45.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szint úgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. 

44.fejezet

Sziasztok. Tudod, megint sokat kellett várnotok, de korábban jönnének a részek ha több kommentárt írnátok. Ha nem írtok így nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e írnom. Szóval ha megkérhetlek titeket, akkor írjatok többen. Előre köszönöm!
~Ann.xd 

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet. 

- Mondjad már! – kezdett ideges lenni, Isaac. Aiden, aki már találós kérdésével, direkt idegesítette Isaac barátunkat, csak nevetett.

- Na, mégis hová megy a csiga? – kérdezte körülbelül már tizedjére. Isaac feje már kezdett vörösödni, mikor belépett Justin az ajtón, és csak ennyit mondott.

- Az idegeidre. – megveregette Isaac vállát, és odajött hozzám. Összehúzott szemöldökkel állt azon a helyen ahol eddig, és fejét kezdte rázni.

- Tényleg? Komolyan? – kérdezte, egy kicsit megemelve a hangját.

- Látnod kellett volna az arcod. – nevetett Aiden a kanapén ülve, vagyis már feküdve, mert már fetrengett a röhögéstől. Az igazat megvallva, én is így reagáltam volna, mert én sem tudtam a helyes választ. Ahogy Jus mellém ért, rá mosolyogtam, és egy csókot leheltem az ajkára. Bal kezével átfogta derekamat, és oldalamat simogatni kezdte. – Ez az Aiden mindig ilyen hülye? – kérdeztem Justin-tól, de persze csak magamban, hisz több mint valószínű, hogy hallgatózik odabent.

- Ha az ideje engedi. – súgta fülembe, miközben szája súrolta hallószervem. Felkuncogtam.

- Hé, ti meg mit csináltok itt fölöttem? – a kanapé karfáján ülve lenéztem a fekvő Aiden-re, aki éppen felfelé nézett ránk. – Tudtátok, hogy társaságban tilos sugdolózni? – tett fel még egy kérdést.

- Tudtad, hogy néha tényleg nagyon idegesítő vagy? – tett fel egy kérdést Justin is.

- És te tudtad, hogy – kezdett bele, de ehelyett, hirtelen felült, és az ajtó felé nézett, ahogy a másik két fiú is. Ahogy az én tekintetem is oda vándorolt, valaki dörömbölni kezdett rajt. Isaac, aki a legközelebb volt az ajtóhoz, kinyitotta. Ahogy kitárult a bejárat egy fiú állt ott, kezei az ajtófélfán hevert, és közben nagy levegőket vett. Barna haja összekuszálva állt feje tetején, kék szemeiben pedig aggódást láttam. Még soha nem láttam őt, de azt gyanítom, hogy még Justin sem, mert az ő arcától is azt lehet leolvasni, „ez meg ki a frász”?

- Alec. – szólalt meg Isaac.

- Itt van? – kérdezte, miközben egy lépéssel beljebb jött, és szétnézett.

- Kicsoda? – állt elé Isaac, és a vállára tette a kezét.   

- Spencer. – csak értetlenül álltam ott. Sem ezt az Alec-et, sem ezt a Spencer-t nem ismertem. Isaac megrázta a fejét, amire Alec megfordult, és pár centire az ajtótól a falba verte öklét. Justin egy lépéssel elém termet. 

- Hé, haver, az a fal nem tehet semmiről. – állt fel Aiden a kanapéról, és miközben kikerülte az előtte lévő kis asztalt így szólt. – Most hoztuk rendbe a házat a húgod miatt, ne kelljen már ismét megtennünk.  – Alec lassan megfordult, és Aiden-re nézett. Az arcán idegesség vette kezdetét. Látszott rajt, hogy nem tetszik neki, amit Aiden mond, és egy lépéssel közelebb lépet felé, mire Isaac a mellkasára helyezte kezét.

- Hé, mi van Spencer-el? – Alec ránézett, és újra, aggódó tekintete vette át az arcán az uralmat. 

- Eltűnt. – mondta. – Már mindenhol kerestem. Ha itt sincs, akkor már nem tudom, hol lehet. – szemei könnybe lábadtak.

- Gratulálok haver. – kezdett beszélni ismét Aiden, és hangjában elég keményen lehetett hallani a szarkazmust. – Először farkassá változtatod, most meg elhagyod. Azt hiszem, nem lepődsz meg, ha annyit mondok, hogy jobb, ha nem vállalsz majd saját gyereket. – megakadtam ott, hogy farkassá változtatta? Eszembe jutott az a lány, akit még Marko halálakor a Shadow Hole-nál, láttam Aiden mellett. Talán róla van szó, és ha igen, az a lány nincs több 12-nél, hogy tehetett ilyet vele. Előléptem Justin háta mögül.

- Hogy tehettél ilyet? – undor volt a hangomban. Undorodtam tőle, legszívesebben ott helyben meg tudtam volna fojtani. Az egy dolog, ha átváltoztatnak valakit, de az hogy egy gyerekkel csinálta ez, jobban feldühített. – Tudod te mit tettél?

- Igen, tisztában vagyok vele. – ordított szinte rám. – Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, csakhogy ez nem lehetséges.

- Elég! – jelentette ki Isaac. – Most az a fontos, hogy megtaláljuk Spencer-t. – nézet rá mindenkire.

- Igaza van, ezt tegyük félre későbbre. – mondta Justin is, és közben elém lépet. – Te menj vissza a házba, még mielőtt nagyon szemet szúrna, hogy nem vagy ott. – nem tudtam rá figyelni, mert még mindig forrt a vérem az üggyel kapcsolatban. Egy gyerek, még is csak egy gyerek. – Zoe! – szinte a gondolataimban hallottam, a hangját. – Menj! – rá néztem, és egy szót se szólva kivágtattam a nyitott ajtón.

 A házba visszaérve, a nagyi és Mrs. Woods egy gyűlést hívtak össze. Miről szól majd, azt senki sem tudta. Csakhogy nekem volt egy sejtésem. Valószínű észrevették, hogy Erin eltűnt, vagyis az a lány, akit fogolyként tartottak fogva. Nekem pedig tennem kell a hülyét mintha nem tudnám, hogy szökött meg. A kiképző terembe beérve már mindenki ott volt, csak a nagyi, és Mrs. Woods, nem. Még Jenna, és Eric is ott ültek a fából készült öt emeletnyi lelátón. Pedig ők mindig a nagyiék oldalán szoktak bejönni. Jenna mint, ahogy az elmúlt 1 hétben, Marta mellett foglalt helyet. Mióta Marko meghalt, Jenna szinte egész nap Marta oldalán volt. A körülbelül 60 ember között, láttam, hogy egy nagyon hadonászik. Tekintetem elkapta azt az embert, aki Baz volt. A lelátó tetején ült, és azt mutogatta, hogy mellette még van hely. Felérve mellé, rögtön beszélni kezdett.

- Jó, hogy haza találtál Wilson. – mondta. – Merre jártál? – ahogy leültem rögtön rákaptam a tekintetem. A legjobb kérdés. – Hát tudod Justin-al voltam, aki farkas, és mellesleg le is feküdtem vele. – mondtam, de persze csak magamban.

- Erre-arra. – mondtam ki végül, és szomorú tekintetet vágtam. Amivel azt éreztettem, hogy Marko temetése sok volt nekem.

- Tudod, nagyon bírtam Marko-t. Még emlékszem, amikor idekerült Marta-val. – lefelé nézett, az előbb említett személy felé, aki háttal volt nekünk, és görnyedten ült Jenna mellett. – Sosem felejtem el mennyit próbálkozott az elején, hogy Eric-et legyőzze. Az sem érdekelte, hogy annyiszor csapják a földhöz, hogy már az egész háta lila, ő akkor is a legjobbak közé akart tartozni, hogy meg tudja bosszulni a szülei halálát. Sikerült neki. – a plafon felé nézett. – A fenébe is, a legjobbak közé tartozott! – elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Marko tényleg a legjobbak közé volt sorolható! Nem sokkal később mikor a nagyiék besétáltak, szinte mindenkit jól szemügyre vettek. Mikor a nagyi szeme rám szegeződött, nem tudtam mit gondoljak. Sokkal szúrósabb tekintettel nézett rám, mint a többiekre. Talán itt a vége? Lehet, hogy jobb lenne ha most szedném a sátorfámat, és elmennék? 

- A foglyunk, akit a vérontások éjszakáján kaptunk el, elszökött! – Mrs. Woods mondata végén, mindenkinek az arcán a döbbenet ült. – Marko halála elvette a figyelmünket, amit úgy tűnik ki is használtak. – mondta.

- Használtak? – kérdezte valaki a tömegből.

- Igen, valószínű, hogy segítsége is volt. – próbáltam nyugton maradni, és nem magamra hívni a figyelmet. Olyan idegesség tört rám, hogy a lábammal dobolni kezdtem a fapadlón. Éreztem, hogy verejtékezni kezd a homlokom, és a szívem csak úgy kalapált. Vajon mit tenne a nagyi ha tudná, hogy én voltam? Vagy lehet, hogy már tudja, és ezért nézett rám úgy? - Jenna, Eric ti voltatok lent utoljára. – nézett Mrs. Woods az előbb említett két személy felé. Jenna-nak csak ennyi mondat elég volt ahhoz, hogy felálljon, és kérdőre vonja a nagyimékat.

- Azt hiszik mi engedtük el? Ez valami vicc? – nevetett fel. – Legszívesebben már az első napon kinyírtam volna, de ha emlékeznek rá, maguk nem engedték. – mutatott rájuk.

- Jenna, ülj le. – mondta neki Eric, aki pont felette foglalt helyet.

- Nem azt mondjuk, hogy ti voltatok. – mondta a nagyi egyet előre lépve. Haja kontyba volt fogva, és egy tincs a füle elé lógott, amit ujjai segítségével a hallószerve mögé söpört. – Mi csak annyit akarunk tudni, hogy nem vettetek észre valami furcsa dolgot?

- Nem, Mrs. Wilson, semmi különös nem volt. – vágta rá, Eric.

„Erin kiszabadítása”

  Éjszaka volt, már mindenki aludt, mikor rászántam magam, hogy kiszabadítsam a fogvatartott lányt. Kilépve a szobából síri csend honolt, csak a talpam alatti padló nyikorgását lehetett hallani. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, szinte mindegyiknél megrezzentem egy kicsit. Mikor Marko-é elé értem, megtorpantam. Hallottam, hogy az ajtó mögött valaki sír. Tudtam ki van ott. Valahogy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a nagyi világosan közölte vele, hogy jobb ha nem alszik a szobájába, ő mégis meg teszi. Marta teljesen összeomlott. A kezem a kilincsre raktam. Be akarta menni hozzá, hogy valamilyen szinten vigaszt tudjak neki nyújtani. Csakhogy annyira utált engem, hogy valószínű, ahogy benyitottam volna, ő páros lábbal rúgott volna ki onnan. Így levettem kezem a kilincsről, és tovább mentem. Le a lépcsőn, az étkezőn át egészen a fém ajtóig. Körül néztem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja senki, ahogy kiszabadítom a foglyot. Kinyitottam az ajtót, végig mentem a folyosón, és mikor a fa ajtót is kitártam magam előtt, a lány egyenesen rám bámult.

- Nocsak, egyedül jöttél? – kérdezte. Kezei még mindig a feje felett volt megláncolva, ami kicsit sem lehetett kényelmes. – Te mit szeretnél tudni? Ja, hogy te már mindent tudsz, akkor akár sarkon is fordulhatsz. – mondta, amiben igaza volt. Nekem nem kellett megkérdeznem, hogy hol vannak a társai, vagy, hogy hol bujkálnak. Hisz nagyon jól tudtam.

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, de ha nem kell a segítségem, akkor már itt sem vagyok. – mondtam, mert úgy éreztem, a lány nem akarja a segítségemet. Megfordultam, de egy lépést sem tettem meg, a fogoly már utánam is szólt.

- Várj! – fejem hátra fordítottam. A tekintete a padlót figyelte. – Justin küldött? – kérdezte.

- Nem, magamtól jöttem. – ekkor felnézett rám.

- Te tényleg más vagy. – mondta. Ezzel valószínű arra utalt, hogy én vagyok az egyetlen olyan vadász, aki hisz abban, hogy közöttük is vannak jók. A többi vadász nem hisz ebben.

- Ahogy te is. – mondtam, és odasétáltam az asztalhoz ahol a fegyverek hevertek. A kulcsot, vagy egy fém drótot kerestem, amivel kinyithatom a csuklóján lévő bilincs szerűséget. Találtam is egy drótot, amivel ki piszkáltam, mind két kezén lévő zárat.

- Istenem, de jó, hogy a kezem már nem a fejem felett van. – mondta, és közben a kezét nyújtogatta összevissza.

- Majd ráérsz később örvendezni, még ki kell juttatnom a házból. – elindultunk a folyosón. Mikor elértük a fém ajtót, a kilincsre tettem a kezem, de nem nyomtam le. – Hallasz valamit? – kérdeztem a hátam mögött lévő személytől.

- Csak horkolást, - tartott egy kis szünetet. - meg sírást. – vettem egy mély levegőt, és lenyomtam a kilincset. Marta az emeleten van szóval ő nem lesz akadály. Átslisszoltunk az ebédlőn, azután elmentünk egészen a bejárati ajtóig. Kinyitottam, és kiengedtem rajta a már szabad lányt.

  Emlékeztem vissza arra az estére mikor kiszabadítottam Erin-t.  
 - Ha tőlem kérdezed, szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki. – rá kaptam a tekintetem.

- Mi? Honnan veszed ezt? Szerintem tévedsz. Huh, Baz szerintem hülyeségeket beszélsz. – kezdtem el mindenfélét hadarni, és közben a szemem egy percre sem állt meg. Összevissza kapkodtam, mint valami dilis. Nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy igaza van. Csakhogy ezzel a reakcióval csak magamra hívom a figyelmet. – Szerintem, senki nem tenne ilyet. – mondtam ezt is hadarva, és közben próbáltam a szemébe nézni. Baz összeszűkült szemmel nézett rám. Ahogy a fejét elfordította felőlem, felállt.

- Mrs. Wilson! – kiabált le Baz. - Zoe – kezdett bele. – velem jönne a terepszemlére. És ha megengedik, akkor már most indulnánk is. – Baz a karom után kapott, felhúzott a helyemről, és lefelé irányított. Ahogy leértünk, a nagyi megszólalt.

- Rendben, de ha vissza értetek, Zoe beszédem van veled. – csak bólintani tudtam, mert Baz olyan gyorsan lökdösőt ki a kiképzőteremből. Nem értettem mi ez a hirtelen sietség Baz felől. Még az sem engedte meg, hogy levegyem végre magamról a temetésre felvett ruhát, és másikat vegyek fel. A kezembe adott egy nyilas tegezt, és egy íjat, és már ott sem voltunk.   

„pár órával később”

  Már egy ideje baktattunk az erdőben, de semmi érdekeset nem láttunk. Mikor egy elágazáshoz értünk Baz így szólt.

- Elmegyek arra, te pedig menj tovább egyenesen. Ez az ösvény nem olyan hosszú, de jobb ha felderítem. Majd utolérlek. – bólintottam, és mentem tovább a kijelölt utamon. A kezemben lévő íjjal szórakoztam, amíg ki nem esett a kezemből. Ahogy leguggoltam érte, egy fareccsenést hallottam, közvetlenül előttem. Fejemet felkapva, láttam, hogy valaki bujkál az egyik vékonyabbik fatörzs mögött. Keze épp hogy kilátszódott a fa mögül, és láttam, hogy karmok vannak rajta. Megragadtam az íjamat, kivettem egy nyilat, és ahogy a fa irányába szegeztem a fegyverem, szép lassan felálltam.   

- Ki vagy? Lépj elő! – mondtam határozottan. A keze hozzáért a fatörzséhez, de már nem voltak karmai.

- Nem harcolok. – mondta miközben előlépett a fa takarásából. Hosszú barna haja fel volt copfozva, sötét barna szemeivel pedig engem figyelt. Vettem egy mély levegőt, és lassan eresztettem le fegyverem.

- Ki vagy te? – kérdeztem.      

- B(bí), te meg mit keresel itt? – jött a hátam mögött a hang. Megfordulnom sem kellet ahhoz, hogy tudjam ki az. – Tudod, hogy nem jöhetsz ide, itt veszélyben vagy! – Baz mellettem jelent meg. Nem is tudom mi lepett meg jobban. Az, hogy Baz tudja a lány nevét, (ha a „B”-t annak lehet nevezni) vagy talán az, hogy tudja mi ő, és mégsem támadt még rá, hanem inkább közli vele, hogy itt veszélyben van. Lassan felé fordítottam a fejem, és csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy most mi történik. Baz vadász, mégis úgy csinál, mint én.  

- Nem érdekel. – mondta B, és közelebb lépett Baz-hoz. A lány lazán átfogta nyakát, és ajkaira lehet egy csókot. – Hiányoztál. – súgta neki B. Kikerekedett szemmel néztem a mellettem állókra. Na, jó ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdeztem magamtól.

- Te is nekem, de nem csinálhatsz ilyet. – Baz megsimogatta az arcát. – Tudod, nem mindenki olyan, mint mi. – nézett rám. A döbbenetet az arcomról nem tudtam lemosni.

- Te – kezdtem el valamit dadogni. – ti… úr isten. – egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Remélem, megtartod a kis titkomat. – mondta Baz. – Bár nincs más választásod, hisz én őrzöm a te titkaidat. – összehúztam szemöldököm.

- Mi féle titkaimat? – kérdeztem rá.

- Most kezdjem el sorolni? Na, jó. – mondta. Kezét levette B oldaláról, és mintha számolni kezdene felemelte mutatóujját. – Az első, mikor idekerültél lehet, hogy egy darabig távol tartottad magad Justin-tól, de ez nem tartott sokáig.  – felemelte még egy ujját. – A második, a vérontások éjszakáján, nem elbújtál, hanem igen is harcoltál, a legerősebb farkassal. – még egy ujja felemelkedett, és nekem csak azon járt az agyam, hogy ő honnan tudja mind ezt. – És a harmadik, jó kis szöktetési akciót hajtottál végre olyan hajnali 1 és fél 2 között.  – ha eddig döbbenet volt az arcomon, akkor ez után már leírhatatlan az arckifejezésem. – Azt hittem akkor volt vicces a reakciód, mikor azt mondtam „szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki”. Tévedtem, a mostani viccesebb. – mondta, és közben az arcom felé mutatott. – Még jó, hogy elhoztalak, mert tuti lebuktattad volna magad. – teljes volt a káosz a fejemben.

- Tudod, hogy mi ő? – kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ők ketten.

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük.                                                          

43.fejezet

Sziasztok. Meg is hoztam a teljes fejezetet. Remélem tetszeni fog.;) Komikat várok, jó sokat! Nem is szaporítom tovább a szavakat. Jó olvasást, és puszillak titeket!

~Ann.xd

- Aiden? – kérdeztem, mert még nem láttam a házban, és biztosan akartam tudni, hogy nincs itt és nem fog minket megzavarni.   

- Egy jó darabig nem ér haza. – mondta, amitől erőt kaptam, felálltam, és elé sétáltam.  Ajkaimba harapva néztem rá.

- Szeretnél valamit? – vonta fel szemöldökét, de mosolya elárulta, hogy igen is tudja, mit akarok.

- Téged! – arcára még nagyobb mosoly húzódott, de nem cselekedett semmit. Nem változtatott helyzetén, csak állt ott mintha azt várta volna, hogy én lépjek először. Kezemmel karja felé nyúltam, és ujjaimmal körülfontam bal alkarját. Ezzel az volt a célom, hogy elhúzzam az ajtótól egészen az ágyig, ami sikerült is. Mikor elé értünk, egy kicsit meglöktem, hogy rá essen. Justin épp, hogy ráhuppant az ágyra. A kezei még mindig összekulcsolva helyezkedett el mellkasa előtt, és csak nézett rám. 

- Tudod, sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. – mondtam, ezt úgy mintha ő nem tudná. – Szeretném, ha egy kis időre eltudnád feletetni velem mindazt, amik történtek. – alig fejeztem be a mondatot, már megéreztem tenyerét csípőmön, és azt, hogy maga felé húz. Lábai közé vont, és ülő helyzetéből nézett fel rám.

- Bármennyire is szeretnélek elrepíteni innen egy kis időre, - szünetet tartott, és közben felnyúlt kezével, és megsimította arcom. – nem tehetem. Tudom, hogy nehezen viseled, hogy Marko meghalt, de annak semmi értelme, hogy csak azért akarj velem együtt lenni, hogy elfelejtsd, őt egy kis időre. Nem így akarom az első alkalmat veled! Nem úgy, hogy közben tudom legbelül te sem így akarnád. – arcomon lévő karjához kaptam, és a csuklóját kezdtem szorítani. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Tudtam, hogy igaza van. Azért vágyok annyira Justin-ra, mert mindig abban reménykedek, hogy mellette elfelejtem a rosszat, de ez nem igazán megy. Van, mikor még rosszabb, mert belegondolok, hogy mi lesz, ha egyszer Justin is arra a sorsra jut, mint Marko. Ha ő is a karjaim között halna meg, akkor számomra is azok lennének az utolsó percek. – Sírj! – mondta, közben felállt, és mélyen a szemembe nézett. – Azt akarom, hogy sírj, és beszéld ki magadból a történteket! – parancsolóan hangzott el a mondata. A szívem egyre hevesebben vert, és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Alig teltek el másodpercek, és sírni kezdtem. Úgy érezem, hogy ami eddig csak lappangott bennem az most, mint elő fog törni. Azokon a dolgokon, amiken az utóbbi hónapokban mentem keresztül, mint felgyülemlett, és kitörik, mint egy vulkán. Justin karjába vont, amivel szorosan magához ölelt. Fejem a válla és a nyaka hajlatába fektettem, és zokogtam.

- Miért én? – kérdeztem remegő hangon. – Miért velem történnek ilyenek? – hangom már-már hisztérikusan csengett. Szám remegett, szememet pedig annyi könny lepte el, hogy csak homályt láttam. Karjaim magam mellett lógtak, és reszketni kezdtek. Az-az erős Zoe Wilson, akit mindig próbálok mutatni magamból, eltűnt, és az egyik olyan énem bukkant elő, ami gyenge és törékeny. Mindig utáltam ezt az énemet! Csakhogy ez vagyok én! Egy gyenge, törékeny lány, aki soha az életben nem volt se bátor se erős. Tudom jól, hogy sokat mondogatom magamnak, hogy legyek erős, de az, hogy néha annak érzem magam az csak illúzió. Elhitetem magammal, hogy az úgy van, pedig nem! Ha tehetném, akkor kiszállnék ebből az egész farkas és vadász dologból. Csakhogy már nem tehetem. Már nyakig benne vagyok, és ez mind az én hibám. Ha nem jöttem volna vissza, akkor valószínűleg élhetném azt az életet, ami meg van nekem írva.

- Ha nem jöttél volna vissza, akkor mi lett volna velünk? – Justin kissé eltolt magától, és a szemembe nézett. Ujjával letörölte arcomon lévő könnycseppeket, és hajamat a fülem mögé söpörte. – Nem az van neked megírva, hogy életed végéig, csak egy unalmas életet élj. – összehúztam szemöldököm. Kezemmel kitöröltem szememből egy könnyáradatot, vettem egy mély levegőt, és beszédre nyitottam a számat.

- Akkor mégis mi van nekem megírva? Talán az, hogy lássam minden egyes barátom, szerettem halálát. – vettem még egy mély levegőt, és tovább folytattam. – Azt hiszed könnyű elfelejtenem őket. Azt, hogy Marko a kezeim között halt meg, és Riley, aki semmi rosszat nem tett egész életében, csak annyit, hogy erre a helyre merészkedett. Vajon ki lesz a következő? Te, vagy talán a nagyanyám, akinek már egyszer voltam a kamu temetésén, csakhogy most ez teljesen valóságos lenne. Járjak temetésről temetésre, amíg el nem jön végre az én időm? Vajon az én gyász szertartásomon lesz valaki, vagy addigra már mindenkit kinyírnak körülöttem? – nem kiabáltam egyáltalán nem, csak nagyon artikuláltan beszéltem, és próbáltam, nem elsírni magam a mondandóm közepén.  

- Azt hiszed te vagy az egyetlen, akinek az élete percről percre változott meg? Hát, nem. – vágta rá a saját kérdésére a választ. – Az én életem sem fenékig tejfel. Meg kell értened azt, hogy minden okkal történik. Ez az életed, és el kell, hogy fogadd. Tudom, hogy nehéz, és legszívesebben elmenekülnél, én is érzek így, csakhogy utána rájövök, hogy van, akiért harcolni, harcolnom kell. Küzdeni kell, hogy miután vége a harcnak boldogan élhessük az életünket. Harcolok az életért, az életünkért és a szerelmünkért! - egyszerűen meghatottak a szavai, és egy újabb zokogás kezdett előtörni belőlem, de próbáltam megállítani azzal, hogy elkaptam Justin tarkóját magamhoz rántottam, és számat az övére tapasztottam. Néha az is nehezemre esett elfogadni, hogy ő az enyém és tényleg szeret engem. Annak ellenére, hogy teljesen mások vagyunk, és máshová tartozunk. Justin egyik keze a csípőmön, másikkal pedig hajamba túrt, amivel közelebb tolta a fejem az övéhez. Ajkam szétnyílt, és utat engedtem nyelvének, ami nem sokkal később az enyémen találtam. Azt mondta nem úgy akarja az első alkalmat, hogy tudja legbelül én sem így akarnám. Most viszont, nem azért akarom, hogy felejtsek. Őt kívánom, az egész testét. Amiket mondott rádöbbentett, hogy Riley és Marko már sokkal jobb helyen vannak. Nem akadhatok meg a kudarcok után, fel kell állnom és addig kell küldenem, amíg el nem jön, az-az idő mikor végre boldogan élhetjük az életünket. Elfelejteni sosem fogom tudni őket, de nem is akarom, amíg világ a világ megőrzöm őket emlékeimben olyanoknak amilyenek voltak. Justin elvált tőlem, homlokát az enyémre helyezte, és a szemembe nézett. Olyan volt a tekintete, mint, aki menten felfalna.

- Tudod, a közeledben, nagyon nehéz nekem. – mondta, és ajkába harapott. Nem értettem hirtelen mire akar kilyukadni.

- Bárcsak én is a fejedbe látnék. – mondtam, amire ő egy mosolyt eresztett szájára.

- Szerintem jobb, ha inkább nem látod, milyen káosz van ott. – elemelte fejét enyémtől, és ajkát a homlokomra tapasztotta. Mikor elvette egy cuppanás hagyta el száját. Szinte égett az a hely ahol az imént az ajkai jártam. Nem rossz érzés volt, hanem kifejezetten jó. – Ha a közeledben vagyok, uralkodnom kell magamon, hogy ne döntselek kapásból az ágyra. Tudom, hogy nagyon nehéz neked és nem akarok olyat csinálni, amit te nem szeretnél. – a szex-re célzott.

- Az előbb én – kezdtem el, de közbe szólt.

- Nem, az előbb nem engem akartál. – mondta. – Az előbb csak arra vágytál, hogy felejts. Lehet, hogy fiú vagyok, de én nem tartozok az olyanok közé, akik csak azért szex-elnek, mert jó. – teljesen megértettem azt, amiket mond, és igaza van. Csak felejteni akartam csakhogy most másodpercek alatt változott meg az érzés, ami bennem van. Amiket mondott hatással voltak rám. Már csak egy valamit akartam mondani neki.

- Szeretkezz velem!¹ – úgy éreztem, hogy a szex az egy kicsit erős szó így maradtam ennél. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy akarom őt minden egyes porcikájával együtt. Az, hogy ennyire uralkodnia kell mellettem, az most csak még jobban feltüzelt. Pár perccel ezelőtt még könnyek záporoztak szememből, most pedig azt várom, hogy Justin reagáljon az előbbi kijelentésemre, és az ágyra döntsön.

- Biztos, hogy – belekezdett a mondatába, de most én szóltam közbe.

- Justin, biztos vagyok abban, hogy ez a megfelelő pillanat. Most nem felejtésre vágyok, hanem rád. – amint befejeztem a mondatomat, Jus megragadta csípőm, megfordult velem, és rá döntött az ágyra. Ahogy láttam, hogy fölém mászik, átfutott rajtam a félelem. A legutóbbi alkalom jutott eszembe. Az, amit soha többet nem akarok átélni. Ahogy megéreztem, hogy Justin olyan óvatossággal és gyengédséggel helyezi ajkait enyémre, a félelmem elszállt. Legbelül éreztem, hogy Justin nem fogja engedni, hogy a farkas énje kezdjen uralkodni rajta. Szája játszadozott az enyémmel, és olykor-olykor még meg is harapta alsó ajkamat. Amivel igencsak beindított. Két kezemmel elkaptam tarkóját, és olyan közel húztam amilyen közel csak lehetett. Ahogy közelebb vontam, nem törődött tovább a számmal. Éreztem leheletét az orrom és az ajkam között. Szemeink csak egymást nézték. Sosem láttam még ilyen gyönyörűnek a szemeit. Csillogott, és ahogy engem nézett, legszívesebben elolvadtam volna. Bal alkarjával megtámaszkodott a fejem mellett, a másikkal viszont a hajammal kezdett játszadozni. Az ujjára tekerte, azután pedig hagyta, hogy lehulljon vissza a többi közé. Csakhogy ő még eközben is a szemeimet nézte, és olyan közel volt, hogy ajkaink súrolták egymásét. Ahogy megnyalta felső ajkát, a közelség miatt az enyém is nedvessé vált. Ujjaim, amik a tarkóján hevertek, behajlítottam, és körmeimet bőrébe mélyesztettem. Nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki, csak annyira, hogy legalább még 1 centi métert közelebb vonjam magamhoz. Amivel, sikerrel is jártam. Szája enyémre tapadt, egy kicsit még biccentett balra a fején, azután felső ajkamat az övéi közé vette. Kinyitotta a száját, és nyelvét ismét éreztem ajkamon. Amint végig húzta az előbb említett helyen, rá támadtam, mint egy puma. Úgy éreztem most fejeztük be a játszadozást, amit Justin nem engedett. Fejem, amit felkaptam, hogy hozzájussak szerelmem ajkaihoz, hirtelen a homlokomhoz érő ujjak visszanyomták a puha ágyra.

- Nem. – mondta, Justin. – Ne légy olyan mohó. – és közben egy mosoly hagyta el a száját. – Hagyd, hogy férfi legyek, és én irányítsak. – ettől a mondatától nekem is mosoly jelent meg az arcomon. Szóval irányítani akar? Biztos vagyok abban, hogy csak jobban fel akar izgatni, amivel már most elég jól áll. – Mit szólnál, ha megszabadítanálak ettől a kabáttól, és azoktól, amik alatta vannak? – kérdezte, és közben felemelte a szemöldökét.

- Ideje lenne, már kezdek meggyulladni. – mondtam, mire Jus már a kabátomon lévő cipzárra helyezte ujjait, és egyre lejjel húzta, míg az aljához nem ért. Bal keze, amivel eddig a fejem mellett támaszkodott, feltolta vele magát, felállt az ágy elé, és felém nyújtotta kezét. Tenyerem az övébe raktam, és olyan gyorsan rántott fel fekvő pózomból, hogy egy másodpercre megszédültem, de mivel Jus tartott így nem fenyegetett az a veszély, hogy összeesek. Miután már stabilan álltam szerelmemmel szemben, ő vállamhoz ért mint két kezével, és letolta rajta a kabátot, ami szép lassan a földre esett. A következő ruhadarabom az egy fekete pulóver volt, ami alatt már csak a melltartóm helyezkedett. Persze az is fekete, mint minden egyes ruha rajtam. Marko temetése miatt voltam tetőtől talpig feketében. Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy a hajamat is befestetem feketére, de valahogy inkább elvetettem. Persze csak azért volt ilyen ötletem, mert Marta megtette. Aranybarna haját feketére váltotta, csakis Marko miatt. Mire észbe kaptam Justin már húzta a pulcsimat felfelé, és közben direkt hagyta, hogy ujjai végig szántsák csupasz oldalamat. Kezeimet fülem mellé emeltem, hogy ki tudjak bújni a ruhámból. Ahogy a karjaim és fejem kijutottak a lyukakon, hajam visszaomlott vállaimra. Akaratlanul is, de tekintetem a mellemre tévedt. Halványan ugyan, de látszottak azok a sebek, amik Jus karmai miatt keletkeztek. Visszanéztem rá, és ő is ugyan azt a helyet nézte, amit az imént én. Ujjaival felém nyúlt, és végig simította azokat a kis sebhelyeket. Azután ajkai is hozzá értek. Először megremegtem, és utána éreztem milyen jó érzés is, ahogy száját végig húzza a hegeken, és apró csókokkal jutalmazza azokat. Mellkasomról, felvándorolt nyakamra, és ott is elidőzött a harapás nyom körül. Mély levegőket vettem, és becsuktam szemem. Annyira élveztem mindezt, hogy szívem néha kihagyott egy ütemet, és a levegőt is szaporábban kellett vennem. Nyakamon egyre feljebb húzta ajkát, mindaddig még el nem érte a szám sarkát. Tenyere csupasz csípőmre tette, míg a másik a tarkómat tapintotta meg. Oda húzott magához, és száját az enyémre nyomta. Ajka azonnal szétnyílt, és nyelve próbálta magát átpaszírozni szám között. Amit rögtön megadtam neki. Szétnyílt számba, nyelve azonnal becsúszott, és az enyémet kereste. Mihelyst megtalálta, birtokolni kezdte, ahogy már az egész testemet. Mindent hagytam. Hagytam, hogy férfi legyen, és irányítson. Minden egyes mozzanatával, tudatosította bennem, hogy ő már nagyon is tudja a dolgát. Kezemmel keresni kezdtem a kabátjának a cipzárját, amit csukott szemmel csak kitapogatni tudtam. Ahogy megtaláltam lehúztam, és ugyan úgy, ahogy Justin csinálta velem próbáltam lehúzni róla, de nem ment, mert kezeit még mindig rajtam tartotta. Csak erre kellett gondolnom, és Justin már is levette rólam kezeit, vállához ért, ahol az én kezem is hevert. Rántott egyet kabátján, valószínű lehúzta magáról, és hagyta, hogy a földre essen. Elvált tőlem, és alig telt el egy másodperc már hiányzott, az ajka. Szemeim kinyíltak, és láttam, hogy szerelmem, épp a felsőjétől szabadult meg, amit hátra hajított. Azután pedig a nadrágját rángatta le magáról, és persze jött vele együtt a cipője, és a zoknija is. Ahogy megszabadult ruháitól és kiegyenesedett, én azon nyomban neki rontottam. Most hagyta. Az a látvány, amit a csupasz felsőteste nyújtott, jobban felvillanyozott, és egyre jobban akartam őt! Csókoltuk egymást egyre hevesebben. Jus keze a fenekemre vándorolt, és felemelt. Lábammal átkulcsoltam derekát, ő pedig hátrálni kezdett velem. Éreztem, hogy rá térdel az ágyra, és körülbelül, úgy az ágy közepénél, óvatosan lefektetett rá. A párnán találtam fejem, és éreztem, hogy szerelmem, csípőjét az enyémnek nyomja. Kezeimet lapockájához kaptam, és körmeimet ismét belé vájtam. A csókunk közepette pedig ajkaimon egy nyögés hangzott el. Szánk még összeért így éreztem, hogy Justin száját pedig egy mosoly hagyja el. Adott egy apró csókot ajkamra, és elindult lefelé. Szemem nem nyitottam ki, mert tudtam, hogy az élvezettől ismét lehunynám. Szája csupasz bőrömön vándorolt ide-oda. Derekán összekulcsolt lábamat, leengedtem, hogy ne akadályozzam a mozgását. Mellem között húzta végig száját, és mivel megakadt a melltartómban, egyszerűen a hátam alá nyúlt kikapcsolta, és hallottam, hogy a szoba szinte messzebbi részére hajította. Tovább haladt lefelé, már a köldökömnél járt, mikor kezei közé fogta csípőm, felemelte egy kicsit, és nadrágom feletti csupasz részt végig csókolja. Megremegtem, és egy olyan mély levegőt vettem amilyet csak tudtam. Szája eltűnt bőrömről, és éreztem, hogy a nadrágom már csusszan is le rólam. Felnyitottam szemeim, és Jus már a földre dobta, a nadrágom, cipőm, és a zoknimat. Visszamászott hozzám, és a szemembe nézett.

- Ha abba akarod hagyni, akkor most szólj. – mondta, csakhogy én már nem akartam abba hagyni. Tovább akartam csinálni, mert úgy érezném igazán, hogy egyek vagyunk. Megfogtam arcát, és egy csókot nyomtam rá. Ezzel tudattam vele, hogy mit akarok. Ja, meg persze ha még mindig figyeli a gondolataimat, akkor tudja is, mit akarok. Elhúzódott tőlem, és az egyik fiók felé nyúlt. Kihúzta, és egy kis kutatás után elővett egy óvszert. Kinyitotta, mellém feküdt, és két mozzanattal letolta alsónadrágját, hogy felhelyezze a védekező eszközt. Amíg ő pár másodpercre lefoglalta magát az előbb említett kellékkel, én addig a bugyimhoz nyúltam, és elkezdtem lehúzni magamról. Nem sokáig jutottam el, mert Justin a kezemre rakta az övét ezzel pedig arra utalt, hogy hagyjam ezt is rá. Amit meg is tettem. Lassan húzta le rólam, és én közben felemeltem lábam, hogy segítsem a munkáját. A bugyimat is felírhatjuk az elhajított ruhadarabok közé, ami az íróasztal tetején kötött ki. Szerelmem nem totojázott, ismét fölém mászott, és két lábam közé helyezkedett be. Már éreztem alul igen csak férfias nemi szervét. Annyira kívánom már őt, hogy azt szavakba nem tudom elmondani. Justin ismét bal alkarját a fejem mellé helyezte, a másikkal, pedig lenyúlt, és már éreztem, hogy kezd belém hatolni. Ahogy beljebb csúszott, egyre kellemetlenebb és fájóbb érzés nyílalt belém. Belemarkoltam a paplanba hátha elmúlik a fájó érzés. Csakhogy nem történt semmi. Úgy éreztem mintha ez lett volna az első alkalom, pedig nem így volt. Igaz, hogy már elég rég volt az a dolog, de akkor sem kéne ennyire sajognia.  

- Fáj? - kérdezte.

- Nem. - mondtam, elhaló hangon, és szemem összeszorítottam.

- Ne, hazudj. - mondta, és kezével nyugtatóan elkezdte simogatni az arcom. Justin most nem moccant meg bennem. Csak simogatott. Mikor már úgy éreztem, nem érzek annyi fájdalmat, megszólaltam.

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet.     

43.fejezet ELŐZETES

Sziasztok. Már nagyon rég jártam itt, amiért bocsánatot kell kérjek. Az utóbbi hónapokban se időm nem volt, se energiám, hogy leüljek, és írjak egy fejezetet. Most is egy előzetessel jövök nektek, de ígérem, hogy a hétvégére kész lesz az egész. Nem tudom, hogy lesz e még akik olvassák majd, vagy már elpártoltak tőlem, amit megértenék ennyi kihagyás után. Az előző fejezethez lévő kommentekből úgy láttam, hogy nem nagyon döbbentett meg titeket, hogy Marko meghalt. Pedig arra számítottam, hogy majd páran írjátok, hogy miért öltem meg, de hát ez nem így lett. Úgy látom nem tett rátok Marko olyan mély benyomást, mint rám. Mindegy is, szeretnélek megkérni titeket, hogy ha olvassátok még a blogot, akkor írjatok, előre is köszönöm. Puszillak titeket!

~Ann.xd

A Bloodshed következő fejezetében:

- Téged! – arcára még nagyobb mosoly húzódott, de nem cselekedett semmit. Nem változtatott helyzetén, csak állt ott mintha azt várta volna, hogy én lépjek először. Kezemmel karja felé nyúltam, és ujjaimmal körülfontam bal alkarját. Ezzel az volt a célom, hogy elhúzzam az ajtótól egészen az ágyig, ami sikerült is. Mikor elé értünk, egy kicsit meglöktem, hogy rá essen. Justin épp, hogy ráhuppant az ágyra. A kezei még mindig összekulcsolva helyezkedett el mellkasa előtt, és csak nézett rám. 

- Tudod, sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben. – mondtam, ezt úgy mintha ő nem tudná. – Szeretném, ha egy kis időre eltudnád feletetni velem mindazt, amik történtek. – alig fejeztem be a mondatot, már megéreztem tenyerét csípőmön, és azt, hogy maga felé húz. Lábai közé vont, és ülő helyzetéből nézett fel rám.

- Bármennyire is szeretnélek elrepítni innen egy kis időre, - szünetet tartott, és közben felnyúlt kezével, és megsimította arcom. – nem tehetem. Tudom, hogy nehezen viseled, hogy Marko meghalt, de annak semmi értelme, hogy csak azért akarj velem együtt lenni, hogy elfelejtsd, őt egy kis időre. Nem így akarom az első alkalmat veled! Nem úgy, hogy közben tudom legbelül te sem így akarnád. – arcomon lévő karjához kaptam, és a csuklóját kezdtem szorítani. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Tudtam, hogy igaza van. Azért vágyok annyira Justin-ra, mert mindig abban reménykedek, hogy mellette elfelejtem a rosszat, de ez nem igazán megy. Van, mikor még rosszabb, mert belegondolok, hogy mi lesz, ha egyszer Justin is arra a sorsra jut, mint Marko. Ha ő is a karjaim között halna meg, akkor számomra is azok lennének az utolsó percek. – Sírj! – mondta, közben felállt, és mélyen a szemembe nézett. – Azt akarom, hogy sírj, és beszéld ki magadból a történteket! – parancsolóan hangzott el a mondata. A szívem egyre hevesebben vert, és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Alig teltek el másodpercek, és sírni kezdtem. Úgy érezem, hogy ami eddig csak lappangott bennem az most, mint elő fog törni. Azokon a dolgokon, amiken az utóbbi hónapokban mentem keresztül, mint felgyülemlett, és kitörik, mint egy vulkán. Justin karjába vont, amivel szorosan magához ölelt. Fejem a válla és a nyaka hajlatába fektettem, és zokogtam.

42.fejezet

Sziasztok. Bocsánat, hogy még sem vasárnap tudtam, hozni a folytatást, de volt egy kis gondom. Mégpedig az, hogy nem tetszett amit írtam, és kénytelen voltam kitörölni majdnem az egészet, és újra írni.  Nem tudom, hogy nektek tetszeni fog-e vagy sem, de  remélem igen. A komikat nagyon várom, és ha még nem iratkoztatok fel akkor azt is tegyétek meg. A következő rész még nem tudom, hogy mikor fogom hozni, de megpróbálom minél hamarabb. Akkor nem is szaporítom tovább a szavakat, jó olvasást és tényleg ne felejtsetek el magatok után nyomot hagyni. Puszillak titeket!
~Ann.xd

Tartottam is a szám, és próbáltam nem arra figyelni, ahogy Marko, Trent felé közeledik. Már csak pár lépéssel volt távolabb, mikor Trent ismét megszólalt. - Nem tudtok kijátszani. – mondta, és karmait megvillantva, megfordult, és rátámadott Marko-ra.  

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

- Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Gyászoló család, barátok és ismerősök! Búcsút veszünk testvérünktől, aki immáron Isten országában találta meg végső helyét! - mondta a pap, a sír mellett állva. Egy fekete kis könyv volt nyitva kezében, de nem nézett bele. A szeme a sok ember között járt, és közben beszédét mondta. –  Szerettünk távozott, és nagy űrt hagyott maga után. A halálával egy olyan embert vesztett eme világ, akinek bátorságáról, becsületéről és tisztességéről, emberek milliói példát vehetnének. Létezésével fényt hozott életünkbe. Szülei, akik oda fent vártak rá, örömmel ölelik magukhoz ismét fiúkat. Testvére, akit az élők között hagyott, gyászolja utolsó elvesztett rokonát. – rá néztem. A szeméből könnyek dőltem. Arca fehér volt, mint az első lehulló hópehely. A kezében lévő zsebkendőt, orrához dörgölte, miközben újabb zokogás tört ki belőle. A mellette álló Jenna átfogta vállát, és magához húzta.

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

  A fegyvert kiverve kezéből, Trent rá ugrott, és azon nyomban a földnek döntötte. Csakhogy Marko ezt nem hagyta annyiban. Egy másodperc alatt lerúgta magáról, és talpra állt.

- Elég gyenge egy farkas vagy. – mondta Marko, provokálva ezzel ellenfelét. Nadrág szára alól előhúzott egy újabb fegyvert, amivel rögtön lőtt. Csakhogy Trent elugrott a lövedék elől, ami a falban ért célt.

- Azt hittem megtanítanak célozni, egy ilyen vadász tréningen. – cukkolta ő is riválisát. Egy ideig csak néztek egymásra, mintha mindketten arra várnának, hogy a másik támadjon. Vajon most jött el az-az idő, mikor végre a sarkamra kéne állnom, és most már végleg össze kéne szednem magam, ahhoz, hogy támadjak anélkül, hogy félelem futna át rajtam? Mély levegőt vettem. A nekem háttal álló Trent-re szegeztem tekintetem. – Tudom, hogy erős vagy!  - szólt a fejemben egy mondat, ami teljesen Riley hangjára hasonlított. Éreztem, hogy velem van, és segíteni fog. Lehet, hogy mindezt csak képzelem, de akkor is ez most erőt ad ahhoz, hogy végre ne féljek. Tanultam egy s mást a kiképzéseken, ahhoz, hogy fegyver nélkül is a talajra kényszerítsem. - Erős vagyok! – mondtam magamban. Nem éreztem magamat gyengének egyáltalán nem. Erőt éreztem, sokat! Vállamat megmozgattam, és fejemet egyszer jobb egyszer pedig balra döntöttem. – Most én jövök! – szólaltam meg ismét magamban. Elrugaszkodtam a helyről ahol álltam, és Trent felé futottam. Már csak pár lépés választott el. Egyszer csak lelassult minden. Ahogy Trent, fejét kissé hátra fordította, már tudtam, hogy próbálja majd kivédeni ütéseimet. Az egy lépés, amit még meg kellett tennem, szint úgy teljes lassúságban történt meg. Ahogy végre odaértem felemeltem kezem, és ökölbe szorítottam, hogy egy jó nagyot húzhassak be neki. Csakhogy erre egy kis esélyem sem volt. Mert ő sokkal gyorsabb volt. Alkarját lendítette meg felém, ami gyomromba csapott, és a levegőbe repített. A lassúság csak akkor múlt el, mikor már két centire voltam a föld felett. A talajhoz csapódva, minden elhomályozott a fájdalom miatt.

- Zoe! – kiabált Marko, és egy újabb lövést hallottam. Mire végre visszanyertem tiszta látásomat, Marko és Trent már egymást verték. Talpra kényszerítettem magam. Még mindig, éreztem fájdalmat, de el kell felejtenem, és támadnom kellett. Ismét!

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

 Jutottak eszembe az emlékek, amiket mintha csak újra és újra átélnék. A sok fekete ruhás ember között, rengeteg volt az ismeretlen arc. Sokak arcán könnyek gyűltek, de voltak olyanok is, akik csak egymás mellett álltak, és beszélgettek. Nem éreztem tisztességesnek. Egy temetésen vannak, még is úgy beszélgetnek, mintha csak a nyílt utcán lennének.

- Barátai is siratják elvesztett cimborájukat. – mondta a pap, és becsukta a kis könyvet, amibe egyszer sem nézett bele. – Megkérném Zoe Wilson-t, hogy mondjon néhány szót. – a kezemben lévő papírt kezdtem el szorongatni. A nagyi mondta, hogy mondjak pár szép szót a temetésen. Amire inkább utasított, minthogy megkért volna rá. Kiléptem a tömeg közepéből, és oda sétáltam a pap mellé. A koporsóra néztem, amiben ott feküdt. Ő! Szétnyitottam a papír, vettem egy mély levegőt, és olvasni kezdtem a sorokat.

- Nem ismertem őt olyan régóta, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy tudjam, milyen jó ember is volt! – szünetet tartottam. Szemem a síró testvérre vetettem. Könnyes szeme mögött is láttam, hogy legszívesebben engem látna a koporsóban. Visszavezettem tekintetem a lapra, és tovább mondtam. – Mindenben sokat segített nekem, és tudtam, hogy rá számíthatok! Vicces volt és szórakoztató, nélküle nem lesz minden ugyan olyan. Az utolsó pillanatokban – megakadtam. Úgy éreztem nem fogom tudni tovább mondani. A papírt összegyűrtem, és csak szótlanul álltam ott tovább. Letöröltem egy kihulló könnycseppet, és felnéztem az emberekre. Mindenki csak meredten bámult. – Sajnálom ez.. Ez nekem nem megy. – hátat fordítottam, és futásnak eredtem. El kellett mennem onnan. Az elmúlt egy hétben nem bírtam sírni. Egy könnycsepp sem jött ki. Egyszerűen még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Nem bírom felfogni, hogy nincs többé. Ő is meghalt!

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

Szaladtam felé, és most vére sikerült is elkapnom. A hátára ugrottam, lábammal átkulcsoltam derekát, kezemmel pedig a nyakát kezdtem el szorongatni.

- Szállj le rólam! – kezdett el kiabálni. Nem engedelmeskedtem neki, csak még jobban szorítani kezdtem. Marko ezt kihasználta, és nadrágja alól kihúzott egy tört. Megforgatta a kezében, és azon nyomban támadott vele. Arra pedig ügyelt, hogy engem ne sértsen meg vele. Éreztem, ahogy Trent a szúrásoktól kezd össze görnyedni. Lehet, hogy meggyógyul, de akkor is egy kis idő kell még ahhoz. Ha pedig mindent jól csinálunk, akkor az öngyógyulása semmit nem fog érni. Gyorsabban meghal mint, hogy javulni kezdene az állapota. Most éreztem először azt, hogy egy kis bűntudatot nem éreznék, ha megölnénk. Mi voltunk fölényben, és minden a kezünkre játszott. Már csak percek kérdése, és a harcnak vége.

- Mi folyik itt?  - jött egy mély dörmögős hang. Az egyik biztonsági őr állt a szórakozóhely sarkánál, ahol nem rég még Marko bukkant fel. Az őr arcára teljes döbbenet ült. Valószínű most látta meg, Trent nem emberi arcát. Marko a háta mögé nézett, amit nem kellett volna megtenni-e. Az első és legfontosabb szabály, sose fordíts hátat az ellenségnek! Így esélyt adott Trent-nek, aki egy másodpercig sem habozott. Igaz, hogy még mindig a hátán voltam, de nem törődött vele, és egyenesen Marko-nak ment, és kicsavarta kezéből a tört. Amit fel is használt ellene. Trent bal kezében a kést szorította, a jobbal pedig átnyúlt bal válla felett és hátranyúlt és elkapta a nyakamat. Éreztem mind az öt karmának szúrását bőrömön. Nem mélyesztette belém, csak ott tartotta. Meglendítette a tört, és egyenesen Marko mellkasába szúrta, csak, hogy ez neki még nem volt elég, és még meg is forgatta benne. Szemeim teljesen kitágultak. Marko arca fájdalommal teli volt. Szemeivel csak az én arcomat nézte, és egyet sem pislogott. Enyhítettem szorításomon, amivel Trent nyakát fogtam, és leszálltam a hátáról. Csakhogy ő még mindig fogta az enyémet.

- Milyen érzés?  - kérdezte Trent, egyenesen Marko-ra nézve, és a kést még beljebb tolta a mellkasába. Ettől a tettől társam felköhögött, és vér folyt ki a száján. Valamit tennem kell, mert megfogja ölni! Szemem pillanatok alatt meglátta Marko egyik fegyverét nem messze tőlünk a földön. Ki kell szabadítanom magam, és a pisztoly segítségével annyi golyót fogok belé ereszteni amennyit csak tudok. Mivel a kezét a késen tartotta, így utat adott ahhoz, hogy jól oldalba vágjam. Nem gondolkoztam tovább, csak könyökömmel amilyen erősen csak tudtam oldalba vágtam. Elég volt nekem annyi, hogy enyhített szorításán, és én már is kiszabadítottam magam. A fegyver után ugrottam. Ahogy megfogtam, felkaptam a földről, és már fordultam, hogy telelőjem Trent-et. A ravaszra raktam az ujjam, és meghúztam. Az első golyó célt tévesztett, de a másik eltalálta a combját, ami valami artériát találhatott el, mert a vére spriccelni kezdett. Addig lőttem, amíg ki nem fogyott a tár. Csakhogy, nem kellett az összes golyó ahhoz, hogy Trent már a harmadik után fejvesztve menekülni kezdjen. Hagytam. Hagytam, hogy elmeneküljön. Jobban érdekelt, a már földön heverő Marko, mint ő. Elhajítottam a fegyver, és Marko mellé térdeltem. A tőr még mindig ki állt a mellkasából, ami körül már annyi vér gyűlt össze, hogy rossz volt oda nézni.

- Hé. – szóltam neki. Arca már teljesen sápadt volt, és száján még mindig fel-fel buggyant a vér. – Jobban leszel. – mondta, kezem a mellkasára tettem, a tőr köré, és szorítottam, hogy ne tudjon több vér kiszivárogni. Eszembe jutott a biztonsági őr, aki még mindig ott állt a saroknál. – Hívja már a mentőket! – ordítottam oda neki. Viszont ő nem mozdult, csak bámult. – Mi lesz már! - ahogy kimondtam, valami hiányérzetem támadt. Marko-ra néztem, akinek már csukva volt a szeme. Összehúztam szemöldököm, és akkor tudatosult bennem, hogy miért van hiányérzetem. Pár másodperccel, ez előtt, és heves szívdobogását éreztem kezemmel, de most már nem tapasztaltam semmit. Leállt a szíve! 

- Marko! – néztem arcára, és rá ordítottam. – Ne merészelj itt hagyni! – kiabáltam még mindig, kezem elvettem mellkasáról, és pofozgatni kezdtem. – Marko, ébredj fel! Kérlek. – az utóbbi szót már majdnem sírva mondtam ki. – Ne csináld ezt, ébredj fel. – vállára vezettem kezem, és rázni kezdtem. Csakhogy nem történt semmi. A keze csak hevert mellette, és nem mozdult.

- Csinálj valamit az őrrel!  – hallottam meg magam mögött. Felnéztem, és Justin állt felettem. Mikor leguggolt hozzám, megfogta kezeimet, amik Marko vállain voltak, és talpra segített. – Vidd el innen. – nézett Justin, Aiden-re, aki mellett egy kislány állt. A sokktól, ami az imént ért, egyszerűen nem tudtam ellenkezni, és semmi mást csinálni. Legszívesebben most leülnék, és csak magam elé bámulnék.

„1 héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

 Az emlékeim arról a napról, itt véget érnek. Semmi más nem jut eszembe. Már csak az, mikor a nagyim közölte velem, hogy Marko meghalt. Magam sem tudom, hogy én miért voltam a szórakozóhely belsejében, de még azt sem tudom megmondani, hogy Marko vére, ami a kezemet áztatta, mikor lett lemosva a tenyeremről. Mindenki úgy tudja, hogy Marko egyedül szállt szembe a farkassal, aki végül megölte. Sokaktól hallottam azt, hogy jobb, hogy meghalt, mert a harapás, amit kapott az valószínű, hogy átváltoztatta volna. Csakhogy én egyáltalán nem emlékszem semmilyen harapásra. Egyetlen egyre sem! Fogalmam sincs, hogy honnan szedték ezt, de ha megtehettem volna, akkor cáfolnám ezeket a híreket. Úgy kell tennem mintha nem láttam volna meghalni Marko-t, ami igen csak nehezemre esik! Marta, aki teljesen összeomlott bátya halála hallatán, engem hibáztatott. Azt mondta ha együtt mentünk oda, akkor mellette kellett volna maradnom. Akkor majdnem kicsúszott a számon az igazság, csakhogy neki azzal sem lenne, jobb. Ha tudná, hogy ott voltam mellette, csak még rosszabb lenne.

 Minden lépéssel egyre közeledtem a temető melletti erdőhöz. Tudtam, hogy ott vár rám az-az ember, akinek a társaságára a legjobban vágyok most. Az ő közelében elfelejtem a rossz dolgokat. Elfelejtem halott barátnőmet, és Marko-t, aki már szint úgy, annyira fontos volt számomra, mint Riley. Az, hogy ő is meghalt, a szívem szakad meg. Csakhogy valahol legbelül azt érzem, egyszer csak előbukkan, és minden ott folytatódik tovább, ahol abbamaradt.

- Zoe. – hallottam meg kedvesem hangját. Megfordultam, és ott állt egy fának dőlve. Arcomat fürkészte, és ezzel csak egy dolgot csinálhatott. Hallgatja a gondolataimat.

- Jól vagyok. – mondtam, és arcomra erőltettem egy mosolyt.

- Lehet, hogy másokat át tudsz verni ezzel, de engem nem. – mondta, és közelebb jött. Megfogta kezem, amiben még mindig ott volt az összegyűrt papír darab. Kivette kezemből, és zsebre vágta. – Ami Marko-t illeti – tudtam jól, hogy mit akart mondani, de nem akartam hallani.

- Ne, beszéljünk, róla kérlek. – mondtam, és én is közelebb mentem hozzá. – Csak el akarok menni innen. – néztem körül, és csak a sok sírkövet láttam. Justin átkarolta vállam, és elindultunk.

  Már kedvesemék házában voltunk, ahol minden cucc vadonatúj volt. Mikor rá kérdeztem, miért, csak annyi volt a válasza, hogy inkább ne kérdezzem. Úgy tűnik egy hét alatt minden megváltozott. A vadász házban gyászolják Makro-t, és így mindenki még én is elfelejtettem, hogy van egy fogjunk. Mint kiderült számomra, hogy Erin-nek hívják a lányt, aki már szabadon jár, kel. Kiszabadítottam, és az a szép benne, hogy még senki sem vette észre. Mióta Marko meghalt olyan másnak érzem magam. Megteszek olyan dolgokat, amiket annak idején nem tettem volna meg. Mint például Erin kiszabadítása. Olyan könnyedén oldottam meg, hogy még magam is meglepődtem rajta. Besétálva Justin szobájába, ott is teljesen új holmik foglaltak helyet. Az íróasztal, a függöny, az ágy és rajta az ágynemű. Minden új volt. Beljebb mentem, és leültem az új fából készült francia ágyára. Alaposan néztem szét. Semmi, még egy porszem sem emlékeztetett arra az estére, mikor majdnem megtörtént köztünk az a dolog.  Pedig nagyon is emlékezni akartam, minden egyes pillanatra addig, amíg el nem fajultak a dolgok. Justin az ajtóban állt, neki dőlt a félfának, és kezét mellkasa előtt összefonta. Nézet rám, és tudtam, hogy újra a gondolataimban van. Csakhogy most nem érdekelt, tovább kalandoztam azon az éjszakán. Újra szerettem volna olyan közel érezni magamhoz, mint akkor! Kezem felvezettem nyakamra, ahol a harapásnyomot hagyta még annak idején, csakhogy akkor este elhalmozta azt a helyet apró kis csókjaival. Ujjaimat párszor végig húztam az előbb említett helyen, és egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Újra Justin-ra néztem, aki még mindig ugyan abban a pózban állt, de már az ő arcán is mosoly volt látható.

- Aiden? – kérdeztem, mert még nem láttam a házban, és biztosan akartam tudni, hogy nincs itt és nem fog minket megzavarni.   

- Egy jó darabig nem ér haza. – mondta, amitől erőt kaptam, felálltam, és elé sétáltam.  Ajkaimba harapva néztem rá.

- Szeretnél valamit? – vonta fel szemöldökét, de mosolya elárulta, hogy igen is tudja, hogy mit akarok.

- Téged!  

42.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

„1héttel később”

(Stanwood-i Köztemető)

- Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Gyászoló család, barátok és ismerősök! Búcsút veszünk testvérünktől, aki immáron Isten országában találta meg végső helyét! - mondta a pap, a sír mellett állva. Egy fekete kis könyv volt nyitva kezében, de nem nézett bele. A szeme a sok ember között járt, és közben beszédét mondta. –  Szerettünk távozott, és nagy űrt hagyott maga után. A halálával egy olyan embert vesztett eme világ, akinek bátorságáról, becsületéről és tisztességéről, emberek milliói példát vehetnének. Létezésével fényt hozott életünkbe. Szülei, akik oda fent vártak rá, örömmel ölelik magukhoz ismét fiúkat. Testvére, akit az élők között hagyott, gyászolja utolsó elvesztett rokonát. – rá néztem. A szeméből könnyek dőltem. Arca fehér volt, mint az első lehulló hópehely. A kezében lévő zsebkendőt, orrához dörgölte, miközben újabb zokogás tört ki belőle. A mellette álló Jenna átfogta vállát, és magához húzta.

„1 héttel korábban”

(Shadow Hole, szórakozóhely)

Fontos!

Sziasztok! Nem is tudom hol kezdjem. Úgy érzem, hogy már kezd nektek unalmassá válni a történetem. Pedig minden egyes fejezetet próbálok izgalmasra csinálni. Elszomorít, hogy tudom mennyit dolgozok némelyik fejezeten, és nem kapok rá semmilyen hozzászólást, vagy bármit. Az utóbbi fejezetekhez alig kaptam kommentártokat. Nem tudom, hogy azért van-e mert meguntátok, vagy csak egyszerűen nincs időtök vagy kedvetek ahhoz, hogy hozzászóljatok, és elmondjátok a véleményeteket. Tényleg nem tudom, de e miatt befejezni se akarom, mert nekem nagyon a szívemhez nőtt ez a történet! Csak arra szeretnélek titeket megkérni, hogy ha van időtök akkor írjátok meg nekem a véleményeteket az aktuális fejezettel kapcsoltban. Tudom, hogy elkezdődött az iskola és így mindenkinek kevesebb lett az ideje, de ha még annyira szeretitek a blogot(a történetet) mint régebben többen is írtátok, akkor ha tudtok rá szánni legalább 5 percet vagy kevesebbet, hogy írjatok nekem, azt nagyon nagyon megköszönném! Puszillak titeket, és remélem a következő fejezethez, ami vasárnapra várható, már több hozzászólás lesz olvasható!

~Ann.xd