39.fejezet

Sziasztok. Nagyon sajnálom, hogy majdnem 1 hónap után jelentkezem ismét. Kifogásokat nem keresek, hogy miért nem írtam. Remélem ennyi idő után is lesznek még olvasok. Egy kicsit megpróbáltam beújítani és írtam egy Külső szemszöget is. Remélem nem lett annyira rossz, és tetszik majd nektek. Véleményem szerint nem lett a legjobb.  A kommentárokat viszont nagyon keveslem, szóval szeretném ha többen írnátok le véleményeiteket a fejezetről. Előre is köszönöm, és puszillak titeket: ) <3

~Ann.xd

Úgy érzem Marko jó ember és nem fogja megölni, mint az álmomban. Nem bízok meg benne ugyan 100%-ig, de abban bízok, hogy ártatlan embert nem öl, még ha farkas is, csak akkor, ha rá támad.

„Külső Szemszög”

 Az ősz beköszöntével a falevelek besárgultak, és a talajra hullottak. A fák ágain maradó levelek lengedezett a lágy őszi szélben. A horizonton néhány felhő, és a lenyugvó nap félkör alakját lehetett csodálni. Az erdő nyugalmas csendjét, két fiatal törte meg. A lány, aki futott a fiú elől, hangos nevetéssel fejezte ki örömét, és miközben hátra fordult, lába megbotlott egy száraz ágdarabban, és ahogy előre borult, fekete haja szállt a levegőben. Kezeit maga elé helyezte, hogy ezzel tompítsa az esés erejét. Amint a talajnak csapódott, száraz gallyak reccsenése, és a levelek ropogása hangzott fel. A lány csak feküdt az avar tetején, és nem moccant. A vele lévő személy, rohant oda mellé.

- Victoria.  – szólította meg a lányt miközben leguggolt mellé, és óvatos mozdulatokkal próbálta megfordítani őt. A fiú haja sötét barna, ami eltakarja füleit, egészen a válláig ér. Zöld szemeiben az aggódás fészkelte be magát. – Vic. – szólította meg ismét, férfias mély hangján. Ahogy Vic testét próbálta fordítani, a lány, hirtelen megfordult, megijesztve vele a mellette lévő aggódó személyt. Száját ismét hangos nevetés hagyta el, ahogy látta barátja riadt ábrázatát.

- Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. – mondta, miközben a lány barna szemeibe nézett.        

Ajkaik egymás felé közeledtek, és már majdnem elérték egymást, mikor a leány elhúzta fejét.

- Felix. – szólt miközben a szeme a fiú háta mögött lévő személyeket kezdte vizsgálni. A négy fickó, akik a fiatal párt szemlélték, félelmetesen néztek ki. Ruhájuk fekete volt, csak fekete. Az egyik fickó előrébb lépett, és a párra nézett, miközben egy vigyor jelent meg sebhelyes arcán. A tinédzserek felpattantak a száraz avarból, Felix átnyúlt Vic mellkasa előtt, és maga mögé tolta.

- Milyen szép is a fiatal szerelem. – mondta a sebhelyes arcú, és még egy lépéssel előrébb lépett.

- Mit akar? – kérdezett rá Felix.

- Tudod - kezdett bele egy beszédbe. – már egy ideje játszadozok pár emberrel. Most viszont egy kicsit unom, és szükségem van valamire, hogy újra kedvet kapjak a játékhoz. – Felix összeráncolt szemöldökkel nézett rá. – Amire szükségem van, az egy fiatal lány holtteste. – a sebhelyes arcú átnézett Felix válla felett egyenesen Vicre nézve. A lány összerezzent, és félelmében belekapaszkodott az előtte álló fiú pulóverének aljába. – Ne félj, kislány gyors leszek. – a mondata után egy gonosz vigyor jelent meg képén. Ökölbe szorította kezét, és mikor kiengedte, hatalmas, éles karmaival rémítette meg a fiatalokat. Vic szeméből egy könnycsepp hullott ki, ami a talajra esett. Felix hátrálni kezdett, és így a lányt is lökte egyre hátrébb, míg így nem szólt.

- Rohanj! – kiabált Felix, vett egy fordulatot, megfogta a lány karját és futni kezdtek.

- Ez nem volt jó ötlet. – fújta ki a levegőt a sebhelyes arcú. – Utánuk, de a lányt hagyjátok meg nekem! – kiabált ő is. A három fickó, akik eddig a háttérben álltak, a fiatalok után iramodtak. Üldözték őket árkon-bokron át, csakhogy a fiatalok egyre csak fáradtak, ami egyáltalán nem jelentett jót számukra. Egyre beljebb az erdőben már a sötétség kezdett uralkodni. Vic és Felix egy korhadt kidőlt, fatörzs mögött lapultak meg. A fiú kikukkantott a fa oldalánál, hogy látja-e az üldözőket. Miután visszafordult a lány felé, ismét megfogta a kezét, és megszorította.

- Félek. – sírta el majdnem magát Vic, aki nem értette miért pont velük történik ilyen. Efféléket mindig csak filmekben látott, most pedig minden valósággá válik. Felix szájához emelte a lány kezét, és kézfejét megcsókolta.

- Minden rendben lesz. – próbálta nyugtatni a lányt, de abban a percben egy kéz jelent meg a fiú nyakán, ami átrántotta a fatörzs fölött. A lány sikított, ahogy a torkán kifért. Felállt a korhadt fa mögött, és futni akart, csakhogy őt is elkapta egy számára ismeretlen emberi lény. Amint kiértek a fa mögül, Vic ismét szembe találta magát a férfiakkal, azok közül pedig az egyik Felixet fogta a torkánál fogva, ugyan olyan hatalmas karmokkal a kezén, mint amilyet az előbb látott már az egyik fickón.

- Úgy tűnik, nem könnyítitek meg a dolgunkat. – lépett oda a sebhelyes arcú Vic mellé, és megsimogatta csupasz karját. A lány próbálta elhúzni magát, de az őt fogó fickó egy centivel sem engedte arrébb.

- Ne érj hozzá! – szólalt meg ideges hangon Felix, akinek mondata után a kéz sokkal jobban kezdett szorulni a torkán, oly annyira, hogy a nyakából felbuggyant a vér. A vezérnek mondható férfi, a fiú felé nézett, és elmosolyogta magát.

- A hősszerelmes. – mondta nevetve. – Aki védeni akarja a lányt. – mutatott Vic felé, akinek mindene remegett a félelemtől, és a süvítő hideg széltől. - Csakhogy van egy rossz hírem barátocskám ez itt a valóság, és nem szeretem a magadfajta ürgéket. – legyintett kezével, és pár másodperc után a fiút fogó fickó karmaival feltépte bőrét ahonnan vér tört fel és szanaszét fröcskölt. Ahogy Felix földhöz csapódott, már nem moccant többé. Szemei felakadtak, amitől még szörnyűbb volt a látvány. Az alatta lévő avar már a vörös árnyalatot viselte. A vér színét.  A lányból hisztérikus sírás fakadt ki, és térdre rogyott. A legrosszabb rémálma vált valóra ezzel. Arcát kezébe temettem, és zokogott elvesztett szerelméért. Minden elvesztegetett perccel Vic is közelebb került a halál pereméhez. Az a fickó, aki végzett Felixel előhúzott fekete farmerjéből egy zsebkendőt, és letörölte ujjairól a rá kerülő vért. Azután a földön heverő fiút célozta meg vele.

- Te rohadék! – kiabált oda a lány sírva, miután a zsebkendő arcon találta a már halott fiút. Vic talpra állt, és elindult a fickó felé. Úgy nézett ki, mint aki oda megy és képen törli a pasast előző tette miatt, de ehelyett félúton megfordult, és rohanni kezdett. A fickók csak nevettek a lány tettén. Úgy tűnt mintha jól tudták volna, hogy ez fog történni.

- Most már az enyém. – szólt a sebhelyes arcú, és a lány után eredt. Vic szélsebesen szaladt az erdőn át. Csakhogy, ami követte, gyorsabb volt. Futás közben hátra-hátra pillantott, és látta, hogy az üldözője már közel jár hozzá. Mindent megtett annak érdekében, hogy életét mentse az elől a valami elől.

”Zoe szemszöge”

 Életem egyik legrosszabb napja a mai. Nem elég, hogy mindenki rossz szemmel néz rám, még a kiképzésen is egész nap én voltam az, akinek végig talpon kellett lennie. Mivel még Jenna is pikkelt rám, ezért szinte minden egyes emberrel megküzdetett. Közülük Adam volt a legrosszabb. Benne annyi harag volt, elvesztett barátja miatt, hogy már féltem tőle. Engem hibáztat amiatt, hogy James meghalt. Ezt a fülembe is súgta miközben a földre terített, és felém hajolt. Fájtak az ütések amiket kaptam, de az jobban, hogy mindenki egy gyáva féregnek tart, és sokan azt kívánják, hogy bárcsak én haltam volna meg James helyett. Legszívesebben elmondanám, hogy mi történt valójában, csakhogy úgy érzem az sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Ha megtudnák, hogy még mindig tartom a kapcsolatot Justinnal, ki tudja mit tennének. Viszont azt nem értem, hogy miért nem ölték még meg. Hisz mikor elvittek a vadászok, akkor meg akarták ölni. Emlékszem mikor Eric azt mondta levadássza őket, mint a kutyákat. Ahhoz képest ennek már jó pár hónapja, és Justin, sőt még Grant is él és virul. Ha Marko ilyen könnyen rá talált, akkor nem is értem, hogy Ericnek mi tart ennyi ideig. Bár inkább nem is gondolkozok ilyenen. Jobb is ha Eric még a nevét is elfelejti.

- Zoe. – szólt valaki a hátam mögött. Mivel most egyedül vagyok a kiképző teremben és éppen a fegyvereket pakolom igen csak megijedtem a hirtelen jött hangtól. Hátra fordultam, és a nagyi állt mögöttem. Egész nap nem láttam őt, még a kiképzés alatt sem, pedig mindig jelen szokott lenni. Valószínű most jön a fejmosás, amit megkapok tőle. – A hazugságnál csak egy dolog rosszabb: ha az kiderül. – mondta a nagyi. Egyszerűen napokig tudnám ütni Markot e miatt. Miért nem talált ki valami mást, ahelyett, hogy egy  gyáva embernek állít be. – Miért nem mondtad, hogy inkább itt maradnál, mert félsz? – kérdezte, de választ nem várt mert tovább beszélt. – Nem értem hisz olyan jól harcolsz. Ericet is leterítetted már. – sóhajtott egy nagyot, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretném ha megtanulnád, hogy itt nincs helye gyávaságnak. Erősnek kell lenned. Tudom, hogy Jenna ma jól megdolgoztatott, és egyet is értek vele. Jobb ha megpróbálod minden erőddel jóvá tenni a dolgokat. A gyáva szót pedig felejtsd el! – megbánó tekintettel néztem rá. Ez a hazugság, amit Marko kitalált még mindig nem nyerte el a tetszésemet. Az én verzióm amit kitaláltam az sokkal jobb volt. Legalább is számomra jobb volt.

- Rendben. – mondtam. – Azon leszek, hogy jobbá tegyem a tettem. – csak még előtte teszek valamit. Kiszabadítom a farkas lányt, akit fogva tartanak. Ez a sok hazugság, ami eddig elhagyta a számat már kezdett idegesíteni. Sosem szerettem hazudni csakhogy most már muszáj vagyok. Inkább a hazugság, mint a való igazság.

- Remélem is aranyom. – mondta. Mellém sétált, és a már összepakolt cuccokból vett ki két tőr, íjat és a hozzá kellő nyilakat. Visszafordult felém és a kezembe nyomata. – Ma este járőrözöl Bazal. – mondta, és bezárta a fegyverraktár ajtaját. – Most indultok. Baz már kint vár. – túl hirtelen jött ez az egész. Járőrözzek? Este? Rögtön Davon jutott eszembe. Mi van ha össze találkozok vele? Ahogy Grant is mondta számomra is Davon kiszámíthatatlan. Már egy ideje meg akar ölni. A kérdésem pedig az, hogy – Miért nem teszi már meg? Olyan sok alkalma volt már rá, hogy meg sem bírom számolni, de ő egyszer sem tette meg. Az este is, ha annyira meg akart volna ölni, akkor meg tehette volna. Valamiért kezd olyan érzésem lenni, hogy Davon nem arra pályázik, hogy megölhessen, hanem valami másra. Csakhogy még fogalmam sincs mire. – Jobb ha indulsz, mert a nap hamarosan lemegy. – feleszmélve előző gondolkozásomból a nagyira néztem. Úgy tűnt, hogy neki ezzel az éjszakával kell bizonyítanom. Biztos vagyok abban, hogy mikor reggel visszaérünk Baznak az lesz az első, hogy megkeresi a nagyit, és beszámol az este történtekről, meg persze rólam. Épp ezért megpróbálom a legjobb formámat hozni, még úgy is, hogy fáradt vagyok az egész napos kiképzés miatt. Davonra visszatérve, pedig szerintem nem lesz este problémám vele.

- Hallom most mindenki utál. – mondta Baz miközben a lehullott faleveleket kezdte rugdosni.

- Úgy hallom jól informált vagy. – mondtam. Ő volt az egyetlen ember, aki nem úgy nézett rám, mint egy véres rongyra.

- Ahogy mondod. – nézett rám mosolyogva. – Tudod, sokszor én is elbújnék valahová, hogy kiszabaduljak egy kicsit ebből a világból. Szóval én megértelek, - mondta. – de ha lehet ezt ne hangoztasd. – vágta rá hirtelen.

- Rendben, nem fogom. – mondtam mosolyogva, ami az első volt ezen a napon. Az erdőben haladva, a lenyugvó nap fényei sütöttek át a fák törzsei között. Gyönyörű látvány volt. Már csak ezért megérte, hogy el kellett jönnöm. Baz megállt, levette a hátizsákját a hátáról letette a földre, és beletúrt. Mellé állva kémlelni kezdtem az erdőt, de mindenhol csendhonolt.

- Tessék. – mikor lenéztem rá, a kezem felé nyújtotta az egyik zseblámpát. Elvettem tőle, ő felállt, és tovább sétáltunk.

- Mit gondolsz mi lesz ma éjjel? – kérdeztem.

- A hold utáni következő egy-két éjszakán szinte semmi féle mozgás nem szokott történni. – mondta. – Meg amúgy is nyugi, ilyenkor a legkönnyebb őket legyőzni.

- Miért? – ráncoltam össze homlokom.

- Fáradtabbak. A telihold annyira felpörgeti őket, hogy a következő napokba a legtöbben nem is bújnak elő. Nem szokott rajtuk látszódni a fáradság inkább csak akkor, ha harcra kerül a sok. Olyankor esetlenebbek és ügyetlenebbek. – magyarázta. – A lány is, akit fogva tarunk már meg se próbál kiszabadulni, mint a hold éjszakáján. Gyönge, bár még így is fel tudja húzni Jennát. – visszaemlékeztem arra mikor Jenna megkérdezte tőle, hol bujkálnak. A lány válasza pedig az volt, hogy inkább neki kéne bujkálnia az ocsmány arcával. Ha ennél durvábbakat mond neki, akkor nem csodálom, hogy Jenna felhúzza magát. – Majdnem meg is ölte ma reggel, de Mrs. Wilson nem engedte neki. Mivel holnap éjfélig még van ideje elárulni hol vannak a társai. Ezért Jennának még várni kell.

- Ha elárulja a társait, akkor mit tesztek? – kíváncsiskodtam. Nem mintha örülnék neki ha pont Justinékat árulná el, de valamiért kíváncsi voltam.

- Őőő. – mondta hosszan ezt az egy betűt. – Nem tudom. Igazából még nem volt olyan ki elárulta volna. – válaszolt kérdésemre. – Inkább tűrték azt amit velük teszünk, mint, hogy eláruljanak bármit is. - megnyugodtam. Így legalább azt tudtam, hogy a lány nem fog elárulni senkit addig míg ki nem találom, hogy holnap éjfélig, hogy szabadítom ki.

 A sötétség hirtelen borult az erdőre. A zseblámpát felkapcsolva, világítottam magunknak az utat. Baz pedig azzal kezdett ökörködni, hogy az arcára világított vele, és különböző hülye pofákat vágott, amitől nekem nevetnem kellett. Sosem töltöttem vele 10 percnél többet, mert ő mindig ment. Mondhatnám úgy is, hogy neki szinte az erdő az otthona. Akár mikor láttam mindig is komoly fejeket vágott. Ezért is lepet meg, hogy milyen szórakoztató a társasága mikor nincs a közelben senki más. Hátra fordultam Baz felé, és hátra felé menve nevettem arcformáin. Örültem, hogy egy kicsit is boldog tudok lenni ezek után a napok után.

- Hány éves is vagy? – kérdeztem nevetve.

- 29 múltam. – mondta, de azt is úgy, hogy még mindig nem tudtam lemosni a mosolyt az arcomról.

- Pedig nem tűnsz annyinak. - ahogy fordultam vissza előre valamiben megakadt a lábam és előre borultam. Mihelyst talajt értem az elemlámpa kiesett a kezemből, és arrébb gurult. Tenyerem alatt valami nedveset éreztem. Feltoltam magam, a sarkamra ültem, és magam elé tartottam a kezeimet. Baz lámpája adott fényt, és megláttam, hogy a kezem csupa vér.

- Francba. – szólalt meg a hátam mögött. Szemem levettem véres kezeimről, és magam mellé néztem. Egy fiúval találtam szemben magam, akinek szemei felakadtak, és nyakát vér borította. Rémisztő volt ránézni. – Fogd meg! – mondta kezembe nyomva a lámpát. – Világíts rá. - véres kezemmel megfogtam az elemlámpát, és a fiúra irányítottam. Egyszerűen rossz volt rá nézni. Amíg Baz valamit vizsgált a halott fiún, én próbáltam kerülni merev halott tekintet.

- Nincs egy órája, hogy halott. – állapította meg Baz.

- Úgy érted az a valaki, aki megölte még a közelben lehet? – néztem rögtön körbe a lámpa segítségével.

- Nem hinném. – nézett ő is szét. – Legjobb lesz ha én most vissza megyek, és szólok az esetről. – rögtön rá néztem. Most ugye nem azt akarja mondani, hogy itt hagy az erdő közepén egyedül egy halott fiúval. – Te itt maradsz. Egyedül hamarabb megjárom. – mondta rám nézve. A kezem felé nyújt, és kivette a zseblámpát. – Fogd a másikat. – mutatott a földön heverő lámpára. – Tudom, hogy jól harcolsz, szóval, ha valami még is történne, tudod a dolgod. Ne menekülj, harcolj! Sietek. – amint befejezte, megfordult, és elfutott abba az irányba amerre jöttünk. Rögtön a lámpa felé másztam, felvettem a földről talpra álltam, és forogva néztem folyamatosan körbe. Megpróbáltam nem ránézni a fiúra, de valahogy mindig megállt rajta a szemem. Úgy éreztem le kell csuknom a szemét, hisz akkor legalább úgy nézne ki, mint aki alszik. Bár rengeteg körülötte a vér, de akkor is, ha csukva a szeme még azt is jobban elviselem, mint ezt a látványt, amit most nyújt. Mély levegőt vettem oda álltam és leguggoltam mellé. Egyik kezemben tartottam a lámpát a másikkal pedig közeledtem a szeme felé. Óvatosan zártam le látó szervét, és ahogy húztam el a kezem, észrevettem, hogy egyik karja megrándult. Döbbenten néztem rá. Mégis él? – kérdeztem magamtól. Az elemlámpát leraktam magam mellé, és a mellkasához nyúltam, amitől keze egy újabbat rángott. Szerencsétlenségemre kiestem egyensúlyomból, és hátsó felem a talajnak csapódott. Karommal megtámasztottam magam, hogy ne boruljak tovább. Bal kezem alatt pedig éreztem valamit, ami nem a talaj volt. Oda fordultam, és láttam, hogy egy fekete tornacipőn tenyerelek. Csakhogy ez nem a fiúé volt. Lassan kezdtem felfelé nézni, amíg el nem értem arcát.

- Halál utáni izomrángás. – mondta, és lenyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen.