12.fejezet

Ahogy ígértem hosszabb résszel jöttem és egy új külsővel remélem mint a kettő tetszeni fog.: D a mai részben Zoe megtud egy dolgot ami nem fog szép fényt vetni Justinra. de a többit olvassátok el .:D és most már tényleg várok 1-2komit: ) jó sz.: )

~Ann.xd

Amit meg is tettem. Mikor a szélvédőn bámultam ki észrevettem, hogy ott fekszik véresen az autó előtt.  

Ki akartam menni hozzá, de eszembe jutottak szavai -, Bármit látsz, te semmi esetre ne szállj ki. De hát még sem hagyhatom, hogy meghaljon. Ismét megnyomtam a gombot. A kulcsot benne hagyta a gyújtásban, hogy lássak is valamit a fényszórók segítségével. Félve, de kinyitottam az ajtót és oda rohantam hozzá. Mivel a hasán feküdt átfordítottam a hátára, és amikor megláttam, hogy sokkal, de sokkal véresebb, mint amennyire a kocsiból láttam. Nem tudtam mit tegyek. Az arca tele volt karmolásokkal pont, mint Rileynak. A mellkasán volt a legnagyobb, ami olyan csúnyán nézett ki, hogy már attól félte ebbe belehal. Mikor meghallottam egy hangot a nevemet súgta.

- Zoe. – Justin arcára néztem a szemei félig nyitva voltak. Ő súgta a nevem. – Szállj vissza a kocsiba. – nagyon halkan és nagy levegőkkel mondta el ezt a mondatot. Nem hiszem el, hogy még mindig engem véd. Azok után, hogy ő itt fekszik és kitudja mi lesz, vele még mindig azt akarja, hogy nekem ne essen bántódásom.

- Nélküled nem. – mondtam és óvatosan megfogtam karját és ülő helyzetbe húztam.

- Nekem nem lesz, bajom ülj vissza. – mondta még mindig gyengén. Még, hogy nem lesz baja? Most csak viccel? Nem érdekelt mit mondott akkor is valahogy be kell raknom az autóba és el kell őt vinnem innen. Bár itt lenne az íjam akkor meg tudnám védeni magam és Justint is. Már majdnem a kocsi ajtajánál voltunk. Szegényt a földön vonszoltam végig és ő csak fájdalmasakat nyögött. A nyitott ajtón próbáltam az ülésre ültetni, ami kis idő után sikerült. Bezártam az ajtót és a másik oldali ajtóhoz futottam. Gyorsan beszálltam és elindultam volna, de észrevettem, hogy az a valaki a kocsi előtt állt. A fényszóró nem világította meg rendesen ezért nem láttam, hogy néz ki. Messze állt az autótól, de mégis olyan közelinek éreztem. Nem tudtam mit csináljak, de azt nem várhatom meg, hogy velem is azt tegye, amit a mellettem ülő Justinnal. És az igazat meg vallva autót nem is tudok vezetni, de tennem kell valamit. Még emlékszem mikor Anne megszerezte a jogsiját. Mindig elmondta nekem, hogy a baloldalról a gáz középen a kuplung jobboldalról pedig a fék van elhelyezve. Nem tétováztam megragadtam a kormányt és rátapostam a gázpedálra. Mikor elértem azt a valakit azt hittel el fogom gázolni, de ahogy arra helyre értem olyan gyorsan ugrott el, hogy nem is láttam hol ért földet. Hátra néztem épp, hogy pár másodpercre a kocsi kanyarogni kezdett nem tudtam mit csináljak csak a kormányt kezdtem rángatni. Pár centiméteren múlt, hogy nem vezettem bele magunkat az árokba, de azt is Justinnak köszönhetem. Mert még így is, hogy alig van testében erő oda nyúlt a kormányhoz és egyenesbe hozta az autót.

- Csak az utat figyeld. – mondta erőtlenül. Figyeltem, de azt sem tudtam hová megyek, hogy még is hol kötünk ki. – Menj, csak egyenesen mikor meglátsz, egy hatalmas plakátot ott fordulj be és már látni fogod, hogy melyik ház a tied. – tehát csak egyenesen kell, mennem aztán egy kanyar és ott leszünk. Beletelt vagy 15 percbe mire elértük azt a nagy plakátot. A mellettem ülő sebesült áldozat már alig volt eszméleténél. Néhányszor rá néztem és mondtam neki.

– Maradj ébren. – mikor bevettem a kanyart körű belül 80km/órával azt hittem felborulunk, de szerencsémre nem történt meg. Még egy 5 perc vezetés után megláttam a sisakvirágokkal beterített házat így lassítani kezdtem. Mikor az autó teljesen megállt körül néztem mielőtt kiszálltam hátha követett az a valaki, de mivel nem láttam semmit úgy döntöttem kiszállok. Mikor Justin oldalához értem és kinyitottam az ajtót végképp nem tudtam mit tegyek vele. – Hívok mentőt. – mondtam és a kisnadrágom zsebéhez nyúltam, amiben benne volt a telefonom. 

- Ne. – nyúlt oda kezemhez.

- De én nem tudok rajtad segíteni. – mondtam komolyan. – Ide szakemberek kellenek.

- Majd segítek. – nézett szemembe. – Elmondom, mit csinálj. – azt hittem csak rosszul hallok.

- És ha elrontok valamit?

- Nem fogsz, hiszek benned. – örülök, hogy ő hisz, mert én egy cseppet sem. Segítettem neki kiszállni a kocsiból és a ház bejáratához indultunk. Egészen addig támogattam. Kinyitottam az ajtót az ágyhoz vittem és rá fektettem. – Van elsősegély doboz a csomagtartóban. – mondta. Kiszaladtam kinyitottam a csomagteret és ott volt egy piros kereszttel a tetején kiszedtem és rohantam vissza, ahogy csak tudtam. Letérdeltem az ágyhoz és kinyitottam a dobozt. Sok minden volt benne, amiket felismertem az a ragtapasz, olló, sebfertőtlenítő, géz és még sok minden. Megláttam egy elsősegélynyújtás feliratú kis könyvet. A kezembe vettem és kinyitottam, de nem néztem 5 másodpercnél tovább, mert Justin kivette a kezemből. – Ez nem fog kelleni. – nézett a kis könyvre és ledobta mellém. – Fogd meg az ollót és vágd le a pólóm. – rá néztem és olyan fejet vágott, amivel önbizalmat adott. Megfogtam az ollót és a felsője végét vágni kezdtem. Egészen a nyakáig vágtam. Mikor leraktam az ollót a kezemből szétnyitottam pólóját és még rondább volt, mint amit eddig láttam. – Most fertőtlenítsd le. – a kis üveg után nyúltam és egy vattáért, amire tehetek a szerből. Már majdnem a sebhez értem mikor eszembe jutott.

- Ez csípni fog. – mondtam neki.

- Nem baj csináld. – ahogy a vatta pamacs a sebhez ért fájdalmas nyögés hagyta el száját. Azonnal levette róla és kétségbeesetten néztem rá. – Folytasd. – mondta. Lassan megint a sebe fölé emeltem kezem és ráhelyeztem. Most nem adott ki semmilyen hangot, de szemeit összeszorítva tűrte a fájdalmat. Már majdnem kifogyott az üvegből mire végeztem a fertőtlenítéssel. Ránéztem és valahogy éreztem, hogy még csak most jön a java. – Össze kell varrnod. – hogy mit csináljak? – mondtam magamban. – A doboz legalján találsz egy tűt és némi cérnát. – kipakoltam a dobozból és ahogy Justin mondta ott volt a tű és egy fekete cérna. Fogtam a kezemben a két eszközt és most éreztem úgy, hogy ezt már nem tudnám meg csinálni. Justin láthatta, hogy vacillálok, mert a keze megjelent az enyémen. – Menni fog eddig is jól csináltad. - biztatott. – Fűzd be a cérnát és ess neki. – vettem egy nagy levegőt és befűztem a cérnát igaz nem volt könnyű, de sikerült. Remegő kézzel tartottam a seb felett a kezem. – Gondolj arra, hogy a zoknidat varrod. – mondta. Ezzel csak egy baj van sosem varrtam még zoknit, ami azt illeti még soha nem varrtam. – Csináld, essünk túl rajta. – próbáltam úgy nyugtatgatni magam, hogy mély levegőket vettem és kifújtam. Utána üres kezemmel oda nyúltam a sebhez és egy kicsit összehúztam a tűvel átszúrtam bőrén és így folytattam tovább. Mikor már az utolsó öltést végeztem könnyebbültem meg. Justinra néztem, akinek tiszta verejték volt a homloka. Biztos nagyon fájt neki csak nem akarta még jobban rám hozni a frászt azzal, hogy fájdalmasan felkiabál. Ezért csak összeszorított szemmel és fogakkal várta a végét. Eltéptem a cérnát és a tűvel együtt a földre dobtam. Ismét rá néztem, hogy kell- e még valamit csinálnom. Justin kinyitotta a szemét és óvatosan a mellkasára nézett. – Már csak a géz hiányzik. – abból legalább 5 volt a dobozban. Megfogtam az egyiket és mikor visszanéztem láttam, hogy fel akar kelni.

- Te meg mit csinálsz? – raktam vállára kezem.

- Muszáj felkelnem, hogy át tudj kötözni. – és akkor jöttem rá, hogy igaza van. Segítettem neki felülni ő próbálta tartani magát, de annyira gyenge volt, hogy muszáj voltam még tartani is. Ráültem az ágy szélére és egy kicsit magamra döntöttem Justint. Nagy nehezen bár, de 3 géz segítségével körbe tudtam tekerni betegemet. Óvatosan visszafektettem az ágyra és akkor álltam neki a kisebb sebeinek. Szerencsére már varrnom nem kellett csak fertőtlenítenem, de nagyon spórolnom kellett vele, mert így is alig jutott minden kis sebére. Pár helyen még gézzel bekötöztem és kész is lettem. Leültem az ágy oldalához és kifújtam magam. Mikor a kezemre néztem, amit vért borított még a varrás miatt azonnal mentem megmosni. Mikor vissza értem akkor láttam, hogy a sérültem el aludt legalább is reméltem, hogy alszik és nem más. Oda mentem és fölé hajoltam. Hallottam, ahogy szuszog így hát meg nyugodtam. Összepakoltam a holmit, a fotelt, amit a szobai ajtó mögött találtam oda húztam az ágy mellé. Még megnéztem, hogy mindent bezártam-e azután a fotelba ültem egy darabig majd elnyomott az álom.  

Mikor felébredtem nem volt még reggel csak hajnali 4 óra. A nyakam kicsit fájt a fotelban töltött időtől. Kiszálltam alvóhelyemről és egy nagyon nyújtózkodtam. A még mindig alvó Justinra néztem, akinek sebei még mindig csúnyák voltak. A mellkasán lévő kötés már kezdett átvérezni. De mivel láttam és hallottam, hogy még mindig szuszog ezért nem ijedtem meg. A konyhába mentem egy pohár vízért. Ahogy a folyadék a pohárba csobogott eszembe jutottak az esti dolgok. És azon töprengtem, hogy az a valaki miért nem követett ideáig. Vagy mégis ki volt az? Vajon az-az alak volt, aki engem támadt meg vagy az aki Rileyt. Az már biztos, hogy engem valami más harapott meg, mert rajtam csak egy seb volt, de Riley és Justinon viszont karmolás nyomok tömkelege látszódott. Belekortyoltam a pohárba és halk suttogásokat hallottam. A nevemet mondta.

- Zoe. – a poharat leraktam az asztalra és bementem a szobába ahol Justin feküdt. Mikor beértem láttam, hogy majdnem talpra állt.

- Mit művelsz? – rohantam oda hozzá. Az ágy szélében kapaszkodott, hogy el ne essen. Rám nézett barna szemeivel aztán elmosolyodott.

- Azt hittem valami bajod esett. – mondta. Már a hátát fogtam és óvatosan fektettem vissza.

- Nekem semmi bajom – néztem szemeibe. – de neked annál inkább. Most már tényleg be kell, vigyelek egy kórházba. – ültem az ágy szélére.

- Nem lesz semmi bajom. Felesleges a kórház. – ez most komolyan mondta?     

- Felesleges? – álltam fel hirtelen. – Itt fekszel egy hatalmas sebbel a mellkasodon és még egy csomó kis sebed is van. És te azt mondod felesleges. – keltem ki magamból igaz nem ordibáltam csak hangosan magyaráztam.

- Higgy nekem. – ha azt akarja, hogy higgyek, neki elmondja mi történ és ki volt az-az alak.

- Mond el mi történt. – mondtam neki.

- Jobb, ha nem tudod. – nem épp erre a válaszra számítottam.

- Mond el. - mondtam szinte parancsolóan. – Már nem tudom, mi folyik itt. Mikor először ide jöttem azt hittem lesz egy jó nyaram, de egyszer csak minden pokollá vált. – kezdtem el mesélni.  – Először engem kórházba jutatott valami azután a barátnőmet megölték. A rendőrök szerint állat volt, de én nem hiszem el. – kezdtem el a szobában mászkálni.  – Aki téged megtámadott ugyan olyan sebeket hagyott rajtad amilyenek Rileyn voltak. És az nem állat volt. Azt nem tudom én miért kerültem kórházba és miért veszítettem el az emlékezetemet, de valami köze van mindehhez.

- Sajnálom, ami a barátnőddel történt, de biz bennem. – megpróbált felülni. – Nem mondhatom el, mert akkor engem megölnének, és még nem tudom megvédeni magam ellenük, de addig, amíg el nem jön, a pillanat megpróbállak rávezetni a dolgokra.

- Tehát te tudsz valamit? – néztem rá.

- Mindent tudok. – megdöbbentem.

- Mi az a minden? – kérdeztem megint.

- Amióta először találkoztunk onnantól kezdve mindent tudok.  – ezt a mondatát nem nagyon értettem.

- Ezt úgy érted tudod, hogy mi támadott meg és azt is, hogy Rileyt ki ölte meg? – nem válaszolt erre a kérdésre csak bólintott egy kicsit utána lehajtotta a fejét. Teljesen megdöbbentem a szám „o” alakot öltött. – Miért nem mondtad el a rendőrségnek? – ordítottam rá. - Miért hallgattál el egy ilyen fontos dolgot? És még is ki volt az?

- Sajnálom, de nem tehettem. – rázta meg a fejét. – Ahogy már mondtam, ha bármit mondanék, megölnének.

- Ezért inkább hallgattál ahelyett, hogy lecsukattad volna őket. – és eszembe jutott, hogy engem Justin mentett meg. – Te… te – néztem rá. – ott voltál, amikor megtámadtak? – elfordultam nem akartam hallani a válaszát.

- Igen, ott voltam. - akaratlanul is egy könnycseppeset ki szememből.

- Ki volt az? – tudni akartam legalább ezt. Rá néztem a szemeim már könnyesek voltak. Nem válaszolt csak nézett rám.  – Mond már el! – kiabáltam rá síros hangon.

- Én