47.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a 47.fejezetet. Volt egy előzetes is, de azt letöröltem, mert változtattam egy kicsit. Remélem tetszeni fog. Puszillak titeket.

~Ann.xd

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.

 - Fejezd be Marta! – hallottam meg egy hangot, ami nagyon parancsolónak hangzott. A fejem sajgott, ahogy a vállam is. Sötétségben voltam, és csak egy szarvas villant be folyton. Próbáltam felnyitni szemhéjamat, de nem ment. Ólom nehézséggel nehezedtek a szememre.

- Hogy bízhatsz bennük? – hallottam meg Marta hangját, amint undorral beszél.

- Te semmit nem értesz igaz? – kérdezte a hang, amit most már felismertem.

- Mégis mit kéne? – csattant fel. – Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nem kellett nyitva lenni a szememnek ahhoz, hogy tudjam a lány, ujjával mutogat a szerinte bűnösök felé.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – ez volt az a hang, ami okot adott arra, hogy kinyissam végre a szemem. Úgy gondoltam, ha Aiden itt van, akkor Justin-nak is a közelben kell lenni-e.

- Kussolj el te korcs! – mikor meghallottam, amit Marta mond, nem sokkal utána egy morgás hangzott el.

- Elég. – próbáltam kinyögni, és közben a szemem lassan emelkedett fel. Egy kezet éreztem meg bal vállamon. Meleg volt, és rögtön tudtam, hogy kié. Mikor végre kinyílt a szemem, nagyon elmosódva láttam. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdeztem. Lassan felültem, és pislogni kezdtem, de még mindig nem láttam tisztán. Kezemmel szemem felé nyúltam, és megdörzsöltem. Az sem segített semmit.

- Minden rendben. – mondta Justin, és a vállamat simogatta. Felé néztem, és annyira zavaró volt, hogy nem látom tisztán az arcát, hogy rögtön elkaptam a tekintetem róla.

- Miért látok így? – kérdeztem.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – mondta Baz. Felé néztem, de nem bírtam sokáig, őt se nézni. Becsuktam a szemem, és így kérdeztem meg.

- Mennyi az a kis idő?

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta, amire kipattantak a szemeim. Már most rosszul vagyok ettől, és még legalább egy hónapot ki kell, bírjak így? Belefogok bolondulni.

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – kérdezte Marta, de tudtam, hogy nem a rossz látásomra gondol.

- Nem mondasz semmit! – mondta Baz, és a hangja megint parancsoló volt.

- Dehogyisnem. – mondta, és nevetett egyet. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta ki, és hangjában nagyobb undor volt, mint valaha.

„Justin szemszöge”

  Miután hazaértünk, Erin, a kanapén ült, és egy magazint olvasott. Mikor meglátott minket, letette kezéből az újságot, és rögtön nekünk szegezte a kérdést.

- Na, mi volt? – kérdezte.

- Azon kívül, hogy szét akart minket tépni? – kérdezte Aiden, elsétált a kanapéig letette a kezében lévő az ásót, és leült Erin mellé. Azután, így folytatta. – Semmi érdekes. – felrakta lábát a kanapé előtt lévő kis asztalra, és kifújta magát. A cipője talpát, körülbelül egy centi vastag sár lepte.

- Szedd már le a lábad az asztalról. – mondta Erin, és kezével a lába felé nyúlt, és lelökte onnan.

- Ne szólj, már bele mit csinálok. – mondta Aiden, és ránézett Erin-re. Szó szerint farkas szemet néztek egymással, addig amíg, Isaac közéjük nem ült. Azután csak ücsörögtek, és néztek ki a fejükből. Mivel nekem nem volt kedvem csatlakozni hozzájuk, e helyett én elmentem letusolni. Megszabadultam a ruháimtól, és jó forró vizet engedtem magamra. A fejemet a tusolófej alá tettem, és hagytam, hogy mindenhol víz árasszon el. Mikor elemeltem a fejem, és kinyitottam a szemem, a lefolyónál barna víz hömpölygött. Több piszok volt rajtam, mint gondoltam. Eszembe jutott, mikor Zoe-t láttam zuhanyozni, és ahelyett, hogy kimentem volna szó nélkül, kényszert éreztem, hogy hozzá érjek. Azt hittem, hogy majd kiabál, hogy miért nem kopogtam, de ehelyett, egy szót sem szólt. Eltakarta melleit, de a gondolatait hallgatva, úgy érezte nem kell szégyenkezni-e meztelen teste miatt. Nem is kellett, hisz még a gyönyörűbbnél, is gyönyörűbb volt a látvány, amit nyújtott nekem. Mivel már elég régóta nem hallgatóztam Zoe fejében, így most megtettem. Merthogy a Marko körüli felhajtás, lefoglalt, nem tudtam csak rá koncentrálni. Fejem ismét a zuhanyrózsa alá tettem, és nem sokkal később, Zoe gondolatai elárasztották a fejem. Kusza gondolatai voltak. Csakhogy, még így is kivehető volt, hogy menekül. Felkaptam a fejem, mikor hallottam, hogy a hátára ugort egy farkas. Azután pedig egy lövéssel leszedte róla valaki. Úgy éreztem, hogy muszáj oda mennem. Lehet, hogy nem fogok közbe avatkozni, de akkor is oda kell mennem, mert, lehet, hogy szükség lesz segítségre. Kipattantam a zuhany alól, és felkaptam valami ruhát, és száguldottam is ki. Mikor már a bejárati ajtónál voltam, és kinyitottam, Aiden hangját hallottam meg.

- Hová mész? – kérdezte.

- Zoe bajban van. – mondtam, de meg sem álltam. Siettem, hogy oda érjek.

- Merre van? – jött mellőlem a kérdés. Oldalra fordítottam a fejem, és mind hárman ott álltak mellettem.

- Keletre, a kis pataktól nem messze. – hadartam el, és mindannyian egyszerre indultunk el abba az irányba.

 Már átvergődtünk az erdőn, és kiértünk arra az útra, ahol Zoe, és egy vadásztársa, száguldanak egy autóval. Az út közepén álltunk, és én ismét kedvesem gondolatait fürkésztem. Zoe láthatott valamit, mert rá kiáltott a volán mögött ülőre, aki beletaposott a fékbe. Még eddig is elhallatszott, a kerekek csikorgása. Kedvesem teljes erőből fejelte le a műszerfalat azután, pedig az ajtónak vágódott. Kitántorodott, a kocsiból, és valami szarvast nézegetett addig, míg el nem ájult. Ekkor olyan gyorsan kezdtem felé futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Lövéseket hallottam, és kiabálást.

- Kelj már fel! – ordította. Nem voltak már messze tőlünk. Pár alakváltott, láttunk is. Aiden, és Isaac, kapták el, és ártalmatlanná tették, őket, amíg én és Erin tovább szaladtunk. Már vérszagot éreztem, ami kedvesemé volt. Négy alakváltót láttam, és az egyik sebesen közeledett Zoe felé. Teljesen átadtam magam a farkasomnak. Négykézlábra ereszkedtem, és így ugrottam fel a kocsira, azután pedig átugrottam a lány felett, és védelmezően guggoltam Zoe előtt, mire oda ért a farkas. Vicsorogtam rá. Egy ujjal sem fog hozzá érni. Még több lövés dördült el, és az egyik súrolta felkaromat. A lány, aki a kocsinál volt, felénk lőtt. Az arca a szeme, mindene hasonlítót Marko-ra. Kivétel a haja, ami fekete hajszíne volt, és nem állt jól neki. Tudtam mi az eredeti hajszíne, és biztos vagyok benne, hogy az sokkal jobban áll neki. Mivel velem, és a közvetlen előttem lévő farkassal foglalkozott, nem vette észre, hogy mögé osont egy, aki nem valószínű, hogy csak üdvözölni fogja.

- Mögötted. – kiabáltam, de már késő volt, mert a farkas hátba rúgta, és ő a földre zuhant, miközben a fegyver kiesett a kezéből. Olyan erővel nyomta a lányt a földnek, hogy az moccanni sem tudott. Csakhogy hirtelen, Aiden jelent meg, az autó motorháztetején, és előre ugrott pont úgy, mint, aki egy szaltót akar csinálni. A keze a farkas hátán volt, megmarkolta a felsőjét, és mikor talpa már a földön volt, és nem a levegőben, elhajította a férfit. Ezen a húzásán, még én is nagyot néztem, csakhogy most már ideje volt az én ellenfelemmel foglalkoznom. Váratlanul, neki rontottam, és a földnek szorítottam, pont úgy, ahogy az előbb a lánnyal tették. Sosem szerettem gyilkolni, de ha meg kell védenem, akit szeretek, akkor megteszem. A fogaimat belemélyesztettem a torkába, és kiharaptam belőle egy darabot, majd a földre köptem. Visszanéztem rá, és vér bugyogott a száján, és azon a helyen, ahol az imént beleharaptam. Leszálltam róla, mert tudtam, hogy már csak percek kérdése, és meghal. Felálltam, és láttam, hogy már csak egy van talpon. Issac, Erin, és én körbe vettük, és lassan közeledtünk felé. A férfin nem látszott, hogy feladná a harcot. Inkább csak még jobban begurult, és úgy gondolta, hogy Erin-t támadja meg először. Ha azt hiszi, hogy Erin-t hamar leteríti, akkor téved! Erősebb, mint azt bárki gondolná. Erin már készen állt, hogy fogadja a férfit, csakhogy egy lövés dördült el, ami pont fejen találta a farkast, és ahogy előre vágódott, még csúszott pár centit az úton. Hátra néztem, mert biztos voltam abban, hogy a lány adta le a lövést. Azonban, nem ő volt, mert a fegyvere még mindig azon a helyen volt, ahová csúszott, mikor kiesett a kezéből. Már csak ezért sem tudott volna lőni, mert Aiden lefogta a karját. Mikor zajt hallottam az erdő felől, két személyt láttam, meg kijönni onnan. Egy férfit, aki tuti biztos, hogy vadász, viszont a lány, aki mellette állt, egy farkas volt. A füle hegyes volt, ahogy a karmok is a kezén.

- Baz! – kiabált a lány, akit Aiden fogott. – Lődd már le őket! – csakhogy ő nem tett semmit. A fegyver, ami a kezében volt, elrakta, és védekező pózba emelte a kezét.

- Nem bántalak titeket. – mondta. Összenéztem, a többiekkel, és mind úgy éreztük, hogy igazat mond. Visszaváltoztunk, és mikor Baz letette a kezét, megfogta a lányét. Megdöbbentem. Vadász, és farkas együtt? Pont, mint én meg Zoe. Mikor kimondtam magamban a nevét, eszembe jutott, hogy ő ott fekszik eszméletlenül. Hátra fordultam, és oda szaladtam hozzá. A hátán feküdt, és a fejéből szivárgott a vér.

- Lassan emeljétek fel. – mondta, a vadász fiú. – Elvisszük B-hez. – rá néztem, mert már Zoe másik oldalán vizsgálgatta a fejét. Elővett egy kendőt a zsebéből, és Zoe homloka feletti hajtöves részéhez tette. – B. – szólt a lánynak, aki rögtön oda jött. – Mutasd nekik az utat. Nekem beszélnem kell vele. – nézett a még mindig Aiden által fogva tartott lány felé.

 Tizenöt perccel később, már B-nél voltunk, és Zoe az ágyon feküdt. A fekvőhely sarkánál pedig én foglaltam helyet. Baz, aki éppen Zoe fejét kezelte, fel-felnézett a fotelban lévő lányra, akinek a kezét oda kötözte a kartámaszhoz. Úgy tűnik, nem nagyon tudja elfogadni, hogy már pedig mi jó farkasok vagyunk.

- Nem védheted őket. – mondta a lány a fotelből. - Te vadász vagy! –jelentette ki.

- Az már nem számít. – mondta. Mikor végzett Zoe fejével, elsétált mellőle, és B meg a lány közötti üres helyre állt. Felálltam az ágyról, és két lépéssel közelebb mentem Zoe-hoz. Baz bekötötte a fejét, és egy fehér géz fogta körbe a fejét. 

- Mi az, hogy nem számít? – mondta döbbenten. – Undorító vagy, és az is amit csinálsz! – mondta a lány majdnem kiabálva.

- Fejezd be Marta! – förmedt rá. Az arcán már látszott, hogy a lány egyre jobban feldühíti. B megfogta alkarját, nyugtatás képpen.

- Hogy bízhatsz bennük? – a hangjában az undor kezdett megjelenni.

- Te semmit nem értesz igaz? – fordult felé Baz, már nyugodtabb hangon.

- Mégis mit kéne? – az arc teljesen bosszús volt. - Nagyon is jól értem azt, hogy a szüleim, és a bátyám, halottak, csakis miattuk. – nézett rá mindegyikünkre. Vajon most kellene elmondanom, hogy a bátyja igazából nagyon is él? Vagy talán jobb, ha erről még nem tud? Hisz ha minket nem fogad el, akkor lehet, ha megtudja, hogy már Marko is ilyen, akkor ő rá is undorral kezd majd nézni.

- Megmentjük az életét, és mégis minket hibáztat. Nincs valakinél egy távkapcsoló, hogy lehalkítsuk végre? – szólalt meg Aiden, aki Erin és Isaac között állt.

- Kussolj el te korcs! – ahogy a mondata elérte fülem, azonnal Aiden felé néztem. Barátom arcára düh volt írva, és megvillantva fogát rá vicsorgott Marta-ra. 

- Elég. – hallottam meg magam mellett, egy halk szót. Rá néztem, és láttam, hogy szemei lassacskán felnyílnak. A kezem vállára tennem, hogy érezze, itt vagyok mellette. Zavartan nézett össze vissza, mikor ismét megszólalt. – Miért látok ilyen homályosan? – kérdezte. Felült, és pislogni kezdett, azután pedig a kezével dörzsölni kezdte a szemét.

- Minden rendben. – mondtam, és megsimogattam a vállát. Felém nézett, de nem tartott, sokáig mert hirtelen elkapta a tekintetét.  

- Miért látok így? – kérdezte.

- Nyugodj meg, a fejeden lévő sérülés tehet róla, de a látásod ki fog tisztulni egy kis idő múlva. – szólalt meg Baz. Mikor vadásztársára nézett ott sem hagyta sokáig a tekintetét. Behunyta a szemét, és megszólalt.

- Mennyi az a kis idő? – kérdezte.

- Egy hónap, vagy kevesebb. – mondta Baz, amire Zoe-nak felpattant a szemhéja. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül ennek a hírnek.  

- Mit szól majd ehhez a nagyanyád? – szólalt meg Marta.

- Nem mondasz semmit! – szólalt meg parancsoló hangja Baz-nak.

- Dehogyisnem. – mondta Marta, és elnevette magát. – Mindent el fogok mondani, még a te kis viszonyodat is – szünetet tartott. – azzal. – mondta, és egyenesen B-re nézett.

- A bátyáddal együtt, az érzéseidet is elvesztetted igaz? – mondta Baz kérdően, de nem várt rá választ. – Ha én undorító vagyok, akkor te egy érzéketlen kis csitri. – mondta, és látszott rajta, hogy még nem fejezte be. – Még mindig csak azt hiszed el, amit a vadászok mondanak neked. Most hallgass rám. Szerinted, ha olyan rosszak lennének, akkor nem megöltek volna már? Téged, engem, és Zoe-t is. Jobb lenne, ha végre rá döbbennél, hogy ne csak másoknak higgy, hanem annak is, amit a szemed mutat. Nézz körül – mondta, és ő is szétnézett. – ők itt nem ellenségek, hanem barátok. – a kezéhez nyúlt, és kioldozta. – Most menj el! – Marta rá nézett, felállt, és elsétált.

- Szerinted megértette? – kérdezte B. Baz a fejét rázta.

- Nem tudom, Marta már nagyon kiszámíthatatlan. Azt sem tudom, mit keresett kint ilyenkor.  – mondta.

- Marko miatt. – mondta Zoe. – Azt hiszi, ha öldököl, azzal fel tudja dolgozni a halálát. – Aiden, Erin és Isaac is rám néztek. Úgy tűnt azt akarják, hogy én mondjam el, hogy Marko nem halott, hanem már egy közülünk. Beszédre nyitottam a számat, de nem tudtam elmondani, mert Baz közbe szólt.

- Szerintem jobb, ha mi most elindulunk. – mondta Zoe felé nézve.

- Nem úgy volt, hogy te kint maradsz estére? – kérdezte kedvesem.

- Ezek után szerinted, nem akarom minél hamarabb megtudni, hogy Marta beköpött-e minket vagy sem. – B felé fordult, és egy csókot nyomott az ajkára, azután felém fordult. – Lehet, hogy nagy kérés, de nem lehetne B pár napig nálatok? Mivel Marta tudja, az ide vezető utat nem akarom, hogy egyedül legyen. – alig fejezte be a mondatát, B rögtön megszólalt.

- Tudok magamra vigyázni. – megfogta meg Baz alkarját, és a szemébe nézett.

- Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy nem vagy egyedül. – megsimogatta a lány arcát, aki megenyhült. Mikor visszanézett rám a vadász, akkor tudtam, hogy már az én válaszomra kíváncsi.

- Persze, addig maradhat, ameddig szükséges. – mondtam, és rájuk mosolyogtam. Azután Zoe felé néztem, aki még mindig a szemét hunyta be és nyitotta fel. Kezemmel hozzá értem felkarjához, és ő azonnal rám nézett. Hunyorítva nézett rám, és közben kezét próbálta az arcomhoz tenni. Így hát megfogtam kezét, és tenyerét az arcomhoz nyomtam.

- Annyira rossz, hogy csak így látlak. – az ágy széléhez kúszott, de keze még mindig az arcomon hevert. Mikor fel akart állni, látszott rajta, hogy megszédül, így kezét elkapta arcomtól, hogy meg kapaszkodhasson valamiben, de ehelyett, én kaptam el őt.

- Csak óvatosan. – mondtam, és közben kezemben tartottam, törékeny kis testét. Olyan könnyű volt számomra, mint egy tollpihe. Egy kézzel tartottam, amíg a saját lábára nem tudott állni. Mikor kiegyenesedett, a szemem felé nézett, de nem voltam benne biztos, hogy ő is annyira látja-e az enyémet, mint én az övét. Az a barna szeme, és a zavaros tekintete, annyira aranyos volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, megfogtam nyakát, és a számat az övére helyeztem.

- Azt hiszem, én, kint megvárlak titeket. – nem foglalkoztam azzal, aki a mondatot mondta csak csókoltam Zoe-t, ami már nagyon hiányzott. Ezen a napon annyi minden történ, hogy ennyire, mint most sosem voltam még fáradt. Az, ami a legjobb volt ebben a napban, hogy Zoe-val megléptük azt, amire már oly régóta vágytam. Összeolvadt a testünk, és közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Mikor elváltunk egymástól, és kinyílt a szemem, rajtunk kívül már nem volt senki a szobában. Visszanéztem kedvesemre, és megsimogattam az arcát.

- Azt szeretném, ha Baz mellett maradnál. – mondtam, mert pont úgy, mint a vadász fiú, és is féltem a szerelmem.

- Mellette maradok. – mondta, és egy mosoly jelent meg az arcán. Pár perccel később kimentünk a hálóból, és a többiek, már indulásra készen álltak.

 Már az erdőnél álltunk, és épp búcsúztunk el egymástól, mikor Baz megszólalt.

- Ha bármi balul sülne el, remélem engem is szívesen láttok. – mondta.

- A házunk már egy kész menedékhely, szerintem még te is beférsz. – mondta Aiden viccesen.

- Köszönöm. – mondta Baz mosolyogva. Kezet ráztunk vele, azután Zoe és Baz elindultak az erdő belseje felé. Mikor már nem voltak hallótávolságban, Isaac megszólalt.

- Nem kellett volna elmondani, hogy a vadász fiú él? – kérdezte.

- Kicsoda? – kérdezte B.

- Marta bátya. – mondtam. Az arcán meglepettség látszott.

- Úgy érted Marko él? – kérdezett ismét.

- Te ismered? – kérdezte Erin.

- Nem, csak Baz mesélt róla. – magyarázta. – Azt mondta, hogy meghalt, és ma volt a temetése.

- Ez hosszú történet. – mondtam. – Jobb lenne, ha elindulnánk a ház felé, és addig mindent elmondunk. – bólintott, és mindannyian elindultunk.

„Zoe szemszöge”

                

 Már csak percek választottak el, minket, hogy a házhoz érjünk. Baz karját fogtam, mivel a látásom miatt, már kétszer majdnem belekóstoltam a földbe. Egész úton csupán csak két szót váltottunk. Úgy tűnt, ő is, és én is el vagyunk most a saját gondolatainkkal. Az agyam azon kattogott, hogy Marta vajon elárult-e minket. Ha igen, akkor hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mi fog történni. Viszont ha nem, akkor Baz mondandója eljutott Marta legbelsőbb érzéseihez.

- Itt vagyunk. – mondta Baz, és hallottam, hogy egy mély lélegzetet vesz. – Olyan csendes minden. – hangjában hallottam, hogy ezt nagyon különösnek találja. – Túl nagy a csend. Olyan, mint a vihar előtti csend. – magyarázta.

- Szerinted – kezdtem bele, de nem mondtam végig már válaszolt is.

- Nem tudom, de nagyon zavar ez a csend. – mondta.

- Menjünk. – szólaltam meg ismét. Elmentünk az ajtóig, és Baz kinyitotta azt. Beléptünk, és csak pár lépést mentünk a ház belseje felé, mikor valaki elénk vágódott.  

46.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, ami megint egy kicsit sokáig tartott, szóval bocsánat! A mostani fejezet is izgalmakat tartogat, bár én úgy érzem jobbat is írhattam volna. (ez az én véleményem) Írjátok meg ti is, hogy mit gondoltok, és azért remélem nektek tetszeni fog. Iratkozzatok fel, és mindenféleképpen írjatok kommentárt.: ) Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!

„Zoe szemszöge”

  Az, amiket Baz elmesélt teljesen elképesztett. B, aki megmentette még 1 évvel ezelőtt a vérontások éjszakáján, olyan volt, mint Justin-ék. Nem bántott, és nem is állt szándékában embert bántani. Ahogy ő mondta, „- Ha egy olyat bántasz, aki nálad sokkal gyengébb, az a leggyávább, akit a föld valaha is a hátán hordott.” Teljesen egyetértettem vele.  Neki nem volt falkája, a saját maga ura volt. Azt mondta, soha nem is akart falkához tartozni. Egyedül akart lenni, csakhogy megjelent az életében Baz, és nem bírt nemet parancsolni az érzéseinek.

- Tudod, milyen, amikor annyira szeretsz valakit, hogy az életedet is feláldoznád az övéért. – mondta B, és közben Baz-ra nézett. – Amikor tudod jól, hogy nem szabadna együtt lennetek, és próbálod elfelejteni, de ha nincs melletted, akkor olyan üresnek érzed magad, mint egy kiapadt kút. – megsimogatta Baz arcát, és azután rám nézett. – Szerintem jól tudod, hogy miről beszélek. – mondta, és közben rám mosolygott. Justin-ra gondolt, mégis ki másra gondolhatott volna. Emlékszem mikor el akartam lökni magamtól. Amikor a vadászokhoz kerültem. Úgy éreztem jobb ha nem vagyok vele. Sosem vallottam be magamnak, de tudtam jól, hogy hiányzik valami az életemből, csak olyan hülye voltam és vak, hogy nem jöttem rá.  Még képes is lettem volna egy nyilat röpíteni a fejébe, mikor 2 hónap után találkoztunk. Bolond voltam, amiért hagytam, hogy elhitessék velem azt, hogy minden farkas gonosz. Ahogy Baz az imént mondta sokan tévhitben élnek!

- Mára elég a csevegésből. – szólalt meg Baz. – Sötétedik, ideje visszaindulnod. – mondta, és közben a hátam mögé mutatott.

- Mi? Csak nekem? Mi lesz veled? – kérdezgettem.

- Nekem éjszakára is maradnom kell. – mondta. – Neked viszont a házban a helyed. Szóval, indulás! – mutatott ismét a hátam mögé. – Ja, és még mielőtt elfelejtem. Ha kérdezik, semmi érdekeset nem láttunk. - magyarázott, mintha nem tudnám, hogy jobb, ha lakatot teszek a számra.

- Rendben. – mondtam, és már fordultam is, hogy elinduljak, de B megállított.

- Várj! – visszanéztem rá, és ő kezet nyújtott nekem. – Örülök, hogy találkoztunk. A nevem pedig Beatrice, de nyugodtan hívj csak B-nek. – rá mosolyogtam, és oda nyújtottam a kezem.

- Nekem is öröm, hogy egy újabb kevésbé gonosz alakváltóval találkozhattam. – tényleg örültem, hogy végre van még egy olyan, aki nem akar megölni.

- Ez a beszéd csajok. – mondta Baz, és közben felnevetett. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy barátságot kötöttünk B-vel.

 Körülbelül már egy óra eltelt, és még mindig az erdőben koszálltam. Tény és való, hogy már vissza kellett volna, hogy érjek a szállásra, de valahogy nem voltam rá képes visszamenni. Senki nem szeretett engem ott. Mindenki utál! Abban a házban nincs olyan ember, aki miatt visszamennék. Marko halott, Baz kitudja, mikor bukkan fel legközelebb, a nagyi meg. Róla inkább ne is beszéljünk! Szóval nincs olyan, aki életben tartana abban a házban. Néha már úgy érzem magam, mint valami fogoly, aki csak azért van ott, mert a nagyanyja a vadászok feje. Ha megtehetnék, akkor elküldenének, jó messzire. Bár lehet, hogy ez lenne a jó. Ha elmennék, és tudomást sem vennék az itt zajló dolgokról. Csakhogy ez már nem lehetséges. Maradnom kell, hisz a bosszúm még nem csapott le Davon-ra. Meg fogja bánni a sok ember halálát! Erről magam fogok kezeskedni! Ág reccsenést hallottam, amire felkaptam a fejem, és nem sokkal előttem egy szarvas kereset táplálékot a földön. Sosem láttam még szarvat ebben az erdőben, sőt még egy madarat se láttam soha. Csak farkasokat, de abból jó sokat. Lassan közelítettem meg az állatot. Nem akartam megijeszteni, csak közelebbről is meg akartam nézni. A sötétben csak a körvonalait láttam. Óvatosan lépkedtem az avarban, és egyre közelebb értem a szarvashoz. Csakhogy nem sikerült olyan közel érnem hozzá, mert mikor ismét léptem, egy ág megreccsent a talpam alatt. Az állat felkapta a fejét felém nézett, lépett egyet, és elszaladt.

- Hé, várj, nem akarlak bántani. – kezdtem el kiabálni, és utána eredtem. Egy ideig üldöztem, amivel valószínű, hogy jobban rá hoztam a frászt. Azt nem tudom miért kezdtem el kergetni, de úgy tűnik elég rossz ötlet volt a részemről. Egy olyan helyen kötöttem ki, ahol még sosem jártam. Ahogy kibotorkáltam a fák közül egy patak tárult a szemem elé. A szarvas épp a túl partra való jutást kísérelte meg. Körülbelül a patak közepénél járhatott, és a víz még ott is csak a lába közepéig ért. Ahogy átért, a fejét ismét felém fordította. Aztán elfordult, és eltűnt. Elgondolkoztam egy pillanatra. Vajon jó ötlet, ha most átgázolok a patakon, és még jobban eltévedek, vagy inkább menjek vissza és keressem meg az utat, amin eltalálok a házig? Tudom jól, hogy melyik a jó döntés, de valamiért annyira hívogatott a túl part, hogy a lábam önként elindult a rossz irányba. Már a negyedénél járhattam, mikor megálljt parancsoltam a lábaimnak. A cipőm és a nadrágszáram már csurom víz volt, és persze a patakban lévő folyadék elég hideg volt ahhoz, hogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. Ahogy lában ismét elérte a száraz talajt, a túl partról egy üvöltés hangzott el. Oda kaptam a fejem, és pisztoly lövések dördültek el. Ez volt az a jel, ami azt mutatta, hogy tényleg a túl parton van a helyem. Még két lövés törte meg az erdő csendjét, és egy sikoly. Próbáltam minél gyorsabban átgázolni a patakon, de a víz lelassított. A legmélyebb pontja a térdemig ért, és ott volt a leghidegebb, de nem tudtam foglalkozni vele. Csak a hangra koncentráltam, és arra futottam. Abban biztos voltam, hogy vadász van a közelben, hisz a farkasok nem használnak fegyvert. Csakhogy azt nem tudtam, ki. A futás közben lekaptam a vállamról az íjat, és elő húztam egy nyilat is. Már közel voltam, és hallottam, ahogy egy lány káromkodik.

- Dögölj már meg végre, te elcseszett undormány! – a lövések, amiket leadott, elég sok volt ahhoz, hogy kifogyjon a tára. Már annyira közel voltam, hogy láttam, ahogy két árny küzd egymással. Egy elég termetes hímmel volt dolga a vadász társamnak, aki a hang és a termet alapján, nem lehetett más, csak Marta. A farkas felemelte, és elhajította mint egy rongy babát, azután egyenesen rá vetette magát. Pár másodpercek alatt oda értem, felhúztam az íjamat, és lőttem. Az alakváltó oldalát találtam el. Nyüszített egyet, azután felém fordult, lemászott az eszméletlen Marta-ról, kihúzta oldalából a nyilamat, és elindult felém. Vettem egy mély levegőt, és sorra vettem ki a nyilaimat a tartójából, és mindet a farkasba eresztettem. A felső teste már tele volt a nyilaimmal, de még mindig felém jött. Már csak egy nyilam volt, amivel megölhetem, és tudtam is hol kell, eltaláljam ahhoz, hogy vége legyen az életének. Már alig állt a lábán, de még mindig morgott. Felhúztam az íjat, és a szemei közé céloztam. Nem volt nehéz dolgom, hisz a szemei szinte világítottak. El akartam engedni a fegyverem hátsó felét, hogy a nyíl beleszáguldjon a fejébe, de valahogy most sem ment, nem engedelmeskedtek az ujjaim. Mintha lefagytak volna. Mindig ez történik, mikor ahhoz érek, hogy megöljek valakit. Sosem tudom megtenni! Valami visszatart, valami, ami miatt a saját életemet is kockára teszem. Hisz ha én nem ölöm meg őket, akkor a fordítottja fog megtörténni. Lehunytam a szem, és úgy próbálkoztam. Számoltam magamban a másodperceket. - Egy. Kettő. Három. Négy. Ekkor egy halk fájdalmas vonyítást hallottam. Szemeim kipattantak, és láttam, hogy Marta a farkas hátán volt. Egyik keze a vállán kapaszkodott, a másik pedig egy tört döfött a nyakába. Ahogy kihúzta, csak úgy folyt a vére. Marta leugrott a hátáról, és ő pedig olyan erővel csapódott a földnek, hogy pór szállt fel a levegőbe. Marta-ra néztem, aki már engem figyelt. Az arca tele volt zúzódásokkal, és a tekintete a szokásos volt. Mindig úgy néz rám, mint, akit egyenesen a pokolba kíván. 

- Te meg mi a szart keresel itt? - a hangvétele sem változott velem szemben. Lassan leeresztettem az íjat, mert még mindig ugyan abban a pózban álltam, mint mielőtt becsuktam volna a szemem, és megszólaltam.

- Lövéseket hallottam. – mondtam. – Gondoltam elkél a segítség. – rá néztem a földön fekvő farkasra, aki már emberi alakjában volt látható. Oldalán feküdt, mellkasát és hasát pedig a kiálló nyilak lepték el.

- Segítség? – cinikus hanglejtése miatt, a tekintetem vissza vándorolt rá. Nevetett egyet. – A te segítséged kell a legkevésbé. – hányta szememre a szavait. Alig váltottunk eddig pár szót egymással, de már most kezd felbosszantani ezzel a viselkedésével.

- Ha nem lettem volna itt, akkor te már halott lennél. – mondtam, és közben egy kicsit megemeltem a hangomat. Bár azzal tisztában vagyok, hogy Marta ölte meg, de akkor is, ha nem vagyok itt, akkor az ő temetésére is készülhetnénk.

- A bátyám mellett kellett volna ott lenned. – üvöltött rám, és erősen meglökött. Hátra tántorodtam, de szerencsére nem estem el. – Ott kellet volna lenned! – üvöltött megint.

- Ott v… - kezdtem bele, de szerencsére volt annyi eszem, hogy ne fejezzem be a mondatomat. Hisz se Marta, se senki, nem tudja a vadászok közül, hogy ott voltam mikor Marko meghalt. Jobb, ha ez így is marad még egy darabig. – Nem vádolhatsz engem a halála miatt életed végéig. – kezdtem bele gyorsan egy másik mondatba. Persze én is hibáztattam magam, de Marta már annyira rám akarta kenni az egészet, hogy néha az volt az érzésem, hogy azt hiszi én öltem meg őt.

- Dehogynem. – mondta, már halkabban. Egy lépéssel közelebb jött. – Csakhogy nem csupán a bátyám halálával, hanem még másokéval is vádolni foglak. Életem végéig! – Marta nagyon értette a dolgát. Bűntudat szállta meg a testem. Eszembe jutott pár név is. Riley, aki a legelső volt a sorban. Amanda Perez, aki akkor halt meg mikor visszajöttem Stanwood-ba, és a tv-ből értesültem a szörnyű esetről. James, akinek a halálához tényleg semmi közöm sincs, de sokan még is hibáztatnak miatta. A fiú, akit még Baz-al találtunk meg, és a lány, akit nem láttam ugyan, de mivel Davon végzett vele, így mégis hibásnak éreztem magam. Meg persze Marko, akinek szörnyű volt végig nézni a halálát. Néha még most is bevillan a kép, ahogy élettelen teste a betonon fekszik. Gondolataim ebben a pillanatban megszakadtak, és csak a távolból jövő hangos vonyítás töltötte be az űrt a fejemben. A hátam mögé kaptam a fejem, de persze nem láttam semmit. Egyre több vonyítást lehetett hallani. Ami nem csak egy alakváltótól származhatott, hanem többtől. Ráadásul mind felénk tartott. Hogy ezt honnan tudom? A hangokat már egyre közelebbről lehet hallani.  

- Visszajönnek érte. – hallottam meg Marta halk hangját. Visszanéztem rá, és ő megfordult elszaladt a fegyverig, felvette a földről, kiszedte belőle az üres tárat, és egy telire cserélte.

- Miért jönnek vissza? – kérdeztem, mert nem értettem. Vajon mit csinált Marta, amíg nem voltam itt?

- Azért. – mutatott a földön fekvő halott személyre. – Lemaradt a falkából, már itt volt az ideje, hogy észrevegyék. – Marta arcán egy halvány mosoly volt látható. Úgy látszik, ő tényleg örömét leli a farkasok ölésében. – Mind megfizetnek. – mondta, és magabiztosan elindult a hangok irányába. Ez a két szava volt, ami tudatosította bennem, hogy Marta miért is van kint most.

- A vesztedbe rohansz! – kiabáltam rá. – Nem hozhatod vissza Marko-t azzal, hogy farkasokat ölsz.

-  Muszáj tennem valamit érte, mert különben belebolondulok. – mondta, és közben megállt. Ezek voltak az első olyan szavai, amikben éreztem Marta fájdalmát. Meg persze az első olyan mondata, amiben nem úgy beszélt hozzám, mint akit utál. Pár lépéssel elé álltam, és láttam, hogy könnybe lábadt a szeme.

- Nem ez a megoldás. – mondtam. – Forduljunk meg, és tűnjünk el innen. – hogy az igazat bevalljam, nem hittem, hogy hallgatni fog rám, de még is így lett. Megfordult, és azt mondta kövessem.

Már átjutottunk a patakon, mikor meghallottam, egy újabb vonyítást.  

- Megtalálták. – fordult hátra felém Marta.  – Most húzz bele! – tudtam jól miért kell jobban belehúznom. Egy másodperc se kell ahhoz, hogy rájöjjenek, kik végeztek a falka tagjukkal. Ha beleszagolnak a levegőbe érezni fognak minket, a szagunkat, és a nyomunkba erednek. Mondanom se kell, hogy kik a gyorsabbak, hisz ez teljesen egyértelmű. Most még előnyben vagyunk, de nem sokáig. A lábaimat csak úgy kapkodtam egymás után. Most adok hálát az istennek, hogy reggel nem a magas sarkú cipőmet vettem fel a temetésre. Marta, aki előttem loholt, hátra-hátra pillantott persze nem azért, hogy ott vagyok-e még mögötte hanem, hogy a farkasokat figyelje. Nekem csak egy dolgon kezdett el kattogni az agyam. Mégis, hogy fogom megvédeni magam, ha utolértek. Csak egy nyilam van, amivel nem megyek sokra. Baz pedig nem adott késeket se semmit. Érezni kezdtem valamit. Nem lassítottam futásomon, de muszáj voltam én is hátra nézni. Épp csak egy pillantást vetettem magam mögé, és már láttam, hogy egy izzó szempár a nyomomban van. Amit megéreztem hirtelen, az-az volt, hogy a vállamba kapaszkodik, és szinte rá ugrik a hátamra, ami miatt előre borulok. A kezemmel próbáltam felfogni az esés erejét, ami nagyon rossz ötlet volt. Ahogy a földnek csapódtam egy reccsenést hallottam, ami az íjam kettétörésének a hangja volt. A farkas még mindig a hátamon volt, és hallottam, amint egy mélyről jövő morgás tör ki belőle. A következő hang már két lövés volt, és éreztem, hogy az alakváltó mellém zuhan. – Gyerünk, állj fel! – hallottam meg Marta hangját, és utána keze megjelent alkaromon és felrángatott. Futottunk tovább, amíg ki nem értünk az erdő széléhez. Volt egy kisebb árok, amin át kellett ugornunk, és ahogy felnéztem megláttam egy kocsit. Marko, Ford Mustang-ja volt. – Szállj be! – kiabálta Marta. Ahogy a kocsihoz értem, szinte kitéptem az ajtaját, és alig szálltam be, Marta már indította is a motort, és padlógázzal indult el. A kerekek csikorogni kezdtek az aszfalton, és hirtelen elindult. A külső visszapillantóba néztem, és több izzó szempárt láttam meg, amint az erdőből előbukkannak, és utánunk loholnak. Marta-ra néztem, akinek bal keze már kint lógott az ablakon, és lövöldözni kezdett hátra felé. Persze én tétlenül ültem a kocsiban, hisz nekem nem volt semmi fegyverem ellenük. 

- Adj új tárat. – kiabált Marta. Szétnéztem a kocsiban, de sehol nem láttam. Kinyitottam a kesztyűtartót, és ott végre megtaláltam, ami kellett. Ahogy oda nyúltam, hogy kivegyek egyet a sok közül, valami az ölembe esett. Oda néztem, és a pisztoly hevert ott. – Cseréld ki! – utasított Marta, aki két kezével a kormányba kapaszkodott. Még szerencse, hogy Marko egyszer megmutatta, hogy kell tárat cserélni, mert különben most itt szerencsétlenkedhetnék. Pár másodperc alatt végeztem, és nyújtottam vissza a fegyvert, a mellettem ülőnek. Marta kikapta a kezemből, és egy újabb sorozatot lőtt rájuk. A visszapillantóba pillantottam. A mögöttünk lévő szempárok fogyatkozni kezdtek, amíg mind el nem tűnt. Nem voltam biztos benne, hogy meghaltak, de abban igen, hogy megsérültek. Hiába gyógyulnak gyorsan, nekik is kell egy kis idő hozzá. Marta felé fordítottam a fejem, aki ahogy behúzta kezét az ablakon, a fegyvert ismét az ölembe dobta. - Végeztem. – mondta lazán, azután felém fordult. – Köszönöm a segítséged, – kezdett bele, és éreztem, hogy most jön a mondatának a sértőbb fele. – amivel nem igazán mentem sokra. – körülbelül erre számítottam. Előre néztem, és hirtelen megláttam valamit az úton. Visszakaptam a fejem Marta felé, aki még mindig engem nézett, és nem az utat.

- Vigyázz! – kiabáltam el magam. Marta az útra nézett, és a fékbe taposott, ami miatt a fejem a műszerfalba száguldott. Ahogy a kormányt balra kapta, az ajtónak is neki csapódtam. A kocsi megpördült a kerekein, és már éreztem, hogy az én oldalamon emelkedik az autó. Felborulni. – gondoltam magamban. Csakhogy a kocsi váratlanul visszaesett a talajra. Mély levegőket vettem, és a fejemhez emeltem a kezem. Nem csodálkoznék rajta, hogy ha folyna a vér a fejemből, hisz olyan erősen csapódott neki a fejem a műszerfalnak, hogy azon csodálkozok, az eszméletemet nem vesztettem el. Ahogy a kezemet elvettem a fejemtől, vörös szín fedte azt.

- Mi a frász volt ez? – szólalt meg Marta. A fejemet lassan felé kezdtem fordítani, de a szemem megakadt, azon, ami miatt most vér önti el a fejem. Kinyitottam az ajtót, kitettem a lában, és ahogy felálltam szédülni kezdtem. Csakhogy nem foglalkoztam vele. Lassú léptekkel, elindultam felé. A kocsi első lámpái megvilágították. A szarvas volt. Ugyan az a szarvas, amit követtem az erdőben. Ahogy közeledtem felé, most nem hátrált. Egyre jobban szédültem, és a látásom is homályosodni kezdett. A kezem kinyújtottam, mert meg akartam simogatni, de nem tudtam melyiket. Hisz már nem egy volt belőle, hanem kettő.

- Megint itt vannak! – kiabálta Marta. Nem mozdultam, csak ott álltam kinyújtott kézzel a szarvasok felé. Vissza kéne futnom a kocsihoz, vagy valamit csinálnom kéne, de nem ment. Gyengének éreztem magam, már alig láttam, és forgott velem a világ. Nem tudtam tovább tartani magam, és éreztem, hogy a föld felé zuhanok. Ahogy elértem a földet, már csak két valamit hallottam. Azt, ahogy Marta a nevemet kiabálja, és, hogy lőni kezd.   

45.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, remélem nem várattalak titeket sokáig. Amint már az előzetesből kiderült Marko barátunk lehet, hogy mégis életben van? Ha kíváncsi vagy, akkor most rögtön kezd el olvasni!: ) Remélem tetszeni fog, és írtok pár komit. Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük. – mondta Baz.

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szintúgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. – Ti nem? – kérdezte közvetlen utána. Koncentrálni kezdtem, és lassacskán én is meghallottam.  Hallottam, ahogy szaporán veszi a levegőt, és segítségért kiabál.

- Hogy lehetséges ez? – hallottam Aiden hangjában a döbbenetet.

- Megharaptam, mikor senki nem figyelt. – válaszolt könnyedén Spencer. Teljesen ledöbbentem, és lassan felé fordítottam a fejem.

- Mit csináltál? – kérdezte Isaac.

- Ez akkor sem lehetséges. – mondta Aiden. – Meghalt, így már nem ér semmit a harapás. – rázta a fejét.

- Ha csak. – jött a hátunk mögött a hang. Mindannyian oda kaptuk a fejünket, és Grant állt ott.

- Ha valakit egyszer már megharaptak, és nem változott akkor át az már hordozza a farkas gént. Valószínű, hogy valamelyik harca alatt egy felületes harapás érte. Azzal, hogy Spencer megharapta, felélesztette a farkasát, aki meggyógyította, és most már ő is alakváltóvá vált. – magyarázta Grant.  

- Erről mi miért nem tudtunk eddig? – kérdezte Aiden.

- A legtöbben vagy átváltoznak rögtön, vagy meghalnak. A harmadik opció nagyon ritka! – válaszolt a kérdésre azzal, hogy azért mert nagyon ritka.

- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Isaac.

- Kiszabadítjuk, és segítünk neki. – eddig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni. A reakciójára gondoltam, mikor teljesen tudatosodik benne, hogy már ő is egy olyan lény, amilyen a szüleit megölte. Hisz ő vadász volt. Nem is tudom, hogy fogja ezt ő kezelni. Meg persze Zoe. Tudom, hogy boldog lesz, hogy mégis életben van, de be kell, hogy valljam Marko sosem lesz már a régi.

- Hahó, szerinted senki nem fogja észrevenni, hogy kiástak egy sírt? – mutatott két kezével az előbb említett hely felé. – Meg amúgy is itt őrök mászkálnak még éjszaka is, észrevennének. – mondta, és én teljesen egyetértettem vele.

- Aiden-nek igaza van. – szólaltam meg először. – A sír kiásását még meg tudjuk oldani, de az őrökkel sok bajunk lehet. – mondtam.

- Fiúk nyugalom, lesz egy csalink, aki elcsalja majd őket. – nyugtatgatott Grant. Ami feltűnt az-az volt, hogy Grant eléggé biztos volt magában. Mintha már mindent jól kitervelt volna.

- Nagyon felkészültnek látszol. – szólalt meg engem megelőzve Isaac.

- Alfa vagyok, ez a dolgom. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán.

 A terv az úgy nézett ki, hogy este megyünk vissza a temetőbe. Grant már megbeszélte Erin-el, aki kis győzködés után belemet, hogy elcsábítja az őröket. Erin eljátssza majd, hogy eltévedt, és amíg ő színészkedik, addig mi kiássuk Marko-t. Ez a terv könnyebbik része volt. A neheze az majd csak utána jön. Az, hogy hogyan fogjuk Marko-t kordában tartani nehéz lesz. Mivel több, mint valószínű, hogy ideges lesz, mikor megtudja mi is történt vele valójában. Át fog változni, és az első olyan embereket veszi majd célba, akibe érzi a teljes emberséget. Vagyis az őröket. Amit nem hagyhatunk! Tudom, milyen az, ha embert bántasz, és mikor visszanyered emberi valódat, akkor legszívesebben magaddal bánnál el, amiért ezt csináltad. A legrosszabb az benne, hogy amíg nem tudod uralni bármi megtörténhet. Megölhetsz embereket, még olyant is, akit a világon a legjobban szeretsz. Amíg nincs az uralmad alatt, addig ő irányít. Meg kell előznünk, hogy Marko ne tehessen olyan dolgot, amit megbánna.

- Justin, indulunk! – kiabált Aiden. Felálltam az ágyamról, felvettem a dzsekimet, és elindultam. Amint kiléptem a bejárati ajtón, megpillantottam Erin-t. A ruhája igen csak kihívó volt, és a dekoltázsa igen mély. Szőke haját felgumizta, és arcán erős sminket viselt.

- Be kell vetned minden színészi tehetségedet. – hallottam meg Grant-et, aki Erin mellett állt.

- Bízz bennem, menni fog. – mondta Erin, megveregette Grant vállát megfordult, bal kezével hátra dobta copfját, és elindult.

 Amíg Erin teljesen elvonta az őrök figyelmét, addig nekünk várnunk kellett. Ami lássuk be nem tartott sokáig. Erin úgy az ujjai köré csavarta a két őrt, hogy ők itták minden egyes szavát.

- Indulás! – mondta Grant. Ahogy elindult, mindannyian utána iramodtunk. A cipőm, a sárba süllyedt, mert persze amíg tervezgettünk, addig az időjárás megtréfált minket, és jó kora zuhét hagyott maga után. Ahogy tovább lépkedtem, úgy éreztem, hogy a sár egyre jobban ellepi lábbelimet. Hazudnék, ha azt mondanám, érdekel a cipőm kinézete. Legjobban az érdekelt, hogy mi lesz a következő fél, vagyis inkább egy órában. Már azt is számításba vettem, hogy Marko végezni akar majd magával. Amiért meg is érteném őt! Ha én járnék abban a cipőben, mint most ő, akkor olyan gyorsan szabadulnék, meg magamtól amilyen gyorsan csak lehet. Csakhogy nem ismerem őt, és egyszerűen nem tudok kész tényt állítani. Bár abban teljesen biztos voltam, hogy nem fog örülni, hisz melyik vadász örülne, annak, hogy felébred, és onnantól kezdve már ő is azokhoz tartozik, akiket eddig a legnagyobb ellenségnek tekintett. Ahogy egyre közeledtünk a célunkhoz, Aiden egyre többet beszélt.

- Szerintem, megvárom, hogy felálljon, és utána fejbe vágom. – mondta, és közben meglóbálta a kezében lévő ásót. Hogy minek az ásó? Aiden szerint sokkal jobb, ha ásóval ásunk, és nem a saját kezünkkel. Persze mindenki kinevette, csakhogy őt ez nem zavarta. Grant két olyan személyt hozott magával a falkájából, akik a legjobbak ásásban. Isaac csak azért maradt, hogy ha Marko-nak elborulna az agya, és tombolni kezdene, sokkal jobb, ha többen vagyunk. Hatan csak meg tudjuk fékezni. Ha nem, akkor ott lesz a nagyobb gond.

- Jobb, ha nem hadonászol, azzal, mert a végén a fejed bánja, és én iszom majd a levét. – mondtam. 

- Már, mint? – nézett rám felemelt szemöldökkel, miközben mellettem jött.

- Mindegy. – mondtam, mert megérkeztünk a célunkhoz.

- Még szerencse, hogy nem kell azon aggódnunk, hogy megfullad a föld alatt. – mondta az egyik falka tag. Igaza is volt, még szerencse, hogy Marko körülbelül a nap feléig nem is volt éltben, és nem vett levegőt. Így az oxigén is megmaradt a koporsóban, és bőven elég lesz neki addig, míg kiszabadítjuk.

- Gyerünk, fiúk! – mondta Grant immáron sárgán izzó szemekkel. Mindenki alakot váltott, kivétel Aiden, és ásni kezdtünk. Be kell, hogy valljam, lehet Aiden-nek volt igaza mikor ásóval kezdett ásni. Az egész karom csupa sár volt. Éreztem, ahogy a latyakos földet dobáltam, hogy a ruhám alá is beszóródik. Nedves volt és hideg, ami a hátamon ment végig, de nem törődtem vele. Nem állhattam meg addig, míg a koporsó tetejét meg nem látom. Ami 10 perccel később lett látható. Már csak én, és Grant álltunk a koporsó tetején, Aiden lenyújtotta a kezét így kisegített a gödörből. A sír végéhez álltam. A kezem beletöröltem nadrágomba, hisz annak már úgy is mindegy volt. Grant még ásott egy kis helyet magának, hogy könnyebben fel tudja nyitni a koporsót.  Amint végzett vele, ő is visszaalakult, és lassan nyitotta fel a halottas láda tetejét. Aiden, aki még arra is gondolt, hogy hozzon magával egy zseblámpát, egyenesen belevilágított a gödörbe. Mihelyst teljesen nyitva volt, végig néztem Marko-n. Szeme csukva volt, és tetőtől talpig feketébe volt öltöztetve, csak az inge volt fehér, persze ez nem meglepő. Minden egyes embert ünneplőben temetnek el. Csakhogy nem mindegyik ébred fel a temetése után. A koporsó belseje tele volt karmolás nyomokkal, ami csak egyre utalt. Marko szemei kipattantak, és olyan gyorsan állt fel, hogy Grant meg sem tudta volna akadályozni. Kezei a gödör szélén jelent meg, és ahogy kiugrott belőle, egyenesen rám vetette magát. Hanyatt vágódtam, és sár fröccsent a szemembe. Szúrta a szenny a látószervemet, és alig bírtam nyitva tartani. Könny ömlött fel a szemüregemből, és teljes homály fedte a külvilágot. Ahogy Marko fölém ért, próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Csak pislogtam, de még így is megláttam, hogy szeme olyan sárgán izzik, mint a nap a legnagyobb melegben. Rám morgott, és egyszer csak egy nagy koppanást hallottam. Marko mellém esett. Felültem, és magam mellé néztem, kezemmel próbáltam a szemembe kerülő szennyeződést kitakarítani, és ismét magam mellé néztem. Marko homlokán vér csordogált. Felnéztem, és Aiden a kezében lévő ásott a vállára rakta.

- Nem megmondtam, hogy ha feláll, fejbe vágom. – mondta, és egy mosoly hagyta el a száját. Talpra álltam, és nem kezdtem leporolni magam, mert semmi értelme nem volt.

- Jobb, ha máris elvisszük a farkas lyukba. – mondta Grant. – Ti itt maradtok, és visszaássátok a gödröt. - utasította a két személyt. – Ha kész vagytok, szóljatok Erin-ek, és menjetek vissza a szállásra. – ezután Isaac-re nézett. – Gyere, segíts! – mondta és oda sétált az ájultan fekvő Marko-hoz. Isaac az egyik, Grant pedig a másik oldalára állt, hóna alá nyúltak, és felemelték. Karját átvetették nyakukon, és elindultak a farkas lyuk felé.

 Emlékszem mikor Zoe megkérdezte tőlem, hogy mi ez a hely, és én azt válaszoltam, hogy búvóhely. Igazság szerint az is volt, csakhogy mi úgy neveztünk, hogy farkas lyuk. A kanapén ültünk, azon a kanapén, ahol Isaac haldokolt még teliholdkor. Marko pedig kiláncolva van abban a szobában, ahol Zoe-val töltöttem pár meghitt pillanatot. Ez alatt pedig a csókunkat értem, ami csodálatos volt.

- Eresszetek el! – üvöltött Marko a csukott ajtó mögül. Mikor megérkeztünk, és Grant-ék kiláncolták, felébredt, és azóta üvöltözik.  Grant viszont nem engedi, hogy bemenjünk hozzá. Azt mondta csak akkor hajlandó vele beszélni, ha végre lenyugodott. Már egy órája itt ülünk, és Marko csak egyre dühösebb. - Megöllek titeket! – ordított, és utána morgott egyet. Ebből látszik, hogy még mindig a farkas uralja.

- Mit szólnátok, ha megint fejbe kólintanám? – kérdezte Aiden. Az igazat megvallva már én is ezen, kezdtem gondolkozni.

- Nem ártana, neki. – mondta Isaac unottan. Grant pedig csak a fejét rázta.

- Ti mocskok letépem a fejeteket! – ordított megint, csakhogy most nem egy morgás, hanem egy fájdalmas üvöltés követte.

- Végre. – mondta Grant, felállt a székről, amit kihozott a másik helységből, és elindult az ajtó felé. Mi is felálltunk, és követtük őt. Grant kinyitotta az ajtót, és Marko feje lefelé lógott. Ahogy lassan felemelte, végre nem sárgán izzott a szem, hanem az eredeti zöld színe volt látható. Nagy levegőket vett, és izzadság pergett a homlokán.  

- Mi történik velem? – kérdezte, és egy újabb ordítás hagyta el a száját, fejét pedig hátra vetette. Marko küzd a farkas ellen, és úgy tűnik elég fájdalmas neki.

- Volt már farkas harapásod? – kérdezte tőle Grant.

- Miért érdekel? – kérdezte, de közben tovább szenvedett.

- Válaszolj a kérdésemre. – mondta, és közelebb lépett hozzá.

- Csak felületes. – válaszolt. Szemeit hirtelen összecsukta és fogait összeszorítva viselte tovább a fájdalmakat.  

- Mi az utolsó emléked? – tett fel Grant egy újabb kérdést.

- Nem tudom. – üvöltött. Kezével próbált a fejéhez kapni, de a láncok megakadályozták.

- Próbálj emlékezni. – mondta, és még közelebb ment hozzá. Látszót az arcán, hogy gondolkozik, de nehezére esik. A farkas újra uralni akarja az agyát, de Marko próbál ellenállni neki.

- A Shadow Hole – kezdte. – oda kellett mennünk. – amint kimondta újra felüvöltött, és szemei ismét sárgán izzott. – Eresszetek el! – kezdett megint üvölteni, és szemei szikrát szórtak, ahogy rám nézett. Grant megfordult, és kitessékelt minket, az ajtót pedig megint bezárta.   

- Úgy tűnik nincs tisztában azzal, hogy meghalt. – mondta, és közben visszaült a székre. – Jobb, ha ti inkább haza mentek. – nézett ránk. – Te is Isaac, majd én maradok.

- Nekem is maradnom kell. – mondtam. Nem akartam elmenni, hisz részben az én hibám, hogy most ilyen. Ha oda figyeltünk volna Spencer-re, akkor most holtan feküdne a sírban. Most nem azt mondom, hogy jobb lenne, ha még mindig halott lenne, de valahogy ez az egész kikészít, és már nem is tudom, mi lenne neki a jó.

- Nem kell. – mondta. – Itt nem tudsz segíteni. Menj haza és pihend ki magad. Meg persze egy alapos mosdás sem ártana. – mély levegőt vettem, és a hajamba túrtam, amiből már az odaszáradt sár potyogott.

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!

45.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szint úgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. 

44.fejezet

Sziasztok. Tudod, megint sokat kellett várnotok, de korábban jönnének a részek ha több kommentárt írnátok. Ha nem írtok így nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e írnom. Szóval ha megkérhetlek titeket, akkor írjatok többen. Előre köszönöm!
~Ann.xd 

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet. 

- Mondjad már! – kezdett ideges lenni, Isaac. Aiden, aki már találós kérdésével, direkt idegesítette Isaac barátunkat, csak nevetett.

- Na, mégis hová megy a csiga? – kérdezte körülbelül már tizedjére. Isaac feje már kezdett vörösödni, mikor belépett Justin az ajtón, és csak ennyit mondott.

- Az idegeidre. – megveregette Isaac vállát, és odajött hozzám. Összehúzott szemöldökkel állt azon a helyen ahol eddig, és fejét kezdte rázni.

- Tényleg? Komolyan? – kérdezte, egy kicsit megemelve a hangját.

- Látnod kellett volna az arcod. – nevetett Aiden a kanapén ülve, vagyis már feküdve, mert már fetrengett a röhögéstől. Az igazat megvallva, én is így reagáltam volna, mert én sem tudtam a helyes választ. Ahogy Jus mellém ért, rá mosolyogtam, és egy csókot leheltem az ajkára. Bal kezével átfogta derekamat, és oldalamat simogatni kezdte. – Ez az Aiden mindig ilyen hülye? – kérdeztem Justin-tól, de persze csak magamban, hisz több mint valószínű, hogy hallgatózik odabent.

- Ha az ideje engedi. – súgta fülembe, miközben szája súrolta hallószervem. Felkuncogtam.

- Hé, ti meg mit csináltok itt fölöttem? – a kanapé karfáján ülve lenéztem a fekvő Aiden-re, aki éppen felfelé nézett ránk. – Tudtátok, hogy társaságban tilos sugdolózni? – tett fel még egy kérdést.

- Tudtad, hogy néha tényleg nagyon idegesítő vagy? – tett fel egy kérdést Justin is.

- És te tudtad, hogy – kezdett bele, de ehelyett, hirtelen felült, és az ajtó felé nézett, ahogy a másik két fiú is. Ahogy az én tekintetem is oda vándorolt, valaki dörömbölni kezdett rajt. Isaac, aki a legközelebb volt az ajtóhoz, kinyitotta. Ahogy kitárult a bejárat egy fiú állt ott, kezei az ajtófélfán hevert, és közben nagy levegőket vett. Barna haja összekuszálva állt feje tetején, kék szemeiben pedig aggódást láttam. Még soha nem láttam őt, de azt gyanítom, hogy még Justin sem, mert az ő arcától is azt lehet leolvasni, „ez meg ki a frász”?

- Alec. – szólalt meg Isaac.

- Itt van? – kérdezte, miközben egy lépéssel beljebb jött, és szétnézett.

- Kicsoda? – állt elé Isaac, és a vállára tette a kezét.   

- Spencer. – csak értetlenül álltam ott. Sem ezt az Alec-et, sem ezt a Spencer-t nem ismertem. Isaac megrázta a fejét, amire Alec megfordult, és pár centire az ajtótól a falba verte öklét. Justin egy lépéssel elém termet. 

- Hé, haver, az a fal nem tehet semmiről. – állt fel Aiden a kanapéról, és miközben kikerülte az előtte lévő kis asztalt így szólt. – Most hoztuk rendbe a házat a húgod miatt, ne kelljen már ismét megtennünk.  – Alec lassan megfordult, és Aiden-re nézett. Az arcán idegesség vette kezdetét. Látszott rajt, hogy nem tetszik neki, amit Aiden mond, és egy lépéssel közelebb lépet felé, mire Isaac a mellkasára helyezte kezét.

- Hé, mi van Spencer-el? – Alec ránézett, és újra, aggódó tekintete vette át az arcán az uralmat. 

- Eltűnt. – mondta. – Már mindenhol kerestem. Ha itt sincs, akkor már nem tudom, hol lehet. – szemei könnybe lábadtak.

- Gratulálok haver. – kezdett beszélni ismét Aiden, és hangjában elég keményen lehetett hallani a szarkazmust. – Először farkassá változtatod, most meg elhagyod. Azt hiszem, nem lepődsz meg, ha annyit mondok, hogy jobb, ha nem vállalsz majd saját gyereket. – megakadtam ott, hogy farkassá változtatta? Eszembe jutott az a lány, akit még Marko halálakor a Shadow Hole-nál, láttam Aiden mellett. Talán róla van szó, és ha igen, az a lány nincs több 12-nél, hogy tehetett ilyet vele. Előléptem Justin háta mögül.

- Hogy tehettél ilyet? – undor volt a hangomban. Undorodtam tőle, legszívesebben ott helyben meg tudtam volna fojtani. Az egy dolog, ha átváltoztatnak valakit, de az hogy egy gyerekkel csinálta ez, jobban feldühített. – Tudod te mit tettél?

- Igen, tisztában vagyok vele. – ordított szinte rám. – Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, csakhogy ez nem lehetséges.

- Elég! – jelentette ki Isaac. – Most az a fontos, hogy megtaláljuk Spencer-t. – nézet rá mindenkire.

- Igaza van, ezt tegyük félre későbbre. – mondta Justin is, és közben elém lépet. – Te menj vissza a házba, még mielőtt nagyon szemet szúrna, hogy nem vagy ott. – nem tudtam rá figyelni, mert még mindig forrt a vérem az üggyel kapcsolatban. Egy gyerek, még is csak egy gyerek. – Zoe! – szinte a gondolataimban hallottam, a hangját. – Menj! – rá néztem, és egy szót se szólva kivágtattam a nyitott ajtón.

 A házba visszaérve, a nagyi és Mrs. Woods egy gyűlést hívtak össze. Miről szól majd, azt senki sem tudta. Csakhogy nekem volt egy sejtésem. Valószínű észrevették, hogy Erin eltűnt, vagyis az a lány, akit fogolyként tartottak fogva. Nekem pedig tennem kell a hülyét mintha nem tudnám, hogy szökött meg. A kiképző terembe beérve már mindenki ott volt, csak a nagyi, és Mrs. Woods, nem. Még Jenna, és Eric is ott ültek a fából készült öt emeletnyi lelátón. Pedig ők mindig a nagyiék oldalán szoktak bejönni. Jenna mint, ahogy az elmúlt 1 hétben, Marta mellett foglalt helyet. Mióta Marko meghalt, Jenna szinte egész nap Marta oldalán volt. A körülbelül 60 ember között, láttam, hogy egy nagyon hadonászik. Tekintetem elkapta azt az embert, aki Baz volt. A lelátó tetején ült, és azt mutogatta, hogy mellette még van hely. Felérve mellé, rögtön beszélni kezdett.

- Jó, hogy haza találtál Wilson. – mondta. – Merre jártál? – ahogy leültem rögtön rákaptam a tekintetem. A legjobb kérdés. – Hát tudod Justin-al voltam, aki farkas, és mellesleg le is feküdtem vele. – mondtam, de persze csak magamban.

- Erre-arra. – mondtam ki végül, és szomorú tekintetet vágtam. Amivel azt éreztettem, hogy Marko temetése sok volt nekem.

- Tudod, nagyon bírtam Marko-t. Még emlékszem, amikor idekerült Marta-val. – lefelé nézett, az előbb említett személy felé, aki háttal volt nekünk, és görnyedten ült Jenna mellett. – Sosem felejtem el mennyit próbálkozott az elején, hogy Eric-et legyőzze. Az sem érdekelte, hogy annyiszor csapják a földhöz, hogy már az egész háta lila, ő akkor is a legjobbak közé akart tartozni, hogy meg tudja bosszulni a szülei halálát. Sikerült neki. – a plafon felé nézett. – A fenébe is, a legjobbak közé tartozott! – elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Marko tényleg a legjobbak közé volt sorolható! Nem sokkal később mikor a nagyiék besétáltak, szinte mindenkit jól szemügyre vettek. Mikor a nagyi szeme rám szegeződött, nem tudtam mit gondoljak. Sokkal szúrósabb tekintettel nézett rám, mint a többiekre. Talán itt a vége? Lehet, hogy jobb lenne ha most szedném a sátorfámat, és elmennék? 

- A foglyunk, akit a vérontások éjszakáján kaptunk el, elszökött! – Mrs. Woods mondata végén, mindenkinek az arcán a döbbenet ült. – Marko halála elvette a figyelmünket, amit úgy tűnik ki is használtak. – mondta.

- Használtak? – kérdezte valaki a tömegből.

- Igen, valószínű, hogy segítsége is volt. – próbáltam nyugton maradni, és nem magamra hívni a figyelmet. Olyan idegesség tört rám, hogy a lábammal dobolni kezdtem a fapadlón. Éreztem, hogy verejtékezni kezd a homlokom, és a szívem csak úgy kalapált. Vajon mit tenne a nagyi ha tudná, hogy én voltam? Vagy lehet, hogy már tudja, és ezért nézett rám úgy? - Jenna, Eric ti voltatok lent utoljára. – nézett Mrs. Woods az előbb említett két személy felé. Jenna-nak csak ennyi mondat elég volt ahhoz, hogy felálljon, és kérdőre vonja a nagyimékat.

- Azt hiszik mi engedtük el? Ez valami vicc? – nevetett fel. – Legszívesebben már az első napon kinyírtam volna, de ha emlékeznek rá, maguk nem engedték. – mutatott rájuk.

- Jenna, ülj le. – mondta neki Eric, aki pont felette foglalt helyet.

- Nem azt mondjuk, hogy ti voltatok. – mondta a nagyi egyet előre lépve. Haja kontyba volt fogva, és egy tincs a füle elé lógott, amit ujjai segítségével a hallószerve mögé söpört. – Mi csak annyit akarunk tudni, hogy nem vettetek észre valami furcsa dolgot?

- Nem, Mrs. Wilson, semmi különös nem volt. – vágta rá, Eric.

„Erin kiszabadítása”

  Éjszaka volt, már mindenki aludt, mikor rászántam magam, hogy kiszabadítsam a fogvatartott lányt. Kilépve a szobából síri csend honolt, csak a talpam alatti padló nyikorgását lehetett hallani. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, szinte mindegyiknél megrezzentem egy kicsit. Mikor Marko-é elé értem, megtorpantam. Hallottam, hogy az ajtó mögött valaki sír. Tudtam ki van ott. Valahogy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a nagyi világosan közölte vele, hogy jobb ha nem alszik a szobájába, ő mégis meg teszi. Marta teljesen összeomlott. A kezem a kilincsre raktam. Be akarta menni hozzá, hogy valamilyen szinten vigaszt tudjak neki nyújtani. Csakhogy annyira utált engem, hogy valószínű, ahogy benyitottam volna, ő páros lábbal rúgott volna ki onnan. Így levettem kezem a kilincsről, és tovább mentem. Le a lépcsőn, az étkezőn át egészen a fém ajtóig. Körül néztem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja senki, ahogy kiszabadítom a foglyot. Kinyitottam az ajtót, végig mentem a folyosón, és mikor a fa ajtót is kitártam magam előtt, a lány egyenesen rám bámult.

- Nocsak, egyedül jöttél? – kérdezte. Kezei még mindig a feje felett volt megláncolva, ami kicsit sem lehetett kényelmes. – Te mit szeretnél tudni? Ja, hogy te már mindent tudsz, akkor akár sarkon is fordulhatsz. – mondta, amiben igaza volt. Nekem nem kellett megkérdeznem, hogy hol vannak a társai, vagy, hogy hol bujkálnak. Hisz nagyon jól tudtam.

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, de ha nem kell a segítségem, akkor már itt sem vagyok. – mondtam, mert úgy éreztem, a lány nem akarja a segítségemet. Megfordultam, de egy lépést sem tettem meg, a fogoly már utánam is szólt.

- Várj! – fejem hátra fordítottam. A tekintete a padlót figyelte. – Justin küldött? – kérdezte.

- Nem, magamtól jöttem. – ekkor felnézett rám.

- Te tényleg más vagy. – mondta. Ezzel valószínű arra utalt, hogy én vagyok az egyetlen olyan vadász, aki hisz abban, hogy közöttük is vannak jók. A többi vadász nem hisz ebben.

- Ahogy te is. – mondtam, és odasétáltam az asztalhoz ahol a fegyverek hevertek. A kulcsot, vagy egy fém drótot kerestem, amivel kinyithatom a csuklóján lévő bilincs szerűséget. Találtam is egy drótot, amivel ki piszkáltam, mind két kezén lévő zárat.

- Istenem, de jó, hogy a kezem már nem a fejem felett van. – mondta, és közben a kezét nyújtogatta összevissza.

- Majd ráérsz később örvendezni, még ki kell juttatnom a házból. – elindultunk a folyosón. Mikor elértük a fém ajtót, a kilincsre tettem a kezem, de nem nyomtam le. – Hallasz valamit? – kérdeztem a hátam mögött lévő személytől.

- Csak horkolást, - tartott egy kis szünetet. - meg sírást. – vettem egy mély levegőt, és lenyomtam a kilincset. Marta az emeleten van szóval ő nem lesz akadály. Átslisszoltunk az ebédlőn, azután elmentünk egészen a bejárati ajtóig. Kinyitottam, és kiengedtem rajta a már szabad lányt.

  Emlékeztem vissza arra az estére mikor kiszabadítottam Erin-t.  
 - Ha tőlem kérdezed, szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki. – rá kaptam a tekintetem.

- Mi? Honnan veszed ezt? Szerintem tévedsz. Huh, Baz szerintem hülyeségeket beszélsz. – kezdtem el mindenfélét hadarni, és közben a szemem egy percre sem állt meg. Összevissza kapkodtam, mint valami dilis. Nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy igaza van. Csakhogy ezzel a reakcióval csak magamra hívom a figyelmet. – Szerintem, senki nem tenne ilyet. – mondtam ezt is hadarva, és közben próbáltam a szemébe nézni. Baz összeszűkült szemmel nézett rám. Ahogy a fejét elfordította felőlem, felállt.

- Mrs. Wilson! – kiabált le Baz. - Zoe – kezdett bele. – velem jönne a terepszemlére. És ha megengedik, akkor már most indulnánk is. – Baz a karom után kapott, felhúzott a helyemről, és lefelé irányított. Ahogy leértünk, a nagyi megszólalt.

- Rendben, de ha vissza értetek, Zoe beszédem van veled. – csak bólintani tudtam, mert Baz olyan gyorsan lökdösőt ki a kiképzőteremből. Nem értettem mi ez a hirtelen sietség Baz felől. Még az sem engedte meg, hogy levegyem végre magamról a temetésre felvett ruhát, és másikat vegyek fel. A kezembe adott egy nyilas tegezt, és egy íjat, és már ott sem voltunk.   

„pár órával később”

  Már egy ideje baktattunk az erdőben, de semmi érdekeset nem láttunk. Mikor egy elágazáshoz értünk Baz így szólt.

- Elmegyek arra, te pedig menj tovább egyenesen. Ez az ösvény nem olyan hosszú, de jobb ha felderítem. Majd utolérlek. – bólintottam, és mentem tovább a kijelölt utamon. A kezemben lévő íjjal szórakoztam, amíg ki nem esett a kezemből. Ahogy leguggoltam érte, egy fareccsenést hallottam, közvetlenül előttem. Fejemet felkapva, láttam, hogy valaki bujkál az egyik vékonyabbik fatörzs mögött. Keze épp hogy kilátszódott a fa mögül, és láttam, hogy karmok vannak rajta. Megragadtam az íjamat, kivettem egy nyilat, és ahogy a fa irányába szegeztem a fegyverem, szép lassan felálltam.   

- Ki vagy? Lépj elő! – mondtam határozottan. A keze hozzáért a fatörzséhez, de már nem voltak karmai.

- Nem harcolok. – mondta miközben előlépett a fa takarásából. Hosszú barna haja fel volt copfozva, sötét barna szemeivel pedig engem figyelt. Vettem egy mély levegőt, és lassan eresztettem le fegyverem.

- Ki vagy te? – kérdeztem.      

- B(bí), te meg mit keresel itt? – jött a hátam mögött a hang. Megfordulnom sem kellet ahhoz, hogy tudjam ki az. – Tudod, hogy nem jöhetsz ide, itt veszélyben vagy! – Baz mellettem jelent meg. Nem is tudom mi lepett meg jobban. Az, hogy Baz tudja a lány nevét, (ha a „B”-t annak lehet nevezni) vagy talán az, hogy tudja mi ő, és mégsem támadt még rá, hanem inkább közli vele, hogy itt veszélyben van. Lassan felé fordítottam a fejem, és csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy most mi történik. Baz vadász, mégis úgy csinál, mint én.  

- Nem érdekel. – mondta B, és közelebb lépett Baz-hoz. A lány lazán átfogta nyakát, és ajkaira lehet egy csókot. – Hiányoztál. – súgta neki B. Kikerekedett szemmel néztem a mellettem állókra. Na, jó ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdeztem magamtól.

- Te is nekem, de nem csinálhatsz ilyet. – Baz megsimogatta az arcát. – Tudod, nem mindenki olyan, mint mi. – nézett rám. A döbbenetet az arcomról nem tudtam lemosni.

- Te – kezdtem el valamit dadogni. – ti… úr isten. – egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Remélem, megtartod a kis titkomat. – mondta Baz. – Bár nincs más választásod, hisz én őrzöm a te titkaidat. – összehúztam szemöldököm.

- Mi féle titkaimat? – kérdeztem rá.

- Most kezdjem el sorolni? Na, jó. – mondta. Kezét levette B oldaláról, és mintha számolni kezdene felemelte mutatóujját. – Az első, mikor idekerültél lehet, hogy egy darabig távol tartottad magad Justin-tól, de ez nem tartott sokáig.  – felemelte még egy ujját. – A második, a vérontások éjszakáján, nem elbújtál, hanem igen is harcoltál, a legerősebb farkassal. – még egy ujja felemelkedett, és nekem csak azon járt az agyam, hogy ő honnan tudja mind ezt. – És a harmadik, jó kis szöktetési akciót hajtottál végre olyan hajnali 1 és fél 2 között.  – ha eddig döbbenet volt az arcomon, akkor ez után már leírhatatlan az arckifejezésem. – Azt hittem akkor volt vicces a reakciód, mikor azt mondtam „szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki”. Tévedtem, a mostani viccesebb. – mondta, és közben az arcom felé mutatott. – Még jó, hogy elhoztalak, mert tuti lebuktattad volna magad. – teljes volt a káosz a fejemben.

- Tudod, hogy mi ő? – kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ők ketten.

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük.