Sziasztok! Kicsit megkéstem ezzel a fejezettel. Úgy terveztem, hogy hétvégén már meg lesz, de nem sikerült. Köszönöm, az előzeteshez jött komikat, és az összeset, amiket írtok! Mindig örülök, mikor meglátom, hogy írt valaki egy hozzászólást!: ) Arra viszont kíváncsi vagyok, mit szóltok, hogy visszatért egy régi szereplő. Szeretitek őt, vagy nem? Mit gondoltok, mi lesz az ő sorsa? Írjátok meg! Puszillak titeket!
~Ann.xd
Kapkodni kezdtem a fejem, és, ahogy a ház terasza felé
néztem, az épp akkor nyílt ki. Az ajtó kitárult, és ott állt. Miért van itt? Nem kéne itt lenni-e, most
nem! – magyaráztam magamban, amíg meg nem szólaltam.
- Anne. – mondtam
ki nevét, és mikor rám nézett, meglepettség terült szét az arcán. Kis
változásokkal ugyan, de pont úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta. Ami nem
mostanában volt! Szőke haja fel volt tűzve, és csak pár tincs lógott a füle
mellett. Kék szemei, feketének látszottak, kitágult pupillái miatt. Sötét farmert,
bézs színű szövetkabát, és ugyan olyan színű, cipőt viselt. Körmein, a fekete
színt viselte, és azt gyanítom, hogy a lábán is ugyan ezt az árnyalatot
használta. Arcán lassan egy mosoly keletkezett.
- Most kérdezzem meg, hogy mit keresel itt, vagy talán,
tekerjem ki a nyakad, mert úgy eltűntél, hogy hónapok óta nem tudok rólad
semmit. - elhallgatott, és egy másodpercre elgondolkozott. – Azt hiszem a második opciót választom.
Közelebb jönnél? – felemelte a kezét, pont olyan pózba, mint mikor valaki
fojtogat egy másik személyt. Azután elmosolyodott, és rázni kezdte a fejét.
- Miért jöttél ide? – csak ez a kérdés forgott a
fejemben, és nem is tudtam nagyon értékelni az iménti viccelődését.
- Hahó, ugyan ezt én is megkérdezhettem volna, de nem tettem.
– magyarázott, és felemelte szemöldökét.
- Haza kell menned! – mondtam, és megindultam felé. –
Nem maradhatsz itt! Ez a hely veszélyes! – mikor oda értem hozzá, megragadtam
az alkarját, és húzni kezdtem a kocsija felé. A lehető leggyorsabban kell eltüntetnem
őt innen. Még mielőtt, valami baj történne.
- Hé, veled meg mi van? – kérdezte Anne, és közben
próbálta kezét ki húzni a szorításomból. – A frászt hozod rám! – emelte meg egy
kicsit a hangját. Megtorpantam. Pár másodperc elteltével, elengedtem a karját,
és felé fordultam. Kezét arra a helyre rakta, ahol az imént, én fogtam, és megnyomkodta.
- Sajnálom! – úgy tűnik elég rossz ötlet volt tőlem,
hogy szinte rá támadtam. Csakhogy nem tudom, mit csináljak! Elpillantottam Anne
mellett, és Grant-et a ház sarkánál vettem észre. Úgy tűnt ő nem akar
beleszólni ebbe az egészbe, és csak a távolból kémleli az eseményeket. Pedig
most szükségem lenne a segítségére. Nagyon is! Visszanéztem barátnőmre,
csakhogy ő már nem engem nézet, hanem azt a helyet, ahová én bámultam az imént.
Lassan fordította vissza a fejét, és közben megemelte szemöldökét.
- Ez meg ki? – kérdezte. Azután kétszer háromszor
ingázott a feje köztem, és Grant között.
- Ő csak egy – kezdtem bele, de Anne közbe szólt.
- Tuti pasi. – megint Grant felé nézett, aztán vissza
rám. – Kivetetted már rá a hálod, mert ha nem, akkor majd én megteszem. A
korkülönbség sem érdekel. Hótziher, hogy szerelmes lettem! – most én is
visszanéztem Grant felé, aki már mosolyogva állt a háznak támaszkodva. Ha Anne
tudná, hogy mindent hallott, akkor biztos elszégyellné magát. Hisz egyértelmű,
hogy miért vigyorog annyira.
- Ő csak egy barát! – jelentettem ki. Úgy tűnik Anne
személyisége egy kicsit sem változott. Mindig is ilyen volt! Ha meglátott egy
jól kinéző férfit, arra rögtön rá repült. Most viszont vissza kell terelnem a
gondolatait. - Anne, most komolyan! Miért jöttél? – kérdeztem.
- Kaptam egy üzenetet! – nézett rám, már komolyabb
arckifejezéssel.
- Kitől? – látszott rajta, hogy habozik, de aztán
kimondta.
- Riley-tól.
- a döbbenet kiült az arcomra, és a szívem is hevesebben kezdett verni. Mégis,
hogy kaphatott tőle üzenetet, hisz ő már. – Hidd el, én is így reagáltam. Először
azt hittem, hogy tényleg ő az. Aztán rájöttem, hogy mégsem! – Anne a zsebében
kezdet kutatni, és előhúzta telefonját. Pár pillanatig ujjával nyomogatta a képernyőt,
aztán felém fordította. Megláttam elhunyt barátnőm nevét a telefon tetején, és
alatta pedig egy számot. Az ő száma volt! Még mindig emlékszem, hisz a
vezetékes telefonunkba, mindig fejből pötyögtem be a számát. Az üzenet pedig,
ez volt :
„Szevasz
csajszi! Mit szólnál, ha elmennénk egyet futni? Jaj, várj egy kicsit, az már
nekem nem menne, hisz nincs lábam! SE ÉLETEM!”
Teljesen igaza volt Anne-nek, mikor azt mondta, hogy
először azt hitte ő az. Nekem is megfordult a fejemben az elején. Riley, mindig
is előszeretettel használta a csajszi szót. Csakhogy az üzenet többi része,
egyértelművé tette, hogy még véletlenül sem írhatta ezt ő. Mégis ki lehet
annyira gerinctelen, hogy ilyet írjon? Nem is kell találgatnom. Davon! Ki más
lehetett? Emlékszem minden kis részletre, mikor megmutatta Riley halálát, és
biztos vagyok abban, annak ellenére, hogy telefonja szétesett a földön, még
használható volt. Davon, úgy tűnik, elég aprólékos munkát végez, és előre
eltervezett mindent. Elveszi Riley telefonját, hogy hónapokkal később,
visszacsalja vele Anne-t.? Ennek már semmi értelmét nem látom! Most már tényleg
nem tudom, mi a frászért csinálja ezt! Azt hiszem, megadom neki a pszichiáter
számát, ahová egy alkalommal elmentem. Persze csak az után, hogy megbosszultam,
a gaz tetteit!
- Figyelj Anne! Maradj itt egy percre. – mondtam,
kikaptam a telefonját a kezéből, és oda siettem Grant mellé, aki már
visszanyerte semmit mondó arckifejezését. – Mi a frász akar ezzel? – suttogtam,
hogy Anne, még véletlenül se hallja, amit mondok. Grant felé fordítottam a
telefont, és vártam, hogy mit mond.
- Valami nagydologra készül! – mondta.
- Tényleg? Komolyan? – nem kevés irónia volt a
hangomban. Ezt magam is tudtam, hogy valami olyanra készül, amire soha nem
számítanék. – Mégis mire? – Grant rázni kezdte a fejét. Anne felé néztem, aki
minket nézett, és értetlen fejet vágott. Szinte láttam, hogy egy koporsón már
az ő neve is szerepel. Nem hagyhatom, hogy Davon elképzelései szerint menjenek
a dolgok. Valahogy mindig előttem jár egy lépéssel, de tennem kell valamit,
hogy végre megelőzzem. – Mit csináljak, nem hagyhatom itt egyedül! – mondtam
még mindig halkan beszélve. Mikor visszanéztem Grant-re, olyan arcot vágott,
mint akinek egy ötlete támadt.
- Elvisszük oda ahol te is voltál. – mondta. – A
sisakvirágokkal teli házhoz. – jó ötletnek tűnt, csak egy baj volt.
- Lassan leesik az első hó. Még az őszi sisakvirágok
sem maradnak meg addig. Már tuti nincs ott egy sem! – magyaráztam.
- Ebben tévedsz! – mondta. – A nagyanyád és Woods
szemfüles asszonyok. Biztos volt annyi eszük, hogy a föld alá rengeteg
farkasölőt temettek. Ahogy a vadászházhoz is! – mondta.
- Az nem lehet! – mondtam a fejemet rázva. – Ti mind
ott voltatok a háznál. Justin be is jött! Nem volt semmi baja! – magyaráztam.
Mikor Justin feljött a szobámba, nem láttam rajta semmit. Úgy értem, semmi arra
utaló jelet, hogy szenvedne, vagy gyötörné a sisakvirág.
- Vagy csak nem vetted észre. – karba fonta a kezét
mellkasa előtt, és tovább beszélt. – Az a tíz perc, amit bent töltött,
kín-szenvedés volt a számára! Csakhogy miattad kibírta! – elfogott a bűntudat. Miattam
kockáztatja az életét nap, mint nap, az övére nem is gondolva. Meg is halhatott
volna bent, de csak rám gondolt. Majdnem egy könnycsepp hagyta el szemem, de
nem hagytam. Pislogni kezdtem, és Grant-re néztem.
- Vigyük el innen, de gyorsan!
Bár győzködnöm
kellett, de aztán Anne beleegyezett, hogy az én kamu otthonomba, jöjjön lakni,
amíg el nem megy. Nem akartam elmondani neki semmit, ezért sokat hazudtam.
Amire nem voltam büszke! Végül megkérdezte, hogy miért jöttem ide, amire én azt
mondtam, hogy egy jó álláslehetőséget kaptam. A munka pedig a Piel de Lobo
étteremben egy felszolgálói állás. Kicsit furcsállta, hogy pont ide,
Stanwood-ba, jöttem egy állás miatt, de végül is nem sokat kérdezősködött.
Szóval, szerencsém volt! Grant valahogy még időben értesítette a nagyiékat a
fejleményekről, és mikor Anne autójával a házhoz értünk, Mrs. Woods, és Eric
sétáltak felénk. Kiszállva a kocsiból, Eric elsétált mellettem, a kezembe
csúsztatta a ház kulcsát, aztán tovább ment. Woods, vadásztársam mögött
cammogott, és nagyon fixírozta a terepet.
- Itt laksz? – szállt ki Anne is. Halványan
bólintottam. – Hm, úgy tűnik, nem fizet az-az állás olyan jól. – lekicsinylő
beszólását, nem vettem rossz néven, hisz tudtam, ő a nagyzolásnak a híve. Amíg
én beérem egy kis házzal, ő tuti nem. Grant is kiszállt a hátsó ülésről, és
lassan bólogatni kezdett. Ez volt a jelzés, hogy a ház körbe van véve
farkasölővel.
Egy kicsit nyugodtam meg, csak addig a pillanatig,
amíg Anne meg nem szólalt.
- Mit szólnál, ha elmennénk este a Shadow Hole-ba? –
magamban káromkodni kezdtem. Anne a csomagtartóhoz ment, és kivette a táskáját.
Próbáltam egy jó ki fogást találni, és eszembe is jutott egy.
- Holnap korán kelek, mert dolgozok. Inkább maradjunk
itt. – úgy éreztem ez jó indok. Majd holnap beadom neki, hogy mégsem kell
mennem, aztán nem lesz gond.
- Nem baj, akkor megyek egyedül. – mondta. A franc vinné el! – mondtam magamban. El
is felejtettem, hogy Anne még véletlenül sem csinálná, azt, amit én mondok.
- Nem mehetsz egyedül! – Anne lecsukta a csomagtartót,
és rám nézett.
- Miért nem? – felhúzta szemöldökét, és értetlenül
nézett rám.
- Sok a részeg! – ez volt az első, amit mondani tudtam
neki. Hisz nem mondhattam, azt, hogy jön Davon, és megöl téged, mint Riley-t.
- Honnan tudod, hogy én nem lennék egy közülük? –
sétált mellénk, aztán megrántotta szemöldökét, és tovább ment a ház felé. Már
most úgy éreztem, hogy Anne csak egy púp a hátamra. Szeretem öt, hisz a
barátnőm, de néha rákiabálnék, hogy fogd be, és ülj le!
- Menjetek el! Majd szemmel tartunk titeket. – súgta
Grant. Rá néztem, és ő egy biztató mosolyt lövellt felém.
- Megpróbálom rá venni, hogy menjen haza. – mondtam,
és otthagyva Grant-et, Anne felé vettem az irányt, aki már az ajtó előtt
toporgott. Mikor kinyitottam, magam elé engedtem Anne-t. Barátnőm
berobogót az ajtón, és mintha csak tudná a járást, bement a baloldalon nyíló
hálószobába. Becsuktam magam után az ajtót, és Anne után mentem. Barátnőm,
háttal állt nekem, és a fejét forgatva végig mérte a hálót. Minden ugyan úgy
hevert, ahogy itt hagytam hónapokkal ezelőtt. A bőröndöm félig ki pakolva, az
ágy össze durva.
- Jézusom. – szólalt meg Anne, és ledobta maga mellé a
táskáját. Mivel nem hozott olyan sok cuccot úgy gondoltam, hogy nem akar majd
sokáig maradni, és ami azt illeti nem is fogom marasztalni. – Az ott vér? – rá
kaptam a tekintetem, és láttam, hogy az ágy, meg a fotel közé néz. Oda lépett,
és egy kicsit odébb tolta, az ülőhelyet. Tekintetem oda siklott, és igaza volt.
A padlón tényleg vér volt!
- A múltkor vérzett az orrom. – próbáltam, gyorsan
választ adni. Persze, az nem is az én vérem volt. Hanem Justin-é, aki elég
sokat vérzett az itt léte alatt. Igazából nem is vettem volna észre, hogy ott
van az a tenyér nagyságnyi folt. Anne elég jó megfigyelő az biztos.
- Elég múltkor lehetett, mert ez már örökre bele van
száradva a padlóba. – mikor rám nézett, hirtelen egy erőltetett mosoly terült
el az arcomon.
- Nem vettem észre. – vágtam rá.
Pár órával
később, hogy is mondjam, barátnőm kezdett az agyamra menni. Minden apró kis
dolgot észrevett, és kérdezősködött. Miért vannak szilánkok a padlón, miért nem
pakoltam még ki a bőröndöm, miért nincs kaja a hűtőben. Ennyit a világon nem
hazudik egy ember sem, amennyit, én kamuztam neki ma. Csakhogy végre rajtam volt
a sor. Most én fogok kérdezni!
- Szóval, azért jöttél, mert? – legutóbb nem adott rá
rendes választ csak megmutatta Riley üzenetét.
- Igazából nem tudom. – mondta, miközben az ágyra ült.
– Csak úgy éreztem ide kell jönnöm. Nem gondoltam, hogy téged is itt talállak.
- A szüleid tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem.
- A tieid tudják? – vágott vissza ugyan azzal a
kérdéssel. Ingatni kezdtem a fejem. Az kéne még, hogy megtudják. Akkor holt
biztos, hogy haza ráncigálnának. – Na, látod. Megmondták, hogy soha többet nem
engednek ide. – mondta. Felállt, az ágyra rakta a rózsaszín fekete
sporttáskáját, és kutatni kezdett benne.
- Akkor, hogy került hozzád a ház kulcsa? – jogos
kérdésnek gondoltam. Mivel Anne nagyapjáé a nyaraló, el kellett, hogy kérje a
kulcsokat. Csakhogy nem tartom valószínűnek, hogy ő a kezébe adta volna. Anne
hátra fordította a fejét, száját összepréselte, és felemelte szemöldökét.
- Elcsórtam! – jelentette ki, aztán visszafordult a
táskája felé, mintha ebben nem lenne semmi baj.
- Nem gondolod, hogy észre fogják venni? – Anne most
nem fordult meg, csak ingatni kezdte a fejét. – Meddig akarsz maradni? – tettem
fel talán a legfontosabb kérdést.
- Pár nap. – mondta, de még mindig nem fordult felém. –
Mivel a rendőrségre már nem kell elmennem, egy kicsit több időt tölthetek
azzal, hogy olyan helyekre megyek ahová a nyáron titeket is el akartalak vinni.
- Rendőrségre? – kérdeztem. Csak ezt nem értettem. A
mondatának a többi részét viszont nagyon is. Már értem, hogy miért akar elmenni
a Shadow Hole-ba. Minket is el akart vinni, de sajnos a történtek után, már nem
tudott.
- Mit gondoltál, az üzenet után nem hívom őket? – fordult
végre felém. Az hálószoba küszöbén álltam, és már nyitottam volna a számat,
hogy megszólaljak, de úgy tűnt Anne folytatja. – Azt mondták, hogy utána néznek
a dolgoknak. Az ide utam alatt pedig visszahívtak, és azt mondták, hogy Riley
telefonja, a bizonyíték raktárban van. A SIM kártyája, pedig nem volt a
helyszínen. Szerintük valamilyen rosszindulatú ember megtalálta, és a hírekből
rájött, hogy kié. A rendőr azt mondta ne foglalkozzak vele, és ha még egyszer
üzenetet kapok, akkor tiltsam le a számot! – mesélte el. Akkor csak a kártyát
vette el? – kérdeztem magamban. Még mindig biztos vagyok abban, hogy Davon áll
a háttérben. Az ezzel kapcsolatos terve pedig sikerült. Ha az volt a célja,
hogy Anne itt legyen Stanwood-ban, akkor összejött neki a dolog. Viszont arra
nem gondolhatott, hogy összetalálkozok vele. Csakhogy ez megtörtént, és én nem
fogom hagyni, hogy barátnőmnek bármi baja essen!
- Tudod mit, mégis csak elmegyek veled a Shadow-ba. – mikor
vége lett a mondatomnak, Anne elmosolyodott.
- Tényleg? – kérdezte. Bólintottam, és neki dőltem az
ajtófélfának. Amit akartam azt megtudtam tőle. Így pedig most már próbálom
elterelni a figyelmét az üzenetről, és minden más dologról. Ha azzal tudom,
hogy elmegyek vele szórakozni, akkor megteszem. Az pedig egy kicsit megnyugtat,
hogy Grant-ék figyelni fognak. Kopogást hallottam, mikor Anne a táskájából
pakolt ki pár ruhát. Az ajtóhoz siettem, és kinéztem a mellette lévő ablakon.
Mikor megláttam kik állnak a küszöb előtt, rögtön kinyitottam a bejáratot.
- Mit kerestek itt? – szegeztem nekik a kérdést.
- Mi vagyunk az új barátnőid. – mondta Romy. – Nem
akarod bemutatni a régit? – kérdezte, de nem is annak szánta, mert, lazán
elsétált mellettem anélkül, hogy behívtam volna. Szememmel követtem öt, de
aztán visszanéztem az ajtó felé. Dale állt még a küszöb előtt, akinek az arcán
mindig a harag látszódott. Nem rám, vagy egy konkrét személyre haragudott
mindig, hanem az egész világra! Zöld szemeivel engem nézett, és felém nyújtotta
kezét. Egy fekete kis táska volt benne.
- Mrs. Wilson küldi. – elvettem a kezéből, és bele
néztem. Hisz számomra egyértelmű volt, hogy nem a táskát küldi, hanem a
tartalmát. Mikor kinyitottam, egy kilenc
milis pisztoly volt benne. Az arany szín dominált a fegyveren legfőképp, de
fekete is helyet kapott. Alatta még volt, egy plusz tár is. Visszacipzáraztam a
táskát, és ismét Dale-re néztem.
- Bejössz? – álltam egy kicsit odébb, hogy könnyedén
beléphessen. Csakhogy ingatni kezdte a fejét, és így szólt.
- Nem, jobb ha hamarabb ott leszek. – mondta,
megfordult, és elsétált. Nem tudtam még marasztalni sem, olyan gyorsan eltűnt. Már
sötétségbe borult az ég, és lassan mi is indulni fogunk a szórakozóhelyre. Remélem, Davon
nem most fog előbújni. Becsuktam az ajtót, és oda mentem a lányokhoz, akik a
hálóban voltak. Úgy láttam, még bemutatnom sem kell őket egymásnak. Amíg én nem voltam itt megtették maguk.
- Hé, Dale nem jött be? – nézett rám Romy. Ingatni
kezdtem a fejem, amire vadásztársam csak megrántotta a vállát.
- Ki az a Dale? Helyes fiú? – tett fel két kérdést
Anne. Romy nevetni kezdett, én pedig rázni kezdtem a fejem. Miért mindig a
fiúkon jár az esze? Nem is értem.
- Dale nem fiú, hanem lány! – mondta Romy, még mindig
nevetve. Anne összehúzta a szemöldökét, és megszólalt.
- Jobb, ha most már, csak akkor kérdezek, ha látom az
illetőt. – mondata végén elmosolyodott. Visszafordult az ágy felé, és felemelt
két felsőt. Ugyan úgy néztek ki, azzal az eltéréssel, hogy az egyik fekete a
másik pedig fehér volt. - Melyik? – kérdezte.
- Fehér. – vágta rá Romy. Nekem semmi nem hagyta el a
számat, csak néztem rájuk. Anne ledobta az ágyra a fekete felsőt, és a már oda
készített nadrágot felvette a fekvőhelyről, és a vállára dobta. Azzal kiment a
szobából, egyenesen a fürdőbe, és magára csukta az ajtót. Mikor már tudtam,
hogy Anne nem hall minket, Romy felé néztem. Ő felállt a fotelből, ahol eddig
ült, és oda jött hozzám. – Egy nyomkövetőt raktam a felsőjére. – mondta.
- Nyomkövető? – kérdeztem rá. Nem is tudtam, hogy még
olyan is van a vadászok birtokában. Akkor ezért vágta rá, mikor Anne
megkérdezte, hogy melyik felsőt vegye fel. Romy a fehérre rakta a követőt.
- Az bizony. – mondta a fejét rázva. –
Viszont, nekem mennem kell. Sokan fognak figyelni titeket, szóval ne aggódj! –
kezét a vállamra rakta, azután kisétált az ajtón.
Miután Anne rám erőltetett valami göncöt, és egy olyan
magassarkú cipőt, amiben nem, hogy futni, járni sem tudok, elindultunk. Amíg
kikászálódtam a kocsihoz, körülbelül háromszor bicsaklót meg a bokám. Ennek a
cipőnek a sarka még nagyobb volt, mint annak, amit akkor vettem fel, amikor
Marko „meghalt”. Abban legalább menni tudtam, de ebben, tuti, hogy eltöröm mind
a két bokám. A Shadow Hole-hoz érve, kígyózott a sor, és a parkoló is tele
volt. Mikor Anne végre talált egy helyet, és kiszálltunk a kocsiból, már meg is
láttam valakit. Nem messze tőlünk, pont egy villanyoszlop alatt állt Timo, aki
egy fekete Jeep-nek támaszkodott, és nézelődött. Mikor felém fordította a
fejét, láttam, hogy halványan bólint egyet, aztán tovább bámészkodik. Barátnőm
irányába néztem, aki már elindult a szórakozóhely felé. Próbáltam lépést
tartani vele, de nehezemre ment. Mikor a hosszú sorhoz értünk, Anne ahelyett,
hogy a sor végére állt volna elindult, a bejárat felé.
- Anne, hová mész? – kiabáltam utána, de mintha nem is
hallana loholt tovább. Páran szitkozódtak, mikor elmentünk mellettük, de
próbáltam nem a basszátok meg, vagy húzzatok a sor végére, beszólásokra
figyelni. Mikor utolértem Anne-t, már láttam, hogy lezsírozta a biztonsági
őrnél, hogy bemehessünk. Pont az a pasas volt, aki azon az éjszakán, szemtanúja
volt, egy nem mindennapi harcnak. Meg annak a nem szokványos kinézetnek, ami
Trent-et uralta. Miközben Anne után mentem, az őr csak nézett, és mosolygott.
Mintha nem is emlékezne, arra az éjszakára. Valószínű, hogy most pont ugyan úgy
nem emlékszik pár dologra, mint, én az elején. Beérve, több ismerős arc is
felbukkant. Láttam Dale-t, aki a falnak dőlve állt, már teljesen már ruhában.
Aztán Nate-t, aki egy számomra ismeretlen lánnyal beszélgetett, de mikor rám
nézett, és ugyan úgy bólintott, mint Timo, tudtam, hogy a csaj csak egy álca. Beadtuk
a kabátunkat a ruhatárba, és beljebb mentünk. A zene már üvöltött, és ahhoz
képest, hogy még alig múlt el háromnegyed tíz, már szinte tele volt a hely. Már
csak egy lépésnyire volt, tőlünk a pult. Mikor emeltem a lábam, és a padlóra
helyeztem, éreztem, hogy hirtelen megbicsaklik a bokám. Gyorsan elkaptam a pultot,
hogy ne boruljak el. Szerencsére, meg tudtam tartani magam, és a lábamat is
visszahelyeztem a megfelelő szögbe. Visszaegyenesedtem, de nem engedtem el a
pultot. Azt az embert szidtam magamban, aki kitalálta ezeket a cipőket.
- Mit iszunk? – hajolt oda Anne, és közben próbálta
túl kiabálni a zenét.
- Vizet. – elhúzta a fejét, és tágra nyílt szemmel
nézett rám. – Mondtam, hogy dolgozok holnap. – kiabáltam.
- Akkor meg miért jöttél el, otthon is ihattál volna
vizet. – magyarázott, de közben a pult mögötti pincérnek integetett.
- Csak azért mert nem akartam, hogy egyedül gyere! – hajoltam
közelebb, hogy hallja, amit mondok.
- Ez kedves tőled, de mire megyek veled, ha fapofával
fogsz egész éjjel a pultnál állni, vizet szürcsölgetve? – várta a kérdésére a
választ. Közben viszont megérkezett a pult másik oldalán, a srác, aki szintén
kiabálva kérdezte, hogy mit adhat. Anne a fiúra nézett aztán vissza rám. Valószínűleg
azt várta, hogy egyezzek bele valami alkoholos italba, a víz helyett. Pár
másodperc után, bólintottam egyet, arra utalva, hogy beleegyezek. Bár nem
akartam, de muszáj voltam beadni a derekam. Viszont ez nem azt fogja jelenteni,
hogy addig iszogatok vele, amíg olyan részeg nem leszek, hogy azt sem fogom tudni,
hol vagyok. Anne rám mosolygott, azután közel hajolt a pultos sráchoz. Leadta a
rendelést, amit én nem hallottam, azután pedig, barátnőm visszafordult felém. –
Ma jól fogjuk érezni magunkat! – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra,
ami inkább nézett ki vicsorításnak. Pár perccel később vissza jött a srác, kezében
pedig két hosszú alakú poharat hozott, amit lerakott elénk. Biztos voltam
abban, hogy a pohárban lévő folyadék fele Cola. A másik része pedig, csak gyanítottam,
de mikor oda húztam magamhoz és egy kicsit beleszagoltam, már tudtam, hogy kétségtelenül
rum a többi része. A pohár még tele volt rakva jégkockákkal, és díszítésnek,
lime volt a szélére rakva. Ez volt az-az ital, amit Anne imádott! Nekem pedig a
hideg futkosott a hátamon tőle. Mikor először ittam ilyet, már a második pohár
után éreztem, hogy fejembe szállt. Most viszont nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen!
Anne-re néztem, aki már fogta a poharat a kezében, és se szó se beszéd, az
egészet lehúzta. Aztán pedig intett, hogy kér még. Mikor ő is rám nézett,
megszólalt. – Igyál már! Ma jól érezzük magunkat. Emlékszel? – kiabálta, azután
egy kicsit elfintorodott. – Pisilnem kell, mindjárt jövök! – mondta, és már el
is indult. Csakhogy én utána kaptam, és megfogtam a felkarját. Visszafordult,
és a már megszokott értetlen arcát mutatta felém.
- Veled megyek. – mondtam.
- Nem kell. – húzta ki a kezét enyémből, aztán ismét
elindult. Elengedtem a poharat, amit szorongattam, de nem ittam bele, és már
emeltem a lábam, hogy menjek barátnőm után. Csakhogy hirtelen az én felkaromon
is megjelent egy kéz. Hátra kaptam a fejem, és Erin állt mögöttem. Szőke haja
göndör fürtökben omlott vállára. Zöld szemét nem sminkelte túl, hanem inkább
kihangsúlyozta. Száján pedig élénkvörös rúzst viselt. Rám mosolygott, és ahogy
elengedett, elment mellettem. Pont abba az irányba ment, amerre az előbb Anne. Miközben
Erin-t néztem, ahogy távolodik, észrevettem, hogy ugyan olyan cipő van a lábán,
mint nekem, csak bézs színben. Velem ellentétben, ő úgy ment abban a cipőben,
mint egy modell. Nagyon irigyeltem miatta. Bevallom zavart, hogy lány létemre,
ennyit bénázok egy magassarkú miatt. Visszafordultam a pult felé, megfogtam a
poharat, és inni kezdtem. Az ital felénél jártam, mikor elemeltem számtól, és
visszaraktam a pultra. Szemem összeszorítottam, és fintorogtam. Kezem az
arcomhoz emeltem, és megtöröltem a számat.
- Azért csak óvatosan, nehogy megártson. – súgta a
fülembe, egy olyan hang, amit ezer közül is felismernék. Hátra fordítottam a
fejem, és pont egy magasságban találkozott össze az arcunk. Már megszoktam,
hogy kicsivel alacsonyabb vagyok, mint ő, szóval fura volt, egyenesen a szemébe
nézni. Teljes testemmel, fordulni kezdtem felé, és addig végig néztem rajta. A
haja nem a megszokott módon állt. A feje tetején, most nem felállítva viselte,
hanem oldalra fésülve. Fehér, frissen vasalt inget vett magára, és a felső két
gombbal úgy tűnt nem bajlódott. Bevallom nagyon szexin állt rajta. Ahogy az ing
rá simult felső testrészeire, kihangsúlyozta izomzatát. Nadrágnak, egy sötét farmert választott, cipőnek pedig egy fekete, kicsit hosszított, bakancsot.
Már teljes testemmel felé néztem. Egy kicsit neki dőltem a pultnak, és tekintetem
visszaindult felfelé. Ahogy elértem az arcát, már láttam, hogy mosolyog. Lesütöttem
a szemem, mert eszembe jutott, hogy mindent hall. Van, amikor elfelejtem, mint
most is, és kicsit kínosan érzem olyankor magam. Lefelé nézve, észrevettem,
hogy keze megjelenik államnál, és feltolja. A szemébe néztem, ahogy ő is az
enyémbe. Kezét visszaeresztette maga mellé, és egy lépéssel közelebb jött
hozzám. Fejével viszont még mindig közelített. Már csak centiken múlt, hogy
elérje ajkával enyémet, de mikor már csuktam volna le a szemem, láttam, hogy
kikerüli arcom, és szája majdnem a fülemhez ér. - Ha te hallanád az én gondolataimat,
akkor egyenesen betegesnek hinnél. – elmosolyodtam. Egyszer biztos,
meghallgatnám, hogy mi folyik neki odabent. Visszahúzta fejét, pont az enyém
elé. Ismét csak centik választottak el egymástól. Már akartam! Akartam, hogy
végre hozzá érjen a szája az enyémhez. Csakhogy valamiért még mindig nem tette
meg.
- Mi van a táskádban? – kérdezte lepillantva, amivel
még mindig húzta az időt. A táska a hasamnál lógott, mert úgy véltem jobb, ha
előttem van, és nem a hátam mögött. Mindenhol vannak olyan emberek, akik
lopásra kényszerülnek.
- Női dolgok. – mondtam neki mosolyogva. Ő
visszapillantott rám, és végre megtette. Ajkai enyémre robbantak, és egész
testét nekem nyomta. Jobb kezével megfogta a tarkóm, és próbálta még közelebb tolni
a fejem az övéhez. Csakhogy már nem lehetett. Kezeimet, amik eddig magam mellett lógattam, útjukra indítottam. Az egyiket, Justin tarkómon lévő kezének, könyök hajlatába
helyeztem, a másikkal pedig, a háta közepét érintettem meg. Úgy csókolóztunk,
mintha nem lenne semmi gond. Szerencsére eddig nem is volt, de az éjszaka még
csak most kezdődött el. A baj, pedig bármikor megtörténhet!
