35.fejezet

Sziasztok.: ) Remélem most meglepődtetek, hogy nem 2 vagy 3 hét után hozom, a folytatást.: ) Nagyon köszönöm a komikat, és a feliratkozásokat. Nagy örömmel tölt el, mikor meglátom őket.: )<3 Remélem ez a 35. fejezet is tetszeni fog nektek. A komikat nagyon várom most is, remélem sokan írtok.: D puszillak titeket.: D <3

~Ann.xd

Hátam elhúztam a fa törzsétől, és egyenesen felé kezdtem rohantam. Amint elértem kezem nyakába akasztottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz amennyire csak tudtam. Justin kezei hátam közepét fonták át. – Most már én fogok rád vigyázni, amíg csak lehet. – súgta fülembe. 

Olyan jó érzés volt magamhoz ölelni, és érezni őt. Ahogy erős karjaival magához ölelt, megnyugtatott. Férfias illata orromba égette magát. Olyan biztonságot sugárzott most felém, amilyet még sosem éreztem mellette.

- Jól vagy? – tolt el magától, és szemével arcomat kezdte kémlelni. Kezével felsebzett homlokomhoz ért, azután farzsebébe nyúlt és egy gyűrött papír zsebkendőt húzott elő. El akartam venni kezéből, de nem engedte. Szétnyitotta, és az orrom kezdte törölgetni. Valószínű, hogy még mindig szivároghat belőle némi vér. Miközben ő az arcommal volt elfoglalva, addig én az övét kezdtem lesni. Láttam rajta, hogy nagyon koncentrál. De vajon mire? Arra, hogy nekem ne okozzon fájdalmat, amint a véráztatta orromat törölgeti? Vagy talán megint a gondolataimat hallgatja? – Mindkettő. – szólalt meg. Akaratlanul is elmosolyodtam. Most kimondottan örültem annak, hogy belelát a fejembe.

- Justin. – hallottam meg Aiden hangját. – Induljunk. – kedvesem még egy törlést végzett, azután a véres zsebkendőt az egyik bokor felé hajította.

- A homlokodat majd lefertőtlenítem, ha biztonságos helyre értünk. – kezét enyémre illesztette, ujjaival átkulcsolta enyémet, és így indultunk el. Aiden ellőttünk ment, csak néha nézett hátra a válla felett. Vajon mit csinált az elvonszolt fickóval? Vagy jobb, ha nem tudok róla? Ekkor zajt hallottam a mellettem lévő bokor mögül. Justin olyan gyorsan rántott maga mögé, hogy az még jobban a frászt hozta rám. Azt a pontot figyeltem, ahol a mozgó ágak és levelek zaja jött. Ahogy Justin válla felett néztem az eseményeket, láttam, hogy fülei hegyesedik, és arcszőrzete is kinő. Aiden-ből egy kis morgás is elő tört. Erről az esetről rögtön Zami a kiskutya jutott eszembe. Emlékszem, hogy ránk hozta a frászt, ahogy a kukoricásból elő mászott. Csak, hogy az már rég volt, és most nem valószínű, hogy egy kiskutya mászik elő a bokorból, hanem egy farkasember, aki nem lesz olyan ártatlan. Már nagyon közel éreztem, ahogy a fiúk is, mert egy lépést tettek előre. Hiába volt éjszaka így is vélni láttam mindent, mert a telihold nagyobb fényt adott, mint máskor. Igaz, hogy fekete fehérben láttam, de nem számított. Justin egy lépésnyi távolságra volt tőlem, ami miatt már nem éreztem magam olyan biztonságban, és szívem egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Utáltam magam-e miatt! Ismét törékenynek és védtelennek éreztem magam, olyannak amilyen voltam. Vadász vagyok, akinek erősnek kell lenni-e nem gyöngének. És még én vagyok az, aki elpusztíthatja a farkasembereket? Kétlem! Hiába érzem néha erősnek magam, az hamar elmúlik, és átveszi a helyét a félelem és a gyöngeség. A bokorból egy kéz esett ki, amit ha jól látom vér borított. Azután a másik is megjelent, ami szint úgy vörös folyadék lepett. Ahogy próbálta kihúzni magát a bokorból, fájdalmas nyögések hagyták el száját. Már láttam fejtetőjét, és egyre többet belőle.  Maga alá húzta kezeit, hogy megpróbáljon felkelni, de ahelyett oldalra borult, és a hátára esett, amitől kezeit oldalához kapta. A fiúk is csak nézték a szenvedő alanyt, mikor hirtelen felismertem. Hisz ez.

- Isaac. – mondtam ki hangosan nevét. Oda siettem hozzá, Justint kikerülve, és letérdeltem mellé. – Jézusom, jól vagy? – tettem fel az első kérdésem, ami nem volt a legjobb. Hisz véres a keze, hogy lenne már jól. Mikor tekintetem a kezére vándorolt, láttam, hogy nem hiába kapta oldalához tenyerét. Ruháján egy karmolás nyomnyi szakadás volt, ami szintén véres volt. Akkor vajon milyen lehet alatta? – Segítsetek. – kiabáltam a fiúknak.

- Nem. – ez a szó Justin szájából hangzott el, ami vízhangozni kezdett a fejemben. Oda fordultam, és meglepődve láttam, hogy a fiú még mindig farkasként állnak a helyükön. Nem értettem mi történik, miért nem segítenek rajta? Ő csak Isaac, aki vigyázott rám.

- Itt – hallottam meg a sebesült, erőtlen hangját. Visszafordítottam fejem, és arcára néztem, szemeit alig tudta nyitva tartani, és levegőt is épp, hogy tudott venni. De nagyon akart valamit mondani, amihez nagy lélegzetvételre volt szüksége, és kibökte. – Itt van. – mondta ki. Összeráncoltam homlokom. És hirtelen rá jöttem, ki van itt, és, hogy Justin-ék miért állnak még mindig harcra készen. Az a Trent. Mihelyst neve elhangzott gondolataimban, nevetés zengte be az erdőt.

- No lám, a két jó madár. – mondta, miközben előlépett az egyik fatörzse mögül.

- Hogy tehetted ezt? – kezdte Aiden idegesen. – Azt hittem barátok vagyunk. Erre te hátba támadsz minket. Még is mióta állsz te Davon oldalán?

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam sokkal jobb velük. – lépett előre egy határozott lépést, és felém fordult. Amint ezt Justin észrevette, két lépéssel elém és Isaac elé termett. – Nyugi nem akarom bántani, csak megkérdezni nem hiányzik-e valami emléke.? – mégis milyen emlékre gondolhat? – Aiden, miért nem mondod te el neki, hisz te akartad, hogy Justin ezt ne tudja meg Zoe gondolataiból. – Aiden-re néztem, akinek az arcát bűntudat árnyékolta.

- Nem kértem volna azt, ha tudom, hogy egy aljas áruló vagy. – hányta a szemére. – Zoe – fordult felém. – sajnálom, de nem akartam, hogy Justin tudomást szerezzen róla. – lassan álltam fel, és közben Aiden, Trent, és Justin háta közt cikázott a tekintetem. Most már tudni akarom mi az-az emlék. Ahogy Trent-re pillant a szemem, sárga szempárja rám villant, és eszembe jutott valami, amire eddig nem emlékeztem.

Justin karjaiban aludtam, mikor apró csattanásokat hallottam meg. Egy kisfiú állt az ablaktól nem messze, és a segítségemet kérte, míg el nem vonszolta egy sötét alak. Utánuk mentem, mit sem sejtve a csapdáról. Csak a fiút akartam megmenteni, de mint kiderült a sötét alak az apja volt, aki csak csalinak használta a fiát, hogy engem elkapjon. Csuklyát húztak a fejemre, és onnantól kezdve nem láttam semmit. Mikor a kocsiban szembesültem vele, hogy Aiden-ék megmentettek, az előbb említett személy tényleg megkért, hogy ne beszéljek erről Justin-nak, majd Trent segít benne, hogy ne is szerezzen róla tudomást. Persze én hülye beleegyeztem. Azt mondták elfedik, nem azt, hogy kitörlik. Azután nem bírtam hazudni Justin-nak, és pánikrohamot kaptam, amitől elájultam, és mikor felébredtem nem emlékeztem mi történt velem.

- Azt akarja, hogy a falkájához csatlakozz. – mondtam ki, és mindenki rám nézett, még a nekem háttal álló Justin is.  

- Már nincs szüksége rá. Itt vagyok neki én. – szólt Trent. – Már inkább holtan akarja látni, ahogy téged is. – Justin, ahogy visszafordult, rá morgott, és neki vetette magát, amit Trent tárt karokkal várt. Ahogy kedvesem a földre taszította ellenfelét, ő került fölénybe. Ököllel akart neki beverni egyet, de Trent megakadályozta azzal, hogy megfogta öklét, és tolta el magától. A távolból egy vonyítás hangzott, amire mindenki oda kapta a fejét. Trent ezt használta ki, és a felette lévő Justint olyan gyorsan rúgta le magáról, hogy kedvesem a hasát fogva terült szét a fáról lehulló levelek közé. Már azt hittem, hogy az épp talpra álló Trent rá veti magát a földön heverő Justin-ra, de meglepődve láttam, hogy az ellenkező irányba kezdett el futni, mint aki menekül. Egy újabb vonyítás hangzott el.

- Visszavonulnak. – szólalt meg Aiden. – Davon feladja? – rá néztem a beszélő emberre, akinek a döbbenet ült arcára.

- Lehet ez is csak egy csapda. – szólt Justin. – Nem fogom megvárni, míg kiderül. – hallottam meg hangját már mellettem. Lehajolt Isaac-hez, és próbálta talpra segíteni.

- Gyere haver. – szólt Aiden-nek, aki rögtön ott termet, és Isaac másik oldalára állt. Lassan emelték fel a földről, de még így is fájdalmas hangokat adott ki magából. Isaac alig tudott a lábán állni, a fiúk nyakába kapaszkodott. Csak azt nem értettem, hogy miért nem gyógyul? Már rég regenerálódnia kellett volna, még sem történik semmi. Mintha inkább már haldokolna, mint gyógyulna.

- Zoe. – fordult felém Justin. – Maradj mellettem. – ezt úgy teljesítettem, hogy szorosan szabad oldalához álltam, mintha össze lennénk ragadva. Ő csak bólintott, miközben elindultunk.

  Mikor kiértünk az erdőből, egy utcán mentünk végig, és az utolsó házhoz fordultunk be, ami

inkább tűnt horror háznak, mint biztonságos helynek. Amint a ház ajtajához értünk, Justin a vállával lökte be a rozoga fa bejáratot, és óvatosan vitték be rajta a sebzett Isaac-et. Ahogy én is betettem a lábam rögtön a rohadt és a poshadt szag ütötte meg orromat. Ez a hely rosszabb, mint egy szeméttelep.

- Csukd be az ajtót. – szólt nekem Justin. Mikor megfogtam az ajtót, hogy behajtsam, mert ezen nem volt se kilincs se zár. Úgy éreztem bár ne tettem volna. A fa, amiből állt nyirkos és penészes volt. Undorodva húztam el kezem az ajtótól, és a ruhámba töröltem. Úgy tűnik Justin nem hiába lökte be vállával az ajtót. Ő már tudta, hogy jobb, ha csupasz kézzel nem nyúlunk hozzá. Amit most már én sem fogok elkövetni. Lábammal rugdostam, míg a helyére nem került. Mihelyst megfordultam, hogy Justin-ék után menjek, őket már nem láttam sehol. A ház sötét belseje felé lépkedtem, ami egyre félelmetesebbnek tűnt. A rohadt szag már jobban ütötte orromat. Halk nyikorgás hallatszódott, amitől összerezzentem. De tovább mentem, mert meg akartam találni Justin-ékat. Ahogy tovább mentem, egy helység nyílt, ahová beléptem. Az ablakok deszkákkal voltak be szögelve. Úgy nézett ki mintha valamikor régen ez lett volna a konyha. Egy pult állt tőlem nem messze, ahonnan légy zümmögés zaja hangzott. Nem tudom miért, de ahelyett, hogy visszamentem volna az előszobának mondható helyre, tovább mentem egyenesen a pult felé. A rohadt szag nem múlt inkább egyre erősebbé vált. Amint egyre közelebb éretem a pulthoz, számon kezdetem el venni a levegőt, hogy ne érezzem annyira azt az iszonyatos bűzt. Már csak egy lépés választott el, hogy a pult mögé tudjak nézni. Amint megtettem azt az egy lépésnyi távolságot fordultam volna oda, de valaki elkapta a vállam, és maga felé fordított. Szívem kihagyott egy ütemet annyira megijedte. Sikítani akartam, de kezét számra tapasztott.

- Jobb, ha nem látod, mi van ott. – Justin hangja csapta meg a fülem. – Megijesztene. – kezét levette számról, mikor már megbizonyosodott róla, hogy nem fogok sikoltozni. Amire én meg szólaltam.

- Azt hiszem ezt már te meg tetted. – néztem rá, de sötét borult arcára.

- Sajnálom. – megfogta a kezem, és kivezetett a helységből. Az előszobán mentünk keresztül, egyszer jobbra fordultunk, és egy fekete vasajtó tárult szemem elé. Justin oda ment és kinyitotta. – Gyere, itt biztonságban leszünk. – az ajtó mögött egy lépcső vezetett lefelé. Amint leértünk a lépcső aljára, fényözön miatt hunyorítani kezdtem, de mikor megláttam Isaac-et, amint egy kanapén fekszik, és a keze a padlóra lógott, megrémültem. Teljesen úgy nézet ki, mint aki

- Meghalt. – mondtam hangosan.

- Még nem, de ha nem indul be a gyógyulás, akkor meg fog. – mondta a hátam mögött Justin.

- Miért nem gyógyul? – kérdeztem.

- Fogalmunk sincs. – állt mellém. – Aiden kitisztítja, és össze varja a sebet, ennél többet nem tehetünk érte. – emlékszem mikor nekem kellett ugyan ezt tennem Justin-nal. Nem a jó emlékeim között szerepel. A helységből még két ajtó nyílt. Az egyik jobb a másik baloldalon volt elhelyezve. A jobb oldali ajtó kinyílt, és Aiden jött ki rajta, kezében két elsősegélydobozzal.

- Megtaláltad. – nézett rám. – Itt a doboz. – nyújtotta Justin felé, aki elvette kezéből, és elindult a baloldalon elhelyezkedő ajtó felé. Amit kinyitott, megállt az ajtó előtt, és hátra fordult.

- Nem jössz? – nézett rám.

- És mi lesz vele? – néztem az eszméletlen Isaac-re.

- Vele majd én foglalkozok. Menj csak. – mondta Aiden. Pár másodperc eltelt mire elindultam Justin felé. Mikor a szoba elém tárult, egy matrac hevert a parkettán, amit karmolás nyomok borítottak. A plafonról két vastag vaslánc lógott. A lánc végén pedig valami bilincsféleség volt hozzá kovácsolva. Biztos voltam abban, hogy ezek a láncok már össze fogták valaki csuklóját, ami nem lehet épp kellemes dolog, főleg, hogy a feje felett fogja össze.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben Justin felé fordultam, aki az ajtót csukta be éppen.

- Búvóhely. – válaszolt, de nekem ez nem volt elég.

- Még is milyen búvóhely? – néztem a fejem felett logó láncokra.

- Sokak úgy vélik, hogy telihold idején jobb, ha az olyanok, akiknek még nincs, elég önuralmuk ki vannak láncolva. – letette a dobozt a padlóra, és ráült a karmolás nyommal teli matracra. – Köztük én is így vélem. – nézett fel rám.

- Úgy érted, te – néztem fel a láncokra.

- Igen. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – Pár órával ezelőtt még az a bilincs az én csuklómon szorult. – nem hittem a fülemnek. Ki láncoltatta magát, hogy ne bántson senkit? – Meg akartam ölni Aident is, miközben rám tette azokat. – mutatott fel. – A hold olyan hatással volt rám, hogy teljesen megőrjített, csak az ölés járt a fejemben. – felállt, és oda sétált hozzám. – De valahogy a gondolataid bejárták az enyémet, és tudatosult bennem, hogy halál közeli veszélyben vagy. És az, hogy megvédjelek sokkal erősebb volt bennem. Kezdtem lehiggadni, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell, mentselek. – kezével megsimogatta arcom. - Legalább fél órámba telt, hogy meggyőzzem Aident szedje le rólam a láncokat. Azt hitte, hogy csak el akarom vele hitetni, és ha kiszabadít, akkor kirohanok, és ölni fogok.

- De ez nem így volt. – mondtam, és közben rá mosolyogtam. – Megmentettél! – megfogtam az arcomon lévő kezét, és megsimogattam. – Ezért az adósod vagyok.

- Jaj, ne szórakozz már. – mondta nevetve. – Annyiszor mentelek meg ahányszor csak kell. Ezért nem kell az adósomnak lenned. Bár – húzta el a szó végét. – egy valamit még is megtehetnél értem. – húzta fel szemöldökét, és huncut mosoly jelent meg arcán.

- Mi lenne az? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és oda súgta.

- Szeretném, ha megcsókolnál. – elhúzta fejét, és a szeme enyémet, nézte. Ha csak ennyi lenne a kérése, azt könnyedén teljesíthetem. Kezeimet vállára helyeztem és magamhoz húztam. Átfontam nyakát, és számat övére helyeztem. Öröm töltött el, amint megízleltem újabb csókját. Már biztos voltam abban, hogy nem ez lesz az utolsó. Kezei derekamon jelentek meg, amivel közelebb húzott magához. Ajkaink játszottak egymásén. Justin felvezette kezét arcomhoz, és simogatni kezdte. Örültem annak, hogy mind a ketten életben vagyunk. Bár a telihold még mindig az eget borítja, én mégis úgy érzem, hogy vége és biztonságban vagyunk. De attól, még is rettegek, vajon hány élet hunyt ki ezen az éjszakán, ahol nehezebb életben maradni, mint meghalni.