37.fejezet

Sziasztok. Itt a 37.fejezet. Szerintem nem lett a legjobb és egy kicsit unalmasnak is mondanám meg rövidnek, de majd ti eldöntitek. A 38.fejezettel hamarabb fogok jönni, körül belül hétvégén már olvashatjátok. Azt megpróbálom izgalmasabbra csinálni mint ezt. Iratkozzatok fel és írjatok komikat! Puszillak Titeket.: )<3

~ Ann.xd

- Nem érted szeretem őt! – hagyták el a számat a szavak. – Te nem éreztél még olyat, hogy ha nincs melletted, akkor csak egy fél ember vagy? Bennem ez az érzés van. Ha most szólsz, akkor megkeseríted az életem. Ha nem találkozhatok, vele abba bele bolondulnék. – visszanézett rám, már az enyhülést láttam arcán, vagy csak a sajnálatot.?

- Meg kell tennem. – azzal lenyomta a kilincset, és kisétált az ajtón. 

Marko egy áruló. Nem hiszem el, hogy ezt megteszi velem? Ott álltam a zárt ajtó előtt, és azon kezdtem agyalni mit csináljak. Szökjek meg, vagy ha kérdőre vonnak, akkor mondjam azt, hogy ezt az egészet Marko csak kitalálta? Viszont hiába hazudnék, mert Marko magával vitte a telefont, ami azt bizonyítja, hogy ő mond igazat. Féltem, de egyben tudni akartam, hogy Marko miket mond, ezért fejem tetejéről lekaptam a vizes törölközőt a padlóra dobtam, és kisiettem az ajtón. A folyóson gyors léptekkel száguldottam a csigalépcső felé. A nagyiék általában abban a helységben tartózkodnak, ahol közölték velem, még anno, hogy a mamám egy vadász. Dübögött a lábam a fém csigalépcsőn, ahogy szaladtam lefelé. Úgy éreztem minden másodperc számít ezért még gyorsabbra vettem a tempót. Mihelyst leértem, a nyitott ajtó felé rohantam. Már tudtam, hogy Marko bent van, és valószínű már meséli a többieknek a velem kapcsolatos dolgokat. Amint elértem az ajtót, átléptem a küszöbön, és ott álltam heves szívveréssel. A szobában Jenna és Eric a kandalló előtt álltak, a nagyi és Mrs. Woods pedig a megszokott helyükön ültek, előttük pedig, nekem háttal, Marko állt. Ahogy észrevettek minden szempár rám tapadt, és arcukon döbbenet ült. Mikor Marko megfordult, szemünk összetalálkozott. Itt volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy hátba támadott. Miért nem tudta magában tartani? Miért fontosabb neki a vadász lét, és a szabályok, mint egy barát?

- Hazudtál nekünk. – állt fel a nagyi a székéből. Köpni, nyelni nem tudtam, már nem csak Markora hanem, saját magamra is árulóként tekintettem. Hisz a legfontosabb szabályunk az, hogy ne bízzunk meg a farkasokban. Amit én kapásból megszegetem, de nem tehetek róla hisz az, akit szeretek farkas, és ezen, senki nem tud változtatni.

- Meg tudom magyarázni. – mondtam kicsit dadogva.

- Pedig büszke voltam rád. – rázta fejét a nagyi. – Most pedig kiderül, hogy egy szó sem igaz abból, amit reggel mondtál. Nem azért váltál ki a csapatból, mert eltévedtél, hanem mert féltél az estétől. Inkább elrejtőztél, és sebet is ejtettél magadon, hogy hihető legyen a történeted. – mutatott a sebre a szemöldökömnél. - Miért nem mondtad meg inkább, hogy nem akarsz terepre menni? Mi értelme volt annak, hogy hazudj? Tudod, mit inkább menj vissza a szobádba, majd holnap megbeszéljük. – a nagyin látszott, hogy kiborult ettől a hazugságtól. Mert, hogy ez egy nagy hazugság volt. Marko még sem árult el. Bár ezzel is bajt okozott nekem, de inkább ez, mint, hogy a tényleges igazságot tudják. Amint megláttam, hogy Marko az ajtó felé közeledik, már tudtam, hogy ő is távozni fog a helységből. Újra átléptem a küszöbön, elindultam a lépcső felé, ott megálltam, megfordultam, és néztem, ahogy Marko becsukja maga mögött az ajtót, és irányomba lépeget. Mikor oda ért, megállt.

- Állj félre. – mondta, de nem engedelmeskedtem neki.

- Nem árultál el. – mondtam nyugodt hangon.

- Most nehogy azt hidd, hogy egyet értek azzal, amit csinálsz. Nem árultalak el, mert úgy gondoltam, még meg jöhet az eszed, és elfelejted az egész farkas bandát, és akkor senkinek nem kell megtudnia ezt az egészet.

- Azt hiszed ez ilyen egyszerű? – hálás voltam, amiért nem árult el, de egy idióta ha azt hiszi, hogy valaha is elfelejtem azokat, akik miatt még mindig élek. Grant és a falkája Isaac, Aiden, Justin. Ők mind védtek engem, az este folyamán. Ha nem teszik, akkor James sorsára jutottam volna. – Ha megismered őket, akkor te is tudnád, hogy nem mindegyikük öl. – ennél a mondatomnál, Marko döbbent fejjel nézett rám.

- Te megbolondultál? Az kizárt. – mondta. – Emlékszel mit mondott először neked Marta mikor ide kerültél? – elgondolkoztam, de nem jutott eszembe, ezért kissé megrántottam a vállam. – A szüleinket farkasok ölték meg. Csak kirándulni akartunk az erdőben, mikor ránk támadtak. Akkor még mi Martaval sem tudtuk, hogy léteznek ilyen lények, akik emberből változnak át farkassá. A szüleink védtek minket, de nem volt esélyük. A saját szememmel láttam, ahogy anyám meghal. – mutatott ujjával a szeme felé. - Mikor mi következtünk, érkeztek meg a vadászok, és mentették meg az életünket. Ezek után nem hinném, hogy valaha is közeli barátságba kerülnék bármelyikükkel. – semmit nem tudtam mondani. Csak álltam előtte, és néztem rá. Sajnáltam, hogy ilyenen kellett végig menni-e, de nálam ez akkor sem változtat azon, hogy jó farkasok is léteznek, akik betartják a szabályokat. – Most már engedj, mert fáradt vagyok. – mondta. Csak bólintottam, és elálltam a lépcső elől. Miközben elindult felfelé, eszembe jutott valami, amit még meg kell tennem.

- Marko, várj. – fordultam felé, ő pedig megállt a negyedik lépcsőfokon, és visszanézett rám. – Köszönöm. – meg kellett, hogy köszönjem neki, hogy nem árult el.

- Ne köszönd, az iménti hazugságom miatt holnap nem elég, hogy kapsz majd egy alapos fejmosást a nagyidtól, de még a többiek lesújtó tekintetét is el kell viselned. Mindenki tudni fogja azt, amit ott bent mondtam. – mutatott a szoba felé. – Szóval szerintem készülj fel arra, hogy páran hibáztatni fognak, James halála miatt. Azt fogják mondani, hogy ha ott maradsz, és nem futamodsz meg gyáva ember módjára, akkor lehet életben maradt volna. Tudod a vadászok, a farkasokon kívül még, a gyáva embert utálják nagyon. – valahogy úgy éreztem, hogy ezzel bosszulja meg mindazt, amit miattam kell tenni-e. Hazudnia, és titkolóznia kell, csak miattam. – Ja, és ha valaki megkérdezi hol bújtál el az este, azt ajánlom, azt a helyet mond ahol megszálltál mikor visszajöttél Stanwood-ba. – rögtön rájöttem miért azt mondta. Hisz az a hely tele van sisakvirágokkal. Ha tényleg meg akartam volna futamodni az este elől, akkor magam is azt a helyet választottam volna. Csak, hogy ez nem így volt. Marko jól kitalálta ezt a hazugságot, csak az a baj, hogy így csalódnia kellett a nagyimnak. Szóval jobb lett volna, ha nem viharzik le rögtön, hanem előtte elgondolkozik, és még a szobámban jön rá, hogy mégsem akar elárulni. Így megkímélt volna a holnapi fejmosástól, és a többiek gonosz tekintetétől. Már előre látom, hogy a nagyi miket fog mondani. Mikor még kicsi voltam, mindig azt mondogatta inkább valljam be, ha gyáva vagyok, mint, hogy megfutamodjak, és utána hazudjak. Szóval így Marko elérte azt, hogy a nagyi azt higgye semmit nem tanultam abból, amiket oly sokszor elmondott nekem. De inkább ez, mint a valódi igazság, ami sokkal rosszabb lett volna. – A telefont viszont nem kapod vissza. – ennél a mondatnál egyből rá kaptam a tekintetem, de ő már ment tovább fel a lépcsőn. Úgy gondoltam hiába szólok már utána nem fog vissza fordulni, így hagytam az egészet. Majd a gondolataimon keresztül üzenek Justin-nak, ahogy már oly sokszor megtettem.  

   - Ébredj! Zoe, Ébredj! – hallottam a meg, hogy valaki ébresztget, miközben az arcomat simogatja. Felnyitottam fáradsz szemeim, és ő térdelt az ágyam mellett. Rögtön felültem fekhelyemen, és egyenesen rá néztem.

- Te meg mit keresel itt? – a paplant ledobtam magamról, és felálltam, miközben kedvesem kezét megfogtam. Amint ő is kiegyenesedett, és egymással szemben álltunk, folytattam a kérdezősködést. – Te normális vagy, hogy a francba jutott eszedbe ide jönni? – próbáltam halk lenni, de azért mégis erőteljes hanglejtést próbáltam használni. – Ha valaki meg lát, akkor – ezt a mondatot nem fejeztem be, már jött a következő. – Egyáltalán, hogy jutottál be? – az ajtó felé nézett, ami lassan kinyílt, és vadász társam állt az ajtó előtt. - Marko. – hirtelen Justin előtt termetem, védekező pozícióba. – Ő csak – kezdtem bele.

- Ha ki akarjuk szabadítani a lányt akkor sietnünk kell. – hagyták el a szavak Marko száját. Kiszabadítani? Itt meg mi a franc folyik? Justin elém állt pont Marko-val szembe.

- Mutasd az utat. – amint kimondta, a fiú már el is indult a hosszú folyóson, Justin pedig utána. Még mindig nem értettem, hogy mi folyik itt, azt meg végképp, hogy Marko miért segít Justin-nak.

- Zoe. – fordult vissza felém Justin, és kezével intett, hogy kövessem őket. Vettem egy mély levegőt, és utánuk lépegettem.

Amint leértünk a csigalépcsőn, az étkező felé vettük az irányt. Most már tudtam, hogy ki az a lány, akit ki kell szabadítani, csak azt nem tudom még mindig, hogy Marko miért segít. Az étkezőn át a fém ajtóhoz értünk, amit Mark kinyitott, maga elé engedte Justint, és amikor ő belépett rajta olyan gyorsan csapta rá a bejáratot, hogy fejem a fiúra kaptam.

- Te meg mit csinálsz? – förmedtem rá. – Engedd ki onnan! – parancsoltam rá, de ő meg sem mozdult, csak állt az ajtó előtt, mintha tőlem védené azt.

- Csak nem képzelted, hogy segítek egy ilyen lénynek. – mondta undorral az arcán.

- Szép munka Marko. – jött a hátam mögül egy vidám hang. A hang nem másé volt, mint a nagyimé. Mellette pedig még jó páran álltak. – Egyszer és mindenkorra végzünk ezzel a fiúval. – a csapat ember éljenezni kezdett. -  Nem elég, hogy elcsavarta az unokám fejét, még a házunkat is bemocskolta a lábnyomával. – ennél a mondatnál az emberek csendben maradtak, de látszott az arcukon a megvetés, amit Justin iránt éreznek. – Marko tied a megtiszteltetés, hogy megöld a fiút. – visszanézve vadász társamra, egy nagy mosoly állt az arcán.

- Nem. – kezdtem el kiabáltam. – Nem tehetitek ezt. Ő jó ember, nem bánt senkit. – a nagyim felé néztem, mert tudtam, hogy rá kell hassak. Ha ő meggondolja magát, akkor Justin-nak van esélye az életben maradáshoz.

- Ember? – kezdett el nevetni. – Az, soha nem volt, és nem is lesz ember. – mutatott az ajtó felé ahol Justin jelenleg tartózkodik. – Egyszer majd megköszönöd nekem, hogy elintéztem neked azt a lényt.

- Soha nem fogom megköszönni, – mondtam. – de megengedni sem. – ismét Marko felé fordultam, aki még mindig az ajtó előtt állt. Olyan erővel amilyennel csak tudtam oldalba vágtam, amitől ő egy kissé össze húzta magát, én pedig félre löktem őt. A fém ajtó kilincsét megfogva, csak félik nyitottam ki az ajtót, mert egy erős kéz megragadta kezem, és magához rántott. – Menekülj! – kiabáltam. Azt akartam, hogy Justin próbáljon menekülni, de ehelyett, ő elő lépett az ajtó mögül lehajtott fejjel. Akkor láttam, hogy esze ágában nem volt menekülni.

- Jó döntés. – mondta a nagyanyám. – Ez az élő példa rá, hogy az állatok megérzik a vesztüket. Nem fog harcolni, mert tudja, hogy így is úgy is mi lesz a vége. – ahogy Jus felpillantott rám, azonnal tudtam, hogy a nagyinak igaza van. Nem fog harcolni. A szemében láttam a félelmet, de ő úgy akart meghalni, mint egy erős, bátor ember, ezért kiegyenesedett, és szembe nézett Markoval, akinek a kezében már egy pisztoly és egy injekciós tű volt. A könnyek szabad utat engedtek maguknak, így tudatosult bennem, hogy már én sem tehetek semmit. Marko felemelte a pisztolyt, és lőtt. Egyenesen Justin szíve felé. A golyó mintha lelassult volna, úgy tudtam követni útját addig, míg el nem érte kedvesemet. Ahogy belé hatolt, enyhén megrezzent, de talpon maradt. Sós könnyeim már egész arcomat áztatták, de könnycsatornámat az indította be jobban, mikor Justin visszanézett rám, és egy szót próbált kinyögni. Az pedig a – Szeretlek volt. Zokogni kezdtem. Oda akartam menni hozzá, hogy olyan szorosan öleljem, magamhoz amennyire csak tudom, de az engem fogó férfi nem hagyta. Könnyeim homályos látást engedtek szemeimnek, így elmosódva láttam, hogy Marko megindult Justin felé. Persze ő még mindig ott állt annak ellenére, hogy egy golyó hatolt a szívébe. Mikor Mark oda ért, kezével meglökte Justin vállát, amitől ő rögtön a padlóra zuhant. Ujjai között a tűvel kedvesem felé állt, oda hajolt, és nyakába szúrta a tűt, amiben a farkasölő folyadékot helyezték. Ahogy Marko belé fecskendezte a löttyöt eszembe jutott mit mondott a nagyi.” 1 perc alatt hat, és a farkasnak vége.” Marko kiegyenesedett, és átlépett a haldokló Justin felett.

- 35 másodperc. – mondta, ami azt jelentette, hogy már csak annyi ideje van hátra. Úgy repültek a másodpercek, hogy mire észbe kaptam Marko már csak egy számjegyből álló számot mondott. – 5 másodperc. – szívem hevesebben kezdett verni, és már tudtam mik lesznek az utolsó szavak amiket Justin hall.

- Én is szeretlek! – kiabáltam.

  Kipattanó szemeimmel még mindig homályosan láttam. Attól féltem, hogy ez tényleg a valóság. Kezemmel törölni kezdtem a szemem, amiből még mindig folytak a könnyek. Kezem elvettem látószervem elől, tisztult ugyan a látásom, de még mindig fékezhetetlenül folyt belőle a sós nedv. A szobámban voltam, ami csak annyira nyugtatott meg, hogy szívem heves dobogását lelassította. Minden olyan valóságos volt. Az ahogy ébresztgetett, és simogatta az arcom. Olyan mintha még mindig érezném arccsontomon puha kezét, és azt a fájdalmat, amit pár perccel ezelőtt tapasztaltam haldokló kedvesemet látva. Álom volt. Csak egy rossz álom. 

„Justin szemszöge”

 Úgy gondolom, hogy ez az éjszak felkerül a legdurvább teliholdas estek közé. Ahogy elkezdődött már ott rossz volt. Minden egyes pillanatot élveztem Zoe-val, amíg farkas énem felül nem kerekedett rajtam. Ha Grant egy másodperccel később kapja el a kezem, akkor egy életig tartó öngyűlöletet, és bűntudatot értem volna el vele. Zoe a rémülettől elájult, és amit aközben álmodott vagy képzel, vagy nem is tudom, minek nevezzem, egyben volt felkavaró és megdöbbentő. Felkavart a tudat, hogy barátnője még életben lehetne, ha én rá is figyeltem volna, és megdöbbent az a tény, ahogy elmondta, minket Isten is egymásnak teremtett. Mióta először megláttam tudtam, hogy vonz benne valami, dehogy tényleg ő számomra az igazi, teljesen megdöbbentett. Mióta megtudtam, hogy ő vadásznak született, azóta féltem attól, hogy utunk egyszer ketté váll, és talán egy harcban fogunk újra találkozni, ahol ellenségként tekint majd rám. Most már viszont tudom, hogy ő lesz majd az, akit életem végéig szerelmemnek hívhatok.

- Justin, nem láttad Erin-t? – jött be a bejárati ajtón Aiden. A kanapén ülve rá néztem, és megrántottam a vállam.

- Már egy ideje nem. – válaszoltam kérdésére.

- Az a baj, hogy én sem. – ült le mellém.

- Biztos jól van. – mondtam, és hirtelen meghallottam Zoe gondolatait, amint azon agyal, hogy szabadítsa ki azt a lány, aki velem volt mikor a sikátorban úgy rá ijesztettem. – Szent isten. – mondtam ki hangosan. Aiden hirtelen rám kapta a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rám. – A vadászok elkapták Erint.