Sziasztok! Már elég régen jártam itt. Bocsi! Ezért is hoztam nektek egy extra hosszú fejezetet. Mondhatnék pár dolgot a tartalomról, de nem fogom megtenni. Olvassátok el, várom a véleményeket, és a felmerült kérdéseket is. Bízok benne, hogy elolvassa még valaki, egy ilyen hosszú kihagyás után. Remélem tetszeni fog! Puszillak titeket!
Ui: Ha olyanok vagytok, mint én, akkor legyen a közeledben papírzsebkendő! Csak egy jó tanács.:)
~Ann.xd
- Alec? – botladozva álltam fel, de közben
egész végig őt néztem. A szeme alatt sötét karikák voltak, az arcáról a kín
érződött. Vajon milyen fájdalmon ment/megy keresztül? Hisz megfosztották az
egyik kézfejétől. El sem tudtam képzelni. Úgy éreztem, hogy legalább egy kis
fájdalmát el tudnám venni így ezt mondtam neki. – Meg találtuk Spencer-t. –
ahogy ezt meghallotta rögtön elém lépkedett.
- Jól van? Istenem, mond, hogy nem esett baja. –
szinte kérlelte, hogy ez ügyben ne rossz hírekkel szolgáljak. Megráztam a
fejem, amit lehet, hogy nem kellett volna, mert ennyi is elég volt, hogy
megszédüljek egy kicsit. Mintha ezt észrevette volta, azzal az egy kezével
megfogta a karom.
- Jól vagyok. – mondtam, és tovább beszéltem. – Justin
elvitte Grant-hez. A húgod erős lány.
- Tudom. – mondta, majd elengedett, és hátrált pár
lépést. – Mindig is erős volt. Még nálam is erősebb.
- Újra láthatod majd őt. Ezt megígérem. – rám nézett,
és halványan elmosolyodott. Biztos voltam abban, hogy ők élve megúszhatják majd
ezt. Segítségükre leszek ebben.
- Most mihez kezdünk? – szólalt meg Romy. Felé
fordultam, és így szóltam.
- Ki kell juttatnunk titeket. – ekkor mind a ketten
rám meredtek.
- Mi a francot, akarsz te? – meredt rám Ro. – Már a
házban is kész lettél volna meghalni. Azt mondtad neki. Itt vagyok! Ölj meg! – ismételte el azt, amit tényleg kimondtam a
számon.
- Vége van, Romy! – mondtam teljesen nyugodt hangon. Azt
akartam, hogy mindenki megértse, amit akarok. Lássák be, hogy nincs más
választásunk, és törődjenek bele, ahogy én is teszem. Talán, ezt egy öngyilkos
küldetésnek lehet nevezni a részemről. Megteszem majd, ami tőlem telik, hogy
védekezzek, ha harcra kerül a sor. Talán, nyerhetek, talán nem. Talán lesz
jövőm, talán nem. Már beletörődtem. Az lesz a végzetem, ami akkor történik, és
ebbe kell, hogy beletörődjek.
- Ezt, hogy érted?
- A lényeg, hogy ha szabad lesz az út, fussatok, ahogy
csak bírtok. Nekem ezt be kell fejeznem.
- Nem hagyunk hátra senkit! Rémlik? Legalább ezt az
egyet megtanulhattad volna. – szinte rám kiabált. Tudtam jól, hogy mik a
vadászok szabályai. Ha tudtam is volna alkalmazkodni hozzájuk, akkor talán
most nem itt kötöttem volna ki. Csakhogy úgy tűnik, én voltam annyira önző,
hogy mindenkit hátra hagyjak. Mindenkit! Beleértve Justin-t is.
Ha így védhetem meg őket, és ezzel válok önzővé,
megteszem. Meg is fogom tenni!
- Te igazi vadász vagy! – vállára tettem a kezem, és
egy mosolyt erőltettem az arcomra. Egy lépéssel közelebb jött, a kezem így
leesett a válláról. Az arcán eltökéltség ült. Olyan amilyen én is voltam most.
- Te meg hülye, ha azt hiszed, hogy tényleg itt
hagylak!
Pár órával
később
Még mindig be
voltunk zárva. Romy még tudatosítani akarta bennem, hogy ő teljes mértékben
mellettem, áll. Ami miatt nagyon szerencsésnek éreztem magam. Egy ilyen barátra
szert tenni, nagyon nehéz. Régen azt hittem, hogy van ilyen. Riley. Anne. Mára az egyik halott, a
másik pedig, inkább látna már egy gödör alján, mint, hogy az én oldalamon
állna. Az ember sose gondolná, hogy az, aki közel áll hozzá, okozhatja a
vesztét.
Ro-ra néztem. A földön ült. Lábait felhúzta, és a
kezével karolta át. Fejét térdeire fektette. Összefogott hajából pár tincs
kiállt, ami az arcába hullt. Szeme csukva, volt, és szuszogni hallottam. Olyan
fiatal volt még. Tizenhat éves. Sosem akarnám, hogy neki itt legyen vége az
életének. Nem voltam sokkal idősebb nála, az tény. Viszont, megtapasztaltam
legalább egy dolgot, ami szép az életben. A
szerelmet. Azt akarnám, hogy ő is érezze, amiket én érezte, akkor mikor
Justin-al voltam. Érezze, a szerelmet. Érezze, hogy mikor együtt vannak, akkor
csak ők ketten léteznek, és senki más. Érezze, azt, amikor egyé válnak. Olyankor
nincs se te, se olyan, hogy én. Akkor csak a mi létezik. Nem fosztom meg ettől.
Alec-re néztem. Ő is a földön ült. A karját még mindig
a hasához nyomta, a másikkal pedig átfogta. Egyik lába kinyújtva hevert a
betonon, a másikat pedig behajlítva. Sajnáltam őt. Sajnáltam, hogy ezen ment
keresztül. Sajnáltam a húgát is. Sajnáltam, hogy a húgának talán bűntudata van,
hogy nem segített neki. Ha most nem megy haza, akkor még rosszabb lesz. Akkor
talán egész életében, azon fog kattogni, hogy mi lett volna ha. Nem akartam ezt
se.
Észrevehette, hogy nézem őt, mert így szólt.
- Lehet, hogy megvetsz, amiatt, amit Spencer-el
tettem. – itt rám nézett. – Meg is értem. Viszont, csak, hogy tudd, azt is
értem, amit tenni készülsz. Csakhogy egyet kell értenem a kis vörössel. Nekem
sincs szándékomban itt hagyni. Nem ismerlek benneteket. Ám nekünk is vannak
szabályaink. Az első kimondja, hogy…
- Védd a gyengébbet. – vágtam közbe. Emlékszem, mikor
Isaac erről beszélt nekem.
- Pontosan. – bólogatott Alec. – Lehet, hogy most nem
lenne akkora hasznom – ekkor a kezére nézett. – viszont megteszek mindent, ami
csak tőlem telik. Ezt pedig én ígérem meg! – elmosolyodtam, és a földre néztem.
Képes lenne meghalni, miközben olyanokat véd, akiket nem is ismer. Ez becsültem
benne.
Ekkor kattant a zár, és nyikorogva tárult ki az ajtó.
Fény szűrődött be rajta, majd megjelent egy alak. Ellöktem magam a faltól, ahol
eddig álltam. Alec ekkorra, már felállt, ahogy Romy is. Talán nem is aludt
olyan mélyen. Már mind a ketten mellettem álltak, mikor megláttam, hogy ki áll
az ajtónál. Hangosan felnevetett.
- Pocsékul néztek ki. – Alec-re mutatott. – A kéz
nélküli, - most Romy-ra. – a összevert – most következtem én. – és a … mond
csak aranyom neked nincs, agyrázkódásod? – nem válaszoltam, de azért
elgondolkoztam a tünetein, de egy sem állt fenn. A fejem az persze fájt azon a
ponton ahol ért az ütés, de ez nem volt meglepő. Romy pedig mondta, hogy már
nem vérzett, mikor ide értünk. – Úgy tűnik, hogy mind megnémultatok.
Szeretnétek, ha én beszélnék egész végig? Legyen. – nem is várt, hogy
megszólal-e valamelyikünk. Kilépet az ajtón, majd egy fa székkel tért vissza.
Lerakta a bejárathoz, majd rá ült. Kezét megtámasztotta a támlán. Aztán ránk
mosolygott. – Öngyilkos osztag. Ez jut eszembe, ha rátok nézek. Vicces, hogy
régebben én is benne lettem volna egy ilyenben. Az életem árán is megvédtem
volna azt, akit szeretek. Aztán hátba szúrtak. A legjobb barátom, és az a cafka
volt. Zoe, nem gondolod, hogy ebben hasonlítunk? Ez a Burke kislány, nagyon irányítás mániás, és akaratos egy személyiség. Nem is habozott, mikor elmondtam, hogy mit kérnék
cserébe. Nem érzed úgy, hogy meg akarod ölni? Mert, akkor megengedem. Tudom,
milyen érzés mikor megtévesztenek. Ott jöttem rá igazán, hogy mire kell
használni a haragot. Ott abban a szobában, azon a cafkán. – szünetet tartott. -
Marilyn… - undorral mondta ki a nevét. Majd felpillantott, és csillogás
látszott a szemében. Mintha hirtelen valami jóra emlékezne. - Még most is
előttem van az arca. – felnevet. – Várj, várj. Elmesélem. Érteni fogod. –
izgatottság vette uralma alá, Davon-t. - Az eredeti változatot még biztos nem
hallottad.
„Külső
Szemszög”
1999,
Stanwood
Az igazság,
Marilyn Montgomery haláláról
A telihold
beragyogta az egész égboltot. Farkasok vonyítása törte meg az éjszaka csendjét.
Ez az-az éj, ami sokakat vadállattá változtat át.
- Sajnálom! – mondta a lány, teljes őszinteséggel.
Sajnálta, hogy az egyik fiúnak összetöri a szívét. Csakhogy nem volt más
választása. Nem élhettek hárman békében. Meg kellett tennie, ha nem akarta mind
a két fiút elveszíteni.
- Sajnálod? – vágta a fejéhez cinikusan a fiú. – Te
engem szeretsz! – lépett közelebb, hogy tudatosítsa a lányban, ő így gondolja.
A lány, lehajtotta a fejét, mint, aki igazat ad a fiúnak.
- Téged is. – mondta, és visszaemelte a fejét a fiúra.
– Csakhogy őt jobban! - szomorúan mondta
ezt ki.
- Tévedsz! – megragadta a felkarját, és megrángatta. –
Mégis mivel tömte tele a fejed az a rohadék? – szorította a lány karját, és
mélyen a szemébe nézett.
- Azt mondtátok, hogy barátok maradtok, bármi legyen.
– nem válaszolva a kérdésre, felhozta azt az alkut, amit a fiúk a lány szeme
láttára kötöttek. Mikor kiderült, hogy mindketten oda vannak a lányért, és még
a lány is értük, alkut kötöttek. Megegyeztek, hogy bárkit is választ a szőke
hajú lány, a másik bele törődik, és barátok maradnak.
- Az még az előtt volt, hogy tele tömte a fejed. –
engedte el a lány karját, megfordult, és tarkójára tette a kezét.
- Nem mondott semmit. Így döntöttem. Én, döntöttem
így! – lépett utána a lány. Meg akarta győzni, hogy ezt tényleg ő döntötte el.
Ő, és nem más!
- Hazudsz! – pördült meg, és rá förmedt. Egy kis
morgás is felszakadt belőle, a dühe által.
- Ne csináld ezt. Legbelül te is tudod, hogy nem
támadna hátba téged. Legjobb barátok vagytok! – a lány próbált a fiú szívére
hatni, csakhogy akkor már túl késő volt. Bármit is mondana, az már nem
számítana. A fiú szerint a barátságuk már ott vége lett mikor egy lányba
szerettek bele.
- Felejtsük el! – a fiú megint oda lépett hozzá, és a
kezébe fogta a lány kezét. – Mindent felejtsünk el. Stanwood-ot, Grant-et,
mindenkit, és menjünk el innen. Új életet kezdünk. Együtt! Nem kell
foglalkoznod senkivel, és semmivel. – kezdete győzködni.
- Davon, kérlek. – a lány ismét lehajtotta a fejét.
Nehezebb volt ez, mint hitte.
- Marilyn. – szólt a lánynak lágy hangon, és ujjai
segítségével felemelte állát. Mikor egymás szemeibe néztek, Davon közeledni
kezdett felé. Csókot akart adni neki. Egy csókot, amivel felélesztheti a
lányban az iránta érzett szerelmét. Marilyn, nem állt ellen. Hagyta, hogy Davon
megcsókolja. Sőt még ő is viszonozta, ezt a gyöngéd, és szenvedélyes csókot.
Mikor elváltak egymástól, Davon mosolyogva nézett rá. Azt érezte, hogy ezzel,
győzött.
- Ez volt az utolsó. – szólalt meg Marilyn. Neki
egyáltalán nem volt mosoly az arcán, és nem sokkal később, már Davon-nak se.
- Mi van? – nézett a lányra immáron döbbent arccal.
- Ez volt az utolsó csókunk. – mondta Marilyn. –
Davon, döntöttem, és nem téged választottalak. Sajnálom! – próbált kíméletes
szavakat használni, de mégis úgy, hogy Davon felfogja. Vége van! Elengedte a
lány másik kezét is, és ismét hátat fordított. Csak álltak ott, és egy percbe
bele telt, míg Marilyn ismét megszólalt. Kezét Davon vállára helyezte, és
próbált vigaszt nyújtani neki. – Sajnálom. – Davon nem szólt, csak lelökte a
lány kezét a válláról. Aztán halkan elkezdett motyogni valamit. Ő volt, aki,
hagyta, hogy a hold megváltoztassa. – Mi? – kérdezte Marilyn. Ekkor Davon már
hangosabban szólalt meg.
- Ha az enyém nem leszel, akkor senkié se! – a mondat
végén, ismét morgás hagyta el a fiú száját. Csakhogy most hangosabb, és
ijesztőbb volt, mit az előbb. Marilyn hátrált egy lépést. Nem hitte, hogy a fiú
bántaná, viszont ennek mégis meg volt a lehetősége. Davon lassan fordult meg,
lehajtott fejjel.
- Davon? – tette fel kérdően a nevét. A fiú tovább morgott,
amivel még jobban megrémisztette a lányt. – Kérlek, fejezd be. – ekkor Davon
már szemben volt a lánnyal. A szemei hirtelen felpattantak, ami már sárgán
izzott. Fogai, fülei, karmai, is kinőttek. Teljesen átváltozott. Már nem volt
az a Davon, akibe a lány bele szeretett. Pár másodperc leforgása alatt, a fiúból
inkább lett állat, mint ember!
- Vége. – szólalt meg Davon. Marilyn, ezt úgy
értelmezte, hogy a fiú végre megértette, hogy vége. Csakhogy tévedett. –
Mindjárt véged! – egy üvöltés és Davon a szeretett lányra, támadt. Marilyn, a
földön találta magát. A fiú fölötte, aki püfölni kezdi, és karmaival mély
sebeket ejt a lányon. Ő csak tűri, és tűri. Néha felköhög, a szájából pedig vér
fröcsög. Tudja, hogy semmi esélye, így hát nem küzd. Mindez már csak addig
tart, amíg vége nincs. Amíg vége nincs az életének. Amíg az utolsó levegőt be
nem szívja, és aztán lesz mindennek vége!
„Zoe
szemszöge”
Döbbenten hallgattam,
amíg elmesélt egy ilyen történetet. Nem értettem, hogy tudja ennyi élvezettel
elmesélni. Hogyan? Miért nem rendíti meg? Hisz szerette? Csakhogy már ebben sem
voltam ilyen biztos. Eszembe juttatta azt az esetet, mikor én akartam megölni
Justin-t. Mikor rám támadt, én meg tőrt szúrtam a hasába. Majd egy nyilat a
fejébe akartam röpíteni. Akkor azt
hittem, hogy ezt kell tennem. Csakhogy nem volt igazam. Mai napig bánom azt a
napot!
Davon-nak hiába
volt szíve, ami a bordái alatt dobogott. Nem érzett vele semmit. Semmi az ég
egy adta világon. El sem tudtam képzelni, hogy valaha ő is szeretett valakit.
Marilyn-t sem szerethette igazán. Ha így lett volna, akkor lenne bűntudata.
Csakhogy egy kis megbánást sem látok rajta, a tettei miatt. Inkább
feltüzeli.
- Szép történet. Nem, de? – elmosolyodott. – Erre
képes az ember, ha szeret valaki olyat, aki el akarja hagyni.
- Te sose szeretted őt! – förmedtem rá.
Egy másodpercbe telt, hogy előttem teremjen, és
elkapja a torkom. Oda kaptam a kezem az övéhez, hogy megpróbáljam elhúzni azt.
Semmi esélyem nem volt rá. Éreztem a karmai hegyét a torkom két oldalán. A
szemembe nézett, és oldalra fordította a fejét.
- Hogy mondtad? – mielőtt ismét megszólaltam volna,
megköszörültem a torkom. Talán ha életben akarnék maradni, akkor be kéne fognom
a szám. Ez, viszont már nem ment.
- Sosem szeretted. Ha képes voltál egy szemernyi
bűntudat nélkül megölni őt. – eztán morgást hallottam meg. Nem az előttem álló
személytől jött. Davon a jobb oldalam felé pillantott. Alec.
- Mi van aripofa. Képes lennél egy kézzel harcolni
ellenem? – felvonta szemöldökét. - Tudod, az esélyt megadtam. Csakhogy marhára
nem tetszik, amivel próbálkozol. Ha szeretnéd, megfosztalak a másik kézfejedtől
is. – úgy csinált, mintha elgondolkozna, majd ismét megszólalt. - Viszont akkor
már nem lesz rád szükségem.
- Hagyd őt békén! – amint ezt kimondtam, a nyakamnál
fogva feljebb húzott. Már csak a cipőm orra ért a földhöz. Levegőért kapkodtam.
- A nagyfiúk beszélnek. – itt rám nézett. Most már
majdnem szemmagasságban voltam vele. - Ne szólj közbe. Nem illik. – rázta meg a
fejét. Majd visszafordult a még mindig morgó fiúra.
- A… Alec. – próbáltam kinyögni a nevét. Nem akartam,
hogy kinyírassa magát. Bár tény, hogy most én álltam hozzá a legközelebb.
Davon, erre a cselekedetemre is válaszolt. Nem szavakkal, hanem cselekvéssel. Jobban megszorította a fogást a nyakam körül. Mintha eddig nem lett volna rossz. Még rosszabbá tette. Már alig
érte el a tüdőmet, valamicske levegő. Már vészesen sírt egy nagy adag
oxigénért. A szívem hevesen kalapált, és úgy éreztem átüti bordáimat. Nem
láttam magam kívülről, de meg mernék esküdni, hogy a fejem már lassan a lila
árnyalatba bukik át.
Egy hirtelen jött pániktól, kapálózni kezdtem a
lábammal. Kapkodtam a levegőért, ami csak nem jutott el a megfelelő helyre. A
kezemmel ütni kezdtem Davon-ét. Próbáltam megszabadulni tőle. Bele akaszkodtam
az ujjaimmal, és húztam a hatalmas kezét. Nem értem el vele semmi, csak annyit,
hogy még azt az aprónyi kis légáramlat is elkerülje a tüdőmet. Zsibbadni
kezdtem, és fénypöttyök jelentek meg a szemem előtt. Az agyam nem kapott elég
oxigént, és lassan az ájulásig kerülők.
Most tudatosodott bennem igazán, hogy nem látom többet
Justin-t. Ekkor bevillant az arca. Az a csodálatos arca. A gyönyörű barna
szemei. Azok a telt ajkai, amivel a testemet is kényeztette.
Kész voltam itt hagyni őt. Vajon, mit hagyok magam után?
Nem gondoltam bele, hogy mi lesz azok után. Miért? Miért hittem megint azt,
hogy rólam szól minden? Davon sosem fogja befejezni a gyilkolást, ha élek, ha
halok. Talán ezzel a barátaimat, magát Justin sem tudom megvédeni. Csakhogy már
úgy érzem késő. Késő minden most elkezdeni agyalni, mikor már a halál tornácán egyensúlyozok.
- Megfullad! – hallottam meg egy rémült hangot.
- Oh, tényleg? – éreztem, hogy az arcával egy
magasságba von. Éreztem a leheletét az orrom és a szám között. Már egyáltalán
nem érte a földet a lábam. A kezeim már magam mellett lógtak. Tehetetlenül
függtem a markában. Csak az arcába bámultam. A hegét néztem, és arra gondoltam,
aki okozta neki. Ő erős volt. Egy Wilson
volt. A nagyi volt. Ekkor Davon ismét megszólalt. – Bocsi. – majd elengedett,
és a földre zuhantam. Mint egy rongybaba, úgy estem össze. Nagy nehezet négykézlábra
toltam magam. Bedomborítottam a hátam, mint egy macska, és úgy csillapítottam a
levegőhiányát. Vettem egy hatalmas levegőt, ami végig áramlott bennem. Istenem,
de jó volt! Egymás után vettem a nagyobbnál nagyobb levegő vételeket. Majd a
kezem a nyakamra csúszott. Davon, nem sebzett meg a karmaival, de kézlenyomatát
ott hagyhatta. Ami majd külön féle árnyalatokban fog megnyilvánulni. Lila. Zöld. Piros. Fekete.
Az agyam is kezdett visszazökkenni. Talán most billent
teljesen a helyére, hónapok óta. Tisztán láttam. Láttam, hogy ki Davon, és,
hogy mit akar tenni, de nem láttam előre lépést az ügyben. Nem tett semmit csak
játszott. Semmi értelme nem volt. Nem volt értelme annak, amit csinált. Miért
vesződik ilyen sokáig? Felemeltem rá a fejem. Nem törődőm arcot vágott, és a
vállát is megrántotta.
- Tudom, hogy kitől szerezted azt a sebhelyet. –
erőltettem ki a szavakat a számon, és biccentettem egyet a fejemmel az arca felé.
- Valóban? – összeszűkítette a szemét, és oldalra
fordította a fejét. Mintha tanulmányozna.
- Tőlem nagyobbat kapsz. – böktem ki, és még nem
fejeztem be. - Megöllek, és egy cseppnyi megbánást se fogok érezni utánad!
- Nem is különbözünk mi annyira. Zoe Wilson. – még a
gondolat is, hogy magához hasonlít undorral töltött el. Sosem hasonlítanék rá.
Nem is fogok. Még pedig azért, mert én sosem beszélnék élvezettel arról, hogy
megöltem valakit. Sosem élvezném. Rá is úgy gondolnék, mint egy rossz farkasra,
akit meg kellett állítanom, hogy ne essen másnak baja. Nem fogok se bűntudatot
se megbánást érezni, azért mert elvettem a világtól egy gonosz szörnyet. -
Viszont csak, hogy még egy valamiről tudj. – leguggolt hozzám. - Alkalmad se
lesz rá. Mire észbe kapsz, halott leszel.
- Nem teszed meg!– elnevettem magam. Még magam is
meglepődtem, milyen mély torokhangon tettem ezt.
- Már miért ne tenném?
- Volt rá alkalmad. Nem is egyszer. Nem tetted! –
szünetet tartottam. Közelebb hajoltam hozzá. – Most se fogod! – visszagondolhat
minden egyes találkozásunkra. Ha nem szeretne annyira szónokolni, akkor már nem
lennék itt. Csakhogy szerintem jobban szeret locsogni, mint gyilkolni. Mindig
csak beszél és beszél. Csak ezt csinálja. Minden egyes alkalommal.
Még mindig őt néztem, ekkor megint elmosolyodott.
Kiegyenesedett, majd hátrált egy lépést.
- Igazad van! Teljesen igazad! Nem foglak megölni! –
ez a kijelentést sem hallottam még a szájából. Mióta ismerem, azzal
fenyegetett, hogy meg fog ölni. Most meg… Mi a fene folyik itt? - Talán,
helyesbítenem kéne. – gondolkozó fejet vágott majd megint megszólalt. - Nem én
foglak megölni. Viszont, ez még jól fog esni. – mikor megláttam, hogy lendül a
lába, már tudtam, hogy hová fog érkezni. Csak egy másodperc, és az oldalamba
vágódott a lábszára. Felkiáltottam, és oldalra borultam. Oda szorítottam a
kezem, hogy hátha enyhíteni tudom azt a lüktető fájdalmat, amit az imént
okozott nekem Davon. Éreztem, ahogy valaki a vállamhoz ér. Csakhogy a csukott
szememen keresztül, nem tudtam, hogy ki. Kinyithattam volna, de már nem bírtam.
Mert az ájulás megint, elragadott.
Később
Szemhéjam felemelkedésekor, egy fénypontot
pillantottam meg. Addig néztem, amíg ki nem tisztult körülötte a kép. Egy a
plafonról logó, égő villanykörtét figyeltem. Ahogy teljesen magamhoz tértem, és
az agyam is visszazökkent a valóságba, megszólalta.
- Romy? – nem jött semmi válasz. Így hát
megpróbálkoztam még egyszer. – Romy? – levettem a tekintetem a villanykörtéről,
és oldalra fordítottam a fejem. Ekkor tudatosodott bennem, hogy már nem ott
vagyok ahol voltam. Nem a földön, hanem egy ágyon hevertem. Hirtelen akartam
felülni, ami nem volt jó ötlet. Az oldalamhoz kaptam, és visszafeküdtem az
ágyra. Az a rúgás, amire Davon azt mondta, hogy neki jól fog esni, számomra,
pont az ellenkező hatást érte el. Felhúztam a bőrömet takaró ruhaanyagokat, és
egy jókora, fekete és lila, árnyalatú foltot véltem felfedezni. – Basszus. –
mondtam, ki halkan. Majd visszahúztam rá az anyagot. Tudtam, hogy fájni fog, de
megint meg kellett próbálkoznom, a felállással. Próbáltam a lehető legkevesebb
fájdalmat okozni magamnak, ezért a jobb oldalamra fordultam, ami még ép volt. Azt
terveztem, hogy legurulok az ágyról. Persze nem úgy, hogy a földnek vágódjak,
hanem, hogy guggolva, érjek földet. Aztán már csak fel kell majd egyenesednem.
Jó ötlet, legalább is, ahogy elterveztem, jónak tűnt. Már csak végre kellett
hajtanom. Még mindig az jobbomon feküdve, kihúztam az alsó lábam, és az ágy
oldalán leengedtem. A lábujjaim, a földet értek. Így megint jöhet egy forgás,
és ha jól számítottam, ki akkor már földet is érek. Ami így is lett, minimális
fájdalommal. Lassan ki is egyenesedtem, és már forgattam is a fejem. Egyedül
voltam abban a szobában. Se Romy, se Alec, nem volt már sehol. A legrosszabb
jutott eszembe. A halál. Csakhogy nem akartam arra gondolni, mi van ha megölték
őket. Viszont tudni szerettem volna, hogy mi van velük. Az ágyon
kívül, csak egy fém ajtót véltem felfedezni. Oda mentem, és háromszor hozzá
csaptam az öklömet, még mielőtt megszólaltam volna. – Davon! Hol vannak? –
kiabáltam, majd megint kalapálni kezdtem az ajtót. – Davon! Hol vannak a
barátaim? Davon! – ekkor meghallottam, hogy az ajtó másik oldalán valaki
motoszkál. Mintha egy kulcsot dugtak volna a zárba, majd elfordítsák. Így is
volt. Ekkor kinyílt az ajtó. Pislognom kellett párat, hogy nem csak a fantáziám
játszadozik-e velem.
- Te vagy…
- Nincs időnk! Kijuttatlak, de gyorsan kell
csinálnunk. – az oldalánál lévő kis szütyőhöz nyúlt, majd átadta nekem. - Nem
tudtam mást, hozni, ezért ezeket csak a legvégsőbb esetben használd. Ne
keltsünk nagy hangzavart! – a már kezemben lévő kis táskát kinyitva egy fegyvert
találtam. Istenem, de örültem neki. Azon nyomban ki is kaptam belőle. Volt
benne még valami. Elmosolyodtam. Ez lehet az, ami véget vet mindennek. Ez lesz
a történet befejezésének legfőbb tartozéka! Átdugtam a táska pántján a fejem, ami
igen csak hosszúnak tűnt. A hátsó fertályam aljáig ért. Megköthetném a
vállamnál, hogy ne lógjon annyira. – Indulnunk, kell! – felkaptam a fejem, és
már szóra is nyitottam a számat.
- Még vannak itt rajtam kívül ketten. Őket is ki kell
szabadítanunk!
- Nem kell! – vágta rá, és már el is hátrált az
ajtóból. Már rá akartam kiabálni, hogy,
de igen is ki kell. B-t, ott hagytam, amit már nagyon bánok. Így hát még
egyszer nem teszek ilyen ostobaságot. Mikor már nyitottam volna a számat, a
háta mögött megláttam két alakot. Persze, hogy nem kell kiszabadítani őket.
Mert már ki vannak! Romy, és Alec, ugyan úgy néztek ki, mint nem sokkal ezelőtt.
Csak most egy kis mosoly volt az arcukon.
- Azt hittük, hogy meghaltál. – szólt Alec.
- Magam is ezt hittem rólatok. – mindnyájan örültünk a
viszont látásnak, de még ki kellett jutunk. Amit valójában nem tudtam, hogy
könnyű vagy nehéz feladatnak ígérkezik.
- Gyerünk! – szólt a farkasbőrbe bújt vadász, majd elindult.
Már egy ideje,
gyalogoltunk egy alagútban. Pont olyan volt, mikor Baz épp Grant-hez vitt, hogy
felidegesítsen. Csak, hogy ez az alagút ki volt világítva. A fejünk felett lévő
izzókat, burák takarták, amik az évek folyamán elég sok kosz összeszedtek.
Láttunk, de talán több fény adott volna, ha valaki megpucolja azokat az áttetsző
burákat. A bámészkodásom, nem volt épp ide való. Mert, azt sem vettem észre
mikor az előttem lévő Alec megállt, így jól neki is ütköztem. Mikor rá
pillantottam, bocsánatot akartam kérni, de mikor hátra fordult, a torkomon akad
a szó. Alec átváltozott! Át kaptam a fejem, a mellette álló lányra. Ő is más ábrázatot viselt. A következő, akire néztem, ugyan azt az érthetetlen
tekintetet viselte, mint én. Megszorítottam a kezemben lévő fegyvert, és ismét
szóra nyitottam a számat. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de, egy szót
sem nyögtem ki. A lány a szája elé emelte a hosszú karommal rendelkező mutató
ujját. Rögtön visszacsuktam a számat. Az ujját most a füléhez érintette, majd
amerre épp tartottunk arra mutatta. Rögtön rájöttem, hogy hallanak valami
olyat, ami a mi fülünknek túl messze van. A két farkas, összenézett. Majd
szinte egyszerre kezdtek morogni. Legszívesebben mindkettőjüket megráztam
volna, hogy mondjanak már valamit. Csakhogy meghallottam, egy hangot.
Anne, hangját. Kiabált. Az én nevemet kiabálta. Nem tudom, hogy kéne erre
reagálnom. Talán, fel kéne húznom a fegyvert, és ahogy meglátom, azon nyomban
lelőni. Jó ötlet, lenne ha nem lett volna évekig a barátnőm. Tudom jól, hogy
hatba szúrt, és, az ő szívén szárad Riley halála, de legbelül, még őt is meg
akarnám menteni. Valószínűleg rossz ötlet, de talán nem. Az biztos, hogy sosem
bocsájtanék meg neki, de halált nem érdemel. Davon azt mondta megölhetem,
megengedi. Csakhogy még mindig nem vagyok olyan, mint ő. Nem ölnék haragból!
- Mi a franc folyik itt? – hagyták el a szavak a
számat.
- Kint várnak ránk. – nézett rám Alec. Valószínűleg,
hülye vagyok, egy orbitális nagy idióta, de az istenre esküszöm, hogy a lábaim,
maguktól kezdtek el szaladni a kijárat felé. – ZOE! – egyszerre kiabálta
mindenki a nevem. A már hátam mögött lévő emberek, és Anne.
Egy lépcső
vezetett felfelé, felszaladtam, és megálltam a tetején. Már alkonyodott. A nap
utolsó sugarai átvillantak a fa ágai között. Senki sem volt előttem.
- Zoe! – trappoltak fel mellém a többiek is.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam, hogy ide
találsz. – hallottam meg a hátam mögül Davon hangját. Megfordultam. Mind
megfordultunk. Davon, ott állt, mellette pedig Anne. Csak ketten. – Te vagy a
második nő, aki becsap. Ugye nem kell elmondanom, hogy járt az első? –
összevontam a szemöldököm, nem tudtam mit akar ezzel a becsaptam dologgal.
Kinyitottam a számat.
- Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. – szólalt meg a
lány megelőzve engem. – Hisz csak erről tudsz beszélni. Egy rögeszmés, bolond
vagy!
- Jobban tetszettél ez előtt. – mondta. – Tudod,
akkor, mikor még a talpamat nyaltad.
- Meg volt a módszerem, ahhoz, hogy a közeledbe
férkőzzek.
- A talpnyalás? – mosolyodott el Davon.
- A te esetedben, igen! Tudod, nem csak a kis árulód
volt ötös színészetből. – rá nézett a mellette lévő lányra. A kezét a vállára
rakta, majd visszanézett felénk. Pontosabban most rajtam állt meg a szeme.
- Faye, drágám, majd később diskurálunk a te
árulásodról, viszont most rajtuk a sor! – még most is mosolygott. – Emlékszel,
még amikor azt mondtam, hogy nem öllek meg? – kérdezte. - Persze, hogy
emlékszel! – csattant fel. - Tudod, aztán helyesbítettem is. Most kijelentem! –
előre lépett, széttárta a kezét, majd bal kezével Anne felé mutatott. – Ő fog
megölni! – időm sem volt, kiakadni, mert még csak most jött a fekete leves. -
Meglepetésem is van, amit nem tudtam elmondani, mert a féleszű barátaid
megjelentek. Inkább nem is vesztegetem az időt tovább! Anne, tiéd a pálya! –
hátat fordított, és elsétált, de nem olyan messzire. Valószínűleg, tanúja akart
lenni a következő perc eseményeinek.
Rá néztem, de
legszívesebben visszaszaladtam volna az alagútba, és ki sem jöttem volna onnan
többé. Ő fog megölni! – Davon szavai
csak úgy cikáztak a fejemben. Aztán megláttam. Anne két lépéssel előrébb
lépett, majd elmosolyodott. A feje jobbra, majd balra csuklott. Hallottam,
ahogy megroppannak a csontjai. A száját eltátotta, és alsó ajka remegni
kezdett. Kezeit az oldalánál lógtak, csak az ujjait hajlítgatja ki-be. Hátra
csuklott a feje, és egy ordítás hagyta el a száját. Meg kell, hogy mondjam, a
frász kerülgetett. Végig futott a hátamon a hideg, az üvöltésétől. Csak annyit
tudok róla mondani, hogy elég vészjósló volt. Ha a közelben tartózkodtak
emberek, azok mostanra, már szedték a sátorfájukat, hogy a legmesszebb
kerüljenek erről a területről.
Anne, még
mindig az ég felé nézett. A keze immár ökölbe szorult, és cseppek hulltak róla
a hóba. Vércseppek!
- Mindig, mindent elrontasz! – szólalt meg. Mikor
megindult a feje, hogy visszahelyezze a megfelelő helyzetébe, már féltem attól,
hogy mit fogok látni. Ahogy elérte a helyes fejtartást, már láttam. – Kezdve a
legelején. – ekkor kipattantak csukott szemei, és immár sárga szempárral nézett
rám. Hátráltam egy lépést, nem hittem a szememnek. Farkas! Farkas lett! –
Persze én voltam a hülye, hogy még egy napot kértem Davon-tól. Pedig már az
első éjszaka folyamán meg kellett volna halnod! – kinőtt szemfogai, kicsit
megnehezítették a beszédbe. Csakhogy így is minden szavát tisztán hallottam.
Holott nem akartam. Valamiért úgy éreztem, hogy meg fogok tudni dolgokat, amik
a mai napig tisztázatlanok. – Emlékszel, a karodon lévő tenyér foltra, az első
éjszaka után? – emlékeztem. Persze, hogy emlékeztem. Már akkor furcsa dolgok
történtek, amit még nem tudtam volna összerakni. Nem várta meg, hogy
válaszoljak, tovább beszélt. – Davon volt az! El akart vinni, de kértem még egy
napot. Már bánom! – kezét arcához emelte, és megsimította az állát, vért hagyva
maga után. A tenyerét arcához emelte, és azt nézte. Karmai, és az ujjai közt, a
saját vére folyt. Az átváltozásakor, tenyerébe vájta éles körmeit. Fájdalmat
okozva ezzel magának. Mikor ismét rám nézet, felém fordította a tenyerét. – Látod,
milyen gyorsan gyógyulok? Ez az ajándék, kis híján kicsusszant a kezemből. Rosszul
irányítottam a szálakat, amiért kaptam is. Tudod, a betörésnél. Magad is
láttad, ki távozott az ablakon. – hátra nézett Davon-ra. Az imént említett
személy elmosolyodott, felemelte a kezét, és integetni kezdetett. Ezzel azt
üzente, hogy Helló, igen én voltam! –
Utána már tudtam, hogy mit kell tennem. Ott hagytalak egyedül. Elmentem
Riley-val, abba a rohadt boltba, egy láncért. Csakhogy nekem muszáj volt, idő
előtt kórházba juttatnod magam. Keresztülhúzva a számításaimat. – az utolsó
mondatait a szememre hányta. Mintha az én hibám lett volna. Pedig, történetesen
az Justin miatt történt. Ezzel pedig megmentette az életem! – Ezért
megváltoztak a dolgok. Riley halála lett az adományom, Davon felé, nem pedig a
tiéd. Most viszont te vagy az, aki segíthet, hogy hivatalos tagja lehessek
Davon falkájának. Riley lett volna az én első áldozatom! Könnyebb dolgom lett
volna vele. Viszont, te sem leszel nehéz dió. Érzem, hogy félsz. Ne tedd! –
lehúzta a kabátja cipzárját, és kibújt belőle. – Gyors leszek! – feltűrte
ingujját. – Üdvözöld a nevemben Riley-t. – megforgatta a vállát, és úgy nézett
rám, mint még soha. – Most pedig, meghalsz! – egy időben ezzel, Davon is
elkiabálta magát.
- Trent, támadás! – oldalról láttam meg Trent-et, aki
a háta mögött öt farkassal kezdett el, futni felénk. Tudtam miért jönnek. Ők
lesznek, akik feltartják, Romy-t, Faye-t, és Alec-et. Még a végén ők is
belekerülnének, Anne és az én harcomban. Harc. Kellett volna némi idő, még
feldolgozom, és felfogok mindent. Csakhogy nem volt. Már nem volt időm. Vagy
harcolok, azzal a lánnyal, akit valaha a barátnőmnek neveztem, vagy
megkönnyítem a munkáját, és már most feladom. A vadászházban, órákkal ezelőtt
azt mondtam volna, hogy itt vagyok, ölj
meg. Most pedig azt mondom, hogy addig küzdök, még ki nem lehelem a lelkem!
Megcsapott egy nagy szellő, és éreztem, hogy a hátam
mögött, harc veszi kezdetét. Kiabálások és morgások csapták meg a fülem.
Viszont, nem fordultam meg. Tudtam, hogy meg tudják védeni magukat.
Romy egy kész vadász, aki fegyverek nélkül leteríti az
támadóit!
Faye, a farkasbőrbe bújt vadász, róla nem tudok sok
mindent, de az biztos, hogy odateszi mindkét énjét!
Alec, talán hátrányban lehet, de annyira szereti a
húgát, hogy érte fog harcolni, és meg is nyeri azt!
Aztán pedig ott volnék én. Akinek, a megfutamodás szó
állt legelöl a szótárában. Mit mondhatnék. Sosem akartam ez a lány lenni. Egy
gyáva nyúl, aki a saját életét mindenkié elé helyezi. Nem is voltam az! A
félelem, ami mindig irányított. Most is ott volt bennem. Ahogy Anne is közölte.
Tudtam jól, hogy valakinek meg kell ma halnia. Anne-nek vagy nekem!
Az-az Anne Burke, akit ismertem megszűnt létezni.
Meghalt! Ez a lány, aki most előttem áll egy ismeretlen személy. Pontosan egy
ugyan olyan szörny, mint amilyen Davon. Davon-t viszont el kellett távolítani
az életből. Így hát nem tehetek mást. Azt is el kell távolítani, akit a saját
képmására alakított. A világ, nem fog értük könnyet hullajtani!
Megmarkoltam a
zsebem, amibe az összegyűrt levelet tettem. Senki sem tudhatja, hogy mi lesz órákkal
később. Viszont azt akartam, hogy Justin tudja, mit érezek iránta. Bármi
történjék is velem, azt akarom, hogy ő teljes életet éljen tovább. Ne
bánkódjon, hisz minden történetnek kell egy befejezés. Vidám vagy szomorú.
Bármelyik is lesz, így kell történni-e. Ezt írták meg nekünk. Ezt az életet
kaptuk meg, és ezt kell végig élnünk, bármeddig is tartson!
Belenyúltam a zsebembe, és elő húztam a lapot.
Megszorítottam, majd ledobtam az alagút lépcsőjére. Azt akartam, hogy itt
találja meg, és ne nálam. Könnyebb lesz, ha nem látja, majd a testem.
Anne, még
mindig engem figyelt. Nem moccant egy tapodtat sem. Talán arra vár, hogy én
tegyem meg az első lépést. Megtettem. Felemeltem a kezemben lévő fegyvert, és
lőni kezdtem. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Egy sem találta el. Folyamatosan
elugrott előle. Így már nem akart többet lőni. Mégis megtettem. Az hatodik
golyót nem neki szántam. Davon egy fának dőlve ácsorgott. A lövedék, felé
száguldott, de ez sem ért célba. Ellépett előle még mielőtt odaért volna. A
golyó a fába csapódott.
- Ez nem volt szép. – mondta, bosszúsan, majd Anne-re
nézett. – Cselekedj, vagy hamarabb látod majd a poklot, mint gondolnád! - az utasításába, csempészett némi
fenyegetést. Anne-nek, mintha csak egy halálos fenyegetés hiányzott volna.
Rohanni kezdett felém. A köztünk lévő alagút bejárata, pont kapóra jött. Három
lehetősége volt. Valamelyik oldalról megkerüli, hogy elérjen, vagy átugorja.
Csak vártam, és néztem, hogy mihez kezd. Mikor láttam, hogy az ugrás a
választása, már tudtam, hogy mi lesz az én lépésem. Nem mondom magamat
vadásznak. Sosem fogom! Csakhogy velük éltem az elmúlt közel egy évben, így tanultam
tőlük dolgokat, amiknek most hasznát fogom venni. Eszembe jutott egy mondat,
amit még Jenna mondott az egyik tréning befejezésekor. - Tudom, hogy nem könnyű, ha az ellenfeled egy barát, de akkor is figyelj
oda! – bár ezt akkor mondta, mikor Marko-val kellett verekednem, de most
pont jól jött. Figyelnem kellett, minden egyes lépésére!
Anne, ugrott. A levegőben, szétnyitotta a száját, és
felém nyúlt. Itt volt az idő. Amint elért volna, odébb iszkoltam, amire nem
számított. Pedig ez lenne az első, amit meg kellett volna tanulnia. Mindent számításba kell venned! Anne,
nem tette, így ahelyett, hogy rám csimpaszkodott volna, a lába megcsúszott így
pofával a hóba zuhant. Fölötte álltam, és már fölényben is voltam. Rá emeltem a
pisztoly. Vége? Hát, nem volt! Egy fájdalmas ordítást hallottam meg. Romy volt.
A hang irányába néztem. Már egyikőjüket sem láttam. A fenyők, amik körbevettek
bennünket, nem engedték, hogy át lássak rajtuk. Egy tisztáson voltunk. Ez is
egy olyan hely volt, amit nem ismertem. Stanwood nagy része, erőből, és még
több erdőből állt. Ekkor a pisztoly, ami a kezemben volt, kiverték a kezemből.
Utána kaptam a fejem. Néztem, ahogy elrepül, és a tömérdek hóba esik. Semmi se terelje el a figyelmedet! Már is
óvatlan voltam. A külső tényezők, összezavarnak. Mint például, az iménti
esemény. Nem tudok, csak a saját harcomra figyelni, ha a közelemben lévőkével
is törődők. Hiába tudom, hogy jó harcosok. Nem tudok mindent kizárni.
Anne, felpattant a hó lepte földről, és keze felém lendült.
Pont úgy, mint, aki meg akar ütni, csak ő nem tartotta ökölbe a kezét. Karmolni
akart. Magam is emeltem a kezem, és elütöttem, még mielőtt elérte volna,
az arcom egy részét. Másik kezem már lendült is, hogy behúzzon neki, de már ő
is résen volt. Elkapta az öklöm, és oldalra tolta. Amíg a markában volt a
kezem, egyre jobban szorította. Ha nem szabadulok meg tőle, összetöri az
ujjaimat. Hagyd, hogy a tested
cselekedjen, helyetted! Ösztönösen emeltem a lábam. Mikor már kellő
magasságban volt, rárúgtam a térdkalácsára. Ha jó szögből, és elég erősen rúgom
meg, nagy fájdalmat okozok neki. Így is lett! Olyan hangosat reccsent a
csontja, hogy felkiáltott. Nyomban elengedte a kezem. Nem tudtam, hogy vajon
meddig tart egy ilyen gyors ön gyógyítás. Nem várhattam. Mellkason vágtam,
amire hátra tántorodott. Ismét emeltem a kezem, és most célba is ért. Lüktetett
az öklöm, amint elhúztam. Viszont most nem törődhettem vele. Elesett. Rá
másztam. Lefogtam a karját, és mélyen a szemébe néztem.
- Mond, hogy maradt benned abból a lányból, akit
ismertem. – a meséjét csendben hallgattam végig. Megtudtam, amiket tudnom
kellett. Értelmet nyert sok minden. Csakhogy legbelül, nem tudtam elfogadni,
hogy mi lett belőle.
- Sosem létezett! – köpte a szavakat. Közelebb hajoltam.
- Hazudsz! – elmosolyodott. Szemfogai miatt elég torz
mosoly volt. Már félelemkeltő.
- Most az egyszer nem hazudok. – amint kimondta, a
fejét az enyémnek vágta. Az orrnyergem, és homlokom közti részt találta.
Összeszorítottam a szeme, és éreztem, hogy az orromból, szivárogni kezd valami.
Vér volt. Mi más. Nem foglalkozhattam vele.
Még mindig szorosan fogtam a kezét, mikor ő egy
erőteljes rántással kiszabadította bal kezét, és oldalba vágott. Pont ott, ahol
Davon megrúgott. Mintha tudta volna, hogy hol a gyenge pontom. Összegörnyedtem,
és csak ennyi kellett neki. Lelökött magáról, majd felém tornyosult. Mindkét
kezemet az oldalamhoz szorította a combjával. Csak a kézfejemet tudtam
mozgatni. Megéreztem. Pont ott volt a kezem alatt. Ha előveszem, akkor használnom
kell. Ez lenne az első alkalom. Ő lenne az első. Biztos ezt akarom? Készen
állok egy ilyen tettre?
Néztem, ahogy még mindig mosolyog. Utolsó kérdésem,
meghatározta a cselekedeteimet.
- Éreztél cseppnyi megbánást is, mikor ott hagytad
Riley-t? Mikor halálra ítélted? – eltűnt a mosoly az arcáról.
- Tudod mit éreztem. – szünetet tartott. – Úgy mentem
el onnan, hogy tudtam, végre nem kell az idióta hangját hallgatnom többé. –
megvonta a vállát. – Ennyi. – nem akartam hinni neki, de már nem volt más választásom.
Ilyen lett vagy valójában ilyen volt mindig is. Már nem fogom megtudni.
Kigördült egy könny a szemgödrömből. – Úr isten inkább magadat sirasd, ne őt. –
benyúltam a táskába. Szerencse, vagy talán valami más, hogy most cselekedni
tudok. Anne, tenyere, ekkor érte el a nyakamat. A torkom köré illesztette a
karmait. Tudtam mire készül. Ki akarja tépni a helyéről.
Már a kezemben lévő eszközt, a combja felé
fordítottam. Ő is készen állt, ahogy én is. A körmeit egyre beljebb vájta a
bőrömben.
- Nem Riley-t siratom. – csúszott ki a számon. – Hanem
a másik halott barátnőmet. – ez volt a végszavam. Belenyomtam a tűt, és minden
cseppjét, belé fecskendeztem. Egy perc.
59. 58. 57.
- Mi a szar volt ez? – kiabált fel, és ahogy elvette a
kezét a nyakamtól, végig karmolta azt.
50. 49. 48. 47. Most kéne közölnöm vele, hogy meghal, egy percen belül. Nem
tettem. Csendben néztem rá, amíg ő kikapta a lábából a tűt, és maga felé
fordította. – Mi ez? – kérdezte ismét, és meglóbálta fölöttem az injekciós tűt. 42. 41. 40. 39.
- Brávó! – csattant fel a háttérben Davon. Tapsolt is.
Anne hátra fordult. Neki is feltette a kérdést. – Lássuk csak. Nem is tudom,
hogy közöljem. – szünet tartott. 34. 33.
32. 31. - Halott vagy!
- Nem halhatok meg! – kiabált rá. – Halhatatlan
vagyok!
- Gyenge pont. Hallottál már róla? – Anne
visszafordult felém, és a tűt nézte. Döbbenet volt az arcán. 21. 20. 19. 18. Rám nézett. Remegni
kezdett, a dühtől.
- Ez is a te hibád! – elhajította a tűt, és a
torkomnak ugrott. Lehunytam a szemem. Elkapta a nyak, és éles körmei szaggatták
fel a húsom. Anne, meghal. Ahogy, én is. Davon, viszont, még mindig boldogan
éli világát. 14. 13. 12. 11. Remegni
kezdett a keze. Anne már nem bírta. Ki húzta feltépett bőröm alól az ujjait.
Éreztem, ahogy gyengül, és a karomat tartó lába alól, már könnyedén kihúzhatom
a kezem. Megtettem. A torkomhoz kaptam. Nem sikerült neki. Még lélegeztem. Még
éltem. Nagyobb fájdalmat éreztem a nyakam bal oldalán. Rá szorítottam a kezem.
Nem tudtam, hogy mennyire vérzik. Csak azt tudtam, hogy a fájdalom, majd egyre
növekedni fog. Anne köhintett egyet. Elnyíltak az ajkaim. A szám szegletébe
gyűlt vér, ami az orromból csordogált oda, bele folyt a szájnyílásomba. Le
kellet nyelnem, más különben nem bírtam volna megtenni, amit akartam. Nyeltem,
majd kinyitottam a szemem. 6. 5.
- Sajnálom, Anne, sajnálom. – 4. 3. 2. 1. Szeme felakadt, teste elernyedt, majd oldalra borult. Meghalt.
Megöltem. Felüvöltöttem. Ebbe az üvöltésbe, minden benne volt. A sebeim által
érzett fájdalmak, és a szívemből jövök is. Zokogni kezdtem. Megtettem. Megöltem
valakit. Egy olyan valakit, aki sokat jelentett nekem valamikor. Talán, igazat
beszélt, amikor azt mondta, hogy az a lány sosem létezett. Csakhogy én tudtam,
hogy ez nem igaz. Ott volt, igazi volt. Csak rossz útra tévedt. A legrosszabb
útra, amit egy ember valaha választhatott. Ahonnan, már nem volt visszavezető
ösvény. Abban bíztam, hogy én most megnyitottam előtte egy másikat. Egy olyat,
ahol mindent elölről kezdhet, és bárhol is legyen az, megbocsájtást nyer. Megbocsájtok-e
neki valaha? Nem. Viszont fájt, hogy nekem kellett véget vetnem az
életének. Tudtam, hogy az idő folyamán ez enyhülni fog, de ebben a pillanatban,
hatalmas űr keletkezett bennem.
- Megérdemelte! Áruló volt. – könnyes szemeim alól
néztem fel a már felettem álló Davon-ra.
- A te árulód. – nyögtem ki. Ő csinálta ezt belőle.
- Aki egyszer áruló volt, az örökre az marad. –
leguggolt mellém. - Csak idők kérdése volt, hogy az én fejemet is megpróbálja
átverni. Nagyon irányítás mániásnak tűnt nekem. Párszor fel kellett
világosítanom, hogy ki is a vezér. – oda nyúlt a lábához, ami rajtam
nyugodott. Davon megemelte, majd hagyta, hogy visszaessen rám. - Csak a baj
lett volna vele!
- Mégis átváltoztattad. – ha mindezzel tisztában volt,
akkor nem értem miért tette?
- Mert ezt akarta! Megadtam neki. Az, hogy elbukott
már az elején, nem az én lelkemen szárad. – felállt hátrált két lépést, majd elfordult
tőlem. Ugyan úgy kezdett el jobba balra mozogni a feje, mint Anne-nek.
Átváltozik! Nem várhattam. Az ő közelében nem akartam ott lenni, mikor megkapja
a saját adag, farkasölő fűjét. Azt még nem tudom, hogyan oldom meg miként
juttatom a szervezetébe. Valamint azzal is tisztában voltam, hogy nem fogja
engedni. Azonban a próbálj szó lett
most a szótáram első szava! Próbálj, minden tőled telhetőt megtenni azért, hogy
fölénybe kerülj! Próbálj, számításba venni, mindent! Próbálj, figyelmes lenni!
Próbálj, életben maradni!
Kihúztam a lábam, Anne-é alól. Megtámaszkodtam azzal a
kezemmel, amelyikkel nem a nyakamat fogtam, és feltoltam magam. Az oldalamba
megint belenyilallt. Most nem vesződhettem azon, hogy tudok felállni kevesebb
fájdalommal, így összeszorított foggal, tűrtem. – Bevallom, nem gondoltam
volna, hogy végzel vele. – fölötte álltam. Nem akartam, de mégis rá néztem.
Élettelen teste láttán, megint könnyek szöktek a szemembe. Nem engedtem nekik.
Most nem. Felemeltem a fejem, és a pisztolyt kerestem. Volt egy ötletem, egy
olyan ötlet, ami két esélyes volt. Sikerül, vagy sem. A kivitelezéshez muszáj
volt megtalálnom a pisztolyt. Meg van! Talán, négy lépésre volt tőlem, vagy
ötre. Az érintetlen hó tömeg felszínén, volt egy lyuk. Ott lesz. Biztos voltam
benne. - Már lehúztalak a listámról. Most viszont, kénytelen leszek elvégezni a
munkát, amit már rég megtehettem volna. – már csak két lépés. Megtettem még azt
a kettőt, mikor morgás csapta meg a fülem. Hátra néztem. Davon farkas
alakjában, félelmetesebb volt, mint bárki, akit eddig láttam. Elindult felém.
Nem néztem tovább. A nyakamat elengedtem, ezáltal vércseppjeim hulltak a hóba. A
vörösen áztatott kezemmel, lenyúltam a fehér lepelbe, és kikaptam a pisztoly.
Nem húzhattam az időt. Nem várhattam meg, míg elér hozzám. Futnom kellett, mert
az ötletem még nem állt készen. Magasra emelnem a lábam, hogy hasra ne essek a
hóban. El kell érnem az erdőt. Ezen a tisztáson minden belátható. Kell egy kis
idő, hogy megcsináljam, amit meg kell.
Mikor elértem a fenyőket, és bevetettem magam az
erdőbe, egy ág megcsapta a nyakam. Felkiáltottam, és odaszorítottam a kezem,
amiben a fegyver volt. Nem állhatsz meg! –
parancsoltam magamra, mikor egy kicsit lelassultam. Tűrd a fájdalmat, ameddig csak kell! – tovább rohantam, ami egyre
könnyebb volt. A magasra nyúló fenyők, és fák, felfogták a tömérdek hó,
nagyját. Itt csak a cipőm feléig ért. Hálás voltam érte.
Már eltelhetett pár perc, hogy beértem az erdőbe.
Egyre sötétebb lett. Azt kell, hogy mondjam, azt hittem, hogy Davon gyorsabb
ennél. Nem mintha azt akarnám, hogy elkapjon. Ekkor történt, hogy oldalról
vágódott nekem. A lábam elhagyta a talajt, és repültem pár métert, mire ismét a
földet éreztem. Felnyögtem.
- Marilyn rögtön rájött, hogy ne küzdjön ellenem. Te
mikor fogsz erre rájönni? – hallottam meg megint a hangját. Próbáltam nem a
fájdalomra, koncentrál, miközben, felkászálódtam a földről.
- Hidd el, ő is megtenné a helyemben! – biztos voltam
benne, hogy Marilyn is küzdött volna ellene. Küzdött volna, hogy azzal legyen,
akit sokkal jobban szeretett. Az viszont nem Davon volt, hanem Grant!
- Már untatsz, lány! – forgatta meg sárga szemeit. Bele
túrtam a táskába, kikaptam a maradék két tűt. Átvettem a másik kezemben, ahol a
pisztollyal összefogtam, hogy ne essen ki a tenyerem közül. Megfogtam a táska
alját, a pántot át emeltem a fejem.
- Te is engem! – neki hajítottam a szütyőt, és ismét
rohanni kezdtem. Halk morgással kezdte, aztán egyre hangosabbá vált. A végén
már üvöltött. Úgy tűnik, hogy nem csak untatom, de már kezdem kihozni sodrából
is. Tudtam, hogy futás közben kell végrehajtanom a tervem első felét, és minél
gyorsabban. Szabad kezemmel elvettem az egyik tűt, és magam felé fordítottam a
pisztolyt. A fecskendőt a fegyver nyílásába helyeztem, mikor két kéz jelent meg
a vállamon és hátra rántott. Oldalra nyújtottam a kezeim, hogy megtartsam az
egyensúlyom. Nem sikerül, és még a jobb kezemből ki is esett a fegyver, és a
tű. Megint hanyatt a földön találtam magam. Nem volt időm, hogy felkeljek.
Davon a csuklómra lépett. Pont arra, amelyikben még ott volt a fecskendő. Lehajolt,
óvatosan megfogta, és pár centivel odább dobta. Levette lábát a csuklómról,
majd rá taposott a tárgyra. Elmondtam egy káromkodás sorozatot magamban. Nem baj, még mindig próbálkozhatsz! –
elkezdtem felfelé húzni a lábam.
- Mond, mennyire fáj, ez? – ekkor Davon rá taposott a
bal lábszáramra. Felordítottam. A szemem majd kiugrott a helyéről. Remegni
kezdtem a fájdalomtól. A hóba markoltam, és úgy szorítottam össze, hogy körmeim
a tenyerembe mélyedtek. – Na, és ez? – megragadta azt a kezemet, amit az imént
taposott meg, majd rántott egyet rajta. A vállam reccsent, majd kiugrott a
helyéről. A torkomon akadt a sikoltás.
Tűrtem. Már nem tudtam mit tenni csak, tűrni. Tűrni,
az újabb sebeket, és az iszonyatos fájdalmat. Davon a térdem fölött belém
mélyesztette a fogait, és kiharapott, belőlem egy darabot. Az oldalamat is
megtalálta. Pont azt a helyet, ahol korábban megrúgott, és még följebb. Azt a
bordáim bánták. Nem tudtam, hogy a testem meddig bírja még. Mennyi fájdalmat
tud még elviselni. Legyintett a kezével. Karmai felhasították az arcom.
Csendben voltam, és tűrtem. Nem küzdöttem ellene. Ezt
akarta. Megkapta.
- Sorsodra hagylak! – mondta. Annyi könyörület sincs
benne, hogy legalább megszabadítson a fájdalmaktól. Azoktól a fájdalmaktól,
amiket ő okozott nekem. Hagyná, hogy kínok közt haljak meg. – Örültem az ismeretségnek.
– megfordult, és láttam, ahogy távozni fog. Oldalra borult a fejem. Nem fog el
menni! Nem fogom hagyni! Az ép jobb kezemmel nyúlni kezdtem felé. El kellett
érnem. Nyújtóztam érte. Mindenem fájt, de már csak ezt kellett kibírnom. Már
csak ennyit.
Elértem a pisztoly markolatát, és magamhoz húztam. A
másik kezemet nem tudtam használni, így egy kézzel tartottam rá a fegyvert.
Céloztam.
- Ha én
meghalok, akkor te is! – meghúztam a ravaszt. Épp fordult volna vissza felém,
mikor elérte a golyó. Oldalt a halántékánál találtam el. Vér fröccsent ki a
töltény okozta lyukon. Majd eldőlt. – Erre nem számítottál, igaz? – kérdeztem,
de tudtam, hogy válaszolni nem fog rá. Magam mellé ejtettem a karom, benne a
pisztollyal. Megint oldalra fordítottam a fejem. Az injekciós tű, kicsivel odébb
volt, mint a fegyver. Ismét nyújtózkodnom kell, majd kúszom. Lábra, több mint
valószínű, hogy nem tudnék állni. Másznom kell. Fájdalom ide vagy oda, még nem
voltam biztos abban, hogy nem kel fel a földről. Megteszem ezt mindenkiért! Ki
fogom, bírni!
Jobb oldalam lesz a megmentőm. Davon szó szerint azt
épen hagyta. Felhúztam a lábam, kezemmel elengedtem a pisztolyt, majd a tű felé
nyúltam. Ha harminc centivel hosszabb lenne a karom, akkor simán elérném. Sajnos,
mivel azok a hiányzó centik nem álltak rendelkezésemre, megtoltam magam a
lábammal. Felnyögtem, de nem hagytam abba. Fájt, égett, szúrt, és még
sorolhatnám, hogy miket éreztem. Mindenkiért!
Ez volt már a mantrám. Ezt már nem magam miatt teszem, hanem a többiekért, hogy
ne kelljen félniük, Davon-től. – Mindenkiért! – mondtam ki hangosan is. Ekkor
elértem, és a markomba szorítottam. Szusszannom kellett, ezért lehunytam a
szemem. Fáradtnak éreztem magam, és ahogy egyre sötétebb lett, már mindegy
volt, hogy le van-e csukva a szemhéjam vagy sem. Hisz mindkét esetben csak a
sötétséget láttam.
A fogaim köze vettem, a tűt, hisz arra az egy jó
kezemre még szükségem volt. Hagytam volna, hogy a testem cselekedjen helyettem.
Csakhogy már nem csinált semmit. Már csak üvöltött, hogy elég a mozgásból. Az
agyam, viszont még midig kattogott. Mindenkiért!
A többi már olyan gyorsan történt. Harmadik
próbálkozásra felültem. Nehézkesen, és nagyon fájdalmasan kecmeregtem el odáig. A
bal oldalamat csak húztam, hisz nem is tudtam vele mást csinálni.
Ott voltam mellette, vagy is csak a lábánál. Kivettem
a számból az injekciós tűt. – Nem fogsz felkelni, és másokat bántani! Többé nem!
– belé szúrtam. Néztem, ahogy az ujjam segítségével, mindet bele fecskendezem a
testébe. Egy perc. Itt volt a pillanat,
mikor megadtam magam a fájdalomnak. A hátam ismét összetalálkozott a talajt
beborító hóval. Már csak feküdtem ott, és vártam. 50 másodperc. Azt mondják, a halál előtt lepereg előtted az életed.
Nálam nem törten meg. Nem is akartam volna. Ahogy itt fekszek csak a jóra,
akarnék gondolni. Eszembe jutott Riley és Anne. Az-az Anne, akit jó embernek
ismertem meg. Eszembe jutott Riley, és az üzenetei, amiben jóasszonynak vagy
csajszibaracknak hívott mindig. 40 másodperc. Mikor a nyaralás előtt egy nappal
beugrottak hozzám, és el akartak csábítani a strandra. Nekem viszont nem volt
még elő véve sem a bőröndöm, amin mind a ketten nagyot néztek. - A mai strand lefújva. Köszönhetően Zoe
„nem pakolok össze csak az utolsó pillanatban” Wilsonnak! – mintha csak
hallanám a hangját a fejemben, ahogy ezt mondta. 30 másodperc.
Ahogy összekaptak, azon, hogy Ri sajnálni kezdte
Justin-t.
„- Úr isten
szegény! – csattant fel Riley síros hangon. – Biztos totálisan ki van borulva
szegénykém és én itt ülök tehetetlenül.
- Mégis mit
tudnál tenni? – nézett rá Anne. – Nem is ismered!
- Hagyjál
már!”
Aztán ott volt ő! Egész végig az eszemben volt. Hisz ő
már beágyazta oda magát. Már a legeslegelső alkalommal, és a következővel is.
I.„– Tényleg
nagyon sajnálom. – kértem bocsánatot.
- Semmi
gond. – mondta megint az orrát megtörölve. – Nem tört el az a lényeg. –
mosolyodott el. – Amúgy Justin vagyok. – mutatkozott be. Mintha nem tudnánk, de
próbáltam úgy kezelni, mint egy átlagembert.
- Zoe.”
20
másodperc.
II.„- Megint
így kell össze futnunk? – kérdezte az alattam lévő valaki. Hangja ismerős volt.
Megpróbáltam lemászni róla megfordultam, és aki velem szemben volt nagy
mosollyal fogadott. Justin volt.”
Mikor rossz időben is kedveskedett nekem.
„- Hunyd be
a szemed. – mondta. Úgy is tettem. Vajon mi vár rám ebben a szobában?
Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, és behúz rajta. – Ne less. – a hangja
irányába fordítottam a fejem, és csak mosolyogtam. Elengedte kezem. Mikor
hallottam, hogy az ajtó becsukódik, pár másodpercig azt hittem egyedül hagyott,
de mikor meghallottam hangját, zene volt füleimnek. - Kinyithatod. – lassan
emeltem fel szemhéjamat, és mikor már teljesen nyitva volt, csak ámultam.
Mindenhol gyertyák égtek. Gyönyörű volt.”
Ő a legjobb, ami történhetett velem! 10 másodperc.
Fény tört elő a sötétből. Már nem tudom megmondani,
hogy a szemem nyitva volt-e vagy csukva. Egy árny alak jelent meg a fény
közepén, és felém nyújtotta karját. Magam is így akartam cselekedni, de nem
ment. Már nem mozdult egyik végtagom sem. Olyan volt mintha ott sem lettek
volna. Már nem éreztem semmit. Megnyugvás szállt a lelkemre! Közeledett felém
az alak, és istenem, de gyönyörű volt! „Ha
eljött az időd, akkor itt találkozunk, bármikor is legyen az. A segítségemmel
fogsz majd a fénybe lépni.” Ezt mondta nekem. Riley ez mondta, mikor Justin
kis híján megölt, azon az estén. Eljött értem. Ki akartam mondani valamit. Még
egy valamit, mely talán nem is ér el a gazdájához. Úgy akartam elmenni, hogy ez
legyen az utolsó szavam, amit Justin-nak címeztem. 3. 2. 1.
- Szeretlek
„Justin
szemszöge”
Egy évvel később
Megint ott volt
a kezemben a papír. Az, amelyiket még Zoe írt nekem. Gyűrött volt, és látszott
rajta, hogy sokszor áztatták könnyek. Az elmúlt egy évben, szinte mindennap
elővettem, és elolvastam. Nem kellett volna, tudom, de szükségét éreztem. Sosem
fogom elfelejteni milyen állapotban feküdt ott. Nem voltam mellette, és nem
tudtam segítségére lenni. Az, hogy mit tett annak ellenére, hogy milyen
fájdalmai lehettek, még most is elképesztett. Az emberek a való világban nem
tudják, hogy kik az igazi hősök. Zoe az volt! Zoe Wilson, aki az utolsó kis
erejét, arra használta, hogy véget vessen Davon öldöklésének.
Még most is látom álmomban, az elernyedt testét a
hóban. Vér veszi körül, és azt hajtogatja, hogy az én hibám! Aztán felriadok!
Hol azt kiabálva, hogy ne, vagy csak felnyílnak
a szemeim, és izzadság borítja bőröm. Legtöbbször ilyenkor szoktam elővenni a
levelet. Most is ezért ültem az ágy oldalánál, és szorongattam a papírt. Muszáj
voltam, elolvasni, és tudatni magammal, hogy ígéretet tettem, amit nem szeghetek meg!
Kedves Justin!
Ha ezt
a levelet olvasod, akkor én már nem ezen a világon létezek. Tudom, nagyon kevés
időt töltöttünk együtt, de nem vagyok szomorú miatta! Hisz minden másodpercet,
amit veled tölthettem, életem legjobb pillanatai voltak! Mikor legelőször
megpillantottalak, szerencsésnek gondoltam magam, amiért veled találkozhattam. Azt kéne mondanom, sajnálom, hogy neked
csaptam az ajtót, de akkor hazudnék. Ha ez nem történik meg akkor talán nem is
figyeltünk volna fel egymásra. Így hát nem bánom, ahogy a strandos
összeütközésünket sem!
Ami a legjobban
hiányozni fog, az a közelséged, és a csókjaid. Te voltál, és vagy a legjobb ember, akit valaha
megismertem!
Tudod, nehéz ez
nekem. Itt ülni az asztal felett, és ezt a levelet írni neked. Fáj, hogy itt kell,
hagyjalak! Viszont tudom, olyan emberekkel hagylak itt, akik segítenek majd
neked feldolgozni a halálom.
Ígérd meg
nekem, hogy ha én már nem leszek, te éled tovább az életed, nem bánkódsz, és
nem hibáztatod magad!
Ígérd meg, hogy
boldog leszel, és új életet kezdesz majd. Ha egy másik lány oldalán, én azt sem
bánom. Hisz nem kérhetlek arra, hogy egész életedbe várj rám. Várj, egy olyan
emberre, aki meghalt.
Én megígérem
neked, hogy soha nem felejtelek el!
Ha a te időd is
lejár, én ott fogok rád várni a mennyország kapuja előtt, és boldogan fogok rád
tekinteni, és kimondani.
A MI TÖRTÉNETÜNK, ÍGY ÉRT VÉGET!
Csókol Zoe
