.

- Sebhely volt az arcán. Azt mondta nem öli meg, hanem megleckézteti. – ökölbe szorult a kezem. Davon, itt volt. Nem is olyan régen. Mégis miért, kell neki Spencer bátya? - Rosszul tettem? – könny gyűlt a szemébe, mikor feltette a kérdését.

- Mit? – kérdezte Justin.

- Hogy elbújtam. – megszakadt a szívem. Szegény lány azt hiszi, hogy rajta múlt bátya épsége.

- Nem tudtál volna segíteni. Téged is bántott volna. – próbálta Jus tudatni vele, hogy mi lett volna, ha nem bújik el.

- Ha átváltozom, akkor talán – nem mondta végig a mondatát, mert Justin közbe szólt.

- Spencer, nem a te hibád! Azt tetted, amit Alec mondott. Ő tudta, hogy mit csinál. – a lány most nem szólalt meg. Visszanézett Marta-ra, és meglepődtem, mikor hirtelen megölelte. Vadásztársam, még nagyobb meglepettséget mutatott. A szeme rajtam akadt meg. Bólintottam egyet. Reméltem értette, hogy ezzel arra utaltam, ölelje meg. Pár másodperc múlva, elindult a keze, és nyugtatóan, simogatni kezdte a hátát. Úgy látom, tényleg van remény, arra, hogy Marta egyszer végre megbékél.

- Justin, te vidd el a kislány Grant-hez. A többiek velem jönnek. – eszembe jutott valaki, akiért el kellene mennem a farkas lyukba.

- Nekem el kell mennem Anne-ért. – szólaltam meg.

- Nem. – monda egyszerre a nagyi és Justin. Valamiért gondoltam, hogy egyedül biztos nem engednének el.

- Akkor is el kell hoznunk. Nem vigyázhatnak rá örökké. – ő az én barátnőm, és csak akkor tudom, hogy tényleg biztonságban van-e, ha mellettem áll.

- Egyedül semmi képpen nem mehetsz! – jelentette ki a nagyi. 

- Elkísérem. – szólalt meg B. Rá néztem, ő oda állt mellém, ezzel biztosítva a nagyit, és Justin-t is, hogy mellettem lesz.

 Húsz perccel később, már a farkas lyuk felé haladtunk B-vel. Justin elvitte Spencer-t, a nagyi Marta-val, és Baz-al, Woods holttestét mentek előkeríteni. Eric testét, majd Jusin segítségével ássák ki a hó alól.

- Kösz, hogy eljössz velem. Egyedül nem engedtek volna el. – szólaltam meg most először.

- Nincs mit. Szívesen segítek. – mondta rám mosolyogva. – Neked legalább szükséged van rá. – rögtön tudtam mire érti.

- Nem ellened irányult. – mondtam. Marta esti szavai, úgy tűnik nem estek túl jól B-nek. – Ha én mondtam volna neki, hogy vele megyek, akkor higgy nekem engem melegebb éghajlatra küldött volna el. Te még viszonylag megúsztad ennyivel. – magyaráztam neki.

- Nem értem, veled mi baja? Te nem vagy farkas. – kérdezte.

- Sose volt velem kedves. Mióta ismerem ilyen. Már megszoktam. – legyintettem.

- Akkor nekem is hozzá kéne szoknom? – kérdezte.

- Nem tudom. Láttad, hogy Spencer-el normálisan viselkedett. – tényleg nem tudom, hogy Marta rendes lesz-e valaha az olyan farkasokhoz, akik mellettünk állnak. Örülnék, ha igen, legfőképp Marko miatt. 

- Persze, ő még gyerek. Nagyon bunkónak kellene lenni-e ha még rajta sem esett volna meg a szíve. – igaza volt. Marta kívülről valamilyen páncél védi. Lehet, hogy a szülei halála köthető ide. Lehet, hogy nem akar több szerettét elveszteni ezért nem enged senkit közel magához.

Mikor kiértünk az erdőből, végig mentünk az utcán, és rögtön megláttam a horror házat. Így nappal is ijesztő látványt nyújtott. Oda érve az ajtóhoz, rögtön eszembe jutott, hogy ne nyúljak hozzá kézzel. Így lábammal meglöktem, ami rögtön kinyílt.

- Itt megvárlak. – mondta B. Bólintottam, és beléptem az ajtón. Ugyan az a szag volt, mint akkor este. Talán az a valami, amit Justin nem engedett, hogy megnézzek, az még mindig itt van és nem épp kellemes illatot áraszt magából. Most nem mentem be abba a helységbe, hanem egyenesen mentem az ajtó felé. A fekete vas bejárat hoz léptem, és dörömbölni akartam rajta, de észrevettem, hogy félig nyitva. – Basszus! – mondtam ki hangosan. Szinte kivágtam az ajtót, és leszaladtam a lépcsőn. – Aiden! – kiabáltam. Ahogy leértem ott állt a kanapé, de nem volt ott senki. Besiettem abba szobába, ahol a láncok vannak, ott sem volt senki. A másik ajtó mögé is benéztem, ahol még nem jártam, de ott sem volt senki. Volt bent egy hűtő, ami tárva nyitva volt, és egy felborított szék. A rossz előérzetem egyre csak rosszabbodott. Rögtön szólnom kell B-nek. Visszafelé rohantam, fel a lépcsőn, végig a folyóson, és ki a rozoga faajtón.  
- Nincsenek itt! – kiabáltam. Arra a helyre néztem ahol hagytam, de nem volt ott. – B? – kérdően mondtam ki azt az egy betűt. Szétnéztem magam körül, de nem láttam sehol. Aztán egy nyögést hallottam a közeli bokorból, és a nevemet. Az ő hangja volt. Odarohantam, és a bokor mögött ott feküt. Véres volt az arca. A kezével, pedig az oldalát fogta.

- Úr isten! Mi történt? – oda guggoltam mellé a hóba.

- El kell tűnnöd. – mondta, nagy levegőket véve. – Már tudja, hogy itt vagy. Menj, amíg lehet. – a rossz előérzet nem volt hiába. Davon, itt volt, és lehet, hogy megölte őket. Most pedig visszajön értem. B-hez kaptam, hogy segítsek neki felállni, de ő ellenkezett.

- Nem hagylak itt! – mondtam. Nem hagyom, hogy ő is meghaljon miattam.

- Menj, már! – mondta, és ellökött magától. – Még kell egy kis idő, hogy meggyógyuljak. Te addig is tűnj már el innen! – parancsolta rám. Felálltam, de tétováztam. Gyenge. Megint gyenge voltam. Nem tudtam se magamon se máson segíteni. – Szaladj már! – így tettem. Rohanni kezdem, de nem tudtam hová. Bántott a tudat, hogy ott hagytam B-t, és úgy éreztem, hogy Baz ezért utálni fog. Ahogy Justin is, mert a barátait veszélybe sodortam, azzal, hogy engedtem, vigyázzanak Anne-re. Talán élnek még, vagy talán már meghaltak. Ez már nem az én döntéseim szerint fog alakulni. Sosem az én döntésem volt! Most jöttem csak rá, hogy mindig is Davon kezében voltunk. Mindent ő diktált! Az elejétől kezdve. Úgy irányított minket, mint a bábukat. Megölhetett volna, mikor visszajöttem Stanwood-ba. Egyszerű lett volna, mégsem tette. Számtalanszor megtehette volna. Valami mégis megállította.

Mikor előre néztem, Grant futott velem szembe. Egyik oldalán, Aiden és Erin, akik arcán vérfoltok voltak, de egy seb sem volt. A másikon Justin, és mögöttük, pedig a falka. Nyugodtságot éreztem, ami csak másodpercekig tartott. A következő pillanatban, hátamba éles fájdalom nyílalt, és arccal a hóba borultam. Aztán megmarkolta valaki a kabátomat, és felrántott. A szemembe került hó miatt, csak homályosan láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Justin-ék megálltak. A torkomra kerülő kézről, egyből tudtam miért.

- Megvagy!  

56.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetéből:

 - Ki ölte meg őket, Davon? - kérdezte Baz.

- Nem, a beépített embere. – szólaltam meg, és rávágtam a választ. Tényleg így gondoltam. Mégis ki más tenne ilyet, ha nem az, aki Davon irányítása alatt van. Egy farkas nem lövöldözik, hanem karmol, vagy éppen harap. Woods és Eric is megbízhattak benne, mert elég könnyen végzett velük.

- Várj, Trent-ről már tudunk. – szólalt meg Aiden.                                       

- Van más is. – tudattam velük. Azt kell mondanom, hogy mindenki egymást kezdte el fürkészni. Nem akartam, hogy ez legyen, de mielőtt kimondtam ezt a három szót tudtam, hogy ez lesz. Bárki is legyen az, senki nem gondolná. Ez volt Trent-el is. Bár őt nem ismertem annyira, de azért a fiúk megbíztak benne, ezért engem is rosszul érintett. Mivel most kaptam egy füles Daisy-től, így legalább tudom, hogy nem egy újabb farkas besúgóval kell számolnunk. Most én is körül néztem. Rajtam, Baz-on, Marta-n és Anne-en kívül nem volt más ember a házban. Marko már ki van lőve az ember szó jelentése alól. Marta-ról azért sem tudnám elképzelni, hogy besúgó, mert a saját immár farkas bátyával nem tud megbékélni, mégis, hogy tudna együtt működni, egy olyan alakváltóval, aki öl is. Szóval, őt kizártnak tartom. Baz, volt, akit mindig is jó fejnek tartottam. Sokat tud rólam, annak ellenére, hogy én tudnék róla. Azt is tudta, hogy Justin-nal együtt vagyunk, azt is, hogy Erin-t én szabadítottam ki, de ezt is valamiért valószínűtlennek tartom. Baz a barátom, de fel kell készülnöm a legrosszabbra. Egy hozzám közel álló árthat a legtöbbet! Anne pedig, ő nem is tudott ezekről mindeddig. Ezzel őt is kizártam. Mindenkiben, aki itt most jelen van, megbízok! Remélem, nem fogom megbánni.

- Volt az a lány. - szólalt meg Anne. Hátra néztem barátnőmre, aki mintha egy lehetséges gyanúsítottat vázolna fel.

- Milyen lány? - kérdeztem. Nem nagyon volt ezzel egyértelmű.

- A vörös hajú szeplős. - rögtön tudtam kire céloz.

- Romy. - mondtam ki hangosan a nevét. - Mi van vele? - Anne a múlt este találkozott vele, és pár percig együtt is voltak. Mikor bementem a szobába, már beszélgettek. Nem kérdeztem, hogy miről, mert nem tartottam fontosnak.

- Mikor meglátott, azt mondta te is meghalsz. Aztán pedig azt, hogy csak viccelt. Ruháim között is elkezdett matatni. Fura volt. - tudatta velünk azt a pár percet, amíg együtt volt vele. Rögtön Romy védelmébe keltem.

- Csak azért piszkálta a ruháidat, mert a fehér felsődre rakott egy nyomkövetőt. - magyaráztam meg a ruha matatós dolgot.

- Nyomkövetőt? Honnan volt neki nyomkövetője? - szólalt meg Marko, kicsit hitetlenkedő hangon.

- Nem tudom, nem magyarázta meg mikor rá kérdeztem. - fordultam, vissza a többiek felé. - Azt gondoltam, hogy a nagyi adta neki, hogy ha valami történne, könnyebben megtaláljuk.

- Zoe, a vadászoknak, nincs nyomkövetője. Ha lenne, már rég használnánk. - szólalt meg Baz is. Átverve éreztem magam. Romy-t akkor ismert meg mikor két hónapig, a házban kuksoltam. Rendes volt velem, és most meg lassan kiderül, hogy ő is ellenem van. Fáj, hogy ennyire nem lehet megbízni senkiben. 

Folytatás:2016.01.24(vagy korábban)

Sziasztok! Időhiány, arra fogom, hogy már rég nem volt fejezet. Mikor pedig lett volna, nem volt ihletem, vagy éppen volt, de miután visszaolvastam nem tetszett, és muszáj voltam, törölni. Sajnálom, hogy mindig ennyit kell várnotok, de azért remélem megéri! 

Ha a szereplőkre kattintotok, akkor a nem rég érkezett új karakterek képeit (névvel együtt) megtaláljátok. 

Már nem kell sokat várni 56.fejezetre. Próbálom minél hamarabb megírni, és kitenni nektek. Puszillak titeket.

~Ann.xd

55.fejezet

 Sziasztok! Megjöttem, sokáig tartott (megint), ezért egy hosszú fejezetet írtam nektek. Sok minden történik. Lehet, hogy kiderül, hogy ki a besúgó, vagy talán még sem. Majd kiderül. Nem mondok semmit. Lakat van a számon. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, és írok kommentárt. Mostanában nem nagyon írtam nektek vissza, de most már visszaszokok és mindenkinek válaszolni fogok! Írjátok meg nekem, hogy ebben a fejezetben melyik rész tetszett a legjobban. Kíváncsi vagyok! Köszönöm, hogy vagytok, és olvassátok a történetemet! Imádlak titeket. Puszi nektek.

~Ann.xd

Ha nem farkas, akkor egy vadász. Ez így még rosszabb. Az első, akire hirtelen gondoltam, az Adam volt. Csakhogy hamar elvetettem, mert, akiket még nálam is jobban utál azok a farkasok. Nem gondolnám, hogy segítséget nyújt, Davon-nak. Viszont, akkor egyetlen egy gyanúsítottam sincs. Ez viszont nagy baj. 

Az erdőben, Ralph-al az oldalamon gyalogoltam. Az után, hogy Daisy-ék tájékoztattak pár dologról, hagyták, hogy távozzak. Persze, még kaptam egy csizmát, hogy ne mezítláb mászkáljak az erdőben, télen, egy kabátot, és Ralph-ot, magam mellé. Ja, meg ezeket a szavakat.  - Egyet meg kell ígérned! Nem beszélhetsz rólunk senkinek. Világos? Senkinek!

Mondanom sem kell, hogy így még bonyolultabbá tettek nekem mindent. Zavart, hogy nem tudom, ki lehet a titokzatos áruló. Vajon mennyire állhat közel hozzám? Egyszerűen fájt arra gondolnom, hogy valaki hátba támad, és azt sem tudom, miért teszi. Sok ember átfutott a fejemen, de egyikről sem tudtam elképzelni, ezt!

- Szótlan vagy. – szólalt meg mellettem Ralph. Szemem sarkából rá pillantottam. Nem nézett rám, csak előre bámult, és pár ágat eltolt arca elől. Visszanéztem magam elé, és így szóltam.

- Nem nagyon tudok mit mondani. – mondtam. – Azt hiszem, még mindig sokk hatása alatt vagyok. – mondtam tovább, kissé elhaló hangon.

- Elhiszem. – mondta. – Most, hogy tudod, áruló van körülötted, nehéz lesz, bárkiben is megbíznod. Remélem, van, akiben nem kell kételkedned. – mondta bizakodva.

- Persze, hogy van. – mondtam habozás nélkül.

- A srác. Az énekes pacsirta. Akivel az este olyan jót smaciztatok a pultnál. – lassan fordítottam felé a fejem. Kicsit még zavarban is éreztem magam. Nem ahhoz vagyok szokva, hogy közönsége akadjon az intimnek mondható perceimnek. Persze mit is vártam egy szórakozóhely közepén. Elég fura arckifejezést vághattam, mert Ralph, nevetni kezdett. – Nyugi, nem vagyok egy perverz, aki arra élvezkedik, hogy mások smárolnak. – mondta, tovább nevetve.

- Persze, biztosan. – mondtam, és visszanéztem magam elé. – A lényeg, hogy benne megbízok! – tereltem a szót, a smaciztatok, perverz és élvezkedik szavak használata miatt. Nyíltan valahogy nem tudtam ilyen dolgokról beszélni. Ezért inkább kerülöm őket. Még jó, hogy nem rögtön a szex kerül szóba.

- Rendben van. – zárta le ezzel a témát. – Most hová szándékozol menni? – kérdezte.

- Hozzá. – mondtam, és bővebben is kifejtettem. – Justin-hoz. Daisy azt mondta, aki elvitte a barátnőmet, egy senki volt. Bár nem nagyon értem, hogy értette ezt, de biztos vagyok abban, hogy a többiek megtalálták, és biztonságban van. Justin házában! – fejeztem be a mondandómat. Tényleg biztos voltam abban, hogy Anne ott tartózkodik, és Grant-ék, körbevéve a házat vigyáznak rá. Igen, biztosan így van. Abban is biztos voltam, hogy aggódnak miattam. Valamiért abban is, hogy Justin nem haragszik rám az este történtek miatt. Persze, én helyette is haragudtam magamra. Jobban, mint valaha. Ebben az ügyben még beszélni fogok vele. Négyszemközt. – Justin! Hozzátok tartok. Ne aggódj, jól vagyok. – mondtam magamban. Bár biztos, hogy egész végig figyelte a gondolataimat, és mindenről tud, de azért még is csak jobbnak láttam, hogy megszólítom, a gondolataimon keresztül.

- Akkor lassan elválnak az útjaink. – mondta. – Ha viszont segítségre van szükséged, vagy bármire, a Shadow-ban megtalálsz. Délután három, és hajnali négy között. – elmosolyodtam. Mintha valami doki lenne, és ebben az időpontban rendelne.

- Rendben, megjegyzem. – mondtam.

 Nem sokkal később tényleg elváltak útjaink. Körülbelül, olyan tíz perc kellett ahhoz, hogy oda érjek. Persze futottam, ami csökkentette az időt. A házhoz bekanyarodva, Grant háttal állt nekem, és körülötte, még álltak négyen. Ketten a lépcsőn ültek, a másik kettő pedig, a korlátnak támaszkodott. Meg se kellett szólalnom, pár másodperc múlva, Grant hátra kapta a fejét. Igazából, mintha mind az öten egyszerre vettek volna észre. Megkönnyebbülést láttam Grant arcán. Már nem futottam, hanem lassan lépkedtem feléjük. Közben pedig ziháltam a rohanás miatt. 

- Ha nem tudnám, hogy szarvasé, akkor megrémülnék. – mondta Grant. Összehúztam szemöldököm. Nem tudtam, hogy milyen szarvasról beszél. Láthatta ő is, hogy nem értem ezért tovább beszélt. – A vér. A ruhádon, lehet, hogy nem látszik, de a nyakadon, és a kezeden igen. Ha a barátnőd meglátja, meg fog ijedni. – magyarázta. Szóval a vérről van szó. Bár azt nem tudom, hogy valóban szarvasé-e, de abban teljesen igaza van, hogy Anne meg fog ijedni. Nem mostam le, hisz nem is nagyon foglalkoztam a már teljesen rám száradt vérrel. Majd erre is kitalálok valami magyarázatot, amit remélhetőleg bevesz majd.

- Jól van? – kérdeztem.

- Igen. Viszont túl sokat kérdez. – mondta. – Azt mondtuk neki, hogy egy zavarodott elméjű fickó vitte el. Te pedig azért tűntél el, mert behívtak melózni. – tudatta velem a kitalált hazugságot.

- Oké. Akkor zavarodott elméjű fickó, és meló. – jegyeztem meg a hazugságokat. - Ez mind rendben van, de azt mondtam, hogy étteremben dolgozok, nem egy vágó hídon. – tártam szét a karom. Ahogy a tenyeremre vándorolt a tekintetem, foltokban véres volt, és bár a nyakamat nem láttam, de ha Grant azt mondja, hogy ott is véres, akkor biztos úgy van. Ha így megyek be, akkor tényleg a frászt fogom rá hozni. Valahogy le kéne mosnom. Ha beleköpök a tenyerembe, és kérek egy zsebkendőt, az vajon nőies tisztálkodásnak számítana? Nem valószínű, szóval inkább hagytam, és egy hazugságon törtem a fejem. Mikor eszembe jutott valaki.

- Justin is, a házban van? – kérdeztem. Valamiért feleslegesnek éreztem a kérdést, mert tudtam rá a választ. Ami, egy hatalmas, nem volt. Ha itt lenne, akkor már rég kijött volna.  

- Nincs. Téged keres. – mondta, ami miatt meglepődtem.

- De hisz, szóltam neki, hogy ide tartok. – mondtam.

- A helyzet az… - kezdte, de egy nagy kiabálás félbeszakította.

- Zoe. – a bejárati ajtó felé néztem, és ott állt Anne. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. Sem azt, hogy dühös, sem azt, hogy megkönnyebbült, mint Grant, mikor meglátott. Olyan semleges volt.

- Szia. – mondtam, és elindultam felé.

- Szia? Ez most komoly? – na, most volt düh az arcán. – Ezt tudod, mondani? Ott hagytál a buliban. – magyarázott hangosan.

- Hé, szerintem ez fordítva történt. – mondtam. Mert én így is gondoltam. Ő hagyott ott minket, amikor megtudta, hogy Justin-nal járok.

- Bocs, hogy kiakadtam, amiért azzal a gyerekkel jöttél össze. – mondta gúnyosan. – Mellesleg ha tudni, akarod, akkor engem megtámadott valami pszichopata. Rám morgott. Érted? Rám morgott. Mint egy rohadt korcs. – az öt fiú, ha eddig nem nézett Anne felé, akkor most megtették. Lehet, hogy egy gonoszabb farkas kapta el Anne-t, de azért rohadt korcs, ezek a szavak még a fiúkat is felbőszíti. Sietve, fellépkedtem a két fiú között, a pár foknyi lépcsőn, és betaszítottam Anne-t, azt ajtón. Hátra fordultam, és halkan oda súgtam a többieknek, hogy sajnálom. Aztán becsuktam az ajtót, és Anne-re néztem.

- Neked meg mi bajod van? – persze, ezt nem a fiúk miatt kérdeztem, hanem úgy általánosságban.

- Mi a bajom? Neked mi a bajod? Ja, és a harmadik kérdésem pedig, mi a frászért vagy véres? – kezével a nyakam felé nyúl, de mire oda ért volna, eltoltam.  

- Jól vagyok. Ez csak szarvas. – mondtam. Persze, számára ez valószínű, hogy nem fog mondani semmit, ahogy nekem se az előbb.

- Szavas? – kérdezte.

- Aha. Ide fele, ráestem egy vérző szarvasra. – Jézusom. Ilyen, idióta hazugságot, a világ nem hallott még.

- Szóval, rá estél egy vérző szarvasra. – gondolkozott, és közben hümmögött. Aztán ismét rám nézett, és kissé hangos hangnemet engedett meg magának. – Te tényleg ennyire hülyének nézel? Hazudoztok itt nekem folyton.

- Nem tudom, miről beszélsz. Senki nem hazudik neked. – mondtam, ami egy újabb hazugság volt.

- Szóval, nem? A lószart nem. Te eltűnsz, a barátod, meg elmegy kirándulni. – mondta, kiabálva.

- Dolgoztam. – mondtam, sokkal nyugodtam hangon, mint Anne. Nevetni kezdett.

- Etess ezzel mást! – mondta.

- Anne, miért nem bízol bennem? – kérdeztem.

- Riley halála óta hazudsz nekem, és a családodnak. Ne csodálkozz, ha már nem bízok benned. – teljesen igaza volt. Csakhogy mégsem mondhatom el neki az igazságot. Épp elég az, hogy én veszélyben vagyok, és, hogy Riley meghalt. Sokkal jobb lenne, ha ő most rögtön haza indulna. Számomra az megkönnyebbülés lenne. Viszont, az zavar, hogy nem tudom, ki volt az a farkas, aki el akarta vinni Anne-t. Ha Davon embere volt, akkor túl hamar tudta meg, hogy barátnőm itt van. A besúgó, gyorsabban informálja, mint gondoltam.  

Még egy ideig veszekedtem Anne-el, aztán a kanapén helyeztem kényelembe magam, amíg Justin meg nem érkezett. Kitárult az ajtó, és ott állt engem nézve. Biztos megijedt a vérszag miatt, de ha Grant tudta, hogy szarvasé, akkor ő is tudni fogja. Beljebb lépett, és én legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Mégis ott maradtam a kanapén ülve, Anne mellett.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam, és közben előre hátra ingattam a fejem.

- Még, hogy rendben? – Anne hangja csapta meg a fülem. – Amíg ő a barátaival kirándulgat, addig, te egy magad kóvályogsz ide. Szerinted ez rendben van? Elvileg a barátod, és hagyja, hogy ez történjen? – Anne teljesen biztos volt abban, hogy én nem dolgozni voltam. Amiben teljesen igaza volt, de ezt nem tudattam vele. Azt mondta, biztos engem is el akart rabolni egy pszichopata, mint őt. Abban a hitben van, hogy Justin tétlenkedett, és nem indult a keresésemre. Arról viszont fogalmam sincs, miért mondja, azt, hogy kirándulni volt. Nagyon nem bírta Justin-t, és próbálta folyton őt hibáztatni. Szemem sarkából, megláttam, hogy Jus hirtelen megindult felénk, de aztán megáll.

- Fogd be! – kiabált rá Anne-re. Elég idegesnek látszott, és ha most elveszti a fejét, akkor tuti, hogy Anne-nek támad. Felpattantam a kanapéról, és barátnőm, elé álltam. Ha Justin elveszti az önkontrollt, akkor kéntelen leszek megállítani. Persze, nem akartam, hogy mindez megtörténjen ezért, próbáltam teljesen nyugodt hangon beszélni hozzá.

- Justin, nyugodj meg. Nem úgy értette. – mondtam, és csak az arcát fürkésztem.

- Oh, dehogyisnem. – szólalt meg mögöttem Anne. Miért nem tudja befogni végre? – kérdeztem magamban. – Sose fog tudni megvédeni. – mondta.

- Elég! – csattant ki belőlem. Justin-ra, majd Anne-re néztem, akik úgy pásztázták egymást, mintha menten gyilkolni lennének képesek. Jobban aggódtam amiatt, hogy Justin, Anne-re támad, mint fordítva. Mindenki tudja, hogy ki is győzedelmeskedne ebben a harcban. – Fejezzetek be! – emeltem meg még jobban a hangom. – Nem látjátok, hogy ez nekem fáj? – mondtam, és nagyon haragudtam rájuk. Két ember, akit szeretek, és ők ennyire utálják egymást. Már tudtam, hogy soha nem lehetnek, majd egy légtérben. Utálom, még a gondolatát is, hogy valaha választanom kellene köztük.

- Sajnálom. – szólalt meg először Justin, és ahogy rá néztem, látszott rajta, hogy komolyan gondolja. A padlót szemlélte, majd, mikor visszanézett rám, én halványan elmosolyodtam. Részben azért mert, örültem, hogy teljesen megőrizte a hideg vérét, és nem ment neki Anne-nek, meg persze azért mert, hamar felfogta és elszégyellte magát, az előbbiek miatt. Barátnőm, persze, még most sem adta be a derekát, és karba font kézzel állt.

- Jobb, ha megyünk. – mondtam. Úgy gondoltam ennyi pont elég volt, egyszerre belőlük. Anne, hamar el is indult, és végig Jus nézte, aki ismét rá szegezte tekintetét, és csak egymást fürkészték. Ahogy barátnőm kiért az ajtón, Justin két lépéssel elém állt.

- Mégis hol voltál? – kérdezte. Összevontam szemöldököm, mert nem nagyon tudtam, hogy miért teszi fel nekem ezt a kérdést.

- Nem hallgattad a gondolataimat? – kérdeztem. Tudom párszor mondtam már neki, hogy ne hallgassa, de ha most kezdte el betartani, akkor elég hülye volt. Már bocsánat.

- Már nem hallak. – mondta. Szavai halkak voltak, de épp elég ahhoz, hogy halljam. Szóval, mikor Anne, megzavarta Grant mondandóját, akkor ő is ezt akarta mondani. – A helyzet az, hogy már nem hall téged. – biztos ezt akarta mondani.

- Ez meg, hogy lehetséges? – kérdeztem. Így, hogy semmit nem hallott, abból, amik a fejemben kavarogtak, több mondandóm volt, mint gondoltam volna. Ezért kérdezte, hogy hol voltam, ezért kellett rá annyit várni, amíg ide ért. Mert már nem hallja a gondolataimat. A kérdésemre a válasza, egy fej rázás volt. Most kezdhetek el ezen is aggódni.

- Zoe igyekezz már. – kiabált Anne kintről. Így, hogy sürgetett barátnőm, nem kezdhettem el ecsetelni, hogy mit történ velem. Hirtelen eszembe jutott valaki. Ralph. Azt mondta, hogy ha segítségre van szükségem, vagy bármire, akkor a Shadow-ban megtalálom. Délután három, és hajnali négy között. Most segítségre van szükségem, mégpedig arra, hogy elmondja, Justin-nak, amit nekem mondtak. Legalább is remélem, hogy tudatja vele. Mondtam neki, hogy benne bízok, remélem ő is bízni fog.     

- Mindjárt! – kiabáltam vissza. Megragadtam Justin karját, és a szemébe néztem. - Menj el a Shadow Hole-ba, és keresd Ralph-ot. – mondtam, és nyomtam a szájára egy csókot, aztán elsiettem mellette. Kiérve az ajtón már teljesen más bagázs állt kint. A négy számomra ismeretlen srác eltűnt, és a helyükre, Erin, Marko és Aiden került. Grant az egyetlen, aki maradt. Az előbb még nem, de most már ott fogta a kezében a táskát, amit még Dale adott, át nekem az este folyamán. Benne van a fegyver, és a ház kulcsai. Lelépkedtem a lépcsőn, kikaptam Grant kezéből a táskát, csak oda biccentettem nekik, és már rohantam is barátnőm mellé.

 Végig sétálva az utcában, elértük Anne-ék nyaralóját is. Némán mentünk el előtte. Ha ő nem tett szóvá semmit, akkor én miért tenném. Az utca végére érve, Mrs. Woods állt ott a botjával. Nem is értem miért akarja elhitetni, hogy szüksége van arra a fadarabra. Mindegy is, ha neki így a jó, akkor nekem miért is lenne beleszólásom. Mellé érve, már szóra is nyitotta a száját.

- Jó napot, hölgyeim! – mondta, és egy mosoly hagyta el a száját.

- Magának is. – szólaltam meg én is.

- Siessenek haza, mert ma nagy vihar várható estére. – közölte velünk. Felnéztem, és valóban igaza lehetett. Szürke felhők tornyosultak felettünk, ami egyértelműen utalt rá. Csak, hogy december elején, nem valószínű, hogy eső fog esni. Vihar lesz, hóvihar. Reggelre, majd mindent beborít, és talán még hidegebb is lesz majd.

- Honnan tudja? – zökkentett ki Anne hangja, a gondolataimból. Rá néztem, és ő hitetlenkedve nézett Woods-ra. Még mielőtt, válaszolhatott volna barátnőm kérdésére, előtte, én szólaltam meg.

- Anne, igaza lehet. Nézz fel. – mondtam, bizonygatva Woods igazát. Anne felnézett, aztán vissza rám.

- Mi lettél, időjós? – cinikus hanglejtésén már meg sem lepődtem. Rá néztem Woods-ra, aki jobbra-balra ingatta a fejét. Valószínű, hogy most legszívesebben adna egy pofont a mellettem állónak, a viselkedése miatt. Az igazság az, hogy én is megtenném!

- Mindegy. Majd este meglátjuk. – mondtam. Ezzel lezárva a témát.

- A házban feljebb kapcsoltuk a fűtést, hogy az este folyamán ne fagyjanak meg. – bólintottam. Persze, nekem eszembe sem voltak az ilyen hétköznapi dolgok, mint a fűtés. – Akkor, további szép estét! – mondta, megfordult, és elbicegett a botjával.

- Önnek is. – kiabáltam utána, de erre már nem reagált semmit. Nem mintha megbántódtam volna miatta. Anne-re néztem, aki még mindig a távolodó asszonyt nézte, és így szólalt meg.

 - Ki volt ez? Azt hiszem, már tegnap is láttam őt. – miközben beszélt, nem nézett rám.

- Mrs. Woods. Tőle bérlem, a házat. – válaszoltam a kérdésére. – Láthattad, mert mikor megérkeztünk, akkor pont ott ment el mellettünk. – mondtam. Eric társaságában, aki közben a kezembe csúsztatta a ház kulcsait.

- Ja, igen. – mintha eszébe is juthatott volna, hogy mikor is látta. – Volt ott egy fickó is. – mondta, már rám nézve. – Azt is ismered? – oh basszus. Miért kell ennyit kérdezni-e? Már annyit fogok neki hazudni, hogy a felére nem is emlékszem majd, és tuti lebukok.

- Nem, nem ismerem. – vágtam rá. Azt nem tudom, miért, de jobbnak láttam, hogy ezt mondjam. Lehet, hogy azért, mert tudtam, hogy Anne, akkor azt akarná, mutassam be neki. Tényleg nem tudom. A lényeg, hogy most nem ismerem, Eric-et. Csak tartsam észben! 

- Pedig tök közel ment el melletted. Azt hittem ismered. Mindegy. – mondta, legyintette egyet, és tovább indult. A francba. Remélem azt azért nem vette észre, hogy valamit adott is a kezembe. Megfogtam a fejem, és megráztam. Óvatosabbnak kell lennem. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy nem figyel, de mégis mindent észrevesz.

 A házhoz érve, már besötétedett. A szél egyre jobban kezdett fújni, és ha Anne még nem is, én már biztos voltam, hogy Woods-nak tényleg igaza volt, a viharral kapcsolatban. Kivettem a táskából a kulcsot. Persze, úgy, hogy Anne, észre ne vegye a benne lévő fegyvert, aztán kinyitottam az ajtót. Bementünk, aztán, én bezártam magam után. Kulcsra. Anne-t a szobában találtam, meg. Akkor vette le a kabátját, és a magassarkú csizmáját. Követtem a példáját. Levettem a lányoktól kapott holmikat magamról.

- Le kéne zuhanyoznom. – szólaltam meg. Bár ezt inkább mondtam magamnak, mint Anne-nek. Csakhogy neki még is meg kellett szólalni.

- Ideje. Mosd le magadról a disznó vért. – mondta, és a fürdő felé hessegetett.

- Szarvas. – javítottam ki.

- Tök mindegy. – közölte. Oda léptem a bőröndömhöz, és kivettem belőle a törölközőmet. Mikor visszafordultam, Anne csípőre tett kézzel állt, és mintha gondolkozna.

- Mellesleg, fura, hogy az öregasszony nem tette szóvá, hogy véres vagy. – szólalt meg.

- Szerintem látott már durvább dolgokat is. – mondtam, és közben gyorsan indultam a fürdő felé. Mikor már kiértem a szobából, feloltottam a villanyt, és fél lábbal már a fürdőben voltam, de még hozzátettem. - Higgy nekem. – azzal bezártam az ajtót, aztán háttal neki támaszkodtam. Ledobva a törölközőt, kezemmel beletúrtam a hajamba. Persze, nem jutottam sokáig, mert a vér miatt tökre össze volt ragadva. Elsétáltam a zuhanyzóig, és megengedtem a vizet. Amíg levetkőzöm, addig is melegedjen. Levettem a fekete blézert, és az alatta lévő, szintén sötét árnyalatú kivágott hosszú ujjú felsőt. Miután ezektől megszabadultam, levettem a szűk nadrágot, ami alá még jó, hogy felvettem Anne vastag harisnyáját. Vajon számíthatok, egy felfázásra? Mivel úgymond tegnap mezítláb szaladgáltam az erdőben. Azt, nem tudom, hogy meddig, de még ennek a vastag harisnyának, sem kellett sok idő, hogy kilyukadjon a talpán. A fehérneműtől is megszabadultam, és végre beálltam a zuhany alá. Istenem, de jó érzés volt. Ahogy a meleg víz végig gördült a testemen, és felmelegítette azt. Miután, a hajamat is a zuhanyrózsa alá tettem, szinte rögtön piros lett a lábamnál a víz. Addig áztattam a hajam, amíg tiszta víz nem hömpölygött a lábam körül. Azután, a fürdőben lévő samponnal, megmostam, és a tusfürdőt is, használatba vettem. Már sokkal tisztábbnak, éreztem magam. Lemostam a körülbelül két napos szempillaspirált is, így már arcom is makulátlan volt. Nem akartam olyan sokáig áztatni magam. Anne miatt. Nem szerettem volna sokáig egyedül hagyni. Miután elzártam a vizet, megtörölköztem, és abban is kellett, hogy kimenjek. Ruhát ugye bár nem vittem be magammal. Mikor kiléptem, két lépéssel, már a hálóban voltam. Anne ott ült az ágyon, lehajtott fejjel. Egyik keze az ölében, másik, a háta mögött.

- Hé, minden rendben? – kérdeztem. Mikor meghallotta a hangom, felemelte a fejét, és rám nézett.

- Persze, – mondta, de még nem fejezte be. – vagyis nincs. – néztem őt, hogy most mégis, mi az a dolog, ami nincs rendben. Felállt, és egy másodpercre sem vette le rólam a tekintetét. A háta mögött lévő keze előre lendült, oldalához. Oda pillantottam, és a kezében lévő dolog miatt, igen csak megrémültem.

- Nem kérdezem meg, hogy ez mi, mert tudom. Inkább azt kérdezném, hogy miért van nálad. – alig fejezte be a mondatát, én már beszédre is nyitottam a szám.

- Nincs töltve. – vágtam rá. Bár valószínű, hogy ez kicsit sem fogja érdekelni. Még ha üres is, akkor is egy pisztolyról van szó.

- Szóval, azt mondod, hogy ha ezt a fegyver most rád szegezem – mondta, és közben meg is tette, amit mondott. – és lövök egyet, akkor nem repül beléd egy golyó. Igaz? – nagyot nyeltem. Egy másodperc töredéke alatt elhittem, hogy Anne képes lenne meghúzni a ravaszt.

- Add azt ide. – mondtam, és felé nyújtottam a kezem. Nevetni kezdett. Nevetett, basszus! Miért nevet?

- Akkor mégis csak töltve van. Ahogy ez is. – mondta, és előhúzta a zsebéből, a plusz tárat, ami a táskámban volt. Most el kezdhetném ostorozni magam, hogy miért nem vittem be magammal a fürdőbe, de ennek már semmi értelme. Megtalálta, és most tutira nem fogja elhinni egy hazugságomat sem. Itt lenne az igazság pillanata? Vajon, hogy fogadja? Tuti, azt hiszi, majd, hogy megörültem. Már beszédre nyitottam a számat, mikor hangos dörömbölést hallottam. Megállt bennem az ütő. Két lépéssel, Anne-hez léptem, aki még mindig felém tartotta a fegyvert. Kikaptam a kezéből, a tárral együtt, és rá parancsoltam, hogy maradjon a szobában. Nem ellenkezett nem szólt, semmit. Kiléptem a hálóból, és a bejárati ajtó felé fordultam. Ismét dörömböltek rajta. Vizes hajjal, törölközőben, álltam elé, és kibiztosítva a fegyvert az ajtó felé céloztam.

- Ki az? – kiabáltam. Senki nem szólt vissza. A dörömbölés is elhallgatott. Az ajtó melletti ablakon hoz léptem. A halvány fény, ami kivilágított, láttam, hogy valaki fekszik a küszöb előtt. Nem láttam, hogy ki. Nem láttam, hogy fiú vagy lány. Azt sem láttam, hogy megsérült-e? Csak azt láttam, hogy valaki ott fekszik. Csapda? Talán. Csakhogy meg kell róla bizonyosodnom. Oda nyúltam, a zárban lévő kulcshoz, és elfordítottam. Aztán, lenyomtam a kilincset. Lassan nyitottam ki, és a pisztoly csöve hamarabb kint volt az ajtón, mint, hogy én kiláttam volna rajta. Csak félig nyitottam ki. Megcsapott a fagyos szél. Az ajtó előtt fekvő valakinek, megmoccant a feje. – Hé. – mondtam, és a csupasz lábammal megböktem. Háttal feküdt nekem, és a kapucni a fejére volt húzva. A keze lassan felemelkedett, ami véres volt. Oldaláról, lassan átdőlt a hátára. Csak a fél arcát láttam, ami elég is volt. Istenem, ez Marta.

- Anne! – kiabáltam. Aztán leguggoltam, és a kezembe vettem Marta fejét. – Hallasz? Mi történt? – nem láttam rajta sérülést. A keze mégis csupa vér volt.

- Ki ez? – jött a hátam mögül a hang.

- Csak segíts, bevinni. – mondtam. Nem akartam válaszolni, neki még nem. Majd ha már bent leszünk, a házban, akkor talán. Átléptem Marta felett, és megragadtam a hónaljánál. Intettem barátnőmnek, hogy ő is tegyen ugyan így. Behúztuk az ajtón, és mikor már nem volt útban, visszapattantam, a bejárathoz. Körbe néztem, de nem láttam semmit, csak a széltől lengő fákat, és, hogy szitálni kezd a hó. Becsaptam az ajtót, és kulcsra zártam. – Vigyük az ágyra. – mondtam, és megint megfogtam, az ájult lányt.

Felraktuk a fekvőhelyre, és a lámpa fényénél még jobban szemügyre vettem. Most sem láttam rajta egy karcolást sem. Lehúztam a kabátja cipzárját, de ott sem volt semmi. Az arca viszont, eléggé beesett volt, a szeme alatt, hatalmas karikák. Tudom, hogy utálni fog érte, de, hogy felébresszem, pofozgatni kezdtem. – Marta. – mondtam, és közben még mindig csapkodtam az arcát. Mikor pislogni kezdett, fellélegeztem egy kicsit. Mikor viszont megszólalt egyenesen megkönnyebbültem.  

- Ha még egyszer megpofozol, megbánod. – mondta, halkan.

- A frászt hoztad rám. – szólaltam meg, és az ágy mellett lévő fotelbe huppantam. Mikor felült az ágyon, rám nézett. – Szarul nézel ki. – mondtam. Vártam valami visszaszólást, de nem jött. Csak nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, még sem teszi.

- Anne. – néztem rá barátnőmre, aki az ég adta világok nem érthet már semmit. Válaszokat fogok neki, adni. Csak még egy kicsit várnia kell. – Hoznál, egy pohár vizet? – karját összefonta mellkasa előtt. Tudta jól, hogy miért küldöm el, még sem szólt semmit. Követtem a szememmel, ahogy elhagyja a hálót, aztán visszanéztem, a beesett arcú Marta-ra, aki azon nyomban megszólalt.

- Woods, lelőtték. – suttogva szólalt meg. Ez a szó valahogy, furán hangzott. Lelőtték. Farkasok, nem lövöldöznek. Összehúztam szemöldököm, és jobbra-balra ingattam a fejem. 

- Várj, lelőtték? – kérdeztem rá, én is suttogva. Bólintott. Lelőtték. Lelőtték. Lelőtték. Mintha víz hangzott volna ez a szó a fejemben. Láttam az arcán, hogy tudja ki volt, és meg sem kellett kérdeznem. Mert elmondta.

- Eric, Eric volt. – teljesen kiürült az agyam. Eric. Istenem. Ő az. Ő az áruló?   

- E… ez biztos? – dadogva szólaltam meg. Nem tudtam elhinni. Eric.

- Igen. – mondta. – Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor nem hinném el. Ott volt, háttal nekem… - mondta volna tovább, de közben szóltam.

- Hé, háttal? Biztos, hogy őt láttad? – ezzel, hirtelen egy remény csillant, fel, hogy mégsem ő az, viszont Marta gyorsan, ki is oltotta azt a fényt.

- Csak ő használ hangtompítót. A füle mindig bedugul, ha tompító nélkül lő. Két éve, pont a füle mellett sütöttem el a fegyvert. Azóta használja. Sötét volt, de felismerem már őt hátulról is. A testalkata, ahogy a fegyvert fogat, minden megegyezett. Mikor lőtt, nem hallottam. – magyarázta. Beletúrtam vizes hajamba, és lehajtottam a fejem. 

- Tessék. – hallottam meg Anne, hangját. Mikor felnéztem, akkor nyújtotta át Marta-nak a pohár vizet. Ivott belőle pár kortyot, aztán csak a kezében tartotta. Hirtelen felálltam, és megszólaltam.

- Szólnunk kell Justin-nak. – mondtam, és odarohantam a bőröndhöz, hogy felöltözzek végre. Közben pedig tovább beszéltem. – Oda megyünk, és – most Marta szólt közbe.

- Felejtsd el! – jelentette ki. Ahogy kiegyenesedtem, megfordultam a kezemben lévő ruhákkal. Marta már az ágy előtt állt. Bevallom ezzel az arccal, horror filmbe illő. – Nem megyek oda. Kizárt. – mondandója közben erősen rázta a fejét. Mire is számítottam tőle. Még most sem fogadhatta el igazán, az igazságot. Pedig már ideje lenne feldolgoznia. A bátyja farkas lett. Tudom, nehéz lehet, de mégis csak a bátya, akit szeret. El kell fogadnia, hogy néha talán megváltozik a külseje, de legbelül, ugyan az a fiú.

- Erről, most nem nyitok vitát. Szembe kell nézned vele. Jössz, és kész! – zártam le a témát.

 Pár perc alatt felöltöztem, és már indulásban voltunk.

- A kocsi az utca végénél áll. – mondta Marta. Rögtön oda nyújtottam a kezem, mire ő, összeráncolta homlokát.

- Add a kulcsot. – mondtam, és még mindig felé nyújtottam a tenyerem.

- Minek? – kérdezte.

- Nem kockáztatom meg, hogy egy tíz perces út alatt, te elájulj, és neki menjünk egy fának. – magyaráztam, és még mindig vártam, hogy ott legyen végre a kulcs a kezemben.

- Miért ájulnék el? – húzta össze szemöldökét. 

- Mikor ettél utoljára? – kérdeztem, de nem vártam választ. – Biztos vagyok abban, hogy a magadtól megvont kaja miatt ájultál el az ajtóban. Ahogy már mondtam, szarul nézel ki. Biztos, ami biztos, Anne vezet. – néztem rá barátnőmre. Pont úgy nézett rám, mint Marta. Csakhogy az ő tekintetében több harag volt. Már tisztában vagyok azzal, hogy el kell neki mondanom mindent, de valamiért még mindig habozok. Talán ha majd ismét Justin-éknál leszünk, akkor megpróbálkozok vele. Farkasok, vadászok, bonyolult lesz az biztos. Visszanéztem Marta-ra. – Na! – ráztam meg a kezem. Megforgatta a szemét, kabátjába nyúlt, és végre ott volt a kulcs a tenyeremben. 

Nincs két órája, hogy eljöttünk, Justin-éktől. Most pedig már mehetünk is vissza. Bár nem mintha bánnám. Csak egy dolgot sajnáltam, hogy nem jó hírrel érkezünk. Eric, megölte Mrs, Woods-t. Még most sem tudom felfogni, ezt az egészet. Nem rég, még beszéltem, vele, most meg halott. Eric, meg. Istenem. Mi a franc ütött belé? Miért, van Davon mellett? Miért kellett megölnie, Woods? Talán Woods rájött, hogy besúgó, és ezért kinyírta? Utálom ezt a sok kérdést. Utálom, hogy ennyi van, és nincs rájuk rögtön válaszom.

A házból kilépve, már szakadt a hó, és a szél csak még inkább feltámadt. Bezártam az ajtót, és mentünk Marta után. A szél a szemembe fújta a havat, ami miatt néha alig láttam valamit. Öt perc séta után, az utca végén ott volt a Mustang. Mindannyian beszálltunk, Marta hátra, Anne és én pedig előre. Felbőgött a motor, és már indultunk is.

Tíz perccel később, már a ház előtt parkoltunk. Hátra néztem. Marta, idegesen tördelte a kezét. Tudom, hogy erős lány, de néha ő is félhet. Ha most megkérdezném, biztos, hogy tagadná. Épp ezért meg sem próbálkoztam nyugtatgatni. Attól, csak még idegesebbé válna. Kiszálltunk a kocsiból, és rohantunk a ház felé. Persze, csak annyira amennyire a szél engedte. Néha úgy éreztem, hogy hirtelen felkap, és elrepít. Persze, ez nem történt, meg így, sikerült eljutni az ajtóig. Kopogás nélkül, léptünk be rajta. Anne a bal, Marta, pedig a jobb oldalamon. Barátnőm, kicsit otthonosan érezte magát, így jóval beljebb ment, mint Marta. Az ajtó bezárult, és ő ott maradt, mintha készen lenne kirohanni rajta. Körbe néztem, és megláttam, akit kerestem. Marko ott állt a kanapé előtt. Úgy kihúzta magát, mint egy katona. Látszott rajta, hogy ő is ideges. Talán kereste, a szavakat, hogy mit is mondjon neki, de húga megelőzte.    

- E..Eric megölte Woods. – dadogva kezdte el a mondatát. Bár nem erre számítottam, de úgy tűnik, Marta inkább rögtön belecsap a közepébe.

- Az kizárt. – mondta Marko, és közben ingatta a fejét. Tekintetem tovább siklott. Áthaladt Erin-en, Aiden-en, és Justin-on állt meg. Komor volt az arc kifejezése. Vajon ebben a két órában elment Ralph-hoz? Bólintania kellett volna, vagy ingatni a fejét. Basszus, miért nem tud már olvasni a gondolataimban? Sose gondoltam volna, hogy ennyire hiányolni fogom. Ott hagyva Marta-t az ajtóban, Justin-hoz sétáltam.

- Megtaláltad? – kérdeztem suttogva. Bólintott. Akkor már talán neki is leesett, hogy Eric a besúgó.  

- Pedig ő volt. – förmedt rá Marta. Visszanéztem felé. Látszott rajta, hogy zavarja testvére nem hisz neki.

- Biztos, hogy nem. – Marko annyira biztos volt magában, hogy nem csoda, ezzel felbosszantja a húgát.

- Marko, tudom, hogy jóban voltatok, de Marta látta, hogy… - nem engedte, hogy befejezzem.

- Nem erről van szó. Eric halott. Justin találta meg a testét. – bökött az előttem álló fiú felé. Rá néztem, és ő bólintott, hogy ez igaz, és hozzá tette.

- Már egy órája halott lehet. Fejbe lőtték. – le kellett, hogy üljek. Mi ez az egész? Ha nem Eric ölte meg Woods, akkor ki? Eric. Ő is halott. Őt ki ölte meg? Istenem. Muszáj eljutnom, a vadászházhoz. Valaki gyilkolni kezdet. Valaki gyilkolja a vadászokat.