33.fejezet

Sziasztok.: ) Későn ugyan, de meghoztam a teljes fejezetet.: ) De nem magyarázok itt tovább, csak annyit mondok, hogy remélem tetszeni fog, és írtok komikat is.: D puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

- Beszélgessünk. – mondta lazán, mintha olyan jó barátságban lennénk.

- Beszélgetni? – csattantam ki. Egy undorító embernek tartom őt, aki megöli a nála sokkal gyengébbeket. – Megölted a barátnőmet, és engem is meg akarsz, mégis miről beszélhetnénk mi? – valamiért egyáltalán nem féltem se tőle, se a haláltól, amit hozhat rám.

- Pedig lenne miről. – mondta. – Úgy tudom azért jöttél vissza még nyáron, hogy megtud az igazságot.

- Azt már tudom. – vágtam rá. Riley azért halt meg, mert feláldozták őt helyettem. Azért álmodtam meg, mert velem kellet volna megtörténni-e nem Riley-val, vagy mással.

- Valószínű, hogy rosszul tudod. – mi van? Mégis miért tudnám rosszul? – Az igazságot csak is én tudom. Kezdjük azzal, hogy mi is történt a buszon, amikor visszatértél Stanwoodba. – Davon mélyen a szemembe nézett, és bevillant sárga szempárja.

Zoe utazása Stanwoodba.

(9. fejezethez tartózó rész)

(elfelejtett emlék)

8 órakor ébredtem, már nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy mi lesz ha Stanwoodba érek. Az első az lesz, hogy megkeresem a szállásomat, és az után majd minden jön magától. Kikeltem az ágyból, és előhúztam a fekvőhelyem alól a bőröndöt, amibe még pakolnom kell pár dolgot. Kimentem a szobámból, és minden helység üres volt, hát persze mivel már mindenki elment itthonról. A fürdőbe mentem megmosni az arcom, megigazítani a hajam, és egy kis sminket is tettem fel. Amint ezekkel végeztem, visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. Ahogy azzal is elkészültem, a maradék holmimat pakoltam el, és aztán bezártam a bőröndöt. A telefonomat, az irataimat, és a kisebb dolgokat, egy válltáskába helyeztem. 8:47 perc volt, ami azt jelenti, hogy indulnom kell ahhoz, hogy elérjem a 9:35-kor induló Stanwood-i járatot. Vállamra kaptam a táskát, megfogtam a bőrönd kiálló fogóját, és magam után hoztam. Mikor átléptem a küszöbön, úgy néztem szét a házban mintha soha többé nem térnék vissza. Rossz érzésem volt, de nem hátrálok meg kiderítem az igazat, ha törik, ha szakad.  

Már a buszpálya udvaron voltam. A jegyemet felvettem a pénztárnál, mert telefonon foglaltam le.

- A Stanwoodba induló autóbusz járat, 10 perc múlva indul a 15-ös megállóhelyről. - mondta be egy női hang a hangos bemondóba.  Amint elhagytam a pénztárat rögtön meg is láttam a 14-es megállóhelyet, akkor a 15-ös valószínű, hogy itt lesz mellette. Kis gyaloglás után meg is láttam, oda siettem betettem a már nyitott csomagtérbe a bőröndömet, és felszálltam a buszra. A sofőrnek átnyújtottam a jegyet, aki széles mosollyal fogadott. Mikor a busz belseje felé indultam, megdöbbentem azon, hogy a sofőrön, egy csuklyás férfin, és rajtam kívül nem volt senki a járművön. A legtávolabbi helyet foglaltam el, kényelembe helyeztem magam, és már el is indult a busz Stanwood felé.

1 órája lehettünk úton, mikor a csuklyás fickó felállt a helyéről, és a sofőrhöz sétált. Váltottak pár szót azután, lassulni kezdett a jármű, és a végén megállt. A vezető kinyitotta a busz ajtaját, felállt a helyéről, és leszállt. Csak néztem előre, mert nem tudtam, hogy mi történik. A csuklyás férfi, lassan hátra fordult. Mikor megláttam az arcát elfogott a félelem. A sebhelyről az arcán rögtön eszembe jutott, hogy mit mondott Riley és Anne a betörőről. Volt egy sebhelye, ahogy az előttem lévő fickón is. Vajon ő lehet az?

- Oh Zoe csak nem érdekelne, hogy miért halt meg a barátnőd? Te nem hallottad és láttad, amit én. Ahogy menekült, és sikoltozott. Csak még jobban élvezetesebbé tette az üldözését. – döbbenten néztem rá. Ő volt? Ő ölte meg? De még is, hogy? – Nem árulok el mindent, sőt még ezt az emlékedet is kitörlöm. Nem fogsz emlékezni. Majd egy nap mindent megtudsz a nagymamádról, és arról ki is vagy te valójában.

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Minden eszembe jutott, ami az utazáskor történt, minden apró kis részlet. Hogy jobban utálom-e Davon? Igen, annyira, hogy legszívesebben a két kezemmel megfojtanám. Élvezte Riley üldözését? Hogy lehet egy ember vagy nem is tudom, hogy nevezzem őt, ilyen gonosz. Amíg a normális emberek a dodzsemet vagy a biciklizést élvezik, ő a gyilkolásban leli örömét. Hogyan lehet az ilyet élvezni? Nincs neki bűntudata, vagy nem érzi, hogy amit csinál az rossz? Persze, hogy nem, nincsenek érzései, képes hidegvérrel megölni másokat anélkül, hogy bármit is érezne. Azt nem értem, ha engem is meg akar ölni, miért nem teszi már meg?

- Legalább szép temetése volt a kis barátnődnek? – kérdezte gúnyosan. Neki akartam menni, már indultam is felé, de a mellettem álló két fickó nem hagyta, visszarántottak arra a helyre ahol álltam. – Úgy látom ez fájdalmas téma. Akkor beszéljünk még róla. – nevetett. – Mondanom sem kell, hogy helyben hagytam a barátnődet, hogy is hívták - egy másodpercre elgondolkozót. – Riley. Szép neve volt. A saját szemeddel láttad is milyen látványt nyújtott, de nekem ez nem elég. Látnod kell, hogy üldöztem. Mindent látnod kell. Amit én meg is mutatok. – szeme ismét sárgává borult.

Riley halála

(Zoe szemszögéből)

A kertben álltam a ház előtt. Láttam, ahogy a lányok a kocsinál állnak, és beszélgetnek. Anne visszaszállt az autóba, és elhajtott. Riley bejött a nyitott fakapun, és a ház oldalán lévő ajtóhoz ment. Kinyitotta az ajtót a kulccsal, amit még Anne adott neki a kocsinál, és bement. Amint elindultam volna a ház felé, hangokat hallottam meg magam mögött. Megfordultam, és Davon jött, de nem egyedül, hanem valószínű a falkájából való, három személlyel. Futni kezdtem a ház felé, segíteni akartam Riley, pedig tudtam, hogy ez már lehetetlen. Ahogy az ajtóhoz értem, és benéztem rajta Ri pont az én bőröndömet hozta ki a bajárat melletti szobából.

- Riley menekülj. – mondtam elé állva, de ő nem látott, és nem is hallott. – Riley ide fognak érni. – hangomban már a kétségbeesést lehetet észlelni. Ahogy hátra fordultam, hogy megnézzem ott vannak-e már, sajnos láttam, hogy már ott állnak az ajtóban. Amint visszakaptam a fejem Rileyra, észrevettem, hogy már ő is látja őket. Látszott az arcán, hogy megijedt, de nyugodt hangon szólalt meg.

- Miben segíthetek? – Davon a mellette baloldalon álló férfira nézett, aki azon nyomban Riley felé iramodott. Próbáltam azzal segíteni, hogy elé álltam, de a fickó csak úgy átment rajtam. Lefogta karjait egy kezével, és a száját is befogta. Riley próbálkozott kiszabadulni, de nem ment neki a fickó sokkal erősebb volt nála. Davon, és a még mellette álló két fazon is elindultak a barátnőm felé. Egyre jobban féltem, attól ami rá várt. Miért kell nekem ezt végig néznem, még is mit akar ezzel, hogy sokkal, de sokkal rosszabbul érezzem magam, amiatt, hogy Riley meghalt? Mert ha ezt akarta, akkor már elmondhatom, hogy most érzem magam a legrosszabbul. Eddig is tudtam, hogy szörnyű körülmények között halt meg, de most már látni is fogom, ami egy életre belém vésődik.

- Helló Riley. – szólalt meg Davon. Barátnőm összehúzta szemöldökét. Valószínű megdöbbent azon, hogy tudja a nevét. Davon intett a Rileyt lefogó fickónak, hogy eresze el a száját. Ahogy az megtette barátnőm, rögtön beszélni kezdett.

- Tudom ki maga. – kiabálta. – Maga tört be ide. Zoe azt mondta egy sebhely volt az arcán, ahogy magának is.

- Azt a mindenit. – kezdett el tapsolni. – Te aztán gyorsan összeraktad a képet. Azt is tudod miért vagyok itt? – nézett rá kérdően. Riley nem szólt semmit, de az arcáról le lehetett olvasni, hogy persze, hogy tudja.

- Még is miért csinálja ezt? – már a hangjában is kezdett mutatkozni a félelem.

- Megmondom, miért. – lépett közelebb hozzá. -  Mert látni akarom, ahogy menekülsz előlem. – erre a mondatra Riley kiabálni kezdett.

- Segítség! Segítség! – Davon csak nevetett.

- Senki nem segít rajtad. Hiába kiabálsz. – a bejárati ajtóhoz fordul. – Vidd az erdőbe. – a pasas megindult Rileyt maga előtt lökdösve.

- Mi lesz a másik lánnyal? – kérdezte az egyik alak.

- A kis Justin azt hiszi, megvédheti tőlem. – mondta. – Had higgye csak azt. Játszadozok velük egy kicsit. A lány álmaiban fogok mászkálni, ahogy megölök, valakit ő ugyan azt fogja megálmodni csak abban ő, lesz az áldozat.

- Mi van, ha a vadász nagyanyja megtudja? – ideges fejjel nézett a kérdező felé.

- Hetty Wilson. – mondta ki a nagyim nevét. – Akarom, hogy tudjon róla. Azt akarom, hogy a lányból vadász legyen, így sokkal jobb érzés lesz őt megölni.      

- Még mindig nem értem miért kell megölni. – szólalt meg ismét, akinek tényleg a fejére volt írva, hogy csak az erejére támaszkodhat, és nem az eszére. Csak egy baj volt, hogy még én sem tudtam, hogy miért akar végezni velem.

- Haver te tényleg sötét vagy. – mondta a másik fickó. – Ő az akitől, még Davonnak is félni-e kéne. – az előbb említett személy oda fordult a pasashoz, és gyors mozdulatokkal elkapta el a nyakát és a falnak nyomta.

- Nekem senkitől nem kell félnem. Pláne nem egy olyan kis fruskától, aki soha nem fog megérni arra, hogy ő legyen a leghatalmasabb vadász. – döbbenet ült arcomra. Eszembe jutott az-az sms amit még Aiden írt Justinnak. Az volt benne, hogy én valami kiválasztott vagyok, és el tudom pusztítani a fajukat, akkor ez most tényleg igaz? Akkor lenne értelme annak, hogy Davon miért akar megölni.

Sötétedni kezdett a kép, és már nem láttam a házat, és az embereket. Valami más kezdett kirajzolódni előttem, ami az erdő volt. Amint minden körvonalazódott, meghallottam egy hangot, amit ezer közül is felismernék. Riley-é volt. Az előttem lévő fa mögött bújt el. Oda mentem, és láttam, hogy a telefonját a füléhez emeli, arcát a könnyei áztatták, és halk motyogásba kezdett.

- Vedd fel, kérlek, vedd fel. – Annet hívta. Emiatt a hívás miatt, és azért mert ott hagyta őt a háznál, hibáztatta magát Anne, Riley halála miatt. Barátnőm szeme felcsillant. Egy másodperc után megint megszólalt, és szemeiből a könnyek ömleni kezdtek. – Segíts kérlek, valami el akar kapni. – vajon miért mondta azt, hogy valami? Miért nem mondta, hogy a betörő az. – Az erdőben vagyok. – ahogy ezt kimondta, a fa mögül Davon karmokkal teli keze elkapta Riley torkát, amitől ő felsikított, a telefon kiesett a kezéből, és szétesett. Mikor Davon előlépett a fa mögül értettem meg, hogy Riley miért mondta azt, hogy valami. Az arca úgy el volt torzulva, hogy alig lehetet felismerni. – Itt a játék vége. – hangja kicsit sem hasonlított emberi beszédére. Karmaival, legfőképp az arcán és a karján ejtett sebeket. Borzasztó volt hallani, ahogy Riley percről percre fájdalmasabbakat nyög. Könnyek szöktek a szemembe. Riley a föld felé kezdett zuhanni, amit Davon nem állított meg hagyta, hogy barátnőm a talajhoz csapódjon. Amit földet ért, oda siettem hozzá. Tudtam, hogy nem hall, és nem lát engem, de muszáj voltam oda menni, mellette akartam lenni az utolsó perceiben. Ott guggoltam mellette, és a könnyeim hullottak rá. Tudtam, hogy most fog következni a legrosszabb. Könnyel teli szememet Davon felé emeltem. Homályosan ugyan, de láttam, ahogy az egyik fickó felbukkan, és egy kardot ad a kezébe. Visszanéztem Rileyra, aki csupa vér volt, szemei csak félig voltak nyitva, de még azt is alig tudta úgy tartani. Kezem a vállára akartam helyezni, de nem bírtam, mert folyamatosan átnyúltam rajta, mint valami szellem. Szemei kipattantak, amitől megijedtem, és hátra borultam. A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

33.fejezet ELŐZETES

Hellóhelló: ) Bocsi, hogy ilyen későn hozom a részeket, csak amikor lenne idő nincs ihletem és nem tudom, hogy folytassam.*-* Most is csak egy kis előzetessel tudok jönni, de holnapra ÍGÉREM kész lesz, és olvashatjátok. : ) Kicsit vissza mentem a múltba remélem érteni fogjátok.  Készítettem egy ilyen kis rajzot, vagy minek nevezzem ezt. Nem egy remek mű, de nekem tetszik: )$ 

~Ann.xd 

- Beszélgessünk. – mondta lazán, mintha olyan jó barátságban lennénk.

- Beszélgetni? – csattantam ki. Egy undorító embernek tartom őt, aki megöli a nála sokkal gyengébbeket. – Megölted a barátnőmet, és engem is meg akarsz, mégis miről beszélhetnénk mi? – valamiért egyáltalán nem féltem se tőle, se a haláltól, amit hozhat rám.

- Pedig lenne miről. – mondta. – Úgy tudom azért jöttél vissza még nyáron, hogy megtud az igazságot.

- Azt már tudom. – vágtam rá. Riley azért halt meg, mert feláldozták őt helyettem. Azért álmodtam meg, mert velem kellet volna megtörténni-e nem Riley-val, vagy mással.

- Valószínű, hogy rosszul tudod. – mi van? Mégis miért tudnám rosszul? – Az igazságot csak is én tudom. Kezdjük azzal, hogy mi is történt a buszon, amikor visszatértél Stanwoodba. – Davon mélyen a szemembe nézett, és bevillant sárga szempárja.

Zoe utazása Stanwoodba.

(9. fejezethez tartózó rész)

(elfelejtett emlék)

8 órakor ébredtem, már nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy mi lesz ha Stanwoodba érek. Az első az lesz, hogy megkeresem a szállásomat, és az után majd minden jön magától. Kikeltem az ágyból, és előhúztam a fekvőhelyem alól a bőröndöt, amibe még pakolnom kell pár dolgot. Kimentem a szobámból, és minden helység üres volt, hát persze mivel már mindenki elment itthonról. A fürdőbe mentem megmosni az arcom, megigazítani a hajam, és egy kis sminket is tettem fel. Amint ezekkel végeztem, visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. Ahogy azzal is elkészültem, a maradék holmimat pakoltam el, és aztán bezártam a bőröndöt. A telefonomat, az irataimat, és a kisebb dolgokat, egy válltáskába helyeztem. 8:47 perc volt, ami azt jelenti, hogy indulnom kell ahhoz, hogy elérjem a 9:35-kor induló Stanwood-i járatot. Vállamra kaptam a táskát, megfogtam a bőrönd kiálló fogóját, és magam után hoztam. Mikor átléptem a küszöbön, úgy néztem szét a házban mintha soha többé nem jönnék vissza.

Már a buszpálya udvaron voltam. A jegyemet felvettem a pénztárnál, mert telefonon foglaltam le.

- A Stanwoodba induló autóbusz járat, 10 perc múlva indul a 15-ös megállóhelyről. - mondta be egy női hang a hangos bemondóba.  Amint elhagytam a pénztárat rögtön meg is láttam a 14-es megállóhelyet, akkor a 15-ös valószínű, hogy itt lesz mellette. Kis gyaloglás után meg is láttam, oda siettem betettem a már nyitott csomagtérbe a bőröndömet, és felszálltam a buszra. A sofőrnek átnyújtottam a jegyet, aki széles mosollyal fogadott. Mikor a busz belseje felé indultam, megdöbbentem azon, hogy a sofőrön, egy csuklyás férfin, és rajtam kívül nem volt senki a járművön. A legtávolabbi helyet foglaltam el, kényelembe helyeztem magam, és már el is indult a busz Stanwood felé.

1 órája lehettünk úton, mikor a csuklyás fickó felállt a helyéről, és a sofőrhöz sétált. Váltottak pár szót azután, lassulni kezdett a jármű, és a végén megállt. A vezető kinyitotta a busz ajtaját, felállt a helyéről, és leszállt. Csak néztem előre, mert nem tudtam, hogy mi történik. A csuklyás férfi, lassan hátra fordult. Mikor megláttam az arcát elfogott a félelem. A sebhelyről az arcán rögtön eszembe jutott, hogy mit mondott Riley és Anne a betörőről. Volt egy sebhelye, ahogy az előttem lévő fickón is. Vajon ő lehet az?

- Oh Zoe csak nem érdekelne, hogy miért halt meg a barátnőd? Te nem hallottad és láttad, amit én. Ahogy menekült, és sikoltozott. Csak még jobban élvezetesebbé tette az üldözését. - döbbenten néztem rá. Ő volt? Ő ölte meg? De még is, hogy? – Nem árulok el mindent, sőt még ezt az emlékedet is kitörlöm. Nem fogsz emlékezni. Majd egy nap mindent megtudsz a nagymamádról, és arról ki is vagy te valójában.

32.fejezet

Sziasztok. Itt az újabb fejezet. Köszönöm a komikat, nagyon örülök nekik. Ez sem lett egy hosszú rész, de remélem tetszeni fog. Komikat nyugodtan hagyjatok magatok után. Imádlak titeket kedves olvasóim.: D<3 puszi: )

~Ann.xd

Magam sem tudom mire, de vártam. Az egyik ablakhoz sétáltam, és teljes nagyságába tárult elém, a telihold. Mennyi minden történt már most, és még a java hátra van.

- Állj el az ablaktól! – hallottam meg magam mellett Isaac hangját, és még mielőtt rá tudtam volna nézni, elhúzta a kék függönyt. – Mindenben hallgass rá. – próbálta Grant hangját utánozni, és közben magára mutatott. Ezzel arra utalva, hogy még mindig az ablak előtt állók. – Felemellek, és a kanapéhoz viszlek, ha nem teszed, amit mondok. - ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy nagyon komolyan gondolja, amiket mondott. Így sarkon fordultam, a kanapéhoz mentem és leültem. Bár inkább fel s alá járkálnék. Utálom ezt a tétlenséget. A csapatom valószínű már engem keres, Justin és Aiden ki tudja, merre kódorognak, Granték harcra készek, és én? Semmit nem teszek, csak ülök itt és várakozok. Meg persze itt van velem Isaac, aki még mindig az ablak előtt áll, és olyan arckifejezést vág, mint aki hallgat valamit.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Sh. – rakta ujját szája elé, csitítás képpen. Vajon most a farkas hallásával hallgatózik? Bár nem látom, hogy fülei kihegyesedtek volna, de bizonyára a kinti hangokat figyeli. – Persze, hogy jól van. – mondta, és közben rám nézett. Nem valószínű, hogy hozzám beszélt, inkább valaki máshoz, akit én nem hallok. – Rendben. – mondta ismét valakinek. Felém fordult, és elindult irányomba. Amint a kanapéhoz ért lehuppant rá. Eszembe jutott az a mondat, amit Grant mondott. „Davon kiszámíthatatlan lett az idő folyamán.” Ami csak egy valamit jelenthet, hogy már hosszú ideje ismerik egymást. Szemem sarkából a mellettem ülő srácot figyeltem. Vajon ha megkérdezem, hogy Grant és Davon mióta ismerik egymást, válaszolni fog? Nem volt eddig bunkó, nem hinném, hogy most kezdene el tapló módon viselkedni. Még mindig néztem, és arra lettem figyelmes, hogy felemeli fejét a telefonjáról, ami a kezében volt, és rám nézett.

- Miért figyelsz ennyire? Akarsz valamit? – emelte fel szemöldökét. Ennyire feltűnően néztem? Pedig csak a szemem sarkából kémleltem. Most már mindegy, ha már úgy is feltűnt neki, hogy figyelem, megérdeklődöm a kérdésemre a választ.

- Csak kíváncsi lennék valamire. – mondtam.

- Mégis mire? – nézett rám kérdően.

- Grant azt mondta, hogy Davon kiszámíthatatlan lett az idők folyamán. – kezdtem bele. – Hogy értette ezt? Mármint ilyen régóta ismerik egymást? – tettem fel kérdéseimet.

- Régebb óta, mint te azt hinnéd. – mondta. – Ők régen egy falkába tartoztak, és jó barátok voltak. – kezdte mesélni. – A barátságuk akkor romlott meg mikor egy lányba szerettek bele mind ketten. És mivel mi farkasok – mutatott magára. – életünkben csak egyszer lehetünk úgy igazán szerelmesek, mind a ketten a lányért küzdöttek. – egyszer? Akkor Justinnak tényleg én vagyok az igazi. Ettől egy mosoly terült szét az arcomon. – Ha folytatom, szerintem a végén már nem fogsz mosolyogni. – hirtelen rá kaptam a tekintetem.

- Nem én nem azért. Mármint – beszéltem össze vissza.

- Értem. – mondta. – Örülsz, hogy Justinnál te vagy az-az egy. Bár ez meglep, hogy te nem tudsz erről. – valószínű, hogy még sok mindenről nem tudok.

- Folytasd! – mondtam.

- Grant nyerte el a lány szívét. Ő nem volt más csak egy ember, aki szeretett volna boldog lenni Grantel. Amit Davon megakadályozott. Azt mondta, ha az övé nem lehet, senki másé se legyen. Mikor eljött a telihold Davon hagyta, hogy a harag, a düh, és a hold úrrá legyen rajta. Elment a lány házához, és megölte. Nekünk is vannak törvényeink, és a negyedik pont kimondja, hogy embert ölni szigorúan TILOS! Mivel Davon ezt megtette, Grant apja, aki akkoriban a falkavezér volt, kitagadta. Davon megfogadta, hogy lesz egy olyan falkája, akiktől rettegni fognak, ami sikerült is neki. Arra tanítja a falkája tagjait, hogy embert ölni jó. Mi nem azért létezünk, hogy vért ontsunk. Első törvény pontunk. Védd a gyengébbet! Akik az emberek. Davonból egy gyilkoló gép lett. Akik eddig meg akarták állítani, mind halállal végezték. – igaza volt. Most nem igazán tudnék mosolyogni. Ez borzasztó, megölte azt a lányt, akit szeretett. Mégis, hogy tudta ez megtenni? – Grant azért próbál téged védeni, mert tudja Justin mennyire szeret téged. Nem akarja, hogy neki is át kelljen menni-e azokon, amiken neki kellett, mikor elvesztette a szerelmét. Meg persze ti vadászok is azért alakultatok meg, mert Davon gyilkolni kezdett. És azt hiszik, hogy minden farkas öl, ezért mi is veszélyben vagyunk. – úgy tűnik befejezte a mesélést, mert csendben rám nézett. Sokkal többet tudtam, meg mint amit akartam. Csak egy évszámra vagy egy időre lettem volna kíváncsi, ehelyett egy történetet kaptam. Ami nem is baj így legalább megtudtam, hogy Davon miért lett olyan amilyen. Nem tudom ki az a lány, akit szeretett, még a nevét sem tudom, de úgy érzem miatta is harcba kellene szállnom Davonnal szemben. Tudom, hogy annak nem lenne értelme, ha most kirohannék az ajtón, és én keresném őt. Azt sem tudom, hogy egyáltalán ellenfél lennék-e a számára, de ahogy Eric mondta, nincs olyan, hogy lehetetlen.

- Azt hiszem máskor is hozzád fordulok, ha nem értek valamit. – mondtam. – Még megkérdezhetem azt, hogy mi volt a lány neve? – nem tudom, miért érdekel ez engem annyira. Csak tudni akarom, hogy ne csak annyit mondjak, hogy lány.

- Már így is sokat mondtam. – állt fel. – Ezekről a dolgokról csak a falka tagjai tudnak. És ha lehet, ezt ne említsd meg Grant előtt. – nézett rám.

- Nem fogom. – mondtam. Egyik pillanatról a másikra, Isaac olyan gyorsan fordult az ajtó felé, hogy megijesztett vele. Ismét azt az arckifejezést vágta. Hallott valamit. Pár másodperc múlva, visszafordult felém meg ragadta a karom, és felhúzott a kanapéról.

- Hozd, a cuccod mennünk kell. – siettetett.

- Mi történt? – kérdeztem rá, de nem válaszolt ehelyett, a padlón lévő szőnyeget hajította félre, ami alatt egy csapóajtó hevert. Nem volt időm csodálkozni rajta, mert ahogy felkaptam a holmijaimat, Isaac már nyitotta is fel a fa fedelet, és  intett, hogy induljak befelé. Mikor fölé álltam, egy lépcső vezetett lefelé. Vajon hol lyukadunk ki? Ahogy az első fokra léptem, Isaac lökött rajtam egyet. Kis híja volt, hogy nem zúgtam le a lépcsőn.

- Gyerünk, menj már. – emelte fel a hangját. Valami baj történhetett odakint ha így sürget. Próbáltam olyan gyorsnak lenni amilyen csak tudtam. Amint a lépcső aljához értem felnéztem, és Isaac épp akkor zárta be a csapóajtót. Minden elsötétült. Csak azt érzékeltem, hogy a velem lévő fiú szinte elém ugrik, és egy sárga szempárral találtam szembe magam. Megragadta a csuklom, és futni kezdett. Még mindig nagy volt a sötétség, amit Isaac tudtára is adtam.

- Nem látok semmit. – mondtam, de közben gyorsan kapkodtam a lábam utána.

- Nem baj, én mindent látok. – jó annak, aki beveti szuper látását. – Úgy is mindjárt kiérünk, de akkor se hagyd abba a futást. – hadarta.

- Mi történt? – kérdeztem ismét.

- Davon már a háznál van a falkájával. Ha bejutnak, és te ott vagy akkor nem lett volna jó vége. - hadart még mindig. Szóval, akkor megölt volna. Olyan gyors tempóban hallat Isaac, hogy már zsibbadni kezdett a lábam. Pedig bírom a futást, de ezt a gyorsat, amit az előttem lévő srác diktál már nem. Mintha valami fényt látnék, ami egyre közelebb ért hozzánk. – Mindjárt kint vagyunk. – és ahogy kimondta, már az erdő belseje felé futottunk. Most már én is láttam igaz nem annyit, amennyit reggel látnék, de ez is megteszi. Megláttam a holdat, ami úgy világított, hogy ilyennek még sose láttam. A fák árnyékai, amik a hold miatt keletkeztek, félelemkeltőek voltak. Lábaim, amit még mindig szaporán kapkodtam Isaac után, megbotlottak egy ágban, és e miatt előre elestem.

- Állj fel gyorsan. – honom alá kapott, hogy gyorsabban felálljak, de ahogy kiegyenesedtem már késő volt. Világító szempárok vettek körül, és egy hangos kacajt hallottam meg.

- Menekülsz. – és ismét nevetett egyet. – Pedig nem kéne. – a hangja mély volt, és kirázott tőle a hideg. Egy sötét alak közeledett felénk. Isaac elém állt, így próbált védeni. Amint elért hozzánk, egy másik alak csatlakozott hozzá.

- Trent? – Isaac hangjában a döbbenet ült. Valahol hallottam már ezt a nevet. – Mi a fenét csinálsz vele? Oh. – kérdése után valahogy úgy éreztem, hogy az-az oh azt jelenti már tudja. – Ez egy csapda. Te mondtad azt nekem, hogy a háznál vannak. Pedig te szóltál Justinéknak, hogy Zoe veszélyben van. De minden csak egy csapda volt.

- Pontosan, ahogy mondod. – mondta az a bizonyos Trent.

- Hogy állhattál közéjük? – nézett körül.

- Te is állj közénk, és akkor nem esik bántódásod. – lépett egy utolsót, így már láttam az arcát. Középkorú férfi barna hajjal, és sárgán izzó szemekkel.

- Inkább a halál. – mondta ki artikulálva. A másik fickó, aki bizonyára Davon volt ismét nevetett egyet.

- Akkor nem tudok mást mondani. – állt a látó körömbe Davon. – Trent, végezz vele. – olyan gyorsan ugrottak egymásnak, hogy én ismét a földön találtam magam. Két kéz emelt fel, és Davon elé állítottak.

- Beszélgessünk.