34.fejezet

Sziasztok.:) Bocsi, hogy megint sokáig tartott hoznom a folytatást, de most itt van. Remélem tetszik majd.: D A feliratkozóknak nagyon köszönöm, és a komikat is. Most is hagyjatok magatok után valami nyomot, hogy tudjam, hogy tetszett. Puszillak titeket.: )<3

~Ann.xd

A fájdalom, amit érzett, ahogy Davon levágta a lábát, sokkal borzasztóbb lehetett, mint azt én el tudom képzelni. A kíntól, már egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt ott, és csendben várta a halált.    

Jelenben

(Zoe szemszöge)

Davon arcával találtam szembe magam. Elégedett mosoly ült ki arcára. Bosszút akartam állni. Azok után, amit most láttam, úgy éreztem annyi harag és düh tombol most bennem, hogy egy bikát is le tudnék teríteni. Meg kell fizetni-e mindenért. És ha tényleg én vagyok az, aki elpusztíthatja a fajukat, akkor megteszem, és ő lesz az első, akit megölök bűntudat nélkül.

- Mit szólsz? – kérdezte, és közben még mindig nagyokat vigyorgott. – Megöltem a barátnődet ok nélkül. Mert, hogy nem volt semmi féle áldozat, ahogy Justin, és mindenki más tudta. Csak elhitettük, hogy az volt. Minden lépés előre ki volt tervelve. Úgy gondoltam levágom a lábát, hát meg tettem. – húzta fel vállát. – Nem kell semmi féle áldozat ahhoz, hogy ez a hely örökre az én területem maradjon. – nézett körül a sötét éjszakába.

- Nem sokáig lesz a te helyed. – mondtam magabiztosan. Még több energia töltött fel, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Mintha valami külső erő segítene. Ekkor láttam meg valami fényt Davon mögött, ami alakot öltött, és Riley nézett vissza rám biztatóan. Ő volt az. Erőt ad nekem, hogy megbosszuljam a halálát. – Félj tőlem, mert megöllek. – pillantottam Davon-ra, és amit mondtam azt olyan komolyan is gondoltam mit, ahogy kimondtam. Karom olyan gyorsan rántottam ki a fickók szorításából, hogy még én is meglepődtem. Két tőr után nyúltam, előhúztam a tokjukból, és megforgattam a kezemben. Egy nagyot kiabáltam, olyan hangosat, amilyet csak tudtam, és jobb oldalamon álló személy mellkasába vágtam a tőrt. Hátra tántorodott, tudtam, hogy ezzel nem öltem meg, de amíg a sebe begyógyul, addig a másik fickót is harcképtelenné tehetem pár másodpercre. Amit meg is tettem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy elmondani nem tudom. Biztos voltam abban, hogy ma végzek Davon-nal, és azokkal, akik őt segítik. Amint a két személyt kiiktattam pár másodpercre a képből, Davon-ra néztem, aki már farkas énjét uralta.

- Azt hiszed, meg tudsz ölni? – kérdezte gúnyosan, miközben nyelvével megnyalta bal szemfogát.

- Nem hiszem – tartottam szünetet. – tudom! – azok, akik még körülöttünk álltak, nevetni kezdtek. És ekkor egyik pillanatról a másikra, neki rontottam Davon-nak. A kezemben lévő késekkel próbáltam rajta sebet ejteni, de minden egyes szúrás elől kitért. A következő lépésen gondolkoztam, amit bevethetek ellene, de Davon elkapta mind két karom, és kicsavarta belőlük a kést.

- Most legyen nagy a szád. – egyik kezével megmarkolta pulcsimat mellemnél, kissé megemelt, és eldobott, mint egy rongybabát. Ahogy talajt értem, reccsenést éreztem. A hátamon lévő tegez, és a benne lévő cuccok, az erős földre érkezéstől eltörhettek. Ami egyrészről jó, hogy nem a gerincem tört el, másrészről viszont rossz, mert ha az összes nyilam, és még az injekciós tűk is eltörtek, akkor már csak egy tőröm maradt a védekezésre. Most már nem voltam olyan biztos magamban, mint az imént. Az erőt sem éreztem már olyan intenzíven. De ennek ellenére nem adhatom fel, muszáj küzdenem magamért, és mindenki másért. Talpra kényszerítettem magam, és levetettem hátamról a tegezt. Miután láttam, hogy egyetlen egy nyilam nem végezte ketté törve a kezembe vettem, és keresni kezdtem az íjamat, ami már nem a vállamon, hanem tőlem nem messze a földön hevert. Bizonyára mikor Davon eldobott magától, akkor leeshetett a vállamról. Ahogy Davon felé néztem, láttam, hogy az előbb megsebzett két fickó már mellette állnak. Morogni kezdtek, ami kicsit sem volt megnyugtató. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban elérjem az íjamat. Igaz csak egyet lőhetek vele, de az is több mint a semmi. Azt nem értettem, hogy miért nem uszítja rám a falkáját. Ha megtenné, akkor semmi esélyem nem lenne, abban biztos vagyok. Hiába éreztem erősnek magam az előbb, be kell látnom Davon fölényben van. Amíg mellettem csak egy valaki van, aki szintén az életét védi Trent ellen valahol, addig Davon mellett egy egész falkányi gyilkoló gép áll.

- Hozzátok elém! – mutatott rám, és a mellette álló személyek felém iramodtak. Amíg ők egyenesen felém jöttek, én elfordultam baloldalra, és a földön heverő íjamat céloztam meg. Nagy léptekkel el is értem, de mikor lehajoltam érte valaki kihúztam alólam lábaimat, és arcom olyan erővel csapódott a földbe, hogy éreztem az orromból eleredt a vér, a homlokomat viszont felsérthette egy a földön heverő száraz ág. Szabad kezemmel egy gyors orrtörlést végeztem, és utána az íj után nyújtózkodtam. Csak pár centin múlott, de lábamat megragadták és hason húztak végig a földön. Sikítani kezdtem. Abban reménykedtem, hogy Grant vagy éppen Justin-ék meghallják, és a segítségemre sietnek. Mivel nem lehetünk messze a háztól, Grant-ben és a falkájában jobban bíztam. Justin-t viszont nem elég, hogy azt sem tudom, hol van, de a hold miatt valószínű nincs tudatánál sem, és nem, hogy nem védene, meg inkább támadna, és próbálna velem ő is végezni. Mint itt mindenki. Amint eleresztették a lábam rögtön hátsó felemre fordultam, és felnéztem Davon-ra, aki leguggolt, és beszélni kezdett.

- Látod? – mutatott a teliholdra a sötét égbolton. – Most van a legmagasabb pontján, ami azt jelenti, hogy most vagyunk a legerősebbek. – nem érdekelt, amit mondott, menekülési utat kerestem. Ami csak egy volt. Megpróbálni visszajutni a házhoz, ahol Grant-ék vannak. Ami nem lesz könnyű. Amint felállnék Davon azon nyomban elkapna. Ha csak. Jutott eszembe egy hirtelen ötlet. A kezemben lévő nyilat bele vágom a combjába, és amíg kihúzza belőle, felpattanok és menekülni próbálok. Ami így sem lesz könnyű a körülöttünk lévő többi alakváltó miatt. De akkor van a legtöbb esélyem, ha merek kockáztatni. Amit meg is fogok tenni. Szorítottam egyet a kezemben lévő fegyveren, mélyen Davon szemébe néztem, és lendült a kezem egyenesen a combjába. Éreztem, ahogy a nyíl hegye húsába hatol, és amint eléri csontját, megakad. Eleresztettem az eszközt, oldalra vetettem magam, négykézlábról felpattantam, és futásnak eredtem. Fájdalmas ordítás tört ki Davon-ból. Hiába gyógyul be gyorsan a sebe, egy ilyen még neki is fájdalmat okozhat pár percig. – Utána! – üvöltötte, és hangjában a fájdalom, szenvedés és a düh, háborgott. Hallottam az utánam száguldó személyek hangos loholását. Amitől lábaimat olyan gyorsan kapkodtam egymás után, hogy szinte már száguldottam. Mikor szemem a földről a sötét távolba nézett, sok apró sárga szempárral találtam szemben magam. Még többen vannak, és én a karjaikba rohanok. Lépteim lelassultak, csak a szempárokat figyeltem, amik egyre közeledtek. Már csak pár lépés választott el tőlük. Lábaim teljesen megálltak, ott álltam és szemeimet szorosan lehunytam. Nem akartam már semmit látni, csak a sötétséget, amit a szemhéjam ad. Hallószervem észlelte, hogy már mellém értek, de nem történik semmi. Még is mi a franc van? Szemeim lassan nyíltak ki. Látnom kell mi történt. Amint a teljes valóság a szemem elé tárult, szanaszét álló farkas embereket láttam magammal szemben, akik rám sem néznek, csak előre tekintenek. Oldalra fordítottam fejem, és azt a személy láttam meg magam mellett, aki megnyugtatott, de csak egy kicsit. Grant volt. Akit még az ember énje formázott. Fél szemmel ő is rám nézett.

- Ha azt mondom futás, indulj el abba az irányba. – biccentett fejével baloldalra.

- Grant. – hallottam meg Davon hangját, amiben már semmi nyoma nem volt a fájdalomnak. – Örülök, hogy újra látlak. – megfordultam, és láttam, ahogy Davon a lábából kiszedett nyilamat kettétöri és a földre dobja.

- Nekem kevésbé örömteli. – válaszolt vissza Grant.                        

 - Csak nem haragszol még mindig Marilyn miatt? – Grant arc egyre idegesebbé vált. Ő lehetett az a lány, akiről Isaac mesélt. Marilyn. Tehát így hívták.

- Ne ejtsd ki a nevét még egyszer a szádon. - kezét ökölbe szorított, és mikor kiengedte hatalmas karmai megjelentek ujjain. - Háromra futás. – súgta oda nekem. – Most. – mire felfogtam, hogy már futnom kéne, Grant, és a falkája már Davon-ék felé igyekezett. Átfordultam abba az irányba amerre mennem kellett, a fák és a bokrok között kezdetem cikázni. A kiálló ágak tépdesték ruhámat, és némelyik a hajamba bele is akadt, de nem foglalkoztam semmivel, csak a futással. Azt nem tudom hová viharzok, de azt tudom, addig fogok futni, amíg össze nem esek.

  A pontos idejét nem tudom, de egy jó ideje már rohantam. A lábaim már fájtak, és a tüdőm sem bírta, már sokáig. A futásomat már inkább kocogásnak mondanám. Mikor megálltam, kezem térdemre raktam, és így fújtam ki magam a nagy szaladás után. Nem sokáig pihenhettem, mert meghallottam, hogy valaki botorkál mögöttem a bokorban. Oda fordultam, és közben hátrálni kezdtem. Ahogy kiállt a bokor takarása elől, láttam, hogy az a fickó, akit mellkason szúrtam.

- Azt hiszed, csak úgy megúszod, hogy megszúrtál. – ahogy tovább hátráltam a hátam összeütközött egy fa kemény törzsével. Úrrá lett rajtam a félelem. Semmit nem tudtam csinálni, csak álltam ott a fának dőlve, és vártam. Pedig nem ezt tanultam. Vadász vagyok, és mégis úgy viselkedek, mint egy félénk kisgyerek. A támadom, rám üvöltött. Láttam tűhegyes szemfogait, és a szemében az ölni való vágyat. Most egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, néztem, ahogy sárga szemeivel már szinte szétszaggat. Készenlétbe állt, és mintha rajtot fütyültek volna, elkezdett felém rohanni. Minden lelassult, és úgy láttam mintha lassított felvételről néztem volna. Még így is már csak egy lépés választott el tőle, de ekkor szemem sarkából láttam egy elsuhanó árnyat, ami hirtelen elém vágódott, felfogta a támadom, és olyan erővel lökte el magától, hogy az szinte repült a levegőben. Úgy vágódott a földbe, hogy még a talajon is csúszott. Az előttem álló személy, félig hátra fordította fejét, és akit fel véltem ismerni benne, az a személy volt, akit a világon a legjobban szeretek. Visszafordult a fickó irányába, és felé kezdett el menni. El sem hiszem, hogy itt van, és nem engem akar bántani. Amint néztem, hogy megy előttem, hirtelen egy másik személy is megjelent mellettem. Aki a tőrömet kikapta a tokjából, és ő is elindult a támadom felé. Ő már talpon volt, és feléjük rohant. A fiúk viszont olyan könnyedén védték ki ütéseit, hogy csak ámultam. A tőrömet, egyenesen a torkába szúrta, ahonnan vér kezdett spriccelni. Az én kedvesem viszont karmaival ejtett rajta jó néhány sebet. Az utolsó csapásukat öklükkel végezték el, amitől a fickó rögtön a földön terült szét. A két fiú, még valamit beszélt, Aiden megfogta a férfi lábát, és elhúzta a helyszínről. Az ott maradó személy felém fordult, és aggodalmas tekintetét, még a sötét sem tudta elrejteni. A sárga szeme, már kezdett elhalványulni.

- Justin? – kérdeztem félénken. Igen, nagyon örülök annak, hogy itt van, és hogy megmentett, de a telihold még mindig az égboltot ékesíti.

- Minden rendben. – mondta. Hangja olyan volt fülemnek, mint a legszebb csengő szó. Így már tudtam, hogy nem fog bántani. Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohanni. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe.