54.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében: 

„Justin szemszöge”

  

 A ház előtti lépcsőn ülök, és várok. Mire? Arra, hogy végre megtudjak valamit Zoe hollétéről. Mióta a fejemnek szegezte a fegyverét, azóta nem hallom őt! Ami megőrjített! Nem tudom, hogy hol van, és egyáltalán életben van-e még. Anne a házban van, Aiden és Erin társaságában. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt a lányt soha nem fogom a barátaim közé sorolni. Ez az egész miatta történt! Ha ő nem rohan el, azután, hogy megtudta, Zoe és én kapcsolatban vagyunk, akkor most nem kellene ennyire aggódnom. Miután Zoe elszaladt, és én hülye nem mentem utána, nem sokkal később Grant, és a többiek, akik Anne után mentek, visszahozták. Állításuk szerint olyan könnyen, hogy maguk is meglepődtek. Persze, Anne azóta is kérdezősködik, és egyik hazugságot kapja a másik után. A cipőmet fürkésztem, mikor meghallottam, hogy Grant-ék közelednek. Felálltam, és azt a pontot néztem, ahol nem sokkal később felbukkantak. Mindenki lehajtott fellel lépdelt, kivétel, Grant-et, és Marko-t. A távolból is kiszúrtam, hogy az utóbb említett személy, egy fekete kis táskát hozott a kezében. Ez volt Zoe-nál az este folyamán. Kapkodtam a tekintetem háta meglátom őt is, de hiába való volt.

- Nem találtuk meg. – mondta, Grant, amire magamtól is rájöttem. – Viszont a táskáját igen, benne a fegyverrel.

- Egy ágra volt felakasztva. Mintha valaki azt akarta volna, hogy biztosan megtaláljuk. - szólalt meg Marko is. – Ezt tutira megtervezte valaki. – mondta, és épp annyira, mint én, ő is aggódott Zoe miatt.

- Még most sem hallod őt? – kérdezte Grant.

- Szerinted itt lennék, ha hallanám? – förmedtem rá, elég hangosan ahhoz, hogy a házban lévő Anne figyelmét felkeltsem vele.

- Nyugodj meg. – mondta, miközben felemelte a kezét. A hátam mögött nyílt is az ajtó, és kilépett rajta az, akinek a társaságára, a legkevésbé vágyok.

- Most már elmondaná valaki, hogy mi folyik itt! – hisztérikus hangja bántotta fülemet. Legszívesebben megfordultam volna, és rá kiabáltam volna, hogy semmi köze hozzá, de már csak Zoe miatt sem tettem meg. Ha itt lenne, és látná, hogy viselkedek a barátnőjével, nem valószínű, hogy örülne. Bizonyára megint veszekedés lenne belőle. Szintén Anne miatt. Leléptem a még hátra lévő két lépcsőfokon, és Grant mellé érve, halkan megszólaltam.

- Tovább keresem. – mondtam, és nem törődve senkivel, az utam az erdő felé vezetett.

 Már fél órája cammogok a nyirkos erdőben, és keresek valamit. Valami apró kis jelet, vagy bármit, hogy a nyomára bukkanhassak.

 - Hé, várj meg. – hallottam meg Aiden hangját. Mikor megfordultam, ott jött mögöttem, és a fejét rázta. – Kiborít ez a lány. – mondta.

- Ezzel azt hiszem nem vagy egyedül. – lépett elő Marko is egy fa takarásából. – Tudjátok, imádom Zoe-t, de most legszívesebben arcon csapnám, hogy egy ilyen csajjal barátkozott. – forgatta meg szemét, és közben egy ágat eltolt a kezével, hogy az arca ne üsse.

- Egyet értek. - érkezett meg Erin is.

- Mit kerestek itt? – kérdeztem, mert valamiért zavart, hogy utánam jöttek.

- A helyes megfogalmazás, az a kit kerestek itt. – magyarázott Aiden, ami most nagyon nem érdekelt. – Azt hiszed, hogy hagyjuk, hogy egyedül keresd? Barátok vagyunk, számíthatsz ránk! – mondta, és én akaratlanul is elmosolyodtam. Rendes, hogy ezt tudatta velem. Marko viszont megköszörülte a torkát, és mikor ismét felé néztem, szemöldöke enyhén felcsusszant. 

- Bár azt nem mondanám, hogy mi barátok vagyunk, de Zoe miatt rám is számíthatsz. - 

Folytatás: 2015.10.18. (Vasárnap)

53.fejezet

 Sziasztok! Már két hete elkezdtem írni, a fejezetet, de nem fejeztem be, és az elmúlt két hétben pedig nem volt időm. Szóval, bocsi, hogy mindig ilyen ritkán írok, de mikor ezt teszem úgy érzem, minden erőmet beleteszem, hogy elnyerje a tetszéseteket. Remélem, hogy ez is jóra sikeredett, és írtok majd hozzászólásokat. Az elő fejezethez, lévőket, nagyon köszönöm! Azt nem tudom, hogy mikor lesz következő, de megpróbálok nem sokáig ülni rajta. Jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd  

 Az egyiket, Justin tarkómon lévő kezének, könyökhajlatába helyeztem, a másikkal pedig, a háta közepét érintettem meg. Úgy csókolóztunk, mintha nem lenne semmi gond. Szerencsére eddig nem is volt, de az éjszaka még csak most kezdődött el. A baj, pedig bármikor megtörténhet!

 Szédültem, és hányingerem volt. Kemény betont éreztem a hátam alatt, amit nedvesség áztatott. Lassan kinyitottam a szemem, és fölöttem egy lámpa villódzott. Mire látásom kitisztult, eltelt pár perc. Úgy éreztem magam, mint, akit kiütött valami. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Viszont arra igen, hogy mi volt előtte!

„12 órával korábban”

  - Visszajön! – hallottam meg valaki hangját, és ahogy Justin-al hirtelen elváltunk, az illető után néztem, de már csak a hátát láttam. Viszont mégis, felismertem. Isaac volt, aki majdnem úgy öltözött fel, mint kedvesem, azzal az eltéréssel, hogy rajta fekete ing volt.

- Figyelj, nekem mennem kell, de itt leszek! – mire rá néztem, már elengedett, és indult volna.

- Nem kell elmenned! – ragadtam meg a karját.

- Anne, meglát! – nézett vissza rám.

- Nem számít! – nem is értettem, hogy miért ne láthatna minket együtt. Tudtommal, Justin a barátom! Lehet, hogy sok bonyodalom van körülöttünk, de Anne, a barátnőm, és legalább ezt az egy dolgot nem akarom titokban tartani előtte. Eleresztettem a karját, és magam mellé ejtettem. Justin teljes testével visszafordult felém, még mielőtt megszólalt volna.

- Biztos? - kérdezte olyan komoly arccal, amilyen komollyal csak tudta.

- Igen, biztos! – bár fogalmam sincs, hogy Anne, hogy reagál majd rá, de próba szerencse.

- Tudom, hogy nem bír, szóval – tovább akarta mondani, de beleszóltam mondatába.

- Honnan veszed ezt? – kérdeztem.

- A csicska szót, olyanoknál használják, akiket nem nagyon kedvelnek. – összehúztam a szemöldököm, és hirtelen eszembe jutott. Anne a nyaralás előtti nap összeveszett Riley-val, mikor ezt mondta. Csakhogy ezt ő nem hallhatta. Akkor meg mégis, honnan tudja? - A boltnál, mikor Riley ráförmedt. Még épp halló távolságban voltam. – még jobban összehúztam a szemem. Úgy emlékszem, hogy a srácok egyáltalán nem voltak már halló távolságban mikor megszólaltunk. Ami csak egyet jelenthet. – Jó, bevallom, érdeket, hogy mit beszéltek rólam. – elmosolyodtam, a padló felé néztem, és megráztam a fejem. Aranyos volt, hogy ennyire érdekelte, mit gondol róla néhány lány. Az pedig még aranyosabb, ahogy a jó bevallom résznél, felemelte a szemöldökét, és egy kis huncut mosollyal, szinte elismerte, hogy bevetette nem mindennapi szuper hallását. Mivel akkor még, nem tudott a fejembe látni. Mint most! – Észrevett! – mondta, és egy kicsit idegesnek tűnt a hangja. A fejem visszaemeltem, és abba az irányba fordítottam, amerre Justin nézett. Anne sétált a pult mellett, és le sem vette a szemét Justin-ról. Mögötte, pedig felbukkant Erin is, aki úgy követte, mint egy testőr. Barátnőm nem vágott meglepett, vagy ehhez hasonló arcot. Úgy tűnt meg sem lepődik, hogy itt látja őt. Visszanéztem a mellettem álló fiúra. Sosem láttam még ilyennek. Ahhoz képest, hogy az előbb még mosolygott, most egy egyenes vonalból áll a szája, a szemei csak egy valakit néznek, aki Anne, és ha jól látom, akkor pislogni is elfelejtett. Olyan fejet vágott, mintha félne attól, hogy Anne mit szól majd hozzá. Mit megadnék, hogy most belelássak a fejébe! Akaratlanul, de ismét mosolyogni kezdtem. Viccesnek találtam, hogy egy ilyen helyzettől megrémül. Pedig ez csak egy egyszerű találkozás. - Ne nevess! – kapta rám hirtelen a fejét. Védekezés képpen felemeltem a kezem, de nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Mikor ismét Anne felé fordítottam a fejem, ő már ott állt azon a helyen, ahol még azelőtt, hogy elment volna. Jobb kezét a pultra helyezte, támaszkodás képpen, és hol engem, hol Justin-t kezdte el fürkészni.

- Most nem lepődtem meg! – kiabálta, miközben Justin-on ragadt a szem. Persze semmi szükség nem volt arra, hogy hangosan beszéljen, mert így is úgy is hallotta volna. – A médiát már nem is érdekli hol vagy! Pedig én tudtam volna nekik választ adni. Meg persze még sokan mások. – nézett körül. Justin-ra pillantottam, aki nem mondott semmit csak Anne-t bámulta. Látszott, hogy nem tetszik neki Anne szónoklata. Be kell, hogy valljam, én sem erre számítottam. Jobb lett volna, ha mondjuk egy „szia, mi a helyzettel” kezd. Nem egy ilyen? Igazából, azt sem tudom miért, hozta szóba rögtön a médiát, és azt, hogy simán beárulhatta volna, hogy hol van. Kezem, kedvesemét célozta meg, és mikor odaért, ujjaimat övébe fontam. A tenyere izzadt, nagyon is, ezért próbáltam egy biztató szorítást küldeni felé. Ő rám nézett, és én vissza rá. Egymásra mosolyogtunk, azután visszafordítottam tekintetem, Anne felé. Bár ne tettem volna! Szemöldökét majdnem a homloka közepéig emelte, szemei tágra nyíltak, és szájával valami fura grimaszt produkált. Valami olyat, amivel egy szó jut az ember eszembe. Az pedig a fúj! Bár nem mondta ki, de nem is kellett, mert az arca mindent elárult. - Uram isten! Ezt most nem mondod komolyan? – hallottam meg Anne kiabáló hangját. Úgy éreztem jobb lett volna, ha a zene még hangosabb, így talán elnyomta volna barátnőm szavait. Hangjából vitathatatlanul, ki lehetett venni, hogy nem tetszik neki a dolog. Azt viszont nem értem, hogy miért? Lehet, hogy rég nem találkoztunk, de úgy emlékszem mindig azt mondta, hogy meg kell ismerni-e az embert, hogy véleményt alkosson róla. Justin-t pedig, úgy tűnik, azok alapján ítéli meg, amilyen híre volt a sajtóban. Egyáltalán nem ismeri azt a Justin Bieber-t, akit én! Eddig a pillanatig jó ötletnek tűnt, hogy Justin-t marasztaltam. Most már viszont, közel sem!

„12 órával később”

 Miközben felültem, szétnéztem magam körül. A négy beton fal, ami körbe vett, tele volt, karom nyomokkal, és az oda fröccsent vérrel. Egyik kezemmel, amivel eddig a hátam mögött támaszkodtam, arcomhoz emeltem, hogy megdörzsöljem vele, a szemem. Ahogy a kezem, szememhez ért, meghökkentem a látványtól. A másikat is oda kaptam mellé, és döbbenten láttam, hogy mindkét kezemet vér borítja. A fejem hirtelen magam mögé kaptam, és csak azt láttam. Csak vért! Felpattantam a földről, és az egyik oldalfalnak csaptam magam. Így néztem vissza arra a helyre, ahol az előbb még, ájultan feküdtem. Nem éreztem fájdalmat, semmit azon kívül, hogy a hányingerem visszajött a sok vér látványától. Abban pedig már biztos voltam, hogy a vér az nem lehet az enyém. Kiutat kezdtem el keresni, de az összes beton fal üres volt. Nem találtam ajtót egyik oldalán sem. Mégis, hogy a francba kerültem ide, ha nincs bejárata? A helység nem volt olyan nagy, így ezzel a gyenge, pislákoló fénnyel is beláttam az egészet. Minden helyen végig húztam tekintetem, mire találtam egy kijáratot. Amivel csak az volt a gondom, hogy a plafon egyik sarkában hevert. Egy csapóajtó. Csakhogy nem vezetett lépcső felfelé, hogy elérjem. A magasságommal pedig, még véletlenül sem érném el. Most néztem először a lábamra, amit csupasz volt. Mezítláb álltam a hideg betonon. Persze eddig is feltűnt, hogy a talpam jobban fázik a kelleténél, de sokkal inkább izgatott a vér, és, hogy kiutat találjak. Az a borzalmas cipő, ami rajtam volt, jobb helyen van, ahová dobtam.

„12 órával korábban”

 - Anne, mi lenne, ha ezt inkább kint beszélnénk, meg? – el akartam neki magyarázni, hogy mi történt kettőnk között. Már, mint nem az olyan dolgokat. Hanem azt, hogy mit érzünk egymás iránt.

- Nem beszélek meg veled semmit! – kiabált, csakhogy most már nem a zene miatt ordított. – Szerinted, ha Riley itt lenne, mit szólna ehhez? – váratlanul ért ez a kirohanása. Nem értem, mi rossz van abban, hogy együtt vagyunk. Azt meg még inkább, hogy Riley-t miért keveri rögtön bele.

- Elfogadná. – mondtam. Nevetni kezdett, és jobbra-balra ingatta a fejét.

- Utálna érte! – hajolt közelebb. – Minden lányt, aki a közelében volt, utált. Ezt te is jól tudod! Nem tett volna kivételt még akkor, sem ha a barátnőjéről van szó. – az igaz volt, hogy minden lányt, akit Ri meglátott Justin mellett, azt vagy ribancnak, vagy lotyónak, nevezett. Csakhogy az a tény, ha Riley nem halt volna meg, akkor nem jöttem volna vissza. Számomra egyértelművé teszi, azt, hogy akkor nem lenne semmi köztem, és Justin közt. Úgy gondolom, hogy Anne most feleslegesen háborodott fel. – Neked jól jött Riley halála, igaz? Persze, hogy igen, így nem kell magyarázkodnod neki! – mintha pofán csaptak volna. Csak bámultam rá, és nem hittem el, hogy ilyet mondott. Mégis, hogy gondolhatja azt, hogy én jól jártam Riley halálával? Jobban fájtak a szavai, minthogyha kést döfött volna belém, és még meg is forgatta volna bennem. Mégis mit történik most? Mert egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy mi vezettet eddig. Az, hogy Anne, konkrétan megvádoljon azzal, hogy tulajdonképpen nekem örülnöm kéne, hogy Riley meghalt.

- Szerintem, ezt nem gondoltad, komolyan! – lépett közelebb, Justin, Anne felé. Tudtam, hogy meg akar védeni, de Anne-t figyelve, úgy láttam, jobb lett volna, ha meg sem szólal.

- Ebbe ne szólj bele! – kiabálta, és úgy nézett rá, mint akit a pokolba kíván. – Te tehetsz mindenről! Már rég nem itt tartanánk, ha te nem lennél! – mondata végén, hirtelen olyan arcot vágott, minthogyha elszólta volna magát. Azonban, én nem értettem, mire céloz. Mégis mi az, amiről Justin tehet? Anne, még felém is vetett egy gyilkos pillantást, és Justin-t majdnem fellökve, elsietett. Utána néztem, és láttam, ahogy a kijárat felé igyekszik. Nem sokkal utána, pedig, Nate szegődött a nyomába. Késztetést éreztem, hogy utána menjek, de az eszem az súgta, hagyjam, had szellőztesse ki a fejét.

- Ennek a lánynak meg mi baja? – hallottam meg Erin hangját.

- Úgy látom kihagyott pár terápiás órát. – erre a mondatra visszafordítottam a fejem, és már Aiden is ott állt mellettünk.

- Tényleg, most kell ezt? – förmedtem rá. Egyszerűen nem tudom, hogy min gondolkozzak! Nem hiszem el, hogy Justin jelenléte, ezt váltotta ki belőle. Ez hihetetlen. Meg ez az utolsó mondata. Már rég nem itt tartanánk, ha te nem lennél! Mégis hol tartanánk? Mi ez az egész? A pult felé fordultam, de Justin kezét még mindig nem eresztettem el. Másik tenyerembe fogtam a még fél pohár, rumos colát, és egy húzásra, lehúztam. Muszáj voltam, mert úgy éreztem, hogy a torkom annyira ki van száradva, mint egy kiapadt kút. Még most sincs szándékomban berúgni, de legszívesebben, azt tenném, hogy elfelejtsem egy kis időre az összes zűrt, ami rám telepedett. Anne pedig, még tesz rá egy egész lapáttal, hogy rosszabbul érezzem magam, mint általában. Hirtelen úgy éreztem, hogy magyarázatott kell kérnem. Az eszem eddig visszatartott, de most már, ha vissza akarna, se tudna. Kikaptam a kezem Justin-éból, és rá néztem. Az arca, igen csak az enyémet fürkészte. Értetlen arckifejezése, tudtomra adta, hogy mit csinált eddig. A gondolataim olyan kuszák, hogy, nem mindig értheti, még is mi zajlik odabent.

- Utána, megyek. – mondtam olyan halkan, hogy én magam nem is hallottam. – Maradj itt. – pár lépést tettem meg a kijárat felé, mikor megláttam berohanni, Nate-t. Tátogott, és nagyon hadonászott, miközben kifelé mutogatott. Nem hallottam, és nem is tudtam mit mond, de az, hogy Erin és Aiden elrohantak mellettem, tudtam, hogy rosszra, utal. Justin meg ragadta felkaromat, és ahogy oldalra vetettem, a tekintetem, megszólalt.

- Baj van! – abban a pillanatban elöntött az adrenalin. Lerúgtam a lábamról a cipőt, és kikapva kezem Justin-éból, rohantam, ki az épületből.

„12 órával később”

  - Eresszenek ki! – a csapó ajtó alatt álltam, és kiabáltam. Néha még ugrálni is kezdtem, hátha sikerül elérnem. Persze ez a lehetetlennel volt egyenlő. Neki dőltem a falnak, és lassan lecsúsztam, amíg guggoló pózba nem értem. A fejemet, ugyan úgy, mint a hátamat, a falnak támasztottam. Miért történnek ilyenek velem? Talán az előző életemben rossz voltam, és most fizetek meg mindenért? A már lassan megszáradt véres kezemmel, beletúrtam a hajamba. Sosem akartam ezt kimondani, de úgy érzem, lassan, teljesen össze fogok omlani. Nem bírok ezekkel a terhekkel tovább, menni. Túl nehezek. Bizonytalannak érzem magam, és teljesen elveszettnek. Sosem szerettem az érzéseimről beszélni. Könnyebb volt őket, elrejteni még magam elől is. Csakhogy most már, emészteni kezd belülről, és nem tudom megakadályozni. Könnyebb erősnek mutatni magam, ami egy ideig ment, de most már ez is túl nehéz lett. Eltávolodok azoktól, akiket szeretek, és lassan egyedül maradok! A legrosszabb az, hogy úgy érzem, könnyebb lenne, mindenkinek, nélkülem. Talán ideje lenne felhagynom a küzdelemmel, és pontot tenni az életem végére. Egy kattanás, szakította félbe a gondolataimat. Felnéztem, és láttam, hogy a fa ajtó, kitárul, és fényözön jut be rajt. Összeszorítottam szemem, mert már nagyon hozzá volt szokva a kevés fényhez. Ahogy felfelé néztem, és próbáltam megszokni a világosságot, egy kötéllétra hullott elém. Felálltam, és a létra aljától, a nyílásig vezettem a tekintetem. Senki nem állt fent. Csak fehér plafont, láttam, ami arra utalt, hogy egy ház alatti veremben vagyok. A tulajdonosa viszont, még csak egy arctalan alak volt. Mivel itt nem maradhatok, megfogtam a létra egyik fogát, és addig másztam rajta, amíg ki nem jutottam. Megkapaszkodva, a lyuk peremében, kihúztam magam, és térdemen, támaszkodva, mértem fel a ház részeit. Előttem, egy kandalló foglalt helyet, fölötte, pedig, koponyák ezrei. Persze nem emberi koponyáké, hanem állatoké. Csakhogy még így is rémisztő volt.

- Durva, hogy mindenki ugyan olyan arckifejezéssel jön fel onnan. – hallottam, meg egy lányos hangot. Fejemet oldalra kaptam, és hirtelen felálltam. Egy húsz év körüli lány állt, egy ajtóban. Szőke haja, és kék szemei voltak. Szürke hosszú ujjú pólót viselt, és fekete szövetnadrágot, amit egy hosszú szárú barna csizma takart. Az ajtóból, elindult, így meg kellett, hogy forduljak. Most már, azt is láttam, ami eddig a hátam mögött volt. A szőke hajú, oda állt, még két lány mellé. Ide-oda ugrált a tekintetem. Nem úgy látszott rajta, hogy bántani akarnának, de mindenre fel kell készülni.  

- Kik vagytok? – kérdeztem.

- Még azt kérdezi, kik vagyunk? – nevetett a szőke lány, és közben a mellette állókra nézett. – Nem egyértelmű, aranyom? Mi vagyunk Charlie angyalai! – összehúztam szemöldököm, ahogy a lány imitálni próbált egy rúgást.

- Ne most viccelődj! – mondta a három közül, az, aki pont középen állt. Pont ugyan úgy voltak felöltözve, csak a színek voltak eltérőek. – Az én nevem, Daisy. Ők pedig, Tracy és Gill. – mondta, és közben mutogatta a név tulajdonosát. – Bocsánatot kell, kérjek, azért, hogy ott lent helyeztünk, el. Viszont, így legalább megúsztad az éjszakát.  

„12 órával korábban”

  Mindenkit, aki az utamban volt, majdnem felborítottam, és nem foglalkoztam azzal, hogy utánam kiabálnak. Kiérve az ajtón, megcsapott a hideg levegő, amitől karom libabőrös lett. A tömeg, ami egy órával ez előtt, még kint állt. Mostanra teljesen felszívódott, és még a biztonsági őr sem volt a helyén. Jobbra-balra kaptam, a fejem, mikor végre, megláttam, hogy Aiden, Erin, és Nate, az erdő felé rohannak. Mire utolértem őket, ki húztam a táskámból a fegyvert. Az erdő szélénél megálltak, és csak néztek, maguk elé.

- Mi történt? – kiabáltam, ami elég hangosra sikeredett. Nate rám nézett, és sajnálkozó tekintetéből, a legrosszabbra gondoltam.

- Elvitték, de a többiek már utánuk mentek! – mondta. Bűntudatom támadt, amiért nem siettem rögtön utána. Ha vele vagyok nem történt volna ez! Megszorítottam, a fegyvert, és elindultam. Persze, egy kéz visszatartott. Hátra fordultam, és Justin nézett rám vissza.

- Indulnunk kell! – mondtam még mindig hangosan. Mert úgy éreztem máskülönben nem hallaná, amit mondok.

- Nem. Mi itt maradunk! – nyomatékot adva a szavának, egy kicsit szorosabban fogta a karom. Elvesztettem a fejem, normális állapotban nem csináltam volna ilyet. Megfagyott körülöttünk a levegő, és magam sem tudtam, hogy csinálhatom ezt. Csakhogy megtettem, és csak az a szándék vezérelt, hogy barátnőm után eredhessek. A fegyver csöve, Justin arcbába bámult. Az ujjam remegett a ravaszon. Ahogy néztem az arcát, úgy tűnt, nem akar hátrálni. Még akkor, sem ha rá fogom a kezemben lévő pisztolyt.

- Eressz el! – mondtam, már halkabban. Nem azért engedte el, a kezem, mert félt, hogy lelövöm. Hanem azért, mert nem akart még nagyon feszültséget kettőnk között. Épp elég volt, az, hogy Anne olyan durván, a kapcsolatunk ellen van. Ami mindkettőnknek ugyan annyira fájhat. Viszont, ettől még a barátnőm van életveszélyben, és nem akadályozhatja meg, hogy a segítségére siessek.

„12 órával később”

  Visszaemlékeztem az utolsó kis részletre is, amit a legjobban bánok.

Arca, ami bevillant, fájdalmasan szomorú volt. Akkor láttam őt ilyennek, mikor ő bántott engem. Most pedig, én tettem ezt vele, és ahelyett, hogy rögtön bocsánatot kértem volna tőle, csak elszaladtam, és azt sem tudom mi történt utána. Bántottam, azzal, hogy nem bíztam benne, és pisztollyal fenyegettem. Rosszabb, mintha megütöttem volna. A bizalmon alapszik egy kapcsolat, és én már annyira elcsesztem, az egészet, hogy nem csodálkoznék, ha Justin már rám sem nézne.

- Elég gyorsan, és durván kiütött az a cucc. – mondta, Tracy, a szőke lány.

- Milyen cucc? – kérdeztem, de valahogy már tudtam rá a választ.

- Drog, aranyom. – mondta, és hiába tudtam, rá a választ, egyszerűen nem tudtam, hogy került a szervezetembe.

- Sziasztok. – jött egy hang, ami már egy férfié volt. Az ajtó felé néztem, ahol a szőke hajú Tracy is állt. Mikor megláttam, hogy egy számomra ismerős srác jelenik meg a küszöb előtt, rögtön beszélni kezdtem hozzá.

- Te raktál az italomba drogot. – förmedtem rá. A srác, a pultos fiú volt, aki az éjjel kiszolgált minket. A kezéből kiejtette, a táskáját, és felemelte a kezét védekezés képpen.  

- Hoppá, lebuktam. – mondta, és mosolyra húzódott a szája.

- Mégis mi ebben olyan vicces? – förmedtem rá ismét.

- Csak annyi, hogy még mindig a hatása alatt vagy.  – mondta, és maga mellé ejtette a kezét. – Nem kimondottan drogot, kaptál, hanem hangulatjavítós valamit. Mondták, hogy hat, de te teljesen mást produkálsz. Láttam, hogy neki szegezted a fegyvert a srácnak. Durva volt. Azt hittem, tényleg lelövöd. – csak bámultam pár másodperceken át, mikor megszólaltam.

- Szóval azt akarod mondani, hogy azt sem tudod mit adtál be nekem? – jobbra-balra kezdte ingatni a fejét. – Még egy kérdés. – mondtam, és így folytattam. – A hatása alatt voltam már, mikor a fejéhez tartottam a fegyvert? – látszott rajta, hogy elgondolkozik.

- Elvileg, tíz perc alatt hat. Szóval, igen. – lecsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem történt volna meg a Justin-os incidens, ha ő nem ad be valami rohadt port vagy pirulát. Persze ez nem volt teljesen igaz, de úgy éreztem hibáztatnom kell valakit. Felnyitottam a szemem, és visszanéztem rá. 

- Tudod, most legszívesebben lelőnék valakit. Te lennél az! – az utolsó három szót kihangsúlyoztam, hogy biztosan értse. - Ki a frász vagy te, hogy ezt műveld?  

- Zoe, nyugodj meg. – lépett oda hozzám, Daisy.

- Ne nyugtatgass! Kik vagytok ti, és honnan tudod a nevem? – a srácnak, igaza lehet abban, hogy még mindig a hatása alatt vagyok annak a valaminek. Mert most úgy érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem Daisy-től, amiért vele is kiabálni kezdetem. Pedig ő eddig kedvesnek bizonyult. Csakhogy tényleg nem tudom, hogy kik ők, és ez zavart valójában.

52.fejezet

Sziasztok! Kicsit megkéstem ezzel a fejezettel. Úgy terveztem, hogy hétvégén már meg lesz, de nem sikerült. Köszönöm, az előzeteshez jött komikat, és az összeset, amiket írtok! Mindig örülök, mikor meglátom, hogy írt valaki egy hozzászólást!: ) Arra viszont kíváncsi vagyok, mit szóltok, hogy visszatért egy régi szereplő. Szeretitek őt, vagy nem? Mit gondoltok, mi lesz az ő sorsa? Írjátok meg! Puszillak titeket!

~Ann.xd

Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.

- Anne. – mondtam ki nevét, és mikor rám nézett, meglepettség terült szét az arcán. Kis változásokkal ugyan, de pont úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta. Ami nem mostanában volt! Szőke haja fel volt tűzve, és csak pár tincs lógott a füle mellett. Kék szemei, feketének látszottak, kitágult pupillái miatt. Sötét farmert, bézs színű szövetkabát, és ugyan olyan színű, cipőt viselt. Körmein, a fekete színt viselte, és azt gyanítom, hogy a lábán is ugyan ezt az árnyalatot használta. Arcán lassan egy mosoly keletkezett.

- Most kérdezzem meg, hogy mit keresel itt, vagy talán, tekerjem ki a nyakad, mert úgy eltűntél, hogy hónapok óta nem tudok rólad semmit. - elhallgatott, és egy másodpercre elgondolkozott. –  Azt hiszem a második opciót választom. Közelebb jönnél? – felemelte a kezét, pont olyan pózba, mint mikor valaki fojtogat egy másik személyt. Azután elmosolyodott, és rázni kezdte a fejét.

- Miért jöttél ide? – csak ez a kérdés forgott a fejemben, és nem is tudtam nagyon értékelni az iménti viccelődését.

- Hahó, ugyan ezt én is megkérdezhettem volna, de nem tettem. – magyarázott, és felemelte szemöldökét.

- Haza kell menned! – mondtam, és megindultam felé. – Nem maradhatsz itt! Ez a hely veszélyes! – mikor oda értem hozzá, megragadtam az alkarját, és húzni kezdtem a kocsija felé. A lehető leggyorsabban kell eltüntetnem őt innen. Még mielőtt, valami baj történne.

- Hé, veled meg mi van? – kérdezte Anne, és közben próbálta kezét ki húzni a szorításomból. – A frászt hozod rám! – emelte meg egy kicsit a hangját. Megtorpantam. Pár másodperc elteltével, elengedtem a karját, és felé fordultam. Kezét arra a helyre rakta, ahol az imént, én fogtam, és megnyomkodta.

- Sajnálom! – úgy tűnik elég rossz ötlet volt tőlem, hogy szinte rá támadtam. Csakhogy nem tudom, mit csináljak! Elpillantottam Anne mellett, és Grant-et a ház sarkánál vettem észre. Úgy tűnt ő nem akar beleszólni ebbe az egészbe, és csak a távolból kémleli az eseményeket. Pedig most szükségem lenne a segítségére. Nagyon is! Visszanéztem barátnőmre, csakhogy ő már nem engem nézet, hanem azt a helyet, ahová én bámultam az imént. Lassan fordította vissza a fejét, és közben megemelte szemöldökét.

- Ez meg ki? – kérdezte. Azután kétszer háromszor ingázott a feje köztem, és Grant között.

- Ő csak egy – kezdtem bele, de Anne közbe szólt.

- Tuti pasi. – megint Grant felé nézett, aztán vissza rám. – Kivetetted már rá a hálod, mert ha nem, akkor majd én megteszem. A korkülönbség sem érdekel. Hótziher, hogy szerelmes lettem! – most én is visszanéztem Grant felé, aki már mosolyogva állt a háznak támaszkodva. Ha Anne tudná, hogy mindent hallott, akkor biztos elszégyellné magát. Hisz egyértelmű, hogy miért vigyorog annyira.

- Ő csak egy barát! – jelentettem ki. Úgy tűnik Anne személyisége egy kicsit sem változott. Mindig is ilyen volt! Ha meglátott egy jól kinéző férfit, arra rögtön rá repült. Most viszont vissza kell terelnem a gondolatait. - Anne, most komolyan! Miért jöttél? – kérdeztem.

- Kaptam egy üzenetet! – nézett rám, már komolyabb arckifejezéssel.

- Kitől? – látszott rajta, hogy habozik, de aztán kimondta.

- Riley-tól. - a döbbenet kiült az arcomra, és a szívem is hevesebben kezdett verni. Mégis, hogy kaphatott tőle üzenetet, hisz ő már. – Hidd el, én is így reagáltam. Először azt hittem, hogy tényleg ő az. Aztán rájöttem, hogy mégsem! – Anne a zsebében kezdet kutatni, és előhúzta telefonját. Pár pillanatig ujjával nyomogatta a képernyőt, aztán felém fordította. Megláttam elhunyt barátnőm nevét a telefon tetején, és alatta pedig egy számot. Az ő száma volt! Még mindig emlékszem, hisz a vezetékes telefonunkba, mindig fejből pötyögtem be a számát. Az üzenet pedig, ez volt :

„Szevasz csajszi! Mit szólnál, ha elmennénk egyet futni? Jaj, várj egy kicsit, az már nekem nem menne, hisz nincs lábam! SE ÉLETEM!”

Teljesen igaza volt Anne-nek, mikor azt mondta, hogy először azt hitte ő az. Nekem is megfordult a fejemben az elején. Riley, mindig is előszeretettel használta a csajszi szót. Csakhogy az üzenet többi része, egyértelművé tette, hogy még véletlenül sem írhatta ezt ő. Mégis ki lehet annyira gerinctelen, hogy ilyet írjon? Nem is kell találgatnom. Davon! Ki más lehetett? Emlékszem minden kis részletre, mikor megmutatta Riley halálát, és biztos vagyok abban, annak ellenére, hogy telefonja szétesett a földön, még használható volt. Davon, úgy tűnik, elég aprólékos munkát végez, és előre eltervezett mindent. Elveszi Riley telefonját, hogy hónapokkal később, visszacsalja vele Anne-t.? Ennek már semmi értelmét nem látom! Most már tényleg nem tudom, mi a frászért csinálja ezt! Azt hiszem, megadom neki a pszichiáter számát, ahová egy alkalommal elmentem. Persze csak az után, hogy megbosszultam, a gaz tetteit!

- Figyelj Anne! Maradj itt egy percre. – mondtam, kikaptam a telefonját a kezéből, és oda siettem Grant mellé, aki már visszanyerte semmit mondó arckifejezését. – Mi a frász akar ezzel? – suttogtam, hogy Anne, még véletlenül se hallja, amit mondok. Grant felé fordítottam a telefont, és vártam, hogy mit mond.

- Valami nagydologra készül! – mondta.

- Tényleg? Komolyan? – nem kevés irónia volt a hangomban. Ezt magam is tudtam, hogy valami olyanra készül, amire soha nem számítanék. – Mégis mire? – Grant rázni kezdte a fejét. Anne felé néztem, aki minket nézett, és értetlen fejet vágott. Szinte láttam, hogy egy koporsón már az ő neve is szerepel. Nem hagyhatom, hogy Davon elképzelései szerint menjenek a dolgok. Valahogy mindig előttem jár egy lépéssel, de tennem kell valamit, hogy végre megelőzzem. – Mit csináljak, nem hagyhatom itt egyedül! – mondtam még mindig halkan beszélve. Mikor visszanéztem Grant-re, olyan arcot vágott, mint akinek egy ötlete támadt.

- Elvisszük oda ahol te is voltál. – mondta. – A sisakvirágokkal teli házhoz. – jó ötletnek tűnt, csak egy baj volt.

- Lassan leesik az első hó. Még az őszi sisakvirágok sem maradnak meg addig. Már tuti nincs ott egy sem! – magyaráztam.

- Ebben tévedsz! – mondta. – A nagyanyád és Woods szemfüles asszonyok. Biztos volt annyi eszük, hogy a föld alá rengeteg farkasölőt temettek. Ahogy a vadászházhoz is! – mondta.

- Az nem lehet! – mondtam a fejemet rázva. – Ti mind ott voltatok a háznál. Justin be is jött! Nem volt semmi baja! – magyaráztam. Mikor Justin feljött a szobámba, nem láttam rajta semmit. Úgy értem, semmi arra utaló jelet, hogy szenvedne, vagy gyötörné a sisakvirág.

- Vagy csak nem vetted észre. – karba fonta a kezét mellkasa előtt, és tovább beszélt. – Az a tíz perc, amit bent töltött, kín-szenvedés volt a számára! Csakhogy miattad kibírta! – elfogott a bűntudat. Miattam kockáztatja az életét nap, mint nap, az övére nem is gondolva. Meg is halhatott volna bent, de csak rám gondolt. Majdnem egy könnycsepp hagyta el szemem, de nem hagytam. Pislogni kezdtem, és Grant-re néztem.

- Vigyük el innen, de gyorsan!  

  Bár győzködnöm kellett, de aztán Anne beleegyezett, hogy az én kamu otthonomba, jöjjön lakni, amíg el nem megy. Nem akartam elmondani neki semmit, ezért sokat hazudtam. Amire nem voltam büszke! Végül megkérdezte, hogy miért jöttem ide, amire én azt mondtam, hogy egy jó álláslehetőséget kaptam. A munka pedig a Piel de Lobo étteremben egy felszolgálói állás. Kicsit furcsállta, hogy pont ide, Stanwood-ba, jöttem egy állás miatt, de végül is nem sokat kérdezősködött. Szóval, szerencsém volt! Grant valahogy még időben értesítette a nagyiékat a fejleményekről, és mikor Anne autójával a házhoz értünk, Mrs. Woods, és Eric sétáltak felénk. Kiszállva a kocsiból, Eric elsétált mellettem, a kezembe csúsztatta a ház kulcsát, aztán tovább ment. Woods, vadásztársam mögött cammogott, és nagyon fixírozta a terepet.

- Itt laksz? – szállt ki Anne is. Halványan bólintottam. – Hm, úgy tűnik, nem fizet az-az állás olyan jól. – lekicsinylő beszólását, nem vettem rossz néven, hisz tudtam, ő a nagyzolásnak a híve. Amíg én beérem egy kis házzal, ő tuti nem. Grant is kiszállt a hátsó ülésről, és lassan bólogatni kezdett. Ez volt a jelzés, hogy a ház körbe van véve farkasölővel.

Egy kicsit nyugodtam meg, csak addig a pillanatig, amíg Anne meg nem szólalt.

- Mit szólnál, ha elmennénk este a Shadow Hole-ba? – magamban káromkodni kezdtem. Anne a csomagtartóhoz ment, és kivette a táskáját. Próbáltam egy jó ki fogást találni, és eszembe is jutott egy.

- Holnap korán kelek, mert dolgozok. Inkább maradjunk itt. – úgy éreztem ez jó indok. Majd holnap beadom neki, hogy mégsem kell mennem, aztán nem lesz gond.

- Nem baj, akkor megyek egyedül. – mondta. A franc vinné el! – mondtam magamban. El is felejtettem, hogy Anne még véletlenül sem csinálná, azt, amit én mondok.

- Nem mehetsz egyedül! – Anne lecsukta a csomagtartót, és rám nézett.

- Miért nem? – felhúzta szemöldökét, és értetlenül nézett rám.

- Sok a részeg! – ez volt az első, amit mondani tudtam neki. Hisz nem mondhattam, azt, hogy jön Davon, és megöl téged, mint Riley-t.

- Honnan tudod, hogy én nem lennék egy közülük? – sétált mellénk, aztán megrántotta szemöldökét, és tovább ment a ház felé. Már most úgy éreztem, hogy Anne csak egy púp a hátamra. Szeretem öt, hisz a barátnőm, de néha rákiabálnék, hogy fogd be, és ülj le!

- Menjetek el! Majd szemmel tartunk titeket. – súgta Grant. Rá néztem, és ő egy biztató mosolyt lövellt felém.

- Megpróbálom rá venni, hogy menjen haza. – mondtam, és otthagyva Grant-et, Anne felé vettem az irányt, aki már az ajtó előtt toporgott. Mikor kinyitottam, magam elé engedtem Anne-t. Barátnőm berobogót az ajtón, és mintha csak tudná a járást, bement a baloldalon nyíló hálószobába. Becsuktam magam után az ajtót, és Anne után mentem. Barátnőm, háttal állt nekem, és a fejét forgatva végig mérte a hálót. Minden ugyan úgy hevert, ahogy itt hagytam hónapokkal ezelőtt. A bőröndöm félig ki pakolva, az ágy össze durva.

- Jézusom. – szólalt meg Anne, és ledobta maga mellé a táskáját. Mivel nem hozott olyan sok cuccot úgy gondoltam, hogy nem akar majd sokáig maradni, és ami azt illeti nem is fogom marasztalni. – Az ott vér? – rá kaptam a tekintetem, és láttam, hogy az ágy, meg a fotel közé néz. Oda lépett, és egy kicsit odébb tolta, az ülőhelyet. Tekintetem oda siklott, és igaza volt. A padlón tényleg vér volt!

- A múltkor vérzett az orrom. – próbáltam, gyorsan választ adni. Persze, az nem is az én vérem volt. Hanem Justin-é, aki elég sokat vérzett az itt léte alatt. Igazából nem is vettem volna észre, hogy ott van az a tenyér nagyságnyi folt. Anne elég jó megfigyelő az biztos.

- Elég múltkor lehetett, mert ez már örökre bele van száradva a padlóba. – mikor rám nézett, hirtelen egy erőltetett mosoly terült el az arcomon.

- Nem vettem észre. – vágtam rá.

  Pár órával később, hogy is mondjam, barátnőm kezdett az agyamra menni. Minden apró kis dolgot észrevett, és kérdezősködött. Miért vannak szilánkok a padlón, miért nem pakoltam még ki a bőröndöm, miért nincs kaja a hűtőben. Ennyit a világon nem hazudik egy ember sem, amennyit, én kamuztam neki ma. Csakhogy végre rajtam volt a sor. Most én fogok kérdezni!

- Szóval, azért jöttél, mert? – legutóbb nem adott rá rendes választ csak megmutatta Riley üzenetét.

- Igazából nem tudom. – mondta, miközben az ágyra ült. – Csak úgy éreztem ide kell jönnöm. Nem gondoltam, hogy téged is itt talállak.

- A szüleid tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem.

- A tieid tudják? – vágott vissza ugyan azzal a kérdéssel. Ingatni kezdtem a fejem. Az kéne még, hogy megtudják. Akkor holt biztos, hogy haza ráncigálnának. – Na, látod. Megmondták, hogy soha többet nem engednek ide. – mondta. Felállt, az ágyra rakta a rózsaszín fekete sporttáskáját, és kutatni kezdett benne.

- Akkor, hogy került hozzád a ház kulcsa? – jogos kérdésnek gondoltam. Mivel Anne nagyapjáé a nyaraló, el kellett, hogy kérje a kulcsokat. Csakhogy nem tartom valószínűnek, hogy ő a kezébe adta volna. Anne hátra fordította a fejét, száját összepréselte, és felemelte szemöldökét.

- Elcsórtam! – jelentette ki, aztán visszafordult a táskája felé, mintha ebben nem lenne semmi baj.

- Nem gondolod, hogy észre fogják venni? – Anne most nem fordult meg, csak ingatni kezdte a fejét. – Meddig akarsz maradni? – tettem fel talán a legfontosabb kérdést.

- Pár nap. – mondta, de még mindig nem fordult felém. – Mivel a rendőrségre már nem kell elmennem, egy kicsit több időt tölthetek azzal, hogy olyan helyekre megyek ahová a nyáron titeket is el akartalak vinni.

- Rendőrségre? – kérdeztem. Csak ezt nem értettem. A mondatának a többi részét viszont nagyon is. Már értem, hogy miért akar elmenni a Shadow Hole-ba. Minket is el akart vinni, de sajnos a történtek után, már nem tudott.

- Mit gondoltál, az üzenet után nem hívom őket? – fordult végre felém. Az hálószoba küszöbén álltam, és már nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak, de úgy tűnt Anne folytatja. – Azt mondták, hogy utána néznek a dolgoknak. Az ide utam alatt pedig visszahívtak, és azt mondták, hogy Riley telefonja, a bizonyíték raktárban van. A SIM kártyája, pedig nem volt a helyszínen. Szerintük valamilyen rosszindulatú ember megtalálta, és a hírekből rájött, hogy kié. A rendőr azt mondta ne foglalkozzak vele, és ha még egyszer üzenetet kapok, akkor tiltsam le a számot! – mesélte el. Akkor csak a kártyát vette el? – kérdeztem magamban. Még mindig biztos vagyok abban, hogy Davon áll a háttérben. Az ezzel kapcsolatos terve pedig sikerült. Ha az volt a célja, hogy Anne itt legyen Stanwood-ban, akkor összejött neki a dolog. Viszont arra nem gondolhatott, hogy összetalálkozok vele. Csakhogy ez megtörtént, és én nem fogom hagyni, hogy barátnőmnek bármi baja essen!

- Tudod mit, mégis csak elmegyek veled a Shadow-ba. – mikor vége lett a mondatomnak, Anne elmosolyodott.

- Tényleg? – kérdezte. Bólintottam, és neki dőltem az ajtófélfának. Amit akartam azt megtudtam tőle. Így pedig most már próbálom elterelni a figyelmét az üzenetről, és minden más dologról. Ha azzal tudom, hogy elmegyek vele szórakozni, akkor megteszem. Az pedig egy kicsit megnyugtat, hogy Grant-ék figyelni fognak. Kopogást hallottam, mikor Anne a táskájából pakolt ki pár ruhát. Az ajtóhoz siettem, és kinéztem a mellette lévő ablakon. Mikor megláttam kik állnak a küszöb előtt, rögtön kinyitottam a bejáratot.

- Mit kerestek itt? – szegeztem nekik a kérdést.

- Mi vagyunk az új barátnőid. – mondta Romy. – Nem akarod bemutatni a régit? – kérdezte, de nem is annak szánta, mert, lazán elsétált mellettem anélkül, hogy behívtam volna. Szememmel követtem öt, de aztán visszanéztem az ajtó felé. Dale állt még a küszöb előtt, akinek az arcán mindig a harag látszódott. Nem rám, vagy egy konkrét személyre haragudott mindig, hanem az egész világra! Zöld szemeivel engem nézett, és felém nyújtotta kezét. Egy fekete kis táska volt benne.

- Mrs. Wilson küldi. – elvettem a kezéből, és bele néztem. Hisz számomra egyértelmű volt, hogy nem a táskát küldi, hanem a tartalmát.  Mikor kinyitottam, egy kilenc milis pisztoly volt benne. Az arany szín dominált a fegyveren legfőképp, de fekete is helyet kapott. Alatta még volt, egy plusz tár is. Visszacipzáraztam a táskát, és ismét Dale-re néztem.

- Bejössz? – álltam egy kicsit odébb, hogy könnyedén beléphessen. Csakhogy ingatni kezdte a fejét, és így szólt.

- Nem, jobb ha hamarabb ott leszek. – mondta, megfordult, és elsétált. Nem tudtam még marasztalni sem, olyan gyorsan eltűnt. Már sötétségbe borult az ég, és lassan mi is indulni fogunk a szórakozóhelyre. Remélem, Davon nem most fog előbújni. Becsuktam az ajtót, és oda mentem a lányokhoz, akik a hálóban voltak. Úgy láttam, még bemutatnom sem kell őket egymásnak. Amíg én nem voltam itt megtették maguk. 

- Hé, Dale nem jött be? – nézett rám Romy. Ingatni kezdtem a fejem, amire vadásztársam csak megrántotta a vállát.

- Ki az a Dale? Helyes fiú? – tett fel két kérdést Anne. Romy nevetni kezdett, én pedig rázni kezdtem a fejem. Miért mindig a fiúkon jár az esze? Nem is értem. 

- Dale nem fiú, hanem lány! – mondta Romy, még mindig nevetve. Anne összehúzta a szemöldökét, és megszólalt.

- Jobb, ha most már, csak akkor kérdezek, ha látom az illetőt. – mondata végén elmosolyodott. Visszafordult az ágy felé, és felemelt két felsőt. Ugyan úgy néztek ki, azzal az eltéréssel, hogy az egyik fekete a másik pedig fehér volt. - Melyik? – kérdezte.

- Fehér. – vágta rá Romy. Nekem semmi nem hagyta el a számat, csak néztem rájuk. Anne ledobta az ágyra a fekete felsőt, és a már oda készített nadrágot felvette a fekvőhelyről, és a vállára dobta. Azzal kiment a szobából, egyenesen a fürdőbe, és magára csukta az ajtót. Mikor már tudtam, hogy Anne nem hall minket, Romy felé néztem. Ő felállt a fotelből, ahol eddig ült, és oda jött hozzám. – Egy nyomkövetőt raktam a felsőjére. – mondta.

- Nyomkövető? – kérdeztem rá. Nem is tudtam, hogy még olyan is van a vadászok birtokában. Akkor ezért vágta rá, mikor Anne megkérdezte, hogy melyik felsőt vegye fel. Romy a fehérre rakta a követőt.

- Az bizony. – mondta a fejét rázva. – Viszont, nekem mennem kell. Sokan fognak figyelni titeket, szóval ne aggódj! – kezét a vállamra rakta, azután kisétált az ajtón.

Miután Anne rám erőltetett valami göncöt, és egy olyan magassarkú cipőt, amiben nem, hogy futni, járni sem tudok, elindultunk. Amíg kikászálódtam a kocsihoz, körülbelül háromszor bicsaklót meg a bokám. Ennek a cipőnek a sarka még nagyobb volt, mint annak, amit akkor vettem fel, amikor Marko „meghalt”. Abban legalább menni tudtam, de ebben, tuti, hogy eltöröm mind a két bokám. A Shadow Hole-hoz érve, kígyózott a sor, és a parkoló is tele volt. Mikor Anne végre talált egy helyet, és kiszálltunk a kocsiból, már meg is láttam valakit. Nem messze tőlünk, pont egy villanyoszlop alatt állt Timo, aki egy fekete Jeep-nek támaszkodott, és nézelődött. Mikor felém fordította a fejét, láttam, hogy halványan bólint egyet, aztán tovább bámészkodik. Barátnőm irányába néztem, aki már elindult a szórakozóhely felé. Próbáltam lépést tartani vele, de nehezemre ment. Mikor a hosszú sorhoz értünk, Anne ahelyett, hogy a sor végére állt volna elindult, a bejárat felé.

- Anne, hová mész? – kiabáltam utána, de mintha nem is hallana loholt tovább. Páran szitkozódtak, mikor elmentünk mellettük, de próbáltam nem a basszátok meg, vagy húzzatok a sor végére, beszólásokra figyelni. Mikor utolértem Anne-t, már láttam, hogy lezsírozta a biztonsági őrnél, hogy bemehessünk. Pont az a pasas volt, aki azon az éjszakán, szemtanúja volt, egy nem mindennapi harcnak. Meg annak a nem szokványos kinézetnek, ami Trent-et uralta. Miközben Anne után mentem, az őr csak nézett, és mosolygott. Mintha nem is emlékezne, arra az éjszakára. Valószínű, hogy most pont ugyan úgy nem emlékszik pár dologra, mint, én az elején. Beérve, több ismerős arc is felbukkant. Láttam Dale-t, aki a falnak dőlve állt, már teljesen már ruhában. Aztán Nate-t, aki egy számomra ismeretlen lánnyal beszélgetett, de mikor rám nézett, és ugyan úgy bólintott, mint Timo, tudtam, hogy a csaj csak egy álca. Beadtuk a kabátunkat a ruhatárba, és beljebb mentünk. A zene már üvöltött, és ahhoz képest, hogy még alig múlt el háromnegyed tíz, már szinte tele volt a hely. Már csak egy lépésnyire volt, tőlünk a pult. Mikor emeltem a lábam, és a padlóra helyeztem, éreztem, hogy hirtelen megbicsaklik a bokám. Gyorsan elkaptam a pultot, hogy ne boruljak el. Szerencsére, meg tudtam tartani magam, és a lábamat is visszahelyeztem a megfelelő szögbe. Visszaegyenesedtem, de nem engedtem el a pultot. Azt az embert szidtam magamban, aki kitalálta ezeket a cipőket.

- Mit iszunk? – hajolt oda Anne, és közben próbálta túl kiabálni a zenét.

- Vizet. – elhúzta a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett rám. – Mondtam, hogy dolgozok holnap. – kiabáltam.

- Akkor meg miért jöttél el, otthon is ihattál volna vizet. – magyarázott, de közben a pult mögötti pincérnek integetett. 

- Csak azért mert nem akartam, hogy egyedül gyere! – hajoltam közelebb, hogy hallja, amit mondok.

- Ez kedves tőled, de mire megyek veled, ha fapofával fogsz egész éjjel a pultnál állni, vizet szürcsölgetve? – várta a kérdésére a választ. Közben viszont megérkezett a pult másik oldalán, a srác, aki szintén kiabálva kérdezte, hogy mit adhat. Anne a fiúra nézett aztán vissza rám. Valószínűleg azt várta, hogy egyezzek bele valami alkoholos italba, a víz helyett. Pár másodperc után, bólintottam egyet, arra utalva, hogy beleegyezek. Bár nem akartam, de muszáj voltam beadni a derekam. Viszont ez nem azt fogja jelenteni, hogy addig iszogatok vele, amíg olyan részeg nem leszek, hogy azt sem fogom tudni, hol vagyok. Anne rám mosolygott, azután közel hajolt a pultos sráchoz. Leadta a rendelést, amit én nem hallottam, azután pedig, barátnőm visszafordult felém. – Ma jól fogjuk érezni magunkat! – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, ami inkább nézett ki vicsorításnak. Pár perccel később vissza jött a srác, kezében pedig két hosszú alakú poharat hozott, amit lerakott elénk. Biztos voltam abban, hogy a pohárban lévő folyadék fele Cola. A másik része pedig, csak gyanítottam, de mikor oda húztam magamhoz és egy kicsit beleszagoltam, már tudtam, hogy kétségtelenül rum a többi része. A pohár még tele volt rakva jégkockákkal, és díszítésnek, lime volt a szélére rakva. Ez volt az-az ital, amit Anne imádott! Nekem pedig a hideg futkosott a hátamon tőle. Mikor először ittam ilyet, már a második pohár után éreztem, hogy fejembe szállt. Most viszont nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen! Anne-re néztem, aki már fogta a poharat a kezében, és se szó se beszéd, az egészet lehúzta. Aztán pedig intett, hogy kér még. Mikor ő is rám nézett, megszólalt. – Igyál már! Ma jól érezzük magunkat. Emlékszel? – kiabálta, azután egy kicsit elfintorodott. – Pisilnem kell, mindjárt jövök! – mondta, és már el is indult. Csakhogy én utána kaptam, és megfogtam a felkarját. Visszafordult, és a már megszokott értetlen arcát mutatta felém.

- Veled megyek. – mondtam.

- Nem kell. – húzta ki a kezét enyémből, aztán ismét elindult. Elengedtem a poharat, amit szorongattam, de nem ittam bele, és már emeltem a lábam, hogy menjek barátnőm után. Csakhogy hirtelen az én felkaromon is megjelent egy kéz. Hátra kaptam a fejem, és Erin állt mögöttem. Szőke haja göndör fürtökben omlott vállára. Zöld szemét nem sminkelte túl, hanem inkább kihangsúlyozta. Száján pedig élénkvörös rúzst viselt. Rám mosolygott, és ahogy elengedett, elment mellettem. Pont abba az irányba ment, amerre az előbb Anne. Miközben Erin-t néztem, ahogy távolodik, észrevettem, hogy ugyan olyan cipő van a lábán, mint nekem, csak bézs színben. Velem ellentétben, ő úgy ment abban a cipőben, mint egy modell. Nagyon irigyeltem miatta. Bevallom zavart, hogy lány létemre, ennyit bénázok egy magassarkú miatt. Visszafordultam a pult felé, megfogtam a poharat, és inni kezdtem. Az ital felénél jártam, mikor elemeltem számtól, és visszaraktam a pultra. Szemem összeszorítottam, és fintorogtam. Kezem az arcomhoz emeltem, és megtöröltem a számat.

- Azért csak óvatosan, nehogy megártson. – súgta a fülembe, egy olyan hang, amit ezer közül is felismernék. Hátra fordítottam a fejem, és pont egy magasságban találkozott össze az arcunk. Már megszoktam, hogy kicsivel alacsonyabb vagyok, mint ő, szóval fura volt, egyenesen a szemébe nézni. Teljes testemmel, fordulni kezdtem felé, és addig végig néztem rajta. A haja nem a megszokott módon állt. A feje tetején, most nem felállítva viselte, hanem oldalra fésülve. Fehér, frissen vasalt inget vett magára, és a felső két gombbal úgy tűnt nem bajlódott. Bevallom nagyon szexin állt rajta. Ahogy az ing rá simult felső testrészeire, kihangsúlyozta izomzatát. Nadrágnak, egy sötét farmert választott, cipőnek pedig egy fekete, kicsit hosszított, bakancsot. Már teljes testemmel felé néztem. Egy kicsit neki dőltem a pultnak, és tekintetem visszaindult felfelé. Ahogy elértem az arcát, már láttam, hogy mosolyog. Lesütöttem a szemem, mert eszembe jutott, hogy mindent hall. Van, amikor elfelejtem, mint most is, és kicsit kínosan érzem olyankor magam. Lefelé nézve, észrevettem, hogy keze megjelenik államnál, és feltolja. A szemébe néztem, ahogy ő is az enyémbe. Kezét visszaeresztette maga mellé, és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Fejével viszont még mindig közelített. Már csak centiken múlt, hogy elérje ajkával enyémet, de mikor már csuktam volna le a szemem, láttam, hogy kikerüli arcom, és szája majdnem a fülemhez ér. - Ha te hallanád az én gondolataimat, akkor egyenesen betegesnek hinnél. – elmosolyodtam. Egyszer biztos, meghallgatnám, hogy mi folyik neki odabent. Visszahúzta fejét, pont az enyém elé. Ismét csak centik választottak el egymástól. Már akartam! Akartam, hogy végre hozzá érjen a szája az enyémhez. Csakhogy valamiért még mindig nem tette meg.

- Mi van a táskádban? – kérdezte lepillantva, amivel még mindig húzta az időt. A táska a hasamnál lógott, mert úgy véltem jobb, ha előttem van, és nem a hátam mögött. Mindenhol vannak olyan emberek, akik lopásra kényszerülnek.

- Női dolgok. – mondtam neki mosolyogva. Ő visszapillantott rám, és végre megtette. Ajkai enyémre robbantak, és egész testét nekem nyomta. Jobb kezével megfogta a tarkóm, és próbálta még közelebb tolni a fejem az övéhez. Csakhogy már nem lehetett. Kezeimet, amik eddig magam mellett lógattam, útjukra indítottam. Az egyiket, Justin tarkómon lévő kezének, könyök hajlatába helyeztem, a másikkal pedig, a háta közepét érintettem meg. Úgy csókolóztunk, mintha nem lenne semmi gond. Szerencsére eddig nem is volt, de az éjszaka még csak most kezdődött el. A baj, pedig bármikor megtörténhet!

52.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

- Anne. – mondtam ki nevét, és mikor rám nézett, meglepettség terült szét az arcán. Kis változásokkal ugyan, de pont úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta. Ami nem mostanában volt! Szőke haja fel volt tűzve, és csak pár tincs lógott a füle mellett. Kék szemei, feketének látszottak, kitágult pupillái miatt. Sötét farmert, bézs színű szövetkabát, és ugyan olyan színű, cipőt viselt. Körmein, a fekete színt viselte, és azt gyanítom, hogy a lábán is ugyan ezt az árnyalatot használta. Arcán lassan egy mosoly keletkezett.

- Most kérdezzem meg, hogy mit keresel itt, vagy talán, tekerjem ki a nyakad, mert úgy eltűntél, hogy hónapok óta nem tudok rólad semmit. - elhallgatott, és egy másodpercre elgondolkozott. –  Azt hiszem a második opciót választom. Közelebb jönnél? – felemelte a kezét, pont olyan pózba, mint mikor valaki fojtogat egy másik személyt. Azután elmosolyodott, és rázni kezdte a fejét.

- Miért jöttél ide? – csak ez a kérdés forgott a fejemben, és nem is tudtam nagyon értékelni az iménti viccelődését.

- Hahó, ugyan ezt én is megkérdezhettem volna, de nem tettem. – magyarázott, és felemelte szemöldökét.

- Haza kell menned! – mondtam, és megindultam felé. – Nem maradhatsz itt! Ez a hely veszélyes! – mikor oda értem hozzá, megragadtam az alkarját, és húzni kezdtem a kocsija felé. A lehető leggyorsabban kell eltüntetnem őt innen. Még mielőtt, valami baj történne.

- Hé, veled meg mi van? – kérdezte Anne, és közben próbálta kezét ki húzni a szorításomból. – A frászt hozod rám! – emelte meg egy kicsit a hangját. Megtorpantam. Pár másodperc elteltével, elengedtem a karját, és felé fordultam. Kezét arra a helyre rakta, ahol az imént, én fogtam, és megnyomkodta.

- Sajnálom! – úgy tűnik elég rossz ötlet volt tőlem, hogy szinte rá támadtam. Csakhogy nem tudom, mit csináljak! Elpillantottam Anne mellett, és Grant-et a ház sarkánál vettem észre. Úgy tűnt ő nem akar beleszólni ebbe az egészbe, és csak a távolból kémleli az eseményeket. Pedig most szükségem lenne a segítségére. Nagyon is! Visszanéztem barátnőmre, csakhogy ő már nem engem nézet, hanem azt a helyet, ahová én bámultam az imént. Lassan fordította vissza a fejét, és közben megemelte szemöldökét.

- Ez meg ki? – kérdezte. Azután kétszer háromszor ingázott a feje köztem, és Grant között.

- Ő csak egy – kezdtem bele, de Anne közbe szólt.

- Tuti pasi. – megint Grant felé nézett, aztán vissza rám. – Kivetetted már rá a hálod, mert ha nem, akkor majd én megteszem. A korkülönbség sem érdekel. Hótziher, hogy szerelmes lettem! – most én is visszanéztem Grant felé, aki már mosolyogva állt a háznak támaszkodva. Ha Anne tudná, hogy mindent hallott, akkor biztos elszégyellné magát. Hisz egyértelmű, hogy miért vigyorog annyira.

- Ő csak egy barát! – jelentettem ki. Úgy tűnik Anne személyisége egy kicsit sem változott. Mindig is ilyen volt! Ha meglátott egy jól kinéző férfit, arra rögtön rá repült. Most viszont vissza kell terelnem a gondolatait. - Anne, most komolyan! Miért jöttél? – kérdeztem.

- Kaptam egy üzenetet! – nézett rám, már komolyabb arckifejezéssel. 

- Kitől? – látszott rajta, hogy habozik, de aztán kimondta.

- Riley-tól.