58.fejezet

 Sziasztok! Sok idő után, itt egy új rész. Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom! Annyira rágörcsöltem a végére, hogy eddig egy árva szót nem tudtam írni. Már úgy éreztem, hogy kiégtem. Nem is akartam vele szenvedni ezért pihentettem a dolgot. Most pedig leültem, és újra jött az ihlet, és íme ma itt vagyok! :) 

Zoe döntést hoz, nem akár milyet, csakhogy ez nem úgy fog történni, ahogy ő gondolja. Mert, hogy valaki egy lépéssel mindig előtte jár! 

 Remélem tetszeni fog, és ha még itt vagytok, és olvassátok, és vártátok a fejezetet, akkor írjatok komit. Köszönöm. Puszillak titeket!

~Ann.xd  

A fejezethez tartozó képek!

„Zoe szemszöge”

1 órával később,

a vadászház előtt

  Justin, Erin és Aiden, a lépcső előtt álltak meg, amíg én felmentem rajta, és a bejárati ajtó előtt, szóba elegyedtem, kedves barátommal.

- Felejtsd el! Ide be nem teszik a lábukat. – kiabált Adam, akinek az orra gyógyulóban volt, de még sok idő kellett a teljes felépüléshez. Voltam megint olyan ideg állapotban, hogy rajta vezessen le a feszültséget. Talán ha újra eltörném az orrát.

 Egész úton ide felé, két dolgon járt az agyam. Az első, hogy megint megfutamodtam. Talán, most esélyem lett volna arra, hogy végezhessek Davon-al, a nagy zűrzavarban. Csakhogy a meghátrálás, lassan a védjegyemmé válik. A második pedig, amin kattogott az agyam. Az Anne volt. Igazából eléggé kusza gondolataim voltak miatta. Hisz a barátnőm, vagy is csak volt, de még az sem biztos. Azok a szavak, amiket mondott, és ahogy nézett, Davon-nak igaza volt. Tényleg jól játszotta a szerepét. Megjátszotta, hogy megrendítette Riley halála. A temetésen lévő sírás. Mind csak egy dologra ment ki. Arra, hogy még engem is kinyírasson Davon-al.

Eszembe jutott olyan is, hogyha Davon nem lesz a képben, akkor mit kezdünk Anne-el. Abban biztos voltam, hogy bűnhődnie kell. Hiába fáj mindez nekem, el kell, temessem jó mélyre, amíg csak lehet. Úgy érzem meg kell tennem, annak érdekében, hogy ne omoljak össze, most, hogy már lassan itt a vég. 

- Húzz az utamból! Nagyi! – kiabáltam, miközben próbáltam átverekedni magam, Adam mellett. Merthogy még engem sem akart beengedni. – Eressz be! – förmedtem rá. Adam felemelte a kezét, és a vállamnál meglökött egy kicsit. Egy két lépést hátra tántorodtam. Megint éreztem azt, amit akkor, mikor legutóbb megütöttem. Dühöt! Csak most sokkal többet, mint akkor. A kezem ökölbe szorult. A körmeim a bőrömbe mélyedtek. Bár ugyan ezt éreztem volna egy órával ezelőtt. A kezem lendült, és már nem sok kellett, hogy odaérjen, a csuklómat, megragadta egy kéz. Oldalra fordultam, és tudtam, hogy kit fogok meglátni. Justin, csak nézett rám, de nem mondott semmit. Ehelyett, jobbra-balra ingatta a fejét.

- Mi ez a lárma? – hallottam, meg a nagyi hangját. Átnéztem Adam válla felett, aki szinte össze volt rezzenve. Ha nem tudnám, hogy nem fél semmitől, akkor azt hinném, hogy megijedt tőlem. A nagyi mellett megláttam Baz-t is. Bevillant az a kép, ahogy B ott fekszik véres arccal a hóban, és azt kiabálja, hogy szaladjak. Bíztam benne, hogy már nem ott van, hanem már messze onnan. – Adam kérlek te is csatlakozz a teremben a többiekhez. Fontos bejelenteni valóm van! – jött a nagyi felénk, és közben beszélt. Adam hátra nézett, de nem moccant.

- Mrs. – a nagyi nem várta meg mit mondott volna, a szavába vágott.

- Adam Flynn, amíg én vagyok itt a rangidős vadász, addig azt csinálja, amit mondok. Nincs apelláta! – mikor Adam elé ért, oldalra lépett, hogy vadásztársa könnyedén elférjen mellette. Adam, még rám nézett egy bosszúsat, már nem volt rémület az arcán, aztán elindult.

Mikor a nagyi levette a szemét a ház belsejébe tartó Adam-ről, ránk nézett. Vagyis inkább azt mondanám, hogy a kezemre nézett, amit Justin még mindig fogott. Már magam mellett logót, de Jus nem eresztette el. Most, hogy a nagyi azt kezdte kémlelni, elvette, és teljes testével a nagyanyám felé fordult.

- Történt valami? – kérdezte, és közben Justin-ről, rám nézett.

- Anne. – csak ennyit mondtam. Nem bírtam többet mondani. Már mint, bírtam volna, de akkor csak könnyek segítségével. Az előbb pedig megfogadtam magamnak, hogy eltemetem magamban az érzéseket, amik Anne felé irányulnak. Vegyes érzelmeimet. Van bennem bosszúság, düh, harag, gyűlölet, undor, csalódás, fájdalom, félelem, szenvedés, szinte fel tudnám sorolni az egész érzelmi skálát, de akkor itt ülnénk hajnalig. Legalább az utolsó négy érzelmet, temessem el iránta. Csak azt az utolsó négyet!

- Történt valami a barátnőddel? – erre a kérdésre lepillantottam a földre. Most tényleg az a szándéka a nagyinak, hogy sírni kezdjek.

- Ő az áruló. – hallottam meg Justin hangját. Szerencsém, hogy ott volt mellettem, és nem nekem kell elmondanom. – Egész eddig Davon mellett állt. Az éjszaka folyamán, rá támadt Erin-re és Aiden-re. Csapdát állítottak, amibe belesétáltak. – magyarázta Justin, amire Baz felkapta a fejét. Kijött az ajtón, és körül nézett. Aztán rám pillantott.

- Hol van B? – lelkiismeret-furdalás. Már csak ez hiányzott.

- Mikor mi oda értünk, én bementem a házba. B, B viszont kint maradt. Mire kiértem nem volt ott, egy bokor mögött találtam, meg. Jól volt. – vágtam rá hirtelen. Úgy éreztem túl magyarázom ezt a dolgot. – Már gyógyulásban volt. Azt mondta már tudják, hogy itt vagyok, és, szaladjak.  

- Te ott hagytad, sérülten? – förmedt rám.

- Menekülnöm kellett. – csak ki kellett mondanom, és már rögtön éreztem, hogy ez önzőség. Nem csak az én életem a fontos, hanem mindenki másé is. Sok ember halt meg miattam, és hiába akarok tenni ellene, mégsem csinálok soha semmit.

- Csak magadra gondolsz! – már csak az hiányozna, hogy elveszítsem Baz barátságát. Tudtam, hogy igaza van. Elég nagy probléma, hogy ez csak most tudatosodik bennem.

Ide jöttem, hogy megkeressem a barátnőm gyilkosát, és  ehelyett, még több gyilkolás történt, csak is miattam. Nekem kellett volna meghalnom, és talán azok az ártatlan életek, nem hunytak volna ki.

- Ahogy hallottad, B mondta neki, hogy meneküljön. – kelt a védelmemre Justin.

- Akkor sem kellett volna magára hagynia! – förmedt rá Justin-ra.

- Elég! – lépett elő a nagyi. – Senkit nem hagyunk hátra. – ezt már akkor mondta, mikor engem nézett. – Összeszedek két csapatott, és indulunk.

- Grant-ék, harcba szálltak velük. – szólt Justin.

- A csapataim, pedig segíteni fognak nekik. – mondta. – Hivatalosan is egyességet kötök Grant-el, és veletek. Beleértve, B-t is. – nézett Baz-ra. – A vadászok hatvan százaléka beleegyezett az alkuba. A többinek pedig bele kell törődniük. – erre vártam már, de most, hogy így kijelentette a nagyi, örülök, csakhogy nem tudok igazán boldog lenni. – Várjatok, itt felkészítem a csapataimat. Baz. – mondta a nagyi, és Baz-t magával hívva visszamentek a házba.

- Lassan megkedvelem a nagyanyádat. – szólalt meg Adien.

- Sajnálom, de én nem. Rossz emlékeim vannak róla, ahogy erről a házról is. Meg amúgy is marja ez a rohadt sisakvirág, a torkom. Ideges leszek tőle. – magyarázott Erin. Ő volt. Ő volt az egyetlen, aki nekem köszönheti az életét. Kiszabadítottam, még anno. Az első, és egyetlen a listámon, aki nekem köszönheti az életet. A másik listámon pedig már van pár név, és lehet, hogy az elmúlt egy órában, ez gyarapodott.

- Tényleg önző lennék? – jött ki a számon.

- Dehogy. Csak véded a saját életed. – Justin elém állt, és megfogta a kezem.

- Ez önzőség! – kaptam ki a kezem az övéből. - Miattam halnak meg az emberek, de én nem is gondolok rájuk, csak arra, hogy én megúszhassam. – keltem ki magamból. – Ti is itt álltok, ahol a legtöbb sisakvirág van. Mindenkit a halálba kergetek. – a mondatom végén, lehajtottam a fejem.

- Ne csináld ezt! Ne törd össze magad legbelül. Tudom, hogy mindez mennyire nehéz, de ne most kezdj el vitatkozni saját magaddal. Véget vetünk ennek, és te és én elmegyünk innen! – magyarázta, miközben most az arcomat fogta két tenyere közé. Már nem tudtam, hogy miért csinálja ezt. Már rég ott hagytam volna saját magam.

- Miért vagy még mindig velem? – néztem fel rá.

- Mert, szeretlek! – valahol legbelül tudtam, hogy ez lesz a válasza. Csakhogy ezt sem nagyon értettem már.

- Miért?

- Mert én tudom, hogy ki vagy! – ez lenne az, amit bővebben kifejthetne, mert én lassan már nem fogom tudni. Normál ember voltam addig a napig, amíg be nem tettem a lábamat Stanwood-ba. Azóta már nem tudom, hogy ki is vagyok, vagy kinek kéne lennem. Talán vadásznak kéne, de hiába minden, sose leszek olyan, mint Eric vagy Mrs. Woods volt. Wilson vagyok, Hetty Wilson unokája. Erősnek kéne lennem. Talán az is voltam, de ez mára már megváltozott. Ma már csak a düh, ami némi erőt ad. Zoe Wilson voltam, de már nem tudom, hogy az akarok- e lenni. A lány, aki nap, mint nap visszabámult rám a tükörből, már csak halvány másom. Bármi is történjen, a következő, napokban vagy hetekben ez a név már csak egy megbélyegzés lesz számomra.

- Remélem mindenki megértette, amit mondtam. – hallottam meg a nagyi hangját. Justin elengedte az arcom, és hátra fordult. A nagyi és Baz mögött szinte egy egész hadsereg vonult. Odébb állva az útból, a nagyi, és Baz csatlakoztak hozzánk, amíg a többiek levonultak a lépcsőn. Voltak, akik rosszalló tekintettel néztek ránk, de volt olyan is, aki egy halvány mosolyt lövellt felénk. Mint például Romy, aki meg is állt mellettem, Dale-el együtt. Ő volt az a lány, akinek az arcán semmi érzelem nem mutatkozik. Vajon legbelül is ilyen?

Mikor mindenki leért, a nagyi a lépcsőhöz állt, és beszédre nyitotta a száját.

- Ahogy mondtam. Raul indulj, és nézz szét a környéken. Aztán ha végeztél, tartsd szemmel a házat. – mondta. Lenéztem rá. Raul-al azóta nem beszéltem, mióta megláttam a nagyit pont ugyan ezen a helyen. Bár akkor sem beszéltem vele, csak ő utasított arra, hogy álljak fel, mert megyünk. Akkor azért rostokoltam a földön, mert Marko mellett gubbasztottam, mikor egy farkas, belé vájta a karmait. Ez még mindennek a legelején volt. – Dale, Romy a házban maradtok – a nagyi szünetet tartott, és rám nézett. – Zoe-val együtt. – ez már nem volt meglepetés számomra. Már tisztában voltam azzal is, hogy csalódás vagyok, a nagyi szemében. Lehet, hogy nem mondja ki, de bizonyára így van. Nem ellenkeztem. Hisz annak semmi értelme nem volt. - Akik velünk tartanak, azok minden szavamra figyelnek. Megkeresünk egy lányt, aki farkas. Nem tudom, hogy harc folyik-e még ott, de ha igen, akkor mindenki, csak akkor támadjon, ha megbizonyosodott róla, hogy nem Grant falkája tagja. Világos voltam? - nem szólt senki, mint általában. Csak a fejüket rázták. - Akkor indulás! - a nagyi ekkor odafordult hozzánk, és így szólt. - Te, és a barátaid is velünk jöttök. Mutasd az utat, és ha megkérhetlek, tartsátok szemmel, Adam csoportját. - Adam felé néztem. Háttal állt nekem, és valamit mondott, Marta-nak. Észre se vettem őt. Marta, legyintett egyet Adam-nek, és ott hagyta.

- Szemmel tartjuk! - most, hogy tudtam nem marad itt velem, Justin felé fordultam. Tudtam valamit, amit ő nem. Most már nem volt ott a fejemben, hogy bármit is hozzáfűzzön vagy megcáfoljon. Elhatároztam magam! Minden bizonnyal, ezt már sokkal régebb meg kellett volna tennem. Eddig rossz döntések sorozatát hoztam. Talán ez is egy rossz döntés lesz, de talán a legjobb, amit megtehetek, érte és, mindenkiért.

Magamhoz húztam, és megöleltem. Nem érdekelt ki mit gondol, szeretem, és ezen ők sose fognak tudni változtatni.

- Maradj bent a házban. Ott biztonságban leszel. – súgta a fülembe. Nem válaszoltam rá. A biztonság, mint fogalom, már teljesen semmisé vált. Amíg Davon él, addig nincs olyan, hogy biztonság!

- Mindenki indulás! – utasította őket a nagyi még egyszer. Justin-al elváltunk egymástól, de még mélyen egymás szemébe néztünk. Az a tény, hogy lehet, soha nem látom már, a döntésem miatt, arra sarkalt, hogy adjak neki egy utolsó csókot. Még ha ő nem is tudja, hogy az lesz. Megragadtam a tarkóját, és magamhoz rántottam, pont, mint az előbb. Mindent bele adtam ebbe a csókba. Az elmúlt időt, azokat a hónapokat, amiket együtt töltöttünk. Ami bár nem volt olyan sok, de ha szerelmes vagy, akkor az is nagyon sokat számít. Máig emlékszem az első találkozásra. Voltam olyan kecses, hogy neki vágjam az ajtót, annyira, hogy még az orra vére is eleredjen. Az ember azt hinné, hogy ezt már nem is lehet tetézni. Nekem majdnem sikerült. Második találkozás? Hm, nem is tudom, a strandon, összeütköztünk, persze miatta, és eléggé földnek döntöttem. Persze, nem vérzett sehol, szóval azt a találkozást szerencsésen megúszta. Úgy érzem, most így utólag, hogy ezt a dolgot nem szúrtam el. Pedig az elején nagyon azt hittem. Most viszont már, nem is tudom, mi lenne velem, ha nem botlok Justin-ba. Örülök, hogy becsapódott az életembe! Szánk cuppanást hallatott, mikor elváltunk egymástól.

- Én is szeretlek! – jutott eszembe a pillanat, mikor pár perccel ezelőtt ezt mondta nekem. Akkor nem viszonoztam, most viszont igen.

- Miért? – elmosolyodtam. Mondhatnék sok mindent.

- Azért mert, olyan jó belépőd volt az első találkozásunkkor. – ekkor nevetni kezdett. Milyen rég láttam, már ezt. Olyan jó volt, nézni, hogy boldogság töltött el.

- Azóta se vérzett úgy az orrom. – mondta, egy mosoly közepette.

- Ideje indulni. – szólalt meg mögöttem a nagyi. Justin homlokon csókolt, és elindult. Mikor elment mellettem, még utána kaptam. Megfogtam a kezét, és ezt mondtam.

- Szeretlek, és ehhez nem kell semmilyen indok!    

15 perc múlva

  A csigalépcső utolsó fokán ültem, és magam elé meredtem. Dale és Romy, a bejárati ajtó mellett álltak. Még nappal volt, de ez a ház mindig is sötétebb volt, a kelleténél. A fejem felett egy lámpa izzott. Azt néztem, mikor eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem. Felálltam, és a lányokra néztem.

- Felmegyek. Átöltözök, valami melegebbe. – mondtam.

- Veled menjek? – kérdezte Romy, és már el is indult felé.

- Felesleges. – vágtam rá. - Pár perc és itt vagyok. – azzal megfordultam, és felmentem a csigalépcsőn. Mikor felértem a tetejére, megálltam. A folyosó mintha most sokkal hosszabbnak tűnt volna, mint eddig bármikor. A plafonon itt is égtek a villanykörték. Egészen az én szobám ajtajáig, ami a folyosó legvégén volt, pont szemben. Mikor elindultam, mintha a végtelenbe sétáltam volna. Mintha nem egyre közelednék a szoba felé, hanem egyre távolodnék. Mindig is hosszúnak tartottam ezt a folyosót, csakhogy most jöttem rá, hogy mennyire az. Most, hogy figyeltem, észrevettem.

Odaérve, lenyomtam a kilincset, és ugyan az a látvány fogadott, ahogy itt hagytam. Ez az a nap volt, mikor Anne Stanwood-ba jött. Mikor Grant fel akart idegesíteni.

Az ablakon besütött a fény, így nem kellett itt is lámpát oltani. Az íróasztalhoz léptem, kinyitottam a fiókját, egy tollat, és egy papírt remélve. Most nyitottam ki legelőször. Szóval, nem tudtam, hogy mit fog rejteni, de mikor kinyitottam, csak egy kicsit éreztem szerencsésnek magam. Pont az volt benne, amire szükségem volt. Négy golyóstoll, és egy köteg A4-es papír. Kivettem mind a kettőből egyet, kihúztam a széket, leültem, magam elétettem a papírt, megnyomtam a toll végét, amiből egy kattanás hallatszott. Az asztalra tettem a kezem, és írni kezdtem. A gondolataimat, amik nemrég a fejemben formálódtak meg, vetettem a papírra. Csak írtam, és írtam, ami csak jött. Nem tudom, hogy egyáltalán valaha is a kezébe kerül-e, de ha igen, akkor remélem, megfogadja, és tényleg boldog lesz. Nem akarnám, hogy egész életében miattam bánkódjon. Bár talán hiba volt, hogy összetalálkoztunk, de ha az is, én újra és újra megtenném! Pár könnycsepp kiesett szemgödrömből, és rá hullott a lapra. Nekem fájt a legjobban, mert tudtam, hogy mi fog következni. A döntésem, alapján, hamarosan, elhagyom ezt a világot, és a koromfeketeségbe kerülök. Illetve, magam sem tudom, hogy hová. Talán van menny és pokol, de nem lennék benne biztos, hogy a mennyben lenne az én helyem.

A lap aljára, egy „csókol Zoe” került. A papírra dobtam a tollat, és felálltam. Beletúrtam a hajamba, és rádőltem az ágyra. Csak ez az egy választás van. Nincs más választásom. Biztos vagyok benne, hogy Davon-t már hiába keresik, nem fogják megtalálni. Lehet, hogy már akkor meg tudott lépni, mielőtt Grant elért volna hozzá. Feleslegesnek érzem, ezt a nagy csapatot, amivel elmentek. Davon engem akar, és már eléggé a bögyében lehetek. Engem kereshet, és ha megtalált, csak egy dolgot fogok neki mondani.

Most már csak egy dolgot kell tennem. Elterelni, a lányok, és Raul figyelmét, feltéve, ha visszaért. Felkeltem az ágyról letöröltem a könnycseppjeimet, aztán a szekrény elé álltam. Kivettem pár ruhadarabot, hogy átöltözhessek, ha már ezért jöttem fel. Mikor végeztem, ránéztem az asztalon lévő papírdarabra. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb. Ha elolvashatná ezt a levelet, vagy az, ha nem. Oda kaptam a laphoz, és összegyűrtem.  Nem tudtam döntésre jutni, így belegyömöszöltem a zsebembe. Ekkor jött egy sikoly. Az ajtó felé kaptam a fejem, és azon nyomban elindultam. Nem lehet. Nem jöhetett ide. – mondtam magamban. Ahogy kiléptem a szobából a lámpák kezdtek kialudni. Még egy visítást hallottam, egy nagyon fájdalmas visítást. Rohanni kezdtem a folyosón, miközben a fények aludtak ki.

A folyosó végéhez, érve, minden fény kihunyt. Lerongyoltam a lépcsőn, de közben fogtam a korlátot, hogy nehogy véletlenül most guruljak le rajta. Bár láttam, mert nem volt korom sötét, de azért jobbnak tartottam. Mikor leértem a lépcső aljához, a bejárati ajtónál álltak. Romy a falnak taszítva állt, a vele szembeni fickó, akit még soha nem láttam, pedig felkarját a torkához nyomta. Képletesen sarokba szorította, ahogy Dale-t is. Ő, hason hevert a földön, és Trent, akit már ismerek, a lábát Dale tarkójának nyomta. Trent szeme hátborzongató volt. Érdekelt volna, hogy mi történt vele. Mikor Davon-ra tévedt a tekintetem, széttárta a karját, és elmosolyodott.

- Azt hitted megállít a sisakvirág? Bár bevallom, kezdi zavarni az ingereimet, de azért még nem fogok belehalni. – visszaejtette maga mellé a kezeit, és egy lépéssel közelebb jött. Most, hogy már úgy álltam vele szemben, hogy tudom, mit akarok, így szóltam.

- Engedd el őket! Engem akarsz, nem? – magabiztosan szólaltam meg. Még magam is meglepődtem.

- Hoppá, csak rájöttél a végére. – ismét felemelte a kezét, és tapsolni kezdett. Kigúnyolt, ami bevallom egy cseppet sem tetszett.

- Itt vagyok! Ölj meg! A többieket pedig hagyd békén! – sóhajtott egy nagyot, lehajtotta a fejét, és mikor visszaemelte, jobbra-balra ingatta a fejét.

- Te mindig a legrosszabb idő választod. Egy órával ezelőtt alkalmas volt rá az idő, most már nem az. Még nem az. – javította ki magát. Sosem értetem, mi ez az idióta játék, amit űz. Úgy tűnik, nem most fogom megérteni. – Most viszont, magammal foglak vinni. – meresztette rám a szemét, aztán Romy-ra majd Dale-re nézett. – Fiúk, rájuk nincs szükségem!

- Ne! – ordítottam, és rohantam, hogy meg védjem a társaimat. Pár lépés után, éreztem, hogy egy ütés találja el a fejem. Arccal előre borultam, és elájultam.

 

…

 Nem voltam teljesen magamnál. Azt tudtam, hogy valaki a karjában fog, de nem láttam az arcát. Csak a havat láttam, és vércseppeket, amik a fehér talajra hullottak. Lüktetett a fejem, és a szemem, még most is lecsukódni kívánkozott. Mást nem tudtam tenni, így visszacsuktam, és talán elaludtam, de inkább az elájulásra szavaznék.

Órákkal később

 - Nézd, ébredezik. – hallottam meg egy hangot, ami elég közel volt hozzám. Megmozdítottam a kezem, és a fejemhez nyúltam.

- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Romy-val találtam szemben magam. Arcán volt pár lila folt, és vérnyom.

- Davon. – kezdte, de ekkor minden eszembe jutott.

- Már emlékszem. – mondtam. Davon eljött értem, és mikor neki akartam támadni, hogy megvédjem a lányokat, valaki leütött hátulról. Lassan felültem, és ismét megszólaltam. – Dale, hogy van? – kérdeztem.

- Dale, megszökött. Akkor szereztem ezeket. – mutatott az arcára.

- De akkor kihez beszéltél? – kérdeztem.

- Hozzá. – mutatott a hátam mögé. Még mindig fogtam a fejem mikor hátra fordultam. Ebben a szobában, vagy mi is volt ez, egyetlen egy ablak volt, amin rácsok voltak, és ott jött be rajta némi fény. A beton falnak dőlve láttam egy alakot. Ellökte magát a faltól, és előre jött egy lépést. Akkor a fény elért a lábától a nyakáig. Csupa vér volt. Jobb keze az oldalánál lógott, a másik pedig behajlítva a hasánál. Mint akinek eltört a keze. A bal kezének nem láttam a többi részét. Ekkor jöttem rá, hogy ki is ő. Még egy lépést előrébb jött, és az arcát látva lettem biztos magamban. Csak egyszer találkoztam vele, és eléggé, bepöccentem rá, mikor rájöttem, hogy mit csinált a kishúgával, Spencer-el.

- Alec?