44.fejezet

Sziasztok. Tudod, megint sokat kellett várnotok, de korábban jönnének a részek ha több kommentárt írnátok. Ha nem írtok így nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e írnom. Szóval ha megkérhetlek titeket, akkor írjatok többen. Előre köszönöm!
~Ann.xd 

- Folytasd. – csókot lehet ajkamra, és éreztem, hogy tovább kúszik bennem. Minden izmom megfeszült, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, hanem arra, hogy szerelmemmel végre olyan közel vagyunk egymáshoz, amilyen közel csak lehet. 

- Mondjad már! – kezdett ideges lenni, Isaac. Aiden, aki már találós kérdésével, direkt idegesítette Isaac barátunkat, csak nevetett.

- Na, mégis hová megy a csiga? – kérdezte körülbelül már tizedjére. Isaac feje már kezdett vörösödni, mikor belépett Justin az ajtón, és csak ennyit mondott.

- Az idegeidre. – megveregette Isaac vállát, és odajött hozzám. Összehúzott szemöldökkel állt azon a helyen ahol eddig, és fejét kezdte rázni.

- Tényleg? Komolyan? – kérdezte, egy kicsit megemelve a hangját.

- Látnod kellett volna az arcod. – nevetett Aiden a kanapén ülve, vagyis már feküdve, mert már fetrengett a röhögéstől. Az igazat megvallva, én is így reagáltam volna, mert én sem tudtam a helyes választ. Ahogy Jus mellém ért, rá mosolyogtam, és egy csókot leheltem az ajkára. Bal kezével átfogta derekamat, és oldalamat simogatni kezdte. – Ez az Aiden mindig ilyen hülye? – kérdeztem Justin-tól, de persze csak magamban, hisz több mint valószínű, hogy hallgatózik odabent.

- Ha az ideje engedi. – súgta fülembe, miközben szája súrolta hallószervem. Felkuncogtam.

- Hé, ti meg mit csináltok itt fölöttem? – a kanapé karfáján ülve lenéztem a fekvő Aiden-re, aki éppen felfelé nézett ránk. – Tudtátok, hogy társaságban tilos sugdolózni? – tett fel még egy kérdést.

- Tudtad, hogy néha tényleg nagyon idegesítő vagy? – tett fel egy kérdést Justin is.

- És te tudtad, hogy – kezdett bele, de ehelyett, hirtelen felült, és az ajtó felé nézett, ahogy a másik két fiú is. Ahogy az én tekintetem is oda vándorolt, valaki dörömbölni kezdett rajt. Isaac, aki a legközelebb volt az ajtóhoz, kinyitotta. Ahogy kitárult a bejárat egy fiú állt ott, kezei az ajtófélfán hevert, és közben nagy levegőket vett. Barna haja összekuszálva állt feje tetején, kék szemeiben pedig aggódást láttam. Még soha nem láttam őt, de azt gyanítom, hogy még Justin sem, mert az ő arcától is azt lehet leolvasni, „ez meg ki a frász”?

- Alec. – szólalt meg Isaac.

- Itt van? – kérdezte, miközben egy lépéssel beljebb jött, és szétnézett.

- Kicsoda? – állt elé Isaac, és a vállára tette a kezét.   

- Spencer. – csak értetlenül álltam ott. Sem ezt az Alec-et, sem ezt a Spencer-t nem ismertem. Isaac megrázta a fejét, amire Alec megfordult, és pár centire az ajtótól a falba verte öklét. Justin egy lépéssel elém termet. 

- Hé, haver, az a fal nem tehet semmiről. – állt fel Aiden a kanapéról, és miközben kikerülte az előtte lévő kis asztalt így szólt. – Most hoztuk rendbe a házat a húgod miatt, ne kelljen már ismét megtennünk.  – Alec lassan megfordult, és Aiden-re nézett. Az arcán idegesség vette kezdetét. Látszott rajt, hogy nem tetszik neki, amit Aiden mond, és egy lépéssel közelebb lépet felé, mire Isaac a mellkasára helyezte kezét.

- Hé, mi van Spencer-el? – Alec ránézett, és újra, aggódó tekintete vette át az arcán az uralmat. 

- Eltűnt. – mondta. – Már mindenhol kerestem. Ha itt sincs, akkor már nem tudom, hol lehet. – szemei könnybe lábadtak.

- Gratulálok haver. – kezdett beszélni ismét Aiden, és hangjában elég keményen lehetett hallani a szarkazmust. – Először farkassá változtatod, most meg elhagyod. Azt hiszem, nem lepődsz meg, ha annyit mondok, hogy jobb, ha nem vállalsz majd saját gyereket. – megakadtam ott, hogy farkassá változtatta? Eszembe jutott az a lány, akit még Marko halálakor a Shadow Hole-nál, láttam Aiden mellett. Talán róla van szó, és ha igen, az a lány nincs több 12-nél, hogy tehetett ilyet vele. Előléptem Justin háta mögül.

- Hogy tehettél ilyet? – undor volt a hangomban. Undorodtam tőle, legszívesebben ott helyben meg tudtam volna fojtani. Az egy dolog, ha átváltoztatnak valakit, de az hogy egy gyerekkel csinálta ez, jobban feldühített. – Tudod te mit tettél?

- Igen, tisztában vagyok vele. – ordított szinte rám. – Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, csakhogy ez nem lehetséges.

- Elég! – jelentette ki Isaac. – Most az a fontos, hogy megtaláljuk Spencer-t. – nézet rá mindenkire.

- Igaza van, ezt tegyük félre későbbre. – mondta Justin is, és közben elém lépet. – Te menj vissza a házba, még mielőtt nagyon szemet szúrna, hogy nem vagy ott. – nem tudtam rá figyelni, mert még mindig forrt a vérem az üggyel kapcsolatban. Egy gyerek, még is csak egy gyerek. – Zoe! – szinte a gondolataimban hallottam, a hangját. – Menj! – rá néztem, és egy szót se szólva kivágtattam a nyitott ajtón.

 A házba visszaérve, a nagyi és Mrs. Woods egy gyűlést hívtak össze. Miről szól majd, azt senki sem tudta. Csakhogy nekem volt egy sejtésem. Valószínű észrevették, hogy Erin eltűnt, vagyis az a lány, akit fogolyként tartottak fogva. Nekem pedig tennem kell a hülyét mintha nem tudnám, hogy szökött meg. A kiképző terembe beérve már mindenki ott volt, csak a nagyi, és Mrs. Woods, nem. Még Jenna, és Eric is ott ültek a fából készült öt emeletnyi lelátón. Pedig ők mindig a nagyiék oldalán szoktak bejönni. Jenna mint, ahogy az elmúlt 1 hétben, Marta mellett foglalt helyet. Mióta Marko meghalt, Jenna szinte egész nap Marta oldalán volt. A körülbelül 60 ember között, láttam, hogy egy nagyon hadonászik. Tekintetem elkapta azt az embert, aki Baz volt. A lelátó tetején ült, és azt mutogatta, hogy mellette még van hely. Felérve mellé, rögtön beszélni kezdett.

- Jó, hogy haza találtál Wilson. – mondta. – Merre jártál? – ahogy leültem rögtön rákaptam a tekintetem. A legjobb kérdés. – Hát tudod Justin-al voltam, aki farkas, és mellesleg le is feküdtem vele. – mondtam, de persze csak magamban.

- Erre-arra. – mondtam ki végül, és szomorú tekintetet vágtam. Amivel azt éreztettem, hogy Marko temetése sok volt nekem.

- Tudod, nagyon bírtam Marko-t. Még emlékszem, amikor idekerült Marta-val. – lefelé nézett, az előbb említett személy felé, aki háttal volt nekünk, és görnyedten ült Jenna mellett. – Sosem felejtem el mennyit próbálkozott az elején, hogy Eric-et legyőzze. Az sem érdekelte, hogy annyiszor csapják a földhöz, hogy már az egész háta lila, ő akkor is a legjobbak közé akart tartozni, hogy meg tudja bosszulni a szülei halálát. Sikerült neki. – a plafon felé nézett. – A fenébe is, a legjobbak közé tartozott! – elmosolyodtam, mert tudtam, hogy igaza van. Marko tényleg a legjobbak közé volt sorolható! Nem sokkal később mikor a nagyiék besétáltak, szinte mindenkit jól szemügyre vettek. Mikor a nagyi szeme rám szegeződött, nem tudtam mit gondoljak. Sokkal szúrósabb tekintettel nézett rám, mint a többiekre. Talán itt a vége? Lehet, hogy jobb lenne ha most szedném a sátorfámat, és elmennék? 

- A foglyunk, akit a vérontások éjszakáján kaptunk el, elszökött! – Mrs. Woods mondata végén, mindenkinek az arcán a döbbenet ült. – Marko halála elvette a figyelmünket, amit úgy tűnik ki is használtak. – mondta.

- Használtak? – kérdezte valaki a tömegből.

- Igen, valószínű, hogy segítsége is volt. – próbáltam nyugton maradni, és nem magamra hívni a figyelmet. Olyan idegesség tört rám, hogy a lábammal dobolni kezdtem a fapadlón. Éreztem, hogy verejtékezni kezd a homlokom, és a szívem csak úgy kalapált. Vajon mit tenne a nagyi ha tudná, hogy én voltam? Vagy lehet, hogy már tudja, és ezért nézett rám úgy? - Jenna, Eric ti voltatok lent utoljára. – nézett Mrs. Woods az előbb említett két személy felé. Jenna-nak csak ennyi mondat elég volt ahhoz, hogy felálljon, és kérdőre vonja a nagyimékat.

- Azt hiszik mi engedtük el? Ez valami vicc? – nevetett fel. – Legszívesebben már az első napon kinyírtam volna, de ha emlékeznek rá, maguk nem engedték. – mutatott rájuk.

- Jenna, ülj le. – mondta neki Eric, aki pont felette foglalt helyet.

- Nem azt mondjuk, hogy ti voltatok. – mondta a nagyi egyet előre lépve. Haja kontyba volt fogva, és egy tincs a füle elé lógott, amit ujjai segítségével a hallószerve mögé söpört. – Mi csak annyit akarunk tudni, hogy nem vettetek észre valami furcsa dolgot?

- Nem, Mrs. Wilson, semmi különös nem volt. – vágta rá, Eric.

„Erin kiszabadítása”

  Éjszaka volt, már mindenki aludt, mikor rászántam magam, hogy kiszabadítsam a fogvatartott lányt. Kilépve a szobából síri csend honolt, csak a talpam alatti padló nyikorgását lehetett hallani. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt, szinte mindegyiknél megrezzentem egy kicsit. Mikor Marko-é elé értem, megtorpantam. Hallottam, hogy az ajtó mögött valaki sír. Tudtam ki van ott. Valahogy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a nagyi világosan közölte vele, hogy jobb ha nem alszik a szobájába, ő mégis meg teszi. Marta teljesen összeomlott. A kezem a kilincsre raktam. Be akarta menni hozzá, hogy valamilyen szinten vigaszt tudjak neki nyújtani. Csakhogy annyira utált engem, hogy valószínű, ahogy benyitottam volna, ő páros lábbal rúgott volna ki onnan. Így levettem kezem a kilincsről, és tovább mentem. Le a lépcsőn, az étkezőn át egészen a fém ajtóig. Körül néztem, hogy még véletlenül se legyen szemtanúja senki, ahogy kiszabadítom a foglyot. Kinyitottam az ajtót, végig mentem a folyosón, és mikor a fa ajtót is kitártam magam előtt, a lány egyenesen rám bámult.

- Nocsak, egyedül jöttél? – kérdezte. Kezei még mindig a feje felett volt megláncolva, ami kicsit sem lehetett kényelmes. – Te mit szeretnél tudni? Ja, hogy te már mindent tudsz, akkor akár sarkon is fordulhatsz. – mondta, amiben igaza volt. Nekem nem kellett megkérdeznem, hogy hol vannak a társai, vagy, hogy hol bujkálnak. Hisz nagyon jól tudtam.

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, de ha nem kell a segítségem, akkor már itt sem vagyok. – mondtam, mert úgy éreztem, a lány nem akarja a segítségemet. Megfordultam, de egy lépést sem tettem meg, a fogoly már utánam is szólt.

- Várj! – fejem hátra fordítottam. A tekintete a padlót figyelte. – Justin küldött? – kérdezte.

- Nem, magamtól jöttem. – ekkor felnézett rám.

- Te tényleg más vagy. – mondta. Ezzel valószínű arra utalt, hogy én vagyok az egyetlen olyan vadász, aki hisz abban, hogy közöttük is vannak jók. A többi vadász nem hisz ebben.

- Ahogy te is. – mondtam, és odasétáltam az asztalhoz ahol a fegyverek hevertek. A kulcsot, vagy egy fém drótot kerestem, amivel kinyithatom a csuklóján lévő bilincs szerűséget. Találtam is egy drótot, amivel ki piszkáltam, mind két kezén lévő zárat.

- Istenem, de jó, hogy a kezem már nem a fejem felett van. – mondta, és közben a kezét nyújtogatta összevissza.

- Majd ráérsz később örvendezni, még ki kell juttatnom a házból. – elindultunk a folyosón. Mikor elértük a fém ajtót, a kilincsre tettem a kezem, de nem nyomtam le. – Hallasz valamit? – kérdeztem a hátam mögött lévő személytől.

- Csak horkolást, - tartott egy kis szünetet. - meg sírást. – vettem egy mély levegőt, és lenyomtam a kilincset. Marta az emeleten van szóval ő nem lesz akadály. Átslisszoltunk az ebédlőn, azután elmentünk egészen a bejárati ajtóig. Kinyitottam, és kiengedtem rajta a már szabad lányt.

  Emlékeztem vissza arra az estére mikor kiszabadítottam Erin-t.  
 - Ha tőlem kérdezed, szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki. – rá kaptam a tekintetem.

- Mi? Honnan veszed ezt? Szerintem tévedsz. Huh, Baz szerintem hülyeségeket beszélsz. – kezdtem el mindenfélét hadarni, és közben a szemem egy percre sem állt meg. Összevissza kapkodtam, mint valami dilis. Nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy igaza van. Csakhogy ezzel a reakcióval csak magamra hívom a figyelmet. – Szerintem, senki nem tenne ilyet. – mondtam ezt is hadarva, és közben próbáltam a szemébe nézni. Baz összeszűkült szemmel nézett rám. Ahogy a fejét elfordította felőlem, felállt.

- Mrs. Wilson! – kiabált le Baz. - Zoe – kezdett bele. – velem jönne a terepszemlére. És ha megengedik, akkor már most indulnánk is. – Baz a karom után kapott, felhúzott a helyemről, és lefelé irányított. Ahogy leértünk, a nagyi megszólalt.

- Rendben, de ha vissza értetek, Zoe beszédem van veled. – csak bólintani tudtam, mert Baz olyan gyorsan lökdösőt ki a kiképzőteremből. Nem értettem mi ez a hirtelen sietség Baz felől. Még az sem engedte meg, hogy levegyem végre magamról a temetésre felvett ruhát, és másikat vegyek fel. A kezembe adott egy nyilas tegezt, és egy íjat, és már ott sem voltunk.   

„pár órával később”

  Már egy ideje baktattunk az erdőben, de semmi érdekeset nem láttunk. Mikor egy elágazáshoz értünk Baz így szólt.

- Elmegyek arra, te pedig menj tovább egyenesen. Ez az ösvény nem olyan hosszú, de jobb ha felderítem. Majd utolérlek. – bólintottam, és mentem tovább a kijelölt utamon. A kezemben lévő íjjal szórakoztam, amíg ki nem esett a kezemből. Ahogy leguggoltam érte, egy fareccsenést hallottam, közvetlenül előttem. Fejemet felkapva, láttam, hogy valaki bujkál az egyik vékonyabbik fatörzs mögött. Keze épp hogy kilátszódott a fa mögül, és láttam, hogy karmok vannak rajta. Megragadtam az íjamat, kivettem egy nyilat, és ahogy a fa irányába szegeztem a fegyverem, szép lassan felálltam.   

- Ki vagy? Lépj elő! – mondtam határozottan. A keze hozzáért a fatörzséhez, de már nem voltak karmai.

- Nem harcolok. – mondta miközben előlépett a fa takarásából. Hosszú barna haja fel volt copfozva, sötét barna szemeivel pedig engem figyelt. Vettem egy mély levegőt, és lassan eresztettem le fegyverem.

- Ki vagy te? – kérdeztem.      

- B(bí), te meg mit keresel itt? – jött a hátam mögött a hang. Megfordulnom sem kellet ahhoz, hogy tudjam ki az. – Tudod, hogy nem jöhetsz ide, itt veszélyben vagy! – Baz mellettem jelent meg. Nem is tudom mi lepett meg jobban. Az, hogy Baz tudja a lány nevét, (ha a „B”-t annak lehet nevezni) vagy talán az, hogy tudja mi ő, és mégsem támadt még rá, hanem inkább közli vele, hogy itt veszélyben van. Lassan felé fordítottam a fejem, és csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy most mi történik. Baz vadász, mégis úgy csinál, mint én.  

- Nem érdekel. – mondta B, és közelebb lépett Baz-hoz. A lány lazán átfogta nyakát, és ajkaira lehet egy csókot. – Hiányoztál. – súgta neki B. Kikerekedett szemmel néztem a mellettem állókra. Na, jó ez meg mi a fészkes fene volt? – kérdeztem magamtól.

- Te is nekem, de nem csinálhatsz ilyet. – Baz megsimogatta az arcát. – Tudod, nem mindenki olyan, mint mi. – nézett rám. A döbbenetet az arcomról nem tudtam lemosni.

- Te – kezdtem el valamit dadogni. – ti… úr isten. – egyszerűen nem tudtam mit mondani.

- Remélem, megtartod a kis titkomat. – mondta Baz. – Bár nincs más választásod, hisz én őrzöm a te titkaidat. – összehúztam szemöldököm.

- Mi féle titkaimat? – kérdeztem rá.

- Most kezdjem el sorolni? Na, jó. – mondta. Kezét levette B oldaláról, és mintha számolni kezdene felemelte mutatóujját. – Az első, mikor idekerültél lehet, hogy egy darabig távol tartottad magad Justin-tól, de ez nem tartott sokáig.  – felemelte még egy ujját. – A második, a vérontások éjszakáján, nem elbújtál, hanem igen is harcoltál, a legerősebb farkassal. – még egy ujja felemelkedett, és nekem csak azon járt az agyam, hogy ő honnan tudja mind ezt. – És a harmadik, jó kis szöktetési akciót hajtottál végre olyan hajnali 1 és fél 2 között.  – ha eddig döbbenet volt az arcomon, akkor ez után már leírhatatlan az arckifejezésem. – Azt hittem akkor volt vicces a reakciód, mikor azt mondtam „szerintem tuti, hogy valaki közülünk segített neki”. Tévedtem, a mostani viccesebb. – mondta, és közben az arcom felé mutatott. – Még jó, hogy elhoztalak, mert tuti lebuktattad volna magad. – teljes volt a káosz a fejemben.

- Tudod, hogy mi ő? – kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ők ketten.

- Persze, hogy tudom. – vágta rá. – Tudod, ő megmentette az életem. – nézett rá B-re. – A nagyanyád, és a vadászok többsége tévhitben él. És örömmel látom, hogy te nem tartozol közéjük.