45.fejezet

Sziasztok. Meghoztam a folytatást, remélem nem várattalak titeket sokáig. Amint már az előzetesből kiderült Marko barátunk lehet, hogy mégis életben van? Ha kíváncsi vagy, akkor most rögtön kezd el olvasni!: ) Remélem tetszeni fog, és írtok pár komit. Puszillak titeket!

~Ann.xd

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük. – mondta Baz.

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szintúgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. – Ti nem? – kérdezte közvetlen utána. Koncentrálni kezdtem, és lassacskán én is meghallottam.  Hallottam, ahogy szaporán veszi a levegőt, és segítségért kiabál.

- Hogy lehetséges ez? – hallottam Aiden hangjában a döbbenetet.

- Megharaptam, mikor senki nem figyelt. – válaszolt könnyedén Spencer. Teljesen ledöbbentem, és lassan felé fordítottam a fejem.

- Mit csináltál? – kérdezte Isaac.

- Ez akkor sem lehetséges. – mondta Aiden. – Meghalt, így már nem ér semmit a harapás. – rázta a fejét.

- Ha csak. – jött a hátunk mögött a hang. Mindannyian oda kaptuk a fejünket, és Grant állt ott.

- Ha valakit egyszer már megharaptak, és nem változott akkor át az már hordozza a farkas gént. Valószínű, hogy valamelyik harca alatt egy felületes harapás érte. Azzal, hogy Spencer megharapta, felélesztette a farkasát, aki meggyógyította, és most már ő is alakváltóvá vált. – magyarázta Grant.  

- Erről mi miért nem tudtunk eddig? – kérdezte Aiden.

- A legtöbben vagy átváltoznak rögtön, vagy meghalnak. A harmadik opció nagyon ritka! – válaszolt a kérdésre azzal, hogy azért mert nagyon ritka.

- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Isaac.

- Kiszabadítjuk, és segítünk neki. – eddig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni. A reakciójára gondoltam, mikor teljesen tudatosodik benne, hogy már ő is egy olyan lény, amilyen a szüleit megölte. Hisz ő vadász volt. Nem is tudom, hogy fogja ezt ő kezelni. Meg persze Zoe. Tudom, hogy boldog lesz, hogy mégis életben van, de be kell, hogy valljam Marko sosem lesz már a régi.

- Hahó, szerinted senki nem fogja észrevenni, hogy kiástak egy sírt? – mutatott két kezével az előbb említett hely felé. – Meg amúgy is itt őrök mászkálnak még éjszaka is, észrevennének. – mondta, és én teljesen egyetértettem vele.

- Aiden-nek igaza van. – szólaltam meg először. – A sír kiásását még meg tudjuk oldani, de az őrökkel sok bajunk lehet. – mondtam.

- Fiúk nyugalom, lesz egy csalink, aki elcsalja majd őket. – nyugtatgatott Grant. Ami feltűnt az-az volt, hogy Grant eléggé biztos volt magában. Mintha már mindent jól kitervelt volna.

- Nagyon felkészültnek látszol. – szólalt meg engem megelőzve Isaac.

- Alfa vagyok, ez a dolgom. – mondta és egy mosoly jelent meg az arcán.

 A terv az úgy nézett ki, hogy este megyünk vissza a temetőbe. Grant már megbeszélte Erin-el, aki kis győzködés után belemet, hogy elcsábítja az őröket. Erin eljátssza majd, hogy eltévedt, és amíg ő színészkedik, addig mi kiássuk Marko-t. Ez a terv könnyebbik része volt. A neheze az majd csak utána jön. Az, hogy hogyan fogjuk Marko-t kordában tartani nehéz lesz. Mivel több, mint valószínű, hogy ideges lesz, mikor megtudja mi is történt vele valójában. Át fog változni, és az első olyan embereket veszi majd célba, akibe érzi a teljes emberséget. Vagyis az őröket. Amit nem hagyhatunk! Tudom, milyen az, ha embert bántasz, és mikor visszanyered emberi valódat, akkor legszívesebben magaddal bánnál el, amiért ezt csináltad. A legrosszabb az benne, hogy amíg nem tudod uralni bármi megtörténhet. Megölhetsz embereket, még olyant is, akit a világon a legjobban szeretsz. Amíg nincs az uralmad alatt, addig ő irányít. Meg kell előznünk, hogy Marko ne tehessen olyan dolgot, amit megbánna.

- Justin, indulunk! – kiabált Aiden. Felálltam az ágyamról, felvettem a dzsekimet, és elindultam. Amint kiléptem a bejárati ajtón, megpillantottam Erin-t. A ruhája igen csak kihívó volt, és a dekoltázsa igen mély. Szőke haját felgumizta, és arcán erős sminket viselt.

- Be kell vetned minden színészi tehetségedet. – hallottam meg Grant-et, aki Erin mellett állt.

- Bízz bennem, menni fog. – mondta Erin, megveregette Grant vállát megfordult, bal kezével hátra dobta copfját, és elindult.

 Amíg Erin teljesen elvonta az őrök figyelmét, addig nekünk várnunk kellett. Ami lássuk be nem tartott sokáig. Erin úgy az ujjai köré csavarta a két őrt, hogy ők itták minden egyes szavát.

- Indulás! – mondta Grant. Ahogy elindult, mindannyian utána iramodtunk. A cipőm, a sárba süllyedt, mert persze amíg tervezgettünk, addig az időjárás megtréfált minket, és jó kora zuhét hagyott maga után. Ahogy tovább lépkedtem, úgy éreztem, hogy a sár egyre jobban ellepi lábbelimet. Hazudnék, ha azt mondanám, érdekel a cipőm kinézete. Legjobban az érdekelt, hogy mi lesz a következő fél, vagyis inkább egy órában. Már azt is számításba vettem, hogy Marko végezni akar majd magával. Amiért meg is érteném őt! Ha én járnék abban a cipőben, mint most ő, akkor olyan gyorsan szabadulnék, meg magamtól amilyen gyorsan csak lehet. Csakhogy nem ismerem őt, és egyszerűen nem tudok kész tényt állítani. Bár abban teljesen biztos voltam, hogy nem fog örülni, hisz melyik vadász örülne, annak, hogy felébred, és onnantól kezdve már ő is azokhoz tartozik, akiket eddig a legnagyobb ellenségnek tekintett. Ahogy egyre közeledtünk a célunkhoz, Aiden egyre többet beszélt.

- Szerintem, megvárom, hogy felálljon, és utána fejbe vágom. – mondta, és közben meglóbálta a kezében lévő ásót. Hogy minek az ásó? Aiden szerint sokkal jobb, ha ásóval ásunk, és nem a saját kezünkkel. Persze mindenki kinevette, csakhogy őt ez nem zavarta. Grant két olyan személyt hozott magával a falkájából, akik a legjobbak ásásban. Isaac csak azért maradt, hogy ha Marko-nak elborulna az agya, és tombolni kezdene, sokkal jobb, ha többen vagyunk. Hatan csak meg tudjuk fékezni. Ha nem, akkor ott lesz a nagyobb gond.

- Jobb, ha nem hadonászol, azzal, mert a végén a fejed bánja, és én iszom majd a levét. – mondtam. 

- Már, mint? – nézett rám felemelt szemöldökkel, miközben mellettem jött.

- Mindegy. – mondtam, mert megérkeztünk a célunkhoz.

- Még szerencse, hogy nem kell azon aggódnunk, hogy megfullad a föld alatt. – mondta az egyik falka tag. Igaza is volt, még szerencse, hogy Marko körülbelül a nap feléig nem is volt éltben, és nem vett levegőt. Így az oxigén is megmaradt a koporsóban, és bőven elég lesz neki addig, míg kiszabadítjuk.

- Gyerünk, fiúk! – mondta Grant immáron sárgán izzó szemekkel. Mindenki alakot váltott, kivétel Aiden, és ásni kezdtünk. Be kell, hogy valljam, lehet Aiden-nek volt igaza mikor ásóval kezdett ásni. Az egész karom csupa sár volt. Éreztem, ahogy a latyakos földet dobáltam, hogy a ruhám alá is beszóródik. Nedves volt és hideg, ami a hátamon ment végig, de nem törődtem vele. Nem állhattam meg addig, míg a koporsó tetejét meg nem látom. Ami 10 perccel később lett látható. Már csak én, és Grant álltunk a koporsó tetején, Aiden lenyújtotta a kezét így kisegített a gödörből. A sír végéhez álltam. A kezem beletöröltem nadrágomba, hisz annak már úgy is mindegy volt. Grant még ásott egy kis helyet magának, hogy könnyebben fel tudja nyitni a koporsót.  Amint végzett vele, ő is visszaalakult, és lassan nyitotta fel a halottas láda tetejét. Aiden, aki még arra is gondolt, hogy hozzon magával egy zseblámpát, egyenesen belevilágított a gödörbe. Mihelyst teljesen nyitva volt, végig néztem Marko-n. Szeme csukva volt, és tetőtől talpig feketébe volt öltöztetve, csak az inge volt fehér, persze ez nem meglepő. Minden egyes embert ünneplőben temetnek el. Csakhogy nem mindegyik ébred fel a temetése után. A koporsó belseje tele volt karmolás nyomokkal, ami csak egyre utalt. Marko szemei kipattantak, és olyan gyorsan állt fel, hogy Grant meg sem tudta volna akadályozni. Kezei a gödör szélén jelent meg, és ahogy kiugrott belőle, egyenesen rám vetette magát. Hanyatt vágódtam, és sár fröccsent a szemembe. Szúrta a szenny a látószervemet, és alig bírtam nyitva tartani. Könny ömlött fel a szemüregemből, és teljes homály fedte a külvilágot. Ahogy Marko fölém ért, próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Csak pislogtam, de még így is megláttam, hogy szeme olyan sárgán izzik, mint a nap a legnagyobb melegben. Rám morgott, és egyszer csak egy nagy koppanást hallottam. Marko mellém esett. Felültem, és magam mellé néztem, kezemmel próbáltam a szemembe kerülő szennyeződést kitakarítani, és ismét magam mellé néztem. Marko homlokán vér csordogált. Felnéztem, és Aiden a kezében lévő ásott a vállára rakta.

- Nem megmondtam, hogy ha feláll, fejbe vágom. – mondta, és egy mosoly hagyta el a száját. Talpra álltam, és nem kezdtem leporolni magam, mert semmi értelme nem volt.

- Jobb, ha máris elvisszük a farkas lyukba. – mondta Grant. – Ti itt maradtok, és visszaássátok a gödröt. - utasította a két személyt. – Ha kész vagytok, szóljatok Erin-ek, és menjetek vissza a szállásra. – ezután Isaac-re nézett. – Gyere, segíts! – mondta és oda sétált az ájultan fekvő Marko-hoz. Isaac az egyik, Grant pedig a másik oldalára állt, hóna alá nyúltak, és felemelték. Karját átvetették nyakukon, és elindultak a farkas lyuk felé.

 Emlékszem mikor Zoe megkérdezte tőlem, hogy mi ez a hely, és én azt válaszoltam, hogy búvóhely. Igazság szerint az is volt, csakhogy mi úgy neveztünk, hogy farkas lyuk. A kanapén ültünk, azon a kanapén, ahol Isaac haldokolt még teliholdkor. Marko pedig kiláncolva van abban a szobában, ahol Zoe-val töltöttem pár meghitt pillanatot. Ez alatt pedig a csókunkat értem, ami csodálatos volt.

- Eresszetek el! – üvöltött Marko a csukott ajtó mögül. Mikor megérkeztünk, és Grant-ék kiláncolták, felébredt, és azóta üvöltözik.  Grant viszont nem engedi, hogy bemenjünk hozzá. Azt mondta csak akkor hajlandó vele beszélni, ha végre lenyugodott. Már egy órája itt ülünk, és Marko csak egyre dühösebb. - Megöllek titeket! – ordított, és utána morgott egyet. Ebből látszik, hogy még mindig a farkas uralja.

- Mit szólnátok, ha megint fejbe kólintanám? – kérdezte Aiden. Az igazat megvallva már én is ezen, kezdtem gondolkozni.

- Nem ártana, neki. – mondta Isaac unottan. Grant pedig csak a fejét rázta.

- Ti mocskok letépem a fejeteket! – ordított megint, csakhogy most nem egy morgás, hanem egy fájdalmas üvöltés követte.

- Végre. – mondta Grant, felállt a székről, amit kihozott a másik helységből, és elindult az ajtó felé. Mi is felálltunk, és követtük őt. Grant kinyitotta az ajtót, és Marko feje lefelé lógott. Ahogy lassan felemelte, végre nem sárgán izzott a szem, hanem az eredeti zöld színe volt látható. Nagy levegőket vett, és izzadság pergett a homlokán.  

- Mi történik velem? – kérdezte, és egy újabb ordítás hagyta el a száját, fejét pedig hátra vetette. Marko küzd a farkas ellen, és úgy tűnik elég fájdalmas neki.

- Volt már farkas harapásod? – kérdezte tőle Grant.

- Miért érdekel? – kérdezte, de közben tovább szenvedett.

- Válaszolj a kérdésemre. – mondta, és közelebb lépett hozzá.

- Csak felületes. – válaszolt. Szemeit hirtelen összecsukta és fogait összeszorítva viselte tovább a fájdalmakat.  

- Mi az utolsó emléked? – tett fel Grant egy újabb kérdést.

- Nem tudom. – üvöltött. Kezével próbált a fejéhez kapni, de a láncok megakadályozták.

- Próbálj emlékezni. – mondta, és még közelebb ment hozzá. Látszót az arcán, hogy gondolkozik, de nehezére esik. A farkas újra uralni akarja az agyát, de Marko próbál ellenállni neki.

- A Shadow Hole – kezdte. – oda kellett mennünk. – amint kimondta újra felüvöltött, és szemei ismét sárgán izzott. – Eresszetek el! – kezdett megint üvölteni, és szemei szikrát szórtak, ahogy rám nézett. Grant megfordult, és kitessékelt minket, az ajtót pedig megint bezárta.   

- Úgy tűnik nincs tisztában azzal, hogy meghalt. – mondta, és közben visszaült a székre. – Jobb, ha ti inkább haza mentek. – nézett ránk. – Te is Isaac, majd én maradok.

- Nekem is maradnom kell. – mondtam. Nem akartam elmenni, hisz részben az én hibám, hogy most ilyen. Ha oda figyeltünk volna Spencer-re, akkor most holtan feküdne a sírban. Most nem azt mondom, hogy jobb lenne, ha még mindig halott lenne, de valahogy ez az egész kikészít, és már nem is tudom, mi lenne neki a jó.

- Nem kell. – mondta. – Itt nem tudsz segíteni. Menj haza és pihend ki magad. Meg persze egy alapos mosdás sem ártana. – mély levegőt vettem, és a hajamba túrtam, amiből már az odaszáradt sár potyogott.

- Gyere haver. – mondta Aiden, és a vállamra tette a kezét. Felé fordultam, és az a rohadt ásó már megint a vállára volt helyezve. Már kezdett röhejes lenni, ahogy azzal az ásóval mászkált. Megforgattam szemem, odaintettem Grant-nek, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fekete vasajtó bezárult mögöttünk még hallottam, Marko utolsó szavait.

- Széttéplek titeket!

45.fejezet ELŐZETES

A Bloodshed következő fejezetében:

„Justin szemszöge”

  Miután Zoe elment, kisebb vita után, ami Aiden és Alec között robbant ki, elindultunk, hogy megkeressük Spencer-t. Megnéztük azokat a helyeket, ahol Alec már járt ugyan, de jobb volt, hogy újra elmentünk, mert az egyik helyen megtaláltuk Spencer pulcsiját. Ami arra utalt, hogy nem rég járt itt. A piros pulóverét az orromhoz emeltem, és egy nagyot szippantottam. Ahogy felnyitottam csukott szemeimet, látásom egyre csak élesedett, ahogy a szaglásom, és a hallásom is. A többiek is vettek szagmintát a pulcsiról, és azután az orrunk után mentünk. A sok szag közül, ami az erdőben volt, nehéz volt megtalálni Spencer-ét.

- Erre! – kiáltott Aiden. Az-az út amerre mentünk tudtam hova vezet, hisz nem rég Zoe-val jöttem el itt.  Az erdőből ez volt az egyetlen út, ami a temetőhöz vitt. Ahogy elértük az erdő szélét, mindegyikünk visszaváltotta eredeti szem színét, és így mentünk tovább. A sírok közt mászkálva, egyszer csak megpillantottuk Spencer-t. Ott ült egy frissen temetett sír előtt.   

- Spencer. – rohant oda Alec, és térdre rogyva szemlélte húgát. - Már mindenhol kerestelek, nagyon rám ijesztettél. – mondta, és a kezében lévő piros pulcsit a vállára terítette. Ahogy mi is odaértünk, ott álltunk Alec mögött, mikor Spencer egyszer csak megszólalt.

- Él. – mondta, és rá nézett bátyára.  

- Ki? – kérdezte Alec.

- Ő, – mutatott a sírkő felé. - életben van a föld alatt. - tekintetem rávezettem arra a helyre ahol a név volt látható, és ez állt rajta.

Nyugodj Békében

Marko Fatt

1992 – 2013

- Honnan veszed ezt? – kérdezte Aiden, aki szint úgy észrevette, hogy milyen felírat, áll a sírkőn.

- Hallom őt. – mondta. 

44.fejezet

Sziasztok. Tudod, megint sokat kellett várnotok, de korábban jönnének a részek ha több kommentárt írnátok. Ha nem írtok így nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e írnom. Szóval ha megkérhetlek titeket, akkor írjatok többen. Előre köszönöm!
~Ann.xd 

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet. 

- Mondjad már! – kezdett ideges lenni, Isaac. Aiden, aki már találós kérdésével, direkt idegesítette Isaac barátunkat, csak nevetett.

- Na, mégis hová megy a csiga? – kérdezte körülbelül már tizedjére. Isaac feje már kezdett vörösödni, mikor belépett Justin az ajtón, és csak ennyit mondott.

- Az idegeidre. – megveregette Isaac vállát, és odajött hozzám. Összehúzott szemöldökkel állt azon a helyen ahol eddig, és fejét kezdte rázni.

- Tényleg? Komolyan? – kérdezte, egy kicsit megemelve a hangját.

- Látnod kellett volna az arcod. – nevetett Aiden a kanapén ülve, vagyis már feküdve, mert már fetrengett a röhögéstől. Az igazat megvallva, én is így reagáltam volna, mert én sem tudtam a helyes választ. Ahogy Jus mellém ért, rá mosolyogtam, és egy csókot leheltem az ajkára. Bal kezével átfogta derekamat, és oldalamat simogatni kezdte. – Ez az Aiden mindig ilyen hülye? – kérdeztem Justin-tól, de persze csak magamban, hisz több mint valószínű, hogy hallgatózik odabent.

- Ha az ideje engedi. – súgta fülembe, miközben szája súrolta hallószervem. Felkuncogtam.

- Hé, ti meg mit csináltok itt fölöttem? – a kanapé karfáján ülve lenéztem a fekvő Aiden-re, aki éppen felfelé nézett ránk. – Tudtátok, hogy társaságban tilos sugdolózni? – tett fel még egy kérdést.

- Tudtad, hogy néha tényleg nagyon idegesítő vagy? – tett fel egy kérdést Justin is.

- És te tudtad, hogy – kezdett bele, de ehelyett, hirtelen felült, és az ajtó felé nézett, ahogy a másik két fiú is. Ahogy az én tekintetem is oda vándorolt, valaki dörömbölni kezdett rajt. Isaac, aki a legközelebb volt az ajtóhoz, kinyitotta. Ahogy kitárult a bejárat egy fiú állt ott, kezei az ajtófélfán hevert, és közben nagy levegőket vett. Barna haja összekuszálva állt feje tetején, kék szemeiben pedig aggódást láttam. Még soha nem láttam őt, de azt gyanítom, hogy még Justin sem, mert az ő arcától is azt lehet leolvasni, „ez meg ki a frász”?

- Alec. – szólalt meg Isaac.

- Itt van? – kérdezte, miközben egy lépéssel beljebb jött, és szétnézett.

- Kicsoda? – állt elé Isaac, és a vállára tette a kezét.   

- Spencer. – csak értetlenül álltam ott. Sem ezt az Alec-et, sem ezt a Spencer-t nem ismertem. Isaac megrázta a fejét, amire Alec megfordult, és pár centire az ajtótól a falba verte öklét. Justin egy lépéssel elém termet. 

- Hé, haver, az a fal nem tehet semmiről. – állt fel Aiden a kanapéról, és miközben kikerülte az előtte lévő kis asztalt így szólt. – Most hoztuk rendbe a házat a húgod miatt, ne kelljen már ismét megtennünk.  – Alec lassan megfordult, és Aiden-re nézett. Az arcán idegesség vette kezdetét. Látszott rajt, hogy nem tetszik neki, amit Aiden mond, és egy lépéssel közelebb lépet felé, mire Isaac a mellkasára helyezte kezét.

- Hé, mi van Spencer-el? – Alec ránézett, és újra, aggódó tekintete vette át az arcán az uralmat. 

- Eltűnt. – mondta. – Már mindenhol kerestem. Ha itt sincs, akkor már nem tudom, hol lehet. – szemei könnybe lábadtak.

- Gratulálok haver. – kezdett beszélni ismét Aiden, és hangjában elég keményen lehetett hallani a szarkazmust. – Először farkassá változtatod, most meg elhagyod. Azt hiszem, nem lepődsz meg, ha annyit mondok, hogy jobb, ha nem vállalsz majd saját gyereket. – megakadtam ott, hogy farkassá változtatta? Eszembe jutott az a lány, akit még Marko halálakor a Shadow Hole-nál, láttam Aiden mellett. Talán róla van szó, és ha igen, az a lány nincs több 12-nél, hogy tehetett ilyet vele. Előléptem Justin háta mögül.

- Hogy tehettél ilyet? – undor volt a hangomban. Undorodtam tőle, legszívesebben ott helyben meg tudtam volna fojtani. Az egy dolog, ha átváltoztatnak valakit, de az hogy egy gyerekkel csinálta ez, jobban feldühített. – Tudod te mit tettél?

- Igen, tisztában vagyok vele. – ordított szinte rám. – Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, csakhogy ez nem lehetséges.

- Elég! – jelentette ki Isaac. – Most az a fontos, hogy megtaláljuk Spencer-t. – nézet rá mindenkire.

- Igaza van, ezt tegyük félre későbbre. – mondta Justin is, és közben elém lépet. – Te menj vissza a házba, még mielőtt nagyon szemet szúrna, hogy nem vagy ott. – nem tudtam rá figyelni, mert még mindig forrt a vérem az üggyel kapcsolatban. Egy gyerek, még is csak egy gyerek. – Zoe! – szinte a gondolataimban hallottam, a hangját. – Menj! – rá néztem, és egy szót se szólva kivágtattam a nyitott ajtón.

 A házba visszaérve, a nagyi és Mrs. Woods egy gyűlést hívtak össze. Miről szól majd, azt senki sem tudta. Csakhogy nekem volt egy sejtésem. Valószínű észrevették, hogy Erin eltűnt, vagyis az a lány, akit fogolyként tartottak fogva. Nekem pedig tennem kell a hülyét mintha nem tudnám, hogy szökött meg. A kiképző terembe beérve már mindenki ott volt, csak a nagyi, és Mrs. Woods, nem. Még Jenna, és Eric is ott ültek a fából készült öt emeletnyi lelátón. Pedig ők mindig a nagyiék oldalán szoktak bejönni. Jenna mint, ahogy az elmúlt 1 hétben, Marta mellett foglalt helyet. Mióta Marko meghalt, Jenna szinte egész nap Marta oldalán volt. A körülbelül 60 ember között, láttam, hogy egy nagyon hadonászik. Tekintetem elkapta azt az embert, aki Baz volt. A lelátó tetején ült, és azt mutogatta, hogy mellette még van hely. Felérve mellé, rögtön beszélni kezdett.

- Jó, hogy haza találtál Wilson. – mondta. – Merre jártál? – ahogy leültem rögtön rákaptam a tekintetem. A legjobb kérdés. – Hát tudod Justin-al voltam, aki farkas, és mellesleg le is feküdtem vele. – mondtam, de persze csak magamban.

- Erre-arra. – mondtam ki végül, és szomorú tekintetet vágtam. Amivel azt éreztettem, hogy Marko temetése sok volt nekem.

- Tudod, nagyon bírtam Marko-t. Még emlékszem, amikor idekerült Marta-val. – lefelé nézett, az előbb említett személy felé, aki háttal volt nekünk, és görnyedten ült Jenna mellett. – Sosem felejtem el mennyit próbálkozott az elején, hogy Eric-et legyőzze. Az sem érdekelte, hogy annyiszor csapják a földhöz, hogy már az egész háta lila, ő akkor is a legjobbak közé akart tartozni, hogy meg tudja bosszulni a szülei halálát. Sikerült neki. – a plafon felé nézett. – A fenébe is, a legjobbak közé tartozott! – elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Marko tényleg a legjobbak közé volt sorolható! Nem sokkal később mikor a nagyiék besétáltak, szinte mindenkit jól szemügyre vettek. Mikor a nagyi szeme rám szegeződött, nem tudtam mit gondoljak. Sokkal szúrósabb tekintettel nézett rám, mint a többiekre. Talán itt a vége? Lehet, hogy jobb lenne ha most szedném a sátorfámat, és elmennék? 

- A foglyunk, akit a vérontások éjszakáján kaptunk el, elszökött! – Mrs. Woods mondata végén, mindenkinek az arcán a döbbenet ült. – Marko halála elvette a figyelmünket, amit úgy tűnik ki is használtak. – mondta.

- Használtak? – kérdezte valaki a tömegből.

- Igen, valószínű, hogy segítsége is volt. – próbáltam nyugton maradni, és nem magamra hívni a figyelmet. Olyan idegesség tört rám, hogy a lábammal dobolni kezdtem a fapadlón. Éreztem, hogy verejtékezni kezd a homlokom, és a szívem csak úgy kalapált. Vajon mit tenne a nagyi ha tudná, hogy én voltam? Vagy lehet, hogy már tudja, és ezért nézett rám úgy? - Jenna, Eric ti voltatok lent utoljára. – nézett Mrs. Woods az előbb említett két személy felé. Jenna-nak csak ennyi mondat elég volt ahhoz, hogy felálljon, és kérdőre vonja a nagyimékat.

- Azt hiszik mi engedtük el? Ez valami vicc? – nevetett fel. – Legszívesebben már az első napon kinyírtam volna, de ha emlékeznek rá, maguk nem engedték. – mutatott rájuk.

- Jenna, ülj le. – mondta neki Eric, aki pont felette foglalt helyet.

- Nem azt mondjuk, hogy ti voltatok. – mondta a nagyi egyet előre lépve. Haja kontyba volt fogva, és egy tincs a füle elé lógott, amit ujjai segítségével a hallószerve mögé söpört. – Mi csak annyit akarunk tudni, hogy nem vettetek észre valami furcsa dolgot?

- Nem, Mrs. Wilson, semmi különös nem volt. – vágta rá, Eric.

„Erin kiszabadítása”

  Éjszaka volt, már mindenki aludt, mikor rászántam magam, hogy kiszabadítsam a fogvatartott lányt. Kilépve a szobából síri csend honolt, csak a talpam alatti padló nyikorgását lehetett hallani. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, szinte mindegyiknél megrezzentem egy kicsit. Mikor Marko-é elé értem, megtorpantam. Hallottam, hogy az ajtó mögött valaki sír. Tudtam ki van ott. Valahogy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a nagyi világosan közölte vele, hogy jobb ha nem alszik a szobájába, ő mégis meg teszi. Marta teljesen összeomlott. A kezem a kilincsre raktam. Be akarta menni hozzá, hogy valamilyen szinten vigaszt tudjak neki nyújtani. Csakhogy annyira utált engem, hogy valószínű, ahogy benyitottam volna, ő páros lábbal rúgott volna ki onnan. Így levettem kezem a kilincsről, és tovább mentem. Le a lépcsőn, az étkezőn át egészen a fém ajtóig. Körül néztem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja senki, ahogy kiszabadítom a foglyot. Kinyitottam az ajtót, végig mentem a folyosón, és mikor a fa ajtót is kitártam magam előtt, a lány egyenesen rám bámult.

- Nocsak, egyedül jöttél? – kérdezte. Kezei még mindig a feje felett volt megláncolva, ami kicsit sem lehetett kényelmes. – Te mit szeretnél tudni? Ja, hogy te már mindent tudsz, akkor akár sarkon is fordulhatsz. – mondta, amiben igaza volt. Nekem nem kellett megkérdeznem, hogy hol vannak a társai, vagy, hogy hol bujkálnak. Hisz nagyon jól tudtam.

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, de ha nem kell a segítségem, akkor már itt sem vagyok. – mondtam, mert úgy éreztem, a lány nem akarja a segítségemet. Megfordultam, de egy lépést sem tettem meg, a fogoly már utánam is szólt.

- Várj! – fejem hátra fordítottam. A tekintete a padlót figyelte. – Justin küldött? – kérdezte.

- Nem, magamtól jöttem. – ekkor felnézett rám.

- Te tényleg más vagy. – mondta. Ezzel valószínű arra utalt, hogy én vagyok az egyetlen olyan vadász, aki hisz abban, hogy közöttük is vannak jók. A többi vadász nem hisz ebben.

- Ahogy te is. – mondtam, és odasétáltam az asztalhoz ahol a fegyverek hevertek. A kulcsot, vagy egy fém drótot kerestem, amivel kinyithatom a csuklóján lévő bilincs szerűséget. Találtam is egy drótot, amivel ki piszkáltam, mind két kezén lévő zárat.

- Istenem, de jó, hogy a kezem már nem a fejem felett van. – mondta, és közben a kezét nyújtogatta összevissza.

- Majd ráérsz később örvendezni, még ki kell juttatnom a házból. – elindultunk a folyosón. Mikor elértük a fém ajtót, a kilincsre tettem a kezem, de nem nyomtam le. – Hallasz valamit? – kérdeztem a hátam mögött lévő személytől.

- Csak horkolást, - tartott egy kis szünetet. - meg sírást. – vettem egy mély levegőt, és lenyomtam a kilincset. Marta az emeleten van szóval ő nem lesz akadály. Átslisszoltunk az ebédlőn, azután elmentünk egészen a bejárati ajtóig. Kinyitottam, és kiengedtem rajta a már szabad lányt.

  Emlékeztem vissza arra az estére mikor kiszabadítottam Erin-t.  
 - Ha tőlem kérdezed, szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki. – rá kaptam a tekintetem.

- Mi? Honnan veszed ezt? Szerintem tévedsz. Huh, Baz szerintem hülyeségeket beszélsz. – kezdtem el mindenfélét hadarni, és közben a szemem egy percre sem állt meg. Összevissza kapkodtam, mint valami dilis. Nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy igaza van. Csakhogy ezzel a reakcióval csak magamra hívom a figyelmet. – Szerintem, senki nem tenne ilyet. – mondtam ezt is hadarva, és közben próbáltam a szemébe nézni. Baz összeszűkült szemmel nézett rám. Ahogy a fejét elfordította felőlem, felállt.

- Mrs. Wilson! – kiabált le Baz. - Zoe – kezdett bele. – velem jönne a terepszemlére. És ha megengedik, akkor már most indulnánk is. – Baz a karom után kapott, felhúzott a helyemről, és lefelé irányított. Ahogy leértünk, a nagyi megszólalt.

- Rendben, de ha vissza értetek, Zoe beszédem van veled. – csak bólintani tudtam, mert Baz olyan gyorsan lökdösőt ki a kiképzőteremből. Nem értettem mi ez a hirtelen sietség Baz felől. Még az sem engedte meg, hogy levegyem végre magamról a temetésre felvett ruhát, és másikat vegyek fel. A kezembe adott egy nyilas tegezt, és egy íjat, és már ott sem voltunk.   

„pár órával később”

  Már egy ideje baktattunk az erdőben, de semmi érdekeset nem láttunk. Mikor egy elágazáshoz értünk Baz így szólt.

- Elmegyek arra, te pedig menj tovább egyenesen. Ez az ösvény nem olyan hosszú, de jobb ha felderítem. Majd utolérlek. – bólintottam, és mentem tovább a kijelölt utamon. A kezemben lévő íjjal szórakoztam, amíg ki nem esett a kezemből. Ahogy leguggoltam érte, egy fareccsenést hallottam, közvetlenül előttem. Fejemet felkapva, láttam, hogy valaki bujkál az egyik vékonyabbik fatörzs mögött. Keze épp hogy kilátszódott a fa mögül, és láttam, hogy karmok vannak rajta. Megragadtam az íjamat, kivettem egy nyilat, és ahogy a fa irányába szegeztem a fegyverem, szép lassan felálltam.   

- Ki vagy? Lépj elő! – mondtam határozottan. A keze hozzáért a fatörzséhez, de már nem voltak karmai.

- Nem harcolok. – mondta miközben előlépett a fa takarásából. Hosszú barna haja fel volt copfozva, sötét barna szemeivel pedig engem figyelt. Vettem egy mély levegőt, és lassan eresztettem le fegyverem.

- Ki vagy te? – kérdeztem.      

- B(bí), te meg mit keresel itt? – jött a hátam mögött a hang. Megfordulnom sem kellet ahhoz, hogy tudjam ki az. – Tudod, hogy nem jöhetsz ide, itt veszélyben vagy! – Baz mellettem jelent meg. Nem is tudom mi lepett meg jobban. Az, hogy Baz tudja a lány nevét, (ha a „B”-t annak lehet nevezni) vagy talán az, hogy tudja mi ő, és mégsem támadt még rá, hanem inkább közli vele, hogy itt veszélyben van. Lassan felé fordítottam a fejem, és csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy most mi történik. Baz vadász, mégis úgy csinál, mint én.  

- Nem érdekel. – mondta B, és közelebb lépett Baz-hoz. A lány lazán átfogta nyakát, és ajkaira lehet egy csókot. – Hiányoztál. – súgta neki B. Kikerekedett szemmel néztem a mellettem állókra. Na, jó ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdeztem magamtól.

- Te is nekem, de nem csinálhatsz ilyet. – Baz megsimogatta az arcát. – Tudod, nem mindenki olyan, mint mi. – nézett rám. A döbbenetet az arcomról nem tudtam lemosni.

- Te – kezdtem el valamit dadogni. – ti… úr isten. – egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Remélem, megtartod a kis titkomat. – mondta Baz. – Bár nincs más választásod, hisz én őrzöm a te titkaidat. – összehúztam szemöldököm.

- Mi féle titkaimat? – kérdeztem rá.

- Most kezdjem el sorolni? Na, jó. – mondta. Kezét levette B oldaláról, és mintha számolni kezdene felemelte mutatóujját. – Az első, mikor idekerültél lehet, hogy egy darabig távol tartottad magad Justin-tól, de ez nem tartott sokáig.  – felemelte még egy ujját. – A második, a vérontások éjszakáján, nem elbújtál, hanem igen is harcoltál, a legerősebb farkassal. – még egy ujja felemelkedett, és nekem csak azon járt az agyam, hogy ő honnan tudja mind ezt. – És a harmadik, jó kis szöktetési akciót hajtottál végre olyan hajnali 1 és fél 2 között.  – ha eddig döbbenet volt az arcomon, akkor ez után már leírhatatlan az arckifejezésem. – Azt hittem akkor volt vicces a reakciód, mikor azt mondtam „szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki”. Tévedtem, a mostani viccesebb. – mondta, és közben az arcom felé mutatott. – Még jó, hogy elhoztalak, mert tuti lebuktattad volna magad. – teljes volt a káosz a fejemben.

- Tudod, hogy mi ő? – kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ők ketten.

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük.